Úgy jártam, hogy még az év fele se múlt el, de már tudok egy befutót az év teljesítménytúrája címre. Igaz, szavazni nem szoktam, legfeljebb csak magamban. Íme, az idei nyertes címre jó eséllyel pályázó, a Karancs-Medves. Nem hiába ajánlgatta Máté annyit ezt a túrát nekem.
Pedig szokásommal ellentétben nem a királytávra, az 50-esre neveztünk, hiszen még mindig bajlódom a derekammal, Petinek meg bőven elég ez a táv, hiszen másnap kosármeccse lesz. Így a még esélyes 35-ösről is le kellett mondanunk. Hogy mivel nyerte meg szőrös szívemet ez a túra? Sok nem kellett hozzá: fantasztikus időjárás, csodaszép útvonal, barátságos pontőrök és a mindent felülmúló csurgatott kenyerek (no és a palacsinta a végén).
 |
| Kálváriára fel! |
7 körül indultunk Budapestről, nagyjából másfél óra autózás után ott is voltunk a salgótarjáni Galcsik fogadónál, ahol ugyan nehéz volt parkolóhelyet találni ilyen késői indulásnál, de kis szerencsével akadt mégis, egész közel az étteremhez. Beneveztünk (előnevezéssel nem éltünk, mert eléggé sok tényezőtől függőben volt a hétvégi program), gyorsan ittunk még egy-egy eszpresszót, aztán neki is vágtunk a 23 km-es útvonalnak. Ugyan már túráztam ezen a vidéken többször is, de ezeket az alkalmakat egy kezemen meg tudom számolni. Így ez a vidék mindig az újdonság varázsával hat – most is így volt.
 |
| A kálvária városépítészeti ... |
 |
| és botanikai szemszögből |
Viszonylag rövid bemelegítő szakasz után kőkemény kezdés várt ránk: uzsgyi fel a kálvária meredek lépcsőin és szerpentinjén! Közben nem győztem fotózni az elénk táruló város szocreál csodáit és a környező idilli vidéket. Ha ránézünk a térképre, feltűnik, hogy a város szerkezete egész szokatlan. Egy hosszan elnyúló, nagyjából É-D irányú völgybe települt Salgótarján városmagja és ebből ágaznak ki oldalirányba a városrészek. Állítólag helyhiány miatt volt erre szükség. A térképet tovább böngészgetve egész furcsa városrészneveket találhatunk: pl. Rokkanttelep, Idegér, sőt más városrészek kapcsán a múlt is kísért, hiszen iparvárosról van szó: Gorkij-lakótelep, Kemerovó-lakótelep, Béketelep, Szabadságtelep – és talán a legfurább köztük: a Kempingtelep. A hol laksz kérdésre az itteniek egész valószínűtlen válaszokat tudnak adni: „A Kempingtelepen lakom.” (ó szerencsétlen csöves, még rendes lakása sincs...), illetve „A Rokkanttelepen lakom.” (mondjuk a jelen két százasos hét után lehet, hogy majd én is átköltözhetek oda). Egyébként arról kapta a nevét, hogy itt a hadirokkantak kaptak házhelyeket.
 |
| Mint más településeken is, a keresztút egyben Magyarország 20. századi kálváriáját is szimbolizálja |
A kálvária tetején máris hozzájuthattunk első pecsétünkhöz és csokinkhoz, majd elhullámvasutaztunk a Szent-Imre-hegy, Meszes-tető, Pipis-hegy és a Gyurtyános mentén az álomszép Czeberna-völgy bejáratához. Itt még sokat kocogtunk, sorra előztük a többi túrázót. Az eszményi réten az idősebb pontőrök pecséteket és cukorkákat osztogattak. Kocogtunk volna tovább a szintén csodás Kercseg-lapos felé, de a terep csak részben engedte, így aztán innentől már nagyrészt gyalogoltunk. Megcsodáltuk a rét közepén álló formás tölgyet, aztán meg lekocogtunk Somoskő szélére, ahol már másodszor pillantottuk meg a mai nap egyik fő attrakcióját, a Salgóvár sziluettjét a bazaltkúpon. Nem beszélve arról, hogy megint egy bámulatosan szép réthez volt szerencsénk, nem utoljára a mai napon.
 |
| Pompás tölgy a Kercseg-laposon |
 |
| A növendék vizsla, mely vigyáz a bogrács tartalmára |
Ahogy közeledtünk a vasútállomáshoz, egyre gyakrabban csapta meg orrunkat valami mennyei illat. Csak nem a Határ büfétől jön? De igen, éppen valami bográcsos étel készül, amit egy kölyökvizsla vigyázott. Sajnos nem nekünk, de azért mi se maradtunk éhen: válogathatunk a darálós keksz és a házi sportszelet között. Pecsételés után nekiindultunk a piros-sárga közös szakaszának, ami egyben követi az egykori medvesi ipari kőszállító vasút útvonalát. Sőt még magyarországi kuriózumként az alagútján, a „Dunelen” is átvezet, amit a 2024. februári omlás miatti balesetveszély végett ki kellett volna kerülni, de mi azért átmentünk rajta, hiszen még Peti nem látta. Nem bántuk meg, hiszen gyönyörűen látszott, milyen is a hegy belülről. Talán nem mindenki tudja, hogy 1848-ban volt pont itt az alagútnál egy
vonatrablás is, mikor is a munkások bérét szállító vonatot támadták meg a banditák.
 |
| A kisvasút töltése |
 |
| A hegy belülről |
 |
| Készülnek a csurgatott kenyerek |
 |
| Cukibbnál cukibb horgolt állatkák sorakoznak |
Tovább kanyarogtunk a jól látható kisvasúti töltésen vezető piros jelzésű úton az eresztvényi műúthoz, ahol szerencsére egy túrázó útba igazított minket a Geoparkhoz, ahol a következő ellenőrzőpont székelt. Bizony kár lett volna kihagyni a remek csurgatott kenyereket. Éppen már arról beszéltünk, hogy kezdünk éhesek lenni és ideje elővenni szendvicseinket, amikor megéreztük a csalogató szalonnazsír illatát. Miközben már vagy az ötödik karéjt pusztítottam, született meg bennem a döntés, hogy idén bizony nem hagyom ki a Bazalt 100-at. Pedig eddig volt három bajnoksági futam, amit csak zárójelesen terveztem teljesíteni, ezek egyike volt a Bazalt. Ezt a túrát az elfogyasztott csurgatott kenyerek gyorsan le is taszították erről a listáról. Melléjük még bevágtam két lekvárosat, aztán fotózkodtunk kicsit Petivel a parkban. Éppen indulni készültünk, mikor megjelent pár ismerős: Szabó Attila, majd Görög Adri és Kovács Zsolt. Ők nem lazsáltak, az ötvenest teljesítették velünk ellentétben. Pár szót beszélgettünk, kiderült, fogunk még találkozni párszor jövő héten is mindannyiukkal. A horgolt állatokat áruló néni standjánál sajnos nekem nem volt szerencsém: a portékák között nem volt hátizsákra való mókus, amit már régóta szeretnék, Adri viszont talált egy cuki malackát magának.
 |
| Dornyay-ház |
 |
| Peti és a bazaltoszlopok |
Kicsit aggódtam, hogy megyünk fel a várba most hasunkban a sok csurgatott kenyérrel, de szerencsére nem lett gond. Ügyesen oda is találtunk, és egész jó erőben meg is másztuk a kaptatókat. A Dornyay háznál lévő elágazásnál Peti mondta is, hogy ha egyedül lenne, már sírva keresné a micijét. Hiszen nem kaptunk tracket csak egy útleírást és egy igen furcsa térképet, amit szerintem nem volt bonyolult értelmezni, ha az ember tudta, melyik szín az övé. A bácsi az indításnál meg a lelkünkre kötötte, hogy a zöld színre figyeljünk. Ehhez már csak az online térképet kellett hozzánézni meg a jelzéseket, valamint az útjelző táblákat és onnan tulajdonképpen sínen voltunk (néha szó szerint, köszönhetően sok érintett vasúti emléknek). Persze ehhez kellett néha némi fejtörés és térképnézegetés, de legalább az agyamat is edzettem a túra során. Bár a térképvázlat helyett inkább a leírást olvasgattam, ami szintén sokat segített a tájékozódásban. Útközben a várba fel Kreiter Balázzsal is szembe találkoztunk.
 |
| Ama nevezetes térkép, ami sokaknak feladja a leckét |
 |
| A famókust nem vihettem el hátizsákdísznek, így inkább mókuskodtam kicsit |
Fent a várban a mesés panoráma mellett újabb bélyegző várt némi nápolyi szelettel és kedves pontőr hölgyekkel. Még felmásztunk a vár legfelső szintjére és készítettünk végre pár közös képet, miközben kicsit csepergett ránk az égből némi eső és fújdogált valami szélféle is. Egészen elkomorodott az idő, hogy aztán újból kividuljon. Aztán megcéloztuk a leírás szerinti famókust, amit meg is találtunk. Tessék, végre lett mókusom, bár magammal nem vihettem ezt a jókora darabot hátizsákdísznek.
 |
| A Boszorkánykő |
 |
| Mindenféle boszorkányok és boszorkánymesterek |
Innen a Kis-Salgó, avagy a Boszorkánykő csúcsa volt a következő célpontunk, ahol mi is beálltunk a fényképezkedő túrázók közé. Nem lehetett kihagyni. Aztán nekiduráltuk magunkat a nyaktörő lejtőnek. Sorra kerülgettük az óvatoskodókat, hiszen mi azért már láttunk ilyet, sőt ilyenebbet is. Miközben „elrobogtam” két leányzó mellett, hallottam, hogy figyelmezteti társát, hogy „Engedjük a profit”. Mondtam is nekik, hogy esetleg majd egy sikeres Kazinczy 200 után annak is fogom érezni magam.
Felmerül a kérdés, hogy mikor érezheti magát ebben a sportban profinak az ember? Egy Kinizsi százas után? Nekem az volt az első teljesítménytúrám, tehát még bőven a tanulópénz korszaka volt. Ráadásul akkor teljesen más időket éltünk több szempontból is, erről szól egy bejegyzésem. Vagy tíz, húsz, harminc, esetleg száz teljesített százas táv után? Vagy egy kétszázas után? Szerintem tipikusan az a sport ez, amire a „Jó pap is holtig tanul.” mondás jellemző. Vagy kicsit közelebb araszolva a saját sportunkhoz: „Az öreg hegymászó a jó hegymászó.” Nem is a fiatalok sportja ez... Úgy érzem, minden egyes túra szolgálhat tanulsággal a következőkre nézve: felszerelések, frissítési elemek jönnek-mennek, kerülnek kipróbálásra folyton, az egész egy nagy kísérletezgetés. És az ember maga is változik, azt már ne is részletezzük, hogy alapból is, sőt még az átélt élmények hatására is. Aztán vannak jobb és rosszabb napjai még egy „profinak” is.
Itt érintettünk egy másik vasúti emléket, az egykori salgótarjáni fogaskerekű vasút nyomvonalát. A keskeny nyomtávú szénszállító vasút vonalát 1881-ben nyitották meg a Vasgyár - Salgóbánya és Szénrakodó között. A 222,6 m szintkülönbséget magába foglaló, 5830 m hosszú táv fogaskerekű és adhéziós szakaszok váltakozásával került kivitelezésre. Ez volt Magyarország első fogaskerekű vasútja.
 |
| Salgóvár, már távolból |
Egy kereszteződésben a piros jelzésre váltottunk Ponyipuszta felé, ahol újabb ukrán csokik ütötték markunkat egy pecsét társaságában. A csillagvizsgáló közelében, a Gedőczön volt a következő EP egy kód formájában, ami mellett először el is mentünk hasonlóan másokhoz. Igaz, a végén nem is érdekelt senkit-hogy lefotóztuk-e. Azért én visszafordultam és lefotóztam, biztos, ami biztos. A Ruhagyári útnál értük el a Füleki utat, ahol egy egész nagy zsidótemető is van. Sikerült a magas kerítésen keresztül befotóznom.
 |
| Zsidótemető |
Hamarosan elhagytuk a piros jelzést (bár nem kellett volna), mert nagyon vonzott egy patak hídja alá bekanyarodó bicikliút, ami átment a vasút túloldalára, ahol a cél is volt. Innen már csak nagyjából egyenesen kellett haladni a Galcsik fogadóig, ahol át is vettük a díjazást és elfogyasztottuk a mellé járó palacsintákat egy-egy kávé kíséretében. Még üdvözöltem Harrer Tamásékat is a célban, de itthon kiderült, hogy más ismerősök is ezt a túrát választották az e hétvégi bőséges kínálatból. Talán nem véletlenül.
Strava-link:
