Futó kaland Zsámbéktól Biatorbágyig

 

Aki ismer, tudja, hogy őrült ötletekért nem kell a szomszédba mennem. Pénteki szabadságos napomon sikerült pont egy ilyet kitervelnem magam ellen. 

Még karácsony előtt rákattantam az Ötpróba "Maradj fitten" programjára, ami lehetővé teszi a karantén ideje alatti pontgyűjtést is, ha már versenyeket és más sportprogramokat nem lehet rendezni. Mivel amúgy is gyűjtögetem az ötpróbás pontokat, kapóra jött, hogy most a Geogo pályák két ünnep közötti teljesítésével lehet egy telefontokot is ajándékba kapni. Ilyen karra rögzíthető tokot drága pénzért nem vettem volna, mert kétséges, hogy megtűrném-e magamon, de ha már ingyen adják, szívesen kipróbálnám. Szóval uccu neki, telepítettem az alkalmazást, és Petivel le is futottuk a közeli, gellérthegyi pályát. Aztán jött sorra a többi. 

Téli Nyakas

Olyan ez, mint a drog, csak jó értelemben, és most eljött az a pillanat is, hogy távolabbra is elutazzam egy pálya kedvéért. A zsámbéki 10 km-es Nyakas-körrel már régóta szemeztem, így ez lett a kiválasztott. Közben a húgom talált érdekes tanösvényeket Pátyon, melyek között nekem is sikerült egy kedvemre valót lelnem, mégpedig egy pincesort. És ha már nekiindul az ember, miért ne teljesítsen még egy futópályát, hiszen Biatorbágyon is van egy kellemes 5 és fél kilométeres köröcske. Szóval akkor alkossunk már egy szép keretes futókirándulást, futás, buszozás, séta, futás mintázattal, melynek állomásai Zsámbék, Páty és Biatorbágy lesznek. A buszozást azért iktattam bele, mert rossz tapasztalatimból okulva nem akartam átvágni a Zsámbék és Páty közti unalmas, ámde annál sárosabb szántóföldeken.

Még a János-hegy is látszik!

Óriások lépcsője

Hétköznap Kelenföldről Zsámbékra utazni abszolút Covid-biztos, mindössze 3-an utaztunk a buszon, ami egyénként egészen Nagysápig közlekedik, így a Gerecse irányába teljesen jól használható. 7:45-kor és 8:45-kor is indul járat, én a későbbit vettem igénybe. A futókör, amire kb. 1 órát szántam, a műemléktemplomtól indul fel a Nyakas-hegyre a S jelzésen. Megint abba a dilemmába kerültem, hogy fussak-e lehetőleg minél jobb időt, vagy szánjak időt a fotózásra is, hiszen a ködben úszó hegyek, a romtemplom egyre szebben kibontakozó panorámája, valamint a leheletnyi vékony hólepellel borított fennsík nem mindennapi látványt nyújtott. Másrészt a Nyakasnak ezen a részén mindeddig csak egyszer jártam, így nem ártott volna tüzetesebben körülnézni - főleg, hogy már az első érintendő pont is egy olyan látványosság volt, amiről még sosem hallottam, az Óriások lépcsője. Ez egy szarmata mészkőből álló természetes, padozatos szerkezetű kőlépcső és állítólag Anyácsapuszta egykori lakói ezen a lépcsőn felkaptatva jártak át Tökre vásárolni. Mostanság leginkább a kirándulók használják, mivel Anyácsapusztán alig-alig laknak és a Darányi kastély is inkább már csak egy romhalmaz. 

Zsámbéki kereszt

A lépcsőig szinte teljesen egyértelműen vezetett a S jelzés, mely a növényzettel kevésbé benőtt részeken farudakra volt felfestve. Így csak a forduló környékén kellett elővennem a telefonom, de még így is a lépcső mellett landoltam egy sziklácskán, melyről vissza kellett másznom a konkrét lépcsőre. A kör visszafelé vezető ága egy zöld tölgylevéllel jelölt ösvényen (Szent Norbert tanösvény) vezetett, ahol már nem tudtam ellenállni a látványosságoknak - egy kilátóponton kikukkanthattam volna a Nagy-Gerecse tömbjére, ha lett volna kilátás, de inkább csak derengett valami a távolban. Több helyen feltárult a hegy lépcsőzetes szerkezete, majd egy nagyobb üreg kis kitérőre késztetett. A következő ellenőrzőpont a Zsámbéki kereszt volt. A zöld levéljelzés becsatlakozott egy ponton a sárgába, így megint keresztül kellett szaladnom a jópofa, hepehupás fenyőerdőn, ami leginkább egy hullámvasút pályájára hasonlít és már idefelé is nagyon élveztem. A Fejér Máté, zsámbéki szobrász által készített különleges fakeresztnél újabb szusszanásnyi fényképezős pihenőt tartottam, aztán nekiveselkedtem a maradék pár kilométernek, amit már az eddig megismert úton kellett megtenni - ezúttal hegynek lefelé, így már sokkal gördülékenyebben ment. Meg is engedtem magamnak, hogy most már lefotózzam távolból is a templomromot, arról a helyről, amit felfelé menet kinéztem magamnak. 1 óra 11 perces eredményemmel egész elégedett lehetek, nem kevésbé azzal, hogy már zokszó nélkül futva is meg tudom mászni azokat az emelkedőket, melyek nem is olyan régen gyalogosan is megizzasztottak. Még így fotózással együtt is egész jó helyezést sikerült elérnem a tabellán, a navigációt most ne nézzük, mert avval itt nem annyira kellett foglalkoznom, hogy súlyos perceket adjon hozzá a teljesítési időhöz.

A templomrom

Most már csak az maradt, hogy szépen, kényelmesen lesétáljak a buszpályaudvarra, ahol felszálljak a pátyi járatra. Útközben még számos képet készítettem a templomról, a kálváriáról és jól beburkolóztam a magammal cipelt pehelykabátba, mert így leizzadva kezdtem elég cudarul érezni magam a mínuszokban. Hirtelen vásári forgatagba csöppentem - a zsámbéki piac pénteki napját sikerült elkapnom. Mindjárt vásároltam is 2 csomag habrolót anyukámnak, amit csak nagy nehezen tudtam benyomorítani a futózsákom 5 liternyi kapacitásába. A pályaudvarra érve kiderült, hogy a pátyi busz éppen 5 perce ment el, viszont csak 25 perc múlva jön egy újabb. Miközben felváltva a menetrendet böngésztem a telefonomon és kolléganőimmel cseteltem, fagyásnak indultak az ujjaim, így inkább járkálni kezdtem, hátha az kissé felmelegít. Szerencsére a 25 perc hamar letelt és legalább Pátyig melegben tudhattam magamat. 

Zsámbéki porta

Az iskolánál kellett leszállnom, hogy eljussak az interneten talált képek alapján igen hangulatosnak ígérkező pincesorhoz, mely nem is okozott csalódást. Ha több időt szántam volna rá és melegebb lett volna, még órákig szívesen elbolyongtam volna a dombon lépcsőzetesen elhelyezkedő pincesor különböző emeletein. Talán még nem is láttam ekkora kiterjedésű és ilyen szépen karbantartott/felújított pincefalut - száznál is több pince található a hegyoldalban. Egy pontról gyönyörű rálátás tárult a pátyi templomra, valamint a falura. Máshol meg barátságos, simogatásra vágyó cicák fogadtak. Szóval mindent összevetve nehezen szabadultam... de nem is nagyon akartam. Mindig ámulatba ejtenek a patinás kapuk és falak, vaskeretes, rácsos ablakok, régi évszámokat rejtő monogramos feliratok, és egyéb szokásos kellékei a pincéknek, és ezekből itt se volt hiány. Az egyes utcák szőlő- és borfajták neveit viselik stílusosan. A pincéket az 1800-as években hozták létre, mikor egy rendelet révén a pátyi szőlőtermelők a másra nem hasznosított területeken ingyen, vagy csekély érték ellenében pincét emelhettek. Később sajnos a filoxérajárvány miatt megszűnt a szőlőtermelés, de a pincék megmaradtak, mivel más termények tárolására is alkalmasak voltak. A borkultúra újjáéledésével a legtöbb pince is megújult, és valószínű, hogy barátságosabb évszakokban, különösen a Pátyi Pincenapokon, sokan ücsörögnek borozgatva a pincék előtti padokon, a fák árnyékában. Még most is van pár romos pince, de ottjártamkor is voltak, akik felújításon dolgoztak, vagy éppen szépítették pincéjüket.

Ízelítő a pincesor hangulatából

A pincejárás után immár a Főkút-forrás irányába vettem utamat. Egy, a máltaiak által üzemeltetett idősek otthona mellett vitt el utam, melynek közelében a szeretetszolgálat egyik alapítójának, Csilla von Boeselagernek szobra áll. 

Csilla von Boeselager emlékműve

Ennél a szobros kereszteződésnél már szépen látszott úti célom, a Katalin-hegy gerince. Otthon még sikerült belőnöm a térképen egy titokzatosnak tűnő objektumot, a könnyező kerecsensólyom totemoszlopát, ami a hegy alatt található. Hogy ki, mikor és milyen célból létesítette ezt a madárszerű, rovásírásos táblával ellátott műtárgyat, melyből egyébként rögtön kettő is található a Főkút-forrás környezetében (egy a egy alatt, egy pedig a tetején), nem sikerült kideríteni. Annyi biztos, hogy a szétesőfélben lévő madár előtti fatáblán található rovásírásos tábla tulajdonképpen a megfejtőkód a felirathoz. De erre csak otthon jöttünk rá húgom segítségével, aki nálam többet konyít a rovásíráshoz. A madáron lévő szövegről sajnos értékelhető kép nem készült, így azt nem sikerült megfejtenünk se. Azt az elméletet sikerült kiokoskodnom, hogy a madár feje a forrás irányát mutathatja, szóval egyféle útjelzőtábla lehet, és talán azért könnyezik, mert vízhez vezet. Bár lehet, hogy éppen örömmámorban kéne úsznia amiatt, hogy végre szomját olthatja ő és a vándor is... Ki tudja, lehet, hogy örömkönnyeket hullat... 

Úgy tűnik, ezen a szakaszon az ember folyton érdekes kövekbe botlik. Egyszer csak egy fekvő határkő került az utamba, melyen a már csak töredékeiben olvasható, mohával benőtt szövegen Pátyot és Biatorbágyot sikerült kibetűznöm. A hegyre felkapaszkodva összetalálkoztam egy nyugdíjas túracsapattal, akik éppen az iszonyatosan csúszós sártengerben próbálták leküzdeni magukat a turistaúton, a forrás irányába. Nekem ez a mutatvány speedcrossban feleannyi időbe se telt, bár majdnem dobtam így is egy hátast. A forrásnál találtam egy újabb, különös, rovásírásos követ, melynek felső részén ráadásul még egy latinnak tűnő szöveg is volt. Mi ez a hegyet övező rejtély? 

határkő

kilátás

fenyvesek

római kőoszlop

Bár megfejtenem teljes körűen nem sikerült mindent, de itthon, utánaolvasva megtudtam, hogy a Főkút-forrás és környéke már a római időkben is kedvelt pihenőhelynek számított. Főleg az aquincumiak látogattak el ide előszeretettel a finom, bőséges mennyiségű, gyógyító erejűnek vélt ivóvíz és a kellemes környezet miatt. A forrás mellé fürdőt építettek és a települést felvirágoztatták. Ezt tanúsítja az ún. Nymfa oszlop felirata is. Ez tulajdonképpen egy az ember és a természet jelképeivel díszített bálványkőre állított feliratos római oltárkő-másolat, melynek eredetijét a halhatatlan Nymfák tiszteletére M. V. Carus acuincumi decurió állított a II. században a Főkút-forrás környékén. Az eredeti a Nemzeti Múzeum kőtárában található. A bálványkőről és rovásos szövegéről szinte semmit se sikerült találnom. Az is lehetséges, hogy az egész sólymos, rovásos komplexum egybefügg, és azt akarja sugallni, hogy az egykor idilli, még a római korban is sokkal inkább jelen lévő ember-természet kapcsolat mára sajnos megbomlott, és a sólyom is emiatt bánkódik.

bánatos totemmadarak

A környék egyébként manapság is látványos a 20. század derekán telepített fenyvesek, valamint a Zsámbéki-medencére táruló kilátásnak köszönhetően. A csúszós ösvényen továbbkígyózva egyre-másra meg kellett állnom a panoráma miatt. Egy magaslaton még egy összeácsolt keresztet is találtam. Az erdőbe érve szerencsére megszűnt a csúszásveszély, majd hamarosan Biatorbágy katalin-hegyi nyaralóövezetébe érkeztem, ahol egyre több a lakóház is. Megfejtenem nem sikerült, mi vonzza ide a lakókat, hiszen a közeli autópálya zaja nagyon zavaró. Pedig a hely maga barátságosnak tűnne. Lehetséges, hogy olcsók a ház- és telekárak? 

Sok időm nem volt ezen tűnődni, mert az autópálya alatt átkelve egyre közeledtem a vállalt kihívás második etapjához, a biai Dió-likőr pályához. Közben azonban fotózásra csábított a biatorbágyi kálvária és a közelében lévő régi temető. A Diófa utcához közeledve egy parkocskában visszavedlettem futószerelésbe. Közben rácsodálkoztam az ófalu hangulatos házaira és kertjeire. A futókör a Diófa utca közepéből indul, a viadukt érintésével kell eljutni a Madár-forráshoz, majd a híd érintésével vissza a Diófa utcába egy másik útvonalon. Talán nem túl bonyolult, de nekem sikerült természetesen benéznem, és odafelé is a híd felé közlekednem, ami egy kicsit hosszabb, mint a rendes útvonal. Hát ennyi baj legyen, a pontok azért mind meglettek, és ezt a pályát is viszonylag jó idővel, 36 perc alatt sikerült lefutnom. Ami azt jelenti, hogy mindkettőben benne van még a javítás lehetősége, szóval lehet ismételni.

Már csak ki kellett találnom, milyen közlekedési eszközzel, honnan jutok haza. Végül is a vasút kínálkozott kézenfekvő megoldásnak, így még kibandukoltam az állomásra. Itt véget is ért a pénteki, összességében mintegy 30 km-es futókalandom.

Hétköznapi karantúra

Hogy is néz ki közelről az egyéni szabadidős sportevékenyég gyakorlása járványhelyzetben? 

Úgy, hogy 2 óra után, mikor az embernek már totál elege van a home office-os nyüglődésből, felpattan az irodaszéknek kinevezett hadviselt ülőalkalmatosságból és teleportálja magát egyenesen Biatorbágyra, az Iharos alá. Szép is lenne...

Álom vagy valóság?

A valóságban azonban a következőképp történik mindez: A húgom már egy ideje pedzegette, hogy csütörtök délután ki kell mennie Biatorbágyra munkaügyben, és éppen úgy alakult, hogy munkám aznapra már nem maradt, valamint az irodavezetőnk is épp kérte, hogy vegyük ki június végéig az idei szabink 1/5-ét. E dolgok együttállása eredményezte, hogy sikerült villámsebességgel, kb. fél óra leforgása alatt felmentetnem magam az itthoni munkavégzés kötelessége alól. Igaz az utolsó pillanatban Murphy bedobott még egy elintézendő feladatot, de azzal gyorsan megküzdöttem és máris szabad volt a pálya.

Szabad az út, vár az erdő - a biatorbágyi lőtér közelében

Mivel kb. egy háztartásban élünk - szomszédok vagyunk, ráadásul a lakásunk papíron egy cím - a közös leutazásnak sem volt akadálya, csak éppen még el kellett bicikliznünk az autóért. Útközben megbeszéltük, hogy kb. 2 órám lesz erdőt járni, amíg ő felméri az átalakítandó nyaralót, mely éppen a turistaút mellett épült. Így rögtön a P jelzésről indulhattam az Iharos utcából. 

Konkrét túratervem nem volt, extra tempót se terveztem, hogy minél több látványosság beleférjen a kiruccanásba. A szokásos felező módszert alkalmaztam, ami azt jelenti, hogy a rendelkezésemre álló időm felének leteltekor kell visszafordulnom, vagy biztonsági ráhagyással valamivel előbb. Tehát a piros jelzést követtem a focipálya irányába, majd a lőtéren keresztül. Itt találkoztam néhány bringással, majd ezután sokáig jóformán senkivel. 

Kisvirágú hunyor

Utoljára két hete jártam a természetben, így meglepett, hogy ennyi idő alatt mennyire kitavaszodott és kilombosodott,  kizöldült az erdő. Sorra fotóztam a szebbnél szebb virágokat - kankalinokat, hunyorokat, kutyatejeket. Majd eközben szépen lassan fel is érkeztem a Szily kápolnához. E Szent Vendelnek szentelt, elipszis alaprajzú, klasszicista stílusú 19. század eleji templomocska valaha szebb napokat élt, és a névadó Szily család nyughelyéül szolgált. 

Kankalin

Innen még mindig az egyre meredekebbé váló piros jelzést követtem az Iharos nyugati oldalában, mígnem elértem az öreg-hegyi nyaralós rész szélét. A biciklis sportember, aki a lőtérnél hagyott el, itt már visszafelé jött, de én sem szégyenkezhettem, egész messzire jutottam, miközben majdnem letelt a részemre kiszabott idő fele. Ennek tudatában úgy döntöttem, jelzetlen utakon megközelítem az iharosi titkos katonai bázist. Az Iharosra vezető utat egy nagy gyöngyvirágmező szegélyezi, a virágok már kezdték bontogatni a szirmaikat.

Mire felkaptattam az elhagyott légvédelmi bázishoz, lejárt a fele időm. Készítettem néhány vagány maszkos fotót a hangárokkal és körülnéztem, hátha találok kosborokat, de csak éppen elnyíló héricseket pillantottam meg, valamint egy párocskát az egyik hatalmas garázs tetején. Nem akartam zavarni őket, így gyorsan tovaindultam a piros jelzés másik szára felé, de előtte még megcsodáltam a Budai-hegységre nyíló egyedi kilátást.

Pilisi bükköny

Olocsán csillaghúrok

Ekkor telefonált a húgom, hogy végzett és már a focipálya felé tart a piroson. Feltett szándékom volt, hogy a sziklákhoz még felmászom, ha nem is fejezem be a körömet a piroson, így azt tanácsoltam neki, haladjon tovább a kápolna felé, én meg majd átvágok valahol az erdőn az irányába. Közben megcsodáltam néhány zöld gyíkocskát, de sajnos hamarabb menekülőre fogták, mintsem elővettem volna a telefonom pár fotó reményében. A meredek hegyoldalon emlékezetemben idestova jó 15 év távlatából növögető sarjerdő időközben egész vadonná érlelődött. A túloldalon rám váró emelkedő azonban sajnos nem lett lankásabb. 

Bázistúra csakis (szabálytalanul felvett) védőfelszerelésben

Tavaszi héricsek

Most már tudom, hogy az itteni sziklák is kaptárkövek. Eddig a számos Bia 25 részvételemen mindig csak elrohantam mellettük, észre se vettem a kőfülkéket. Pedig az ellenkező irányból eészen szembetűnőek. Éppen a fülkéket nézegettem - közben meg ügyeskedtem, nehogy megcsússzak a mállékony és poros hegyoldalban, mikor másodszor is telefonált a húgom, hogy immár a lőtér végénél jár. Számomra már nem volt sok a kemény kaptatóból, felmásztam tehát a legközelebbi sziklateraszra - az egyik fülkés kő tetejére. Kicsit napoztam és fényképeztem, majd visszaindultam, hogy a legközelebbi kereszteződésnél átvágjak a piros másik ágára. Ha jól időzítettem, éppen találkozom a húgommal. Ez kis híján sikerült is, mert mikor elértem a jelzést és felhívtam, kiderült, hogy majdnem azonos ideje láttuk a nemrég elhaladt futócsapatot. De sajnos az is kiderült, hogy elvétette a pirosnak a kápolna felé hirtelen letérő csapását. Mondtam tehát, hogy forduljon vissza és hamarosan találkozunk.

Egyik fülkés szikla a Kő-orr oldalában

Kilátás fentről

Így is történt. Aztán együtt megmásztuk megint a Szily-kápolnához tartó emelkedőt, mely emlékeimben mindig kísért egy téli terepviszonyok között megtett teljesítménytúráról, mikor is itt kellett lefelé araszolnunk az eljegesedett ösvényen. A kápolnát újfent megcsodáltuk, majd a piros kereszt jelzésen tértünk vissza a focipályához, majd a lejjebb hagyott autóhoz.

Szily kápolna

Két óra alatt ezernyi élmény ért a szikrázó, szinte nyári napsütésben fürdő üde természetben, sikerült kikapcsolódnom, hogy másnap újra teljes elánnal belevethessem magam az otthoni munkavégzésbe, tanulásba, főzésbe, kenyérsütésbe és minden másba, ami a háziasszonyokra vár karantén idején. Innen az íróasztal mellől jelentem, hogy sikerült. ☺

Karanténban

Fácit: mostanság akár ez a rész is ideális túracélpont lehet: nincs messze a fővárostól, és ha hétköznap megyünk, alig találkozunk valakivel, azok is igen gyorsan elgurulnak vagy futnak mellettünk. Hétvégén a jelzetlen utak jöhetnek inkább szóba - azokból is számos akad errefelé.

Macskapuszi -nekik most is lehet