A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szilvásvárad. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szilvásvárad. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. január 3., péntek

Karácsonyvárás a Bükkben

A kastély alatti park évről-évre, évszakról-évszakra más arcát mutatja

Ha megkérdezik, melyik a kedvenc hazai hegységem, nehéz válaszolnom, de a Bükk-hegység a rangsorban egészen biztosan befutó lesz az első helyek egyikére. Hogy miért is? Talán nem hazugság, ha azt állítom, hogy ezek a hegyek, főleg Szilvásvárad közvetlen környéke, nagy részben hozzájárultak turistává válásomban.


A fenti fénykép a bizonyíték arra, hogy szüleim már egészen kis koromban kivittek magukkal a Szalajka-völgybe, amikor Szilvásváradon jártak. És ezt megtehették jóformán minden évben, akár többször is, az itteni rokonság miatt, nagymamám nővére ugyanis itt élt. A két háború közötti időkben mindketten itt szolgáltak a Pallavicini kastélyban, majd az idősebb lány itt is maradt, miután férjhez ment a kastély komornyikjához.

A Pallavicini kastély

Gyerekkori kedvencem, a lipicai ló
Ennek köszönhetően gyerekként sokszor fordultam meg Szilvásváradon, volt, hogy hetekig itt nyaralhattam nagy örömömre. Mert a bükki táj igen hamar bevéste a szívembe magát. Hogy a hegyekkel vagy a lovakkal kezdődött, azt már nem tudom, de valószínű, hogy mindkét tényező szilvásváradi megléte közrejátszott abban, hogy mindig nagyon szívesen jöttem ide, és jövök a mai napig. Igaz, a lovak iránti lelkesedésem némileg alábbhagyott már, de a hegyek iránti, úgy tűnik, már örökre megmarad.

Az apátság
Emiatt nem sajnáljuk húgommal az időt és a pénzt, hogy karácsony előtt egy napra minden évben leutazzunk Szilvásváradra, ahol egy kellemeset túrázunk a Bükkben. Az akciónak van egy alibiként szolgáló fedőneve is: a munkahelyünkön úgy tudják, karácsonyfát megyünk vágni. És ezzel nem is hazudunk: a túraterv nem dől meg, a fa azonban végül kidől, mivel tényleg kivágunk egy fát keresztanyám kertjében, amit aztán segítünk neki hazaszállítani. Tavaly ugyan láttuk, hogy ő még a nyolcvanon túl is képes lenne egyedül megbirkózni eme nemes feladattal, de azért a segítség mindig jól jön. Nekünk meg jól esik kiszellőztetni fejünket a falu, a Bérci-út, a Gerennavár, siklópálya, Szalajka-völgy és a Horotna-völgy által behatárolt területen. Évről-évre hol hóban, hol sárban, hol csupasz fagyos erdőben visz az utunk, mindig jókat beszélgetve.

Az idei fa - az alibi :-)
2017-ben a Bérci-úton a Gerennavár felé

2015-ben egyik kedvenc bükki kilátóhelyemen, az Éleskővárnál

2019-ben a bélháromkúti apátság felé

Sajnos az időnk mindig szűkös, így csak 3-4 óránk van túrázni és erről a területről kijjebb jutnunk ritkán sikerül. Idén egy kis cselhez folyamodtunk, hogy kissé változatosabbá tegyük a megszokott útvonalunkat: nem Szilvásváradon, hanem Bélapátfalván szálltunk le. Így a Bélkő lenyűgöző sziklái alatt fekvő apátságot is megtekinthettük – sajnos csak kívülről. Majd jelzetlen utakon kanyarogtunk az Országos Kéktúra Lak-völgyben haladó nyomvonaláig. Pár turisták által ritkán látott érdekességet is sikerült felfedeznünk, pl. a Gabi-sziklát vagy a Szilvás-völgyi-forrást, illetve a kis házakat a Lak-völgy szomszédságában.
Gabi-szikla, mögötte a Bélkő
Gabi-szikla
Szilvás-kúti-forrás

Házacska a Lak-völgyben
Sánc a  Csortos-kövön (2018. november)
Majd az OKT útvonalán kapaszkodtunk fel a katonasírokhoz. Útközben egy muflonkos és háreme is modellt állt nekünk, de láttunk szarvascsordát is a hétköznap turistáktól mentes, csendes erdőben. Ilyenkor öröm túrázni, még a nyüzsgéssel teli Szalajka-völgy is szinte kiürül a téli hétköznapokon, ahova bakancsos turistának szerintem nem is érdemes máskor menni. Mivel a völggyel együtt nőttem fel, engem egyre inkább elszomorít az itteni bazári hangulat, a sok tülekedő, természetet kevéssé tisztelő ember, a gombamód szaporodó, nem ideillő építmények. Hétvégén, nyáron, jó időben, inkább választok tehát más, kevésbé frekventált útvonalat. Példának okáért ott a Szalajka-völggyel párhuzamosan futó, alig látogatott Bácsó-völgy. Bár ugyan itt nincsenek vízesések, tavak, pisztrángosbódék és más nagyobb érdekességek, csak a Diviaczky-forrásból olthatja az ember a szomját, örömmel láttam, hogy a Kelemen-széke környékén kialakítottak egy tanösvényt, mely az itteni őskori sáncrendszereket (pl. Töröksánc) mutatja be. Íme egy újabb túraötlet az elkövetkező évekre.

Katonasír a Kelemen-széke alatt
Felirat hozzáadása
Horst Ostenburg verse a lövészárokból
Új tanösvény a Kelemen-székén
Az katonasíroknál van egy rövid emlékeztető, milyen embertelen és reménytelen küzdelem zajlott itt a német-magyar, ill. a szovjet-román csapatok között az előbbiek rovására. Ha valakit érdekelnek a környékbeli hadi események, Király Lajos, szilvásváradi erdész érdekes és tanulságos emlékezésében olvashat erről. Az ő egykori otthona volt a Szalajka-völgyi Alsó-tó melletti mostani Erdészeti Múzeum.

Erdészeti Múzeum, az ún. Király-ház

De mielőtt ideértünk volna, megtekintettük a Horotna-völgyben található Mária-bánya táróját, ahol a 19. század legelején vasat bányásztak kevés sikerrel. Húgommal egyöntetűen úgy emlékeztünk, hogy korábban a turistaút lent vezetett a völgytalpon, és valószínűleg azért terelhették az erdészeti útra, mivel a völgy meglehetősen vizenyős, nehezen járható volt. Mi mindenesetre így szerettük. A Horotna-völgyi kis tavacska fölött találkoztunk az első emberrel, egy biciklis bácsival, aki hajlott kora ellenére a Kelemen-széke felé tartott. Elmondása szerint cukorbetegségének jót tesz a „kis” edzés, emiatt szívesen teker az erdőben. Jó utat kívántunk neki, majd leereszkedtünk a kedvenc tavacskámhoz. Szomorú látvány fogadott, a tóba vezető palló mostanra teljesen összedőlt.


A bányatáró

2018. novemberi vs. 2019. decemberi állapot
„Tilalmas a halászat ebatta”

Úgy látszik, ebbe a bájos kis völgybe is már ritkábban merészkedik turista, mert a tótól a szabadtéri erdészeti múzeumig vezető jelzett ösvényen való haladás egy valóságos kalandtúra volt. Hol az útra ránőtt bozót, hol földcsuszamlások akadályozták az előrejutásunkat. Jobban jártunk volna a jelzetlen, de széles és jól járható erdészeti úttal.
Végül azért megérkeztünk az ikonikus „Tilalmas a halászat ebatta” tábláig. A múzeumot a jégkárok miatti fakidőlés okozta rombolás után egész szépen felújították, de sajnos a környező hegyoldalak sokkal szellősebbek lettek a gyerekkoromban megismert rengeteghez képest. 
Idén szerencsénk volt a Szalajka-vízeséssel, kifejezetten szép arcát mutatta, pedig volt, hogy az elmúlt évek aszályosabb időszakaiban már-már kiszáradt.

Üveghuta modellje a szabadtéri múzeumban

A Fátyolvízesés

A völgyben idén a decemberben megszokottnál kissé nagyobb volt a forgalom, köszönhetően a kitűnő, szinte tavaszias időnek. Szerencsére még így is teljesen elviselhető volt. Hogy miért is jár ide ennyi ember, az alábbi képek biztosan megmagyarázzák. De sajnos az emberáradat és az üzletek kavalkádja pont azt rombolja porrá, ami az eredeti vonzerő lenne: a gyerekkoromból ismert csendes, nyugalmas, madárcsicsergéses, varázslatos, természeti látnivalókban gazdag völgy, ahova fölösleges az ember által alkotott infrastruktúra többsége.


Pisztrángkeltető



Itt úsznak le a növendék pisztrángok a Szalajka-patakba
I 💓Bükk

Alsó-tó

Szalajka-patak

Nem beszélve a völgy végén szinte falként meredező, egyáltalán ide nem illő, új stadionra és fedett párjára. A korábbi, fából épített elődje sokkal jobban beleilleszkedett a tájba mind mérete, mind formája alapján.

Ennek ellenére nagyon szívesen jövök ide szinte akármikor továbbra is, és járom a bükki bérceket hóban, fagyban, ködben, sárban, kikeletkor, nyári napsütésben, őszi lombhulláskor. Mert az erdőben bármikor meg lehet találni a szépséget, főleg, ha sikerül elég távol kerülni a zajos, felkapott helyektől, melyek éveim szaporodásával egyre inkább taszítanak. Ezeken kívülre azonban bakancsos turistákon kívül tapasztalataim szerint nagyon kevesen merészkednek – szerencsére.

Pihenő az Éleskővár sziklaszirtjén a bükki panorámában gyönyörködve
Szilvásvárad látképe a kastély feletti rétről