Húsvéti Bakony megduplázva

 

Már a múlt heti BSZM beszámolómmal is elmaradásban voltam (azóta nagy nehezen megszültem), így a húsvéti hosszú hétvége túrás eseményeit is inkább csak röviden összefoglalom most – azaz a reményhal próbálkozik, hogy rövid maradjon. (Gyorsan be is másoltam a Teljesítménytúra FB oldalra kitett posztom, amit utólag kicsit megszerkesztettem.)

Szombaton és hétfőn is a Bakony ösvényeit tapostam két különböző rendezvényen, kis vasárnapi budapesti intermezzóval, mégpedig a Csórról egy kört leíró VII. Bakonyi nyuszitúra 33 km-es távján, valamint a Herendről induló Bakony 50 körtúrán.

A Bakony két merőben más tájegységét volt szerencsém meglátogatni:

VII. Bakonyi Nyuszitúra:

A szombati rendezvény a Kelet-Bakonyban (vagy Palotai-Bakonyban) Csór kiindulóponttal írt le egy nagyon látványos köröcskét, mely végiglátogatta a környező sziklás szárazvölgyeket, valamint a repertoáromból még hiányzó Baglyas-hegyet. Ezeket a völgyeket errefelé horgoknak hívják. Mostanában leginkább az útvonal szokott lenni egy túrában a legnagyobb vonzerő, ez mindkét túra esetében így volt: rengeteg számomra új helyet deríthettem fel. A nyuszitúra útvonalának jóformán a fele teljesen újdonság volt a számomra. A múlt hétvégi szenvedős BSZM lenyomata még érezhető volt valamennyire a tagjaimban, de még inkább mentálisan, így ezt ellensúlyozva nézelődős, felfedezős tempót terveztem esetleg kis belekocogással, de csak ha kényelmes. Amolyan húsvéti élménytúrázást a zöldellő, vadvirágos természetben nyuszikkal, tojásokkal, ragyogó napsütéssel.

Volt egy 13 km-es távja is ennek a túrának, melyet hozzá lehetett csapni a 33-ashoz. Mivel részben ugyanazon az útvonalon haladt, meg vissza is akartam érni az esti misére, most nem terveztem evvel a 45 km-es távval.

Fehérvári transzfer

Nem is a táv teljesítése volt a legnagyobb kihívás, hanem a túra logisztikája volt. Nyilván adta magát az 5:30-as vonat és a székesfehérvári busz némi (10-15 perces) gyaloglással a két pályaudvar között, de bíztam benne, hogy van olyan megoldás, amivel nem muszáj olyan korán felkelni a legkésőbb 8-ig történő csóri rajtoláshoz. Sajnálattal meg kellett állapítanom, hogy nincs, miután a menetrend nagyjából mindent lehetőségét végigzongoráztam. Maximum, ha nincs kedvem felkelni, majd maradok otthon aztán nézek valamit a Budaiban.

Csóri csuka és a mája - erre a Mátyás királyos mondára rímel a csárda neve

De aztán sikerült felkelem és kijutnom időben a vonathoz. Fehérváron kényelmesen átsétáltam a buszállomásra, ahonnan indult a várpalotai busz. A Magyarország34 jegy eddig jól vizsgázott, most teszteltem először (aztán hétfőn másodszor), olcsóbb és nagyon kényelmes utazni vele. Aztán hétfőn kaptam egy tippet a még olcsóbb utazásra... :-)

Régi magtárépület a túra rajtja mellett

Nedeczky kastély

Amolyan álruhás húsvéti nyuszi módjára hipp-hopp sikerült elrajtolnom, aztán végigfotózgattam azokat a látnivalókat a főúton, amiket idefelé menet megpillantottam. Hiszen nem sietek most...Ráadásul nagyon informatív ismertető tábla is van minden látványossághoz a faluban. Lekanyarodva jobbra jött is az első mászóka a Torii-kapuhoz. Ez egyébként egy cinóbervörösre pingált, tradicionális japán kapu, ami a sintó szentélyekbe vezető utat jelöli, de más szent helyeken, így hegyek lábánál is jelen lehet. A torii választóvonal, szimbolikus határ a hétköznapi világ és az azon túli föld, az emberek és az istenek világa között. Mikor a kapu mögött állva fényképezgettem az elém táruló vidéket, nem tudtam mindezt, de azt hiszem, mi túrázók nagyon mélyen értjük és éljük is ezt a szimbolikát, még ha oly távoli földről ered is.

A Torii kapu

Az emelkedőnek vége szakadt, kicsit lejtős terep következett, nekem meg kedvem szottyant kocorászni. Kezdtem is beérni a mezőny előttem baktató tagjait. Már régen emelkedett az út, de én még mindig futólépésben közlekedtem, mikor is egy nem túl egyértelmű irányba mutató nyíl kapcsán, ami ráadásul jó eséllyel nem is a túrához tartozott, ráköszöntem két helybéli (várpalotai) túrázóra. Ők útba is igazítottak, majd egy jó darabon társultam is hozzájuk. Aztán lett még egy túratársunk egy székesfehérvári úriember személyében. Kanyarogtunk néhol úttalan ösvényeken a horgok peremén, majd meredeken learaszoltunk a mélyükre, hogy aztán újból kikapaszkodjunk belőlük. Nem siettünk, hagytak is el minket jócskán futók meg mindenféle gyorsabb túrázók. Icipicit sajnáltam is a tempóváltásom, de csak tényleg éppen icipicit. Mert így viszont bőven volt idő arra, amiért igazán jöttem: felfedezni ezt a még sosem látott vidéket.

Futóruhában futás nélkül maradva

Ha hegységekről van szó, én elég csapodár természetű vagyok, sőt a bi- vagy poligámia sem lenne rágalom: egyidejűleg több szívbéli szerelmem tartom a polcon, hogy kellő időben elővegyem őket. A legkedvesebbek talán közülük a Bükk, a Kőszegi-hegység és a Keleti-Bakony. És mindegyik elég távol van ahhoz, hogy ritkán kerüljön sorra. A Keleti-Bakony esszenciája számomra pont ezekben a sziklás, vadregényes völgyekben rejlik és persze az áthatolhatatlan medvehagymarengetegben, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Titkon reméltem, most is találok szedni valót a zacskómba, de egész túrán egy árva szál se akadt. Viszont az egyik helyi erő nagyon javasolta, hogy tegyünk kitérőt néhány izgalmas bunkerhez a rövidebb táv letérésénél. A székesfehérvári túratárssal vállalkoztunk is erre, hiszen mindketten lelkesedünk az elhagyott katonai objektumokért. Nem is mentünk hiába. Bár a legtöbb bejárat be volt falazva, az egyiken volt egy rés, amin bejutottunk ebbe a zegzugos, emeletes bunkerbe, ami nagy valószínűséggel a KGB távközlési állomása volt. Állítólag pont ebben a bunkerben egy gyilkosság áldozatát is rejtegették.

Horgok mélyén...

... és tetején

Valamint bunkerek mélyén

A bunkermustra után haladtunk fehérvári társammal szépen tovább, mindössze a mozgó EP-t hiányoltuk nagyon, mert velük sehol se találkoztunk, pedig elég szigorúan tartottuk magunkat az útvonalhoz a kitérőt leszámolva (ami csak kiágazott az útvonalból ugyanoda visszatérve). A Baglyas-hegyhez közeledve két őz szaladt el a láthatáron. Rengeteg szép virág nyílt mindenfelé és egyre tágasabb lett a horizont, ami mind képre kívánkozott. A hegyről meredek, bokatörő út vezetett lefelé. A szervezők kicsit spórolósan bántak a szalagokkal, vagy nem mindig oda tették őket, ahova célszerű lett volna. Például ahhoz a kidőlt, rossz irányba terelő jelzéstáblához kellett volna, ami miatt majdnem többen elmentünk rossz irányba. Szerencsére hamar kapcsoltunk.

A Baglyas-hegy felé

Virágözön

Bakonykúti előtt egy érdekes kislányszobrocska állt egy vízmosás mellett, mely szerint itt vált angyallá egy 3 éves kislány, Ligeti Violetta. A történetre nem sikerült sehol se rábukkanni utólag. A helyszínen is találgattuk, szegénnyel mi történhetett. Bakonykútiban a frissítőponton egy régen látott egykori Sétafikás túratársam, Zsolt köszönt rám és csatlakozott hozzánk. Így hármasban bandukoltunk tovább. Ugyan viszonylag kényelmesen, de nem lassan, ráadásul folyamatosan mentünk, mégis a következő pont már éppen zárni készült, mire odaértünk. Állítólag 5 km/h-s sebességre tervezték a pontokat, ami semmiféleképpen sem egy turista-átlagsebesség még teljesítménytúrázók esetében sem. Főleg egy nyuszitúránál, ami nem csak a vérprofik számára vonzó esemény. Kicsit jobban belehúztunk, hogy ne zárjon ránk az erdő, vagy legalább is a nyuszitúra, de egy kanyarnál majdnem elmentünk rossz irányba még Iszkaszentgyörgy előtt. Szerencsére a kastélyparkban berendezett EP még nem akart zárni, nem is lett volna miért, hiszen bőven volt még mögöttünk ember. A szervezők az ellátmányt is kicsit alullőtték, víz alig jutott már, pedig a meleg miatt jó lett volna tölteni egy keveset a kulacsokba. (Lehet, hogy nem számítottak arra, hogy fogyni fog rendesen.)

Ligeti Violetta emlékhelye

Az iszkaszentgyörgyi kastély parkja, sőt az utána következő P jelzés mind ismerős volt számomra, hiszen egyszer futottam itt. Utána újabb horogba ereszkedtünk, mégpedig a szintén kies Szenes-horogba. Szerencsére Csór szélén találtunk egy működő kutat, így az utolsó kilométerre sikerült felfrissülni alaposan. Üdén és frissen kanyarogtunk be a központba. A célban már az utolsó zsíros kenyereket kenték, a lekváros kenyér meg a tea meg éppen elfogyott, de így is jó volt, jól belakmároztunk a maradék zsíros deszkákból. Sőt jutott még nyuszis kalács is, annak ellenére, hogy nem neveztünk előre.

Az iszkaszentgyörgyi kastély egy részlete

Némi húsvéti díszlet is jutott egy-egy pontra

Szenes-horog

A kevés visszásság ellenére jó túra volt kellemes társaságban és rengeteg új és szép látnivalóval, szóval egyáltalán nem bántam meg, hogy korán csörgött az óra. Ráadásul 6 órakor lezuhanyozva, puccparádéba vágva magam el is tudtam menni az esti misére, ahova szerettem volna köszönhetően annak, hogy utolsó pillanatban ugrottam fel a pesti gyorsra, miután Zsolt jó fej volt és elvitt Fehérvárig.

Bakony 50 (az Alumíniumedény dallamára)

Annak ellenére, hogy Herend Budapesttől sokkal messzebb van mint Csór, a Bakony 50-hez a Déli-Bakonyba elég volt csak a 6 órási vonathoz felkelnem. Igaz, az átszállást itt se úsztam meg, mert Herenden csak napi 2 vonat áll meg. És az nem a hajnali. A veszprémi buszon összeverődött a túrás csapat: Nagy Jani, Örsi Bálint. Őrsi Annáék egy másik túrára, Fenyőfőre mentek most. A rajt után Bálinthoz csapódtam és csak reménykedtem, bírni fogom a tempóját. A 18 órás vonatot szerette volna elérni, ehhez mérten 10 perc/km körüli átlagot tartottunk szinte végig (néha 9 perces km-ek is voltak). Viszont teketóriázni tényleg nem sokat lehetett, mert 20 órakor megy az utolsó busz (nem a pályaudvarról), szóval egyébként is meg kellett volna nyomni a tempót, amit eredetileg úgy terveztem, hogy majd kocogok, ahol kényelmes így időt nyerve. Pluszban volt egy feladatom: cserkésztábornak való helyeket kellett felderítenem – emiatt esélyes volt néhány kitérő is számomra (pl. a Fodortanyához és a csehbányai kápolnához). Felkötöttem tehát a fehérneműt, valamint a nyúlcipőt és igyekeztem Bálint nyomában.

Torii kapu helyett egy az úttestre pingált szarvas üdvözölte az erdei szentélybe belépőket

Ha lemaradtam (pl. fotók vagy táborhelyek miatt), kicsit futhattam is, de ez sokszor jól is esett. Ez a túra viszonylag oldschool rendezésű és spártai jellegű volt: kevés ellátás, ohne szalagozás, viszont szuper informatív térképes itinert kaptak kézhez a túrázók. Valahogy a kiírásból és az árból sejtettem ezt és bőven hoztam hazait, szokásommal ellentétben még szendvicset is. Letöltöttem a tracket is, nem is volt semmi gond. Főleg, hogy Bálint profi kalauz is (ezt nem a vasutasként értem.) Az útvonalban a távhoz képest még 1000 m szint se volt, szóval ez egy könnyű de nagyon látványos ötvenes kellemes terepen. Egy kevéske látnivalót bele lehetett volna még csempészni az útvonalba, gondolok itt a szentgáli tiszafásra, csehbányai Mária kápolnára, esetleg Hölgykő várára. Például az Essegvár is elég kézenfekvő egyben elég rövid kitérő lett volna.

Szinte végig a zöld-fehér színek kísértek

Bálint nyomában medvehagymák közt (szedni most időm nem volt)

Mocsár az út közepén

Az Öreghálásnál

EP Németbányánál

A csehbányai Mária kápolna

A városlődi hajtűkanyar - valamiért sokat diskuráltunk vonatokról

Azért éhen nem maradt a túrázó, mert pont valamivel a féltávon túl, Városlődön egy nagyon dicséretes etetőpont várt minket kedves hölgyekkel és az általuk kínált gyönyörű zsíros deszkákkal. A szendvicseket meleg teával lehetett leöblíteni, de a vízutánpótlásra is gondoltak. A sárgán a városkából kifelé haladva a kálváriára is felkapaszkodhattunk (végre egy érintett látnivaló) és innen is megszemlélhettük a szaharai por miatt homályos horizontot. Ezután bámulatos zöldellő dombhátak következtek, melyek a fehéren virágzó fákkal képeztek kontrasztot. Millió egy képet készítettem és közben igyekeztem szedni a lábam. Idővel jól álltunk és már körvonalazódott, hogy meglesz a vonatunk. Volt egy furcsa epizód: még Városlőd előtt megelőztünk egy párost, hiszen sokkal gyorsabbak voltunk. És egyszer csak a szentgáli állomás után kiket látunk: a páros ott megy előttünk. Pedig az etetőponthoz éppen akkor érkeztek, mikor távozni készültünk. Hát akkor nincs más hátra, megint előzés lesz.

A városlődi kálvária

Még mindig zöld-fehér

A láthatárt elhomályosító szaharai por

Már a legendás szentgáli állomás felé

Nekem csak később, mint Bálintnak, mert egy bokorban akadt dolgom, emiatt aztán próbáltam kocogni megint – már sokkal nehezebben ment a szeles dombháton. Az EP után kifelé haladtunk a faluból, mikor az út mellett 4 db ezüstszínű csokitojást pillantottam meg. Kettőt el is vettünk, a másik kettőt meghagytuk a másik párosnak (ha a most a standard útvonalon jöttek. Ha nem, így jártak.) Az utolsó 10 km-en nagyrészt a szentgáli tiszafás alatt kanyarogtunk egy piros jelzésen. Az elkerített tiszafákból azért láttunk valamennyit. Annak ellenére, hogy a kis 50-es mezőny legvégén időn túl rajtoltunk 31-esként és 32-esként, mostanra már felverekedtük magunkat vagy 10 hellyel, újabb embereket előzve meg a réteken.

Szentgálon a ponttal szemben

A tiszafás alatt

Bándon felmásztunk az Essegvárba, most már belefért ez a kis kitérő is. Hiszen innen már csak egy ugrás volt Herend. Éppen a felüljárón haladtunk, mikor egy autó lassított, és Márton Daniék integettek ki belőle. Gratuláltunk egymásnak. Nekünk még volt nagyjából egy km a célig, de ezt gyorsan bedaráltuk. Az oklevélhez és a sólymos kitűzőhöz járt egy croissant és egy húsvéti csoki is. A vonatra várva el is fogyasztottuk mindezt még néhány hazai nasival egyetemben az állomás padján. Sok szép élménnyel gazdagodva utaztam haza hétfőn is.

Essegvár - a túra nem érintette, de mi igen

És véget ért a bakonyi köröcske, mielőtt befutott volna a 6 órás vonat

Vonatok randija a herendi állomáson

A végére maradt egy találós kérdés:

Vajon mi a cserkészek és a rendező Bauxitkutató Természetjáró SE közös halmaza?

A következő, (kicsit persze bugyuta) Aluminiumedény című cserkésznóta, amit majd biztos énekelnek a tábortűz mellett a bakonyi táborukban is (ha majd lesz, mert végül a Mecsek környékére mennek). Mifelénk a budai cserkészek kicsit más dallammal ismerik, mint a linken elérhető videóban éneklik:

„Főzhetsz, melegíthetsz, bennem éppen eleget.

Mert a fenekem átengedi a meleget.

És ha nem tudnád még a nevemet, a nevem:

Alumíniumedény.

AL2O3 x H2O,

tudja minden jól nevelt bauxitkutató.”

Tartalmas húsvéti hétvége volt (jövőre nagypéntekre is kinéztem egy bakonyi kiruccanást)

Apropó, táborhelynek valót is találtam, lehet, hogy többet is, de egy van, ami biztosan kivehető a Tiszta-víz-forrás közelében. Ez tűnt az összes közül a legalkalmasabb helynek nekem is. Ráadásul ennek is története van, itt szoktak táborozni a bakonyi indiánok.

Táborhely a Tiszta-víz-forrás közelében

Strava linkek:

VII. Bakonyi Nyuszitúra:

Bakony 50:

Reguly Antal emléktúra - avagy 35 km az Öreg-Bakony lankáin

 

Mostanra már annyira sikerült túlparáznom ezt a BSZM (Balaton Szupermaraton) dolgot, hogy rendesen rémálmaim vannak. Ma éjjel például a felszerelésem egy részét sikerült otthon hagynom, úgy vágtam neki ennek a Balaton-parti kalandnak. A nappali valóságban inkább más mumusokkal küzdök, főleg a szintidő rövidsége nyomaszt (nekem, lassú 5 órás maratonokat futónak sajnos elég karcsú az 5 óra 34 perc 43,6 km-re) vagy például a holtpontok kezelése. Kellett nekem benevezni...

Papírforma szerint azonban kéne tudnom abszolválni a távot szintidőn belül, még ha egyszerű nem is lesz. Életemben először (emiatt is, meg sosem késő elkezdeni alapon) edzéstervet is használok, még ha 100%-ban mindig nem is sikerül betartanom. Úgy döntöttem, a hétvégére előírt 17 km-es edzést szívesen kihelyezem terepre, mégpedig ha találok ilyet, egy szimpatikus teljesítménytúrára. Az Ösvénytaposó Baráti Társaság által szervezett Reguly Antal emléktúrára esett a választásom. A híres finnugrista és néprajztudós szülővárosa, Zirc annyira még nincs messze, a Bakonyban is régen jártam, a Cuha-völgyben meg főleg, ráadásul a 35-ös távú túrában foglalt szintek nem olyan veszélyesek. Pont jó lesz edzőterepnek. Peti is jelezte, hogy szívesen elkísér, de inkább csak egy rövidebb távon indulna, így kényelmesen, autóval tudtunk leutazni.

A hajnali ködtengerbe vesző utakon autókázva úgy tűnt, teljesen kár volt elutazni ilyen messzire, mert a Bakonyból pont ugyanannyit fogunk látni, mint amennyit a Budai-hegységből látnánk. Azaz körülbelül semmit. Székesfehérvár után szerencsére eloszlott a köd és kisütött a nap, úgy tűnt, kellemes túraidőnk lesz. Egyedül a sár mennyisége tűnt aggasztónak, így betettük a váltóruhát arra a esetre, ha túra után inkább hajaznánk varacskos disznókra mint emberi lényekre. Mint kiderült, emiatt se kellett volna aggódnunk. A Bakony talaja ugyanis szépen beszívta az előző napok esőjét, sár csak mutatóba volt.

Sokkal problémásabb volt parkolóhelyet találni Zircen, egyik ház elől el is zavartak minket. Amíg Peti keresett egy új helyet, én gyorsan elszaladtam benevezni, mert már 9 óra eléggé elmúlt, féltem, nem engednek elrajtolni. Szerencsére ennyire nem vették szigorúan a rendezők a kiírt időpontokat. Amíg végrehajtottam az indulás előtti mosdóceremóniát, Peti is leért nevezni a 22 km-es távra. Nem vártam meg, megbeszéltük, hogy külön fogunk haladni. Én amennyit csak bírok, futok, ő meg majd meglátja, hogy alakul.

A túra egyik fő vonzereje a Cuha-völgy meglátogatása volt

Az első kilométereket Zirc kényelmesen lejtő utcáin gyorsan magam mögött tudtam. Aztán az irányjelző tábla és a szalagok hirtelen betereltek balra egy utcába. Hűha, nekem teljesen mást mutat a letöltött track! Már eleve egy fölösleges tiszteletkörrel kezdtem a Rákóczi téren, de így legalább az apátságról is tudtam csinálni egy közelebbi fotót, aztán meg egyenesen kellett volna haladni a Cuha-völgy felé, szó sem volt letérésről. Jó eséllyel valami muzeális útvonalat sikerült a telefonomra varázsolni (biztos ezért indultunk eleve egy múzeumból). Az egészben a legrosszabb az volt, hogy előzetesen Petinek is ez alapján magyaráztam el a követendő útvonalat. Reméltem, nem fog eltévedni, bár neki már egész biztosan az ideit sikerült letöltenem a 22-es távhoz. 

Még a vágányzár előtt zakatolnak a vonatok ide-oda

Egy kisebb erdőbe tereltek a teljesen egyértelműen kihelyezett szalagok, ahol egy tanösvény útvonalát is érintette a túra. Sajnos a táblákat olvasgatni most nem volt időm, mivel elsődleges célom tényleg az edzés volt, így inkább a többi túrázó előzgetésére koncentráltam. Miután kikanyarodtam az erdőből, máris ott találtam magam az első ellenőrzőponton. Az idősebb pontőr hölgyek kicsit hüledeztek, hogy végig szándékozom futni a 35 km-t. Elmeséltem nekik, mire készülök és biztosítottam őket arról is, hogy emelkedőkön azért én sem fogok futni (legalábbis a durvábbakon). 

Hóvirág, szártalan kankalin, aranyos veselke

Most egy jó hosszú szakaszon emelkedőtől tartanom biztosan nem kellett, mert máris kereszteztük egy hídon a Cuha-patakot, majd bekanyarodtunk a virágokkal teli, hangulatos völgyébe. Vonat zakatolt mellettünk a töltésen, kacsintgattak ránk a hóvirágok, kankalinok, tüdőfüvek és aranyos veselkék az avarból. Fentről meg néhol hatalmas sziklák figyelték a vándorokat. Egy-egy helyen a patakot is keresztezni kellett faágakból rögtönzött pallókon vagy köveken. A második átkelésemnél, mivel alkalmas köveket közel-távol nem láttam, be is vetettem más túrázók nagy megrökönyödésére a „jól van az úgy” kamikaze módszert, amit a Kiss Péter emléktúrán volt szerencsém tökéletesíteni. Gondoltam, most se lesz ebből baj, majd szépen kitocsogom a vizet menet közben, a nadrágom szárát meg megszárítja a sebességemből generált menetszél. (Na jó, inkább szellőcske.) Hideg most sincs, sőt, lassan nem ártana pólóra vetkőzni. Aztán az utóbbi műveletre mégsem került sor, mivel kedvem csak emiatt nem volt megállni.

Ez az átkelés még a könnyebbek közül való volt

Létrás-graffitis házikó a völgy mélyén

Porva-Csesznek vasútállomást elhagyva, ahol levált a mi távunkról a 22-es útvonal, mi még egy darabig a patakvölgyben haladtunk, majd egy jobb kanyarral a sárga jelzés kikapaszkodott a völgyből. Itt gyalogoltam bele először, de alig-alig kellett megszakítanom a futást pár száz méter erejéig, mert egy-egy húzósabb emelkedő után máris jól futható lankásabb hegyhát jött. Úgy emlékeztem egy korábbi beszámoló alapján (by Gombos Kálmán), hogy innen mindig a sárga úton kell maradni, így kicsit meglepődtem, mikor egy nagyon egyértelmű felirat a sárga háromszögre terelt. A (dinók korából való) trackem megnézve kétségeim tovább nőttek. Innen már bizonyos voltam, hogy nem voltam elég körültekintő az előkészületeknél. De hát olyan szépen, egyértelműen jelzi az irányt az a gondosan kihelyezett A4-es lap, akkor könyörgöm, higgyünk neki és menjünk arra, amerre a nyilak mutatnak. Már amiatt is, mert a másik irányból favágás egyértelmű zaja hallatszik. Lehet, hogy emiatt visz most másfelé a túra. Sőt a térképet mustrálva a széles kellemes erdei utunk, bár kanyargósabban, pont a kívánt irányba visz. 

Ilyen táblák segítették haladásunk és tájékozódásunk

Ideje elővenni a tempós részt az edzéstervből, amit eddig hanyagoltam, ha már itt terepen 100%-osan nem is tudom megcsinálni. Lefelé „száguldás” közben továbbra is aggaszt, hogy Károlyháza magasságát úgy tűnik, már elhagytam, ott meg talán pecsételni is kellett volna. Huhh, csak visszamenni ne kelljen! Egy szűkebb, kicsit emelkedő bevágásban vezet tovább a sárga, itt előkapom az itinert és látom, nem Károlyháza, hanem Suttony az igazolópont. Pár méter és már ott is lóg előttem toll az igazolókódot mutató papírral. 

Csak hadd várjon... mi oda most nem megyünk

Fotótémaként a távolból hívogató cseszneki vár, valamint a völgy alján nyújtózkodó keltikék kínálkoznak. De most nem a vár felé megyünk tovább, hanem továbbra is a sárgához kell tartaniuk magukat a 35-ösöknek. Ebben egy túratárs is megerősít. Innen picit már több az emelkedő, de állok elébe a kihívásoknak, ha a további néhány kilométeren folytatandó tempózást bukom is most. A terep még mindig simán futható, a Bakony tényleg nem a Himalája. Ismerős is ez a szakasz, mert még 2012-ben, idestova több mint 10 éve, szerveztem a Sétafikán egy bakonyi 4 napos túrát, amikor is sok környékbeli nevezetességet meglátogattunk. Pont erre jöttünk vissza a vinyei szállásunkra a Csesznek környéki szurdokvölgyekből. Ismerősen köszöntek rám a jobb oldalt a fák mögül kikandikáló rétek és az utat szegélyező magaslesek. Felsejlett az is, mennyi szentjánosbogarat láttunk ezen a szakaszon akkor. Most csak én vagyok itt az egyetlen bogaras futóbolond, aki sorra hagyja le a többi túrázót hegynek fel és hegynek le. De aztán jön 1-2 húzósabb kaptató, amit inkább kigyaloglok, úgyis már lassan megvan a 17 km-es edzéslimit. Vinyéig most már inkább lejtene a terep, de nem várt terepakadályba botlok (majdnem szó szerint). Egy jó szakaszon kivágták az erdő egy részét, a bükkök törzsei és gallyai a turistaúton fekszenek keresztbe. Meg mellette is mindenhol szanaszét az erdőben, így nemhogy futni, de gyalogosan előrehaladni is bajos. Arra se ügyeltek, hogy legalább a jelzett fákat meghagyják, a most már közös zöld és sárga is a földön hever egy törzsön. Reménykedem, hogy előbb-utóbb kijutok erről a hadszíntérről. Ahol megszűnt az útakadály, onnan már tényleg nincs messze Vinye. Még néhány száz méter és ott is vagyok a Kőpince-forrásnál, ahol ismételten meg kell mutatni patakátkelési képességeinket. Most sikeresen vizsgázom az egyébként nem annyira könnyű feladattal. Kisebb kaptató és már Vinye utcáit taposom. Sok itt a látnivaló, barlang, források, tanösvénytáblák, miegymás, de most erre nincs sajnos idő, edzés van ezerrel. Ugyan a tervet már túlteljesítem, de gyerünk, csináljuk, amíg megy, 2 hét múlva ennyi kilométernél még a fele sincs meg.

Ismerős rétek, ismerős lesek

A letarolt erdő

A vasúti átkelő előtt, balra néhányan megtévesztő módon emberek ücsörögnek egy büfének tűnő épület előtt. Becsapódom, azt hiszem, pont van. Sajnos magammal rántok másokat is, de csak néhány méter kitérő erejéig. A valós pont a vasút túloldalán vár sok-sok finomsággal az Ösvénytaposóktól megszokott módon. Eszegetek egy kis sósat, töltök vizet a megfogyatkozott izomhoz és csapatok is tovább. Kéne esetleg bevenni sótablettát is, de nincs kéznél, így ez kimarad. Pont erre (is) jók ezek az edzések, hogy tudjam, élesben majd előre kerüljenek a mellénybe. Különben mi a csudának hallgatok podcastiokat a maratoni frissítésről? Érezhetően már nehezebben visznek a lábaim, főleg a Hódos-ér mentén fölfele kanyargó széles erdei úton. Alig észrevehetően, de folyamatosan emelkedik a terep, és egyre szebb a táj. Patakocska szalad mohos sziklák között, oldalt repkény borította hatalmas sziklák vigyázzák az utat. Egyszóval nem annyira haladós a menet. Egy nagy réten, ahol egykor üveghuta is állt, jobbos kanyart veszünk, még kicsit erőltetem magam, aztán pihenőlépést vezénylek magamnak. Ilyen ugyan a BSZM-en nem lesz (azaz nem szabad lennie), de most nem ott vagyunk, kicsit szabad élvezni is a Bakony szépségeit fele akkora tempó mellett, dupla ideig. Továbbra is a patakunk, azaz a Hódos-ér mellett kanyargunk réteken és erdőkön vegyesen, mígnem be nem érünk Porva falucskába, ahol a 22-es táv is csatlakozik. Peti persze már árkon-bokron túl van, sőt vélhetően lassan célba is ér, hiszen mikor még Vinye előtt beszéltünk telefonon, arról számolt be, hogy addig szinte csak futott és már majdnem Porván volt. Helyette két hölgyet hallok a hátam mögött, akik mondják, hogy ez az a csaj, aki lefutja a 35-öst. Na nehogy már szégyenben maradjak, hogy már lassan egy kilométert is belegyalogoltam, gyorsan futásra váltok. Bekanyarodva a sarkon már látom is a kocsmát, ahová be kell térnünk, így mégis úgy döntök, annyira nem sürgős a dolgom, belefér egy kis fotózás is a faluban.

A félmaraton és Porva felé a Hódos-ér völgyében

A porvai kocsma (ami egyben húsbolt, vegyesbolt és büfé-falatozó) a retrokedvelők Mekkája lehetne, kár, hogy nem annyira sikerült megörökítenem a benti miliőt a színes metlakival, álmennyezettel és állványokon pihenő mindenféle szobanövényekkel (képek vannak a Google-n Porva, kocsma keresőszavakkal). A pecsételéshez italbónt és pogácsát is kapunk. A péksütemény kicsit rágós, így jól esik mellé a jó fej kocsmáros jóvoltából az ingyen járó 2 dl baracklé helyett 3 dl. Sajnos, mivel nehezen gyűröm le a pogit, kicsit tovább időzöm a szándékoltnál. Az utolsó falatokkal a számban indulok is tovább, kockáztatva a kocogás közbeni fulladásos halált. A track alapján arra számítottam, lejtő jön, de egyrészt nem is a lezárt sárgán kell továbbmenni, hanem a műúton, másrészt egyfolytában emelkedik a terep. Oda se neki, biztos jön majd az a lejtő valahol. Közben készítek egy szelfit a Porva feliratnál, nem is sejtve, hogy valamivel korábban Peti ugyanezt tette ugyanitt. 

Porva

Csak nem érkezik meg a lejtő Borzavárig, sőt itt is inkább fel-le hullámzik az országút, amin haladunk. Rengeteg a túrázó, most már összeadódik a két hosszabb táv mezőnye. De egyébként magán a 35-ös körön is folyamatosan volt kiket előzgetnem. Viszont egyre fázósabb a hangulatom, a nedves lábam is fázni kezd. Csúnyán elborult és érezhetően hűl a levegő. Talán mégis hiba volt kétszer is patakba lépni. (A második félrelépés Porva előtt történt.) Nincs nyöszörgés, menni kell, 5 km sincs már a célig. Ahogy beveszem a templom előtti kanyart, bevillan az agyamba, hogy mikor a kéktúra itteni szakaszát akkori kis csapatommal teljesítettük, láttunk tőzikéket egy ház mellett. Gyorsan átslisszolok a túloldalra és voilà, a tőzikék most is hiánytalanul megvannak mind, hiszen éppen jókor jöttem. Vajon a barna bocik is ott vannak a falu túlfelén? Lássuk csak, elő a tempóval! A falu széléig még kötelező elfutni, aztán úgyis jön a Pintér-hegy megmászása. Miközben futok, egyik házból elég vehemens veszekedés hangjai csapják meg fülünket, mindenki odakapja a fejét. Aztán már látom is az öreg magtárépületet és a másik oldalon a barna szarvasmarhákat. 

Borzavári látnivalók, mint ódon pajták, frissen kikelt tőzikék, régi magtárak és bozontos barna borjúk

Amíg kattintgatok, utolér a mezőny, elég nagy fáradságomba telik, hogy az emelkedőn tartani tudjam az előnyöm. A Fiatalító-forrás előtt a jelölés a kék körtúra útvonalra terel a trackemtől eltérően, de már tudom, hogy nincs gond, csak újabb mászás a láthatáron. Felérve a platóra, megint kis tempó a kerítés mentén, majd le a bővizű forráshoz. Már csak a neve miatt is muszáj inni belőle, hátha sikerül majd pár évet letagadnom, ha örök életet és főleg áhított villámsebességet nem is nyerek általa. A pontőr bácsi szerint én vagyok az utolsó induló a távomon, csodálkozik, hogy ilyen sok induló van egyáltalán. 

Itt lehet fiatalodni

Majdnem a célban

Nyitva van a múzeumkapu, sétáljon be rajta...

Még egy utolsó rövidke emelkedő egy nyiladékon és végre kanyaroghatok lefelé a hangulatos illatos fenyvesben Zirc utcái felé. Az apátság tornyai már a cél közelségét jelzik és tényleg már csak néhány perc, hogy beérjek innen. Megkapom a szép kankalinos emléklapom és a kitűzőm, amin Reguly Antal portréja látható. Már mehetek is falatozni a kerti asztalon sorakozó zsíros és lekváros kenyerekből, ahol elég nagy pusztítást viszek végbe. A forró tea meg különösen jól esik a vacogtató hidegben, amin a lenge futókabát felvétele se tudott enyhíteni.

A múzeumkert háttérben a szendvicses asztalokkal

5 óra 16 percet voltam pályán, mindebből a menetidőm 4 óra 33 perc volt. Ha az előbbi nem is, az utóbbi elég biztató a BSZM-es esélyeimre kivetítve, főleg, hogy itt kicsit komolyabb volt a szint és a terep is tartogatott kihívásokat. A sétálási időm is csak kb. 42 perc volt. És még evvel együtt is megütöttem azt az átlagtempót az egész távra nézve, ami a szombati BSZM maraton+ teljesítéséhez már elegendő. (Csak próbálom magam kicsit nyugtatni, emiatt ez az elemezgetés...)

Közben Peti is megérkezik, miután kicsit szundított az autóban. Ő is derekasan helytállt első sikeresen abszolvált (egyébként meg második) teljesítménytúráján. 3 óra 20 perc alatt darálta be a 22-es távot. Szóval nagy gratuláció neki! Remélem, még több teljesítménytúrára megyünk együtt, bár azt hiszem, továbbra se ez az ő műfaja kimondottan. Hazafelé megy is a nagy élménybeszámolózás.

Strava-link: