Csörömpöl a záróbicikli

Fotó: futófotó

 Létezik egy legendás és rangos 4 napos Balaton-kerülő futóverseny, amit valószínűleg minden futó ismer: ez a Balaton Szupermaraton, vagy röviden BSZM. Igazi futóvá válásom óta most került először megrendezésre (a COVID miatt volt 2 éves szünet) és először éreztem úgy, hogy akár kacérkodhatok az indulással valamelyik távon, hiszen ez is olyan rendezvény, amin legalább egyszer ott kell lenni. Persze szóba se jöhetett, hogy 4 nap alatt lefussam a teljes, 196 km-es távot, ehhez még nagyon zöldfülű vagyok. Csapatom pedig nincsen. Viszonylag későn is kapcsoltam a nevezéssel, avagy inkább csak kivártam: először is látnom kellett, hogy a PIPU-n le tudok-e futni egy maratoni távot, majd teljesítenem kellett a Zúzmara félmaratont és a WTF Cold versenyt is a formám tesztelésére. Mindegyik teszten sikeresen átmentem biztató eredményekkel, tehát irány a nevezőfelület.

Ami a távokat illeti, a bőség zavara fogadott: 4 napos, 2 napos, egyedül, párban, váltóban, félmaraton, maraton, valamint a napi szakaszok lefutása. Olyat szerettem volna választani (mint szinte mindig), ami kihívás is egyben, de nem mutat túl nagyon a teljesítőképességem határán. Egyetlen ilyen táv volt, a 3. napi maraton+, ami egy 43,5 km hosszú, kicsit szintesebb szakasz teljesítését jelenti Badacsonytól Balatonfüredig. A helyszín és a paraméterek miatt is erre esett a választásom. Egyetlen dolgot nem néztem meg a nevezéskor, a szintidőt. Na ez hiba volt, emiatt aztán főtt is a fejem rendesen később. A szinte ugyanazt a pályát futó MaratonFüredesek kaptak a teljesítésre 5 óra 53 percet, mi, akik kicsit többet futunk a maratonnál, mindössze 5 óra 33 perccel kalkulálhatunk. Egy rutinos, gyors lábú maratonistának nyilván nem pálya lefutni a távot ennyi idő alatt, nekem, a (teljesítmény)túrázóból lett csigabiga futónak az 5 órás maratonjaival viszont igen necces a szintidőn belül való beérés.

Volt időm tehát parázni ezen rengeteget, de azért edzeni is: rendes futóhoz méltóan kértem edzéstervet a BSI-től is, amit életemben először próbáltam be is tartani. Igaz, csak 6 hetet készültem edzéstervvel, viszont előtte is merőben más módszert választottam a felkészülésre, mint első maratonomnál. Akkor szerintem az egyik hibám az volt, hogy kevés hosszút futottam: most igyekeztem kiköszörülni ezt a csorbát és máris egy 27 km-es tereptávval indítottam még január közepén a Balaton déli oldalán (hogy a helyszínt is szokjam). Csináltam nehéz teljesítménytúrákat (BHTCS, Kiss Péter emléktúra), futottam minden körülmények között (éjszaka, esőben, hidegben), sőt több teljesítménytúrát lenyomtam szinte végig futva, pl. a Dunán innen Dunán túl 47 km-ét, valamint a Reguly Antal emléktúra 35 km-ét. Másrészt az edzésterv bőven tartalmazott edzéseket az anaerob tartományra is, amit én előszeretettel szoktam elbliccelni. Most nem volt apelláta, jöttek az intervallok, fartlekek, dombfutások.

Sajnos 1 hét így is kimaradt egy masszív (kissé COVID gyanús) betegség miatt, ami eléggé vissza is dobott a kezdőpontra vagy az alá, pedig már kezdtem egész biztató tempókat futni. De a kocka el volt vetve, március 23-án szombaton várt Badacsony és a maraton+, az első hivatalos ultrácskám.

Először azt hittem, Badacsonyba eljutni sima liba Budapestről, főleg, hogy a rajt csak 10 óra 20 perckor van. De óriási csalódás ért, mikor megnéztem a menetrendet: vagy hajnalok hajnalán felkelve, ezer átszállással megkerülöm fél Magyarországot, mire Badacsonyba jutok, vagy csak 20-30 percem lesz készülődni. Az meg borzasztóan kevés egy ekkora versenynél. A futóknak nem kell sorolni, mi mindent kell ilyenkor végigzongorázni: csomagok leadása, rajtzónák és ismerősök felderítése, hangulatba kerülés, bemelegítés és ami egyik legfontosabb, megtalálni a mellékhelyiséget és kivárni az ottani sort. Szóval megint Peti jóindulatát és fuvarját kellett igénybe vennem.

Ugorjunk is az időben és a térben egészen a rajt előtti badacsonyi nyüzsgésbe a MOL benzinkút tájékára. Mindenhol futóruhás emberek jönnek-mennek, próbálnak parkolóhelyet találni hozzánk hasonlóan. Alig, hogy beálltunk egy helyre, máris megpillantom Zolit, aki a 4 napos teljes távból ma futja a 3. etapot. Eddig szépen állta a sarat. Mi még mókolunk a parkolás körül, majd elindulunk a rajt helyszínére, ahol megint kivel találkozunk: Zolival. Így legalább csevegünk kicsit. Kérdezi, mi a stratégiám. Mondom, nem elfutni az elejét és az, hogy 6 perces kilométereknél gyorsabban futni tilos. Majd folyamatosan lassulok, de azért az elején próbálok időt nyerni. (Úgy számoltam, a folyamatos 7:40 perces kilométerekkel lehet éppen szintidőn belül beérni, az meg azért nem egy űrtempó. Na de kérdés, tudok-e folyamatosan futni, mert most eléggé a túrázásra vagyok kihegyezve???) Ő mint öreg BSZM-es róka, nyugtázza a tervem. Elbúcsúzunk és beállok a mobilvécék előtt kígyózó sorba. Elég reménytelen a helyzet, nagyon lassan halad a sor, nekem meg még melegíteni is kéne.

A nádasban melegítés (khm, illemhely-keresés) közepette

Akkor vonjuk össze a kettőt. Elindulok kocogva kifelé a településről, hátha akad egy félreeső hely vagy bokor. Az egyetlen letérőt a part felé sajnos már mások is felfedezték, de nincs más választásom. Találok egy eldugott stéget a nádasban, ami tudom, nem a legalkalmasabb, de most sajnos nincs idő tovább keresgélni.

Aztán vissza gyorsan a rajthoz, majd még megkerestem Petit az új parkolóhelyén, ahol különféle futóbölcsességekkel és -közhelyekkel szórakoztattam. (A maraton nem két félmaraton. Ne fusd el az elejét, a versenyt nem az első kilométereken kell megnyerni! A maraton a félmaratonnál kezdődik. A tempó öl, nem a táv. stb.) Ezt mind fel is véshettem volna a bal kezemre a települések vagy a frissítőpontok mellé. Ez volt az én kis puskám, illetve lelki támaszom a hosszú út során. Sajnos nem fotóztam le a saját készítésű ideiglenes tetkómat, pedig még tanúhegyek halacskák és kishajók is kerültek rá. :-)

A még büszke reménybeli maratonista (talán kicsit a tetkó is látszik)

Jön még egy kis gimnasztika és már állhatok is be a nekem való utolsó 6-os rajtzónába. Párosával rajtolunk, én majdnem a legvégére állok, úgysem fogok sietni. Közben többszörösen elbúcsúzunk egymástól Petivel a reménybeli füredi viszontlátásig.

Párosával indítanak bennünket, de nagyon flottul, egyáltalán nem lassan megy a rajtoltatás, Péter Attila meg szakadatlanul szórakoztat minket, nincs is idő izgulni vagy belegondolni, mire is vállalkoztam. Mert ha tudnám, már most hátraarcot csinálnék.

Rajtam a sor, neki is indulhatok az eddigi leghosszabb aszfaltos távomnak. Terepen futottam már többet is, de az mindig egy kicsit más tészta. Ott nem szégyen belesétálni, meg-meg állni és a szintidő is mindig barátságosabb, nem is beszélve a teljesítménytúrákról. De most haladni kell, mert igen szűkös az időkeret. Az első kilométeren már túl is vagyok, miközben sikerült a mezőnnyel kikanyarognom Badacsonyról. Jól megy a futás, észre se veszem, hogy a tempó egy árnyalatnyit gyorsabb a tervezettnél. Kicsit a 6 perces kilométereknél gyorsabb vagyok, de nem annyival, hogy visszavegyek. Arra gondolok, jól jönnek majd még az itt nyert percek és másodpercek. Most gyűjtöm a tartalékom, ebből kell gazdálkodnom a második félidőben. Mert ugye a maraton a félmaratonnál kezdődik... (És az ultrácska is)

Minden jól is megy kb. 10 kilométerig, kicsit lassulgatok, de ez nem baj a tervem szerint se (eleve kb. 6:10-es perceket kéne mennem). Sőt, erre a versenyre frissítési tervem is van: 20 percenként 2 dl izotónia. Depóztam is minden második pontra magamnak újat. Az igazat megvallva úgy osztottam be, hogy a 20 perceket nehezen tudom figyelni, lényeg az, hogy igyak minden ponton, és két pont között is fogyjon el majdnem egy egész kulaccsal. Ez eleinte megy is szépen.

Itt még minden szép és jó (fotó: futófotó)

Már valahol Révfülöp környékén kanyargok a bringaúton, sőt az első nagyobb emelkedőt is sikerrel vettem nemrég, sőt, talán már az első váltóponton is túl vagyok, ahol be is mutattam egy vicces mutatványt: vissza kellett fordulnom, mert majdnem otthagytam a depózott frissítésem. Péter Attila meg mindent szépen lekommentált. :-) Szerencsére csak pár másodperc bánta. De alig telik el idő, érzem, hogy baj van. Valami nagyon furcsa körülöttem, mintha egy csőben futnék. Ami előttem van, az tiszta, de a külvilágot elég periférikusan érzékelem. Ez olyan leírhatatlan érzés, főleg amiatt, hogy először fordul elő velem. Rosszul nem vagyok, talán kicsit kóválygok, de nem hiszem, hogy a melegtől. Inni eddig nagyon is rendesen ittam. Túl gyorsan se futok. (Félmaratonokon általában bírom tartani a 6 perces kilométereknél gyorsabb tempót végig, ha minden jól megy.) Az biztos, hogy nem jól aludtam az éjjel, mert bennem volt a drukk és valószínű, még egy kávét is jó lett volna meginnom indulás előtt. Az alvás és az ezt ellensúlyozó koffein hiánya biztos nincs segítségemre most.

Az biztos, ha folytatom ezt a korántsem gyors tempót, idő előtt kidőlök, viszont még egy félmaratonnál se tartok, addig meg azért szoktam bírni szuflával nagyobb fordulatszámon is. De ez most nem a félmaraton. Nincs mese, muszáj még lassulni, jobban is fog esni így. Már majdnem 7 perces ezreket futok, aztán már 7 percen túliakat, de legalább tisztul a külvilág és felsejlik a körülöttem lévő táj, és a többi futó. (Hol van az már, hogy Koffein kapitánnyal váltottam pár szót még valahol az eleje táján.)

Akali előtt, ismerős úton (nyáron pont futottam egyszer itt, napszúrást is kaptam) Fotó: futófotó

De hiába a belassulás, egyre nehezebben megy a futómozgás, mire 20 kilinél tartok, a szintidő tartásához kellő időnél is hosszabb ideig tart sokszor egy-egy km lefutása. De nincs egyelőre gond, van bőven a puttonyomban tartalék, eddig csak azt gyűjtögettem. Most azonban jó pár kilométeren keresztül muszáj felhasználnom is belőle. Nagyon korán van még ehhez! Csak nem belefutottam a falba már a felénél?

Összesen 2 fotóra futotta a hosszú út alatt - itt Akali templomai

Meg aztán jönnek szépen a combosabb emelkedők is sorban. A zánkait még kifutom, de az akaliba és az udvariba kénytelen vagyok belesétálni. A Balatonakali utáni hosszabb kaptatón utolér és le is előz a mezőny utolsó tagja, aki szintén egy hölgy. Mögöttem egyre jobban csörömpöl valami. Csak nem ez lenne a zárójármű, ami jelen esetben egy bicikli? Próbálom magam áltatni, hogy nem, csak éppen erre kirándul ez a bringás, de gyanús, nagyon gyanús, hogy nem akar leelőzni, még akkor se, ha csak elcsigázottan gyaloglok felfelé. Ja én egyébként egy f@szagyerek teljesítménytúrázó lennék, csupa ultratávval a tarsolyomban. Most aztán mutogathatom az okleveleim meg a kitűzőim, ha még a mezőny utolsó tagja is simán legyalogol.

Szerencsére egyenesbe kerülök és innen együtt folytatjuk a másik hölggyel, akiről kiderül, hogy szintén ismerősen mozog a túrák világában, éppen a Vérkörre készül. Társaságban sokkal jobb, kölcsönösen tudjuk húzni egymást, hiszen mindkettőnknek hasonlóan nehéz. Egy darabig még zörög utánunk a zárókerékpár, de nemsokára új embere akad, mert megelőzünk egy nagyon elcsigázott 4 napost futó kicsit sántikáló srácot. 

Nálam új, de már régről ismerős gondok jelentkeznek a lábfejgörcsök formájában. Pedig elméletileg az izotónia tele van magnéziummal. Hiába jönnek néha lejtők, begörcsölt lábfejjel nehéz gyorsítani rajtuk. De lassan elérjük a 30 km-t, majd a 35-öt is, miután kigyalogoltunk pár combosabb emelkedőt Udvari környékén. Így becsúszik pár 8 perces kilométer is. De a többi szerencsére még futás, még ha csigalassú, 7 percen túli is. 

Aszófőtől nagyjából már lejtőn haladunk. A frissítőponton kicsit hezitálok, vigyem-e magammal az itt depózott utolsó fél literes kulacsom is, mert a fene kívánja már a többletsúlyt, ráadásul van még italom elég. Mindig maradt egy pici, meg már a pontokon is kezdtem vizet és kólát is iszogatni a kötelező izotónia mellett.  Sőt sutyiban lecsúszott pár szem ropi és mazsola is. Ennyit a frissítési tervről. Nem akarok gondot okozni az egyébként igen kedves pontszemélyzetnek, így inkább magamhoz veszem az utolsó méretes kulacsom is, aztán utánam az özönvíz. Szerencsére a záróbicikli már elég távol csörömpöl. Haladunk tovább a cél irányába. Alkalmi futótársam egy bokor felé kacsingat, én megyek tovább, minden másodperc drága most. Már közel a legutolsó frissítőpont, ami 39 km-nél van, mikor újabb akut probléma keletkezik. Már nemcsak a lábfejem görcsöl, hanem a jobb vádlim is. Ez tutibiztos frissítési hiba lesz. De örüljek, hogy ezúttal legalább emésztési problémáim nincsenek az autoimmun bélgyulladásom ellenére (mint ahogy ígérték is a termék oldalán).

Az apáti templomromra újdonságként csodálkoztam rá

A ponton próbálom megkeresni a magnéziumom, de sehol sem találom a mellényemben. Még van egy árva sótabletta az asztalon, elkérem a felét (hátha kell még a mögöttem jövőknek a többi). Aztán gyerünk tovább, már csak 4 kilométer. Csatlakozik hozzám egy 4 napost teljesítő külföldi srác, pár szót váltunk. Mondja, neki gyomorbajai voltak és hánynia kellett és ki kellett állnia egy időre. Most azonban elég tempósan siet a cél irányába. Kérdésére, hogy velem minden OK-e csak azt tudom mondani az angoltudásomhoz mérten lakonikusan fogalmazva, hogy nem, de most már közel a cél, muszáj megcsinálni. A fotós a közelben leselkedik ránk, megpróbálok mosolyogni, nehezen megy. 

Itt például nem is sikerült (fotó: futófotó)

De fotósunk profi volt, sikerült mosolygós képet is lőnie ugyanitt (fotó:futófotó)

A görcs újból és újból belehasít a vádlimba, most már mindkettőbe. Egyetlen orvosság, ha megállok nyújtani. Meg előkotrok egy gélt, hátha segít. De ezzel is csak bénáságok további sorát követem el. A felét kiittam, a többit gyömöszölném be az egyik zsebbe, de kifolyik a sárga massza, végig a kezemen, zsákomon, combomon. Kis híján Tihanytól Füredig folyt a sárga lé. Kár érte, pont a kedvencem ez a kurkumás, ráadásul tiszta ragacs lettem. Persze a bajaimon ez se segít, egyre gyakrabban jelentkezik a görcs. Már 500-300 méterenként muszáj kiállnom nyújtani. Kicsit aggódok a futótársam miatt, mert ennek ellenére sehol se látom, nem ér utol. Ezen a ponton teljesen lényegtelen, melyikünk ér előbb célba, a hangsúly inkább azon van, sikerüljön mindkettőnknek. Két megállás között próbálom a cél irányába vonszolni magam afféle futómozgást imitálva. A szembejövő futók, bringások mind drukkolnak, ez ad egy kis erőt. Aztán beérek a városba, már Balatonfüred utcáin igyekszem (és nyújtogatok egy-egy alkalmas fánál vagy oszlopnál). Magam is csodálom már, hogy lehagyok egy futót. Ő első maratonját futja a hátán lévő felirat szerint.

A célvonal, ahol hirtelen megszépül minden (fotó: futófotó)

Fogalmam sincs, hol tartok időben, csak remélem, nem futottam ki a szintidőből. Még úgy saccolom, meglesz. Ha meg nem, akkor ez van, attól még végigcsinálom. A cél csak nem akar megjelenni a láthatáron, de egyre több boldog futót látok éremmel a nyakukban, szóval nem lehet már messze, az órám szerint is csak pár száz méter választ el a célba érés örömétől. Próbálok kicsit rákapcsolni. Érdekes módon a görcs is alábbhagy, ahogy a célegyenest megpillantva kicsit erősebb tempóra váltok. Nem a megszokott sprint ez már, csak valamivel gyorsabban szedem a lábam az eddiginél. Már ott is vagyok a kapu alatt és kapok érmet - tehát beértem időn belül. Sokat nem hagytam bent a szintidőben, csak 10 percnél valamivel többet.

Megküzdöttem ezért az éremért

Nemcsak érmet akasztanak nyakamba a gondos szervezők, hanem vállamra terítenek egy fóliát is, nehogy megfázzak. Mivel a csomagosztó sátrat nem veszem észre, hanem lecuccolok a legközelebbi zöldterületre, még az ajándékaim is odahozzák! Ez az igazi BSZM feeling, ezért kellett itt lennem. Titkon azért reméltem, hogy futok végre egy 5 órás maratonnál jobbat, de ez most nem sikerült. Viszont sikeresen teljesítettem első miniultra távomat. Rövidke, nyögvenyelős, de az enyém, senki se veheti el tőlem. Hol vannak már az izomgörcsök, hol van már a kótyagos fej? Otthagytam Badacsony és Füred között félúton. A hibák ugye azért vannak, hogy okuljunk belőlük, az eredmények meg azért, hogy javítsunk rajtuk. 

Kicsit homályos Balaton (a kifolyt gél megtette a hatását a telefonomban is)

Közben a korábbi futótársam is beért, akivel együtt küzdöttünk sok kilométeren át. Gratulálunk egymásnak. Az utolsó és utolsó előtti helyekért ugyanúgy meg kell küzdeni mint a többiért. Mindenki megy is pihenni, ünnepelni, ki fagyival, ki mással tölti vissza a kalóriákat. Míg kiderítem, Peti merre jár, leruccanok a tóhoz. Lehámozom a cipőt és a kompressziós szárat, áztatgatom a lábaimat a kicsit még hűvös vízben. Mögöttem a padon pár német biztos bolondnak néz. Ők nem tudják, mekkora küzdelem van mögöttem és hogy milyen jól esik ez a rögtönzött fürdő. A rendezvényt lassan elkezdik bontani, miután mindenki beért, megyek is az autóhoz. Megtaláljuk Balatonfüred talán legpuccosabb cukrászdáját a közelben, ahova beülünk ünnepelni. Van is most mit.

Annak fényében, hogy milyen fantasztikus sporteredmények születtek csak az elmúlt hetekben a futás háza táján, egy kisegérfülnyi történés ez vagy akkora sem. Zoli futócimborám flottul végigfutotta mind a 4 napot. Az igazi hősök ők, a 4 naposok. Talán sose jutok el oda, hogy induljak ebben a számban. Aztán vannak még szintek, haladjunk sorban: Janek Noémi női pályacsúccsal teljesítette a Kört. Még csak szép időjáráshoz se volt szerencséje, szakadó esőben indult. Csipi elsőként teljesítette a még durvább Labirintust. Jasmin Paris pedig első nőként időben beért a világ legdurvább ultrájának tartott Barkley maratonon.

Jövőre ugyanekkor ugyanitt? Még nem merem mondani, hogy naná, de azt igen, hogy semmi akadálya.

Strava link:

Reguly Antal emléktúra - avagy 35 km az Öreg-Bakony lankáin

 

Mostanra már annyira sikerült túlparáznom ezt a BSZM (Balaton Szupermaraton) dolgot, hogy rendesen rémálmaim vannak. Ma éjjel például a felszerelésem egy részét sikerült otthon hagynom, úgy vágtam neki ennek a Balaton-parti kalandnak. A nappali valóságban inkább más mumusokkal küzdök, főleg a szintidő rövidsége nyomaszt (nekem, lassú 5 órás maratonokat futónak sajnos elég karcsú az 5 óra 34 perc 43,6 km-re) vagy például a holtpontok kezelése. Kellett nekem benevezni...

Papírforma szerint azonban kéne tudnom abszolválni a távot szintidőn belül, még ha egyszerű nem is lesz. Életemben először (emiatt is, meg sosem késő elkezdeni alapon) edzéstervet is használok, még ha 100%-ban mindig nem is sikerül betartanom. Úgy döntöttem, a hétvégére előírt 17 km-es edzést szívesen kihelyezem terepre, mégpedig ha találok ilyet, egy szimpatikus teljesítménytúrára. Az Ösvénytaposó Baráti Társaság által szervezett Reguly Antal emléktúrára esett a választásom. A híres finnugrista és néprajztudós szülővárosa, Zirc annyira még nincs messze, a Bakonyban is régen jártam, a Cuha-völgyben meg főleg, ráadásul a 35-ös távú túrában foglalt szintek nem olyan veszélyesek. Pont jó lesz edzőterepnek. Peti is jelezte, hogy szívesen elkísér, de inkább csak egy rövidebb távon indulna, így kényelmesen, autóval tudtunk leutazni.

A hajnali ködtengerbe vesző utakon autókázva úgy tűnt, teljesen kár volt elutazni ilyen messzire, mert a Bakonyból pont ugyanannyit fogunk látni, mint amennyit a Budai-hegységből látnánk. Azaz körülbelül semmit. Székesfehérvár után szerencsére eloszlott a köd és kisütött a nap, úgy tűnt, kellemes túraidőnk lesz. Egyedül a sár mennyisége tűnt aggasztónak, így betettük a váltóruhát arra a esetre, ha túra után inkább hajaznánk varacskos disznókra mint emberi lényekre. Mint kiderült, emiatt se kellett volna aggódnunk. A Bakony talaja ugyanis szépen beszívta az előző napok esőjét, sár csak mutatóba volt.

Sokkal problémásabb volt parkolóhelyet találni Zircen, egyik ház elől el is zavartak minket. Amíg Peti keresett egy új helyet, én gyorsan elszaladtam benevezni, mert már 9 óra eléggé elmúlt, féltem, nem engednek elrajtolni. Szerencsére ennyire nem vették szigorúan a rendezők a kiírt időpontokat. Amíg végrehajtottam az indulás előtti mosdóceremóniát, Peti is leért nevezni a 22 km-es távra. Nem vártam meg, megbeszéltük, hogy külön fogunk haladni. Én amennyit csak bírok, futok, ő meg majd meglátja, hogy alakul.

A túra egyik fő vonzereje a Cuha-völgy meglátogatása volt

Az első kilométereket Zirc kényelmesen lejtő utcáin gyorsan magam mögött tudtam. Aztán az irányjelző tábla és a szalagok hirtelen betereltek balra egy utcába. Hűha, nekem teljesen mást mutat a letöltött track! Már eleve egy fölösleges tiszteletkörrel kezdtem a Rákóczi téren, de így legalább az apátságról is tudtam csinálni egy közelebbi fotót, aztán meg egyenesen kellett volna haladni a Cuha-völgy felé, szó sem volt letérésről. Jó eséllyel valami muzeális útvonalat sikerült a telefonomra varázsolni (biztos ezért indultunk eleve egy múzeumból). Az egészben a legrosszabb az volt, hogy előzetesen Petinek is ez alapján magyaráztam el a követendő útvonalat. Reméltem, nem fog eltévedni, bár neki már egész biztosan az ideit sikerült letöltenem a 22-es távhoz. 

Még a vágányzár előtt zakatolnak a vonatok ide-oda

Egy kisebb erdőbe tereltek a teljesen egyértelműen kihelyezett szalagok, ahol egy tanösvény útvonalát is érintette a túra. Sajnos a táblákat olvasgatni most nem volt időm, mivel elsődleges célom tényleg az edzés volt, így inkább a többi túrázó előzgetésére koncentráltam. Miután kikanyarodtam az erdőből, máris ott találtam magam az első ellenőrzőponton. Az idősebb pontőr hölgyek kicsit hüledeztek, hogy végig szándékozom futni a 35 km-t. Elmeséltem nekik, mire készülök és biztosítottam őket arról is, hogy emelkedőkön azért én sem fogok futni (legalábbis a durvábbakon). 

Hóvirág, szártalan kankalin, aranyos veselke

Most egy jó hosszú szakaszon emelkedőtől tartanom biztosan nem kellett, mert máris kereszteztük egy hídon a Cuha-patakot, majd bekanyarodtunk a virágokkal teli, hangulatos völgyébe. Vonat zakatolt mellettünk a töltésen, kacsintgattak ránk a hóvirágok, kankalinok, tüdőfüvek és aranyos veselkék az avarból. Fentről meg néhol hatalmas sziklák figyelték a vándorokat. Egy-egy helyen a patakot is keresztezni kellett faágakból rögtönzött pallókon vagy köveken. A második átkelésemnél, mivel alkalmas köveket közel-távol nem láttam, be is vetettem más túrázók nagy megrökönyödésére a „jól van az úgy” kamikaze módszert, amit a Kiss Péter emléktúrán volt szerencsém tökéletesíteni. Gondoltam, most se lesz ebből baj, majd szépen kitocsogom a vizet menet közben, a nadrágom szárát meg megszárítja a sebességemből generált menetszél. (Na jó, inkább szellőcske.) Hideg most sincs, sőt, lassan nem ártana pólóra vetkőzni. Aztán az utóbbi műveletre mégsem került sor, mivel kedvem csak emiatt nem volt megállni.

Ez az átkelés még a könnyebbek közül való volt

Létrás-graffitis házikó a völgy mélyén

Porva-Csesznek vasútállomást elhagyva, ahol levált a mi távunkról a 22-es útvonal, mi még egy darabig a patakvölgyben haladtunk, majd egy jobb kanyarral a sárga jelzés kikapaszkodott a völgyből. Itt gyalogoltam bele először, de alig-alig kellett megszakítanom a futást pár száz méter erejéig, mert egy-egy húzósabb emelkedő után máris jól futható lankásabb hegyhát jött. Úgy emlékeztem egy korábbi beszámoló alapján (by Gombos Kálmán), hogy innen mindig a sárga úton kell maradni, így kicsit meglepődtem, mikor egy nagyon egyértelmű felirat a sárga háromszögre terelt. A (dinók korából való) trackem megnézve kétségeim tovább nőttek. Innen már bizonyos voltam, hogy nem voltam elég körültekintő az előkészületeknél. De hát olyan szépen, egyértelműen jelzi az irányt az a gondosan kihelyezett A4-es lap, akkor könyörgöm, higgyünk neki és menjünk arra, amerre a nyilak mutatnak. Már amiatt is, mert a másik irányból favágás egyértelmű zaja hallatszik. Lehet, hogy emiatt visz most másfelé a túra. Sőt a térképet mustrálva a széles kellemes erdei utunk, bár kanyargósabban, pont a kívánt irányba visz. 

Ilyen táblák segítették haladásunk és tájékozódásunk

Ideje elővenni a tempós részt az edzéstervből, amit eddig hanyagoltam, ha már itt terepen 100%-osan nem is tudom megcsinálni. Lefelé „száguldás” közben továbbra is aggaszt, hogy Károlyháza magasságát úgy tűnik, már elhagytam, ott meg talán pecsételni is kellett volna. Huhh, csak visszamenni ne kelljen! Egy szűkebb, kicsit emelkedő bevágásban vezet tovább a sárga, itt előkapom az itinert és látom, nem Károlyháza, hanem Suttony az igazolópont. Pár méter és már ott is lóg előttem toll az igazolókódot mutató papírral. 

Csak hadd várjon... mi oda most nem megyünk

Fotótémaként a távolból hívogató cseszneki vár, valamint a völgy alján nyújtózkodó keltikék kínálkoznak. De most nem a vár felé megyünk tovább, hanem továbbra is a sárgához kell tartaniuk magukat a 35-ösöknek. Ebben egy túratárs is megerősít. Innen picit már több az emelkedő, de állok elébe a kihívásoknak, ha a további néhány kilométeren folytatandó tempózást bukom is most. A terep még mindig simán futható, a Bakony tényleg nem a Himalája. Ismerős is ez a szakasz, mert még 2012-ben, idestova több mint 10 éve, szerveztem a Sétafikán egy bakonyi 4 napos túrát, amikor is sok környékbeli nevezetességet meglátogattunk. Pont erre jöttünk vissza a vinyei szállásunkra a Csesznek környéki szurdokvölgyekből. Ismerősen köszöntek rám a jobb oldalt a fák mögül kikandikáló rétek és az utat szegélyező magaslesek. Felsejlett az is, mennyi szentjánosbogarat láttunk ezen a szakaszon akkor. Most csak én vagyok itt az egyetlen bogaras futóbolond, aki sorra hagyja le a többi túrázót hegynek fel és hegynek le. De aztán jön 1-2 húzósabb kaptató, amit inkább kigyaloglok, úgyis már lassan megvan a 17 km-es edzéslimit. Vinyéig most már inkább lejtene a terep, de nem várt terepakadályba botlok (majdnem szó szerint). Egy jó szakaszon kivágták az erdő egy részét, a bükkök törzsei és gallyai a turistaúton fekszenek keresztbe. Meg mellette is mindenhol szanaszét az erdőben, így nemhogy futni, de gyalogosan előrehaladni is bajos. Arra se ügyeltek, hogy legalább a jelzett fákat meghagyják, a most már közös zöld és sárga is a földön hever egy törzsön. Reménykedem, hogy előbb-utóbb kijutok erről a hadszíntérről. Ahol megszűnt az útakadály, onnan már tényleg nincs messze Vinye. Még néhány száz méter és ott is vagyok a Kőpince-forrásnál, ahol ismételten meg kell mutatni patakátkelési képességeinket. Most sikeresen vizsgázom az egyébként nem annyira könnyű feladattal. Kisebb kaptató és már Vinye utcáit taposom. Sok itt a látnivaló, barlang, források, tanösvénytáblák, miegymás, de most erre nincs sajnos idő, edzés van ezerrel. Ugyan a tervet már túlteljesítem, de gyerünk, csináljuk, amíg megy, 2 hét múlva ennyi kilométernél még a fele sincs meg.

Ismerős rétek, ismerős lesek

A letarolt erdő

A vasúti átkelő előtt, balra néhányan megtévesztő módon emberek ücsörögnek egy büfének tűnő épület előtt. Becsapódom, azt hiszem, pont van. Sajnos magammal rántok másokat is, de csak néhány méter kitérő erejéig. A valós pont a vasút túloldalán vár sok-sok finomsággal az Ösvénytaposóktól megszokott módon. Eszegetek egy kis sósat, töltök vizet a megfogyatkozott izomhoz és csapatok is tovább. Kéne esetleg bevenni sótablettát is, de nincs kéznél, így ez kimarad. Pont erre (is) jók ezek az edzések, hogy tudjam, élesben majd előre kerüljenek a mellénybe. Különben mi a csudának hallgatok podcastiokat a maratoni frissítésről? Érezhetően már nehezebben visznek a lábaim, főleg a Hódos-ér mentén fölfele kanyargó széles erdei úton. Alig észrevehetően, de folyamatosan emelkedik a terep, és egyre szebb a táj. Patakocska szalad mohos sziklák között, oldalt repkény borította hatalmas sziklák vigyázzák az utat. Egyszóval nem annyira haladós a menet. Egy nagy réten, ahol egykor üveghuta is állt, jobbos kanyart veszünk, még kicsit erőltetem magam, aztán pihenőlépést vezénylek magamnak. Ilyen ugyan a BSZM-en nem lesz (azaz nem szabad lennie), de most nem ott vagyunk, kicsit szabad élvezni is a Bakony szépségeit fele akkora tempó mellett, dupla ideig. Továbbra is a patakunk, azaz a Hódos-ér mellett kanyargunk réteken és erdőkön vegyesen, mígnem be nem érünk Porva falucskába, ahol a 22-es táv is csatlakozik. Peti persze már árkon-bokron túl van, sőt vélhetően lassan célba is ér, hiszen mikor még Vinye előtt beszéltünk telefonon, arról számolt be, hogy addig szinte csak futott és már majdnem Porván volt. Helyette két hölgyet hallok a hátam mögött, akik mondják, hogy ez az a csaj, aki lefutja a 35-öst. Na nehogy már szégyenben maradjak, hogy már lassan egy kilométert is belegyalogoltam, gyorsan futásra váltok. Bekanyarodva a sarkon már látom is a kocsmát, ahová be kell térnünk, így mégis úgy döntök, annyira nem sürgős a dolgom, belefér egy kis fotózás is a faluban.

A félmaraton és Porva felé a Hódos-ér völgyében

A porvai kocsma (ami egyben húsbolt, vegyesbolt és büfé-falatozó) a retrokedvelők Mekkája lehetne, kár, hogy nem annyira sikerült megörökítenem a benti miliőt a színes metlakival, álmennyezettel és állványokon pihenő mindenféle szobanövényekkel (képek vannak a Google-n Porva, kocsma keresőszavakkal). A pecsételéshez italbónt és pogácsát is kapunk. A péksütemény kicsit rágós, így jól esik mellé a jó fej kocsmáros jóvoltából az ingyen járó 2 dl baracklé helyett 3 dl. Sajnos, mivel nehezen gyűröm le a pogit, kicsit tovább időzöm a szándékoltnál. Az utolsó falatokkal a számban indulok is tovább, kockáztatva a kocogás közbeni fulladásos halált. A track alapján arra számítottam, lejtő jön, de egyrészt nem is a lezárt sárgán kell továbbmenni, hanem a műúton, másrészt egyfolytában emelkedik a terep. Oda se neki, biztos jön majd az a lejtő valahol. Közben készítek egy szelfit a Porva feliratnál, nem is sejtve, hogy valamivel korábban Peti ugyanezt tette ugyanitt. 

Porva

Csak nem érkezik meg a lejtő Borzavárig, sőt itt is inkább fel-le hullámzik az országút, amin haladunk. Rengeteg a túrázó, most már összeadódik a két hosszabb táv mezőnye. De egyébként magán a 35-ös körön is folyamatosan volt kiket előzgetnem. Viszont egyre fázósabb a hangulatom, a nedves lábam is fázni kezd. Csúnyán elborult és érezhetően hűl a levegő. Talán mégis hiba volt kétszer is patakba lépni. (A második félrelépés Porva előtt történt.) Nincs nyöszörgés, menni kell, 5 km sincs már a célig. Ahogy beveszem a templom előtti kanyart, bevillan az agyamba, hogy mikor a kéktúra itteni szakaszát akkori kis csapatommal teljesítettük, láttunk tőzikéket egy ház mellett. Gyorsan átslisszolok a túloldalra és voilà, a tőzikék most is hiánytalanul megvannak mind, hiszen éppen jókor jöttem. Vajon a barna bocik is ott vannak a falu túlfelén? Lássuk csak, elő a tempóval! A falu széléig még kötelező elfutni, aztán úgyis jön a Pintér-hegy megmászása. Miközben futok, egyik házból elég vehemens veszekedés hangjai csapják meg fülünket, mindenki odakapja a fejét. Aztán már látom is az öreg magtárépületet és a másik oldalon a barna szarvasmarhákat. 

Borzavári látnivalók, mint ódon pajták, frissen kikelt tőzikék, régi magtárak és bozontos barna borjúk

Amíg kattintgatok, utolér a mezőny, elég nagy fáradságomba telik, hogy az emelkedőn tartani tudjam az előnyöm. A Fiatalító-forrás előtt a jelölés a kék körtúra útvonalra terel a trackemtől eltérően, de már tudom, hogy nincs gond, csak újabb mászás a láthatáron. Felérve a platóra, megint kis tempó a kerítés mentén, majd le a bővizű forráshoz. Már csak a neve miatt is muszáj inni belőle, hátha sikerül majd pár évet letagadnom, ha örök életet és főleg áhított villámsebességet nem is nyerek általa. A pontőr bácsi szerint én vagyok az utolsó induló a távomon, csodálkozik, hogy ilyen sok induló van egyáltalán. 

Itt lehet fiatalodni

Majdnem a célban

Nyitva van a múzeumkapu, sétáljon be rajta...

Még egy utolsó rövidke emelkedő egy nyiladékon és végre kanyaroghatok lefelé a hangulatos illatos fenyvesben Zirc utcái felé. Az apátság tornyai már a cél közelségét jelzik és tényleg már csak néhány perc, hogy beérjek innen. Megkapom a szép kankalinos emléklapom és a kitűzőm, amin Reguly Antal portréja látható. Már mehetek is falatozni a kerti asztalon sorakozó zsíros és lekváros kenyerekből, ahol elég nagy pusztítást viszek végbe. A forró tea meg különösen jól esik a vacogtató hidegben, amin a lenge futókabát felvétele se tudott enyhíteni.

A múzeumkert háttérben a szendvicses asztalokkal

5 óra 16 percet voltam pályán, mindebből a menetidőm 4 óra 33 perc volt. Ha az előbbi nem is, az utóbbi elég biztató a BSZM-es esélyeimre kivetítve, főleg, hogy itt kicsit komolyabb volt a szint és a terep is tartogatott kihívásokat. A sétálási időm is csak kb. 42 perc volt. És még evvel együtt is megütöttem azt az átlagtempót az egész távra nézve, ami a szombati BSZM maraton+ teljesítéséhez már elegendő. (Csak próbálom magam kicsit nyugtatni, emiatt ez az elemezgetés...)

Közben Peti is megérkezik, miután kicsit szundított az autóban. Ő is derekasan helytállt első sikeresen abszolvált (egyébként meg második) teljesítménytúráján. 3 óra 20 perc alatt darálta be a 22-es távot. Szóval nagy gratuláció neki! Remélem, még több teljesítménytúrára megyünk együtt, bár azt hiszem, továbbra se ez az ő műfaja kimondottan. Hazafelé megy is a nagy élménybeszámolózás.

Strava-link: 

Dunán innen Dunán túl

Február utolsó hétvégéjére kerestem egy, nálam 40+ km-nél kezdődő, kicsit hosszabb túrát az elmaradt Kitörés helyett. A zempléni Lefagysz túl messze esett kényelmes énemnek, így a vértesi Katonasírok volt a legszimpatikusabb, mindaddig, míg meg nem láttam a Pentele TE által szervezett Dunán innen Dunán túl kiírását. Elsőre átsiklottam ugyan felette, de mikor megláttam, hogy Adonyból indul, máris tudtam, hogy már csak a családi kötelékek miatt is erre kell elmennem. Nekem ugyanis innen származik egyik nagymamám. Egyúttal kicsit be is csapódtam, mert elsőre azt hittem, hogy az ilyenkor hóvirágokkal teli, méltán híres adonyi ártéri erdőben kezdődik a túra, ahova minket ovis koromban még busszal is elvittek hóvirágot szedni (akkor ugye még lehetett szabadon garázdálkodni). Reménybeli túrám az adonyi szőlőhegyeken folytatódott, ahol utoljára iskolás koromban jártam egy rokon pincéjénél. De amint letöltöttem a tracket, szertefoszlottak az iránti ábrándjaim, hogy bejárhatom gyerekkorom nevezetes helyszíneit újra. 

A túra védjegye - a hóvirág

A tényleges túra ugyanis inkább Kulcs, semmint Adony határában kezdődött, még ha a start helyszíne (Adony Vízi fogadó) közigazgatásilag valószínűleg Adonyhoz tartozik is. Nem tántorított el ez a tény se, hogy szombat hajnalban tiszteletemet tegyem a dunaújvárosi Szent Pantaleimon Görögkatolikus Általános Iskolában, ahol a nevezés és indítás zajlott. Hiszen ezek szerint a túra útvonalában számomra minden újdonság lesz! És én ezt szeretem csak igazán!

Ez egyben megint feladja nekem a leckét, hogy a teljesítés során hogyan járjak el. Futni kéne a közelgő BSZM miatt legalább a választott versenyem távját, azaz valamivel több mint 43 kilométert, csak hogy lássam, min kell még dolgozni. Viszont rengeteg lesz a látnivaló, ami mellett nem fogok tudni csak úgy elrohanni. Na mindegy, ez most nem a véresen komoly verseny, ahol a szintidővel fogok küzdeni meg a szörnyen lomha és fejben nem túl erős önmagammal, szóval engedélyt adtam minden látványosság megtekintésére, lefotózására magamnak, elvégre ezért (is) jövök erre a túrára. És arra is, hogy néha azért (de nem túl sokszor) belesétálhatok.

Külöbusz vitte a túrázókat a rajthelyre a nevezés helyéről

A hajnali csepergő esőben sikerült elérnem az 5 órás dunaújvárosi buszt, így Tarnai Mátéék személyében társaságom is lett az odaútra. Mire leszálltunk, szerencsére már elállt és a szocreál építészet remekei között haladva az iskolát is hamar sikerült megtalálnunk, ahol gyorsan átvettük az itinereket és hamarosan már szállhattunk is fel az érkező különbuszunkra, ami majdnem teljesen meg is telt. 

Mire lekászálódtam a buszról az adonyi Vízi fogadónál és beindítottam a GPS-vételt, Mátéék huss, el is tűntek. Úgyse terveztünk egy tempót, így ez kevésbé volt baj. A fő gond az volt, hogy a Szentmihályi-erdő keskeny, dombok között kanyargó hangulatos ösvényén máris hosszabb gyalogos-menetoszlop alakult ki, amit futóként szinte lehetetlenség volt kielőzgetni. Nem szeretek tolakodni, így inkább én is csak gyalogolgattam. Mikor jött egy másik futó srác, vérszemet kaptam, beálltam a vonatba előzgetni és innen már tudtam magam a terveimhez tartani. De az első kilométereken sajnos így nem nagyon volt futás. Már csak azért se, mert máris szerencsénk volt első hóvirágtengerünkhöz – ameddig szem ellát, az erdő alját mindenhol fehér-zöld szőnyeg borította.

Hóvirágszőnyeg az erdő alján

Az ösvény aztán szép lassan kikanyargott a kulcsi Duna-parti nyaralós övezetbe, ahol a túra során már másodjára üthettem pecsétet itinerembe. Házak között vezetett utunk, hol közelebb a folyóhoz, hol távolabb tőle. Lassan-lassan ki is előzgettem szinte az egész mezőnyt, egyedül a másik futó srác lépett meg nagyon. Tőle eltérően biztosan nem kellett félnem attól, hogy odaérek majd a 12 órás dunavecsei célnyitásra, hiszen lassú vagyok mint egy göthös nyugdíjas csiga. Ráadásul az ilyen üdülősorok elég sok fotótémával szoktak kecsegtetni és ez most se volt másképp. Szaladtam hát fotótémától fotótémáig bőszen.

Ötletes házszámtáblák és feliratok mindenhol

Az első emberes ellenőrzőpont Kulcs másik szélén, a Hajós utcában volt, ahol bezsebeltem egy nutellás kekszet, kicsit beszélgettem a pontőrökkel, majd máris spuriztam tovább. Egy kanyarban csillagvirágokra lettem figyelmes, aminek különösképp megörültem. Még nem is sejtettem, hogy a rácalmási Nagy-sziget, amihez egyre csak közeledtem, még több ilyen virág látványával örvendeztet meg. Mielőtt odaértem volna a szigetre átvezető hídhoz, egy tetszetős réten haladtam végig. A hídnál megint találkoztam túrázókkal, kiderült, ők a 15-ös távon vannak. Mikor már a sziget déli csúcsához közelítettem, egy idősebb házaspárral beszélgetésbe elegyedtünk. Pár száz méteren velük haladtam, majd kilőttem a sziget északi csúcsán lévő pont irányába. A teméntelen mennyiségű hó-és csillagvirágon kívül a szigeten volt még néhány madárvárta és egy tanösvény is táblákkal. Külön figyelmeztettek arra is, hogy a kis vadmalacok már megszülettek, így viselkedjünk körültekintően. Mivel mentálisan kezdtem már fáradni, táblától tábláig futottam, mindig elolvasva az ismertetőket. Közben próbáltam magam emlékeztetni, hogy a BSZM-en erre nem lesz lehetőség... Sajnos az északi csúcsnál lévő holtágnál pont elriasztottam egy szürke gémet, pedig jó lett volna lencsevégre kapni. Más nevezetesebb madarat nem láttam sajnos, csak az tűnt fel, hogy rengeteg harkály kopácsol mindenfele és röpköd ide-oda. Náluk is nászidőszak van. Előzetesen kicsit tartottam a szigetkörtől, mert a korábbi beszámolók visszatérő eleme volt a hatalmas sár és a múlt szombati Kiss Péter emléktúra élménye is elevenen élt bennem. Idén szerencsére közel ideális úton haladhattunk, a sarasabb, pocsolyásabb részeket jól ki lehetett kerülni. Így örültem, hogy reggel végül a lila Nike Pegasus mellett tettem le a voksom, amibe ma a hivatalos ezredik kilométere is belekerült. (És másnap sikerült végre megvennem a régen áhított utódját is, ami mentazöld lesz.) Valamint jó ötlet volt a háromnegyedes nadrág és a póló is – a felső pulcsi a szigeten végleg lekerült.

Egy izgalmas kerítés-kompozíció

Duna menti csendélet

Újabb hóvirágmezőkön

 A csillagvirágok is előbújtak

Amint kifelé haladtam a hídról, mint sejtettem, beért lassan a szigetre a túra mezőnye. Ők még csak most kezdik meg a mintegy 7,5 kilométeres körüket. Hamarosan egy igen komoly etetőponthoz értem a rácalmási evezős sporttelepen. Sütemények hada várt rám egyéb finomságok mellett, de csak spórolósan válogattam. Egy linzer és egy kókuszgolyó lett az áldozatom. Bamba fejjel elfutottam az útvonal egyik legnagyobb látványossága, az alpakák (vagy lámák?) mellett, így ők nem kerültek lencsevégre. Viszont találkoztam egy barátságos fekete cicával, aminek hamarosan megjelent félősebb tarka haverja is. Egyszer csak érkezett egy másik tarka cica is és az út túloldalán várt a negyedik delikvens is. A tarkák mindössze csak kíváncsiak voltak, a simogatásból nem kértek. Egyedül a fekete fogadta a kényeztetést dorombolva. Na így fusson az ember! 

Hegyek nincsenek, csak sütihegyek

Itt a tavasz!

Kezdődik a cicaparádé!

És a cicatánc!

A barka is kivirágzott már

Néhány érdekesebb házszámtábla szintén megállásra késztet – már kisebb gyűjteményt fotóztam össze ezekből utam során. Közben már át is szaladok a településhatárt jelző táblák mellett. Innentől Dunaújváros útjait tapodom már. Még egy darabig egyenesen haladok, majd egy, a táv irányát mutató felirat figyelmeztet arra, hogy balra kell fordulnom a Szalki-szigetre. Örülök, hogy vége az aszfaltozásnak és egy kellemes parkban futhatok tovább. A városi futók csak most szállingóznak ki egy hétvégi hosszúra vagy rövidre, már a sokadikat köszöntöm. Hamarosan egy szép öbölhöz érek, kis híd vezet át egy vízfolyáson mellette. Egy kempinget kerülök meg a szigeten, közben egy öreg tölgy mellett egy pontőr hölgy is vár egy pecsétre. Egy halászcsárda mellett futok a vasúti kereszteződésig, ahol felkanyargok a Magyar út mellé. Egy újabb kanyar után megint egy ellenőrzőpont fogad hatalmas választékkal. Csokik, sütik, valamint mindenféle itókák (még kávé is van) várnak arra, hogy a túrázók felhabzsolják őket. Nekem se kell kétszer mondani, veszek a fantás szeletből és a csokigolyókból. Innen igen kanyargósan vezet a piros turistajelzés és vele a túra útvonala – először a rác templomot érintem a közeli dombtetőn, ahonnan átkukkanthatok a következő dombra, oda, ahol a lakótelepi iskola áll, ahonnan a különbuszunk indult. Mindez valószínűleg fel sem tűnne, ha nem jelezné a helyet egy gigantikus víztorony. Erősen emelkedik a terep, inkább belesétálok kicsit, míg fel nem érek a dombtetőre. Ezt a részt római városrésznek hívják, mivel itt volt a hajdani Intercisa katonai fürdője. Egy római kőtár is van a közelben, de sajnos a kövek mind be vannak dobozolva, így nem látni őket. 

A Szalki-sziget mellett

Újabb kajahegyek a láthatáron

A rác templom

Annyi minden elvonja a figyelmem, így a szalagokat se veszem észre, amik az iskolához vezetnek. Felveszek egy irányt a track alapján, hogy beszerezzem az ottani pecsétet és a zsíros- és májkrémes kenyereket némi teával. Tiszteletem teszem szent Pantaleimon avagy Pantaleon képe előtt is. De vajon hogy kerül ő, a 200-as évek vége felé a kisázsiai Nikodémiában született orvos és vértanúszent az iparvárosi lakótelep közepére? Ráadásul Dunaújváros falusias elődjének a neve Dunapentele volt, ez is hajaz némileg a Pantaleon névre. Mindössze véletlen egybeesés lenne ez? Most az egyszer nem hiába kezdtem el nyelvészkedni, mert van megoldás és összefüggés. Nemrég tettem egy kanyart a Szalki-szigeten, melynek az északi végétől északkeletre volt egy Duna-sziget. Ezen pedig állt egy szent Pantaleonnal szentelt monostor. Sajnos a sziget és a XI. században épített monostor romjai is semmivé lettek, mikor 1903-ban felrobbantották a rommezőt és kikotorták ezt a részt a Duna szabályozása végett. A közeli falu nevét a kolostor védőszentjéről kapta, ami Pentelére magyarosodott. A vas és acél városának történelme tehát sokkal régebbre tekint vissza és sokkal gazdagabb mint gondoltam. Nem beszélve arról, hogy az egész várost úgy képzeltem, mint egy lapályon álló panel- és gyárrengeteget. Ehhez képest meg egy dimbes-dombos vidéken álló változatos képet mutató városkáról van szó, ahol tényleg vannak gyárak és panelek is, de nem csak azok.

Szent Pantaleimon - neve annyit jelent, hogy mindenkihez könyörületes

A római városrész valóban egy panelrengeteg

Visszafelé meglelem a szalagokat. Irány vissza a Dunára és a kikötőre szép kilátást nyújtó magaspartra, ahol a piros jelzés egy sétányon kanyarog furcsa modern acélszobrok között. A sok nézelődés közepette elvétem a piros lekanyarodását, csak azt veszem észre, hogy már nincs sehol. Szerencsére egy közeli lépcsőn tudok korrigálni. Az utak több szinten vezetnek és szobrokból az alsóbb szinteken sincs hiány. 

A kikötő a magaspartról

Egy látványos acélszobor a sok közül

Ez nem tudom mi, de jó a graffiti

Duna-parti Poszeidón a falon

Innen egy forgalmasabb műúton kell haladni, egy az úttestre felfestett bicikliúton kocogok. Testi épségem megmaradása felől nem vagyok nagyon nyugodt, főleg mikor egy GT is elszáguld a túloldalon. Bal oldalamon Poszeidón néz engem egy összegraffitizett falon. Ez már a sokadik ötletes graffiti ma, amit lefotózok, jók az itteni mesterek. Kellemetlen emelkedőn visz az út, inkább kicsit spórolok az energiával és gyalogtempóra váltok, míg rá nem kanyarodom a szivattyúházhoz vezető útra. Itt újabb bója nyomdákkal és megint fényképezni valókkal szolgál az indusztriális környezet. Hamarosan erdei ösvényre kanyarog ki a piros. Ha nem nézek a lábam elé, akkor baj lesz – tessék, már ki is feküdtem, mint egy gyalogbéka. Mindkét kezem tiszta sár, remélhetőleg bőrhiány nincsen a vastag réteg alatt. Egyelőre megnézni és lemosni nem tudom, mert csak palack kólám, illetve egy fura izotónia-kóla-víz-tea keverékem van a softkulacsomban. Egy kis földnyelven vezet az ösvény a nagy Duna és tavak vagy holtágak között, egyelőre úgy tűnik, a nagy semmibe vagy egyenesen bele a vízbe. De ez legalább ad némi reményt arra, hogy idővel kicsit közelebb kerülök a vízhez és lemoshatom a kezemről a nem odavaló dolgokat. Ez nemsokára meg is történik egy kis öbölben. Aztán az út kikanyarog a tavacskák mellől egy bánya vagy iparterület mellé, ahol nagy tábla is figyelmeztet, hogy tilos oda betérni. 

A szivattyúház

A nagy Duna-ág és kis tavacskák mellett vezető ösvényen

Bár nem számítok rá, a túra egyik legnagyobb attrakciója csak most jön, ezen az elég jellegtelen területen. Vízcsobogás hangjára leszek figyelmes és már látom is annak forrását: egy szűk betonmederben rohan a víz meredeken lefelé, kis fémpalló vezet át rajta. Ez a vasmű hűtővízkifolyója. A turistaút egy jó darabon mellette vezet a Duna irányába, de valami mindig arra ösztökél, hogy jobbra haladjak. Így újra és újra vissza kell navigálnom az alig létező ösvényre. Utána egy bozótos erdőben kell keresgélnem az utat a bokrok között. Nem kimondottan futóterep, kötelező a magas lábemelés. Szemből egy anyuka érkezik két lánycsemetéjével. A lányok már kicsit fáradtak, szeretnének visszafordulni, de lehetőleg valami más úton haladnának. Kérdezik, jobbra tőlünk adódik-e valami lehetőség (ugye balra a Duna van). Mondom, hogy valami bányaterületnek tűnik a jobb oldali rész, ráadásul ki is volt írva, hogy tilos oda bemenni, úgyhogy vagy mennek még tovább kicsit vagy visszafordulnak. Gondoltam, a lányoknak hátha érdekes lesz a kifolyó. A család a továbbhaladás mellett dönt. Én meg bekavarodom valami irdatlan susnyásba, pedig még jelzés is akad itt-ott a fákon. Nem lesz ez így jó. Nézem a tracket, az pár száz méterrel odébb valami értelmesebb úton már elment. Megyek én is utána, arrafelé tényleg haladósabb a pálya. Egyre közelebb az autóút zaja, már látszik is a Pentele-híd, ami alatt később át is megyek. Pirosról kék Mária-útra vált a jelzés, ami nyílegyenesen halad egy elhagyott turistaháznak vagy erdészlaknak kinéző épület (ami valójában a hajógyáros Scharbert család kúriája) irányába. A réten két kihasználatlan romos budi árválkodik. Itt egy kanyarulattal Kisapostag felé fordulok. Még egy kanyar és az útvonal legsárosabb, de legalább rövid szakasza következik a következő ellenőrzőpontig, ami a falu határában fogad. Ismét nagyon finom házi meggyes-mákos sütivel rukkoltak ki és egy mopsszal, aki valószínűleg csak a potyakaja és a társaság miatt jött ki egy közeli házból. El is kísér egészen a rétről kivezető löszmélyút, a szurdik tetejéig, ahol futásra váltok, mert a süti és az emelkedő is elfogyott. A kutyus kurta lábainak valószínűleg sok lesz ez a tempó.

A hűtővízcsatorna

Scharbert kúria

Meggyes-mákos remekmű

Mopsszal a szurdikban

Szaladok végig Kisapostag utcáin, aztán ki a faluból az út mellé. Egyszer csak ott állok szó szerint, ahol a part szakad: nincs tovább. Az út elfogyott, én fent a magasparton, alattam a szakadék. Valamit nagyon elrontottam. Lássuk a tracket: a bicikliút és az útvonal bizony egyenesen átment az autóút alatt. Tartoztam fél kilométernyi kitérővel és egy fölösleges emelkedővel az ördögnek. Visszakocogok az átjáróhoz. A túloldalon egy sokkal kellemesebb bicikliút visz a hídra, ami végig lejt. Így jó tempóban haladok át a Duna túloldalára. Már a Dunán túl, Dunavecse határában egy töltésre térek rá, ami bevisz egészen a faluba. Szaladok a házak között, hiszen egyre fogynak a kilométerek, majd már csak a száz méterek a célig. Így észre se veszem a Petőfi emlékhelyeket. Csak a főtéren állok meg fotózni. Hiába közlekedem szabályosan a zebrán, majdnem elcsap egy kék furgon, ahogy átkelek. Pont arra akar kanyarodni, ahol én még egyszer átkelek – szerencsére addigra sikerült már lelassítania. Megérkezem az iskolához a célba kicsit több mint 7 órányi futás és némi gyaloglás után. A célban a hölgyek gratulálnak a teljesítéshez, főleg, hogy ma én vagyok a második befutó. Átvezetnek a konyhába, ahol ismét átadhatom magam a zsíros, kenőmájas és szilvalekváros kenyerek élvezetének. 

Falusi életkép

A Pentele-hídon

Dunavecse központja

Pont elment a busz, amikor megnézem az órám, így van még egy órám a következőig. Közben érkezik még egy futó, aki sikeresen teljesítette a távot. Kicsit beszélgetünk, aztán ők mennek a párjával haza. Nézegetem a statisztikákat: ez a teljesítmény a BSZM-en nem lesz elég ahhoz, hogy sikeresen célba érjek. Ha az 1 óra állásidőt leszámítjuk, még akkor is fél órával a szintidő felett vagyok - igaz 47 kilométeren, nem 43-on. Szóval akármi lehet még. Nekem mindenesetre a tempón és az akaraton kell dolgoznom addig, főleg azon, hogy futásra tudjam ösztökélni magam, akkor is, amikor még néha a 10 métereket is számolom. A lábam már úgy szólva kész: azaz a kilométerek bennük vannak, most is alig érzem fáradtnak magam, semmi izomláz vagy ilyesmi, sőt másnap is inkább csak a vállamban érzek ilyesmit, mikor a törökbálinti Anna-hegy környékén már ismét futok. Meg kell ismerni a Szerdai szédelgő útvonalát is. :-)

Az emléklapon és a kitűzőn is hóvirág van

Strava link: