Halálos iramban

 

Nemrég beszélgettünk a fiammal, aki nem áll nagy gyalogló hírében, arról, hogy milyen lenne az a teljesítménytúra, amin hajlandó lenne részt venni. Nagyjából 3 ismertetője van ennek a minden szempontból ideális túrának: 

- Halálra traktálják az embert mindenféle gasztronómiai csodával.

- Ezt meglehetősen nyomott áron teszik. (Legalábbis az ár/érték arány jó legyen - azaz kevés pénzért fergeteges kaját!)

- Cserébe alig kelljen valamit gyalogolni.

A furfangos gyermek meg is alkotta gyorsan a Jókai 10 fantázianevű teljesítménytúrát. És mit ad Isten, a Jókai 10 létezik! Attila a nagy magyar Alföldön való hosszas menetelésünk közepette már pedzegette ezt, de akkor még a leghátsó agytekervényeimben sem fordult meg, hogy én ezen részt is vennék bármikor is. De mit hoz a sors: erre a hétvégére egyedül és túra nélkül maradtam. A végül semmit se kiderítő allergológiai vizsgálat miatti 1 hét kényszerű semmittevés után már nagyon viszketett a talpam (na nem az allergia miatt), szóval keríteni kellett valami gyaloglatot. Sajnos sok valamirevaló túra ezen a hétvégén nem akadt, leszámítva az Orbán Imre féle negyvenest, ami persze vasárnapra esik, mikor sajnos családi hejehuja miatt már nem érek rá. Vagy ami még számításba jön, az a magamfajta tömegközlekedőnek nem játszik, hiszen Abaliget vasútállomásra pont akkorra visz le az első vonat, mikor a faluban befejeződik a rajtoltatás. És az igen kinti vasútállomástól a falu még egy kisebb túra (pont ugyanúgy, mint Piliscséven, csak ott talán kicsit még hosszabb). Igen, utánanéztem, mert reménykedtem... A szeretett Kőszegi-hegységembe leginkább meg se próbálnék eljutni. Addig nézegettem a túranaptárt, míg szemet nem szúrt egy az Alba Túrakör által szervezett Jókai Mór emléktúra nevű 26 km-es túra, ami a fent említett Jókai 10 nagy testvére. Főleg az, hogy 1000 m szintemelkedés is jár a túrához. Hm, nem rossz! A tetszetős útvonalat végigolvasva már éreztem is, hogy rátaláltam a hétvégi menetre.

Nyilván a valóság sajnos nem találkozik a csak a fiam fantáziájában létező Jókairól elnevezett szinte ingyen történő gasztronómiai jellegű andalgással, tehát fizetni is kell, meg menni és mászni is. Azonban gasztronómai rész 1500 forintért akár járhatott is volna a túra mellé, ha nem vagyok túl gyors. Délután 3-kor ugyanis lehetett volna disznótorosra menni a Művelődési házba. De sajnos már induláskor sejtettem, hogy erről le fogok maradni. Ugyanis nagyjából 6 órás menetidőt terveztem, úgy, hogy a lejtőket megkocogom. Illetve, ha úgy gondolom, a sík szakaszokat is – bár ilyen nem sok lesz.

A piliscsévi vasútállomás még a falu szélétől is elég messze van

A 7 óra 7 perckor Piliscsévre érkező vonatról egy jó csapatnyi túrázó szállt le. Senkinek se volt kedve mintegy 2 km-t gyalogolni a rajtig, így a megállóban dideregve és harkálykopácsolást hallgatva bevártuk a buszt. Mikor leszálltunk, én csak mentem a többiek után, be a kocsmába, ahol a rajt volt. Bár először azt hittem, a többiek csak megalapozni akarják a mai gyaloglást, de nem, tényleg itt volt a rajt. (Végül is a TT-n is fent volt az infó, meg itt is ki voltak téve erre utaló jelek.)

Túraplakát a kocsmaablakban

Gyors mosdólátogatás után 7 óra 40 perckor sikerült is útra kelnem, miután az órám még álmos GPS-e is felébredt nagy nehezen. Sík a terep, miért is ne kocogjak? Sorra előztem is ki a korábban indult túratársakat, ahogy kanyarogtam a falu utcáin a pincesor felé. És mikor már picit emelkedni kezdett a terep, akkor is kitartott még a futókám. Ezen még én is meglepődtem. Néha persze egy-egy fotótémánál megálltam, de mire elhagytam a falu külterületét is, nagyjából szinte az egész mezőnyt magam mögött hagytam. A pincesor után jött egy kicsit markánsabb emelkedő, ott már azt mondtam, hogy ez már nekem is sok, öreg vagyok én már ehhez! De mihelyt kicsit lankásabb lett a terep, máris újból elővettem a kocogást. Furcsa ez a dolog, néha még síkon is küzdök magammal, ma meg még az emelkedőt is bírom. Az biztos, hogy ezt nem a fene nagy edzettségemnek kell betudni – főleg egy hét kényszerű lazsálás után.

A csévi pincefalu

Állig begombolkozva futni se lehet nagyon, így hát ideje volt nekivetkőzni, tanulva a bükki hibámból. Alapból elég vacogós idő volt, így hát végül maradt az aláöltözet, póló, plusz egy közepesen vastag felső. Legalább majdnem teljesen narancssárga voltam így, csak a már sajnos igen korán szétesőben lévő lila Speedcrossom és a szürke zsákom rondított bele. Kevesebb ruhában a futás is vidámabban ment, főleg, hogy hamarosan kellemes lejtő is érkezett hozzá. Ráadásul ez a lejtő igen szép nosztalgikus emlékeket idézett fel bennem a számos Pálos 70 teljesítésem kapcsán. Ugyanis a régi útvonal itt haladt, vele együtt én is öt alkalommal. 

Ők mind eltévedtek :-)

A Tölgyfa büfé irányába szaladva lehagytam már az összes sporttársat, így aztán egyedül ácsoroghattam előtte, keresve az igazolópontot. Semmi se jelezte, hogy bent vagy kint van-e, az itiner se adott tanácsot. Jobb híján benyomtam egy OKT bélyegzőt, igazolva, hogy itt jártam. Még 10 perc volt a hivatalos pontnyitásig. Az érkező többiek is tanácstalanok voltak, így hát nem akartam vesztegetni az időt, indultam is tovább vissza a sárgához. 

Klastromromok Klastrompusztán

Oda megyünk fel a sziklához!

Minő meglepetés, ezúttal kiderült, hogy a rettegett sárga egész sokáig futható. Csak éppen a Páloson közel 50 km-rel a lábban a fenének van kedve futkározni – főleg kicsit felfelé. Persze mikor megérkezett az igazi emelkedő, rögtön elfogyott a futókedvem azon nyomban. Ez egy elég kemény küzdős szakasz, egészen fel a Kémény-szikláig. Véletlenül kimentem a szikla előtti kilátóhelyre is, ahonnan szintén szép a kilátás. De azért az igazi látvány a szirtek tetejéről tárul elénk. 

Erre a kilátóhelyre véletlenül mentem ki

Innen a Kémény-sziklától azonban sokkal látványosabb ugyanaz

Bár éppen jött egy pici pihenőszakasz, elég szomorú voltam, mert tudtam mi vár rám: a Simon-halála. Ez a név mindent elmond erről a rusnya, köves, bedőlt fákkal teli emelkedőről, ahol most Simon lassú kínhalált fog szenvedni, mire felér. Legyen is bárki az a Simon. Márpedig a pilisi legendárium szerint Simon legalább ötféle személyként szenvedett itt ötféle halált. Volt ő elhalálozott vén remete, meggyilkolt szerzetes, orvvadász által agyonlőtt erdész, szerencsétlenül járt turista, sőt még maga Simon bán is a Bánk bánból, akit állítólag András király gyilkoltatott meg ezen az ominózus helyen, mert nem akadályozta meg felesége kihágásait. (Pont most néztem meg a Bánk bánt a Nemzetiben, tehát elég frissen él bennem még a sztori.) Mindenesetre elég festői helyszín ez a hágóba vezető sziklás szurdokszerű völgy meghalni egy bánnak. Ha esetleg valaki megfilmesítené Simon bán sztoriját (mellékszereplőből is lehet sztár alapon), elég jól mutatna háttérként.

Az a kék ember előttem haldoklik, én később kerülök sorra

Szép helyszín a kimúláshoz

Miközben felfelé küszködve azon gondolkodtam, létezett-e egyáltalán Simon, és ha igen, melyik lehetett, aki itt elhalálozott, azt vettem észre, egyre téliesebb formáját mutatja az erdő. A talajt egyre vastagabb hólepel borítja, a faágakon zúzmara csüng, ami egyes helyeken zizegve hullik a nyakamba. Egy sporttársat visszaelőztem az emelkedő után, még egy lehetett előttem – ők akkor hagytak le, mikor elmentem kilátást csodálni. (Úgy látszik nem mindenki él az oda-vissza szakaszokkal, ha nincs ellenőrzés – de ne vessük másokra a követ, ha adott alkalommal mi is elkövetjük ezt a hibát... Ami késik, az ugye nem múlik.)

Igazi tél vár odafönt

Egy nagyon élvezetes szakasz jött: először az aszfalton vette be a track a kanyart, mellőzve a piros kereszt leágazását. Végre most láttam világosban a helyet, ahol az Isziniken rossz irányba akartam menni és most fejben el is tudtam menteni a pontos elhelyezkedését. Később aztán rátérhettünk a piros kereszt lejtőjére. Miközben a szurdokszerű sziklás völgyben ereszkedtem, a kevésbé odafigyelős részeknél szemügyre vehettem a titokzatos hangulatú zúzmarás, ködös hegyoldalakat körülöttem. Azon tűnődtem, hogy vajon hogy jöttem itt fel és le egy szánkót vonszolva magam után jó 20 éve egy túrán. És egyáltalán hogyan jutott ilyen agyament ötlet az eszembe, hogy ide mindenféleképpen szánkó kell. Fiatalság, bolondság! Annyi biztos, hogy sokat nem ültem azon a szánkón, viszont ha lett volna már akkor is Garminom, biztos nagy edzettségnövekedést mért volna. Meg nap végére brutális fáradtságot. Amit a pilisszentkereszti cukrászdában a túra után elfogyasztott Pilis szelet se tudott volna ellensúlyozni (Igen, ilyet is lehetett ott kapni.)

Kunyhó a Mária-padnál

A Mária-pad melletti kunyhóig el is tűnt a téli szépség, visszaköszönt a barna, borongós erdő. Pont megfelelő volt arra hangulatügyileg, hogy átváltsak a sárga keresztre, hogy megnézzem, hol és hogy halt meg Pápay Domonkos, alias Döme. Rá kellett döbbennem hogy, valójában halálos iramban haladok egy igazi horrorisztikus haláltúrán – mert nem ez lesz az utolsó halálos helynév, ami mellett elhaladok ma. De erről már írtam máskor, aki akarja, elolvashatja a sztorikat a fenti linken. A halálos iramot most azért eléggé idézőjelbe tenném, mert a sárga kereszt nagy részét inkább gyalogoltam, mintsem futottam, közben megnézve a Szopláki-ördöglyuk üregét is. Az aszfaltot keresztezve végképp elhagyott a futókedvem, csak egykedvűen caplattam felfelé, míg el nem értem a monumentális Zsivány-sziklákat. (Talán mondanom se kell, ide kötődik az Ilacsek-halála fedőnevű sztori. Legalább akkora horror, mint a Döme féle.) Picit be is kukkantottam az egykori beszakadt barlang helyére, aztán kocogásra váltottam a lankásabbá váló terepen.  

Kereszt Pápay Domonkos erdőmérnök emlékére, aki itt hunyt el

Szopláki-ördöglyuk

Egy helyen csodálatos látvány tárult elém. Meg kellett állnom, hogy elővegyem a telefont és lencsevégre kapjam. Az őszies színű növényzettől egy csíkban hihetetlen éles kontraszttal különült el a feljebb uralkodó havas-zúzmarás téli világ. (Jókai ezt a mondatot legalább három oldalban írná meg. 😀) Ilyet talán még nem is láttam. Hátulról ekkor érkezett egy futólány – pont kérdezte is, hogy baj-e, hogy belefut a képbe. Nem baj, maximum az, hogy én már megint lazsálgatok, miközben mások itt is ilyen ügyesen futnak felfelé. Ott még nem is gondoltam, hogy ő is túratárs, nem csak egy kósza hegyi edzést végző terepfutó. Akkor tessék megemberelni magunkat és eredjünk a nyomába, lehet mit tanulni. A turistaháznál ő már persze rég pihent, mert a laposabb szakaszon elég rendes egérutat nyert hozzám képest. De legalább az emelkedőn végig a nyomában voltam.

Zsivány-sziklák

Ősz, tél, és egy futó

Bent a házban csak sokadik próbálkozásra sikerült megtalálnom a pontot, annyira eldugták. Valami nagyon belső helyiségbe költözött, végül pont a lány mutatta meg. Nagy nehezen sikerült forró teát töltenem merőkanállal a softkulacsomba (igazi türelemjáték), közben eszegettem ropit és csokit. Majd kimentem a turistaház mögötti kilátópontra ránézni a Dunakanyarra. 

Téli hangulat Dobogó-kőn

Készülnek a gulyások

Kilátás a Dunakanyarra

Valentin nap emlékére

Aztán irány a zöld kereszt, amin jó sokáig futhatok most. Miközben élveztem a téli táj és a hóban futás szépségeit, utol is ért a másik futólány. Váltottunk pár szót, például kölcsönösen rácsodálkoztunk a másik öltözetére. Bizony, meglehetősen lengén voltam öltözve hozzá képest, mégis nekem ez volt a jó, neki meg a saját pehelykabátjai. Nem vagyunk egyformák. Mint kiderült a zsákunk viszont egyforma (mármint nekem is van olyan Dynafit zsákom, mint neki, csak most éppen nem azt viselem), de nyáron valószínűleg nem lesz érdemes hordani, ha nem akarok csúnya kidörzsölődéseket. Még szerencse, hogy kimondottan téli túrákhoz vettem. Szóba jött még, hogy vajon hol találkozhattunk eddig, mert mindketten ismerősek voltunk egymásnak, megint felmerült a jó öreg Pálos 70, mint közös pont. Aztán a lány ment is, hiszen sokkal jobb futó nálam minden tekintetben. Talán egyedül a technikásabb lefeléken sikerült visszaszereznem a hátrányomból. A Két-bükkfa-nyereg után azonban jött egy kis kaptató és két ismerős turista szemből, akik aztán megakasztottak a haladásban. A két felfelé igyekvő hölgy még a vonatról volt ismerős. Nem értettem, hogy hogyan jöhetnek szemből, mikor ők is ezen a túrán vannak, talán eltévedtek? Hamar kiderült, hogy ők már a rajtot se találták meg, így inkább egy privát túra mellett döntöttek. Ugyanis nem értették, hogy miért megy be Piliscséven mindenki a kocsmába, holott a (valószínűleg tavalyi) feltöltött track szerint a Faluházból indul a túra, mint ugye tavaly is. Mikor kiderült a turpisság, már nem volt kedvük visszagyalogolni majd egy kilométert.

Mikor feltornásztam magam végre olyan magasságba, ahol újból futni lehetett, elkövettem egy hatalmas hibát. Pedig a tracket is elővettem, hiszen hamarosan elérem a Pilis-nyeregben lévő nagy útelágazást, ahol véletlenül se akartam rossz irányba tovább futni. Az bezzeg sem otthon, sem most nem tűnt fel, hogy a track szerint egy oda-vissza szakaszban ki kéne menni a Hrebenyhez, más néven Fekete-kőhöz. (A Hrebeny egyébként fésűt jelent szlovákul /ld. magyar gereben/, utalva az itteni sziklák formájára. A Fekete-kő elnevezés viszont kevésbé utal az itteni mészkőszirtek színére, mert ez itt most a fehér mészköves-dolomitos Pilis, a kőzet választóvonala meg valahol a völgyben fekszik. Az ellentétes, Visegrádi-hegység részét képező oldalon már sötétebb színű vulkanikus sziklák magasodnak a hegyoldalban. Ott persze Fehér-szikla nevű kilátóhely van, de hagyjuk is ezt, ki lát bele a valamikori névadók agytekervényeibe?)

Utólag már sajnálhatom a kispistázásomat meg a csodás kilátást, amiben részem lehetett volna újból. Szerencsére már számtalanszor jártam itt, ráadásul most is megfordult az agyamban, hogy ki kéne ugranom oda, még ha nincs is benne a konkrét útvonalban a kilátóhely. Hát benne volt!

A nyeregben egy csapatnyi turista pihent éppen, én meg kerge nyúl módjára átszlalomoztam közöttük, neki a jó kis lejtőnek. Szegény felfelé kapaszkodó turisták nem győztek félreállni az őrült narancssárga ruhás terepfutó útjából. Biztos írtam már, hogy imádom a lejtőket, főleg ezeket a technikásabbakat, ahol minden lépést meg kell fontolni, előre meg kell tervezni. Nem csak a lábakat, az agyat és koncentrációképességet is megdolgoztatják. Meg sem álltam a Tölgyfa-büféig, egyedül a Kapisztrán kunyhót kaptam le gyorsan itt az úgynevezett Szénás-úton. Nem is jutott eszembe, hogy pont erre krepált meg a kiskrapek, azaz történt a dolog szénagyűjtés közben, ami miatt egy közeli erdőrész a Chlapec-halála nevet viseli. Csak azt csodáltam, hogy a másik futólány nem tűnik fel sehol a láthatáron. Biztos ő is nagyon jól megy, esélyem sincs utolérni.

Onnan fentről jöttünk

Bent hoztam a régi formám, megint nem találtam a pecsétet, ami egy jelöletlen, szinte észrevehetetlen sarokban bújt meg egy asztalkán. Még jó, hogy voltak emberek, akiktől kérdezni lehetett. Fogyasztani nem állt szándékomban, hiszen a hazai italomból is alig fogyott, aztán a cél sincs messze, pláne futó üzemmódban. Azt meg el is felejtettem, hogy el kéne mennem a mosdóba rendezni az ügyes-bajos dolgaim és kidörzsölődéseim. Ki akarja ilyenekkel húzni az időt, mikor már mindjárt itt a cél! Arra is rájöttem, hogy megint elhanyagoltam a frissítést, például nem vettem be sótablettát. Éreztem is a savasodni kezdő izmaim. 

Éppen kanyarodtam a kékre, mikor az erdőből kibukkant a másik futólány. Nagyot néztem. Kérdeztem, hogy vajon eltévedt? Hát nem, mint kiderült, én tévedtem (el). Most már nincs mit tenni, tovább kell gyalogolni vagy futni (ami éppen megy az adott terep alapján) a célig. Tényleg nem tudom, mi értelme a kilátáson kívül ezeknek a becsületkasszás oda-visszáknak. Nincs a végpontokon se pontőr, se valamilyen önigazolási lehetőség, sőt szinte az is a túrázó becsületére van bízva, milyen úton jut fel Klastrompusztáról Dobogó-kőre. Nincs köztes EP viszont regngeteg a lehetőség, sokkal rövidebbek is akadnak a kiírt útvonalnál. Sose derül ki, ha az ember nem a megadott útvonalon haladt esetleg. Bevallom, én menet közben inkább a nagypistázáson jártattam az agyam, például olyanokon, hogy felmegyek a Vaskapu-sziklához vagy kimegyek egy másik közeli kilátópontra még a sárga keresztről.

A Klastrompuszta és Piliscsév közti szakaszon egész sok rövidtávos volt úton, köztük egy csapatnyi kiscserkész is. Köztük is átszlalomoztam és csak vártam, mikor ér utol a másik futó. Már éppen a csévi templomnál fotóztam a keresztet egy elég mutatós szögből, mikor elfutott mellettem. Így járja, legyen az övé az elsőbbség, megérdemli, hiszen ő becsületesen végig ment, nem hagyta ki a kilátópontot, sőt erősebb is sokkal nálam. Ez főleg a véghajrában mutatkozott meg, ahol rendesen elhúzott a síkon. Nekem ekkor már csak döcögésre volt erőm. De azért előbb-utóbb bedöcögtem valamivel éppen több mint 4 óra menetidő után, még 12 óra előtt a kocsma ajtaján, ahol már nagyban poharaztak a falusi ivócimborák mustrálgatva a beérkező túrázókat, főleg a nőneműeket. A disznótorosnak azt hiszem, búcsút inthetek valóban. Viszont lehetett volna inni citromos szódát, de inkább egy kávéra voltam hangolva, hiszen a tonikom is teljesen bontatlan maradt. Kicsit szét lehettem esve, mert a kedves díjazó személyzet folyton azt kérdezte, nem hagytam-e ott semmit, mikor aztán a mosdó-kávé-menetrendcsekkolás kör, majd valamennyi pihenés után távozni akartam. Szerencsére mindenem megvolt, így inkább bevágtam még egy plusz zsíros kenyeret, mielőtt kisétáltam volna a majdnem pont két kilométerre lévő vonatig. Annyi a távolság, most pontosan lemértem. 

Az sajnos nem derült ki, mi köze van Jókai Mórnak ehhez az útvonalhoz, ha egyáltalán van bármi is. Az itiner se segített, maximum abban, amit eddig is tudtam, hogy Jókai is fogékony volt a természet iránt, ami legfőképp abban mutatkozott meg, hogy igencsak terjedelmes és kacskaringós tájleírásokat tudott kanyarítani, amit iskolás koromban kifejezetten gyűlöltem olvasni. Alig bírtam átrágni magam rajtuk, sok Jókai regényt emiatt tettem le. Szerencsére nem örökre, mert harmincas éveimben újra felfedeztem magamnak Jókait. Sorra olvastam könyveit, azokat is, amiket kamaszként nagy ívben félrehajítottam. Erre is meg kell érni, mint sok mindenre. Ha valamelyik magyar tájegységhez és hegységhez kötődik Jókai, akkor az a Bükk, mégpedig Tardona, valamint a fölötte lévő magaslatok, ahol a szabadságharc után bujkált. Az a tény is ismert a „nagy magyar mesemondóról”, hogy szeretett utazni, tulajdonképpen ő volt az egyik első magyar dokumentált turista. Nem is véletlen, hogy több tőle származó, tájakkal, természettel kapcsolatos idézetet felhoz az itiner, például a következőt:

„Vannak vidékek, amiknek igéző hatása az emberi kedélyre el nem tagadható, amiknek múltja belesugall a jelenbe.”

Azt hiszem, nekem, akinek folyton mesél az erdő és a táj, sőt magam is előszeretettel mesélem másoknak az erdő meséit, ezt nem kell nagyon magyarázni. Azt is könnyű elképzelni, micsoda jutalomfalat lett volna híres írónknak ez a sok morbid történet, ha ő maga is nem halálozott volna el már régen, mikor ezek megtörténtek.

Ez az idézet Sir Edmund Hillarytól származik, nem Jókaitól

A hazaúton már semmi érdemleges nem történt, azt leszámítva, hogy majdnem jégkocka lett belőlem az Aquincum megállóban a HÉV-re várva. Lehet, hogy mégis jó ötlet lett volna az a pehelydzseki?

Strava-link: