A teljesítménytúrázók világának csúcsragadozói ezen a hétvégén egy igazán különleges jutalomfalatra fenhették a fogukat. Ilyen alkalom csak 5 évente kínálkozik, sőt sportunk igazi alfáit egy kiadós 250 km-es táv is várta. A magamfajta növendék farkasoknak, akiknek még megfeküdte volna a gyomrát a fent említett adag, illetve kevésbé vérszomjas ordasoknak meg ott volt a 125-ös táv, ezzel is szétpukkadásig jól lakhatnak A kisebb fenevadaknak is jutott mindenféle apróbb-nagyobbacskább fogára való konc. Ezt a gigantikus lakomát úgy hívják, hogy Kohász kék teljesítménytúra. Mely olyan, turisták által ritkán helyekre is elvezet, ahol még valódi csúcsragadozók, így farkasok és medvék is megfordulnak néhanap.
A Kohászok útja jelvényszerző túramozgalom pecsétje
Ez a túra tulajdonképpen a Kohászok útja jelvényszerző túramozgalom Diósgyőrtől Ózdon keresztül Salgótarjánig vezető útvonalára épül. E mozgalmat még az 1960-as évek vége felé hozták létre a jelzések felfestésével a városok túrázói, majd 1970-re készült el a három nagy kohász iparvárost összekötő útvonal, mely azzal a céllal létesült, hogy a túrázók megismerhessék e térség, a Bükk, az Upponyi-hegység, a Heves-Borsodi-dombság, illetve a Karancs-Medves vidék szép tájait, kulturális és ipari érdekességeit, jellegzetességeit, valamint lakóinak életét. Van is mit csodálni e vidéken, melynek jó részére rányomta bélyegét a gyors iparosítás, majd az itteni fő ipari tevékenységek, mint a kohászat és a bányászat fokozatos, majd szinte teljes leépülése. Evvel a folyamattal párhuzamban kezdett az útvonal is járatlanná, aztán csaknem járhatatlanná válni, míg 2020-ban fel nem karolták lelkes túrázók és festettek új jelzéseket, irtották a gazt, helyeztek ki új bélyegzőket. Evvel együtt mégis ez Magyarország legnomádabbnak tartott jelvényszerző mozgalma, főképp az infrastruktúra hiánya miatt. Szóval ezen a tájékon barangolva a magamfajta pesti turista nem csak pozitív értelemben álmélkodhat, bizony lát itt jobb sorsra érdemes épületeket, ipari létesítményeket, sőt egész város- és falurészeket, nem beszélve az itt élő emberekről, akik nem nagyon, vagy csak jó messze találnak munkalehetőséget. Vagy már nem is nagyon akarnak találni bármit, beletörődve a sorsukba, hogy senki se nagyon akarja felkarolni őket. A romlás jeleit viszont körülöleli a csodaszép táj, és mi túrázók azért egyértelműen ebből látunk többet.
Valaha Somsály is jobb időket élt
A túramozgalom útvonalának egyes részeihez rengeteg szállal kötődöm, majd ezekről mindenhol említést is teszek, de így összességében az útvonalat bejárni is már több évre visszanyúló tervem, amit eddig valahogy nem sikerült megvalósítanom. Persze nem így egyhuzamban terveztem a teljesítést, hanem több szakaszra felbontva. Futva vagy gyalog, egy-egy napi adagot, vissza-visszatérve, vagy folyamatosan haladva sátorral, bárhogy jó lett volna. Az előbbi verzió ott ütközött komoly akadályokba, hogy ezen a vidéken a tömegközlekedés is csak nyomokban létezik a pici falvakban. Sőt Magyarország legösszefüggőbb erdősége az óbükki rész, például Istenmezeje és Járdánháza közötti mintegy 27 km-es etapon az ember ki se jön a rengetegből. Nehéz volt időtervet készíteni úgy, hogy az ember oda és haza is jusson még aznap, és egyértelmű volt, hogy lesznek szakaszok, ahol muszáj lesz bevetni a többnapos verziót.
Ilyen molinó fogadott a diósgyőri Vár utcában a rajt előtt
Most azonban itt volt a nagy lehetőség, hogy egyben teljesítse az ember az egész mozgalmat az útvonal 33 órán belüli bejárásával. Ez alkalommal nagyon szerencsésen találkoztak az igényeim a lehetőségeimmel, mert azért jó néhány éve ezt így egyben még nem mertem volna bevállalni. Most azonban már tudom, hogy képes vagyok erre a feladatra, de így is ez lesz a második egyben legyalogolt leghosszabb távom, persze csak akkor, ha sikerül a teljesítés.
Most azonban eljött a régen várt pénteki nap, utazzunk is el gyorsan Miskolcra, az Acélvárosba, ahogy nevezték, mikor még működött a diósgyőri vasgyár. A vonat pontosan indult és érkezett (ez már manapság a ritkább lassan), majd a miskolci jegypénztárnál egy túrázó kinézetű fiúra találva immár hárman villamosozva utaztunk Diósgyőrig. Frissen csatlakozott útitársunk még be szerette volna szerezni a vasgyári pecsétet, így ő előbb leszállt, és onnan gyalogolt a rajtba. Mariannával még indulás előtt kerestünk egy helyet, ahol lehetne harapni valamit, majd a gyrosozás és kávézás után vissza is mentünk a rajtba, ahol előzőleg már egyszer jól ránk ijesztettek, hogy a 125-ös táv nem is innen indul és a papírjaink sincsenek itt. Mi csak néztünk mint Rozi a moziban. Már a „felkészülési időszakban” is sok gondunk akadt az egymásnak ellentmondó információk kibogozásával, illetve az induláshoz szükséges hiányzó tudnivalók beszerzésével, de erre egyáltalán nem számítottunk. Még szép lenne, ha ma el kéne utaznunk most Ózdra vagy Salgótarjánba, aztán esetleg ott is hoppon maradnánk. De aztán kiderült, hogy mi valóban jó helyre érkeztünk és a hőn áhított papírok is megkerültek valamelyik dobozból a rengeteg közül. Úgy tűnt, ez a rengeteg táv erősen feladta a leckét a szervezőknek. Viszont már első rajtban való megfordulásunkkor főtt a finom raguleves, amivel minket is nagyon szívesen megkínáltak, pedig azt hittük, hogy az csak a hamarosan érkező 250 km-es túrázóknak jár.
Bennem Diósgyőr nosztalgikus emlékeket idéz, hiszen diákkoromban, majd fiatal anyukaként is rendszeres résztvevője voltam az itt, majd később Egerben rendezett Kaláka fesztiválnak barátaimmal, majd később pici fiammal egyetemben. Micsoda szép idők! Sátraztunk az azóta megszűnt diósgyőri strandon, hajnalban úsztunk a medencében, majd belevetettük magunkat a fesztivál forgatagába. Az üresjáratokban meg mi mást csináltunk volna, mint túráztunk a környéken. Utoljára akkor jártam a kék keresztet, ahol túránk első kilométerei haladni fognak, illetve más érintett bükki helyeken is akkor fordultam meg utoljára, vagy éppen egyben először is, köszönhetően lelkes túravezetőnknek Varga Ákosnak, alias Vadornak, vagy jómagamnak, mint másik lelkes túravezetőnek. És azóta eltelt vagy 15 év. És úgy érzem, én még mindig az a fáradhatatlan fiatal nő vagyok, mint akkor.
A vár 2010-ben (a Kalákán bent volt a nagyszínpad)
És most: (felvetődik a de miért??? kérdés)
Volt időnk mindennel kényelmesen elkészülni, sőt kiderült, hogy papucs se kell a Csernely-patak számtalan keresztezéséhez, olyan alacsony a vízállás. Szóval azt se kellett cipelnünk felesleges koloncként. 4 óra előtt néhány perccel neki is lendültünk a hosszú utunknak Mariannával. Csatlakozott hozzánk egy ásotthalmi srác, Balázs Sanyi is. Direkt szerettünk volna még péntek délután elindulni, hogy minél hamarabb végezzünk. Az eredeti tervünk az volt, hogy 130 km-t teljesítünk, úgy, hogy Salgótarjánból még visszamegyünk Bárnára, ahova a csomagjainkat depóztuk és aludni is tudunk. Viszont azt az információt kaptuk a rajtban, hogy majd Salgótarjánban is lehet aludni. Szóval így a Salgótarjánban való befejezés lett a B terv, ha minden kötél szakad. Jaj de naiv ilyenkor még az ember, amikor éppen csak elhagyja a várost!
Vidáman kapaszkodtunk fel a Bagoly-hegy oldalába. Máris érkezett szemből futva Márton Dani. Kicsit meginterjúvoltam az ominózus „nagyon veszélyes” patakról, de ő is megnyugtatott és már robogott is tovább. Főleg, hogy megbiztattam, hogy várja őt a finom leves a ponton. Már ekkor dőlt rólunk a víz és kicsit el is kavartunk, mert nem vettünk észre egy kék keresztet. Ezen a szakaszon ugyanis nem kék csík jelzi a Kohász kék útvonalát az Országos kék és a Bükki kék közelsége miatt. A hegygerincen, majd a Puskaporos meredek akadálypályáján is sorra üdvözölhettük a túra igazi hőseit, a 250 km-t teljesíteni szándékozókat. Ehhez képest a miénk tényleg csak babatáv. Közben a Hegyes-réten érintettünk egy EP-t is, ahol egy banánnal vagy almával csillapíthattuk étvágyunkat. Ha kértünk, vizet is kaphattunk. Ebben a kánikulában az a legnagyobb kincs. Szerencsére az útvonalon számtalan lehetőség adódott a vízvételezésre, például a felsőhámori temetőnél, vagy a Fazola féle őskohónál is volt kihelyezett víztartály, de forrásokat vagy nyomós kutakat is tudtunk használni.
Ellenőrzőpont a Hegyes-réten
Személy szerint nekem a bükki szakasz tetszett legjobban, nagy részén szerencsére még világosban haladtunk át. Mindig is a Bükk szerelmese voltam, és imádatom tárgya most sem hagyott cserben. Egyedül azt sajnálom, hogy a Csondró-völgyhöz érve már ránk sötétedett. Egyszer feltétlenül kell látnom világosban is. De most haladjunk sorban: végig Felsőhámor, Lillafüred és Újmassa utcáin és erdein. Szakmai ártalomként már megint elő kell hozakodnom a nyelvészkedéssel. De ezt most nem öncélúan teszem, hiszen az itteni helynevek szorosan kapcsolódnak a környék kohászattal szorosan összefonódó múltjához. Vajon milyen német szó bújt el a Felső-, illetve Alsóhámor szóban, valamint a bennük rejlő hámor kifejezésben? A Hámor definíciója a következő a Wikipédián:
A Fazola Henrik féle őskohó, avagy a massa
A hámor (másként pöröly) olyan ipartelep volt, ahol vasat (vashámor) vagy vörösrezet nagy méretű, súlyos vaskalapácsokkal dolgoztak fel.
Szabadtéri kohászati kiállítás
Kalapács és pöröly, pont ezt jelenti a német Hammer is, ebből lett magyarul hámor. Mint ahogyan a latin massa ferri (vasmassza) kifejezésből németül Masse, abból pedig magyarul massa lett, ami aztán később a Fazola Henrik által itt létesített nagy olvasztókemencét (az őskohót) is jelentette, mely mellett el is haladtunk. Van még egy kemencét jelentő szavunk, a huta, ami gyakran szerepel magyar település- és helynevekben (pl. Répáshuta, Huta-rét) is. A huta kifejezés a német Hütte szóból származik. (Szóval itt ne a sípályák vendéglátóegységeire gondoljunk.) A Bükkben voltak üveg, de vas olvasztására szolgáló kemencék is több helyen, így gyakoriak a huta szót tartalmazó helynevek. Egyébként nem véletlen az se, hogy ennyi német eredetű szó honosodott meg nálunk, majd került fel a térképre is, hiszen a huták, kohók, hámorok és massák első munkásai német és szlovák ajkú betelepülők voltak. Sok egyébként a szlovák eredetű helynév is, de ez most kevésbé kapcsolódik a témánkhoz.
Felsőhámor temetője, ahol Fazola Henrik sírja is látható
A mászófal alatt
Felsőhámori hangulatkép öreg nénével
A lillafüredi vízesés szomszédságában
A Palotaszálló
A hámori csónakázótó
A Lillafüredi Állami Erdei Vasút viaduktja
Túratársaimat nem traktáltam ezekkel, inkább sorra megcsodáltuk a látványosságokat, melyeket bőven hintett elénk a túraútvonal. A sziklamászóhely hatalmas mészkőfalát, régi időket idéző épületeket, a Kohászati Múzeumot, amibe bekukkantanunk is sikerült, mivel ez egyben EP is volt. Méghozzá egyik legjobb az egész túrán: kávét és finom zserbót is kaptunk, meg kenyeret különböző lehetséges feltétekkel. És lehet ezt még fokozni: jött a lillafüredi Palotaszálló, szomszédságában országunk legmagasabb (mesterséges) vízesésével. Majd utunk a szépséges Hámori-tó árnyas partján vezetett tovább. Hamarosan kikanyarodtunk a műútra egy izgalmas patakátkelést letudva egy keskeny fapallón keresztül. Hosszú, de mégsem unalmas aszfaltvándorlás következett. Hamarosan odaértünk az őskohóhoz, ahol éppen a Vaskenyér napok rendezvénye zajlott. Mi már túl későn érkeztünk ahhoz, hogy elcsíphessünk egy bemutatót. Mindenről azért nem maradtunk le: bekukkantottunk az út szemközti oldalán lévő szabadtéri kohászati kiállításra helyette. Hamarosan pisztrángos tavak mellett haladtunk el, ami megint emlékezésre késztetett. Itt ettem ugyanis életem eddigi legfinomabban elkészített pisztrángját.
Téry Ödön emlékműve a Turista emlékparkban
A bükkszentléleki pálos kolostor romjai
Nemsokára el is hagytuk egy éles útkanyarnál az aszfaltot, mert jelzésünk a hegyoldalba irányított a Helyiipari-forráshoz, illetve az azt övező Turista Emlékparkhoz. Egészen Bükkszentlélekig hullámvasutaztunk, de leginkább emelkedtünk, néha az érdekes jelzésű Pisztráng tanösvény is kísért minket. Pontérintés után túratársaimnak feltétlenül meg akartam mutatni a pálos kolostor hatalmas torzóját közelről is, így tettünk egy rövid kitérőt. Majd nemsokára még egy aprócska de sziklamászós kitérőt javasoltam a Látó-kövekhez, hogy meglássuk a naplementét. Sajnos a várható időjárást is megláttuk a távolban az utolsó vöröses napsugarak mellett. Elég bizonytalan volt a légkör, de ennek ellenére csillagfényes éjszakát kaptunk ajándékba. Sajnos túl korán, mert a bővízű Mária-forrásnál, miután szomjunkat oltottuk, már vehettük is elő a fejlámpákat. Kicsit elmentünk rossz irányba, de aztán nagy nehezen megtaláltuk a letérőt a vadregényes és igencsak nehezen járható Csondró-völgybe. Hátulról meglepetés érkezett a villámgyors Márton Dani formájában. Kicsit együtt kocogtunk, de aztán elengedtem őt és Bévárdi Gábort is, mert eléggé elhúztam az sajátjaimtól. Mályinkára érve megkerestük a Sanyi kocsmát, ahol pecsételés után bemutatkozott egymásnak a két Sanyi, azaz túratársunk és a pultos, aki a lehúzott munkanap után máris indulni készült Horvátországba. Mi egyelőre nem engedjük, mert még sört innánk. Látja, hogy előttünk, főleg a 250 km-t gyaloglók előtt is olyan hosszú út áll még, amire Lölö és még sokan azt mondanák, hogy „Gondolom, nem gyalog”, így hát kiszolgál minket és el is beszélget velünk. Csak utánunk zár a kocsma mára végleg. Útközben előszedtem a saját hangulatjavító hangulatvilágításomat, amit Nemeshegyi kollégától lestem el. A gombás fényfüzér, amit magamra tekerek, remekül passzol a környezethez, és ezen magam is csodálkozom. Itt Mályinkán, majd a következő településeken végig ugyanis nagy divatja van annak, hogy egész évben karácsonyi égőkkel legyen telibe rakva a kert. Sanyi mondja is, hogy feléjük, Ásotthalmon ez nem szokás.
Naplemente a Látó-kövekről
A frissítően hűs vizű Mária-forrásnál oltottuk szomjunkat
Jól is jön a díszkivilágítás, mert hosszan haladunk forgalomban a mályinkai bekötőúton, majd a dédestapolcsányi főúton. Innen aztán a Lázbérci-víztározó felé vesszük az irányt, követve az Országos kékkel közös utunkat az Upponyi-hegységbe, amire még Mályinkán váltottunk. Megint csak igen kár, hogy sötét van, mert itt is csodás látványban lenne részünk. Hosszasan haladunk a nagy vízfelület mellett, de mivel semmit se látunk, igen monotonnak és soha véget nem érőnek tűnik ez a szakasz. Alig várom már a balkanyart, ami jelzi, hogy elértük az Upponyi-szorost és hamarosan beérünk a faluba. Útközben elhagynak Őrsi Annáék a 250-esek közül. Hihetetlen gyorsak ők is.
A falu focipályája, ami most az ellenőrzőpontunknak ad otthont, régi ismerősöm. Itt sátraztunk Petivel, mikor a kéktúra itteni szakaszát teljesítettük. Most gazdagon terített asztallal szolgál és pár biztató szóval. Sokáig nem időzünk mégse, mert személyesen is meg kell tapasztalnunk, milyen a vízállás a Csernely-pataknál. Innentől megint kék kereszt a jelzésünk, hiszen közel az Országos kék, amit imént hagytunk el. Ahogy bevetjük magunkat a patakátkelések világába, máris eltévedünk. Lehetne előre menni a patakmederbe, balra be szintén egy patakmeder- vagy útszerűségben, ami azonban susnyában végződik. Csak nagy nehezen vesszük észre, hogy jobbra is van út, és nekünk az kell. Jelzés ugyan van, de nem nagyon értelmezhető. Főleg így sötétben nem. Szerencsére ezután már tűpontos a felfestés és a patakátkelések se okoznak gondot, se vizes cipőt és zoknit. Egyes helyeken akadnak gigantikus kék keresztek is. Sátáig meglehetősen sokat kell mászni, ezek szerint ha az ember(nek) Sátán ül a hátán, akkor nem a pokolban van. Persze aztán le kell ereszkedni egy völgybe egy bizonyára igen komoly panorámát ígérő dombtetőről.
Sáta egyébként nekem egyik kedvenc gyerekkori olvasmányomból, Balogh Béni: Vadócok a Bükkben című könyvéből ismerős. Ő a szomszédos Nekézsenyben gyerekeskedett, kölyökkori élményeit ebben a könyvben és folytatásában, a „Szivárvány a Sajó felett” című kötetben örökítette meg. Én pedig e könyveket nagy lelkesedéssel olvastam már Bükk-imádó gyerekként is, majd felnőttként megint újraolvastam mind, talán nem is utoljára.
A pontunk a Gól presszó előtt székel. Itt már 40,6 km-nél járunk, de az óránk többet mutat. Jóízűen fogyasztjuk a töltött kiflit, amit a pontőröktől kapunk, majd rövid beszélgetés után útnak indulunk. Már látjuk, hogy hajnali 4-nél korábban biztos nem érjük el Ózdot, a nagy varázslót, ahol végre hozzájuthatunk a depós cuccainkhoz. Sanyival igen jó tempót fogunk meg a Sátáról kifele vezető hosszú aszfaltcsíkon, de Marianna folyton lemaradozik. Pedig itt most lehetne haladni végre! Bosszankodva ezen el is feledkezem titkos tervemről, hogy készítsek egy „Sátán vagyok” szelfit. Pedig itt a talán soha vissza nem térő alkalom! Mikor lekanyarodunk balra az aszfaltról, emelkedők jönnek, bár nem túl meredekek, így Marianna megint lemarad. Messziről viharfelhők gyülekeznek (bár még sötét van és nem látszanak), egyre csak villámlik és dörög. Nehogy kikapjuk az égi áldást is!
Nincs szerencsénk. Elkezd petyeregni az eső, aztán egyre intenzívebbre vált, mennél jobban közeledünk a városhoz. Mire kiérünk az erdőből, már egész rendesen esik. Itt sajnálom igazán, hogy nincs még világos. Így jobban meg tudnám nézni a szinte egyforma, éjjel egész takarosnak tűnő házakat a Csontalma utcában. Mikor célegyenesbe fordulunk egy lépcsősorról lejövet a gyárépületekhez, ahol az EP-nk is van, két fiatal cigánygyerek jön szembe. Kicsit bennem van a félsz, mi lesz, de nincs mitől tartanom. Rájuk köszönök, ők viszonozzák és mindenki siet tovább a maga útján, nehogy nagyon elázzon. Mert már szinte szakad. A távolban egyre gyakrabban sújtanak le a villámok. Jó lenne fedett helyre kerülni minél hamarabb. Ott téblábolunk a Kohász téren, ahol a pontnak kéne lennie, de sajnos semmi arra utaló jel, melyik épületbe rejtették el. Végül arra szavazunk, hogy nézzük meg a magas házat, aminek néhány ablakából világosság szűrődik ki. Szerencsénk van, Nagy Jani integet le nekünk a harmadikról, hogy siessünk, ott fent lehet pihenni is.
Alvásról szó se lehet, de a gulyást nagyon szívesen megkóstoljuk. A depós csomagom rögtön meg is találom, nem így Marianna. Teljesen kétségbe van esve, hogy nem ide depózták a csomagját, pedig mindannyian felcímkéztük. Mire nagy nehezen kitúrok neki egy száraz felsőt a sajátomból meg egy energiaitalt, az övé is megkerül a harmadik emeletről. Közben töltőre teszem az órám, lábat krémezek és cipőt váltok, valamint ránézek az előrejelzésre. Egyelőre 7 óráig bizony esőt mondanak, de aztán napközben szünetet ígérnek és csak estére jön a következő adag. Nincs más választásunk, elő az esőkabátokkal és neki a hátralévő útnak. 52 km még messze nem a féltáv, és már kezdenek fáradni a lábaink. Most meg ráadásul megint vizesek lesznek újra pár percen belül.
A lámpát lassan el lehet tenni, de a sötétebb erdőszakaszokon még jól jön egyelőre. Kellemetlen bozótosban kapaszkodunk a Bükk-hegyre, majd a Köles-hátra. Ahol kis ablak nyílik a távolba, ott látjuk, hogy nem reménytelen teljesen a helyzetünk, mintha tisztulna az ég és az eső is szűnik lassacskán. A pontőrök bent kuporognak a sátorban, benyújtjuk nekik a paksamétát pecsételésre. Annyi lapot kaptunk, hogy pontőr legyen a talpán, aki rögtön megtalálja a megfelelő lapot.
Somsály felé a táj
Törjük és tűrjük tovább a bozótot, de nem hiába: Somsály előtt egy nyílt dombhátról figyelhetjük, ahogy festői völgyek terpeszkednek alant, körülöttük zöldellő hegyek eregetik a felhőpamacsokat. Ez jelenthet kiadós esőt, de tisztuló időt is – én az utóbbi értelmezésre szavazok örök optimistaként a szilvásváradiaknak adva igazat. Azt hiszem, az ottani rokonoktól hallottam először a „pipálnak a hegyek” kifejezést. Somsály nagyon szép fekvésű falucska. Kár, hogy rajta hagyta bélyegét a nyomor és kilátástalanság, mely minden egyes épületből árad. Mire átjutunk rajta, el is tehetjük az esőkabátot. Marianna végleg, mivel az övé a nagy dzsumbujban ripityára szakadt.
Somsály leégett romtemploma
A falut elhagyva egy nagy emelkedőt kezdünk mászni egy gázpászta mentén, aztán már magán a pásztán. A túra szerintem leglátványosabb szakasza következik: az Arlói-tó Erdélyt idéző környéke. Nem ismeretlen e táj, egyszer megfordultunk itt párommal, fürdési lehetőséget keresve, de sajnos lyukra futottunk, mivel a strand, a Suvadás liget akkoriban zárva volt. Így hát a büfében egy kávéval vigasztaltuk magunkat. Mondjuk most is jól jönne már egy kávé. Ha az ember éjszakával kezd, általában ilyenkor jön rá az első komolyabb álmosság. De most a gyönyörű táj ébren tart. No meg az, hogy kicsit lekavarunk a jelzésről és áttörhetjük magunk egy kisebb ingoványon. A második kaptató tetejéről végre megpillantjuk a tavat és a környező víkendházakat. Terveztem előzetesen, hogy beugrom Magyarország egyetlen suvadással keletkezett tavába (Európában is csak kettő van ilyen, az erdélyi Gyilkos-tó és ez), de most ejtem a tervet, pedig kezd megint meleg lenni. A suvadás egyébként közérthetőbben hegyomlás, mikor egy leszakadó hegyoldal, itt a Csahó-hegy oldala, eltorlaszol egy patakot, melynek vize tóvá duzzad lefolyási lehetőség hiányában. Inkább haladjunk előre, úgyis fürdünk még saját izzadtságunkban eleget.
Somsály ép katolikus temploma
Erdélyre hajazó táj
Olyan meleg kezd lenni, hogy a jelzés is napszemüvegért kiált
Nem győzök betelni a tájjal
Magyarország egyetlen suvadással keletkezett tava, az Arlói-tó
Végigmasírozunk a túrának azon a szakaszán, amitől a legjobban rettegtem. Olyan pletykák keringtek túrázókörökben, hogy voltak évek, mikor a teljesítménytúrázókat polgárőrök kísérték végig Arló és Járdánháza utcáin. Kéregető gyerekek, erejüket fitogtató kisebbségiek, házból kifutó acsarkodó kutyák. Nem tagadom, ott lapult egyik zsebemben a paprikaspray, arra az esetre, ha valami necces dolog történne. Most azonban el is felejthettem a sprayt és minden előítéletemet. Végtelen béke honolt a településeken. Előzetes vízióimhoz képest a faluk kimondottan rendezett képet mutattak. A túra legbájosabb jelenetének is itt voltam tanúja: éppen egy porta előtt haladtam el, ahol egy bácsi éppen nyitotta a kaput három tehenének. Ők már maguktól tudták, merre kanyarodjanak a legelő irányába. A bácsi meg mögöttük biciklire pattant, és szép komótosan kísérte őket. Ilyet is lassan már csak Erdélyben látni... Apropó, Erdély? Pont a környező táj is olyan. Távolban ott magasodnak már a Vajdavár-homokkővidék ormai, rajtuk egy-egy felhőfoszlány csücsül. Várnak minket, mi meg hamarosan érkezünk is.
Legelőre tartó tehenek
Itt is Erdély jutott az eszembe
Megint új tájegység, bár az itteni tájegységnevek elég kaotikusak. Heves-Borsodi-dombság, Vajdavár-homokkővidék, Óbükk: ezek mind használatosak erre a vidékre, mégsem fedik le ugyanazt a területet. Dombságnak se dombság igazán, mert több csúcsa megüti már a hegy kategóriát (pl. Vajdavár, Ökör-hegy, Szarvas-kő), viszont a homokkővidék is csak a terület bizonyos részére érvényes. Az Óbükk meg a térség népi neve inkább, és talán nem is fedi le az egész szakaszt Bárnáig. Teljesen nem ismeretlen előttem e táj, mert vezettem már túrát Ivádon, Bárnán és Nemtiben, megfordultam már Istenmezején is. Több itteni kalandunkról írtam itt a blogon (lásd a településnevek alatt található linkeket). Mégis izgatottan várom a találkozást a Kohász kék eme szakaszával.
Dobronyatanya
A hosszú aszfalttaposás már igen megviselte a lábunkat és nagyon jól esett leülni a Gyepes út 39. alatti turista fogadóban. Nagyon kedves fogadtatásban részesültünk, már tolták is elénk a főtt virslit, a kávét, sőt sört és pálinkát is kérhettünk, valamint további finomságokat. Jó volt itt megpihenni. Sanyi serényebb nálunk, hamarabb útnak indul, már csak Bárnán találkozunk vele. Aztán újult erőre kapva még hosszabb aszfaltozás következett végig a Gyepes-völgyön, egészen az Ökör-hegy lábáig. Ez a tájegység legmagasabb pontja a maga 541 méterével. Bizony alig vártuk, hogy vége legyen ennek a hosszú, monoton szakasznak. Néha ugyan elhúzott mellettünk egy kismotor vagy egy autó, ami gombászokat vitt a rengetegbe. Több helyen láttuk, hogy kosarakkal igyekeznek a hegyoldalba. De vajon merre lehetnek a gombák? Mert eddig egyet se láttunk... Aztán sokkal később, már a Szalajkaház után, megpillantottam fent a hegyoldalban, szigorúan villamos kerítés mögött egy hatalmas vargányát. Se árammal megüttetni magam nem volt kedvem, se kitérni miatta, se elcipelni Salgótarjánig. Így hát maradt a helyén. Kicsit csalódott voltam, hiszen sokkal izgalmasabbnak képzeltem az Óbükköt. Egyre vártam, melyik környező hegy lesz az Ökör-hegy, amire mindjárt felmászunk. Szembe jövő turisták már előre figyelmeztettek, hogy nem fog jól esni. Aztán az lett a nyertes, amelyikre legkevésbé akartam felmenni. Bár utólag azt kell mondjam, a túrázók kicsit túlparázták az egészet.
Ház a Remete-forrásnál
Az Ökör-hegyre kapaszkodva kicsit sikerült elkavarnunk a piros jelzésű, 60-as években felfestett Partizán útra, mely Borsodnádasdtól a Hangonyi-tóig vezet Szőnyi Mártonnak és partizántársainak emléket állítva. És akkor jöjjön a személyes kötődés itt is: általános iskolai úttörőcsapatunk éppen Szőnyi Márton nevét viselte.
5021-es számú Szőnyi Márton úttörőcsapat vigyázz! Zászlónak tisztelegj! (Forrás: Facebook, Újbuda Anno Retro XI csoport)
Kis vörös nyakkendős úttörőként persze fogalmam se volt, ki volt csapatunk névadója. Mondjuk Szőnyi Mártonnak annyi érdeme volt mindössze, hogy még magyar pilótaként az ellenséges szovjetek lelőtték az égről, aztán elhurcolták a Szovjetunióba, ahol átképezték partizánnak. Még kitüntetést is szerzett. Ehhez képest pár héten belül leleplezték őt és a csapatát, mikor ledobták őket ejtőernyővel ezen a környéken. Oké, ez biztos nem egyszerű lúzerség, nehéz lehet partizánkodni... ezt már az is mutatja, hogy mikor Mariannát a hegyoldalban kúszó piros ösvényre vezetem, hogy visszatérjünk a kék jelzésünkre, máris hatalmas úttorlaszok fogadnak kidőlt fák formájában. Ez így elég partizános, úgyhogy toronyiránt próbálunk felmászni, vissza a barátságosabb Kohászok útjára. Mariannának nem nagyon tetszik a dolog, de nincs mit tenni.
Kilátás az Ökör-hegy alatt
Még jó sokat kell mászni a csúcsig, de legalább szép kilátás a jutalmunk. A levegő néha annyira áll, hogy még nehezebbé teszi a hegymenetet. Máskor meg kellemes fuvallat legyezget minket. Elég bizonytalanok a légköri viszonyok, még bármi lehet ma. Még soha véget nem érni akaró vándorlás vár ránk Vállóspusztáig. Közben kezdenek utolérni a ma reggel induló 125-ösök jobbikai. A bővizű forrás mellett lévő pontnál csak lerogyok a kihelyezett székbe és két pofára majszolom az elénk tett rágcsákat. Sajnos idefelé már elő kellett venni az aszpirint is, mivel elkezdett lüktetni a fejem. A nyomott idő a hibás, vagy még több folyadék kéne? Mindenesetre nagyot merítek a forrásból. Arról ne is beszéljünk, hogy a szokásos foltok a lábamon már az első órákban előjöttek és összefüggővé híztak mostanra. Sajog, ha tűzi a nap, vagy ha hozzáér valami. Szóval nem nagyon érzem azt a csít, ami szárnyakon továbbvinne. De feladni nem szabad, nem is lehet itt a semmi közepén, pont Magyarország legösszefüggőbb vadonjában. Nagyjából öt kilométer még a Szalajkaház a következő ponttal, egyelőre jussunk el addig a hirtelen csúszóssá váló erdészeti úton.
„Cipós” szerkezetű homokkő kicsiben
Paksa Sebestyénék a pontőrök itt, és a túrán már sokadszor megkapom azt a pozitív visszajelzést, hogy olvassák a blogom. Ez annyira jól esik, máris egy picit több lesz az életkedvem. Nem mellesleg Sebestyén nagyon jól ír, érdemes elolvasni megható beszámolóját a túráról egy pontőr szemszögéből. Még egy rövidebb aszfaltos szakasz, míg befordulunk a Gemeruta-völgybe és megmásszuk a Szederkény 468 m magas csúcsát. Aztán végre leereszkedünk a szép nevű Istenmezejére (2016-ban a legszebb nevű magyar településnek választották), ahova úgy tűnt, már sose fogunk megérkezni. Isten napocskája ezerrel tűz ránk az aszfaltozott utcákra érve, egyáltalán nem barátságosan. Pláne az én lábaim számára. Végre megpillantom a Noé szőlője nevű homokkő sziklafalat, amit pár éve már volt alkalmam sokkal közelebbről is megcsodálni. Egy helyi monda szerint egy gazdag földesúr szőlőtőkéstől vált kővé, mikor egy szegény, beteg kislánynak nem adott a szőlőből és a gyermek édesanyja megátkozta.
... és nagyban
A helyiek kedvesen invitálnak a kocsmába, kérdezik, honnan jöttünk. Mikor meghallják, földig esik az álluk. A szokásos mondat hangzik el: „Az még autóval is sok!” Minket azonban minden csehónál és frissítőpontnál jobban vonz most az út menti kék kút, főleg annak hűs vize, amiben fürödni lehet. Így hát nem sajnáljuk a plusz métereket, pontérintés előtt és után is megfürdünk. Alig várjuk, hogy beérjünk az árnyas erdőbe. De a Katus-gödör kíméletlen, egyre csak emelkedik és még az utat is elvétjük. Szerencsére tudunk párhuzamosan haladni a standard kékkel, így nem teszünk a túrába még plusz 100 métereket. Csak kanyargunk össze-vissza a hegyháton, emelkedő, lejtő végeláthatatlanul. Már az se kárpótol, hogy mennyire szép arcát mutatja sokáig a Mátra egyik hegyoldalból, ahol egyébként szó szerint éget a nap. Úgy vonszoljuk magunkat előre, mint két elcsigázott és tikkadt sivatagi túlélő. Sehogy se fogynak a kilométerek. Már vagy harmincadszor számolom végig, mennyi van hátra Bárnáig, majd Salgótarjánig és még vissza Bárnáig. Minden megoldás közül a legrövidebb a legvonzóbb. Közben meg találgatom, ki és mikor lesz a „kétszázhúsz felettiekből” vagy a ma induló 125-ösökből, aki leghamarabb utolér. Fiala Peti? Szabó Attila? Esetleg Zsolt és Adri? Hol lehet Kreiter Balázs és Botos István? Megy nagyban a névsorolvasás. Az úton lévő őrültek szinte egész névsorát személyesen ismerjük.
A valósan eltelt és az észlelt idő itt már erősen eltér egymástól, így jó hosszúnak tűnik, mire távolból léptek és botok ütemes csattogása hallatszik és Fiala Peti még nagyon is peckes, hétmérföldes lépésekkel elhúz mellettünk. Hogy a fenébe csinálja? Mi már 52 km mínusszal is csak jóindulatúan szólva bicegünk. Utána érkezik nem sokkal Attila. Rajta se nagyon látszik a megtett táv. Végre elhagyjuk a Nagy-kő tömbjét és egy mélyúton lekanyargunk Bárnára. Már fotózni sincs kedvem az egyébként nagyon szép és viszonylag újnak tűnő kálváriát. Kis bozótos szakaszon kell áttörnünk magam és visítani tudnék, annyira fáj a kivörösödött lábam. Beérünk a faluba, az irányt tudom, de mégis bizonytalanok vagyunk, hol lehet a Kossuth utca 20. alatti kemping. Így hát megkérdezünk egy szépen felöltözött, szembe jövő bácsit, aki az unokáját sétáltatja. A bácsi úgy néz ránk, mintha kínaiul szólnánk hozzá. Megismételjük a kérdést, mondjuk a címet is. A bácsi kis híján visszaküld arra, amerről jöttünk. De hát láttuk eljönni erre a többieket, meg amúgy is ez az irány rémlik a térképről is. Ezt hallva a bácsi is korrigál. Még vagy 3 embert megkérdezünk a biztonság kedvéért, meg amiatt, mert sehogy se akar megkerülni a kemping. A kocsmából tántorogva kijövő úr is inkább csak furán néz ránk zavaros szemekkel és befelé invitálna. Na jó, ez legalább érthető. Utólag tudom meg a salgótarjáni Galcsik fogadó portásától, hogy sok évig Bárna volt a vezető Magyarország égetettszesz-fogyasztásában. Bevett szokás volt pálinkás kenyérrel nyugtatni a síró csecsemőket. Szerencsére a többi helyi lakos jó irányba mutogatott, így nagy sokára megkerül a kemping. Fiala Peti már siet is Salgótarján felé, ahogy mi érkezünk.
A pecséteknek otthont adó dobozok a Kohászok útja mentén
Itt vár a depós cuccunk is nagy örömünkre. A menü fasírt főtt krumplival és csalamádéval. Ezt máskor felhabzsolnám azon nyomban, de most alig bírok csipegetni belőle. Szívem szerint fognám a hálózsákom és bevonulnék egyik faházba aludni és ezzel befejezném a túrát itt, Sanyihoz hasonlóan. De Marianna addig beszél a lelkemre, hogy végül ledöntök egy energiaitalt, magamhoz veszem a kólát, a csomagunkat átcímkézzük Salgótarjánba, majd útnak indulunk. Azt ígérik, hogy odaér bőven a pakk, mire mi is átérünk. Nincs már rengeteg időnk, eddig már sokat elhasználtunk a rendelkezésünkre álló 33 órából. Talán a bárnai visszaútra nem is lenne már elég idő. Viszont Salgótarjánba akár lassan de biztosan is átjuthatunk a hátralévő 14 km-es szakaszon (mi eredetileg kevesebbel számoltunk, így kisebb sokként ért a mennyiség). De ki szeretne már visszajönni Bárnára is? Egyértelműen ejtjük eredeti tervünket. Azt mondták, Tarjánban is lehet aludni, szóval jó lesz nekünk ott is, úgyis onnan könnyebb hazajutni.
Az első kilométerek meglepően flottul mennek, húzom Mariannát végig az igen takaros falun (hogy senkinek se úgy maradjon meg emlékezetében, mint egy feneketlen alkoholgödör), majd fel egy igen kellemetlen, magas fűvel benőtt, erősen emelkedő mezőn, a gerincre. Hiába csodaszép minden, a lemenő nap fényében fürdő falu, a templom oldalában terpeszkedő foltos macska, a házból kiszaladó cuki kölyökkutya, a távoli kálvária látványa. Mind remek fotótéma lenne, de kinek van már kedve ilyenkor elővenni a telefont? A gerincre felérve egyre kevésbé tudom már kibogarászni a jelzéseket, így elő kell venni a lámpát. Lejtőre váltunk. Szemből két lámpafény közeledik – Anna és Laci. Most már ők az éllovasok, miután Dani feladta a túrát Ózdon. Ezt meglepődve halljuk. Kicsit beszélgetünk a hátralévő útról, aztán mindenki jó utat kíván az ellenkező irányba tartó csapatnak. Az övék még jó hosszú lesz innen.
E verset egy Inászón dolgozó fiatal mérnök, más források szerint az utolsó csillét kitoló bányász írta
Rövid vándorlás forgalomban, majd az inászói bekötőútra váltunk. Sajnálom, hogy itt is sötétben haladunk, érdekes lenne látni, hogyan vált egy egész, fénykorában több mint 2000 fős falu jóformán semmivé. Itt kezdődött ugyanis a Salgótarján környéki szénkitermelés, de most mindössze a sötétből előderengő, a gaz között megbúvó romos házfalakat látjuk, illetve a település temetője maradt meg, de oda nem teszünk kitérőt, pedig biztosan hátborzongatóan izgalmas lenne így éjszaka. Most csak mi haladunk itt az éjszakában, mint két fáradtságtól imbolygó szellemalak.
Egyre nehezebbek a lépések. Marianna mondja, biztos fel kell menni a Pécskő-nyeregbe, ami elég izzasztó feladat. Megnyugtatom, hogy a térképen csak egy Pécskő nevű települést látok, oda tartunk. Az persze nem jön le, hogy éppen az előbb említett nyergen keresztül. Csak azt vesszük észre, hogy kifogy az aszfalt a lábunk alól és egyre magasabbra visz az erdei út, és egyre meredekebben. Nagy sokára feltornázzuk magunkat a nyeregbe. Annáék elbeszéléséből, de az itinerből is rémlik, hogy kellene itt lenni valami EP-nek, de se híre, se hamva, pedig lassan elhagyjuk a házakat. Néha nehéz megtalálni a turistaút folytatását, de a kékről nem térünk le sehol. Pontra azonban nem lelünk. Annyira nem bánjuk, legalább haladunk, ha csigalassúsággal is, előre. Sajognak a talpaim, fáj a bal bokám, ég mindkét lábam. Jó lenne már végre célba érni. De most már legalább ez belátható időn belül megtörténik. Már egész közel vagyunk a városhoz, amikor lámpafény érkezik szemből. Fiala Peti az, szinte szalad felfelé az erős kaptatón. Állítólag nagyon vonzzák a dinnyék a ponton, amiknek mi még színét se láttuk. Kitartást kívánunk neki, és a mögötte érkező Attilának és a másik, ismeretlen versenyzőnek is. A srác mondja, hogy siessünk, mert nagyon villámlik a láthatáron.
Mikor kiérünk a házak közé, a villámlás úgy tűnik, még elég messze van. De ezt így a sötétben nehéz megítélni. Amennyire tudjuk, szedjük a lábainkat, de már az aszfalton is alig, csak döcögősen megy a szekér. Salgótarján Rokkanttelep városrészén haladunk a belvárosi célunk felé, pont úgy, mint a rokkantak. Beleillünk legalább a környezetbe. A városközpontban a késői óra ellenére nagy az élet, rendőrautó villog a kereszteződésben és meglepően sok az ember. Mi csak kitartóan keressük az irányt a Galcsik fogadó felé. Szerencsére viszonylag jól ismerjük a járást, hiszen a fogadó más túráknak is szokott otthont adni. A végét kicsit még meghúzom, főleg, hogy az utolsó pillanatban kell átszaladnom egy pirosra váltó lámpánál. Átvágunk egy benzinkúton, aztán már ott is vagyunk a fogadó lépcsője előtt. Kucsera Ákos, az itteni pontőr szívélyesen fogad minket. Leülhetünk végre és eszegethetünk a gumicukrokból, amíg megírja nekünk az okleveleket. Valamivel több, mint 31 óra ébrenlét és vándorlás után, éjjel 11 körül most célba értünk. Életem második leghosszabb távját teljesítettem, ami a várthoz képest jóval nehezebbnek tűnt, talán a nagy meleg miatt is. És hol vagyok még a 250 km-től... Minden tekintetben nagyon messze. Emelem hát kalapom minden teljesítő előtt. Hihetetlen táv, bámulatos kitartás, fantasztikus teljesítmény!
Jutalmunk a célban - a felét el is pusztítottuk azon nyomban
Alig készül el Ákos a papírmunkával, egyszeriben leszakad az ég. Aki most kint van, szanaszét ázik. Jó, ha le nem mossa a hegyről a felhőszakadás. Reménykedünk, hogy az úton lévőket vagy szerencsés helyen éri a vihar, vagy jól átvészelik a váratlan megpróbáltatást. Mi a célba érés felett érzett öröm mellett egyelőre csak bosszankodhatunk, hogy se aludni nem lehet itt, se a csomagunkat nem hozták még le Bárnáról. Szerencsére a fogadó portása szorít nekünk helyet, ahova kénytelenek vagyunk 31 órányi vándorlás összes porával és izzadtságával lefeküdni. Pedig ott a zuhanyzó, de nincs se törülközőnk, se váltóruhánk, se tusfürdőnk. Talán majd reggelre ideér, most már úgyse tudnánk hazautazni se. A minibárból 1000 Ft-ért veszek egy sört. Nem sajnálom a pénzt most, megérdemlem. Sajnos meginni nem tudom, mert a gyomrom erősen tiltakozik valami ellen. Ugyanúgy, mint a sajgó talpaim. Ilyenkor általában azért tudok nehezen elaludni, mert legalább fél órán keresztül szörnyen fájnak. Most még kicsit émelygek is, ráadásul a vörös lábszáraim kezdenek felhólyagosoni is, tehát alig tudok aludni. Legalább végigkövetjük, kik vannak még versenyben. Adri és Zsolt érkezik éjjel (én alszom, csak Marianna hallja), majd már hajnalban Rita és Csaba, Évike és Juli, Hricisák Laci és még egy srác. Mind vissza is érnek Ózdra majd, összesen 13-an teljesítik a 250 km-es brutálisan hosszú távot. A csomagunk, a rendelt pólóink és a jelvényünk még mindig sehol. Már majdnem elindulunk Bárnára érte, amikor végre 7 óra körül minden befut, Tudunk végre zuhanyozni, ruhát váltani, enni, és megiszunk egy kávét is az étteremben. És végre valahára indulhatunk haza, ráadásul boldog és sikeres teljesítőként.
Úgy jártam, hogy még az év fele se múlt el, de már tudok egy befutót az év teljesítménytúrája címre. Igaz, szavazni nem szoktam, legfeljebb csak magamban. Íme, az idei nyertes címre jó eséllyel pályázó, a Karancs-Medves. Nem hiába ajánlgatta Máté annyit ezt a túrát nekem.
Pedig szokásommal ellentétben nem a királytávra, az 50-esre neveztünk, hiszen még mindig bajlódom a derekammal, Petinek meg bőven elég ez a táv, hiszen másnap kosármeccse lesz. Így a még esélyes 35-ösről is le kellett mondanunk. Hogy mivel nyerte meg szőrös szívemet ez a túra? Sok nem kellett hozzá: fantasztikus időjárás, csodaszép útvonal, barátságos pontőrök és a mindent felülmúló csurgatott kenyerek (no és a palacsinta a végén).
Kálváriára fel!
7 körül indultunk Budapestről, nagyjából másfél óra autózás után ott is voltunk a salgótarjáni Galcsik fogadónál, ahol ugyan nehéz volt parkolóhelyet találni ilyen késői indulásnál, de kis szerencsével akadt mégis, egész közel az étteremhez. Beneveztünk (előnevezéssel nem éltünk, mert eléggé sok tényezőtől függőben volt a hétvégi program), gyorsan ittunk még egy-egy eszpresszót, aztán neki is vágtunk a 23 km-es útvonalnak. Ugyan már túráztam ezen a vidéken többször is, de ezeket az alkalmakat egy kezemen meg tudom számolni. Így ez a vidék mindig az újdonság varázsával hat – most is így volt.
A kálvária városépítészeti ...
és botanikai szemszögből
Viszonylag rövid bemelegítő szakasz után kőkemény kezdés várt ránk: uzsgyi fel a kálvária meredek lépcsőin és szerpentinjén! Közben nem győztem fotózni az elénk táruló város szocreál csodáit és a környező idilli vidéket. Ha ránézünk a térképre, feltűnik, hogy a város szerkezete egész szokatlan. Egy hosszan elnyúló, nagyjából É-D irányú völgybe települt Salgótarján városmagja és ebből ágaznak ki oldalirányba a városrészek. Állítólag helyhiány miatt volt erre szükség. A térképet tovább böngészgetve egész furcsa városrészneveket találhatunk: pl. Rokkanttelep, Idegér, sőt más városrészek kapcsán a múlt is kísért, hiszen iparvárosról van szó: Gorkij-lakótelep, Kemerovó-lakótelep, Béketelep, Szabadságtelep – és talán a legfurább köztük: a Kempingtelep. A hol laksz kérdésre az itteniek egész valószínűtlen válaszokat tudnak adni: „A Kempingtelepen lakom.” (ó szerencsétlen csöves, még rendes lakása sincs...), illetve „A Rokkanttelepen lakom.” (mondjuk a jelen két százasos hét után lehet, hogy majd én is átköltözhetek oda). Egyébként arról kapta a nevét, hogy itt a hadirokkantak kaptak házhelyeket.
Mint más településeken is, a keresztút egyben Magyarország 20. századi kálváriáját is szimbolizálja
A kálvária tetején máris hozzájuthattunk első pecsétünkhöz és csokinkhoz, majd elhullámvasutaztunk a Szent-Imre-hegy, Meszes-tető, Pipis-hegy és a Gyurtyános mentén az álomszép Czeberna-völgy bejáratához. Itt még sokat kocogtunk, sorra előztük a többi túrázót. Az eszményi réten az idősebb pontőrök pecséteket és cukorkákat osztogattak. Kocogtunk volna tovább a szintén csodás Kercseg-lapos felé, de a terep csak részben engedte, így aztán innentől már nagyrészt gyalogoltunk. Megcsodáltuk a rét közepén álló formás tölgyet, aztán meg lekocogtunk Somoskő szélére, ahol már másodszor pillantottuk meg a mai nap egyik fő attrakcióját, a Salgóvár sziluettjét a bazaltkúpon. Nem beszélve arról, hogy megint egy bámulatosan szép réthez volt szerencsénk, nem utoljára a mai napon.
Pompás tölgy a Kercseg-laposon
A növendék vizsla, mely vigyáz a bogrács tartalmára
Ahogy közeledtünk a vasútállomáshoz, egyre gyakrabban csapta meg orrunkat valami mennyei illat. Csak nem a Határ büfétől jön? De igen, éppen valami bográcsos étel készül, amit egy kölyökvizsla vigyázott. Sajnos nem nekünk, de azért mi se maradtunk éhen: válogathatunk a darálós keksz és a házi sportszelet között. Pecsételés után nekiindultunk a piros-sárga közös szakaszának, ami egyben követi az egykori medvesi ipari kőszállító vasút útvonalát. Sőt még magyarországi kuriózumként az alagútján, a „Dunelen” is átvezet, amit a 2024. februári omlás miatti balesetveszély végett ki kellett volna kerülni, de mi azért átmentünk rajta, hiszen még Peti nem látta. Nem bántuk meg, hiszen gyönyörűen látszott, milyen is a hegy belülről. Talán nem mindenki tudja, hogy 1848-ban volt pont itt az alagútnál egy vonatrablás is, mikor is a munkások bérét szállító vonatot támadták meg a banditák.
A kisvasút töltése
A hegy belülről
Készülnek a csurgatott kenyerek
Cukibbnál cukibb horgolt állatkák sorakoznak
Tovább kanyarogtunk a jól látható kisvasúti töltésen vezető piros jelzésű úton az eresztvényi műúthoz, ahol szerencsére egy túrázó útba igazított minket a Geoparkhoz, ahol a következő ellenőrzőpont székelt. Bizony kár lett volna kihagyni a remek csurgatott kenyereket. Éppen már arról beszéltünk, hogy kezdünk éhesek lenni és ideje elővenni szendvicseinket, amikor megéreztük a csalogató szalonnazsír illatát. Miközben már vagy az ötödik karéjt pusztítottam, született meg bennem a döntés, hogy idén bizony nem hagyom ki a Bazalt 100-at. Pedig eddig volt három bajnoksági futam, amit csak zárójelesen terveztem teljesíteni, ezek egyike volt a Bazalt. Ezt a túrát az elfogyasztott csurgatott kenyerek gyorsan le is taszították erről a listáról. Melléjük még bevágtam két lekvárosat, aztán fotózkodtunk kicsit Petivel a parkban. Éppen indulni készültünk, mikor megjelent pár ismerős: Szabó Attila, majd Görög Adri és Kovács Zsolt. Ők nem lazsáltak, az ötvenest teljesítették velünk ellentétben. Pár szót beszélgettünk, kiderült, fogunk még találkozni párszor jövő héten is mindannyiukkal. A horgolt állatokat áruló néni standjánál sajnos nekem nem volt szerencsém: a portékák között nem volt hátizsákra való mókus, amit már régóta szeretnék, Adri viszont talált egy cuki malackát magának.
Dornyay-ház
Peti és a bazaltoszlopok
Kicsit aggódtam, hogy megyünk fel a várba most hasunkban a sok csurgatott kenyérrel, de szerencsére nem lett gond. Ügyesen oda is találtunk, és egész jó erőben meg is másztuk a kaptatókat. A Dornyay háznál lévő elágazásnál Peti mondta is, hogy ha egyedül lenne, már sírva keresné a micijét. Hiszen nem kaptunk tracket csak egy útleírást és egy igen furcsa térképet, amit szerintem nem volt bonyolult értelmezni, ha az ember tudta, melyik szín az övé. A bácsi az indításnál meg a lelkünkre kötötte, hogy a zöld színre figyeljünk. Ehhez már csak az online térképet kellett hozzánézni meg a jelzéseket, valamint az útjelző táblákat és onnan tulajdonképpen sínen voltunk (néha szó szerint, köszönhetően sok érintett vasúti emléknek). Persze ehhez kellett néha némi fejtörés és térképnézegetés, de legalább az agyamat is edzettem a túra során. Bár a térképvázlat helyett inkább a leírást olvasgattam, ami szintén sokat segített a tájékozódásban. Útközben a várba fel Kreiter Balázzsal is szembe találkoztunk.
Ama nevezetes térkép, ami sokaknak feladja a leckét
A famókust nem vihettem el hátizsákdísznek, így inkább mókuskodtam kicsit
Fent a várban a mesés panoráma mellett újabb bélyegző várt némi nápolyi szelettel és kedves pontőr hölgyekkel. Még felmásztunk a vár legfelső szintjére és készítettünk végre pár közös képet, miközben kicsit csepergett ránk az égből némi eső és fújdogált valami szélféle is. Egészen elkomorodott az idő, hogy aztán újból kividuljon. Aztán megcéloztuk a leírás szerinti famókust, amit meg is találtunk. Tessék, végre lett mókusom, bár magammal nem vihettem ezt a jókora darabot hátizsákdísznek.
A Boszorkánykő
Mindenféle boszorkányok és boszorkánymesterek
Innen a Kis-Salgó, avagy a Boszorkánykő csúcsa volt a következő célpontunk, ahol mi is beálltunk a fényképezkedő túrázók közé. Nem lehetett kihagyni. Aztán nekiduráltuk magunkat a nyaktörő lejtőnek. Sorra kerülgettük az óvatoskodókat, hiszen mi azért már láttunk ilyet, sőt ilyenebbet is. Miközben „elrobogtam” két leányzó mellett, hallottam, hogy figyelmezteti társát, hogy „Engedjük a profit”. Mondtam is nekik, hogy esetleg majd egy sikeres Kazinczy 200 után annak is fogom érezni magam.
Felmerül a kérdés, hogy mikor érezheti magát ebben a sportban profinak az ember? Egy Kinizsi százas után? Nekem az volt az első teljesítménytúrám, tehát még bőven a tanulópénz korszaka volt. Ráadásul akkor teljesen más időket éltünk több szempontból is, erről szól egy bejegyzésem. Vagy tíz, húsz, harminc, esetleg száz teljesített százas táv után? Vagy egy kétszázas után? Szerintem tipikusan az a sport ez, amire a „Jó pap is holtig tanul.” mondás jellemző. Vagy kicsit közelebb araszolva a saját sportunkhoz: „Az öreg hegymászó a jó hegymászó.” Nem is a fiatalok sportja ez... Úgy érzem, minden egyes túra szolgálhat tanulsággal a következőkre nézve: felszerelések, frissítési elemek jönnek-mennek, kerülnek kipróbálásra folyton, az egész egy nagy kísérletezgetés. És az ember maga is változik, azt már ne is részletezzük, hogy alapból is, sőt még az átélt élmények hatására is. Aztán vannak jobb és rosszabb napjai még egy „profinak” is.
Itt érintettünk egy másik vasúti emléket, az egykori salgótarjáni fogaskerekű vasút nyomvonalát. A keskeny nyomtávú szénszállító vasút vonalát 1881-ben nyitották meg a Vasgyár - Salgóbánya és Szénrakodó között. A 222,6 m szintkülönbséget magába foglaló, 5830 m hosszú táv fogaskerekű és adhéziós szakaszok váltakozásával került kivitelezésre. Ez volt Magyarország első fogaskerekű vasútja.
Salgóvár, már távolból
Egy kereszteződésben a piros jelzésre váltottunk Ponyipuszta felé, ahol újabb ukrán csokik ütötték markunkat egy pecsét társaságában. A csillagvizsgáló közelében, a Gedőczön volt a következő EP egy kód formájában, ami mellett először el is mentünk hasonlóan másokhoz. Igaz, a végén nem is érdekelt senkit-hogy lefotóztuk-e. Azért én visszafordultam és lefotóztam, biztos, ami biztos. A Ruhagyári útnál értük el a Füleki utat, ahol egy egész nagy zsidótemető is van. Sikerült a magas kerítésen keresztül befotóznom.
Zsidótemető
Hamarosan elhagytuk a piros jelzést (bár nem kellett volna), mert nagyon vonzott egy patak hídja alá bekanyarodó bicikliút, ami átment a vasút túloldalára, ahol a cél is volt. Innen már csak nagyjából egyenesen kellett haladni a Galcsik fogadóig, ahol át is vettük a díjazást és elfogyasztottuk a mellé járó palacsintákat egy-egy kávé kíséretében. Még üdvözöltem Harrer Tamásékat is a célban, de itthon kiderült, hogy más ismerősök is ezt a túrát választották az e hétvégi bőséges kínálatból. Talán nem véletlenül.
