A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szomor. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szomor. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. február 13., hétfő

Szomor felé félúton

Várnak, hívnak megint a hegyek

Így az emberélet útjának felén, valamint a Kitörés emléktúra 60 km-es távjának célja felé félúton, a Jegenye-völgy felső szakaszán hegynek fel baktatva sok mindenről gondolkozik az ember. Ilyenkor már maga mögött hagyta a Budai-hegység minden szempontból technikásabb részeit, búcsút intett a Diós-árok, a János-hegy, Hárs-hegy, valamint az Újlaki-hegy embert próbáló emelkedőinek, tükörjeges, csúszós szakaszainak vagy éppen a Virágos-nyereg előtti embert marasztaló sártengernek, letudott pár nyaktörő köves jégpályát lejtmenetben, a jégjáró alkalmatosságának köszönhetően szerencsére nagyobb nehézségek nélkül, kiállt megannyi sort először is az indulásnál uralkodó őskáosz közepette, majd utána szinte minden egyes ellenőrzőpontnál, sőt még a Virág-völgy egyszemélyes ösvényén araszolva is, hogy végre valahára saját tempójában haladhasson. Ilyenkorra nagyjából már kiderül, hogy az aktuális kondíció mire elég, az izmok már jól bejáratódtak, de egyben már fáradnak is, hamarosan eljön az az idő, amikor már nem lesz jó megállni, 10 percekre sem, mert nehéz lesz újból útnak indulni. Ha közbe nem jön valami váratlan esemény, akár célidő is prognosztizálható kis túlzással. Kiderült, hogy megfelelő-e az öltözet, elég-e az útravaló, megvan-e szükséges kitartás, ami egyre csak visz előre.

Vajon megfelelő-e az öltözet?

 Lassan a 10-szeres teljesítés felé is félúton járok, ha sikerül a mostani küldetés, ez lesz a negyedik a sorban, így a tarsolyomban van már valamennyi rutin, előre tudom az útvonal lassan összes kanyarját fejből. Úgy érzem, úgy tapasztalom, utam szüntelenül felfelé ível, szinte végeláthatatlanul, nem gondolva azzal, hogy a Kutya-hegy csúcspontja után után már jön az elkerülhetetlen lejtmenet. Bár még lesz egy-egy kisebb magaslat, a célba érés után utam véget ér végérvényesen. Az az élmény lesz az enyém, amit út közben tapasztaltam, amit magamnak szereztem. Ha csak végigrohantam, akkor az, ha próbáltam mindent magamba szívni szépen komótosan, amit lehetett, amit az út kínált, akkor az. Hogy melyik változat a jobb, afölött ítélkezni nincs semmilyen hivatottságom, nem is teszem, hiszen bár minden út egyedi, mégis egy helyre visz. Lehet, hogy mécses fogja jelezni, hogy itt voltam, végigküzdöttem, megcsináltam, amit kellett, de az is lehet, hogy nevem, létem örökre feledésbe merül majd, mint megannyi katonáé, akik itt nyugszanak a környező hegyekben. 

Rengeteg katona talált végső nyughelyet a környező hegyekben
 
Egy-egy mécses meggyújtásával is megemlékezünk a kitörés áldozatairól (fotó: Gombos Zoltán)

Kapaszkodunk tehát útitársammal, Zolival felfelé a Zsíros-hegy emelkedőjén bízva abban, hogy idén is célba fogunk érni. Neki az ötödik, nekem a negyedik teljesítésem. Még néhány óra gyaloglás, és elérjük a szomori sportcsarnokot. Hagyjuk sorban magunk mögött a túratársakat, bár nem futunk, tempónk meglehetősen húzós, kevés túrázó tud velünk lépést tartani. Még emelkedőkön felfelé is. Most nincs rajtunk a hómacska, így ahogy egyre feljebb érünk a hegy magasabb régióiba, egyre több figyelmet kell fordítani a talajviszonyokra. Hiába azonban a fokozott óvatosság, a Muflon itató előtt pár méterrel mégis sikerül hatalmasat zakóznom. Zoli is túl van már egy esésen, ő az Újlaki-hegy lejtőjén fogott nyulat. A hóhatár fölött sok itt is az eljegesedett szakasz, bár annyira még nem akut a helyzet, mint amivel a Normafa után szembesültünk. Onnan tulajdonképpen a Hárs-hegy vasútállomásig nem volt semmi értelme levenni a hómacskát, mert néhány vagy néhány száz méter múlva vehettük volna vissza. Mivel előző nap egy jókora részt lefutottam a túra Budai-hegységben vezető útvonalából, tudtam mire készüljünk. 

Imbolygó fénycsóvák felfelé a Nagy-Szénáson 

Távolban a város és az agglomeráció fényei

Megbeszéltük, hogy együtt megyünk, hiszen utoljára a tavalyi Kitörésen találkoztunk - akkor kb. pont ezen a részen köszöntünk egymásra. Zoli ugyan rendkívül gyorslábú túrázó, mégsem futó, nem kényszeríthettem arra, hogy végigfussa velem legalább a sík és lejtős szakaszokat. Emiatt el is engedtem eredeti tervemet, hogy idén nagyjából végig megpróbálom tartani a futótempót és összehozok egy 10 óra alatti eredményt, ami számomra rekordteljesítmény lenne. Tavaly alig volt az időm 10 óra felett (10 óra 10 perc), így ez korántsem lenne lehetetlen számomra ez az időeredmény. Egyedül annyi volt a kikötésem, hogy ha a Szénás környékén benne vagyunk még a 7 órában, akkor elfutok előre, mert van még esélyem a rekorddöntésre. 

Ejtőernyősök vertek tanyát a Kaán Károly-kilátó alatt

Azonban pont ezekben a percekben átlépte a csuklómon ketyegő okosóra ezt a kiszabott időtartamot. Tehát alig, mintegy fél-háromnegyed órával csúsztunk ki a limitből. Pedig mindent megtettünk azért, hogy benne legyünk, a lejtőket, ahol lehetett megfutottuk, lehetőleg gyorsan végeztük a grödli fel-le vételét és még emelkedőknek is bámulatos tempót mentünk. Ami egyértelműen hátráltatott minket, az az egyes pontokon uralkodó szervezetlenség és az ennek köszönhetően feltorlódó, lassan előrehaladó sorok voltak. Sokan az emléktúra jellegéhez méltatlan viselkedést tanúsítva a sorok mellett előretolakodtak és hátráltatták a sort becsületesen és türelmesen kiváró túrázókat (akik azért többségben voltak). Azokon az útszakaszokon, ahol az ösvény egyemberesre szűkült, például a Virág-völgyben, szintén képtelenek voltunk saját tempónkban haladni, ha nem akartunk tolakodni, be kellett állni a lassan előrefelé araszoló sorba. Nem mindenki készült előre a csúszós útviszonyokra, így néha egy-egy kritikusabb résznél várni kellett. Az előző heti szélvihar néhány fát is az útra döntött, ezeket is vagy át kellett mászni, vagy ki kellett kerülni. Az ilyen útakadályoknál is feltorlódott a nép. 

Tábortűz az Újlaki-hegy alatt

Összességében nézve a vártól a Virágos-nyeregig megtett 22 km alatt sokkal kevesebb volt az ideálisnak mondható szakasz, mint a valamilyen oknál fogva viszontagságos. Nem várt körülmény volt az Újlaki-hegy és a nyereg között a cipőleszedő állagú sár. Bár a jégen viszonylag gyorsan és biztonságosan tudtunk haladni a macskáinknak köszönhetően, ezen semmilyen eszköz nem segített. Maradt tehát a cuppogva tapicskolás. Csak az egyre közelebbről hallatszó lónyerítés adott némi biztatást, hogy hamarosan vége szakad a szenvedésnek, megérkezünk az ellenőrzőpontra, ahol forró teával és szendviccsel várnak és egy picit megpihenhetünk az ismét nehéznek ígérkező Csúcs-hegy alatti szintösvény előtt. 

Az Újlaki-hegy már a szovjeteké

 A pihenő közben fontolgattuk a jégkarmok visszavételét, illetve azt is, hogy kerülünk a kéken. Végül, mivel semmi nehézséget nem tapasztaltunk a katonasírnál lévő leágazásig, vállaltuk a rendes útvonalon való, hómacskamentes haladást. És jól is tettük, egy-két kisebb kifagyáson kívül nagyon jól lehetett előre haladni. Ekkorra már fogyatkozott a sosem látott tömeg is, hiszen sokan csak 25-ös távra jöttek, a 35-ösök ekkorra, 10 óra tájban már mind elrajtoltak. Nagyjából a saját tempónkat mehettünk, csak néha kellett beállni mások háta mögé - előzni ugye itt se nagyon lehet. Solymárt meghaladva pedig jó ideig már-már azt hihettük, ma éjjel egyedül kapaszkodunk felfelé a Jegenye-völgy felső szakaszán. Azonban ez a csalóka érzés nem tartott sokáig, nemsokára újabb és újabb csapatnyi túrázót hagytunk le, többnyire katonaruhás németeket és civil öltözetes magyarokat vegyesen. Bár legtöbbször csak akkor tudtuk eldönteni, kikhez van szerencsénk, ha beszélni is hallottuk őket. 

Közel a féltávhoz - a solymári ellenőrzőponton

 De most éppen már túl 30 km-en, azaz a túratáv felén, tápászkodom felfelé egy gödörből a jeges talajon, kicsit fájlalva a tenyerem és a könyököm. A rekordkísérlet füstbe ment, semmi reményem már 10 órán belül beérni Szomorra, hiszen még az aktuális emelkedőből is jócskán van még hátra. Ráadásul mihelyt elérjük a kocsmát, a jégtalpakat is vissza kell venni, fogyasztunk is valamit a táskánkból és a büfé kínálatából, ezzel is megy majd az idő. Az ember folyton kerget bizonyos álmokat, ezek között rengeteg hiúságot is. Vajon számomra az ultrafutás is ilyen? Ha így haladok, sosem fogom megtapasztalni... De mi van ha nem tapasztalom meg soha? Veszítek vajon bármit is? Ha 6 percesekben végigfutom, ha 24 óra alatt végigvánszorgom ezt a 60-as távot, akkor is Szomorra érek és megkapom, amit érdemlek. 

Egy-egy síron mécsest is gyújtottunk, annyira azért nem siettünk, hogy ez ne férjen bele

 Nézzük inkább úgy, hogy mi az amit nyerek a lassabb tempóval. Ami egyébként korántsem lassú - 10-11 perces kilométereket megyünk, ha nem állunk meg közben kényszerűségből vagy szükségszerűen. Közben rengeteget társalgunk túraélményekről, családról, világról, közben megemlékezve a túra apropójáról is. Zoli még a Kutya-hegyről lefelé futva a háta mögött elszaladó őzcsapatot is észreveszi. Van időnk minden ponton fotózni, teázni, eszegetni, felszerelést igazítani, cserélni, ha ez szükséges, de arról továbbra sem kell lemondanunk, hogy ha haladunk, akkor a gyalogtempóba beleférő lehető leggyorsabban tegyük azt. Nem kell dideregnem az erdőmentes részeken feltámadt hideg szélben, mert fel tudom venni bátran a pehelykabátom és nem kell félnem attól, hogy rögtön bele is izzadok a futás miatt. Több idő van feltérképezni a csúszós részeket, úthibákat is, nincs is több esés ennek köszönhetően, akkor sem, mikor jócskán már a forgóajtó után megszabadultunk a hómacskáinktól - immár végleg. És ami a legfontosabb: a 60 km sokkal kevésbé gyötör meg, mint tavaly, amikor egy részét futottam a távnak. A Kakukk-hegyet lehet, hogy idén legyalulták, mindenesetre mire fáradni kezdek, már fent is vagyok a csúcson lévő ellenőrzőpontnál. És igen, a legeslegvégén, a csarnok előtti emelkedőn még egyet sprintelni is kedvem támad. A túrázók valószínűleg döbbent arccal nézik a bizonyára bolond lányt, aki azért a kapuban megvárja a túratársát, hogy együtt vegyék át a díjazást, ha már végig együtt rótták a kilométereket. 

Nekem negyedik, Zolinak ötödik teljesítése, lassan régi motorosnak számítunk itt.

 12 óra 10 perc, ennyi idő alatt értünk célba, ennyi idő jutott nekünk, hogy a budai vártól Szomorig szembesüljünk avval, amit ez a túra valamint egymás társasága adott, adni tudott. Kicsit ugyan csalódás, hogy ebből a nettó gyaloglási idő mindössze 10 óra 30 perc volt, és nem feltétlenül avval ment el az időnk, hogy a frissítőpontokon töltekeztünk, fotózkodtunk és a hómacskát veszegettük fel és le. De hát ez van, az idei körülmények erre adtak most lehetőséget. 

Sok időt vesztettünk a pecsétekre várva

Örüljünk tehát a sikeres teljesítésnek, a célban kapott gratuláció mellé a pálinkának, amivel koccinthatunk, valamint a finom virslinek és a teának. A szervezők ugyanis arra mindig ügyelnek, hogy ne valami kommersz változatot kapjunk. Csak magamat tudom ismételni: Szomoron ne szomorkodjunk! Kár, hogy évről-évre nem tudnak mit kezdeni az indításnál és a látogatottabb ellenőrzőpontoknál uralkodó káosszal. Márpedig ez magától jobb nem lesz, mert így a pandémiás időszak utáni szabadságban az eddigieknél is jóval több résztvevőt vonzott ez a túra. 

Pálinkával ünnepeljük az újabb sikeres teljesítésünk a célban (fotó: Gombos Zoltán)

 És az egyik legnagyobb öröm az ürömben, hogy idén minden eddiginél kevesebb erőfeszítésbe kerül a hazaút, Peti ugyanis eljött értünk autóval a hajnali 5 óra körüli időpont ellenére is. A Budai-hegység egyre közelebb kerülő ormai felett mindenféle színekben körvonalazódik a napfelkelte, és mire a napocska felkapaszkodik a csúcsok fölé, haza is jutunk, illetve Zoli is vonatra szállhat Kelenföldön.

Végeláthatatlan sorok várnak az indulásra, évről évre többen vagyunk.




Strava link: 




2022. február 15., kedd

Élre törünk!

 

Ha közeleg a február, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy ideje nevezni a Kitörés teljesítmény- és emléktúrára. Idén nem sokat gondolkoztam a távon, azonnal a hatvanasat jelöltem be az űrlapon. Ha kihívás, akkor legyen igazi, ráadásul nagyon kíváncsi voltam, mire jó ez a sok futkározás, mennyit ad hozzá az állóképességemhez, erőnlétemhez. Azaz mennyivel gyorsabban tudok eljutni Szomorig mint eddig. Persze ebben a dologban nem csak ez az egyetlen tényező játszik közre, elég rendesen befolyásolni szokták az előrehaladás sebességét többek között a terepviszonyok is. 

Mivel nem rendelkeztem erre a célra használható membrános terepfutó cipővel, a túra előtt pár héttel gyorsan vennem kellett egyet, hogy az esetleges locspocsban is biztosan (és viszonylag száraz lábbal) tudjak előre haladni. Egy újabb Salomon Speedcrossra (Vario 2 GTX) esett a választásom, hiszen ezeket az ösvényeket nem egyszer róttam a hozzá hasonló elődjében (Speedcross GTX 3) gond nélkül. Aztán mire felvirradt a túra napja, elolvadt az összes jég és hó, a sár felszáradt, így tulajdonképpen kis túlzással bármiben neki lehetett vágni az útnak. Így szegény Salomon csalódottan nézhette végig, hogy az istállóból a Hokát vezetem ki. De hát ez az a cipőm, amiben a legjobban megbízom, legyen akármilyen köves, saras, csúszós vagy nehéz terepről szó, így szombat este ő volt a soros. Azért a Salamonra is vár majd biztosan sok szép élmény - hiszen már eddig is jól szerepelt a Vértesben és a Budai-hegység felváltva hóban taposós és sártól cuppogós ösvényein a cipőavató futásokon.

Mivel úgy terveztem, hogy amennyire a terep és a kitartásom engedi, végig fogom futni a teljes távot, tetőtől talpig terepfutó szerelésben indultam: futómellény, softkulacsok (egy izo egy víz), szeletek és sótabletták, kóla, 1 vékony és egy vastagabb futókabát, sapka, sál, pótcsősál, kesztyű, zsebkendő és egy bögre, 2 lámpa, valamint némi pénz és igazolvány, valamint az elmaradhatatlan maszk volt a felszerelésem. Derekamon meg egy övtáska a telefonomnak, ami nem fért be sehova úgy, hogy kéznél legyen. Abszolút a minimálisan szükséges dolgok csak. A tervezett tempó miatt nem is öltöztem túl: 1 aláöltözet, 1 vékony kapucnis felső réteg és egy póló fönt. Stílszerűen Berlin Marathon Finisher (ööö milyen ciki már megvenni egy verseny pólóját, amin nem vettem részt, de sajnos annyira olcsó és tetszetős és medvés volt, hogy nem hagyhattam ott és egyébként is azóta az egyik kedvenc darabom. Még inkább menthetetlen a dolog amiatt is, hogy ugye ekkora távot sem futottam sosem egyben...) Igaz, nem terveztem egészen a német fővárosig futni a Vörös Hadsereg elől. Alul egy normál futónadrág, kompressziós harisnya, szoknyanadrág. És természetesen a kedvenc csősálam és a fejpántom is felkerült a nyakamra, illetve a fejemre. Ezt nem is ragoznám tovább, szerintem remekül sikerült felöltöznöm a jelen, nem túl hideg és teljesen száraz időjárási körülményekhez, egyedül a hajnali mínuszok bizonyultak kicsit harapósnak, de azon meg átsegített a tempó.

Ez volt tehát a terv, de általában úgy szokott lenni, hogy Berni tervez, Isten meg végez. És ahogy végez, az nem mindig rossz, még akkor sem, ha az eredmény nem éppen vág össze az eredeti tervvel.

Próbáltam megsaccolni, mennyi idő alatt jutok végig - a női rekord 7 óra körül van a tavalyelőtti, szintén tökszáraz terepen. Abban az egyben biztos voltam, hogy én ilyen jót nem tudok menni, mert ehhez még fel kell nőnöm. 8 óra, 9 óra, 10 óra vagy még több? Melyik buszt érhetem el vajon Szomoron? És vajon mikorra időzítsem az indulást, hogy a pontokat már nyitva találjam, de ne kelljen azért rengeteg embert kerülgetnem se? Csupa dilemma és lehet, hogy csupa felesleges kérdés. Már csak amiatt is, mert ez az a túra, ahol nem sok beleszólásom van abba, mikor tudok nekiindulni.

Irdatlan embertömegek várakoznak
Ha idegen embereket összeköt egy olyan közös hobbi, mint a teljesítménytúrázás, egész biztosan hosszasan tudnak miről értekezni. Erre az elméletemre ez a túra újabb ékes bizonyítékokat szolgáltatott. Miközben felfelé baktattam a várba, szóba elegyedtem két másik kitörővel. A lánynak ez volt az első alkalom, a férfinak szintén a harmadik, pont úgy mint nekem. Szóba kerültek az élmények, a tervek a mostani túrára vonatkozóan, mindenki hüledezett a tervezett időmön. Gyorsan fel is értünk a Kapisztrán térre, ahol, mint legutoljára is, áttereltek minket a Hadtörténeti Múzeum elé. Itt már hosszú sorok várakoztak, hogy hozzájussanak az itinerjükhöz és végre-valahára nekivághassanak a Szomorig vagy éppen a Virágos-nyeregig tartó vándorútnak. Az indítóbizottság meg padokon kuporogva próbálta kezelni a nevezési díjat, az előnevezéskor kapott kódokat és az irdatlan embertömeget. Teljesen az se volt biztos, vajon melyik 60-as sorba kell állni, volt olyan sor, ahol már csak fizetni kellett, az itinert már korábban megkapták, de sokkal többen voltak azok, akiknek csak szimpla előnevezésük volt. Biztos, ami biztos, némi kavargás után belőttem egy rövidebb 60-as táblával jelzett sort, hátha onnan hamarabb sikerül elstartolni. Eltelt negyed óra, fél óra, háromnegyed óra, és csak néha pár métert haladtunk előre. Kezdtem elbizonytalanodni meg fázni is a nem nagyon túlgondolt szerkóban. Előttem bezzeg a katonaruhás leányzónak két pótbakancs is fityegett a jókora katonai hátizsákján. 

Már egy órája álltam sorban, mikor szólt egy rendező, hogy 50 ember előremehet a padokhoz. Én is belefértem a keretbe. Mivel viszonylag gyorsan sikerült előtúrnom a kódom a telefonomból, hamar meg is kaptam az itinert. Pontosan fél 6-kor megindulhattam végre Szomor irányába. Kezdődjön hát a Kitörés, immár a harmadik a sorban! Ha végig tartom az iramot, a felvarróm mellé megkapom az "első ultrám" képzeletbeli plecsnit is! Még az "első maratonom" virtuális kitüntetés előtt! Lelkesülten, futóléptekkel haladtam át a Bécsi kapu alatt, ahol most egész csöndesek voltak az ellentüntetők. Idefelé azért kaptunk egy kis ízelítőt a cigány himnuszból. De hát mi ezzel a baj, nem amiatt vagyunk itt, legalábbis az emberek egy jó része, mert bajunk van a kisebbségekkel. Részemről nagyon is jól megvagyok a roma zenei hagyományokkal, majdnem táncra is perdültem. Van itt mindenféle ember a német katonai hagyományőrzőtől a Kárpátia rajongókon, valamint a megszállott teljesítménytúrázókon át az elszánt terepfutókig, és arról se vagyok meggyőződve, hogy mind az egyik oldalra szavaz majd áprilisban... már ha egyáltalán szavaz. De hagyjuk is a politikát, erről az egyről biztosan nem szeretnék írni.

Annál többet szeretnék írni a futásról magáról, de sokkal kevesebbet fogok, mint amennyit eredetileg szerettem volna. De itt még csak törtem bőszen előrefelé a Száll Kálmán tér irányába, kerülgetve jobbról-balról az áramló tömeget és a szinte minden sarkon tétlenül ácsorgó rendőröket. Annak köszönhetően, hogy a zsákomon kegyetlenül csörömpölt a karabinerrel odaakasztott bögre, többnyire sikerrel haladtam előre. Persze volt akitől megkaptam azt a jó tanácsot, hogy jobban be kellett volna olajozni a végtagjaim indulás előtt, de szerencsére a túratársakat általában nem sokáig zaklattam a kéretlen hangoktól kísért közlekedésemmel. Magamat viszont annál kitartóbban. Megállni persze nem akartam csak emiatt. Ahogy emelkedni kezdett a Diós-árok, még igyekeztem tartani az elánt, de egyre inkább az úttestre kényszerültem, ha tervezett tempóban szerettem volna előrejutni. Mivel itt azért néha buszok, autók és egyebek is el-elhaladnak, kénytelen voltam beállni a menetsorba. Aztán meg gyorsan kisorolni és előzni, előzni, előzni. Előzni, még akkor is, mikor már régen csak gyalogolok az egyre cudarabb emelkedőn. Néha persze engem is előznek, de az ritkaságszámba megy. És amikor végre felérek síkabb terepre, megint csak futni, legalább pár száz méter erejéig. 

Három katona sírja a Csacsi-rét fölött

Ellenőrzőpont korabeli rádióval
Végre itt a Svábhegy megálló, majd a lépcső alja is, egész sokáig fel lehet jutni, mielőtt beleütközöm az ellenőrző pont előtt kígyózó sorba. Sok német szót hallok körülöttem. A sor szerencsére gyorsan halad, az irányító ember flottul kezeli a tömeget magyarul és németül is. Bár az indítás is ennyire penge lenne! Első pecsét az itineremben, nincs más hátra, csak csörömpölni tovább a Normafa irányába. Húzódnak is mind félre előlem, aki meg nem, azt ügyesen kikerülöm. Az erdőbe érve rájövök, hogy véletlenül a gyengébb lámpát tettem a fejemre az indulásnál. Most már marad így, majd ha nagyon zavar, korrigálok. A csacsi-réti pecsét után megpróbálom begyömöszölni a fránya bögrét a hálóba, de nem fér be, így hát klepetálok továbbra is a Virág-völgy irányába. Legalább néha elengednek, mikor meg nem, beállok a sorba. Kicsit bosszantó, mert mostanában ezen a lejtőn sokat gyakoroltam, és lehetne jó tempósan haladni. A jános-hegyi emelkedőn úgyse fogok, bár azért pont itt mégis megmutatkozik, hogy a futólépés valójában gyorsabb haladást jelent egy nem túl combos emelkedőn, hiába táplálok efelől néha erős kétségeket. Sorra előzöm ki az embereket, csak egy nálam erősebb terepfutó srác előz engem. 


A második kanyar előtt puding üzemmódba váltok, ami erős gyaloglást jelent most. Kell tartalékolni is,
hiába tudok futva is felmenni a kilátóig. A játszótérnél kapok egy sport szeletet a pecsét mellé, egy falatnyit a hasamba, a maradékot a hasitasimba a gyűröm. Eszembe sem jut futni a kilátóig, pedig már ez sem lehetetlenség, annak ellenére, hogy két éve még az volt. Előttem szenved pár német hölgy, csak azért is megmutatom nekik, lehet ezt másképp is, így az utolsó métereket megfutom, hogy a hátam mögött szenvedjenek tovább. Készítek pár fotót a kivilágított kilátóról, sajnálom, hogy az emelkedőről látott görögtűznek már vége. De nem akartam megállni néhány fénykép miatt csak. A lábtörő köves lejtőn szidom magam a lámpaválasztás elhamarkodása miatt. Kicsit több fénnyel sokkal magabiztosabban haladhatnék lefelé, hiszen a Hoka és a boka is bírja. De hát ez van, ezt kell szeretni, emiatt nem állunk meg. A Hárs-hegyet is gyalogolva mászom meg, ez futva nekem erről az oldalról még egyelőre egy következő szint. Pecsét és fotók az ellenőrzőpontnál, botorkálás lefelé a köveken a barlangig, majd tovairamodás a később barátságosabbá váló lejtőn. 

A város fényei a Hárshegy kilátópontjáról

Német ejtőernyősök vertek tanyát a Kaán Károly-kilátó alatt

Ahogy haladok előre, egyre ritkul a nép, és a szélesebb utakon lehet ügyesen szlalomozni a hézagos mezőnyben. A Nyéki-hegyre fel megint gyalogtempó, hol én előzök, hol engem előznek. Még egy kutya is. A sárgát egy rögtönzött frissítőpontnál szalagozás váltja a katonasír után, régi bunkerek és lövészárkok mentén. Lelkes nyugdíjas pár a pont kiszolgáló személyzete, hoztak narancsot, almát, csokit és még pálinkát is kínálnak! Jól is esik a falat alma, a pálinkát hagyjuk inkább majd máskorra. Meglep ez a terelt szakasz, nem is tudtam, hogy ilyen objektumokat rejt a hegy oldala. Hosszasan kúszunk felfelé egy komplex árokrendszer szomszédságában, a két végén mécsesekkel kivilágított bunker. Kapaszkodás közben elhagy egy profi (a szerelése alapján lefogadtam volna, hogy Csipi az), ő még itt is fut. Én csak akkor, ha egyenesbe jutottam. 

Lámpák imbolyognak felfelé, mögöttünk a város fényei

Pózolás a vörös zászló előtt
Néhány perc múlva megakaszt az Újlaki-hegy és a túra egyben egyik legkegyetlenebb emelkedője. Mikor nagy szuszogva felérek, balra már látom is az ellenőrzőpontot, ahol a szovjet katonák vertek tábort. Egyikük puskát nyom a kezembe és már készül is a fotó. Tovairamodom, csak éppen rossz irányba, utánam meg egy szakasznyi ember. Kiabálom, hogy hátraarc, vissza a sárgára, rossz ösvényen vagyunk. Szerencsére csak pár száz métert kavirnyáltunk el, nem sok veszteség. Mászom felfelé a sziklás emelkedőn, a csúcson készítek pár képet a város fényeiről és a felfelé imbolygó lámpafényekről. Aztán spuri lefelé, már amennyire a lámpám tompa fénye engedi. Szerencsére itt mások is világítanak, például egy világos nadrágos, kék felsős fickó, akitől annak ellenére szinte képtelen vagyok leszakadni, hogy ő csak gyalogtempóban nyomja. Egyszer csak tompa puffanást hallok, mintha valami leesett volna. Nem a bögre az, hiszen a csörömpölés megmaradt. Kutatok a hiányosságaim után - az egyik kulacsom veszett el. Visszafordulok, szerencsére pár lépésnyire megtalálom a földön. Visszagyömöszölöm a zsebébe és irány a Virágos-nyereg. Az elágazásoknál próbálok nem elkavarni - szerencsére ebben segít az egyre közelebb kerülő lámpafény is, ami természetesen a kék felsős fickóé. A nyeregig sikerül leráznom. 

A németek támaszpontja a Virágos-nyeregben 

Ha már itt zavarog ez a bögre, akkor legyen haszna is, kérek egy adag forró teát a mosolygós szanitéc lánytól pecsételés után. Ideje megpihenni és rendezni a soraimat, így letelepszem kis időre a sátorba. Elmajszolom a maradék Sport szeletem, benyomok egy adag gyümölcspürét, majd még egy gyümölcsszeletet, és hírt adok magamról Petinek és a szüleimnek. 8 óra múlt, soha ilyen jól nem álltam időben. A bögrét sikerül benyomorítanom a zsákba, így többé már a csingilingi sem zavar, a lámpám lecserélem a jobbikra - jön úgyis a Csúcs-hegy alatti rizikós szakasz. Rézsűs is, keskeny is, alattomos kövekkel és lehet, hogy csúszik is. Kérdéses, mennyire tudok majd itt haladni, hiszen ez egy single track, előzni nem nagyon lehet, alattam a szakadék. De szerencsére semmi gond, alig halad valaki az ösvényen most, akiket meg utolérek, udvariasan elengednek. Jól haladok, futok egészen Solymárig, csak egy helyen kell egy jókora kidőlt fát nagy ívben kerülni a susnyásban.


Az EP után futok tovább a Rózsika-forrás irányába. Előzök, előzök, már a kanyargós völgy vége felé járok, mikor emberemre akadok. Megint az az idegesítő fajta, aki gyalog is szinte olyan tempót megy, mint én futva. Le tudnám előzni, csak éppen akkor hosszasan a nyakamba lihegne. Hát inkább én szuszogok mögötte, gyalogtempóra váltok és felveszem a ritmusát. Úgyis jön az emelkedő, ott gyorsan be is érne, mekkora blamázs már! Ahogy elhaladunk a solymári benzinkút előtt, szóba elegyedünk. Szépen megyünk egy tempóban, tartjuk az emelkedőn is a 9-11 perces kilométereket. Úgy tűnik, egy hardcore teljesítménytúrázóra akadtam. Jani, mert így hívják a srácot, reggel már lenyomott egy negyvenest a Margitán, most itt szerepel a Kitörésen, holnap meg még minimum egy 25-ös vár rá a Normafánál. Nem semmi, ehhez képest én kisnyúl vagyok az évi 1-2 ultratávommal. Elképesztő, amiket mesél: Kazinczy 200, 3 Vérkör egymás után, meg hasonlók, de az a szép, hogy tempójából ítélve ez teljesen hihető is. A sárga kanyarját levágjuk rutinosan, neki is harmadik, tudja fejből az útvonal minden szegletét. A Muflonnál kis pihenőt tartunk, vizet vételezünk és már megyünk is tovább rohamtempóban. Egyszer csak beér egy ember minket és odaszól Janinak, akinek valahogy ismerősnek találja a hangját. Hamar kiderül, hogy volt egy közös túrájuk az Őrvidéken. Aztán az is kiderül, hogy mi is ismerjük egymást. Gombos Zoli az Szombathelyről, bár én elsőre azt hiszem a remek arcmemóriámat a sötéttel tetézve, hogy a testvére, Kálmán az. Hamar tisztázzuk a tévedésem. Csatlakozik hozzánk, hiszen ő is bírja az őrült tempónkat. Bár eddig gondolkoztam azon, hol, mikor szakadjak majd le Janiról, hogy újra futni tudjak, innentől nem kérdés, maradok. Remek csapat jött össze, repkednek az élmények, különböző sztorik, közben faljuk a kilométereket.

A Kutya-hegy és a Fehér-út kitűnő lejtőjén való futást kicsit sajnálom, de egy helyen azért mégis hosszasan belefutok, diktálom a tempót a többieknek. Majd egy nagyobb csapatba ütközöm, akiket képtelenség kikerülni, így bevárom inkább a fiúkat. Kerítésmászás, patakátkelés, pecsét a Malom-földeken, hamarosan már Perbál főutcáján haladunk. A kocsmánál megint kis szünetet tartunk, teát vételezünk, de előrelátóan kint telepedünk meg a fűtetlen udvaron. Elindulni így is kegyetlen, a hideg a combunkba, karunkba mar. Lehet mínusz 5 fok is, az autók mindenhol tiszta deresek. A vastagabb kabátot már a szellős Szerdahelyi-vágásnál felvettem, mivel már ott vacogni kezdtem. Lassacskán bemelegedünk, ahogy a Perbál utáni földeken hullámvasutazunk. Szerencsére jól ki van szalagozva ez a könnyen benézhető, összevissza kanyargós szakasz, meg mi is fejből tudjuk Janival már a kanyarokat. Jó, hogy tavasszal nappal is lefutottam oda-vissza ezt a részt, így rögzült az útvonal. 

Anyácsapusztán megcsodáljuk a működőképes Zündapp motort, Zoli teázik is, majd morzsoljuk a kilométereket tovább. Már nincs sok hátra, kb. 5-6 kilométer, csak éppen ott magasodik előttünk egy kevésbé barátságos Kakukk-hegy is. Szerencsére nem csúszik, csak szimplán nagyon meredek, le is maradok Jani és Zoli mögött. Aztán mikor enyhül a kaptató, utolérem őket.

Már a végét járjuk, de szerencsére abszolút pozitív értelemben, mert mindegyikünk remek állapotban van. Fél 4 körül be is érünk a szomori sportcsarnokba. 10 óra 10 perc körüli időt mentem, kicsit ennél azért jobbat szerettem volna, merész álmaimban sokkal jobbat, de így is messze ez az eddigi leggyorsabb Kitörésem. Nem tudom, mi lett volna, ha futok, meddig bírtam volna, hogy mentek volna fáradtabban az emelkedők, de ez az egyenletes gyors gyalogtempó is bevitt a célba. Méghozzá remekül és meglepően gyorsan.

A Strava nem is bírta az iramot, valahol a Szerdahelyi-vágás környéki szeles gerincen sebtiben távozott, vagy az is lehet, hogy kilőtték alólam a környező ormokon leselkedő oroszok. 40 km-ig azért szépen megvan a track, ami utána van, az kuka. Kicsit bosszant a dolog, de hát nincs mit tenni, inkább átadom magam a teljesítés fölötti örömködésnek, a virslievésnek és teaivásnak, majd fotózkodunk egyet a szelfitáblánál. Zoltánnak akad fuvar a szombathelyi vonat irányába, Jani alszik egyet a 6 órás busz előtt, én pedig elmegyek majd az 5 óra előttivel, így lassacskán ideje is készülődni.

Ultra nem lett, az első 5 női helyezettből is kimaradtam, de helyette megint szereztem egy szép élményt elsőrangú társaságban. Annyira nem is bánom, nem kerget a tatár, lesz még idén Pálos, meg reményeim szerint Vérkör is, lehet újra és újra próbálkozni. És időközben jó eséllyel a maraton lépcsőfokát is megugrom. Persze jó lenne egy kis átmenet és fokozatosság, mielőtt bekebelez végleg az ultrák világa (is), pont erre jók az ilyen tapasztalatok, ahol van már bőven futás, de jut szerep a gyaloglásnak is még. Majd az arányokon kell még csiszolni jócskán. 

Lényeg az, hogy az egész mókából most annyira jól jöttem ki, hogy csak két apró fura véraláfutás szerű hólyagot szereztem a jobb sarkamra, amit nem is lehet kiszúrni. (Jani mesélte, hogy vannak belső hólyagok, amikről én még nem is hallottam eddig - na most szereztem kettőt kapásból.) Izomláz alig, mozgás rendben, vasárnap délután már simán nekiindultam volna futni, ha nem vár rám egy kiadós családi trakta és utána egy küzdelmes 3 órás Hobo koncert állva a küzdőtéren. De ezeket is szerencsésen túléltem. :-)

Csoportkép a perbáli Kis Kaiser sörözőben

Strava track: (Strava, te gyáva!)

2020. február 11., kedd

Szomoron ne szomorkodjunk


Végre valahára elérkezett a kitörés délutánja. Húgommal rohamra készen baktattunk fel a várba, az egyelőre csak homályosan meghatározott starthelyre, amit majd a Kapisztrán téren súgnak meg nekünk. Kissé úgy éreztem magam, mintha belecsöppentem volna a két világháború közti illegalitásba kényszerülő munkásturisták szerepébe, vagy ezt később a kommunizmus alatt felelevenítő úttörők játékába (melyről itt olvashattok bővebben) – igaz, ellentétes előjellel. Sajnos idén a média még intenzívebb sortűz alá vette a túrát, és pár nappal a rendezvény előtt kellett indítási helyszínt változtatni a szervezőknek, mivel állítólag nem volt területfoglalási engedélyük a Kapisztrán térre, ill. ott most egy egyébként pont a Budapest ostromáról megemlékező kiállítást szerveztek, ami miatt nem lehetett innen indulni. 

Ádáz „szélsőjobbos” különítményünk

Velünk szemben már özönlöttek a várból kitörő túratársak, nem kevesen, pedig a meghirdetett időre jöttünk. Ezt annak tudtam be, hogy valószínűleg szükséges volt a rengeteg résztvevőt korábban elindítani a tervezettnél, hogy eloszoljon a tömeg, illetve a helyszínváltoztatás is zavart okozhatott az erőben. Az ellenszél dacára ez Magyarország egyik legnépszerűbb teljesítménytúrája, több mint háromezren indulnak el, sokan messze földről érkeznek, hogy megemlékezzenek a kitörés során elesett katonákról. 

Kígyózó sor a  Budapesti Történeti Múzeum előtt

A Kapisztrán téren valóban megmondta egy srác, hova menjünk: idén a Történeti Múzeum elől indulhattunk. Ott már szinte kilométeres sor kígyózott a sétányon. Vegyesen túra- vagy katonaruhában, de mindenki türelmesen, békésen várta, hogy sorra kerülhessen, pedig nem keveset kellett ácsorogni a 60-as távon indulóknak. Húgom nem nevezett, ennek ellenére kivárta velem, míg megkapom a papírjaim. Miközben vártunk, megpillantottam Aszút, odaköszöntem neki, pár szót váltottunk. Reménykedtem, hogy a túra során még találkozunk. Hamarosan sikerült beregisztrálnom. A tömeg és a hirtelen változtatás ellenére minden nagyon flottul és rendezetten ment, több asztalnál is lehetett regisztrálni. Egyedül a váltásruhámat nem sikerült leadni, de ezt inkább a saját bénázásomnak köszönhetem.

Amíg sorban álltunk, ezt a kilátást élvezhettük

Sorban állva
Pár perccel 5 óra előtt sikerült útra kelnünk a Bécsi kapu irányába, ahol az antifasiszta tüntetők idén a kitörők számára is oly kedves Cseh Tamás számmal, a Széna térrel vártak. Egyik srác fel is kiabálta nekik, hogy ezt mi is szeretjük. Ennél durvább szóváltás nem történt, csak az jelezte, hogy ebből a túrából sajnos sokan politikát csinálnak, hogy a városi szakaszon, ami kb. a Diós árok alját jelenti, egyre felsorakozó rendőrcsoportok mellett haladtunk el. A villamosfordulónál az aszfaltra festett antifasiszta jelképeket is láttam. Innentől azonban a túra teljes útvonalán semmi más zavaró tényező nem volt.

Itt, a Diós árok alján hirtelen ráköszönt a húgomra az egyik régi cserkésztársa, aki szintén a 60-as távra nevezett a haverjával. Együtt morzsoltuk fel a Normafáig hátralevő tetemes szintet és vártuk ki a sorunkat a Széchenyi emlékmű ellenőrzőpontjánál, ahol már a lépcső közepétől sorakoztak a túrázók, hogy vagy negyedórás várakozás után ellenőrzőfüzetükbe kerülhessen a sarló-kalapácsos pecsét. Bár korábbi évekről is emlékszem sorban állásra pl. a Muflonnál, de ilyen torlódást még soha nem tapasztaltam. Ahol a 25-ös távval együtt haladtunk, az embertömeg minden egyes pontnál feltorlódott, pedig a pontőrök készségesen tették a dolgukat. Ezúton is köszönet a türelmükért.
A város fényei a Széchenyi emlékműtől

Sajnos már a Normafánál jutott eszembe, hogy otthon hagytam a mécseseket és a gyufát, pedig egész nap az járt a fejemben, hogy rakjam be a zsákomba. Így részemről csak egy rövid imára és főhajtásra futotta minden katonasírnál, de talán ez is megteszi. A Csacsi-réten rövid várakozás után megkaptam a második plecsnit a magyar katonáktól, majd tömött sorokban ereszkedtünk a Virág-völgy irányába a sárgán, hogy majd felkaptassunk a piroson a János-hegyre. Ezen a szakaszon mindig csodálattal tölt el a fejlámpáknak a kopár fák közt messziről előtűnő fénysora előttünk és utánunk is, ahogy kígyózik felfelé a szerpentinen. Rengetegen vagyunk, az biztos! Talán az idén szinte ideális terepviszonyok is sok túrázót csábítottak a rendezvényre. Ilyen még soha nem volt, amióta indulok a túra különböző távjain, hol jég, hol hó, hol sár, hol meg egyszerre mind nehezítette a haladásunkat az elmúlt években. Nemhiába éjszakai extrém teljesítménytúra szerepel a kiírásban. Idén azonban a hideget leszámítva semmi különös nehezítő tényező nem akadt.

Megemlékezés a Hűvösvölgynél
A János-hegy csúcsa alatt újabb sort kell kiállnom, húgom úgy dönt emiatt, hogy inkább továbbindul a csúcs felé. Így is várnia kell rám, pedig jóval erősebb tempót tudok menni nála, amit most meg is teszek, és sorra hagyom el a felfelé igyekvő csoportokat. Itt az első 18 kilométeren, amíg elkísér, azonban visszafogom magam, hogy mindenkinek jó legyen. Néha azonban piszkál a kisördög és a kaptatókon előremegyek, hogy aztán fönt bevárjam őt. Arra gondolok, hogy szegény még a nyakunkon ragadt váltócuccomat is cipelheti, mivel az az én zsákomba már nem fér bele. De így se vagyunk lassúak, 9 körül már a Hárshegyet is elhagytuk, pedig itt kellett a legtöbbet várakoznunk a német katonák által osztogatott pecsétre. Itt felbukkan egy horogkeresztes zászló is, de tetszik, vagy nem tetszik, véleményem szerint ez is a történelmi hitelességet szolgálja.

A németek hadiszállása a Virágos-nyeregben

Miután a villamosnál elbúcsúztunk egymástól, kezdődik számomra a kemény menet Szomorig. Sokkal gyorsabb tempóba kapcsolok és a Vadaskerti-nyeregig tartó emelkedőn próbálom sorra kielőzni a számomra lassú túracsapatokat, hogy egérutat nyerjek a tömegből. Ahol lehet, futok is ennek érdekében. Most nem törekszem semmi rekordra, hiszen ennek számomra nincs realitása ezen a távon. Csak a szintidőn belüli teljesítés a tét, hogy ne kelljen szomorkodnom Szomoron. Szerencsére az Újlaki-hegy kegyetlen meredeksége se visel meg különösebben, és úgy tűnik, az oroszok által megszállt ponton is kisebb sort kell már kiállni, mint idáig bárhol. Ahogy felfelé igyekszem, egy lány kérdezi tőlem angolul, miért jönnek annyian egy másik irányból. Gyanítom, hogy német, így szorgalmazom, hogy váltsunk nyelvet, hogy mindketten jobban járjunk. Rövid beszélgetés után megérkezik a lejtő, így futásra váltok és amennyire lehet, próbálom kielőzni az előttem haladókat. Itt még elég széles az út, így ez többé-kevésbé sikerül is. Hamarosan zeneszó üti meg a fülemet, és már ott is vagyok a Virágos-nyereg német támaszpontjánál.

Nem vagyok különösebben éhes, így pecsételés után nem állok sorba a szendvicsemért, inkább csak benyomok egy proteinszeletet és már indulok is tovább. A futásnak ezen a szakaszon igen kevés az esélye, mivel sok az ember és keskeny az út, ami annak ellenére, hogy nincs jég, itt-ott még ki is csúszik a lábam alól. Észreveszem, hogy lámpám nagyon gyengén pislákol, de szerencsére a telihold egész jól bevilágítja az erdőt. Úgy döntök, várok a cseréig, amíg lehet. Az előttem haladó túratárs ugyanígy járt a lámpájával és láthatólag sokkal jobban megviseli a nehezebb terep, botjai ellenére ide-oda csúszkál, esik-kel. Kielőzni nem tudom, mögöttünk meg már egy egész katonaruhás német menetoszlop sorakozott fel. Szegény ipse egy nagyot esik és aztán szerencsére elenged minket, így a németektől is van esélyem elhúzni valamelyest, bár egyáltalán nem zavart a beszélgetésük, csak az, hogy az egyik srácot – német szakos diploma ide vagy oda – nem igazán sikerült megértenem.


Az ösvényen van egy sziklalépcső, ami előtt újabb sorállás következik – van akinek leküzdése nehézséget okoz. Mikor sorra jutok, megmutatom, hogyan kell ezt, evvel a huszárvágással újabb egérutat nyerek. Futni nem igazán van kedvem és még mindig túl tömött sorokban halad a rengeteg megelőzendő ember. Hirtelen szláv szó üti meg a fülemet, és ahogy jobban fülelek, megállapítom, hogy orosz beszélgetést hallok. Ez az, jöjjenek csak ők is, hiszen nekik is vannak itt halottaik a Budai-hegységben. Elférnek itt a többi túrázóval az erdőben, senki egy rossz szót nem is szól hozzájuk. Hamarosan egy lengyel zászlót is meglátok egy túrázó hátizsákján. Talán a legendás lengyel-magyar barátságból fakadó szolidaritás példáját láthatom. Ezen örömködve érem el a solymári ellenőrzőpontot, ahol viszontláthatom a Horthy szobrot a magyarok asztalán. Itt sokan megállnak pihenni, így inkább azt a stratégiát választom, hogy továbbhalogatván a lámpacserét, gyorsan elindulok a Rózsika-forrás irányába. A múlt heti túrán tapasztalt itteni sárnak semmi nyoma, a szél már felszárította teljesen. Nem szaladok, de azért tempósan menetelek és a műút utáni emelkedőn igyekszem ezt megtartani. Nyomomba szegődik egy fiatal srác, aki egy messzi észak-magyarországi településről érkezett, mint kiderül, miután beszédbe elegyedünk. Jó nyúl vagyok számára, mely segít abban, hogy elérje a hajnali buszt, mivel még túra után dolgozni kell mennie elméletileg 7 órára. Ő is tudja, hogy kicsi a realitása annak, hogy beérjen, de azért megpróbálja. Már elértük a hegytetőt, mikor kiáll pihenni – lehet, hogy mégis túl gyors voltam neki? Pedig ügyesen tartotta a tempót... A Muflon felé tartva újabb beszélgetőtársra akadok, majd sikerül a teljes útvonal egyetlen pocsolyájában egy hátast dobnom. Pont a fájós kezemre esem, néhány pillanatig csillagokat látok, de menni kell tovább. A kesztyűm használhatatlanná vált, de idén okulva a tavalyi esetből, hoztam cserét.

A Muflonnál csak pár embernyi a sor, viszonylag gyorsan a füzetembe kerül a pecsét. Bent sok az ember, így tehát inkább a kapu előtt ülök le kicsit pihenni és enni-inni. Az emelkedő meghozta az étvágyamat, így gyorsan bendőmben landol egy Bounty. Megkeresem a másik lámpát és kesztyűt, aztán már indulok is a Nagy-Szénás felé. Kicsit izgulok, nehogy csússzon a csúcsra vezető meredek rész, de nincs semmi gond szerencsére a kritikus szakasszal. Megint bámulattal tölt el a panoráma és a felfelé kígyózó lámpasor – idén szerencsére nincs semmi köd. Ennek a hegynek van egy sajátos mikroklímája, néha csak itt fúj a szél, vagy csak itt van köd, mikor máshol a környéken semmi ilyesmi nem tapasztalható.

A Nagy-Szénás tetején

Eljönnek azok az utolsó percek, amikor még van kedvem folyamatában futni, hiszen erre csábít a csúcsról levezető lejtős szakasz. A lendületem a sokadik réten meg is törik. A Fehér-út ellenőrzőpontja után már csak az előzés miatt futogatok, pedig tavaly nagyon vitt itt a lendület a 35-ös távon. Be kell vallanom, hogy fáradt, álmos vagyok, a gyomrom is egyre hangosabban korog. Hiba volt kihagyni a fasírtot a Virágos-nyeregben, a proteinszeleteket és a csokikat meg már a pokolba kívánom. Oly távol van még Perbálon a Kaiser söröző, de egyre többször vizualizálom magam egy pogácsa, egy ropi vagy akár egy szimpla kifli társaságában a kellemes melegben. Sajnos még egy hibát elkövettem, nem öltöztem fel eléggé. A tavalyi öltözékem idén kevés, mert jóval hidegebb van, mint akkor. A futást azért is kell mellőznöm, mert fáznak a karjaim az intenzívebb menetszélben a 3 vékony réteg alatt. Bár lehet, hogy ez csak kifogás. 

A nehezen múló percek végül elvisznek a következő ellenőrzőpontig, majd onnan az aszfalton mégiscsak lekocogok a főútig, hogy hamarabb ott legyek a sörözőnél. A pultnál meglátok egy rakás lila hagymás zsíros kenyeret. Gyengébb idegzetűeknek és dietetikusoknak nem ajánlottak a következő képsorok, amikor a colitisben szenvedő leányzó diétáját félretéve jóízűen elfogyasztja a fent említett fenséges eledelt egy cukros tea és némi izotóniás ital társaságában. Szerencsére a kenyér teszi a dolgát, elfoglalja a gyomromban keletkezett űrt, és máris jobb lesz a közérzetem és kedvem. Hogy kint röpködnek a mínuszok, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy egy kisebb jégréteget szopogatok le az izotóniás italom szívókájáról. Sokat nem szeretnék itt elidőzni, tehát szedem a cókmókom és elbúcsúzom a rögtönzött asztaltársaságtól. Ahogy kifelé igyekszem, olvasom a feliratot, hogy Kis Kaiser söröző, ellenőrzőpont. Uhh, elfelejtettem pecsételni! Akkor még egy kör a kocsmában a pulthoz. De a pecsét nem itt van, hanem egy észrevehetetlen asztalnál, ahova visszairányítanak. Eközben a pultnál régen látott, ismerős arcot pillantok meg, Kálmán az Szombathelyről, akit még a Tónival a kéken akcióból ismerek. Gyorsan váltok vele pár szót, majd kölcsönös reményünket fejezzük ki, hogy Szomoron még találkozunk. Nincs már messze a vég, persze pozitív értelemben. 

Most hogy az erő a folytatáshoz újból megvan, nekivágok a hideg éjszakának a szomori pincesoron keresztül. Fejlámpák fénye világítja meg az utat előttem-utánam, ahogy emelkedünk a Nyakas-tető lankáin. Szinte már unalmas motívum, hogy ismét elcsodálkozom az elém táruló látványon - idén minden olyan tiszta, egész messzire ellátni. Silabizálom, melyik fényes folt melyik települést jelentheti. A távolban feldereng a Nagy-Gerecse tömbje is. Először életemben örülök ennek az emelkedőnek, mert legalább kicsit kimelegszem. Meglepően sima úton érek az anyácsapusztai ellenőrzőpontra, ahol várnak a tavaly részletesebben megismert Zündapp motorok. 

Egy a legendás Zündapp motorok közül

Lekanyarodván az aszfaltos útra merészebb tempóra váltok, melyet megirigyel néhány székely legény is, akikkel ennek kapcsán beszélgetésbe kezdünk. A Kakukk-hegy előtt ők pihenőt tartanak, én viszont inkább szeretnék gyorsan túl lenni rajta, így kapásból nekiindulok az egyik legkellemetlenebb szakasznak. Mire úgy igazán kezdene elegem lenni belőle, már fent is vagyok a pontnál. Bekerül füzetembe az utolsó pecsét, irány Szomor! Azaz egyelőre csak szeretném, mert az előttem igyekvő túratársakat igencsak megfogta a Kakukk-hegy meredek lejtője, így csak araszolgatunk lefelé. Előzni meg hiába is próbálnék a keskeny ösvényen. Az utolsó pár méteren mégis sikerül meglépnem. Nekivágok tehát az utolsó rohamnak, hagy nyerjek még néhány percet. A tornateremig lefutom a maradékot – meglehetősen jó tempóban. Ez igen, mondják a szembejövő teljesítők. 

Tornatermi csendélet
Hála Istennek, van még kraft, ugyanúgy, mint a Pálos utolsó etapján októberben. 12 óra 40 percet mutat a GPS-em, mikor lenyomom a tornateremben. Ez sokkal jobb idő, mint az előző 60-asomé 2017-ben, ahol a nettó mozgási időm volt ugyanennyi, a bruttó időm 14 óra 45 perc volt. Tehát van ok örömre és nincs ok a szomori szomorkodásra. Az érkeztető személyzettel nem sikerül kialkudnom a tavalyi téves díjazásom cseréjét, így tarsolyomba kerül a harmadik (jogosan csak második) felvarróm is. Nem is akarom a hosszú sort feltartani mögöttem ezzel. A tornaterem már most, 6 óra előtt, dugig tele van, sokan a földön elfeküdve próbálják kiheverni a túra fáradalmait. Még egy sort kell végigállnom a virslimért, aztán nincs már több sorban állás mára, gondolom naivan – azaz mégis, a buszsofőr talán kis híján szívinfarktust kaphatott, mikor meglátta, mennyien akarunk felszállni a 6:48-as budapesti járatra. De addig még én is lecsücsülök kicsit pihenni a terem padlójára egy édesdeden alvó túratárs mellé. Van alkalmam gratulálni Aszúnak és Kálmánnak is, akik hamarosan megérkeznek. Aszúék félelmetes nettó időt mehettek, ha máris itt vannak, és közben még beültek pár helyen kocsmázni is. Bár az én eredményem 9 perccel mégis jobb összességében. De mindez nem számít most, mindenki fáradt, de boldog pillanatokat él át, keresi az új ismerősöket, régi barátokat. A nemek aránya erősen felborult, alig lézeng pár nő a sok férfi között, így talán még egy ok van az örömködésre.


És lenne még egy, ha végre eljutnánk oda, hogy sikerülne mindenkinek feldolgoznia, helyretennie a múlt eseményeit, és ezt a túrát nem a politikai indíttatású csatározás, tüntetések és ellentüntetések kísérnék, és nem azt kellene megtudnom a rendezvény után, hogy három békés szándékú túratársunkat megtámadták a Városmajorban. Mindezt véleményem szerint az segíti elsősorban, ha próbálunk minél többet megtudni Budapest ostromáról és magáról a kitörésről többféle forrásból, nézőpontból. Emiatt meg fogom nézni a Kapisztrán téri kiállítást is.

2019. február 13., szerda

Rohamos kitörésem macskakörömben


Fogadóbizottság a Virágos-nyeregben

Úgy tűnik, mostanában minden teljesítménytúrára való nevezésem hosszas fontolgatás, majd hasraütésszerű döntés előzi meg – nem volt ez másképp az idei Kitöréssel sem. Abban az egyben voltam egyedül biztos, hogy valamilyen formában, távon ott a helyem. Sajnos 2 hónapig küzdöttem az ízületeimmel és orvostól orvosig jártam, így a 60-as távra nem mertem nevezni (bár utólag azt kell, hogy mondjam, semmi gond nem lett volna), így maradt a 25-ös vagy 35-ös választéka. Sajnos az is hamar eldőlt, hogy senki nem társul idén hozzám – ismerőseim mind a 60-as távon indultak, Peti elég csúnyán lesérült egy kosármeccs után, és még a húgom se ért rá. Időközben ezen a tényen olyannyira elkeseredtem, hogy már-már lemondtam a Kitörésről és rászerveztem erre a napra egy gyalogtúrát, ami aztán egy (végül nem megvalósult) bútorszállítás miatt meghiúsult. Azonban túra nélkül se akartam maradni, így sebtiben leadtam nevezésem a 35-ös távra – riasztott a 25-ös sok résztvevője, valamint a félig városi terep, annál vonzóbb volt a 35-ös táv ritkábban járt útvonala, valamint a későbbi indulási lehetőség.



Katonasír a Csacsi-rét fölött
Ha már lúd, legyen kövér – a túra előtti nap szabadságon voltam és mivel már egy hete semmim se fájt, 3 hónap kényszerszünet után kimerészkedtem futni. Rögtön kerekítettem is egy bő 13 km-es edzést a Budai-hegységben a Svábhegytől egészen a KFKI-ig – megyek egy laza körre a Normafához felkiáltással. Legalább volt alkalmam kipróbálni a hómacskás futást, meg ízelítőt kapni a másnapi terepből és a katonasírnál kicsit ráhangolódni a kitörésre. Futás közben olyannyira felbátorodtam, hogy fontolgattam, futva indulok a 35-ön, nagyon titkon azzal is kacérkodtam, hogy megkísérlem az idei női rekordot, mely már pár éve felkerült a bakancslistámra. Csakhogy akkoriban sokkal jobb edzettségnek örvendhettem…


Ráadásul másnapra ez előző napi hepajnak köszönhetően masszív izomláz lett a combomban. Innen viszont már nem volt visszaút. Így tehát teljes harci futócuccban indultam a Virágos-nyeregben lévő rajthoz. Pont sikerült lekésnem a 137-es buszt, így a megállóban elbeszélgettünk pár leendő, igencsak didergő túratárssal. Mivel még elég kezdők voltak a műfajban, próbáltam tanácsokkal szolgálni, meg mutatni az utat felfelé a nyeregbe, ahova igen csúszós út vezetett és emiatt már a tulajdonképpeni indulás előtt felkerült a lábamra a hómacska.

Hosszasan kígyózó sor a nevezősátornál


A solymári EP
Annak ellenére, hogy a busztól az elsők között érkeztem fel, hosszas sor fogadott az indítósátornál. Kb. fél óra várakozást saccoltam, de szerencsére az indítók felpörgették magukat, így csak negyed órát töltöttem a korhű járgányok meghitt társaságában a katonai sátrak között, és kezemben az itinerrel már neki is vághattam az idei kitörésnek. A látványos díszlet miatt azonban nem mehettem el fotók nélkül, így talán veszítettem egy kevés időt. A következő solymári EP-ig való szakaszon ezen kívül is biztosan még rengeteg időt veszítettem ahhoz képest, amit futhattam volna, mert a katonasír felkeresését kötelezőnek éreztem, annak ellenére, hogy pár lépés kitérőt jelentett. Újból és újból utolértem egy-egy magyarul vagy németül beszélő csoportot, melyek a keskeny, csúszós ösvényen igyekeztek előre. Nem tartottam illendőnek oldalról hirtelen kielőzni őket, így inkább besoroltam mögéjük és megvártam az alkalmas pillanatot. Egyébként is tisztelendő, hogy ilyen messziről idejöttek, hogy evvel a túrával tisztelegjenek az elhunyt katonák előtt valamilyen családi vagy egyéb kötődés miatt. Ennek ellenére meglehetősen jól haladtam és hamarosan az igazolófüzetben tudhattam első pecsétemet. Idén a solymári Jegenye-völgyben lévő EP nagyon hangulatosra sikeredett, gyertyákkal kivilágított hídon közelíthettük meg a Paprikás-patak túloldalán lévő pontot.


Horthy szobor petróleumlámpák társaságában


A Muflon-itatóban
A völgyben hol futottam, hol bandukoltam, hiszen az erőmmel spórolni kellett a Zsíros-hegy, majd a Nagy-Szénás emelkedőjére. Itt ideiglenesen a macskámtól is megváltam. Jól jellemzi az idei terepviszonyokat, hogy nehéz volt kiszámítani, hol következnek a felfagyások, emiatt inkább hosszabb szakaszokat gyalogoltam/futottam a csúszásgátlóval, bevállalva, hogy jobban lefárasztja a lábamat, azonban elkerülve az esést. Talán ennek a taktikának köszönhetően sikerült is megúsznom, annak ellenére, hogy voltak nyak- vagy bokatörő részek.

Felérve a platóra újból futottam valamennyit. Néha a jégben keletkezett repedéseken átugorva már-már egy gleccseren érezhettem magam. Hamarosan be is futottam a Muflon-itatóba, ahol idén sikerült elkerülnöm a sorban állást. Szükségesnek éreztem a frissítést, így lenyomtam két kókuszos csokit és ittam egy kis kólát. Konstatáltam, hogy eddig a táv szűk egyharmadát tettem csak meg és előttem van még egy combosabb emelkedő is. Így hát újból nekivágtam. Néha elhagyott egy-egy rutinosabb terepfutó csapat, de inkább én előzgettem a többieket. A hómacska hol le, hol felkerült a cipőmre. A molyolással ugyan perceket vesztettem, de biztosan megspóroltam néhány csúnya esést. A Nagy-Szénás csúcsára vezető ösvény olyannyira síkos volt, hogy sokan még a macskával is vissza-visszacsúsztak, köztük én is. Hát persze, hogy megint tüskékkel befelé vettem fel a macskát az egyik lábamra! Újabb értékes percek teltek el az igazítással, aztán az utolsó rohamra indultam a csúcsig, ahonnan kénytelen voltam készíteni néhány képet a felfelé igyekvő fényes pontokról. Lefelé igyekeztem behozni a szerzett hátrányt. Még szerencse, hogy többen összetömörültünk, mivel könnyű itt elveszíteni a helyes irányt. Néha csekkoltam a GPS-t biztonság kedvéért, majd újra nekieredtem.
Ég a tábortűz a Fehér-út melletti réten
Ismerősen köszönt vissza a 2 héttel ezelőtti túrán látott forgóajtó és hamarosan itt is volt a Fehér út ellenőrzőpontja tábortűzzel és szanitécekkel. Miközben kicsit frissítettem és a fényképezőgépemmel molyoltam, egyik fölém hajolt és megnézte, minden rendben-e. (Tavaly már leírtam, hogy emiatt a bajtársias motívum miatt is járok el évről-évre a Kitörés túrára.) Szerencsére semmi gond nem volt, folytattam tehát utamat futólépésben, hiszen innentől folyamatosan lejt az út kisebb megszakításokkal. Az egyik elágazásnál majdnem elmentem rossz irányba, a Mária-szobor és a bánya felé, de szerencsére időben kapcsoltam. Majdnem más túrázókat is tévútra vittem, szóltam gyorsan nekik is, hogy hátraarc, bár tulajdonképpen errefelé is el lehet jutni Perbálra.
A gerincen egyre sűrűsödött a köd, mely végigkísért a völgyön is. Néha az volt az érzésem, mintha idő és tér megszűnt volna körülöttem, a semmi közepén futnék. Csak néha emlékeztetett a valóságra egy-egy belógó ág, vagy az út lámpám szűk fénykörében derengő széle. Valahol balra a Meszes-hegy tömbje lehetett, jobbra pedig az Aynard-vár magaslata. Itt a túrán azon szerencsések közé tartoztam, akik viszonylag jól ismerik a terepet, így kevésbé fenyegetett az eltévedés veszélye. A sok kevésbé gyakorlott turistának, illetve a távolról érkezőknek a tájékozódás is külön nehézséget jelenthet ebben a tejfehér ködben. Ennek ellenére a kerítésen átvezető létrát alig találtuk meg többedmagunkkal, pedig ott volt az orrunk előtt.

Deres rohamsisakok


A patakátkelés nem okozott gondot, majd kis idő elteltével megálljt kiáltott két, az út közepén rostokoló magyar katona. Papírellenőrzés után továbbkocoghattam Perbál irányába. A sarat felváltó aszfalton jól esett a futás, így nemsokára elém került a Kis Kaiser söröző cégére, ahol megkaptam következő pecsétemet és meleg teával kínáltak. Nem álltam ellen, hiszen korai érkezésemnek köszönhetően bőven volt hova leülnöm. Miközben iszogattam, próbáltam egyre éhesebb gyomromat egy bűn rossz proteinszelettel kiengesztelni – tanulság: kínai boltban sose vegyetek akciósat! A feléig jutottam a cipőtalp keménységű csodának, majd inkább előhalásztam a táskámból egy másik, ehetőbbet. Közben próbáltam fotókat készíteni a falakon látható háborús relikviákról sikertelenül, az objektívem folyton bepárásodott a melegtől. Szidtam közben a fránya hanyagságomat, hogy mégse húztam be a kabátom zsebét, így elhagytam a fele kesztyűmet menet közben.

Anyácsapusztánál


A sörözőből kiérve megcsapott a hideg, fázós ujjaimat felváltva voltam kénytelen melengetni. Nincs kedvem futni, be is előzött néhány futótárs. Emelkedők jöttek, ahol ráadásul nagyon nehéz tájékozódni a jelzések hiánya és a keszekusza útvezetés miatt. Folyton figyeltem a GPS-t, hol kell lekanyarodni. Volt, hogy a szalagok se segítettek, egy lépésnél tovább alig láttam tovább. Tétován ácsorogtam a telefonomba meredve, hogy vajon tényleg ezen a szántóföldnek kinéző micsodán kell-e lemenni. A kütyü által mutatott irányt megerősítette egy nálamnál sokkal határozottabb futólány. Gyorsan mögé soroltam. A következő kanyarnál már én figyelmeztettem, hogy rossz irányba megyünk. Gyorsan korrigáltunk. Nagyon egy tempót mentünk, bár néha kedvem lett volna előzni, mégis inkább maradtam mögötte, hiszen nem szeretem, ha folyton a nyakamban vannak. Ezzel ő is így lehetett, láttam, próbál egérutat nyerni. Hagytam hát, hadd menjen, inkább kényelmesen kocogtam Anyácsapuszta felé. A szalagozás szerencsére nagyon egyértelmű volt errefelé, sőt kis fényvisszaverő pontokon is megcsillant lámpám fénye. Tavaly itt már jócskán derengett, most viszont vaksötét volt nehezítve a köddel. Lefelé menet egyre bokatörőbbé vált a terep, olyannyira göröngyössé volt az út, hogy nehezen tudtam eldönteni, futólépésben vagy komótosabban haladjak-e tovább.

Zündapp motorok


Végre valahára elértem a pontot, ahol újfent teával kínáltak és biztattak, hogy Szomor már 10 km sincs innen. Itallal és energiával is jól álltam még szerencsére. Miközben a korhű járgányokat fotózgattam, az egyik hagyományőrző kisebb előadást tartott nekem a Zündapp motorokról. Bár telt az időm (valahol motoszkált bennem a futóördög és azt súgta, meglehetne az a rekord), mégis nagyon szívesen hallgattam. Meg próbáltam hallgatni a józan eszemre, ami azt mondta, hogy nézd, itt vannak nálad sokkal edzettebbek, gyakorlottabbak és jobbak, meg nem is tudhatod, melyikük éppen melyik távon van… Jó eséllyel vannak előtted mások is.
Mindenesetre a Kakukk-hegy felé vezető aszfaltos úton próbáltam lefaragni a hátrányomból és egész szépen fogytak a hátralévő méterek, kilométerek. Azonban a lekanyarodásnál megtorpantam: utat sehol se láttam, csak szántóföld és sár, meg átláthatatlan köd mindenhol. Ide-oda tébláboltam, kerestem az utat. Közben utolért egy srác, aki biztosan mutatta az előbb szántónak nézett utat. Ennyit a sokéves túravezetői tudásomról és tapasztalatomról... Ugyan a 60-as távon indult a túratárs, máris itt van a Kakukk-hegy alatt, pedig bevallása szerint egy métert se futott. Akkor itt kezdjünk el gondolkodni a teljesítménytúrázói és terepfutói mivoltomról is…



A Kakukk-hegyre felkúszó első méterek abszolválása hómacska nélkül lehetetlenség, pedig már a táskám legaljára süllyesztettem tokostól, szőröstől és bőröstől. Kénytelen voltam elővenni és felvenni, ami egy jó ötperces művelet. Mondtam is a srácnak, hogy menjen nyugodtan tovább, én úgyse fogom bírni fölfelé a tempóját. Meg lassan ideje felhívni Petit is, hogy jöjjön értem. Ránéztem az órára, éppen elmúlt hajnali fél négy. Úgy gondoltam, egy árnyalattal kevésbé kegyetlen háromnegyed négykor kiverni a páromat az ágyból, így vártam még. Közben újból elbizonytalanított a köd. Tudtam, hogy balra kellene fordulnom, de a szalagozás előre mutatott be az erdőbe, ahol megint nem láttam utat. Pedig ott volt, csak egyszerűen tovább kellett lépni bátran. Majd pár lépés után tényleg jött a balra kanyar és az embertelen, bár nem túl hosszú emelkedő. Elő is vettem a telefont, ha már úgyis belassultam, és újból beelőzött pár futóforma srác. Petit szerencsére ébren találta a hívásom, bár nagyon álmoskás volt a hangja. Már indul is, mondta készségesen. Ami azt illeti, hazajutásom idén királyi lesz a tavalyi kálváriához képest…
Már majdnem fent voltam a hegytetőn, amikor két marcona katona ugrott elém a semmiből és jelszót követelt. Uram isten, mi is lehet az? Talán „kitörés”? Ez elég gyenge próbálkozásnak bizonyult, mivel a kitörés valódi jelszava Hitler-Hindenburg volt, mint megtudtam. A pontnál újból partizánnak néztek és papírokat követeltek, még jó, hogy agyon nem lőttek, mint az erdőben császkáló gyanús elemet. Ha belegondolok, a magamfajta asszonyoknak akkoriban tényleg semmi keresnivalója nem volt a határban, szépen csendben várták otthon a katona vagy fogságban sínylődő urukat, főztek, mostak a gyerekekre és bujkáltak a fosztogató és erőszakos katonák elől, mentették, amit még lehetett és titkon sírtak. Azokhoz az időkhöz képest nekünk kifejezetten úri dolgunk van minden tekintetben, mégis néha cserélnék velük. Ők még meg tudták becsülni ugyanis azt a keveset, amijük volt, mi már erre is képtelenek vagyunk.

A szomori tornacsarnokban még csak lézengtek a kitörők, mire odaértem


Szépen csörömpöltem lefelé a Kakukk-hegyről a hómacskában, lassan kifogyott lábam alól a lejtő és a sár, elértem a kálvária stációit. Itt megint lekavartam valami útra, amerre nem kellett volna mennem, de szerencsére láttam a jó irányt. Ahogy ráléptem az aszfaltra, majdnem kicsúszott alólam a lábam – az útra ráfagyott a dér. Inkább az út szélén tempóztam a cél felé.
Igazából lehetne még ezen turbózni...
4 óra 30 után sétáltam be a szomori tornacsarnokba, a GPS-t 6 óra 51 perc 32 másodpercnél állítottam le. Hoztam az előre saccolt 6-7 órát. Közben átvettem a díjakat. Kicsit meglepődve konstatáltam, hogy felvarrót is kaptam, rá is kérdeztem a srácnál, hogy 35-ön is jár-e. Valamit mondott, de éppen a GPS-el bíbelődtem, így elhussantak szavai a fülem mellett. Pedig akkor kellett volna erősködnöm, mert valóban a 60-as távra kaptam díjazást tévesen. (Bár lehet, hogy egy futott 35-ös táv megér egy 60-ast, a másnapi masszív izomlázam legalábbis azt mondta.) Közben jóízűen elfogyasztottam a virslit és a forralt bort, valójában jól megéheztem. Úgy látszik, az energiahiány itt mutatkozott legjobban, mert különösebb fáradtságot, fájdalmat nem éreztem, inkább aludtam volna egy jót. Még fél óra se telt el érkezésem óta, máris csörgött a telefonom, Peti már itt is volt a csarnok mellett. Összeszedtem hát a cókmókom és kimentem a hidegbe, vissza a városba, a valóságba.

Hogy megtudjam, hogy valóban én lettem a 35-ös távon a leggyorsabb nő. Számít ez? Talán itt és most igen, korabeli mércével alig-alig. Mert más, sokkal életszagúbb dolgok voltak akkoriban fontosak.

Bár nem ez járt nekem, mégis ezt a díjazást kaptam