A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Anyácsapuszta. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Anyácsapuszta. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. február 15., kedd

Élre törünk!

 

Ha közeleg a február, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy ideje nevezni a Kitörés teljesítmény- és emléktúrára. Idén nem sokat gondolkoztam a távon, azonnal a hatvanasat jelöltem be az űrlapon. Ha kihívás, akkor legyen igazi, ráadásul nagyon kíváncsi voltam, mire jó ez a sok futkározás, mennyit ad hozzá az állóképességemhez, erőnlétemhez. Azaz mennyivel gyorsabban tudok eljutni Szomorig mint eddig. Persze ebben a dologban nem csak ez az egyetlen tényező játszik közre, elég rendesen befolyásolni szokták az előrehaladás sebességét többek között a terepviszonyok is. 

Mivel nem rendelkeztem erre a célra használható membrános terepfutó cipővel, a túra előtt pár héttel gyorsan vennem kellett egyet, hogy az esetleges locspocsban is biztosan (és viszonylag száraz lábbal) tudjak előre haladni. Egy újabb Salomon Speedcrossra (Vario 2 GTX) esett a választásom, hiszen ezeket az ösvényeket nem egyszer róttam a hozzá hasonló elődjében (Speedcross GTX 3) gond nélkül. Aztán mire felvirradt a túra napja, elolvadt az összes jég és hó, a sár felszáradt, így tulajdonképpen kis túlzással bármiben neki lehetett vágni az útnak. Így szegény Salomon csalódottan nézhette végig, hogy az istállóból a Hokát vezetem ki. De hát ez az a cipőm, amiben a legjobban megbízom, legyen akármilyen köves, saras, csúszós vagy nehéz terepről szó, így szombat este ő volt a soros. Azért a Salamonra is vár majd biztosan sok szép élmény - hiszen már eddig is jól szerepelt a Vértesben és a Budai-hegység felváltva hóban taposós és sártól cuppogós ösvényein a cipőavató futásokon.

Mivel úgy terveztem, hogy amennyire a terep és a kitartásom engedi, végig fogom futni a teljes távot, tetőtől talpig terepfutó szerelésben indultam: futómellény, softkulacsok (egy izo egy víz), szeletek és sótabletták, kóla, 1 vékony és egy vastagabb futókabát, sapka, sál, pótcsősál, kesztyű, zsebkendő és egy bögre, 2 lámpa, valamint némi pénz és igazolvány, valamint az elmaradhatatlan maszk volt a felszerelésem. Derekamon meg egy övtáska a telefonomnak, ami nem fért be sehova úgy, hogy kéznél legyen. Abszolút a minimálisan szükséges dolgok csak. A tervezett tempó miatt nem is öltöztem túl: 1 aláöltözet, 1 vékony kapucnis felső réteg és egy póló fönt. Stílszerűen Berlin Marathon Finisher (ööö milyen ciki már megvenni egy verseny pólóját, amin nem vettem részt, de sajnos annyira olcsó és tetszetős és medvés volt, hogy nem hagyhattam ott és egyébként is azóta az egyik kedvenc darabom. Még inkább menthetetlen a dolog amiatt is, hogy ugye ekkora távot sem futottam sosem egyben...) Igaz, nem terveztem egészen a német fővárosig futni a Vörös Hadsereg elől. Alul egy normál futónadrág, kompressziós harisnya, szoknyanadrág. És természetesen a kedvenc csősálam és a fejpántom is felkerült a nyakamra, illetve a fejemre. Ezt nem is ragoznám tovább, szerintem remekül sikerült felöltöznöm a jelen, nem túl hideg és teljesen száraz időjárási körülményekhez, egyedül a hajnali mínuszok bizonyultak kicsit harapósnak, de azon meg átsegített a tempó.

Ez volt tehát a terv, de általában úgy szokott lenni, hogy Berni tervez, Isten meg végez. És ahogy végez, az nem mindig rossz, még akkor sem, ha az eredmény nem éppen vág össze az eredeti tervvel.

Próbáltam megsaccolni, mennyi idő alatt jutok végig - a női rekord 7 óra körül van a tavalyelőtti, szintén tökszáraz terepen. Abban az egyben biztos voltam, hogy én ilyen jót nem tudok menni, mert ehhez még fel kell nőnöm. 8 óra, 9 óra, 10 óra vagy még több? Melyik buszt érhetem el vajon Szomoron? És vajon mikorra időzítsem az indulást, hogy a pontokat már nyitva találjam, de ne kelljen azért rengeteg embert kerülgetnem se? Csupa dilemma és lehet, hogy csupa felesleges kérdés. Már csak amiatt is, mert ez az a túra, ahol nem sok beleszólásom van abba, mikor tudok nekiindulni.

Irdatlan embertömegek várakoznak
Ha idegen embereket összeköt egy olyan közös hobbi, mint a teljesítménytúrázás, egész biztosan hosszasan tudnak miről értekezni. Erre az elméletemre ez a túra újabb ékes bizonyítékokat szolgáltatott. Miközben felfelé baktattam a várba, szóba elegyedtem két másik kitörővel. A lánynak ez volt az első alkalom, a férfinak szintén a harmadik, pont úgy mint nekem. Szóba kerültek az élmények, a tervek a mostani túrára vonatkozóan, mindenki hüledezett a tervezett időmön. Gyorsan fel is értünk a Kapisztrán térre, ahol, mint legutoljára is, áttereltek minket a Hadtörténeti Múzeum elé. Itt már hosszú sorok várakoztak, hogy hozzájussanak az itinerjükhöz és végre-valahára nekivághassanak a Szomorig vagy éppen a Virágos-nyeregig tartó vándorútnak. Az indítóbizottság meg padokon kuporogva próbálta kezelni a nevezési díjat, az előnevezéskor kapott kódokat és az irdatlan embertömeget. Teljesen az se volt biztos, vajon melyik 60-as sorba kell állni, volt olyan sor, ahol már csak fizetni kellett, az itinert már korábban megkapták, de sokkal többen voltak azok, akiknek csak szimpla előnevezésük volt. Biztos, ami biztos, némi kavargás után belőttem egy rövidebb 60-as táblával jelzett sort, hátha onnan hamarabb sikerül elstartolni. Eltelt negyed óra, fél óra, háromnegyed óra, és csak néha pár métert haladtunk előre. Kezdtem elbizonytalanodni meg fázni is a nem nagyon túlgondolt szerkóban. Előttem bezzeg a katonaruhás leányzónak két pótbakancs is fityegett a jókora katonai hátizsákján. 

Már egy órája álltam sorban, mikor szólt egy rendező, hogy 50 ember előremehet a padokhoz. Én is belefértem a keretbe. Mivel viszonylag gyorsan sikerült előtúrnom a kódom a telefonomból, hamar meg is kaptam az itinert. Pontosan fél 6-kor megindulhattam végre Szomor irányába. Kezdődjön hát a Kitörés, immár a harmadik a sorban! Ha végig tartom az iramot, a felvarróm mellé megkapom az "első ultrám" képzeletbeli plecsnit is! Még az "első maratonom" virtuális kitüntetés előtt! Lelkesülten, futóléptekkel haladtam át a Bécsi kapu alatt, ahol most egész csöndesek voltak az ellentüntetők. Idefelé azért kaptunk egy kis ízelítőt a cigány himnuszból. De hát mi ezzel a baj, nem amiatt vagyunk itt, legalábbis az emberek egy jó része, mert bajunk van a kisebbségekkel. Részemről nagyon is jól megvagyok a roma zenei hagyományokkal, majdnem táncra is perdültem. Van itt mindenféle ember a német katonai hagyományőrzőtől a Kárpátia rajongókon, valamint a megszállott teljesítménytúrázókon át az elszánt terepfutókig, és arról se vagyok meggyőződve, hogy mind az egyik oldalra szavaz majd áprilisban... már ha egyáltalán szavaz. De hagyjuk is a politikát, erről az egyről biztosan nem szeretnék írni.

Annál többet szeretnék írni a futásról magáról, de sokkal kevesebbet fogok, mint amennyit eredetileg szerettem volna. De itt még csak törtem bőszen előrefelé a Száll Kálmán tér irányába, kerülgetve jobbról-balról az áramló tömeget és a szinte minden sarkon tétlenül ácsorgó rendőröket. Annak köszönhetően, hogy a zsákomon kegyetlenül csörömpölt a karabinerrel odaakasztott bögre, többnyire sikerrel haladtam előre. Persze volt akitől megkaptam azt a jó tanácsot, hogy jobban be kellett volna olajozni a végtagjaim indulás előtt, de szerencsére a túratársakat általában nem sokáig zaklattam a kéretlen hangoktól kísért közlekedésemmel. Magamat viszont annál kitartóbban. Megállni persze nem akartam csak emiatt. Ahogy emelkedni kezdett a Diós-árok, még igyekeztem tartani az elánt, de egyre inkább az úttestre kényszerültem, ha tervezett tempóban szerettem volna előrejutni. Mivel itt azért néha buszok, autók és egyebek is el-elhaladnak, kénytelen voltam beállni a menetsorba. Aztán meg gyorsan kisorolni és előzni, előzni, előzni. Előzni, még akkor is, mikor már régen csak gyalogolok az egyre cudarabb emelkedőn. Néha persze engem is előznek, de az ritkaságszámba megy. És amikor végre felérek síkabb terepre, megint csak futni, legalább pár száz méter erejéig. 

Három katona sírja a Csacsi-rét fölött

Ellenőrzőpont korabeli rádióval
Végre itt a Svábhegy megálló, majd a lépcső alja is, egész sokáig fel lehet jutni, mielőtt beleütközöm az ellenőrző pont előtt kígyózó sorba. Sok német szót hallok körülöttem. A sor szerencsére gyorsan halad, az irányító ember flottul kezeli a tömeget magyarul és németül is. Bár az indítás is ennyire penge lenne! Első pecsét az itineremben, nincs más hátra, csak csörömpölni tovább a Normafa irányába. Húzódnak is mind félre előlem, aki meg nem, azt ügyesen kikerülöm. Az erdőbe érve rájövök, hogy véletlenül a gyengébb lámpát tettem a fejemre az indulásnál. Most már marad így, majd ha nagyon zavar, korrigálok. A csacsi-réti pecsét után megpróbálom begyömöszölni a fránya bögrét a hálóba, de nem fér be, így hát klepetálok továbbra is a Virág-völgy irányába. Legalább néha elengednek, mikor meg nem, beállok a sorba. Kicsit bosszantó, mert mostanában ezen a lejtőn sokat gyakoroltam, és lehetne jó tempósan haladni. A jános-hegyi emelkedőn úgyse fogok, bár azért pont itt mégis megmutatkozik, hogy a futólépés valójában gyorsabb haladást jelent egy nem túl combos emelkedőn, hiába táplálok efelől néha erős kétségeket. Sorra előzöm ki az embereket, csak egy nálam erősebb terepfutó srác előz engem. 


A második kanyar előtt puding üzemmódba váltok, ami erős gyaloglást jelent most. Kell tartalékolni is,
hiába tudok futva is felmenni a kilátóig. A játszótérnél kapok egy sport szeletet a pecsét mellé, egy falatnyit a hasamba, a maradékot a hasitasimba a gyűröm. Eszembe sem jut futni a kilátóig, pedig már ez sem lehetetlenség, annak ellenére, hogy két éve még az volt. Előttem szenved pár német hölgy, csak azért is megmutatom nekik, lehet ezt másképp is, így az utolsó métereket megfutom, hogy a hátam mögött szenvedjenek tovább. Készítek pár fotót a kivilágított kilátóról, sajnálom, hogy az emelkedőről látott görögtűznek már vége. De nem akartam megállni néhány fénykép miatt csak. A lábtörő köves lejtőn szidom magam a lámpaválasztás elhamarkodása miatt. Kicsit több fénnyel sokkal magabiztosabban haladhatnék lefelé, hiszen a Hoka és a boka is bírja. De hát ez van, ezt kell szeretni, emiatt nem állunk meg. A Hárs-hegyet is gyalogolva mászom meg, ez futva nekem erről az oldalról még egyelőre egy következő szint. Pecsét és fotók az ellenőrzőpontnál, botorkálás lefelé a köveken a barlangig, majd tovairamodás a később barátságosabbá váló lejtőn. 

A város fényei a Hárshegy kilátópontjáról

Német ejtőernyősök vertek tanyát a Kaán Károly-kilátó alatt

Ahogy haladok előre, egyre ritkul a nép, és a szélesebb utakon lehet ügyesen szlalomozni a hézagos mezőnyben. A Nyéki-hegyre fel megint gyalogtempó, hol én előzök, hol engem előznek. Még egy kutya is. A sárgát egy rögtönzött frissítőpontnál szalagozás váltja a katonasír után, régi bunkerek és lövészárkok mentén. Lelkes nyugdíjas pár a pont kiszolgáló személyzete, hoztak narancsot, almát, csokit és még pálinkát is kínálnak! Jól is esik a falat alma, a pálinkát hagyjuk inkább majd máskorra. Meglep ez a terelt szakasz, nem is tudtam, hogy ilyen objektumokat rejt a hegy oldala. Hosszasan kúszunk felfelé egy komplex árokrendszer szomszédságában, a két végén mécsesekkel kivilágított bunker. Kapaszkodás közben elhagy egy profi (a szerelése alapján lefogadtam volna, hogy Csipi az), ő még itt is fut. Én csak akkor, ha egyenesbe jutottam. 

Lámpák imbolyognak felfelé, mögöttünk a város fényei

Pózolás a vörös zászló előtt
Néhány perc múlva megakaszt az Újlaki-hegy és a túra egyben egyik legkegyetlenebb emelkedője. Mikor nagy szuszogva felérek, balra már látom is az ellenőrzőpontot, ahol a szovjet katonák vertek tábort. Egyikük puskát nyom a kezembe és már készül is a fotó. Tovairamodom, csak éppen rossz irányba, utánam meg egy szakasznyi ember. Kiabálom, hogy hátraarc, vissza a sárgára, rossz ösvényen vagyunk. Szerencsére csak pár száz métert kavirnyáltunk el, nem sok veszteség. Mászom felfelé a sziklás emelkedőn, a csúcson készítek pár képet a város fényeiről és a felfelé imbolygó lámpafényekről. Aztán spuri lefelé, már amennyire a lámpám tompa fénye engedi. Szerencsére itt mások is világítanak, például egy világos nadrágos, kék felsős fickó, akitől annak ellenére szinte képtelen vagyok leszakadni, hogy ő csak gyalogtempóban nyomja. Egyszer csak tompa puffanást hallok, mintha valami leesett volna. Nem a bögre az, hiszen a csörömpölés megmaradt. Kutatok a hiányosságaim után - az egyik kulacsom veszett el. Visszafordulok, szerencsére pár lépésnyire megtalálom a földön. Visszagyömöszölöm a zsebébe és irány a Virágos-nyereg. Az elágazásoknál próbálok nem elkavarni - szerencsére ebben segít az egyre közelebb kerülő lámpafény is, ami természetesen a kék felsős fickóé. A nyeregig sikerül leráznom. 

A németek támaszpontja a Virágos-nyeregben 

Ha már itt zavarog ez a bögre, akkor legyen haszna is, kérek egy adag forró teát a mosolygós szanitéc lánytól pecsételés után. Ideje megpihenni és rendezni a soraimat, így letelepszem kis időre a sátorba. Elmajszolom a maradék Sport szeletem, benyomok egy adag gyümölcspürét, majd még egy gyümölcsszeletet, és hírt adok magamról Petinek és a szüleimnek. 8 óra múlt, soha ilyen jól nem álltam időben. A bögrét sikerül benyomorítanom a zsákba, így többé már a csingilingi sem zavar, a lámpám lecserélem a jobbikra - jön úgyis a Csúcs-hegy alatti rizikós szakasz. Rézsűs is, keskeny is, alattomos kövekkel és lehet, hogy csúszik is. Kérdéses, mennyire tudok majd itt haladni, hiszen ez egy single track, előzni nem nagyon lehet, alattam a szakadék. De szerencsére semmi gond, alig halad valaki az ösvényen most, akiket meg utolérek, udvariasan elengednek. Jól haladok, futok egészen Solymárig, csak egy helyen kell egy jókora kidőlt fát nagy ívben kerülni a susnyásban.


Az EP után futok tovább a Rózsika-forrás irányába. Előzök, előzök, már a kanyargós völgy vége felé járok, mikor emberemre akadok. Megint az az idegesítő fajta, aki gyalog is szinte olyan tempót megy, mint én futva. Le tudnám előzni, csak éppen akkor hosszasan a nyakamba lihegne. Hát inkább én szuszogok mögötte, gyalogtempóra váltok és felveszem a ritmusát. Úgyis jön az emelkedő, ott gyorsan be is érne, mekkora blamázs már! Ahogy elhaladunk a solymári benzinkút előtt, szóba elegyedünk. Szépen megyünk egy tempóban, tartjuk az emelkedőn is a 9-11 perces kilométereket. Úgy tűnik, egy hardcore teljesítménytúrázóra akadtam. Jani, mert így hívják a srácot, reggel már lenyomott egy negyvenest a Margitán, most itt szerepel a Kitörésen, holnap meg még minimum egy 25-ös vár rá a Normafánál. Nem semmi, ehhez képest én kisnyúl vagyok az évi 1-2 ultratávommal. Elképesztő, amiket mesél: Kazinczy 200, 3 Vérkör egymás után, meg hasonlók, de az a szép, hogy tempójából ítélve ez teljesen hihető is. A sárga kanyarját levágjuk rutinosan, neki is harmadik, tudja fejből az útvonal minden szegletét. A Muflonnál kis pihenőt tartunk, vizet vételezünk és már megyünk is tovább rohamtempóban. Egyszer csak beér egy ember minket és odaszól Janinak, akinek valahogy ismerősnek találja a hangját. Hamar kiderül, hogy volt egy közös túrájuk az Őrvidéken. Aztán az is kiderül, hogy mi is ismerjük egymást. Gombos Zoli az Szombathelyről, bár én elsőre azt hiszem a remek arcmemóriámat a sötéttel tetézve, hogy a testvére, Kálmán az. Hamar tisztázzuk a tévedésem. Csatlakozik hozzánk, hiszen ő is bírja az őrült tempónkat. Bár eddig gondolkoztam azon, hol, mikor szakadjak majd le Janiról, hogy újra futni tudjak, innentől nem kérdés, maradok. Remek csapat jött össze, repkednek az élmények, különböző sztorik, közben faljuk a kilométereket.

A Kutya-hegy és a Fehér-út kitűnő lejtőjén való futást kicsit sajnálom, de egy helyen azért mégis hosszasan belefutok, diktálom a tempót a többieknek. Majd egy nagyobb csapatba ütközöm, akiket képtelenség kikerülni, így bevárom inkább a fiúkat. Kerítésmászás, patakátkelés, pecsét a Malom-földeken, hamarosan már Perbál főutcáján haladunk. A kocsmánál megint kis szünetet tartunk, teát vételezünk, de előrelátóan kint telepedünk meg a fűtetlen udvaron. Elindulni így is kegyetlen, a hideg a combunkba, karunkba mar. Lehet mínusz 5 fok is, az autók mindenhol tiszta deresek. A vastagabb kabátot már a szellős Szerdahelyi-vágásnál felvettem, mivel már ott vacogni kezdtem. Lassacskán bemelegedünk, ahogy a Perbál utáni földeken hullámvasutazunk. Szerencsére jól ki van szalagozva ez a könnyen benézhető, összevissza kanyargós szakasz, meg mi is fejből tudjuk Janival már a kanyarokat. Jó, hogy tavasszal nappal is lefutottam oda-vissza ezt a részt, így rögzült az útvonal. 

Anyácsapusztán megcsodáljuk a működőképes Zündapp motort, Zoli teázik is, majd morzsoljuk a kilométereket tovább. Már nincs sok hátra, kb. 5-6 kilométer, csak éppen ott magasodik előttünk egy kevésbé barátságos Kakukk-hegy is. Szerencsére nem csúszik, csak szimplán nagyon meredek, le is maradok Jani és Zoli mögött. Aztán mikor enyhül a kaptató, utolérem őket.

Már a végét járjuk, de szerencsére abszolút pozitív értelemben, mert mindegyikünk remek állapotban van. Fél 4 körül be is érünk a szomori sportcsarnokba. 10 óra 10 perc körüli időt mentem, kicsit ennél azért jobbat szerettem volna, merész álmaimban sokkal jobbat, de így is messze ez az eddigi leggyorsabb Kitörésem. Nem tudom, mi lett volna, ha futok, meddig bírtam volna, hogy mentek volna fáradtabban az emelkedők, de ez az egyenletes gyors gyalogtempó is bevitt a célba. Méghozzá remekül és meglepően gyorsan.

A Strava nem is bírta az iramot, valahol a Szerdahelyi-vágás környéki szeles gerincen sebtiben távozott, vagy az is lehet, hogy kilőtték alólam a környező ormokon leselkedő oroszok. 40 km-ig azért szépen megvan a track, ami utána van, az kuka. Kicsit bosszant a dolog, de hát nincs mit tenni, inkább átadom magam a teljesítés fölötti örömködésnek, a virslievésnek és teaivásnak, majd fotózkodunk egyet a szelfitáblánál. Zoltánnak akad fuvar a szombathelyi vonat irányába, Jani alszik egyet a 6 órás busz előtt, én pedig elmegyek majd az 5 óra előttivel, így lassacskán ideje is készülődni.

Ultra nem lett, az első 5 női helyezettből is kimaradtam, de helyette megint szereztem egy szép élményt elsőrangú társaságban. Annyira nem is bánom, nem kerget a tatár, lesz még idén Pálos, meg reményeim szerint Vérkör is, lehet újra és újra próbálkozni. És időközben jó eséllyel a maraton lépcsőfokát is megugrom. Persze jó lenne egy kis átmenet és fokozatosság, mielőtt bekebelez végleg az ultrák világa (is), pont erre jók az ilyen tapasztalatok, ahol van már bőven futás, de jut szerep a gyaloglásnak is még. Majd az arányokon kell még csiszolni jócskán. 

Lényeg az, hogy az egész mókából most annyira jól jöttem ki, hogy csak két apró fura véraláfutás szerű hólyagot szereztem a jobb sarkamra, amit nem is lehet kiszúrni. (Jani mesélte, hogy vannak belső hólyagok, amikről én még nem is hallottam eddig - na most szereztem kettőt kapásból.) Izomláz alig, mozgás rendben, vasárnap délután már simán nekiindultam volna futni, ha nem vár rám egy kiadós családi trakta és utána egy küzdelmes 3 órás Hobo koncert állva a küzdőtéren. De ezeket is szerencsésen túléltem. :-)

Csoportkép a perbáli Kis Kaiser sörözőben

Strava track: (Strava, te gyáva!)

2021. január 13., szerda

Futó kaland Zsámbéktól Biatorbágyig

 

Aki ismer, tudja, hogy őrült ötletekért nem kell a szomszédba mennem. Pénteki szabadságos napomon sikerült pont egy ilyet kitervelnem magam ellen. 

Még karácsony előtt rákattantam az Ötpróba "Maradj fitten" programjára, ami lehetővé teszi a karantén ideje alatti pontgyűjtést is, ha már versenyeket és más sportprogramokat nem lehet rendezni. Mivel amúgy is gyűjtögetem az ötpróbás pontokat, kapóra jött, hogy most a Geogo pályák két ünnep közötti teljesítésével lehet egy telefontokot is ajándékba kapni. Ilyen karra rögzíthető tokot drága pénzért nem vettem volna, mert kétséges, hogy megtűrném-e magamon, de ha már ingyen adják, szívesen kipróbálnám. Szóval uccu neki, telepítettem az alkalmazást, és Petivel le is futottuk a közeli, gellérthegyi pályát. Aztán jött sorra a többi. 

Téli Nyakas

Olyan ez, mint a drog, csak jó értelemben, és most eljött az a pillanat is, hogy távolabbra is elutazzam egy pálya kedvéért. A zsámbéki 10 km-es Nyakas-körrel már régóta szemeztem, így ez lett a kiválasztott. Közben a húgom talált érdekes tanösvényeket Pátyon, melyek között nekem is sikerült egy kedvemre valót lelnem, mégpedig egy pincesort. És ha már nekiindul az ember, miért ne teljesítsen még egy futópályát, hiszen Biatorbágyon is van egy kellemes 5 és fél kilométeres köröcske. Szóval akkor alkossunk már egy szép keretes futókirándulást, futás, buszozás, séta, futás mintázattal, melynek állomásai Zsámbék, Páty és Biatorbágy lesznek. A buszozást azért iktattam bele, mert rossz tapasztalatimból okulva nem akartam átvágni a Zsámbék és Páty közti unalmas, ámde annál sárosabb szántóföldeken.

Még a János-hegy is látszik!

Óriások lépcsője
Hétköznap Kelenföldről Zsámbékra utazni abszolút Covid-biztos, mindössze 3-an utaztunk a buszon, ami egyénként egészen Nagysápig közlekedik, így a Gerecse irányába teljesen jól használható. 7:45-kor és 8:45-kor is indul járat, én a későbbit vettem igénybe. A futókör, amire kb. 1 órát szántam, a műemléktemplomtól indul fel a Nyakas-hegyre a S jelzésen. Megint abba a dilemmába kerültem, hogy fussak-e lehetőleg minél jobb időt, vagy szánjak időt a fotózásra is, hiszen a ködben úszó hegyek, a romtemplom egyre szebben kibontakozó panorámája, valamint a leheletnyi vékony hólepellel borított fennsík nem mindennapi látványt nyújtott. Másrészt a Nyakasnak ezen a részén mindeddig csak egyszer jártam, így nem ártott volna tüzetesebben körülnézni - főleg, hogy már az első érintendő pont is egy olyan látványosság volt, amiről még sosem hallottam, az Óriások lépcsője. Ez egy szarmata mészkőből álló természetes, padozatos szerkezetű kőlépcső és állítólag Anyácsapuszta egykori lakói ezen a lépcsőn felkaptatva jártak át Tökre vásárolni. Mostanság leginkább a kirándulók használják, mivel Anyácsapusztán alig-alig laknak és a Darányi kastély is inkább már csak egy romhalmaz. 

Zsámbéki kereszt

A lépcsőig szinte teljesen egyértelműen vezetett a S jelzés, mely a növényzettel kevésbé benőtt részeken farudakra volt felfestve. Így csak a forduló környékén kellett elővennem a telefonom, de még így is a lépcső mellett landoltam egy sziklácskán, melyről vissza kellett másznom a konkrét lépcsőre. A kör visszafelé vezető ága egy zöld tölgylevéllel jelölt ösvényen (Szent Norbert tanösvény) vezetett, ahol már nem tudtam ellenállni a látványosságoknak - egy kilátóponton kikukkanthattam volna a Nagy-Gerecse tömbjére, ha lett volna kilátás, de inkább csak derengett valami a távolban. Több helyen feltárult a hegy lépcsőzetes szerkezete, majd egy nagyobb üreg kis kitérőre késztetett. A következő ellenőrzőpont a Zsámbéki kereszt volt. A zöld levéljelzés becsatlakozott egy ponton a sárgába, így megint keresztül kellett szaladnom a jópofa, hepehupás fenyőerdőn, ami leginkább egy hullámvasút pályájára hasonlít és már idefelé is nagyon élveztem. A Fejér Máté, zsámbéki szobrász által készített különleges fakeresztnél újabb szusszanásnyi fényképezős pihenőt tartottam, aztán nekiveselkedtem a maradék pár kilométernek, amit már az eddig megismert úton kellett megtenni - ezúttal hegynek lefelé, így már sokkal gördülékenyebben ment. Meg is engedtem magamnak, hogy most már lefotózzam távolból is a templomromot, arról a helyről, amit felfelé menet kinéztem magamnak. 1 óra 11 perces eredményemmel egész elégedett lehetek, nem kevésbé azzal, hogy már zokszó nélkül futva is meg tudom mászni azokat az emelkedőket, melyek nem is olyan régen gyalogosan is megizzasztottak. Még így fotózással együtt is egész jó helyezést sikerült elérnem a tabellán, a navigációt most ne nézzük, mert avval itt nem annyira kellett foglalkoznom, hogy súlyos perceket adjon hozzá a teljesítési időhöz.

A templomrom

Most már csak az maradt, hogy szépen, kényelmesen lesétáljak a buszpályaudvarra, ahol felszálljak a pátyi járatra. Útközben még számos képet készítettem a templomról, a kálváriáról és jól beburkolóztam a magammal cipelt pehelykabátba, mert így leizzadva kezdtem elég cudarul érezni magam a mínuszokban. Hirtelen vásári forgatagba csöppentem - a zsámbéki piac pénteki napját sikerült elkapnom. Mindjárt vásároltam is 2 csomag habrolót anyukámnak, amit csak nagy nehezen tudtam benyomorítani a futózsákom 5 liternyi kapacitásába. A pályaudvarra érve kiderült, hogy a pátyi busz éppen 5 perce ment el, viszont csak 25 perc múlva jön egy újabb. Miközben felváltva a menetrendet böngésztem a telefonomon és kolléganőimmel cseteltem, fagyásnak indultak az ujjaim, így inkább járkálni kezdtem, hátha az kissé felmelegít. Szerencsére a 25 perc hamar letelt és legalább Pátyig melegben tudhattam magamat. 

Zsámbéki porta

Az iskolánál kellett leszállnom, hogy eljussak az interneten talált képek alapján igen hangulatosnak ígérkező pincesorhoz, mely nem is okozott csalódást. Ha több időt szántam volna rá és melegebb lett volna, még órákig szívesen elbolyongtam volna a dombon lépcsőzetesen elhelyezkedő pincesor különböző emeletein. Talán még nem is láttam ekkora kiterjedésű és ilyen szépen karbantartott/felújított pincefalut - száznál is több pince található a hegyoldalban. Egy pontról gyönyörű rálátás tárult a pátyi templomra, valamint a falura. Máshol meg barátságos, simogatásra vágyó cicák fogadtak. Szóval mindent összevetve nehezen szabadultam... de nem is nagyon akartam. Mindig ámulatba ejtenek a patinás kapuk és falak, vaskeretes, rácsos ablakok, régi évszámokat rejtő monogramos feliratok, és egyéb szokásos kellékei a pincéknek, és ezekből itt se volt hiány. Az egyes utcák szőlő- és borfajták neveit viselik stílusosan. A pincéket az 1800-as években hozták létre, mikor egy rendelet révén a pátyi szőlőtermelők a másra nem hasznosított területeken ingyen, vagy csekély érték ellenében pincét emelhettek. Később sajnos a filoxérajárvány miatt megszűnt a szőlőtermelés, de a pincék megmaradtak, mivel más termények tárolására is alkalmasak voltak. A borkultúra újjáéledésével a legtöbb pince is megújult, és valószínű, hogy barátságosabb évszakokban, különösen a Pátyi Pincenapokon, sokan ücsörögnek borozgatva a pincék előtti padokon, a fák árnyékában. Még most is van pár romos pince, de ottjártamkor is voltak, akik felújításon dolgoztak, vagy éppen szépítették pincéjüket.








Ízelítő a pincesor hangulatából

A pincejárás után immár a Főkút-forrás irányába vettem utamat. Egy, a máltaiak által üzemeltetett idősek otthona mellett vitt el utam, melynek közelében a szeretetszolgálat egyik alapítójának, Csilla von Boeselagernek szobra áll. 

Csilla von Boeselager emlékműve

Ennél a szobros kereszteződésnél már szépen látszott úti célom, a Katalin-hegy gerince. Otthon még sikerült belőnöm a térképen egy titokzatosnak tűnő objektumot, a könnyező kerecsensólyom totemoszlopát, ami a hegy alatt található. Hogy ki, mikor és milyen célból létesítette ezt a madárszerű, rovásírásos táblával ellátott műtárgyat, melyből egyébként rögtön kettő is található a Főkút-forrás környezetében (egy a egy alatt, egy pedig a tetején), nem sikerült kideríteni. Annyi biztos, hogy a szétesőfélben lévő madár előtti fatáblán található rovásírásos tábla tulajdonképpen a megfejtőkód a felirathoz. De erre csak otthon jöttünk rá húgom segítségével, aki nálam többet konyít a rovásíráshoz. A madáron lévő szövegről sajnos értékelhető kép nem készült, így azt nem sikerült megfejtenünk se. Azt az elméletet sikerült kiokoskodnom, hogy a madár feje a forrás irányát mutathatja, szóval egyféle útjelzőtábla lehet, és talán azért könnyezik, mert vízhez vezet. Bár lehet, hogy éppen örömmámorban kéne úsznia amiatt, hogy végre szomját olthatja ő és a vándor is... Ki tudja, lehet, hogy örömkönnyeket hullat... 

Úgy tűnik, ezen a szakaszon az ember folyton érdekes kövekbe botlik. Egyszer csak egy fekvő határkő került az utamba, melyen a már csak töredékeiben olvasható, mohával benőtt szövegen Pátyot és Biatorbágyot sikerült kibetűznöm. A hegyre felkapaszkodva összetalálkoztam egy nyugdíjas túracsapattal, akik éppen az iszonyatosan csúszós sártengerben próbálták leküzdeni magukat a turistaúton, a forrás irányába. Nekem ez a mutatvány speedcrossban feleannyi időbe se telt, bár majdnem dobtam így is egy hátast. A forrásnál találtam egy újabb, különös, rovásírásos követ, melynek felső részén ráadásul még egy latinnak tűnő szöveg is volt. Mi ez a hegyet övező rejtély? 

határkő

kilátás

fenyvesek

római kőoszlop

Bár megfejtenem teljes körűen nem sikerült mindent, de itthon, utánaolvasva megtudtam, hogy a Főkút-forrás és környéke már a római időkben is kedvelt pihenőhelynek számított. Főleg az aquincumiak látogattak el ide előszeretettel a finom, bőséges mennyiségű, gyógyító erejűnek vélt ivóvíz és a kellemes környezet miatt. A forrás mellé fürdőt építettek és a települést felvirágoztatták. Ezt tanúsítja az ún. Nymfa oszlop felirata is. Ez tulajdonképpen egy az ember és a természet jelképeivel díszített bálványkőre állított feliratos római oltárkő-másolat, melynek eredetijét a halhatatlan Nymfák tiszteletére M. V. Carus acuincumi decurió állított a II. században a Főkút-forrás környékén. Az eredeti a Nemzeti Múzeum kőtárában található. A bálványkőről és rovásos szövegéről szinte semmit se sikerült találnom. Az is lehetséges, hogy az egész sólymos, rovásos komplexum egybefügg, és azt akarja sugallni, hogy az egykor idilli, még a római korban is sokkal inkább jelen lévő ember-természet kapcsolat mára sajnos megbomlott, és a sólyom is emiatt bánkódik.

bánatos totemmadarak

A környék egyébként manapság is látványos a 20. század derekán telepített fenyvesek, valamint a Zsámbéki-medencére táruló kilátásnak köszönhetően. A csúszós ösvényen továbbkígyózva egyre-másra meg kellett állnom a panoráma miatt. Egy magaslaton még egy összeácsolt keresztet is találtam. Az erdőbe érve szerencsére megszűnt a csúszásveszély, majd hamarosan Biatorbágy katalin-hegyi nyaralóövezetébe érkeztem, ahol egyre több a lakóház is. Megfejtenem nem sikerült, mi vonzza ide a lakókat, hiszen a közeli autópálya zaja nagyon zavaró. Pedig a hely maga barátságosnak tűnne. Lehetséges, hogy olcsók a ház- és telekárak? 




Sok időm nem volt ezen tűnődni, mert az autópálya alatt átkelve egyre közeledtem a vállalt kihívás második etapjához, a biai Dió-likőr pályához. Közben azonban fotózásra csábított a biatorbágyi kálvária és a közelében lévő régi temető. A Diófa utcához közeledve egy parkocskában visszavedlettem futószerelésbe. Közben rácsodálkoztam az ófalu hangulatos házaira és kertjeire. A futókör a Diófa utca közepéből indul, a viadukt érintésével kell eljutni a Madár-forráshoz, majd a híd érintésével vissza a Diófa utcába egy másik útvonalon. Talán nem túl bonyolult, de nekem sikerült természetesen benéznem, és odafelé is a híd felé közlekednem, ami egy kicsit hosszabb, mint a rendes útvonal. Hát ennyi baj legyen, a pontok azért mind meglettek, és ezt a pályát is viszonylag jó idővel, 36 perc alatt sikerült lefutnom. Ami azt jelenti, hogy mindkettőben benne van még a javítás lehetősége, szóval lehet ismételni.


Már csak ki kellett találnom, milyen közlekedési eszközzel, honnan jutok haza. Végül is a vasút kínálkozott kézenfekvő megoldásnak, így még kibandukoltam az állomásra. Itt véget is ért a pénteki, összességében mintegy 30 km-es futókalandom.




2020. február 11., kedd

Szomoron ne szomorkodjunk


Végre valahára elérkezett a kitörés délutánja. Húgommal rohamra készen baktattunk fel a várba, az egyelőre csak homályosan meghatározott starthelyre, amit majd a Kapisztrán téren súgnak meg nekünk. Kissé úgy éreztem magam, mintha belecsöppentem volna a két világháború közti illegalitásba kényszerülő munkásturisták szerepébe, vagy ezt később a kommunizmus alatt felelevenítő úttörők játékába (melyről itt olvashattok bővebben) – igaz, ellentétes előjellel. Sajnos idén a média még intenzívebb sortűz alá vette a túrát, és pár nappal a rendezvény előtt kellett indítási helyszínt változtatni a szervezőknek, mivel állítólag nem volt területfoglalási engedélyük a Kapisztrán térre, ill. ott most egy egyébként pont a Budapest ostromáról megemlékező kiállítást szerveztek, ami miatt nem lehetett innen indulni. 

Ádáz „szélsőjobbos” különítményünk

Velünk szemben már özönlöttek a várból kitörő túratársak, nem kevesen, pedig a meghirdetett időre jöttünk. Ezt annak tudtam be, hogy valószínűleg szükséges volt a rengeteg résztvevőt korábban elindítani a tervezettnél, hogy eloszoljon a tömeg, illetve a helyszínváltoztatás is zavart okozhatott az erőben. Az ellenszél dacára ez Magyarország egyik legnépszerűbb teljesítménytúrája, több mint háromezren indulnak el, sokan messze földről érkeznek, hogy megemlékezzenek a kitörés során elesett katonákról. 

Kígyózó sor a  Budapesti Történeti Múzeum előtt

A Kapisztrán téren valóban megmondta egy srác, hova menjünk: idén a Történeti Múzeum elől indulhattunk. Ott már szinte kilométeres sor kígyózott a sétányon. Vegyesen túra- vagy katonaruhában, de mindenki türelmesen, békésen várta, hogy sorra kerülhessen, pedig nem keveset kellett ácsorogni a 60-as távon indulóknak. Húgom nem nevezett, ennek ellenére kivárta velem, míg megkapom a papírjaim. Miközben vártunk, megpillantottam Aszút, odaköszöntem neki, pár szót váltottunk. Reménykedtem, hogy a túra során még találkozunk. Hamarosan sikerült beregisztrálnom. A tömeg és a hirtelen változtatás ellenére minden nagyon flottul és rendezetten ment, több asztalnál is lehetett regisztrálni. Egyedül a váltásruhámat nem sikerült leadni, de ezt inkább a saját bénázásomnak köszönhetem.

Amíg sorban álltunk, ezt a kilátást élvezhettük

Sorban állva
Pár perccel 5 óra előtt sikerült útra kelnünk a Bécsi kapu irányába, ahol az antifasiszta tüntetők idén a kitörők számára is oly kedves Cseh Tamás számmal, a Széna térrel vártak. Egyik srác fel is kiabálta nekik, hogy ezt mi is szeretjük. Ennél durvább szóváltás nem történt, csak az jelezte, hogy ebből a túrából sajnos sokan politikát csinálnak, hogy a városi szakaszon, ami kb. a Diós árok alját jelenti, egyre felsorakozó rendőrcsoportok mellett haladtunk el. A villamosfordulónál az aszfaltra festett antifasiszta jelképeket is láttam. Innentől azonban a túra teljes útvonalán semmi más zavaró tényező nem volt.

Itt, a Diós árok alján hirtelen ráköszönt a húgomra az egyik régi cserkésztársa, aki szintén a 60-as távra nevezett a haverjával. Együtt morzsoltuk fel a Normafáig hátralevő tetemes szintet és vártuk ki a sorunkat a Széchenyi emlékmű ellenőrzőpontjánál, ahol már a lépcső közepétől sorakoztak a túrázók, hogy vagy negyedórás várakozás után ellenőrzőfüzetükbe kerülhessen a sarló-kalapácsos pecsét. Bár korábbi évekről is emlékszem sorban állásra pl. a Muflonnál, de ilyen torlódást még soha nem tapasztaltam. Ahol a 25-ös távval együtt haladtunk, az embertömeg minden egyes pontnál feltorlódott, pedig a pontőrök készségesen tették a dolgukat. Ezúton is köszönet a türelmükért.
A város fényei a Széchenyi emlékműtől

Sajnos már a Normafánál jutott eszembe, hogy otthon hagytam a mécseseket és a gyufát, pedig egész nap az járt a fejemben, hogy rakjam be a zsákomba. Így részemről csak egy rövid imára és főhajtásra futotta minden katonasírnál, de talán ez is megteszi. A Csacsi-réten rövid várakozás után megkaptam a második plecsnit a magyar katonáktól, majd tömött sorokban ereszkedtünk a Virág-völgy irányába a sárgán, hogy majd felkaptassunk a piroson a János-hegyre. Ezen a szakaszon mindig csodálattal tölt el a fejlámpáknak a kopár fák közt messziről előtűnő fénysora előttünk és utánunk is, ahogy kígyózik felfelé a szerpentinen. Rengetegen vagyunk, az biztos! Talán az idén szinte ideális terepviszonyok is sok túrázót csábítottak a rendezvényre. Ilyen még soha nem volt, amióta indulok a túra különböző távjain, hol jég, hol hó, hol sár, hol meg egyszerre mind nehezítette a haladásunkat az elmúlt években. Nemhiába éjszakai extrém teljesítménytúra szerepel a kiírásban. Idén azonban a hideget leszámítva semmi különös nehezítő tényező nem akadt.

Megemlékezés a Hűvösvölgynél
A János-hegy csúcsa alatt újabb sort kell kiállnom, húgom úgy dönt emiatt, hogy inkább továbbindul a csúcs felé. Így is várnia kell rám, pedig jóval erősebb tempót tudok menni nála, amit most meg is teszek, és sorra hagyom el a felfelé igyekvő csoportokat. Itt az első 18 kilométeren, amíg elkísér, azonban visszafogom magam, hogy mindenkinek jó legyen. Néha azonban piszkál a kisördög és a kaptatókon előremegyek, hogy aztán fönt bevárjam őt. Arra gondolok, hogy szegény még a nyakunkon ragadt váltócuccomat is cipelheti, mivel az az én zsákomba már nem fér bele. De így se vagyunk lassúak, 9 körül már a Hárshegyet is elhagytuk, pedig itt kellett a legtöbbet várakoznunk a német katonák által osztogatott pecsétre. Itt felbukkan egy horogkeresztes zászló is, de tetszik, vagy nem tetszik, véleményem szerint ez is a történelmi hitelességet szolgálja.

A németek hadiszállása a Virágos-nyeregben

Miután a villamosnál elbúcsúztunk egymástól, kezdődik számomra a kemény menet Szomorig. Sokkal gyorsabb tempóba kapcsolok és a Vadaskerti-nyeregig tartó emelkedőn próbálom sorra kielőzni a számomra lassú túracsapatokat, hogy egérutat nyerjek a tömegből. Ahol lehet, futok is ennek érdekében. Most nem törekszem semmi rekordra, hiszen ennek számomra nincs realitása ezen a távon. Csak a szintidőn belüli teljesítés a tét, hogy ne kelljen szomorkodnom Szomoron. Szerencsére az Újlaki-hegy kegyetlen meredeksége se visel meg különösebben, és úgy tűnik, az oroszok által megszállt ponton is kisebb sort kell már kiállni, mint idáig bárhol. Ahogy felfelé igyekszem, egy lány kérdezi tőlem angolul, miért jönnek annyian egy másik irányból. Gyanítom, hogy német, így szorgalmazom, hogy váltsunk nyelvet, hogy mindketten jobban járjunk. Rövid beszélgetés után megérkezik a lejtő, így futásra váltok és amennyire lehet, próbálom kielőzni az előttem haladókat. Itt még elég széles az út, így ez többé-kevésbé sikerül is. Hamarosan zeneszó üti meg a fülemet, és már ott is vagyok a Virágos-nyereg német támaszpontjánál.

Nem vagyok különösebben éhes, így pecsételés után nem állok sorba a szendvicsemért, inkább csak benyomok egy proteinszeletet és már indulok is tovább. A futásnak ezen a szakaszon igen kevés az esélye, mivel sok az ember és keskeny az út, ami annak ellenére, hogy nincs jég, itt-ott még ki is csúszik a lábam alól. Észreveszem, hogy lámpám nagyon gyengén pislákol, de szerencsére a telihold egész jól bevilágítja az erdőt. Úgy döntök, várok a cseréig, amíg lehet. Az előttem haladó túratárs ugyanígy járt a lámpájával és láthatólag sokkal jobban megviseli a nehezebb terep, botjai ellenére ide-oda csúszkál, esik-kel. Kielőzni nem tudom, mögöttünk meg már egy egész katonaruhás német menetoszlop sorakozott fel. Szegény ipse egy nagyot esik és aztán szerencsére elenged minket, így a németektől is van esélyem elhúzni valamelyest, bár egyáltalán nem zavart a beszélgetésük, csak az, hogy az egyik srácot – német szakos diploma ide vagy oda – nem igazán sikerült megértenem.


Az ösvényen van egy sziklalépcső, ami előtt újabb sorállás következik – van akinek leküzdése nehézséget okoz. Mikor sorra jutok, megmutatom, hogyan kell ezt, evvel a huszárvágással újabb egérutat nyerek. Futni nem igazán van kedvem és még mindig túl tömött sorokban halad a rengeteg megelőzendő ember. Hirtelen szláv szó üti meg a fülemet, és ahogy jobban fülelek, megállapítom, hogy orosz beszélgetést hallok. Ez az, jöjjenek csak ők is, hiszen nekik is vannak itt halottaik a Budai-hegységben. Elférnek itt a többi túrázóval az erdőben, senki egy rossz szót nem is szól hozzájuk. Hamarosan egy lengyel zászlót is meglátok egy túrázó hátizsákján. Talán a legendás lengyel-magyar barátságból fakadó szolidaritás példáját láthatom. Ezen örömködve érem el a solymári ellenőrzőpontot, ahol viszontláthatom a Horthy szobrot a magyarok asztalán. Itt sokan megállnak pihenni, így inkább azt a stratégiát választom, hogy továbbhalogatván a lámpacserét, gyorsan elindulok a Rózsika-forrás irányába. A múlt heti túrán tapasztalt itteni sárnak semmi nyoma, a szél már felszárította teljesen. Nem szaladok, de azért tempósan menetelek és a műút utáni emelkedőn igyekszem ezt megtartani. Nyomomba szegődik egy fiatal srác, aki egy messzi észak-magyarországi településről érkezett, mint kiderül, miután beszédbe elegyedünk. Jó nyúl vagyok számára, mely segít abban, hogy elérje a hajnali buszt, mivel még túra után dolgozni kell mennie elméletileg 7 órára. Ő is tudja, hogy kicsi a realitása annak, hogy beérjen, de azért megpróbálja. Már elértük a hegytetőt, mikor kiáll pihenni – lehet, hogy mégis túl gyors voltam neki? Pedig ügyesen tartotta a tempót... A Muflon felé tartva újabb beszélgetőtársra akadok, majd sikerül a teljes útvonal egyetlen pocsolyájában egy hátast dobnom. Pont a fájós kezemre esem, néhány pillanatig csillagokat látok, de menni kell tovább. A kesztyűm használhatatlanná vált, de idén okulva a tavalyi esetből, hoztam cserét.

A Muflonnál csak pár embernyi a sor, viszonylag gyorsan a füzetembe kerül a pecsét. Bent sok az ember, így tehát inkább a kapu előtt ülök le kicsit pihenni és enni-inni. Az emelkedő meghozta az étvágyamat, így gyorsan bendőmben landol egy Bounty. Megkeresem a másik lámpát és kesztyűt, aztán már indulok is a Nagy-Szénás felé. Kicsit izgulok, nehogy csússzon a csúcsra vezető meredek rész, de nincs semmi gond szerencsére a kritikus szakasszal. Megint bámulattal tölt el a panoráma és a felfelé kígyózó lámpasor – idén szerencsére nincs semmi köd. Ennek a hegynek van egy sajátos mikroklímája, néha csak itt fúj a szél, vagy csak itt van köd, mikor máshol a környéken semmi ilyesmi nem tapasztalható.

A Nagy-Szénás tetején

Eljönnek azok az utolsó percek, amikor még van kedvem folyamatában futni, hiszen erre csábít a csúcsról levezető lejtős szakasz. A lendületem a sokadik réten meg is törik. A Fehér-út ellenőrzőpontja után már csak az előzés miatt futogatok, pedig tavaly nagyon vitt itt a lendület a 35-ös távon. Be kell vallanom, hogy fáradt, álmos vagyok, a gyomrom is egyre hangosabban korog. Hiba volt kihagyni a fasírtot a Virágos-nyeregben, a proteinszeleteket és a csokikat meg már a pokolba kívánom. Oly távol van még Perbálon a Kaiser söröző, de egyre többször vizualizálom magam egy pogácsa, egy ropi vagy akár egy szimpla kifli társaságában a kellemes melegben. Sajnos még egy hibát elkövettem, nem öltöztem fel eléggé. A tavalyi öltözékem idén kevés, mert jóval hidegebb van, mint akkor. A futást azért is kell mellőznöm, mert fáznak a karjaim az intenzívebb menetszélben a 3 vékony réteg alatt. Bár lehet, hogy ez csak kifogás. 

A nehezen múló percek végül elvisznek a következő ellenőrzőpontig, majd onnan az aszfalton mégiscsak lekocogok a főútig, hogy hamarabb ott legyek a sörözőnél. A pultnál meglátok egy rakás lila hagymás zsíros kenyeret. Gyengébb idegzetűeknek és dietetikusoknak nem ajánlottak a következő képsorok, amikor a colitisben szenvedő leányzó diétáját félretéve jóízűen elfogyasztja a fent említett fenséges eledelt egy cukros tea és némi izotóniás ital társaságában. Szerencsére a kenyér teszi a dolgát, elfoglalja a gyomromban keletkezett űrt, és máris jobb lesz a közérzetem és kedvem. Hogy kint röpködnek a mínuszok, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy egy kisebb jégréteget szopogatok le az izotóniás italom szívókájáról. Sokat nem szeretnék itt elidőzni, tehát szedem a cókmókom és elbúcsúzom a rögtönzött asztaltársaságtól. Ahogy kifelé igyekszem, olvasom a feliratot, hogy Kis Kaiser söröző, ellenőrzőpont. Uhh, elfelejtettem pecsételni! Akkor még egy kör a kocsmában a pulthoz. De a pecsét nem itt van, hanem egy észrevehetetlen asztalnál, ahova visszairányítanak. Eközben a pultnál régen látott, ismerős arcot pillantok meg, Kálmán az Szombathelyről, akit még a Tónival a kéken akcióból ismerek. Gyorsan váltok vele pár szót, majd kölcsönös reményünket fejezzük ki, hogy Szomoron még találkozunk. Nincs már messze a vég, persze pozitív értelemben. 

Most hogy az erő a folytatáshoz újból megvan, nekivágok a hideg éjszakának a szomori pincesoron keresztül. Fejlámpák fénye világítja meg az utat előttem-utánam, ahogy emelkedünk a Nyakas-tető lankáin. Szinte már unalmas motívum, hogy ismét elcsodálkozom az elém táruló látványon - idén minden olyan tiszta, egész messzire ellátni. Silabizálom, melyik fényes folt melyik települést jelentheti. A távolban feldereng a Nagy-Gerecse tömbje is. Először életemben örülök ennek az emelkedőnek, mert legalább kicsit kimelegszem. Meglepően sima úton érek az anyácsapusztai ellenőrzőpontra, ahol várnak a tavaly részletesebben megismert Zündapp motorok. 

Egy a legendás Zündapp motorok közül

Lekanyarodván az aszfaltos útra merészebb tempóra váltok, melyet megirigyel néhány székely legény is, akikkel ennek kapcsán beszélgetésbe kezdünk. A Kakukk-hegy előtt ők pihenőt tartanak, én viszont inkább szeretnék gyorsan túl lenni rajta, így kapásból nekiindulok az egyik legkellemetlenebb szakasznak. Mire úgy igazán kezdene elegem lenni belőle, már fent is vagyok a pontnál. Bekerül füzetembe az utolsó pecsét, irány Szomor! Azaz egyelőre csak szeretném, mert az előttem igyekvő túratársakat igencsak megfogta a Kakukk-hegy meredek lejtője, így csak araszolgatunk lefelé. Előzni meg hiába is próbálnék a keskeny ösvényen. Az utolsó pár méteren mégis sikerül meglépnem. Nekivágok tehát az utolsó rohamnak, hagy nyerjek még néhány percet. A tornateremig lefutom a maradékot – meglehetősen jó tempóban. Ez igen, mondják a szembejövő teljesítők. 

Tornatermi csendélet
Hála Istennek, van még kraft, ugyanúgy, mint a Pálos utolsó etapján októberben. 12 óra 40 percet mutat a GPS-em, mikor lenyomom a tornateremben. Ez sokkal jobb idő, mint az előző 60-asomé 2017-ben, ahol a nettó mozgási időm volt ugyanennyi, a bruttó időm 14 óra 45 perc volt. Tehát van ok örömre és nincs ok a szomori szomorkodásra. Az érkeztető személyzettel nem sikerül kialkudnom a tavalyi téves díjazásom cseréjét, így tarsolyomba kerül a harmadik (jogosan csak második) felvarróm is. Nem is akarom a hosszú sort feltartani mögöttem ezzel. A tornaterem már most, 6 óra előtt, dugig tele van, sokan a földön elfeküdve próbálják kiheverni a túra fáradalmait. Még egy sort kell végigállnom a virslimért, aztán nincs már több sorban állás mára, gondolom naivan – azaz mégis, a buszsofőr talán kis híján szívinfarktust kaphatott, mikor meglátta, mennyien akarunk felszállni a 6:48-as budapesti járatra. De addig még én is lecsücsülök kicsit pihenni a terem padlójára egy édesdeden alvó túratárs mellé. Van alkalmam gratulálni Aszúnak és Kálmánnak is, akik hamarosan megérkeznek. Aszúék félelmetes nettó időt mehettek, ha máris itt vannak, és közben még beültek pár helyen kocsmázni is. Bár az én eredményem 9 perccel mégis jobb összességében. De mindez nem számít most, mindenki fáradt, de boldog pillanatokat él át, keresi az új ismerősöket, régi barátokat. A nemek aránya erősen felborult, alig lézeng pár nő a sok férfi között, így talán még egy ok van az örömködésre.


És lenne még egy, ha végre eljutnánk oda, hogy sikerülne mindenkinek feldolgoznia, helyretennie a múlt eseményeit, és ezt a túrát nem a politikai indíttatású csatározás, tüntetések és ellentüntetések kísérnék, és nem azt kellene megtudnom a rendezvény után, hogy három békés szándékú túratársunkat megtámadták a Városmajorban. Mindezt véleményem szerint az segíti elsősorban, ha próbálunk minél többet megtudni Budapest ostromáról és magáról a kitörésről többféle forrásból, nézőpontból. Emiatt meg fogom nézni a Kapisztrán téri kiállítást is.