A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Vértes. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Vértes. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. április 4., kedd

Esetem a Vérkörrel

 

A Vérkörrel már 2020 óta kerülgetjük egymást. Azaz jobban mondva én kerülgetem néhanap a Vértes táját, de sosem futottunk össze a vészterhes nevű, nem túl sok jót ígérő teljesítménytúrával. Pedig csak szimplán egy kör a Vértes körül. A 2020-as nevezésem elvitték a Coviddal súlyosbított vérzivataros idők és hiába tevődött át a túra 2021-re, nekem akkor fontosabb volt egy félmaraton lefutása. Így lett a befizetett pénzemből egy instant nevezés, amit azóta sem sikerült halogatásom és kényelmességem folytán beváltani. Mivel elhatároztam, hogy ebben az évben nagyjából minden hónapban futok/járok egy ultratávot, nagyon kapóra jött az április 1-re hirdetett Vérkör teljesítménytúra. 

A Gém-hegyen
Eddig a fogadalmammal egész jól állok: januárban ugyan nem volt semmi teljesítésem, de februárban megvolt egy Kitörés (60 km), márciusban a Vérmókus (50 km), áprilisra meg itt van a maga véres valóságában a Vérkör. 77 km lehet, hogy nagy falat lesz futásügyileg, de semmit se muszáj véresen komolyan venni, hiszen ez „csak” egy teljesítménytúra, ahol a hivatalos kiírás szerint nincs is futó szintidő. Ami persze valójában létezik, méghozzá 12 óra a fordított irányba haladó instant változaton. Vérmes reményeket azért nem fűztem ahhoz, hogy sikerül beérnem ennyi idő alatt, hiszen a legjobb eredményem 70-es távon (állásidő nélkül) 12 órán felüli a tavaly tavaszi OKT 70-en, aminél azóta sem tudom, pontosan mennyi volt az össztáv. 77 km-nél azonban biztosan rövidebb volt. A 74 km hosszú Pálos 70-en legjobb időm is 13 óra feletti. Persze a legutolsó Pálosom óta rengeteget edzettem, hát itt az idő ismét tesztelni, fejlődtem-e. Biztató volt, hogy az 50 km-es Vérmókus körön is már befértem a futók közé, pedig ott is gyalogoltam jócskán. Itt meg még lesz plusz 27 km, ahol valószínűleg még kevesebb kedvem lesz futni. A Vértes azért nem az a hegység, ahol vért kell izzadni hosszas kaptatókon. Szint akad, de csak módjával (összesen 1760 métert kell felfelé mászni), az emelkedők is általában hamar véget érnek. Szerethető táj, barátságos futóterep, az a tipikus semmi extra, de mégis könnyen belopja magát az ember szívébe vidék.

Nálam már ez tizenéves koromban megtörtént, hiszen többször voltam osztálykiránduláson a csákányospusztai turistaházban, majd plébániai kirándulásokon is gyakran gombásztunk a Birka-csárda, Mária-szakadék és a Vitányvár közti erdőségekben. Cserkészportyán egyszer aludtunk az akkor még turistaszállásként üzemelő gesztesi várban. Később ezekből az élményekből (is) profitálva már én vezetgettem túracsapatokat errefelé, de akadt olyan is, hogy engem kalauzoltak más, rátermett túravezetők, gyalogosan és drótszamár hátán is. A kéktúra ideeső részét már talán többszörösen is végigjártam, sőt a Vérkör nem is az első teljesítménytúrám ebben a hegységben, hiszen azt leszámítva, hogy a Kinizsi 100 Szárligeten ér véget, az Iszkiri meg ott kezdődik (itt csak 45-ös távon mentem, ami nem érinti a Vértest), még 2002 környékén Zsolt barátommal, valamint néhány ismerősével nekivágtunk a Mórból induló Vértes 50-nek, és sikeresen teljesítettük azt. Aztán legújabb terepfutó korszakomból futó benyomásokat is szereztem a Vértes lankái közt, elsősorban a VTM különböző távjain (félmaraton és maraton), illetve a Gánt trailen. Nem is beszélve a tavaly kétszer is, kétféleképpen végigfutott Peaks of Vértes kihívásról.

Mindez természetesen nem azt jelenti hogy tökéletesen ismerem a Vértes minden zegét-zugát, hiszen a Vérkör útvonalán is akadtak fehér és majdnem fehér foltok számomra. Mindenesetre kíváncsi lettem volna, hogy ha velünk néhol párhuzamosan haladó Black Hole verseny mezőnyében lettem volna futó, mennyit ismertem volna fel az útvonalból bármi külső információ nélkül (tilos bármilyen térkép-, GPS- vagy telefonhasználat, még azt sem tudja az ember, hány óra van éppen). Azokon a részeken, ahol találkoztam velük, szerintem végig tudtam volna, hol járok.

Hipp-hopp a rajtban
Április 1-jén, hosszas várakozás után, amolyan vérbeli futóbolondként nekivághattam végre ennek a túrának is. Sikeresen megugrottam a 3:30-as kelés akadályát, amit csak annak köszönhettem, hogy ráfeszülve a másnapi túrára elég rosszul aludtam és 3:28-kor spontán felébredtem, mert egyébként a telefonom olyan halkan csengett, hogy tutira nem hallottam volna meg az ébresztőt. Egy kávét még sikerült nagy nehezen magamba préselnem, aztán irány Kelenföld – természetesen gyalog, mivel ilyen korán még semmi sem jár. Bemelegítés pipa. A peronon már lézengett egy-két hasonszőrű, aludni nem tudó futó- vagy túraruhás emberke. Tatabányán majdnem sikerült sokadmagunkkal elszalasztani a csatlakozást, mert az oroszlányi vonat valami külső vágányon álldogált. És semmi kiírás nem jelezte, hogy a szerelvény ott lesz valahol a peron túlsó végén, az meg nehezen volt értelmezhető kiírás híján, hogy melyik is az a bizonyos A vágány, amit a hangosbemondó hajtogatott.

A vonaton már kisebb csapat verődött össze a futónak és túrázónak öltözött egyénekből, akik a vonatról leszállva mind megindultak a helyi sportcsarnok felé. Innen a flott szervezőgárdának köszönhetően már csak percek kérdése volt, hogy rajtcsomagot átvéve (aminek legkülönösebb darabja egy injekciós tűre hajazó, piros folyadékkal teli Vérkörös toll volt – gondoltam az önellenőrző ponthoz kell majd), váltóruhás csomagot leadva máris a rajtban találjam magam. 


Az ellenőrzőlapon található vonalkód beolvasásával el is rajtoltam, neki a vakvilágnak. Mikor észrevételeztem, hogy már az első métereken sikerült eltévednem és az adott irányba senki se halad, csak azok, akik az autójukból szeretnének még cuccokat előhalászni, kicsit jobban is körülnéztem. Láttam, hogy az emberek zöme talán inkább északnak tart a stadionból. Csatlakoztam tehát a menethez. Ekkorra az órám is megtalálta végre a GPS-jelet. Azért biztonság kedvéért megkérdeztem egy szintén futó küllemű hölgyet, hogy erre kell-e menni. Ő se nagyon tudta, de itt azért már kezdett elég markánsan kirajzolódni a Vértes magaslatai felé kígyózó, hosszúra nyúlt menetoszlop. Szóval elrontani nem lehetett, utánairamodtam tehát az előbb megkérdezett hölgynek, nagyon úgy tűnt, hogy egy tempót megyünk. Szépen előzgettük a túrázókat, mire Majkra értünk, kezdett elfogyni a tömeg. A nap éppen még csak álmosan előbújt a felhőpaplan alól, aztán meglátta a dátumot és úgy döntött, ma a bolondját járatja velünk. Azaz kedve szerint bújócskázik, hol ragyogóan sütve, hol megrángatva icipicit a szél bajszát, hol pedig a felhőket facsargatva. De túlzásba egyiket se vitte, ami tulajdonképpen ideális túraidőt eredményezett.
Álmos kökörcsinek

Várgesztes felé tartva körülöttünk még csak ébredezett a táj, kissé viharvert kökörcsinek végezték reggeli mosdásukat a harmatcseppekben. Sajnos virágokat fotózgatni alig volt idő, lopva készítettem egy-egy képet, mivel a szintidő – még a gyalogosoké is – igencsak karcsú, nézelődni nincs nagyon mód. Én pedig a 6 órával rövidebb futó szintidőt céloztam meg. Legfeljebb ha nem sikerül, akkor üsse kő, egyébként sincs hivatalosan ilyen. Igyekeztem hát, ahogy csak tudtam, persze csak úgy, hogy bele azért ne szakadjak, mert 77 km, az 77 km. A gyorsabb futók rendre előztek, meg persze azok, akik gyorsabb tempóban tolták az emelkedőket nálam. Az viszont tényleg blamázs, mikor gyalogos előz engem a futót, beérve, mikor éppen nem futok. És van ilyen, van például egy rendkívül gyors lábú copfos srác, aki folyton utolér. Szerencsére a várgesztesi ellenőrző pont után hosszabb, ámde meglehetősen viszontagságos, kidőlt fákkal teli saras, technikás lejtő jött, amit végigloholva végre búcsút mondtam a turistamezőnynek. Itt áldottam az eszem a cipőválasztást illetően, mert eredetileg a kényelmes Nike Pegazust vittem volna, vagy esetleg az Ont, kipróbálva hosszabb távon, de végül az előző napi esők miatt mégis a Salamon Speedcrossra szavaztam. (Sajnos a Hoka Speedgoat most nem jött szóba, holott a mezőnynek nagy része Hokát használ, nem véletlenül. Jelenleg egy nyugdíjas és egy nem bejáratott darabbal rendelkezem, szóval nagy duzzogva otthon maradtak a Hokák.) Innen már csak futók előztek, én viszont nem nagyon előztem meg senkit, hiszen nem vagyok gyors futónak mondható. Néha fel-fel bukkantak többször is látott ismerős arcok, például a hölgy, akivel együtt indultunk. Ők aztán rendre le is hagytak előbb vagy utóbb, főleg, ahogy csökkent a futókedvem.

Mindszentpuszta

Otthon még kiszámoltam, hogy minden egyes 10 kilométerrel másfél óra alatt végeznem kell, hogy tartani tudjam a szintidőt. Az első néhány tízesen még számon tartottam, hogy haladok, aztán ahogy fáradtam, egyre kevésbé kergettem ábrándokat. Lesz, ahogy lesz, annyi a fontos, hogy haladjak folyamatosan. Elhagytam az idilli környezetben lévő Mindszentpusztát, majd a szentgyörgypusztai ellenőrzőpontot (szeretnék ilyen helyen élni...), ahol pálinkával és dianás cukorral kínáltak. Mivel futás közben nem iszom alkoholt, maradt az utóbbi frissítő. Egy hosszasabb kaptató megmászása után ott is voltam a Peaks sorozatból (is) visszaköszönő Géza-pihenőnél. Innen kitartó futás jött egészen Gánt határáig. Az utolsó métereken a faluban inkább már lazsáltam kicsit, míg a lejtőn összeverődött futóbandából az alkalmi futótársaim továbbrobogtak. Az EP-re rendeltem magamnak egy banánt, amit menet közben el is fogyasztottam, még mielőtt felkapaszkodtam volna a Gém-hegy oldalában kanyargó meredek ösvényen. A csúcs közelében lesifotós ólálkodott, aki remek képeket készített rólam.

Szentgyörgyvár

Géza-pihenő

A kopár fennsíkon olyan kevés szalag volt, hogy kezdtem teljesen elbizonytalanodni az útvonalat illetően. A Gánt trailről és túrákról is ismerősnek kellett volna lennie az útvonalnak pedig. Már-már elővettem a telefonom, mikor beért egy lány, akit megkérdeztem, hogy jó helyen vagyunk-e. Ő bezzeg az óráján pillanatok alatt látta, hogy fent vagyunk a tracken. Mentem hát utána bőszen, amíg aztán egy ponton letért hirtelen a bozótosba. Gondoltam, mégis benézhetett valamit, így én mentem szépen utána. Ekkor derült ki, mit is keresett odabent. Sűrű elnézések közepette kihátráltam és inkább hagyatkoztam a telefonomra, amíg egyértelmű nem lett a jelölés. Lejtett a pálya szinte egészen Csákvárig, ahova szépen bekocogtam némi fura muzsikaszó közepette. Olyan volt, mintha valaki a rádióját próbálgatná vagy egy fúvósbanda hangolna. Az EP persze a település túlsó felén volt, addig jócskán kellett még menni. Persze nem mindenki számára volt annyira egyértelmű, hogy a vadászkápolna egy picike templom kint az erdőben, így egyik előttem futó túratárs majdnem rajtaütött a nagytemplom mellé kitett agapés asztalon. Aztán valószínűleg neki is gyanús lett, hogy itt nincs hot dog. 

Fel a Gém-hegyre

Ezen a ponton majdnem összefutottunk egy volt kollégámmal, aki éppen arra motorozott. Sanyi még meg is ismert, csak sajnos nem mert leszólítani mert azt hitte versenyben vagyok. Magammal és az idővel valóban versenyben voltam, de azért egy kis cseverészés egy rég nem látott ismerőssel (utólag nézve egész biztosan) biztosan belefért volna. Ráadásul eddigre jutottam el arra a pontra, ahol már alig buzgott bennem a futókedv. Innentől maximum lejtőn voltam hajlandó futni, tehát Sanyi nem nagyon hátráltatott volna. (És a Sétafikás Oszi se, akivel már szintén ezer éve nem találkoztam – ő is végigtúrázta idén is a Vérkört, csak éppen már esélyes, hogy Majkpuszta előtt észrevétlenül elhagytam.)

Csákvár határában

Megérkezve a vadászkápolnához tapssal, kereplővel, hot doggal vártak minket, így az inspiráló közegnek köszönhetően mégis rávettem magam, hogy az utolsó métereket fussam az EP-ig. Aztán hot dogostól, rendelt kólástól lerogytam egy sörpadra. A finom hot dog mellé járt sült hagyma és uborka is, ami nagyon kapós volt. Ennél a fogyasztással töltött negyed óránál többet nem is nagyon vesztegeltem az egész túra alatt, legfeljebb még annyit, ami a többi pontból összeadódott. 

Vérteskozma felé tetszetős, csupa sárga héricses, kankalinos rétekkel szabdalt ismeretlen tájakon haladtam. Menet közben az egyik futó srác megdobott egy banánnal, mert neki már herótja volt a sok berendelt banánból. Így ezt is gyorsan elmajszoltam, ahogy felfelé haladtam az egyre meredekebb hegyoldalban. Kezdtem ráeszmélni, hogy öreg hiba volt így telepakolni frissítéssel a zsákom, hiszen eddig csak a vonaton fogyasztottam el belőle az otthon elmaradt reggelit. Na jó, egy árva sótablettát még bekaptam, mikor úgy éreztem a fakerülgetés közben, hogy kezd begörcsölni a lábfejem. Szóval erősen túllőttem a dolgot, feleslegesen cipekedtem. Szerencsére az erős kaptató a falu előtt lejtőre váltott, így a Sárkánylyuk-völgy bejáratáig ismét sokáig futottam az aszfalton.

Azok a híres hot dogok

Készülnek a hot dogok

Ez a völgy mindig is nagy kedvencem volt, de utoljára talán húszas éveimben túráztam erre, így nem emlékeztem már arra, hogy tulajdonképpen nem is olyan meredek. Ha nem lenne majdnem 50 km a lábamban, akár futhatnék is... De hát volt, így nem futottam, inkább arra koncentráltam, hogy hol tudnék elmenni pisilni. Az, hogy jelenleg egyedül vagyok, egy ilyen versenyen rövid illúzió, mert előbb-utóbb a semmiből mindig felbukkan egy gyorsabb túratárs. Engem éppen Ambrózy báró idősebb kiadása üldözött. A fess öregúr szintén az a fajta turista volt, aki ugyan alig futott, de emelkedőkön és síkon is gyalogosan is kenterbe vert. Már a vadászkápolna után felbukkant őkelme. Viszonyunk elég viharosra sikeredett: hol én hagytam el, hol ő hagyott el, míg a Fáni-völgyi futásomnak köszönhetően azt hittem, végleg kereket oldottam előle. Már rettegve vártam, hogy feltűnik egyszer csak neonsárga felsője, de meglepetésképpen a Sárkánylyuk-völgyben mégis egy másik, fehér pólós férfi ért utol. Méghozzá egy FUTÓ, a nagybetűs, aki emelkedőn is fut. Annak ellenére, hogy bevallása szerint pár hete esett át egy Covid fertőzésen, így formában sincs. Rövidebb beszélgetés után nekiiramodott, hisz azt a játékot játssza, hogy mindig utoléri az előző túrázót. Jó kis móka, csak bírja az ember szusszal. Pisilésnek fuccs, mert Ambrózy báró már ott is termett, mikor a völgy előre beharangozott faakadályokkal nehezített részébe értem. Tulajdonképpen csak itt döbbentem rá, hogy ő a báró (igen, mostanság rákattantam a Böszörményi Gyula féle századfordulós nyomozós történetekre), hiszen megláttam, hogy egyik keze félig hiányzik. De az úr e hendikep ellenére rendületlenül haladt, még emelkedőkön is, ráadásul fénysebességgel. Futó kapcsolatunk végére végül is éppen a futás tett pontot – az Új-osztás ellenőrzőpontja után végleg elbúcsúztunk. Az ellenőrzőponton hájas sütivel traktáltak. Azóta nem ettem ilyet, amióta nagymamám többet nem süt, azaz sajnos igen régóta. Így lehetetlenség volt ellenállni ennek a finomságnak. Eztán jött a VTM-ről ismerős hullámvasút jól futható szakaszokkal, mikor is sikeresen megléptem a báró elől. Persze fel kellett mászni a Macska-bükkhöz a Gráciák-bérce mentén, ami az útvonal egyik leghúzósabb emelkedője volt, de hosszú ez sem volt. Utána megint futás Körtvélyespusztáig. Petinek küldözgettem a képeket, hogy már ismerős tájakon járok, hiszen előző hétvégén is éppen erre medvehagymázgattunk. 

Hirczy-emlékmű a Sárkánylyuk-völgy bejáratánál egy itt elhunyt turista emlékére

Ahogy a Mária-szakadék mentén vezető aszfaltúthoz értem, láttam, hogy onnan is érkeznek futók. Azt tudtam, hogy mi terelve vagyunk és nem érintjük a szakadékot, de a terv szerint a kilátó irányába kellett mennünk oda és vissza is. Szóval ezek biztosan nem a Vérkörösök. Csak kérdés, milyen verseny lehet. Futók, gyaloglók is jöttek, volt, akin rajtszám is volt. A Vérteskozma Rock 'n Rollra gondoltam első körben, de az ennyire nem hosszú, szóval másik verseny lehet. Szívem szerint megkérdeztem volna valakit, de nem akartam zavarni őket, lehet, jó néven se vették volna. No mindegy, ráérek megnézni otthon, addig is meg kell még járnom Csákányospusztát az ottani ellenőrzőponttal. (Aztán a vonaton hazafelé már megszületett a megfejtés: a legendás Black Hole ultra mezőnyével találkoztunk.)

IFA az Új-osztás előtt

Mászóka a Gráciák-bérce mellett

Két hete még felfutottam erre a magaslatra, most éppen csak felsétáltam, hogy aztán az ismét kidőlt fákkal teli bújócskázós lejtőn learaszoljak a pontig a szakadékba. Kaptam remek házi sportszeletet meg egy citromos sört is rendeltem ide, amit kicseréltem a már üres kólásüvegemmel. Jó lesz majd a vonaton, túra után! Felmászni a meredélyen nem volt egyszerű mutatvány, talán fáradságomnak köszönhetően véletlenül lenyomtam az órám egyik gombját, amivel el is mentettem az eddigi menetet. Átkoztam magam az óvatlan mozdulatért, de csak azt tehettem, hogy indítok egy új vételt. Közben igyekeztem a katonatemető felé hol futva, hol gyalogolva. A Vitányvár felé együtt haladtunk a másik rendezvénnyel, ami sokkal sűrűbben, már-már hülyebiztosan ki volt szalagozva. De nem volt merszem senkit se megkérdezni, hogy min futnak... A mezőny elég felkészültnek tűnt, persze nem tudtam, kilométerben hol tarthatnak. Én már 60-on is túl...

Terelés a Mária-szakadéknál

A vár előtt mi maradtunk a kéken, ők mentek le a völgybe egyenesen a jelzetlenen. Aztán a Rockenbauer-fa után újra felbukkantak a zöldön. A kékről a piros irányába távoztam, ami kisebb emelkedővel indult, majd lejtőben folytatódott. Itt-ott bele is futottam. Ezek a futások már nem voltak tartósak, hiszen ennyi kilométernél már a hátam is borsódzott attól, hogy kitartóan, hosszas kilométereket egyben lefussak. Még lejtőn is alig megy az iram. A lábam még talán bírná, de fejben nincs meg a dolog. 

Rockenbauer-fa

Megint jóformán ismeretlen tájakon haladtam Vértessomló irányába, talán egyszer vezettem erre túrát. Mindenesetre nem köszönt vissza a táj. A falu, melynek utcáin követtem a piros jelzést, persze már egész más tészta. Az egyik kanyarban a kerítésen egy A4-es lap virított, melyről kiderült, hogy a mi önellenőrző kódunk. Egy kódot kellett felírni a lap mellett lógó tollal. A kis „vérrel teli” injekciós tű tehát ajándék – de milyen ötletes!

Vértessomló

Egy vízmosáson és egy kisebb dombon keresztül elhagytam a falut, hogy aztán szántókon áthaladva búcsúzzak a Vértestől és látványától. Már 5 km-en belül vagyok, csak gyalogolok rendületlenül a célom felé. Megint futók hagynak el több csoportban is. Bámulatos, hogy egyesek ennyi kilométerrel lábukban is mire képesek. Mielőtt ismét megérkeznék Majkpusztára, egy polgárőr kalauzol át a forgalmas úton. Rendezésből csillagos ötös, mást nem is lehet adni erre. De az útvonal vége is szolgál még fénypontokkal: íme a tavacska, melynek vizében bodros felhők tükröződnek, beljebb az erdőben romantikus kápolna bújik meg, majd az Oroszlány irányába vezető aszfaltcsík mentén mindenhol keltikék tündökölnek az ellenfényben. Ide Majkpusztára muszáj lesz ellátogatnom úgy, hogy nem sietek sehova...

Tavacska Majkpusztán

Bányászmotívumos ház Vértessomlón

Örülök, hogy hamarosan beérek, a városban megtáltosodom, újra futni kezdek. Látom, hogy a 12 órába még bőven beleférek, hiszen még este 6 óra sincs és ugye reggel 6 után indultam pár perccel. Izgulni, sietni most már felesleges, a futásom már inkább csak levezetés, avagy a nap méltó lezárása, keretbe foglalása. Ennek megfelelően a sportcsarnok előtt megint elkavarok, és a parkolót találom meg először. De most már ismerem a járást, így jócskán szintidőn belül betalálok a sportcsarnokba is. Kolompszó, hajrázás, gratuláció fogad, mint egy igazi versenyen, holott ez csak egy teljesítménytúra. Lányos zavaromban alig tudom előkotorni az itinerem, sőt az érmem is majdnem elfelejtem átvenni. 11 óra 34 perc alatt sikerült körbejárnom (részben futnom) a Vértest. El sem hiszem!
Keltikék az út mellett

Közben üdvözöl Mária, a hölgy, a kivel majdnem együtt indultunk, és nagyjából fej-fej mellett haladtunk végig. Ő pár perccel előbb robogott be. Megbeszéljük, hogy együtt vonatozunk haza. Közben még megkeressük a leadott csomagom is – átöltözni már nem lesz idő, mert sietni kell a vonathoz. A vonaton összebandázunk két teljesítő sráccal is. Útközben már azon tanakodunk, vajon mi lesz a következő nagy túránk. Mert hiába sajognak még az izmok, izzanak a talpak, már mennénk újra. A Sárga 70-ben állapodunk meg, de én nemsokára rájövök, hogy az sajnos nem fog menni, hiszen majdnem aznap futom a WTF Börzsöny 33 km-ét (menet közben már azon filóztam persze, hogy az túl kemény lesz nekem, át kéne neveznem valami rövidebb távra). De már otthon addig böngészem az internetet, amíg rá nem találok a Gombos testvérek május végi egyszeri rendezésű túrájára, a Communitas Fidelissimára, és már tudom, ez lesz az enyém. Régóta ígérem már nekik, hogy egyszer elmegyek hozzájuk túrázni Szombathely környékére – most ideje beváltani az ígéretet. Kis dilemma még, hogy százas legyen vagy maraton, mert ugye ezt a kevés szintes maratont lehetne nagyjából végigfutni, százast viszont már régen, több mint 20 éve csináltam (egyszer a Kinizsin, az első teljesítménytúrámon még). Sőt a hosszabb távban a kedvenc Kőszegi-hegységem is benne van. De szerencsére van időm még gondolkozni.


Strava-link (amit végül sikerült egybepakolnom két mérésből): 

2022. október 17., hétfő

Azok a csodálatos terepfutók és rettegett versenyeik

 

Willkommen im Saarland
Első találkozásom a Vértes Terep Maratonnal sokkal korábbra datálódik mint terepfutó mivoltom. Hogy pontosan mi is lehet az évszám, már nem tudom, 2011, 2015 és 2016 is szóba jöhet (igen, ennyire régi verseny a VTM), mert ezekben az években vezettem a VTM útvonalát érintő túrákat. Inkább hajlok a két utóbbi időpont, főleg a 2016-os túra felé, mert a versenyzők láttán a szent borzadály mellett felsejlett valami halvány vágyakozás, hogy én egyszer... Valamint konkrétan emlékszem, hogy erősen szemeztem a futók Hoka és Salomon cipőivel. Történt ugyanis, hogy túránk keresztezte a futók útvonalát, akik sárosan, izzadtan és főleg futva küzdöttek a Vértes domborzatával mintegy 40-50 km-en keresztül. Akkoriban már kóstolgattam a futást, emellett mint turistából, túravezetőből lett (koca)futó, természetesen a terepfutást is, de leginkább abban a formában, hogy ha kedvem szottyant hozzá, futottam kb. 5 km-t, meg esetleg elmentem évi egy-két, 10 km körüli (lehetőleg ingyenes) versenyre. A terepfutás meg abban merült ki, hogy hosszabb teljesítménytúrákba, mint a Pálos 70, bele-bele futogattam. Mondhatni a táv már régóta a lábamban volt, de ugye a tempó... 

Egyszóval a VTM terepfutói számomra egyfajta csodalények voltak, csupa Superman és Superwoman,  akik képesek dacolva a terepviszonyokkal, meredélyekkel, egyhuzamban akkora távokat lefutni, amit még gyalog is viszonylag kevés ember bír.

2016-ban is sikerült feljutnom a Körtvélyes tetejére - csak éppen még gyalog

Aztán bő két éve elkapott a gépszíj, alkalmi futóból rendszeresen edzővé váltam. Megmaradt a terep, a természet szeretete is, hiszen már ovis koromban is a hegyeket jártam szüleimmel. Jöttek az egyre hosszabb távok, már a félmaraton se volt álom, majd a 30 km-t is abszolváltam tavaly ősszel, és idén tavasszal a maraton is meglett, bár pocsék idővel és kínkeservesen az erős szembeszél miatt (is). Terepen is szépen haladgattam előre, a 10 km körüli távok után jöttek a hosszabb, 20 km körüli versenyek is, majd 2022 tavaszán megtörtént a randevú a VTM félmaratonjával is, magamhoz képest abszolút nem rossz eredménnyel. Közben persze a teljesítménytúrázást se hagytam abba, de futás ügyileg a történet általában 20-30 km táján mindig megfeneklett. Persze az edzés nem tűnt eredménytelennek, az időimen sorra javítani tudtam, sőt egyre könnyebben ment a futás egy-egy hosszútávú túra bármelyik fázisában, akár a végén is, nem beszélve az egyre gyorsabb regenerációról. Csak éppen folyamatában nem sikerült futom. Általában győzött mindig a kényelmességem, lustaságom, a hang a fejemben vagy éppen a szimpatikus emberek társasága - kifogást ugye mindig könnyű találni a nem futásra.

Idén azonban eldöntöttem, hogy lesz ami lesz, megpróbálom a Pálos 70-en megdönteni az eddigi rekordomat, ami szűk 14 óra. Ez nem lehetetlenség, hiszen ebben rengeteg a holtidő gulyásevés, pontokon ácsorgás és az út mintegy kétharmadának gyaloglása kapcsán. Jó reményt adott minderre, hogy idén pünkösdkor megcsináltam egyhuzamban az OKT 70-et is egy olyan szakaszon, aminek paraméterei hasonlítanak a Páloséhoz. A teszt sikerült, nagyjából egy órát valóban nyertem. Viszont a futás itt is csak kb. 25 km-ig ment egyhuzamban. Aztán jött jó sok gyaloglás is, ott is, ahol a terep futható lett volna. A végén már akár lejtőkön is... 

Szóval idén úgymond a Pálos 70 lett volna a főversenyem, de egy hétre rá ott volt a nagyon szimpatikus és szintén szép kihívásnak ígérkező VTM is. Nehéz dilemma volt, de a Pálos 70 egyértelműen vitte a prímet, ha már egész évben erre készültem. De aztán húgom minden számításom keresztülhúzta avval, hogy kitalálta, hogy a nagy napon akar pont férjhez menni. Még úgy is, hogy ő és a majdani férje is rendszeres résztvevője ennek a túrának. De ha nincs más jó időpont az esküvőre, nem lehet mit tenni, el kell fogadni, hogy idén fuccs a főversenynek. De veszve sincs semmi, kell találni másik kihívást - ez lett a VTM (talán nem véletlenül).

De még mindig tele voltam kétségekkel - vajon nevezhetek-e én az eddigi teljesítményemmel egy ekkora távra? Ugyan a szintidő nagyon megengedő, 7 óra, de azért nem szeretném ezt végletekig ki is használni, mert abban már nem feltétlenül a futás dominálna. Szerencsére volt olyan futótársam, akinek biztatása megadta a végső löketet (köszi, Vili!) és mertem nevezni a klasszik maratoni távra. Igen, arra a versenyre, ahol azok a fantasztikus földönkívüli lények futottak menő terepszerkóban!

A hosszabb tereptávok felé Száron keresztül visz az út

Próbáltam célirányosan terepen edzeni, futni egyhuzamban 2 órát, ismerkedni az útvonallal, futni egy 25 km-es Mókus-kört, de úgy éreztem, hogy azon túl, hogy egyre inkább a lábamban vannak a kilométerek, a tempót valahogy nem találom. Pedig egy hónapja futottam egy PB közeli félmaratont is aszfalton. Aztán azon is jól eltöprengtem, hogy vajon milyen célidőt jósoljak magamnak? Egy Börzsönyben futott 23 km-es verseny alapján például nehéz bármit is mondani, de még egy Gánt trail 13 km alapján is, pedig az a Vértesben volt. Két vértesi Peaks alapján meg pláne, hiszen abban nem csak futás volt. Az útvonalpróbámon Szárligettől Várgesztesig is sok volt a fotózással, beszélgetéssel és egyéb molyolással szerzett holtidő. Az aszfaltos, de a felétől viharos szembeszeles maratonom közel 5 órás végeredménnyel zárult - itt is jöhet bármilyen hátráltató tényező. Vagy esetleg kétszerezzem meg a tavaszi VTM félmaratonom célidejét (2:18:03)? Végül mindent összevetve arra jutottam, hogy 5 óra 30 perc már reálisnak tűnik a befutásra, ha minden jól megy, számolva a közel 1000 méteres szintemelkedéssel is. Ha meg nem megy jól a futás, szóba jöhet bármi, ami ezen túl van, akár 6 órán túli idő is.

Utolsó fotók rajt előtt

Aztán felvirradt a verseny napja, a vonat megérkezett Szárra egy kétségekkel még mindig teli versenyzővel, de már nem volt visszaút. A sportcsarnok felé tartva a ragyogó napsütésben próbáltam összekapirgálni az irányelveimet: Nem nyerni, másokkal versenyezni jöttem ide, hanem teljesíteni, magam határait feszegetni, aki siet, az hadd menjen. A végére is kell az erő, tehát csak tartaléklángon szabad égni, főleg az elején, nehogy a végére ellobbanjon az a gyertya. De mindez nem azt jelenti, hogy majd szépen kényelmesen besétálok a célba, ha már terepfutás, akkor legyen is az, kivéve ott, ahol tényleg nem megy (mert azért akad ilyen még a lankás Vértesben is...). A holtidőt (fotózás, dumaparti, pontokon időzés, miegyéb) a lehetséges legkarcsúbbra kell szabni. A legfontosabb pedig: az ajándékként érkezett csodás napsütést, a színeket ontó őszi erdőt, valamint annak ezernyi rezdülését, amennyire a tempó és a rendkívüli táv engedi, szeretném kiélvezni.

Rajt előtt, tele kétségekkel

Visszaszámlálás, dudaszó, óra lenyomva és már taposom is első terepmaratonom első kilométereit Szár nem túl sík utcáin - rögtön egy szép kis emelkedővel indítunk. De mindez most kevésbé visel meg mint tavasszal a félmaratonon, pedig jobb tempót megyek mint akkor (bár ezt még itt és most nem tudom). Megérkezik a hegy előbb lankásan, majd egyre meredekebben, számomra már futhatatlanul. Szerencsére találok nyulat egy hosszú botot egyensúlyozó srác személyében, aki szintén erős tempót tud gyalogolni hegynek felfele (bot használata nélkül is). Bár talán ő kevésbé boldog tőle, hogy így rátapadtam... Meg is lép, mikor az ellenőrzőpont után futhatóvá válik az út. Felfelé a hegyre történt még egy rövidke eszmecsere a 3-as Speedgoatom kapcsán, úgy tűnik, nem csak nekem jön be ez a cipő. Nekem annyira kedvencem, hogy még így 800 km közelében is ezt választom, pedig van még pár türelmetlenül toporzékoló versenylovam, még egy vadiúj 5-ös Speedgoat is. (Naná, hogy azon a hírhedt leárazáson szereztem - nekem éppen szerencsém volt és kihozták). Egyelőre még nem érzem, hogy veszített volna a régi darab a csillapításából és a majdani, egyre közelgő, csúfos szétszakadásának is nüansznyi jeleit látom csak. 

No de haladjunk így, már a Körtvélyes csúcsához vezető jelzésen túl is hosszan elnyúló hegyháton a macska-bükki elágazás felé, ahonnan is elkezdődik a várva várt lejtő. Futóként eddig ismerős volt az útvonal még a félmaratonról, de innentől olyan szakaszok jönnek (a kék jelzés Várgesztesig terjedő szakaszát, valamint a félmaraton leszálló ágát kivéve), ahol futóként legjobb esetben is csak ellenkező irányból közlekedtem. Turistaként viszont akár többször is, de azóta évtizedek is elmúltak. 

A Vértesnek ez az északi része az, ami a fővárosból autó híján is gyorsan és egyszerűen elérhető volt, így kamaszként a családdal, majd egyetemista barátokat terelgető zöldfülű túravezetőként gyakran jártam az itteni erdőket. Tehát szerencsére eltévedéstől most sem kell nagyon tartanom, vész esetén a Locuson rögzített útvonal is ott lapul a zsákom zsebében figyelő telefonon. Ez a túravezető sír bennem, mikor kénytelen vagyok elrohanni olyan látványosságok mellett, mint a körtvélyespusztai kápolna vagy a régi erdei temető és a kilátóhoz se tehetek kitérőt... És a vadak illata is csak néhány másodpercre csap meg, nem is beszélve a csodaszép, fotóra kívánkozó gombákról, sziklákról, várromokról, az előttem fénypásztában szállingózó falevelekről. De most futni jöttem és nem csodát látni és álmélkodni, elégedjek meg azokkal az apró élménymorzsákkal, amit elém szór az út. Először is az tűnik fel, hogy a kék kereszten egyre több turista érkezik szembe, sőt egy-egy futó is jön. Jó turistaként köszöngetek tehát bőszen, de csak a temetőnél lévő elágazásnál derül ki számomra egyértelműen, hogy bizony nem a mienk az egyetlen vasárnapi rendezvény a Vértesben. 

Küzdelem a Mária-szakadékban (háttérben a dekoratív Inka-szikla)

Felkaptatok a kilátó irányába vezető kék kereszten először a sótabletta lenyelése körüli hercehurca miatt gyalogosan, majd mikor rájövök, hogy ez az emelkedő azért nem olyan combos mint elsőre gondoltam, futásra váltva, és kis híján elmegyek rossz irányba, mert arra látok egy egész tetszetős szalagkavalkádot. De egyes szalagok kék-fehérek, másikak meg piros-fehér csíkosak, tehát nem a mieink. A mieink jobb kéz felé szintén ott libegnek, logikus is, hiszen a csákányospusztai turistaháznál van a pont. Oda azonban igen viszontagságos, kidőlt fákkal tarkított lejtő vezet. Gondolom, lesz ez még rosszabb a Mária-szakadékban, hiszen körülbelül egy hónapja is igen cudar volt ott a terep. A ponton mosolygós személyzet fogad, csipegetek a tálkákból és kérek kólát a kulacsomba. Indulok is gyorsan tovább, vár a szakadék annak minden szépségével és kihívásával. Egy turista bácsi azért kellően elbizonytalanít azt hangoztatván, hogy "ilyen emelkedőn nem kell futni". Mondom neki, hogy az még csak eztán jön majd. A szűkebb ösvénynél kicsi gyerekekkel kiránduló családdal találkozom, de mindenki udvariasan félreáll, sokan még biztatnak is. Én is igyekszem mindenkinek köszönni, a szembe futókat meg biztatni. Az első faakadálynál kicsit feltorlódnak a futók, de szerencsére várni nem kell és igyekszem én is gyorsan végezni a saját egyedi mászómutatványommal. A futást emiatt hanyagolom is, inkább engedem előre a gyorsabbakat. Még jó, hogy a mezőny itt nem oda-vissza halad. A szikláknál fotós leselkedik és sorra lecsap minden egyes áldozatára, ahogy liheg felfelé az egyre csúszósabb köveken. Aztán véget ér a hurok, az irányítók ugyanúgy örülnek nekem mint odafelé és én is nekik, amiatt is, hogy ezt a részt is abszolváltam. Pont errefelé volt, hogy őszinte bámulattal adóztam annak idején a terepfutóknak. Talán egy-két erre kirándulót most szintén megfogott a dolog, ki tudja. 

A kék kanyarjánál lévő stand nem a mienk, viszont a sárga kabátos irányítók igen, akik ismét helyes irányba terelnek, bár tudom magamtól is az utat itt. A rövid aszfaltcsíkon van idő felkészülni a kutyás fától (Csikasz volt a neve a vizslának) kezdődő emelkedőre. Most sajnos nem kísér szemmel az őzike, mint a próbafutásomon a legnagyobb kaptató előtt. Ezt gyalog tudom le, majd szaladok is tovább, innentől már szerencsére a várig kellemesebb részek jönnek. Igaz, a favágók kissé felszabdalták a terepet, szóval ami kellemes volt, az egyben kissé technikás is lett. Nem baj, szeretem az ilyet, kezdem is beérni az előttem haladó futót. Szembe is jön jó néhány ember, felváltva gyalog és futva. Ők biztos a másik rendezvényen (vagy a számukból és a különböző szalagokból ítélve rendezvényeken?) vannak. Egy helyen egy erdészeti gép állja el az utat - persze pont a mienket. Elaraszolunk mellette oldalazva. A vár alatt lehagyom az előttem futót mert egyre inkább visszavet a tempója, főleg, hogy most egy lejtő jön. Lent egy lány keresi az utat, de miután megtalálja az irányt, kiderül, hogy ő a gyorsabb, lassacskán nő is köztünk a távolság. Aztán a Rockenbauer fáig megint elfogy. A Szarvas-kútnál a teljesítménytúra pontőrei invitálnak viccesen, hogy ha végeztünk a versenyünkkel, menjünk még hozzájuk is futni egy röpke 30-ast. Hát biztos jól is esne 40 vagy éppen 50 km után. Haladunk tovább, megint nő a távolság köztünk olyannyira, hogy mikor látom, hogy a két előttem futó se tér le a Mátyás-kút előtti hegyre vezető útra, már nem tudok szólni nekik. Pedig ott a szalag, de ha nem figyelek vagy nem tudom az utat, megyek én is a kínálkozó murvás úton. Persze lehet, hogy a nagyobb mászást akarták elkerülni, de látatlanban ne ítéljünk. 

Igen kellemetlen ez az emelkedő, futni nem tudok rajta, nem is olyan rövid, de egyszer azért vége szakad. Mondja is egy szemből érkező futó, hogy hajrá, mindjárt vége. Meg hát persze tudom is az előtanulmányaimból. Szerencsére most kevésbé visel meg, mint múltkor. A forráshoz vezető lejtő se kellemesebb az előző emelkedőnél és ha ilyen szépen leereszkedtünk, máris kezdhetjük a mászást a Zsigmond királyos fa irányába. Győz a lustaságom, sétálok, holott múltkor felfutottam itt. El is hagy egy lány, de legalább húz magával. Azon kapom magam, hogy megint futok. Pár métert azért még belegyaloglok a fa utáni emelkedő legdurvább részébe, de utána nincs több séta egészen Várgesztesig. A lány egy kanyarnál elmarad, a mi futóinkkal már alig-alig találkozom. A horgásztónál néhány ember ácsorog terített asztalnál, hirtelen pontőröknek hiszem őket. De aztán látom, hogy horgászgatnak kedélyesen az úriemberek. Az egyik még oda is szól a másiknak: "Te, ma milyen jó csajok futnak el itt!"

A falu utolsó házainál tartok már, mire egy ismerősnek tűnő szerelést látok. Lehet, hogy Gábor az, volt osztálytársam, Edit férje? Ő is maratoni távon indult, de úgy becsültem, hogy jóval előttem lehet. Csak nem utolértem? Úgy tűnik, mintha gyalogolna is. Én is gyaloglok ezen felbuzdulva egy keveset, aztán a pont látványa annyira vonzó, hogy muszáj futnom. Tényleg Gábor az, ő már távozóban van én meg éppen még érkezőben, jó utat kívánunk egymásnak, aztán a töltekezésnek szentelem magam. Van miből, igazi terülj-terülj asztalkámról válogathatok. 

Az egyetlen verseny alatt készült kép

Aztán a pontőrök is jó utat kívánnak egy-egy hajrá kíséretében, így a ponttól kezdődő emelkedő első lépései is könnyebbnek tűnnek. A kék kereszt-sárga elágazásig még ismerős vagyok, kb. pont eddig is tart a lelkierőm a futáshoz. Gábor megint látótávolságba került, úgy látszik küzd az egyre meredekebb emelkedővel. A szalagok egy erősen felszabdalt meredek vízmosásba terelnek, ahol gyalog is elég kellemetlen haladni. Pont itt szoktunk elmenni mindig rossz irányba huszonéves túrázóként a Lófő-völgy felé. De ezek az emlékek már igen haloványak, mint ahogy arra sem emlékszem, milyen is volt itt felkapaszkodni. Küldök Petinek egy üzenetet, hogy már 24 km-nél tartok, aztán találok egy annyira dekoratív harkály tintagombát, hogy nem tudok ellenállni annak, hogy lefotózzam. Hát legyen akkor ez az egyetlen kép, ami az út során készül! Sok időt itt nem veszítek úgysem miatta. Mászom tovább, ez a fránya emelkedő csak egyre rosszabb. Gábor ennek ellenére egyre közelebb kerül. Kicsit beszélgetünk, mikor utolérem, de ő már annyira kész, hogy inkább pihenni szeretne. Én meg küzdök tovább, csak legyek már túl ezen a meredek szakaszon. Szerencsére mire felérek, van erőm újra futni és a terep is velem van, lejteni kezd. 

Még egy futót elhagyok, mikor egy kerítés mentén kanyarog az út. Aztán más, gyorsabb futó meg engem hagy el, de így van ez rendjén. Alig ismerős ez a rész, pedig túráztam én már erre is, csak nagyon régen. Egy helyen a kék kereszt balra távozik, szalag híján nehezen tudom eldönteni, merre is menjek tovább. Szerencsére jó a megérzésem és nem kell elővennem a térképet, pedig már a telefon a kezemben van. Hamarosan irányítókkal találkozom, akik a bal oldali útra terelnek. A jelzés itt már zöld csík. Ez is idegen terepnek tűnik, pedig nem kéne, hogy az legyen, kedvenc Sárkánylyuk-völgyem torkolata ez. Sejtésem sincs, milyen régen jártam erre utoljára! 

A zöld egyre kanyarog, olyannyira, hogy elő kell vennem a telefont. Szerencsére rajta vagyok a vonalon, de bizonytalankodásomnak az az ára, hogy lehagy megint egy srác. Hát ennyi baj legyen! A zöld utolsó métereit már sétálom, de már látom is a frissítő állomást. Kínálgatnak mindenféle itallal, még géllel is, de hát a zsákomban lévők se voltak eddig túl kelendőek. Eddig szinte csak ittam a két sótabletta és az egy darab energiagumicukor elfogyasztását leszámítva, meg az asztalokról szemezgettem ezt-azt. És ez úgy tűnik, bőven elég is volt, mert éhes nem vagyok egy csöppet sem és az erőm is kitart még. Isot azért bőven iszom, mert kezdem érezni, hogy feszülnek a vádlijaim. Innentől jóformán már csak lejt a terep, néhány buckát leszámítva. Számítgatom, hogy ha innen gyalogolnék valami balszerencsés dolog folytán, talán akkor is beérnék szintidőn belül. De szerencsére itt még nem tartok, tudok futni, sőt újra hét perc alatti kilométereket mutat az órám. Rajta hát, fogyjon az út! Egy emelkedőn újabb futót hagyok le, majd egy másiknál egy másikat. Valahogy jobban esik most az emelkedőket is megfutni, így kevésbé jövök ki a lendületből. Elég szellős itt már a mezőny. Fogalmam sincs hol tarthatok a mezőnyben, hányadik lehetek, nem is foglalkoztatnak ezek a dolgok. Egy a lényeg: egyre közelebb kerülök a szári sportcsarnokhoz, ezzel az első terepmaratonos érmemhez. Még ha ezt a maratont most kicsit szűken is mérik, csak 39 km hosszú.

Újabb frissítőpont, tehát haladtam megint hat kilométert. A figyelmes és kedves pontőrök szerencsére indulásnál helyes irányba terelnek, mert simán bementem volna a szemközti erdőbe, tudat alatt annyira nincs kedvem a következő aszfaltos szakaszhoz. Lassan elmaradnak mellettem Szálláskút házai, majd a katonasír is. Megint lehagynak gyors srácok, de menjenek csak, én nem versenyzem velük egy ligában. Innentől szinte már csak lejt a terep, lassan befutok Szár első házai közé. Jobb oldalon a gazdaság udvarán két macska legelészik békésen egymás mellett, nem zavarják őket a futók meg az sem, hogy ilyet macskák egyébként nem csinálnak. Újabb futó tűnik fel előttem, ahogy közeledem hozzá, látom, hogy lány. Egy percig sem fordul meg a fejemben, hogy beérjem, ennyire nem érdekelnek most a helyezések. Pedig egyre fogy a távolság köztünk. Egyébként meg fogalmam sincs, melyik távon van. A finist ő talán jobban megpörgeti, mert eltűnik, de nekem is segít a már végzett futók hajrázása, ahogy rákanyarodom a cél előtti lejtőre. Már nem is érzem, mennyi kilométer van a lábamban. Nem sprintelek most rá a célegyenesre, hagyom magam szépen becsorogni a célkapu alá, ahol gratulálnak a teljesítéshez és megkapom az érmem. 

Újabb szép érem a gyűjteménybe

Hurrá, én is terepmaratonista, azaz jobban mondva csodálatra méltó földönkívüli lettem! Megnézem az órám: 4:56:19! Te jó ég, még 5 órát se mentem! Ez jobb idő, mint a nem terepes maratonon! (Ami, valljuk be, 3 km-rel hosszabb volt, de cserébe nem volt szint.) Mindez ráadásul stabil középmezőnyt jelent, ami a múltkori maraton nem volt így. Mivel az órám a teljes időt nem mutatja a mostani beállítással (hát elég kezdő órás vagyok még...), egy idő után el szoktam veszteni a fonalat hosszú futásoknál, hányadik órában is járhatok. Most is így történt, tehát sejtésem se volt, hol tarthatok időben. Így meglepetésként ért a dolog tényleg. Minden relatív persze, ami nekem sikernek számít, másnak lehet pocsék eredmény is és fordítva. Mindenesetre én most nagyon örültem. 

Próbáltam nyújtogatni a befeszült vádlimat, majd Edittel is összetalálkoztam. Neki is jól sikerült a Minimaraton. Csodálkozott, hogy Gábor előtt értem be - mondjuk ezen én is csodálkoztam nem keveset. Mondtam neki, hogy találkoztunk, nem lehet már messze, szerintem negyed órán belül ő is a célban lesz. Így is lett, közösen gratuláltunk neki első terepmaraton-teljesítéséhez. 

Még éppen a gulyást fogyasztottuk közösen, de a fura (tényleg UFO) regenerációmnak köszönhetően már el is indultam volna (persze azért inkább gyalog) a Tatabánya 30 teljesítménytúrán, azért örültem, hogy Editéknek hála, megúsztam a talán már nem sokáig hevenyészett állapotban lévő szári vasútállomásig való gyalogutat. Azért a biztonság kedvéért a másnapot egy lazára vett, közel 7 km-es terepfutással köszöntöttem egész olajozottan működő végtagokkal és izmokkal - ez lehet, hogy tegnap még bennem maradt, és persze a hazafelé látott színek is kivonzottak a Dobogó nevű magaslat elfeledett Olimpiai parkjába.

Másnap azért nekem is kijárt egy Dobogó, még ha nem is olyan

Strava link:  

2016. május 6., péntek

Körtvélyestől Körtvélyesig

Avagy kilátóhelyek és lejtaknák nyomában a Vértesben




Az utcánkban már virágzik a bodza, így egy hirtelen ötlettől vezérelve szerveztem egy túrát kedvenc bodzázóhelyemre a Vértes-hegységbe, hátha szerencsével járunk. Mivel nemrég olvastam a Turista Magazin cikkét a nemrég épített Körtvélyesi-kilátóról és a közeli medvehagyma-tanösvényről, úgy gondoltam, ideje meglátogatni az új nevezetességeket. Bár ugyan a medvehagymaszezonnak már lassan vége, de a virágzó medvehagymaszőnyeg látványát kár lenne kihagyni. És egyébként se gondoltam volna, hogy a Vértesben egyáltalán van medvehagyma, pedig nem először járok errefelé...

A Vinya-bükk völgy elején
gumós kőtörőfű

Hamar összeverbuválódott maroknyi csapatom és mivel ilyen kevesen voltunk, úgy gondoltam, hogy bátran beiktathatunk az útitervbe néhány kisebb kitérőt egy-egy látványos helyre. 

Az útiterv alapján a kietlen szári vasúti megállóhelyről indultunk, amit mindkét oldalon egy-egy peron plusz egy esőbeállónak hívatott konténer fémjelez csak, majd a falun áthaladva értük el az ún. Terv-utat.  

enyvecske vagy szurokszegfű
Úgy terveztem, hogy majd a Terv-út mentén szedünk bodzát, de a bokrokon még nem jelentek meg a virágok, valószínűleg egy-két hét kell még nekik, míg virágba borulnak.
Eztán a csodaszép, virágokkal teli és harsányzöld, valamint az őzsalátától sárgálló Vinya-bükk völgy miatt elhagytuk a P jelzést, majd a völgyből kievickélve visszamásztunk P jelzésre. Természetesen nem hagytuk ki a geodéziai tornyot se a Körtvélyes tetején,  a tiltás ellenére Csabával fel is másztunk, hogy megcsodálhassuk a kilátást.

Olocsán csillaghúr
Így kipipálhattuk az első számú Körtvélyest, mint kilátóhelyet. A kiltó alatt egy kidőlt fatörzs mellett egy érdekes gombára bukkantam. Mártával, a botanikusunkkal megállapítottuk, hogy valószínűleg papsapkagomba, így otthagytuk. Bár ne tettük volna...

Őzsaláta
Innen a Macska-bükkön keresztül ereszkedtünk le a szépen felújított Szép Ilonka-forráshoz. Elég régen jártam már erre, így meglepődve néztem a K+ ösvény mellett létesített építményt, aminek célját nem sikerült kitalálni. Talán majd egy szobrot helyeznek itt el? Vagy kis kápolna lesz? Mindenesetre Benedek beállt az épület alá Szent Benedek szobrát imitálva. 

Páfrány
Innen a K+-en újból visszamásztunk egy darabon, hogy megcsodálhassuk a páratlan kilátást a Gráciák-bércén, ahova egy nem szabályos, de nagyon jól követhető jelzés vezet. A szirt mentén vezető úton meglepődve vettük észre, hogy bizony medvehagyma az a fehér virágú növény, amit egyre gyakrabban látunk. Aztán hirtelen a viszonylag ritkás erdő alját összefüggő fehér szőnyeg terítette. Miután kifotózkodtuk magunkat a medvehagymásban, majd a kilátóhelyen is, visszatértünk a Z jelzésre, és hamarosan belecsatlakoztunk az OKT útvonalába, ahol először elhaladtunk a Rockenbauer emlékfa mellett. Az emlékfa után megtaláltuk a második, általunk papsapkagombának titulált gombát, amit természetesen megint otthagytunk, hiszen ki szeretne meghalni papsapkagomba-mérgezésben...

Rockenbauer emlékfa

Vitányvár
Rövid látogatást tettünk Vitányvár romjainál, ahol éppen felújítási munkálatok folynak. Itt aztán Márta hirtelen megvilágosodott a gombákkal kapcsolatban. Az eddigi gombáink ugyanis nem papsapkagombák voltak, hanem ízletes kucsmagombák! Ezután árgus szemekkel fürkésztük az erdőt, hogy nem találunk-e kucsmává felavanzsált papsapkákat és ennek eredményeként nem is maradt el a siker.

A Béla-forrás irányába nem szabályosan a kéken haladtunk végig, hanem letértünk egy jelzetlen ösvényre. Sajnos így se pont a forrásnál bukkantunk ki, mint ahogy terveztem, de legalább felfedeztünk egy kitűnő ízletes kucsmagomba lelőhelyet. Így a vasárnapi ebéd szépen kiegészülni látszott némi medvehagymás juhtúróval töltött kucsmagombafejekkel... 

A forrásból sajnos alig csordogált a víz és ráadásul ki volt írva, hogy nem iható – hasonló tábla volt kitéve a Szép Ilonka-forrásnál is. Majd újabb kitérő következett az új kilátóhoz, de közben még beiktattuk a Körtvélyespuszta régi temetőjének meglátogatását is, ahol az ismertetőtábla szerint nem csak az egykori itteni település magyar- és németajkú lakosai nyugszanak, hanem magyar honvédek, valamint a környező puszták lakói is. 

Az új kilátó

Valószínűleg a pont közeli Körtvélyespuszta miatt kapta a Körtvélyesi-kilátó nevet ez a tetszetős építmény, annak ellenére, hogy a hegyet, amin áll, Kis-Kopasznak hívják. 
Honvédsír a körtvélyesi temetőben
A kilátó után két útitársunk inkább Szárliget felé folytatta útját, hogy korábbi vonattal mehessen haza, így már csak öten indultunk vissza a K+ jelzésen, hogy a Mészáros-hegy alól egy Budai-útnak nevezett jelzetlen úton elérjük a medvehagyma tanösvényt. Itt már segítségül hívtam a vadonatúj telefonomat is navigációhoz és nagyon biztató volt, hogy sorra jelentek meg az út mellett a medvehagymavirágok. Messzebb hívogatóan fehérlett az erdő alján az összefüggő medvehagymaszőnyeg és átható hagymaillat járta át a levegőt. Úgy gondoltam, hamarosan elérjük a tanösvényt, de a GPS azt mutatta, hogy inkább a X. számú lejtakna felé haladunk, amit feltételesen szintén beterveztem, mint megtekintendő látványosságot. Bár a geocaching oldalon leírtak szerint ezt az aknák a kesserek elég nehezen találták meg, illetve többen rá se leltek, ennek ellenére mi szinte rögtön megláttuk az aszfaltút mellett a feltűnő fehér színű építményt, miután a romos épületeknél kibukkantunk az erdőből.

Itt megpróbáltunk elnavigálni a tanösvény irányába, de sajnos nem találtunk megfelelő utat, így inkább maradtunk az aszfalton. Meg kellett, hogy állapítsam, hogy az 5 óra utáni 6-16-os buszt már éppen lekéstük és szinte még egy óránk van a következőig. Így választhattunk, hogy miután csekkoltuk a megállóban a menetrendet, inkább elmegyünk a tanösvényhez, vagy felkeressük a XI. számú lejtaknát is. Mivel a tanösvény távolabb esett a megállótól, az utóbbit választottuk. A telefonos navigáció és a térkép együttesével könnyen ráleltünk erre is egy biogázüzem mögött.

X. számú lejtakna

Majd visszatértünk a buszmegállóba, ahová hamarosan megérkezett a busz, és mivel aggályos volt, hogy elérjük-e a buszról leszállva a kinézett vonatunkat, a kedves buszvezető felajánlotta, hogy a kedvünkért siet. És így is lőn, csak Nyavajáéknak, akik Szárról indultak, sajnos jegyet is kellett venniük, míg mi előrelátóan megvettük Kelenföldön a visszaútra a jegyünket. Azért bíztunk benne, hogy talán szerencséjük lesz, és ők se késik le a vonatot. Az utolsó pillanatban felbukkantak ők is a rozoga lépcsőkijáratnál és így együtt szállhattunk fel a hazatérő turistákkal teli vonatra.

Medvehagymák a Gráciák-bércén
Kilátás a Gráciák-bércéről; a piros virág a bujdosó mák


Kelenföldön gyorsan még beugrottam a boltba juhtúróért, hogy teljes legyen az öröm és a mai zsákmányból holnapra ízletes fogás készülhessen.

Íme az alapanyagok: medvehagyma, turbolya és ízletes kucsmagomba
És ez készült belőle: medvehagymás juhtúróval töltött gombafejek

Azért a recepttel se maradok adós:

Hozzávalók:

  • ízletes kucsmabomba (amennyi éppen kéznél van)
  • egy csokor medvehagyma
  • 125 g juhtúró
  • egy kis pohár tejföl
  • kevés reszelt parmezán és trappista
  • 2 száraz zsemle
  • 2 egész tojás
  • egy fej vöröshagyma
  • kevés olaj



A gombatönköket levágjuk a megtisztított gombákról, majd apróra vágjuk. A tejfölt és a juhtúrót összekeverjük, ebbe beletesszük a megmosott és apróra vágott medvehagymát és gombatönköket, valamint a reszelt sajtot. A kucsmákat megtöltjük ezzel a keverékkel. Előzőleg, ha nem túl tág a kucsmák alja, érdemes kibővíteni őket és a hulladékot apróra vágva beletenni a töltelékbe.

Eddig minden szépen ment, de nekem, mivel nem volt túl sok gombám, megmaradt egy halom töltelék. Azt a tanácsot kaptam, hogy készítsek a töltelékből tölteléket :-), azaz olyasmit, amivel a csirkét is tölteni szokták. Így beáztattam a 2 zsemléket, majd belőlük a vizet kinyomva, hozzáadtam a keverékhez őket, majd belekevertem az egészbe 2 egész tojást. Olajon megdinszteltem 1 fej apróra vágott hagymát, majd ezt is hozzátettem. Kiolajozott jénaiba tettem ezt a tölteléket, amire ráfektettem a töltött gombákat is. kb. 3/4-1 órán keresztül sütöttem őket, az utolsó negyed órában alufóliával letakarva, hogy ne égjen meg az étel. Így bőven megvolt a kucsmagombáknál szükséges 20 perces hőkezelés is.

Árnyjáték a Mária-szakadék bejáratánál