A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Bakony. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Bakony. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. március 11., hétfő

Reguly Antal emléktúra - avagy 35 km az Öreg-Bakony lankáin

 

Mostanra már annyira sikerült túlparáznom ezt a BSZM (Balaton Szupermaraton) dolgot, hogy rendesen rémálmaim vannak. Ma éjjel például a felszerelésem egy részét sikerült otthon hagynom, úgy vágtam neki ennek a Balaton-parti kalandnak. A nappali valóságban inkább más mumusokkal küzdök, főleg a szintidő rövidsége nyomaszt (nekem, lassú 5 órás maratonokat futónak sajnos elég karcsú az 5 óra 34 perc 43,6 km-re) vagy például a holtpontok kezelése. Kellett nekem benevezni...

Papírforma szerint azonban kéne tudnom abszolválni a távot szintidőn belül, még ha egyszerű nem is lesz. Életemben először (emiatt is, meg sosem késő elkezdeni alapon) edzéstervet is használok, még ha 100%-ban mindig nem is sikerül betartanom. Úgy döntöttem, a hétvégére előírt 17 km-es edzést szívesen kihelyezem terepre, mégpedig ha találok ilyet, egy szimpatikus teljesítménytúrára. Az Ösvénytaposó Baráti Társaság által szervezett Reguly Antal emléktúrára esett a választásom. A híres finnugrista és néprajztudós szülővárosa, Zirc annyira még nincs messze, a Bakonyban is régen jártam, a Cuha-völgyben meg főleg, ráadásul a 35-ös távú túrában foglalt szintek nem olyan veszélyesek. Pont jó lesz edzőterepnek. Peti is jelezte, hogy szívesen elkísér, de inkább csak egy rövidebb távon indulna, így kényelmesen, autóval tudtunk leutazni.

A hajnali ködtengerbe vesző utakon autókázva úgy tűnt, teljesen kár volt elutazni ilyen messzire, mert a Bakonyból pont ugyanannyit fogunk látni, mint amennyit a Budai-hegységből látnánk. Azaz körülbelül semmit. Székesfehérvár után szerencsére eloszlott a köd és kisütött a nap, úgy tűnt, kellemes túraidőnk lesz. Egyedül a sár mennyisége tűnt aggasztónak, így betettük a váltóruhát arra a esetre, ha túra után inkább hajaznánk varacskos disznókra mint emberi lényekre. Mint kiderült, emiatt se kellett volna aggódnunk. A Bakony talaja ugyanis szépen beszívta az előző napok esőjét, sár csak mutatóba volt.


Sokkal problémásabb volt parkolóhelyet találni Zircen, egyik ház elől el is zavartak minket. Amíg Peti keresett egy új helyet, én gyorsan elszaladtam benevezni, mert már 9 óra eléggé elmúlt, féltem, nem engednek elrajtolni. Szerencsére ennyire nem vették szigorúan a rendezők a kiírt időpontokat. Amíg végrehajtottam az indulás előtti mosdóceremóniát, Peti is leért nevezni a 22 km-es távra. Nem vártam meg, megbeszéltük, hogy külön fogunk haladni. Én amennyit csak bírok, futok, ő meg majd meglátja, hogy alakul.

A túra egyik fő vonzereje a Cuha-völgy meglátogatása volt

Az első kilométereket Zirc kényelmesen lejtő utcáin gyorsan magam mögött tudtam. Aztán az irányjelző tábla és a szalagok hirtelen betereltek balra egy utcába. Hűha, nekem teljesen mást mutat a letöltött track! Már eleve egy fölösleges tiszteletkörrel kezdtem a Rákóczi téren, de így legalább az apátságról is tudtam csinálni egy közelebbi fotót, aztán meg egyenesen kellett volna haladni a Cuha-völgy felé, szó sem volt letérésről. Jó eséllyel valami muzeális útvonalat sikerült a telefonomra varázsolni (biztos ezért indultunk eleve egy múzeumból). Az egészben a legrosszabb az volt, hogy előzetesen Petinek is ez alapján magyaráztam el a követendő útvonalat. Reméltem, nem fog eltévedni, bár neki már egész biztosan az ideit sikerült letöltenem a 22-es távhoz. 

Még a vágányzár előtt zakatolnak a vonatok ide-oda

Egy kisebb erdőbe tereltek a teljesen egyértelműen kihelyezett szalagok, ahol egy tanösvény útvonalát is érintette a túra. Sajnos a táblákat olvasgatni most nem volt időm, mivel elsődleges célom tényleg az edzés volt, így inkább a többi túrázó előzgetésére koncentráltam. Miután kikanyarodtam az erdőből, máris ott találtam magam az első ellenőrzőponton. Az idősebb pontőr hölgyek kicsit hüledeztek, hogy végig szándékozom futni a 35 km-t. Elmeséltem nekik, mire készülök és biztosítottam őket arról is, hogy emelkedőkön azért én sem fogok futni (legalábbis a durvábbakon). 

Hóvirág, szártalan kankalin, aranyos veselke

Most egy jó hosszú szakaszon emelkedőtől tartanom biztosan nem kellett, mert máris kereszteztük egy hídon a Cuha-patakot, majd bekanyarodtunk a virágokkal teli, hangulatos völgyébe. Vonat zakatolt mellettünk a töltésen, kacsintgattak ránk a hóvirágok, kankalinok, tüdőfüvek és aranyos veselkék az avarból. Fentről meg néhol hatalmas sziklák figyelték a vándorokat. Egy-egy helyen a patakot is keresztezni kellett faágakból rögtönzött pallókon vagy köveken. A második átkelésemnél, mivel alkalmas köveket közel-távol nem láttam, be is vetettem más túrázók nagy megrökönyödésére a „jól van az úgy” kamikaze módszert, amit a Kiss Péter emléktúrán volt szerencsém tökéletesíteni. Gondoltam, most se lesz ebből baj, majd szépen kitocsogom a vizet menet közben, a nadrágom szárát meg megszárítja a sebességemből generált menetszél. (Na jó, inkább szellőcske.) Hideg most sincs, sőt, lassan nem ártana pólóra vetkőzni. Aztán az utóbbi műveletre mégsem került sor, mivel kedvem csak emiatt nem volt megállni.

Ez az átkelés még a könnyebbek közül való volt

Létrás-graffitis házikó a völgy mélyén

Porva-Csesznek vasútállomást elhagyva, ahol levált a mi távunkról a 22-es útvonal, mi még egy darabig a patakvölgyben haladtunk, majd egy jobb kanyarral a sárga jelzés kikapaszkodott a völgyből. Itt gyalogoltam bele először, de alig-alig kellett megszakítanom a futást pár száz méter erejéig, mert egy-egy húzósabb emelkedő után máris jól futható lankásabb hegyhát jött. Úgy emlékeztem egy korábbi beszámoló alapján (by Gombos Kálmán), hogy innen mindig a sárga úton kell maradni, így kicsit meglepődtem, mikor egy nagyon egyértelmű felirat a sárga háromszögre terelt. A (dinók korából való) trackem megnézve kétségeim tovább nőttek. Innen már bizonyos voltam, hogy nem voltam elég körültekintő az előkészületeknél. De hát olyan szépen, egyértelműen jelzi az irányt az a gondosan kihelyezett A4-es lap, akkor könyörgöm, higgyünk neki és menjünk arra, amerre a nyilak mutatnak. Már amiatt is, mert a másik irányból favágás egyértelmű zaja hallatszik. Lehet, hogy emiatt visz most másfelé a túra. Sőt a térképet mustrálva a széles kellemes erdei utunk, bár kanyargósabban, pont a kívánt irányba visz. 

Ilyen táblák segítették haladásunk és tájékozódásunk

Ideje elővenni a tempós részt az edzéstervből, amit eddig hanyagoltam, ha már itt terepen 100%-osan nem is tudom megcsinálni. Lefelé „száguldás” közben továbbra is aggaszt, hogy Károlyháza magasságát úgy tűnik, már elhagytam, ott meg talán pecsételni is kellett volna. Huhh, csak visszamenni ne kelljen! Egy szűkebb, kicsit emelkedő bevágásban vezet tovább a sárga, itt előkapom az itinert és látom, nem Károlyháza, hanem Suttony az igazolópont. Pár méter és már ott is lóg előttem toll az igazolókódot mutató papírral. 

Csak hadd várjon... mi oda most nem megyünk



Fotótémaként a távolból hívogató cseszneki vár, valamint a völgy alján nyújtózkodó keltikék kínálkoznak. De most nem a vár felé megyünk tovább, hanem továbbra is a sárgához kell tartaniuk magukat a 35-ösöknek. Ebben egy túratárs is megerősít. Innen picit már több az emelkedő, de állok elébe a kihívásoknak, ha a további néhány kilométeren folytatandó tempózást bukom is most. A terep még mindig simán futható, a Bakony tényleg nem a Himalája. Ismerős is ez a szakasz, mert még 2012-ben, idestova több mint 10 éve, szerveztem a Sétafikán egy bakonyi 4 napos túrát, amikor is sok környékbeli nevezetességet meglátogattunk. Pont erre jöttünk vissza a vinyei szállásunkra a Csesznek környéki szurdokvölgyekből. Ismerősen köszöntek rám a jobb oldalt a fák mögül kikandikáló rétek és az utat szegélyező magaslesek. Felsejlett az is, mennyi szentjánosbogarat láttunk ezen a szakaszon akkor. Most csak én vagyok itt az egyetlen bogaras futóbolond, aki sorra hagyja le a többi túrázót hegynek fel és hegynek le. De aztán jön 1-2 húzósabb kaptató, amit inkább kigyaloglok, úgyis már lassan megvan a 17 km-es edzéslimit. Vinyéig most már inkább lejtene a terep, de nem várt terepakadályba botlok (majdnem szó szerint). Egy jó szakaszon kivágták az erdő egy részét, a bükkök törzsei és gallyai a turistaúton fekszenek keresztbe. Meg mellette is mindenhol szanaszét az erdőben, így nemhogy futni, de gyalogosan előrehaladni is bajos. Arra se ügyeltek, hogy legalább a jelzett fákat meghagyják, a most már közös zöld és sárga is a földön hever egy törzsön. Reménykedem, hogy előbb-utóbb kijutok erről a hadszíntérről. Ahol megszűnt az útakadály, onnan már tényleg nincs messze Vinye. Még néhány száz méter és ott is vagyok a Kőpince-forrásnál, ahol ismételten meg kell mutatni patakátkelési képességeinket. Most sikeresen vizsgázom az egyébként nem annyira könnyű feladattal. Kisebb kaptató és már Vinye utcáit taposom. Sok itt a látnivaló, barlang, források, tanösvénytáblák, miegymás, de most erre nincs sajnos idő, edzés van ezerrel. Ugyan a tervet már túlteljesítem, de gyerünk, csináljuk, amíg megy, 2 hét múlva ennyi kilométernél még a fele sincs meg.

Ismerős rétek, ismerős lesek

A letarolt erdő

A vasúti átkelő előtt, balra néhányan megtévesztő módon emberek ücsörögnek egy büfének tűnő épület előtt. Becsapódom, azt hiszem, pont van. Sajnos magammal rántok másokat is, de csak néhány méter kitérő erejéig. A valós pont a vasút túloldalán vár sok-sok finomsággal az Ösvénytaposóktól megszokott módon. Eszegetek egy kis sósat, töltök vizet a megfogyatkozott izomhoz és csapatok is tovább. Kéne esetleg bevenni sótablettát is, de nincs kéznél, így ez kimarad. Pont erre (is) jók ezek az edzések, hogy tudjam, élesben majd előre kerüljenek a mellénybe. Különben mi a csudának hallgatok podcastiokat a maratoni frissítésről? Érezhetően már nehezebben visznek a lábaim, főleg a Hódos-ér mentén fölfele kanyargó széles erdei úton. Alig észrevehetően, de folyamatosan emelkedik a terep, és egyre szebb a táj. Patakocska szalad mohos sziklák között, oldalt repkény borította hatalmas sziklák vigyázzák az utat. Egyszóval nem annyira haladós a menet. Egy nagy réten, ahol egykor üveghuta is állt, jobbos kanyart veszünk, még kicsit erőltetem magam, aztán pihenőlépést vezénylek magamnak. Ilyen ugyan a BSZM-en nem lesz (azaz nem szabad lennie), de most nem ott vagyunk, kicsit szabad élvezni is a Bakony szépségeit fele akkora tempó mellett, dupla ideig. Továbbra is a patakunk, azaz a Hódos-ér mellett kanyargunk réteken és erdőkön vegyesen, mígnem be nem érünk Porva falucskába, ahol a 22-es táv is csatlakozik. Peti persze már árkon-bokron túl van, sőt vélhetően lassan célba is ér, hiszen mikor még Vinye előtt beszéltünk telefonon, arról számolt be, hogy addig szinte csak futott és már majdnem Porván volt. Helyette két hölgyet hallok a hátam mögött, akik mondják, hogy ez az a csaj, aki lefutja a 35-öst. Na nehogy már szégyenben maradjak, hogy már lassan egy kilométert is belegyalogoltam, gyorsan futásra váltok. Bekanyarodva a sarkon már látom is a kocsmát, ahová be kell térnünk, így mégis úgy döntök, annyira nem sürgős a dolgom, belefér egy kis fotózás is a faluban.

A félmaraton és Porva felé a Hódos-ér völgyében



A porvai kocsma (ami egyben húsbolt, vegyesbolt és büfé-falatozó) a retrokedvelők Mekkája lehetne, kár, hogy nem annyira sikerült megörökítenem a benti miliőt a színes metlakival, álmennyezettel és állványokon pihenő mindenféle szobanövényekkel (képek vannak a Google-n Porva, kocsma keresőszavakkal). A pecsételéshez italbónt és pogácsát is kapunk. A péksütemény kicsit rágós, így jól esik mellé a jó fej kocsmáros jóvoltából az ingyen járó 2 dl baracklé helyett 3 dl. Sajnos, mivel nehezen gyűröm le a pogit, kicsit tovább időzöm a szándékoltnál. Az utolsó falatokkal a számban indulok is tovább, kockáztatva a kocogás közbeni fulladásos halált. A track alapján arra számítottam, lejtő jön, de egyrészt nem is a lezárt sárgán kell továbbmenni, hanem a műúton, másrészt egyfolytában emelkedik a terep. Oda se neki, biztos jön majd az a lejtő valahol. Közben készítek egy szelfit a Porva feliratnál, nem is sejtve, hogy valamivel korábban Peti ugyanezt tette ugyanitt. 


Porva

Csak nem érkezik meg a lejtő Borzavárig, sőt itt is inkább fel-le hullámzik az országút, amin haladunk. Rengeteg a túrázó, most már összeadódik a két hosszabb táv mezőnye. De egyébként magán a 35-ös körön is folyamatosan volt kiket előzgetnem. Viszont egyre fázósabb a hangulatom, a nedves lábam is fázni kezd. Csúnyán elborult és érezhetően hűl a levegő. Talán mégis hiba volt kétszer is patakba lépni. (A második félrelépés Porva előtt történt.) Nincs nyöszörgés, menni kell, 5 km sincs már a célig. Ahogy beveszem a templom előtti kanyart, bevillan az agyamba, hogy mikor a kéktúra itteni szakaszát akkori kis csapatommal teljesítettük, láttunk tőzikéket egy ház mellett. Gyorsan átslisszolok a túloldalra és voilà, a tőzikék most is hiánytalanul megvannak mind, hiszen éppen jókor jöttem. Vajon a barna bocik is ott vannak a falu túlfelén? Lássuk csak, elő a tempóval! A falu széléig még kötelező elfutni, aztán úgyis jön a Pintér-hegy megmászása. Miközben futok, egyik házból elég vehemens veszekedés hangjai csapják meg fülünket, mindenki odakapja a fejét. Aztán már látom is az öreg magtárépületet és a másik oldalon a barna szarvasmarhákat. 




Borzavári látnivalók, mint ódon pajták, frissen kikelt tőzikék, régi magtárak és bozontos barna borjúk

Amíg kattintgatok, utolér a mezőny, elég nagy fáradságomba telik, hogy az emelkedőn tartani tudjam az előnyöm. A Fiatalító-forrás előtt a jelölés a kék körtúra útvonalra terel a trackemtől eltérően, de már tudom, hogy nincs gond, csak újabb mászás a láthatáron. Felérve a platóra, megint kis tempó a kerítés mentén, majd le a bővizű forráshoz. Már csak a neve miatt is muszáj inni belőle, hátha sikerül majd pár évet letagadnom, ha örök életet és főleg áhított villámsebességet nem is nyerek általa. A pontőr bácsi szerint én vagyok az utolsó induló a távomon, csodálkozik, hogy ilyen sok induló van egyáltalán. 

Itt lehet fiatalodni

Majdnem a célban


Nyitva van a múzeumkapu, sétáljon be rajta...

Még egy utolsó rövidke emelkedő egy nyiladékon és végre kanyaroghatok lefelé a hangulatos illatos fenyvesben Zirc utcái felé. Az apátság tornyai már a cél közelségét jelzik és tényleg már csak néhány perc, hogy beérjek innen. Megkapom a szép kankalinos emléklapom és a kitűzőm, amin Reguly Antal portréja látható. Már mehetek is falatozni a kerti asztalon sorakozó zsíros és lekváros kenyerekből, ahol elég nagy pusztítást viszek végbe. A forró tea meg különösen jól esik a vacogtató hidegben, amin a lenge futókabát felvétele se tudott enyhíteni.

A múzeumkert háttérben a szendvicses asztalokkal

5 óra 16 percet voltam pályán, mindebből a menetidőm 4 óra 33 perc volt. Ha az előbbi nem is, az utóbbi elég biztató a BSZM-es esélyeimre kivetítve, főleg, hogy itt kicsit komolyabb volt a szint és a terep is tartogatott kihívásokat. A sétálási időm is csak kb. 42 perc volt. És még evvel együtt is megütöttem azt az átlagtempót az egész távra nézve, ami a szombati BSZM maraton+ teljesítéséhez már elegendő. (Csak próbálom magam kicsit nyugtatni, emiatt ez az elemezgetés...)

Közben Peti is megérkezik, miután kicsit szundított az autóban. Ő is derekasan helytállt első sikeresen abszolvált (egyébként meg második) teljesítménytúráján. 3 óra 20 perc alatt darálta be a 22-es távot. Szóval nagy gratuláció neki! Remélem, még több teljesítménytúrára megyünk együtt, bár azt hiszem, továbbra se ez az ő műfaja kimondottan. Hazafelé megy is a nagy élménybeszámolózás.

Strava-link: 

2022. november 11., péntek

Köd előttem, köd utánam - avagy last minute szurdoktúra a Bakonyban

 Mostanában totálisan döntésképtelen vagyok, főleg avval kapcsolatban, hogy mikor, hol és merre túrázzak. De az is lehetséges, hogy egy bizonyos szint után az ember már annyira profi (vagy szeretne az lenni), hogy van 4-5, szinte kész túraterve, és csak be kell ezeket élesíteni az adott pillanatban. Főleg, hogy a sok futkározás miatt a túrázás mostanában a általában a rövidebbet húzta, így volt ideje összegyűlni az ötleteknek. Szerencsés egybeesés, hogy a szintén felgyülemlett szabikat ilyenkor már illik fogyasztani, így idő is szakad a tervek megvalósítására, ráadásul még a visszafojtott túrakedv is túlteng bennem.

Repülő darvak zajos csapata
Szóval tervezgettem, hogy jól elkalandozom, meg sem állok a jó messzi Bükkszenterzsébetig, hogy ott megnézzem Magyarország legnagyobb sziklafalát meg még néhány más érdekességet. Pár éve beszereztem az összes fellelhető Óbükk térképet, de ó jaj, a kiszemelt rész egyiken se szerepelt. Pedig ez is Óbükk a javából. Kiderült, hogy csak és kizárólag ez a szeletkéje a térségnek a Szarvas féle Bükk térképen érhető el. Kedden terveztem indulni, hétfőn meg még ezt a térképet hajkurásztam – szerencsére sikeresen. Aztán jött a feketeleves: megnéztem az időjárás-előrejelzést. Márpedig az sok jót nem ígért erre a térségre: nyirkos köd egész nap, ráadásul hideg is. Felöltözni fel lehet megfelelően, de ha már az ember elbuszozik jó 4 órát az életéből egy ilyen látványosságért, akkor jó is lenne látni azt, nem csak silabizálgatni a ködfátyol mögött. Viszont mivel a nyugati országrészre jó eséllyel napos időt ígértek, mint nyuszit a cilinderből, gyorsan előhúztam a B tervet: a jól bevált Bakonybélt. Busz a szomszédból, látványos táj, sok érdekesség, amit kicsit ugyan ellensúlyoz a mintegy 6 órás buszozás oda-vissza. De legalább az is élvezetes a tájat szemlélve. 

 Másnap a hajnali buszon hiába is próbáltam szemlélni a tájat, mert a sűrű köd miatt nem sok minden látszott, csak felkelés közben tett a napocska némi erőtlen próbálkozást a felhőn való áttörésre. Kezdeti sikertelen igyekezetét megunva aztán fel is adta. Elég reménytelennek tűnt a helyzet. De akár ködben is lehet jót túrázni, meg hangulatos képeket készíteni, nemde? Főleg, hogy az itteni látnivalókhoz nem feltétlen kell ragyogó napsütés.

A dombon legelésző tehenek

Már Bakonycsernye után járt a busz, mikor úgy tűnt, vékonyodik a ködréteg és mintha egyre jobban átszűrődne a napsütés. Hamarosan már csak ködfoszlányok lebegtek a mezők fölött, melyekből itt-ott kibukkantak a dombok és a házak. Jó lett volna fényképen elkapni ezt a egyedi hangulatú stádiumot, de mire Pénzesgyőrben lekászálódtam a buszról, ködnek már nyoma se volt sehol, maradt a ragyogó idő.

Rés a kerítés alatt

Mivel az utam egy erős kaptatóval indult. máris lekívánkoztak a rétegek rólam, pedig készültem párral. Igazából egy póló elég lett volna, de sajnos a legvékonyabb ruhadarabom egy magas nyakú aláöltözet volt, evvel kellett beérnem. Látványban nem volt hiány, ahogy kifelé kapaszkodtam a zöld kereszt jelzésen a falu Kőrisgyőr nevű szegletében. Tornácos házak, legelésző lovak, útszéli kereszt. A kaptatón egy hölgy küzdött felfelé két jókora csomaggal, meg-meg állva. Mikor utolértem, felajánlottam segítségem, de visszautasításra találtam. Azért beszédbe elegyedtünk. Még kb. kétszer próbálkoztam a csomagok miatt, mert azért ketten csak gyorsabban és könnyebben haladtunk volna velük egyetemben, de hát ha nem, akkor nem. Mindenesetre elmeséltem, hogy merre tervezek menni és kiderült, hogy a Kőszoros nevű szurdokot még a helybeliek se ismerik – vagy legalább is ez a hölgy biztos nem. Viszont megtudtam, hogy a környéken minden le van kerítve. Bár ugyan már korábban is olvastam a megszaporodó kerítésekről, azt azonban nem gondoltam volna, hogy a térképen kiszemelt utamra esély se lesz bejutni. Mentem csak egyenesen a jelzésen a Hudi tanya irányába, gondoltam, előbb utóbb csak lesz alkalmam valahogy bejutni a kerítés túloldalán kínálkozó idilli mezőre és a célom felé hamarosan lekanyarodó útra. Mert a kerítés ellenére az ott volt... 

Az idilli rét, ahol az utam indult a szurdok felé egy kerítésmászás után

Kb. az utolsó letérési lehetőségnél megláttam, hogy a kerítés és a talaj közt van egy hézag egy helyen, amin kis ügyességgel át is férhetek. Magánbirtok ide-vagy oda, a szurdok nem várhat, laposkúszásban átmásztam a kerítés alatt, magam után rángatva a hátizsákom és az egyéb holmijaim. Ezzel tehát megvolnánk, haladhatunk is egyenesen, a kitaposott úton a szurdok felé. Sajnos az örömöm nem sokáig tartott, az erdő sarkán túlhaladva feltűnt, hogy az út egyenesen egy külön elkerített szarvasmarhatartó telephez tart. A kerítés túloldalán meg máris figyelmes lett rám egy négylábú, és felém tart. Remélhettem csak, hogy szándékai barátiak... (Eszembe is jutott a cserháti területőrző tehén.) Szerencsére sikerült gyorsan tovaosonnom a telep mentén a közeli erdő irányába, ahol nem kis meglepetésemre újabb kerítés állta az utamat. Előtte nehezítésként még egy kisebb mocsaras terület is feketéllett. A marhatámadást sikerült kibekkelni, a bakancs megmerítését sajnos nem – máris zubogott be az egyik tetején a sötét lé. Szerencsére viszonylag gyorsan kilábaltam innen, folytathattam az újabb alkalmas hely keresését a kerítésen való átjutáshoz. A legrosszabb verzió az volt, hogy visszamegyek oda, ahonnan jöttem. Végül akkora mázlim volt, hogy megint megláttam egy hézagot, valamivel persze kisebbet, mint az előző. Éppen akkora volt, hogy azon még át tudtam préselni magamat. A hátizsákom ma kicsit bucibbra sikeredett nálam, így az nehezebb falatnak bizonyult, de azt is sikeresen áttuszkoltam a lyukon. 

Hevenyészett, ki tudja mikor kifestett tanösvény vezet végig a szurdokon

Rendben, akkor most bent vagyok az erdőben, jó ég tudja, lesz-e erre út, vagy újabb kerítés vagy sűrű bozótos állja majd az utam. De egyelőre legalább szabad a pálya ahhoz, hogy iránymenetben megközelítsem a szurdokot. Nemsokára próbálkozásomhoz jobbról egy út is kínálkozott, így máris könnyebb volt a haladás. Hamarosan újabb kerítéshez értem, az út egy ága bement két lekerített terület közé, a másik, kevésbé markáns nyom a kerítés mentén haladt tovább. Nekem persze az egyértelmű tetszett, de egy kanyar után akkora kerítéslabirintus tárult a szemem elé, hogy feladtam az ebbe az irányba való próbálkozást. A térképet megnézve is úgy tűnt, hogy a kerítés menti út lesz a helyes. Követtem tehát a kerítést és a patakmedret, melynek előbb-utóbb a Kőszorosba (más néven Kőszoros-völgy, Öreg-folyás szurdoka vagy Öred-Séd szurdoka) kell torkollnia. Korábban ez a patak állandó vízhozammal bírt, mostanra már csak időszakos vízfolyás. Fentről a dombról legelésző vagy éppen mélázó tehenek szemlélték próbálkozásomat. Egyszer csak kezdett vadabbá válni a szemközti hegyoldal és feltűnt egy kopott kék T jelzés az egyik fán. Én azon nyomban orra is buktam első örömömben egy kiálló gyökérben vagy kődarabban. Sikerült ráesnem arra a térdemre, amit az előző vasárnapi terepfutóversenyen elég csúnyán megütöttem. Egy darabig kétséges volt, hogy fel tudok-e állni. Ha itt maradok ennek a félreeső, majdnem, hogy ismeretlen szurdoknak a minden emberi létesítménytől távol eső felén, kerítésektől körülvéve, senki sem talál meg, maximum a messzi teheneknek próbálhatok átkiabálni. De szerencsére, bár fájdalmasan, sikerült továbbindulnom. Az első nehéz lépések után kezdett bejáratódni a gépezet, de most már duplán kellett figyelnem a nem könnyű terepen. Itt-ott feltűnt egy-egy nem éppen friss jelzés, és hogy a gyanútlan túrázót jól megtévessze, néha a kerítés túloldalán is volt egy-egy. El is gondolkoztam, hogy akkor most újabb mászás jön? Na azt nem! Aztán feltűnt ezen az oldalon is a tanösvény jel és a kékhez hamarosan piros jelzés is társult. Ismertető tábla azonban egy sem volt, csak néhol számok (talán valami vezetőfüzet van hozzá vagy online QR-kódok – bár erre utaló jeleket nem láttam), ennek köszönhetően felkészületlenül lemaradtam az olyan attrakciókról, mint a szurdok hasadékbarlangja vagy a pihenőhely az elágazásnál. (Ha egyáltalán volt, olyannyira gondozatlannak tűnt ez a tanösvény.) Útközben azon töprengtem, hogy vajon járhattam-e már itt. 

Mert jó esély van rá, hogy pont ide tévedtünk be 2002/2003 szilveszterén, mikor még ifjú voltam és bohó, és képes voltam erdei szilveszteri bulikat szervezni. Már az odaút sem volt zökkenőmentes, mert a környékbeli gazdák elkerítőszenvedélye már akkoriban kezdett kibontakozni és úton-útfélen villanypásztorokba botlottunk. Emiatt kerülnünk kellett, aztán a jelzést is elvesztettük, ami egyébként sem volt nagy kunszt, lévén, hogy elég gyatrák voltak a felfestések, és még bőven a digitális korszak előtt voltunk – azaz papírtérképpel próbálkoztunk eljutni szállásunkra, a Ráktanyára, felszerelkezve jó nagy hátizsákokkal, pluszban hálózsákokat tartalmazó nejlonzacskókkal és egyéb hasznos dolgokkal. Helyismeretünk nulla volt, így aztán hamarosan egy mély és felettébb csúszós árokban kötött ki díszes társaságunk, ahol jelzések már nem voltak, de cserébe volt jó sok sár, minek köszönhetően mire nejlonzacskóstól, mindenestül kivergődtünk innen, pont úgy néztünk ki, mint a dagonyafürdőt vett vadmalacok. És még csak éppen elkezdődött a buli... Elképzelhető, hogy mire néhány nap múlva hazaindultunk, a Volán sofőrjei húzták ám a szájukat, mikor fel akartunk szállni a buszra. Voltak még különös történések, például a Ráktanya és Pénzesgyőr között megtett 25 km, némi kutya- és libatámadással fűszerezve, elhagyott mobiltelefon keresése a sötétben, valamelyest kapatos állapotban (nem lett meg, szóval lehet, hogy még ott figyel Pénzesgyőr határában), elveszett sütemények, melyek utolsó nap kerültek meg a pocsolyákba fagyva, vagy az elhagyott ezresek, amik aztán a nadrágom bélésének legaljából kerültek elő mosás után, és még sorolhatnám.

A nosztalgiázásra nem sok idő maradt, mert koncentrálnom kellett az egyre fifikásabb terepre. Meg is állapítottam, hogy már bakancsban talán nem is tudok közlekedni. Bár pont ez volt a hely, ahol nagyon örülhettem, hogy masszív bakancsban jöttem, hiszen nem csak bokatörő részek voltak, hanem olyanok is, ahol a kövek közt megbújt néhány trükkös pocsolya. 

Sziklatorony bukkan elő a semmiből szinte

A szurdok leglátványosabb része
Egy elágazásnál gondolkodóba estem, hogy akkor most kanyarodjak balra, vagy haladjak az árok egyenes részében, de a GPS egyértelműen a lekanyarodó ágba invitált. Érdekes módon az online térképek jeleztek eligazító táblákat, de ezeket én nem láttam (lehet, hogy csak nem figyeltem eléggé...) Az egyenes ág lehetett, ahol mi anno kivergődtünk az árokrendszerből pont valahol a Ráktanyánál. Már nem emlékszem, ott volt-e valami látnivaló, de a lekanyarodó ág egyre vadregényesebb és izgalmasabb lett. Néhány fatörzsön kellett átmászni, majd egyre impozánsabb sziklaalakzatok szegélyezték az utat. Egy újabb kanyar után egy jókora sziklatorony magasodott fölém. Ahogy továbbhaladtam, akadt még néhány nagyobb kődarab, aztán szépen lassan kezdett lecsengeni a táj szurdokszerűsége. Az ösvény vonalvezetése nem lett egyértelműbb – bár eddig az árok azért kijelölte a haladás irányát. Most azonban, hogy a csapás (ha volt egyáltalán ilyen) kikapaszkodott belőle, nagyon figyelnem kellett, és a telefonomat is segítségül kellett hívnom. Szerencsére elértem egy szélesebb szekérutat és innen már nem volt gond a tájékozódással. Hamarosan meg is pillantottam egy házikót, az úgynevezett Némettanya épületét. Közeledve hozzá bele is torkollott az utam a piros jelzésbe. A tetszetős réten egy terepjárón és egy drónozó srácon kívül senki se volt. Fontolgattam, hogy haladjak-e tovább a piroson vagy kanyarodjak le a balra tartó útra, végül is az utóbbi mellett döntöttem. A Középső-Hajag irányába szerettem volna eljutni és ott megnézni pár olyan attrakciót mint a volt szovjet katonai bázis, a lezuhant szovjet és magyar gép emlékműve, aztán még a hegyi tanyák közül legalább az Augusztin-tanyához el szerettem volna zarándokolni.

A szurdok arcai

Érdekes ennek a tanyavilágnak a története. Azt gondolná az ember, hogy tanyák leginkább az Alföldön fordulnak elő, de Magyarországon léteznek nem síkvidéki tanyák is. (Például Pannonhalma környékén is találkoztam ilyen településrendszerrel). Az itteni tanyarendszer kialakulásának történelmi okai vannak, a szentgáli határhoz tartoznak ugyanis. Szentgált pedig már az Árpád-korban is vadászok lakták és elrendeltetett, hogy 40000 holdnyi területen vadásszanak, valamint lássák el az uralkodói udvart vadhússal, szőrmével, bőrökkel. Cserébe részleges nemesi jogokat kaptak. Ezen a területen a 18. század végén tanyarendszer kezdett kialakulni, mivel a nagy távolság miatt nehéz volt megművelni a földeket. Egészen az ötvenes évekig gazdálkodtak a tanyabirtokosok mintegy 128 tanyán. Ezután államosították a tanyákat és a legtöbb család visszaköltözött a faluba. Sajnálatos módon ezzel a legtöbb tanya pusztulásnak is indult, de szerencsére pár hírmondó még akadt. Például jelenleg a Ráktanya kulcsosházként és az Augusztintanya kulcsosházként működik (a tanyák a tulajdonos családneve után kapták a nevüket). Vannak más lakott tanyák is, van ahol gazdálkodnak is (pl. Gyenespusztán).

Némettanya

Sajnos a kiszemelt út nem megfelelő irányba fordult, viszont lejjebb láttam egy másik erdészeti utat, ahol fakitermelés zajlott a nyomokból ítélve, így visszamentem ide és ezen próbálkoztam. Miután az út felkapaszkodott a közeli domboldalra, el is vesztettem a nyomot. Mérgelődtem is magamban, hogy emiatt kár volt letérni a másik útról. Na mindegy, visszamenni kedvem már nem volt, így maradt az iránymenet lehetősége. Sikerült is levágni az online térkép által jelzett, de valóságban nem létező útkanyart és a túloldalon becsatlakozni az ott már egyértelmű útba. Innentől már sima ügy volt az útvonal követése. 

Gyenespuszta épülete

Ezt néhol csak a semmiből felbukkanó, de a Locusomon lévő turistautak.hu térképen nem létező jelzések zavarták meg, például Gyenespusztánál, ahol egy piros T tanösvényjelzést és egy sima piros jelzést láttam felfestve. Ezeket követtem elég sokáig, míg el nem értem a piros kereszt jelzést. (Egyébként a tanösvényt, ami a Ráktanya tanösvény egy ága lehet, a Locus is jelzi, csak nem egészen Gyenespusztától. A P jelzés meg a Közép-dunántúli Piros régi vonalvezetése, amit nem festettek le, ez valóban erre ment. Az útvonalat 2017-ben azonban módosítani kellett, mivel helyi gazdálkodók bejelentés nélkül elkerítették a P jelzés Öreg-folyás és Gyenespuszta közötti 1200 m hosszú szakaszát és a P+ jelzés egy szakaszát Ráktanya és Pénzesgyőr között (pont ahol mi már 2002-ben is nehezen tájékozódtunk és lépten-nyomon villanypásztorokba botlottunk).

Egy itt felejtett piros

Voltak egyéb furcsaságok is jelzésügyileg: a P+ máshol kanyarodott le valóságban (vagy jobban mondva máshol is lekanyarodott), mint a térképen. Aztán már a Középső-Hajag aszfaltos szerpentinjén fölfele tartva egész különös Pepsi Cola emblémára vagy éppen behajtani tilos táblára hajazó jelzések bukkantak fel. Először azt hittem, hogy ez valami tilalmat jelöl az éppen dolgozó favágók miatt, vagy esetleg a szovjetek festették fel, hogy a kíváncsi turistáknak elmenjen a kedve az objektum megközelítésétől, de valószínű, hogy egyik verzió sem nyert. Ráadásul a színek elég változatosak voltak: volt sárga-piros, sárga-zöld, de sárga-sárga vagy éppen piros-piros félköröket tartalmazó jelzés is. Valószínűbb, hogy ezek is tanösvények jelzései – legalábbis a Mapy térképe alapján. Csak éppen táblák nincsenek hozzájuk, szóval nem jöttem rá, mit akarnak tanítani. Volt egyébként a piros kereszt/piros barlang jelzés elágazásánál egy valós tanösvény is, immár táblával. Majdnem el is mentem arra, annyira hívogató volt, de aztán rájöttem, jobb lesz nekem a katonai objektumhoz vezető, jócskán emelkedő aszfaltcsík.

Pepsi cola jelzés

Egyébként futó szemmel nézve ez a bakonyi terep egyáltalán nem tűnt fifikásnak, egészen Vértes-szerű, leszámítva talán a nehezen futható (és egyáltalán járható) szurdokot vagy a technikásabb köves-csúszós völgyeket mint a P négyzet lesz Bakonybél irányába.

A hópárduc lakosztálya, azaz a BARSZ támaszpont

Mikor végre felértem a hegy tetejére, ahol az egykori szovjet BARSZ (hópárduc) kommunikációs rendszer egyik állomása állt, kicsit bekukkantottam az elhagyatott tankgarázsok és őrbódék világába, de mivel egyébként tilos lenne bemenni, meg már láttam is ilyet párszor, nem időztem sokáig. A főattrakciókat, az antennatornyokat, már úgyis rég lebontották. Tovább is indultam a lezuhant szovjet repülő emlékművéhez, de már szemüveggel is benézem a térképet simán, így sikeresen megkerestem egy geoládát (vagyis inkább a helyét) helyette. Közben kicsit kavarogtam ezen a fura jelzésű ösvényeken, meg eltérítő hadműveletként Petivel is telefonáltam. Arra kellett jutnom, hogy ezeknek az ösvényeknek tényleg nincs sok teteje – max. annyi, hogy a Középső-Hajag tetején vannak. (Érdekes módon az 50-es években kiadott kalauzomban a hegyet még Fekete-Hajagnak hívják.) Végül lerogytam egy kopjafa tövébe a S jelzés mellett, hogy végre igyak röpke pár óra leforgása után – ugye ezt el szoktam felejteni menet közben. Közben fotózgattam az avarba bebújt bodobácsokat. 

Mikor befejeztem a csevegést, fotózást, ivást és minden más mellékes tevékenységet, nekiindultam a sárgának, ami egyben a Dornyai Béla emlékút egy szakasza is. Adótornyok mellett haladtam el, majd nemsokára megérkeztem a nyiladékhoz, ahol a szovjet repülős emlékmű valós helye van. Sokat nem kellett keresni, de nagy bánatomra a kő már téliesítve volt, így nem láttam a feliratot. Koszorú azért így is volt eléje helyezve, állítólag minden évben megkoszorúzzák az emlékhelyet. Ezen a helyen zuhant le 1973-ban három MIG 21-es szovjet vadászrepülőgép is egy hadgyakorlat során. Mind a három pilóta az életét vesztette. Valószínűleg a rossz látási viszonyok miatt csapódtak be a gépek a hegybe, de lehetséges, hogy az irányítók hibája is közrejátszott a balesetben. A jegyzőkönyvek titkosak, nehéz a kutatóknak bármit is kideríteni.

A szovjet pilóták emlékköve letakarva

Visszatértem a turistaútra és haladtam az Augusztin-tanya irányába. Egy lesre menet közben felmásztam, hogy még jobban szemügyre vehessem a hegyhátról nyíló kilátást a Kőris-hegy csoportjára. Innen ésszerűsítettem az utat egy közvetlen jelzetlen útra való letéréssel a Vass Zsigmond emlékmű felé. Az emlékmű kerítés mögött van egy elég szép helyen, de egy kapun keresztül át lehet jutni hozzá. Vass Zsigmond őrnagy MIG-19PM gépe 1968 őszén szenvedett balesetet egy elfogási parancs teljesítése közben irányítói hiba miatt. Mint a szovjet gépek esetében is, itt is napokig tartott a keresés, mivel azt hitték, hogy a vadászgép a Balatonba zuhant, valamint a rossz idő is nehezítette a kutatást. Végül egy vadász találta meg a roncsot.

Vass Zsigmond emlékműve

Visszatértem megint a jelzésre és újfent az Augusztin-tanya felé vettem az irányt. Nemsokára meg is pillantottam az épületegyüttest. Bár csak egyre emlékeztem, a tisztáson több ház is állt, egy gerendaház viszonylag friss építésű lehet. A valamikori turistaház mögött kis pihenőhely van kialakítva, előtte egy kopjafa Veszprém megyei neves turisták emlékére. Silabizálgattam a feliratot, hátha meglátom nagypapám testvérének nevét. De sajnos róla nem emlékeztek meg, pedig elég sokat fáradozott a Veszprém megyei turistáskodás, tájfutás fejlesztésén, még a Vártúrák kalauza nevű könyvhöz is felkérték társszerzőnek. Persze lehet, hogy voltak-vannak nagyobb nevek az övénél, annyira nem vagyok otthon ebben a témában.

Augusztintanya

Nem volt kedvem a P négyzet jelzésre a korábbi úton visszamenni, így levágtam az utat az egyik csinos ház irányába. A jelzést elérve meredeken, sűrű bozótosban ereszkedtem egy sziklakapun keresztül egy völgybe, amit Fehér-kő-ároknak hívnak. Néhol csalánosban gázoltam az amúgy is köves völgytalpon, saras foltokat kereszteztem, fatörzseken kellett átkelni, szóval meglehetősen viszontagságos volt az út. Egy helyen a kidőlt fákon való átkeléskor sikerült egy piruettet is bemutatnom egy csúszós törzsön – biztos lesz néhány kék foltom ennek eredményeként is. (Büntetés a második kerítésmászásért is, ugye-ugye?) Amúgy pedig a völgy meglehetősen látványos, mivel több helyen is névtelen vagy nevesített sziklaalakzatok mellett haladhat a turista. Ilyenek például a Fehér-kő, Szökrényes-kő, valamint a Hegyes-kő. Nagy sokára szelídülni kezdett az árok és az utóbbi szikla után ki is jutottam belőle, amit egyébként egy hidacskán kellett volna megtenni, de volt egy sokkal egyértelműbb nyom a száraz patakmedren keresztül. A hídhoz azért visszamentem fotózni – tavaly még sokkal rosszabb állapotban volt. 

A Fehér-kő-árokban

Jobbra tőlem egy lekaszált mező volt látható – ez lesz a jövő évi cserkésztábor helyszíne. A neve Pipa-rét. Kicsit körüljártam és készítettem fotókat Márknak. Egy faágon találtam két ázott törülközőt. Talán még a nyáron itt táborozók hagyhatták el, mert valószínűtlen, hogy bárki ide járna fürödni, ahol egy fia vízfolyás nincs. A táborhelymustra után mentem tovább a Szentkút felé. Már nagyon korgott a gyomrom, ideje volt enni is valamit. Mivel a buszig még volt elég időm, fotózgattam, nézelődtem és persze eszegettem is ezen a végtelenül nyugalmas helyen. Hosszú idő után itt találkoztam először emberekkel, de hétköznap lévén alig-alig járt erre bárki is.

Virágok és növények

a Pipa-réten


Szentkút Bakonybél mellett (Borostyán-kút)

A többszemélyes macskarandi egyik résztvevője

Mikor végeztem, szépen besétáltam a faluba. Még fél órám volt a buszig, gondoltam betérek gyorsan az apátsági ajándékboltba, hogy vásároljak karácsonyra egy kevéske ajándékot. A húgom is szeretett volna teát és/vagy mézet, Petinek is jól jött volna egy-két söröcske. De sajnos csak és kizárólag ezen a napon a bolt és minden, ami az apátsággal kapcsolatos, rendkívüli okok miatt zárva volt. Az időmet így avval töltöttem, hogy megnéztem a haranglábat és a Nepomuki János szobrot, valamint megfigyeltem egy különös macskarandit is. Macska úr egyszerre több vasat is tartott a tűzben, egy (már hasas) macskahölgy ugyan távozóban volt, de egy másik a napsütötte kőkerítésről bájosan hunyorgott az udvarlóra.

Az apátsági templom

Ideje volt már nekem is távozni a buszmegálló irányába és felvenni a kabátot, mert kezdett hűvösödni az idő érezhetően. Forró teát kortyolgatva vártam a pesti buszt, ami hamarosan be is gördült. A buszvezető már ismerősen üdvözölt, mondta, hogy jó hamar megjártam az utam. Hát végül is belefért egy félmaratonnyi táv nagyjából 10-től 14 óráig és szinte minden látnivaló, amit érinteni terveztem.

Megint szép napot zártam, elégedetten szemléltem a fűtött buszból, ahogy leszáll lassan az éj és vele együtt előkúsznak az első ködfoszlányok.