BHTCS, esőben, sárban ködben

 Kezdődjön az új év máris egy bakancslistás túrával, méghozzá a Budai-hegység Távoli Csúcsai nevű éjszakai extrém tájékozódási teljesítménytúrával, röviden csak BHTCS-vel. A túra lényege az, hogy van 6 db előre megadott csúcs (jelen esetben a Nagy-Szénás, Nagy-Kopasz, Ilona-lak, Meszes-hegy, Fekete-fej, Zajnát), illetve 3 darab meglepetés csúcs, melyeknek neve csak indulásnál derül ki. Ezeket a csúcsokat kell tetszőleges sorrendben felkeresni 10 óra alatt. Illetve van még egy ráadás csúcs, idén az Alsó-Zsíros-hegy, melynek felkereséséért plusz egy óra jár még a szintidőhöz. 

Ez a jópofa játék számomra egy merőben új dolog kipróbálását jelentette, mert ugye már voltam éjszakai extrém teljesítménytúrán többször is, tájfutottam is rövid ideig, valamint a Csanya féle Peaks sorozaton is edződtem az elmúlt évek során, ami elég hasonló műfaj ehhez, csak a csúcsokat nappal kellett (illetve nem volt tilos nappal) keresgélni. Így együtt a túrázás/futás, extremitás, tájékozódás és az éjszaka még nem szerepelt a repertoáromban. Hát akkor majd most! 

Az extrém faktort tovább növelte az időjárás, mert pont szombatra kellett megérkeznie a frontnak, ami egész napos, tartós esőt hozott. Ez természetesen már napokkal az indulás előtt sejthető volt, maximum reménykedni tudtam, hogy ezúttal tévednek a meteorológusok. Illetve tudtam készülni lelkiekben az esős menetre, ha mégsem vétenék el a prognózist. Még felmerült az az opció is, hogy esetleg hagyom a fenébe az egészet és alszom egy jót ahelyett, hogy kint tapicskolok az esős, saras erdőben körülbelül minimum 6 órát. De ez a választás nem pálya, ha olyan túrákra készül az ember, mint én a nem is olyan távoli jövőben, szóval tessék csak kimenni és csinálni! A pontőrök is mind kint lesznek, ráadásul egy helyben ácsorogva, szóval nekik még rosszabb a helyzetük. Ez volt a második dolog, ami valamennyire motivált. Más érvet egyszerűen nem tudtam felhozni amellett, hogy mi a búbánatnak szaladgál az ember egy szál lenge futófelszerelésben keresztül-kasul a Budai-hegységen egy esős és hideg január eleji éjszakán. Persze még nyomott az is a latban, hogy rajtam kívül teszi mindezt még körülbelül másik 700 ember is túrázva vagy futva, szóval nem én leszek az egyedüli futóbolond Nagykovácsi térségében.

A szervezők nem javasolták a kiírásban, hogy a résztvevők első alkalommal egyedül induljanak, hacsak nem vérprofik tájékozódás terén. Én mégis úgy döntöttem, hogy igyekszem egyedül helyt állni, mert ez az igazi kihívás az egészben, úgyis lesznek mások is úton, akikhez szükség esetén lehet majd csapódni, ha valami gond lenne. Kezdő ugyan tényleg nem vagyok, de lehet, hogy kicsit elbíztam magam képességeim terén ezzel a döntéssel, és túl könnyelműen vettem a lehetséges veszélyeket. Ez majd kiderül úgyis menet közben. Számítottam azért az elég jó terepismeretemre és tájékozódóképességemre, sokéves túravezetői tapasztalatomra, meg arra, hogy jó pár lehetséges pluszcsúcson jártam már Csanyának köszönhetően, illetve magánszorgalomból az összes kötelező hegyet végiglátogattam tetemes túramúltam során legalább egyszer, de a Zajnát kivételével inkább számtalanszor. Eminens diák módjára készültem is meglehetősen alaposan – végignézegettem, mik voltak a túra hosszú története során (ez már a 20. rendezés!) a meglepetés csúcsok, ezeket próbáltam térképen elhelyezni (már amelyiket tudtam, mert voltak olyanok, melyeket semmilyen hozzáférhető térképen nem találtam), megterveztem az alapútvonalamat, olvasgattam a korábbi évek beszámolóit. Indulás előtti napon azonban felrúgtam az eredeti útvonalkoncepciómat, ami a csúcsoknak az Alsó-Zsíros-hegytől kezdve az óramutató  járásának megfelelően történő felkeresését jelentette volna, és inkább úgy döntöttem, hogy ellentétes irányba, a Nagy-Szénás felé haladok majd. Mégpedig amiatt, mert éjszaka így ismerem jobban ezt a vidéket a Kitörés teljesítéseimnek köszönhetően. Talán ez is segítségemre lesz, hiszen azért éjszaka a körülöttem lévő dolgokat, így minden egyébként ismerős helyet teljesen máshogy észlelek, ismerek fel a beszűkült érzékelésemnek köszönhetően.

Már megint hosszúra nyúlt a körítés, így most akkor jöjjön a szombat este és teleportáljuk magunkat a BKV segítségével Nagykovácsiba. Még nincs 6 óra de már nagy a tülekedés a plébánián. Ugyan a rajtszámom alapján nem igazán találok magamnak megfelkelő sort (félreértettem valamit vagy még csak rövidtávosokat indítják?), mégis beállok egybe, hogy legalább megtudjam, mi a pálya. Közben látom, hogy a kiírtak alapján jó eséllyel a számomra tök ismeretlen Csaba-hegy, a Kerek-hegy, amit máris el tudok helyezni a képzeletbeli térképemen, valamint a Peaks sorozatból ismert Kakukk-hegy lesz a 3 meglepi csúcs. A Csaba-hegyet úgy Piliscsaba tájékára lövöm be  látatlanban is, és tudom, hogy a Kakukk-hegy is jókora kitérőt jelent déli irányba, így sejtem, hogy a 35 kilométeres alaptúrám elég szépen kibővül majd. Közben megtudom, hogy egyelőre valóban a közeli csúcsosok indulnak még, tehát vagy várok kicsit, vagy beállok egy másik már kígyózó sorba. Úgy döntök, akkor egyelőre összerakom az indulófelszerelésem és bedepózom a maradékot. Sajnos hivatalos depót nem látok, így otthagyom a zsákom a váltás ruhámmal egy asztalon, remélve, hogy semminek nem kel lába, mire visszaérek. Majd sorba állok az itinerért, amit egy újabb több perces molyolás követ egy félreeső raktárszerű helyiségben egy könyvekkel teli doboz tetején, hogy véglegesítsem a felszerelésem és összerakjam az útvonalam. Mikor végre minden kész, egy újabb asztalnál kérek rajtidőt és kilövök az Alsó-Zsíros-hegy irányába. 

...és ekkora ködben kb. ennyi se látszik belőle

Tessék, így néz ki egy pont ezen a túrán...

Egyelőre a településen belül könnyű a tájékozódás és rutinosan haladok, hiszen az Alpin trailen és az OKT70-en is itt mentem fel a zöld jelzés mentén. A gondok a közvilágítás megszűntével kezdődtek. Kiértem egy tisztásra, felkapcsoltam a lámpám, majd beléptem az erdőbe a jelzés alapján. Azt a fűzfánfütyülő rézangyalát neki! (Ennyire körülményesen és papírra vethetően biztos nem fogalmaztam, de ami kijött a számon, annak kb. ugyanez volt a jelentése.) Akármilyen fokozatra állítottam is a lámpám, az orromnál tovább nem sokkal láttam. Azaz leginkább amit láttam, az a tejfehér ködből derengő növényzet volt. Hogy hol van itt az út, azt legfeljebb a Jóisten tudja. Ha meg a telefonomon néztem, merre is kéne menni, akkor rendre szépen besétáltam a bozót legközepébe és fennakadtam valami susnyán. Na így egy csúcsot is nehéz lesz megtalálni, nemhogy tízet! De szerencsére jött már mögöttem egy másik lámpa fénye, vele egy másik túrázó, így ketten azért többre mentünk. Egyikünk próbálta tartani az ösvénynek gondolt irányt, másik meg korrigált a telefon alapján, ha szükséges volt, mert még így is marha könnyű volt elvéteni az utat. Ráadásul egyikünk se először járt erre. A telefonon a Mapy alkalmazást néztem és ez alapján láttam, hogy balra egy ösvényen le kéne térni a pont vélt helyéhez. De kicsit odébb láttunk pár lámpafényt, így először inkább oda mentünk, hátha a túratársak már rátaláltak az ellenőrzőpontra. De nem, csak az emlékműre leltek rá, ami az itinerben is támpontként szerepel. Ők azonban úgy értelmezték a leírást, hogy a pontnak itt kéne lennie. Mondtam, hogy szerintem pont ellenkezőleg, azt akarják mondani, hogy nem itt van, hanem kicsit odébb, egy kiszögellésen. Végül elővettük az addigra ronggyá ázott itinerem (pedig direkt a nyakamba akasztott műanyag térképtartómban tároltam, ahonnan eddig ki se vettem) és elolvastuk újra a szöveget. Jól emlékeztem, valóban máshol kellett keresni a pontot. Javasoltam, menjünk át a térképen jelzett magaslatra a kis ösvényen, amin már az előbb is le akartam térni. Kimásztunk (inkább botorkáltunk) a fenyőkkel tarkított sziklás magaslatra, de pontnak semmilyen jele se volt. Nagyjából mind elsőbálozók voltunk, így nem annyira tudtuk, hogy kéne ezen a túrán egy pontnak kinéznie. Mindenesetre legalább egy ládának, pecsétnek, bójának vagy ilyesminek kellett volna ott lennie, de nem volt. A magaslatot szinte már minden oldalról körbejártuk egyre kétségbeesettebben, hiszen minden arra utalt, hogy jó helyen vagyunk. Letértünk a kék háromszögről, hullámvasutaztunk, fenyők is vannak. Végül kis csapatunk egyik tagja felhívta a szervezőket segítségért. De ez is csak azt erősítette meg bennünk, hogy megfelelő helyen vagyunk. Viszont pontféleség sehol... Egyedül talán az nem stimmelt, hogy kopár gerinc. Jó, akkor menjünk vissza a jelzésre és próbáljuk meg egy másik leágazó útnyúlványon, van erre még pár. Közben új emberek csatlakoztak, közülük volt, aki már kereste az emlékművön túl is, de hiába. Ekkor ötletszerűen átváltottam a Locus alkalmazásra és lőn világosság! A Mapy a helynevet egy másik nyúlványra teszi, mint a Locus! Hát persze, hogy ez a hegy, amit keresni kéne, az ismert kilátópont, ahol számtalanszor csodáltuk már a Pilisre táruló kilátást különféle túrákon. Bár a csapat tovább ment a háromszögön, én úgy gondoltam, teszek abba az irányba egy utolsó próbát, ha már ennyi időt elvesztegettem itt. Kísérletem siker koronázta, a tényleg kopár gerinc végén ott derengett a ködben a karácsonyi égőkkel kivilágított önellenőrzőpont. Fogalmam se volt, hogy a szétázott papíron hogy marad meg majd a pecsét, mindenesetre benyomtam és iszkoltam elfele. Közben jöttek már szembe a többiek, mondtam is nekik örömmel, hogy jó helyen járnak.

Gyerünk akkor tovább, fel a Nagy-Szénásra! A sötétben is ismert úton talán egyszerűbb lesz. Aha, persze! Kiértem megint erre a Bermuda-háromszöggel is felérő tisztásra és rögtön valami másik utcába sikerült kimennem, véletlenül se oda, ahol a jelzés halad. Na mindegy, irányban legalább jó lesz. Végigtrappoltam futólépésben egészen az erdei leágazásig, amit legalább rögtön meg is találtam. Az erdőben kezdődött elölről a „merre is lehet az út” nevű játék. De szerencsére kezdett a szemem vagy hozzászokni a ködhöz, vagy egyszerűen jobban ráállni a lényegre, és a körülményekhez képest egész jól tudtam haladni. Futni kicsit nehezebb volt, mert sebességgel kombinálva még bajosabb volt a menetirány tartása. Egyedül ott volt némi támpont, ahol fehér murvával leszórták az utat vagy volt némi világosabb színű kőzet az ösvényen. Értelmet nyert tehát a Budai-hegységben eluralkodó újabb, számomra nem túl szimpatikus trend. Az eddigiekhez képest egész gyorsan meglett a pont, ami nem is a csúcson volt, hanem a piros/kék elágazásban az esőházban. Nyilván nem akart a pontőr mindenáron elázni. Így viszont igénybe kellett vennem az útvonal újratervezését, hiszen úgy terveztem, hogy majd az Országos Kéken haladok Piliscsaba irányába, ahonnan kis kitérőt teszek a következő pontomra a Csaba-hegyen. Láttam azonban, hogy az előttem igazoló futók a piroson távoznak. Valamit tudhatnak, amit én nem, szóval hülye leszek felmászni a csúcsra, ha van másik egérút. És van, mert a piros, piros kereszt kombinációval szintemelkedés nélkül, rövidebb úton elérhető a kék. Neki is iramodtam, de a kezdeti lendületnek hamar vége szakadt. Az út egyetlen hatalmas lejtős korcsolyapályává vált ugyanis. Amit jég helyett (előre elnézést a vulgáris hasonlatért, esélyes, hogy nem az utolsó lesz) híg fosszerű, rettentően csúszós sár borított. 

Máris lopom Csanya posztját a Terepfutás facebook csoportból, nagyon idevág

Ahol máskor perceket spórolva hasítani lehetne, csak tyúklépésben óvatoskodhatok a pálya szélén, hogy több esélyt adjak annak, hogy komolyabb esés és sérülés nélkül teljesítsem a mai kiruccanást. Az, hogy mennyire leszek eközben vizes, koszos, nyakig sáros, nem érdekel már. És nem érdekel már az se, hogy fogom-e tudni teljesíteni ezt az egész őrületet szintidőn belül, és hogy esetleg fel fogom-e adni idő előtt. Ez csak egy játék, a lényeg az itt és most, örüljek legalább annak és próbáljam valamennyire élvezni a terep-és időjárási viszonyokhoz képest azt, hogy itt vagyok az éjszakai erdőben, ahelyett, hogy a négy fal között kuksolnék, hogy futok, mozgok, akármilyen is az időjárás (indulás óta is egyfolytában esik), akármilyenek is a körülmények. Ahogy lejjebb jutok, legalább a köd szűnik, a sár ismétlődő jelleggel újra és újra felbukkan. Előzöm az óvatoskodó túrázókat, de sajnos nekem is muszáj óvatoskodnom, mert nem szabad szétcsapni és összetörni magam, gondolni kell a versenyekre is a következő hétvégéken. A játék résszel elég pocsékul állok, 2 pont van meg a 10-ből eddig. És már sokkal több időt elpazaroltam az időkeretből erre, mint eredetileg szándékoztam. Minimum 20 percet elcsesztem az Alsó-Zsíros-hegynél és most is sokkal lassabban tudok csak haladni, mint ahogy szeretnék. Miközben számolgatom a hátralévő csúcsokat, sehogy se jön ki a matek, mert mindig kihagyom a Zajnátot, másrészt csak sikerül beletrappolnom egy-egy láthatatlan pocsolyába. Már úgyis tök mindegy, a Speedgoatot ma offolom valószínűleg egy kis időre. Legalább ami bemegy, idővel távozik is és mivel nincs túl hideg, nem fagy le a most végre előrelátó módon szarvasfaggyúval vastagon bekent lábfejem a bekerülő víztől és egyéb cuccoktól.

A Csaba-hegy letérőjéhez így is viszonylag hamar odaérek az eddigiekhez képest és a sporttársak lámpái egyértelműen jelzik, hogy hol kell/érdemes megkezdeni a mászást. Megyek hát utánuk. Az ösvény kettéágazik, egy nagyobb csoportosulás jobbra tart. Hmmm, a csúcs viszont egyértelműen balra van. Onnan is jönnek ketten lefelé. Elindulok hát balra. Viszont azt látom, egyre többen haladnak a jobb oldali úton. Vajon tudnak valamit? Átmászok oda a susnyában és kiderül, a térkép fölött tanakodnak éppen. Tessék hallgatni a saját megérzésekre, itt nem az a feladat, hogy mások lámpái után menjünk vakon! Gyerünk hát a saját fejem után, tegyünk arra, merre mennek mások! Az előbb is részben emiatt vesztettem egy halom időt. A Csaba-hegyre így kis kerülővel viszonylag flottul feljutok. A csúcs közelében meglehetős tömeg alakult ki, a távolban esetlegesen leselkedő földönkívüliek nem is értik (francért kell nekem Twin Peakset olvasnom, hogy ilyenek jutnak éjjel az erdőben az eszembe), mit keresnek ezek a fejlámpás egyedek ezen a valószínűleg világosban is teljesen jellegtelen és érdektelen helyen. Pecsét mellé jár csoki és cukorka is, veszek gyorsan a csokiból. Már megint nem figyelek az evésre és az ivásra, jókor jön ez a figyelmeztetés, hogy kéne egy kis energiabevitel, anélkül nem megy a gép. Lefelé egy széles erdészeti jellegű úton indulok déli irányba, ami furamód nem szerepel egyik térképen se. Az út később nem kívánt irányba kanyarodik, így bevágok az erdőbe, hogy visszajussak a kékre. Nem vagyok egyedül, többen hasonlóan próbálkoznak. A bicikliúton, melyen a Zajnátot akarom megközelíteni, egy több fős, fiúkból és lányokból álló futócsapatot követek. Úgy tűnik, ügyesek, gyorsak és jól tájékozódnak, legalább gondolkodnom nem kell egy darabig. Inkább csak arra kell koncentrálnom, hogy ne veszítsem őket szem előtt az intenzív dágványozás közepette. 

A Zajnát megközelítése minden képzeletet felülmúlt

Megyek velük fel a Zajnátra is, bár itt a társaság nagy része belassul, mert a lányoknak úgy tűnik nehézséget okoz a meglehetősen kemény mászóka. A srácok tök jó fejek, figyelnek a csajokra és bevárják őket. Nekem, az idegennek is felajánlja segítségét és botjait is egyikük. Mondom, hogy nekem nincs szükségem egyikre se, boldogulok, még ha a mellékelt ábra mást is mutat, mert néha kézzel-lábbal igyekszem felfelé. Olyannyira, hogy a csapatból másodiknak érek fel a sátorhoz, miután fennakadok néhány bokron a spéci futókabátommal, amit kímélni kellene (a tartaléknak hozott kínai esőkabát bizonyára már cafatokban lógna rajtam), majd orra bukom valamiben. Ezen a csúcson is nagyobb csoportosulás alakult ki. Sokáig nem időzöm, megyek is egy másik kompánia nyomában lefelé a sárga (azaz Fehér) útra. Innen a legegyszerűbb megközelíteni a Meszes-hegy lábát, ahonnan direktben fel lehet jutni a csúcskereszthez. Az előbbi csapat pont a mászás kezdete előtt ér utol, kérdezem is, meglettek-e a lányok végül. Szóval akkor sikeresen abszolválta mindenki a Zajnátot közülük. Még sosem másztam a Meszes-hegyet erről az oldalról, így kicsit izgulok, milyen lesz. Kellemesnek nem mondható, de a talaj állaga legalább köves, morzsalékos és nem sáros, csúszós, ez is sokat számít. Továbbra is aggódom, mi lesz lefelé, mert azt az oldalt viszont ismerem...

Előtte azonban fogadónap(éjjel) van Csanyánál az ellenőrzőponton, mindenki kap egy pecsétet a füzetkéjébe. Indulunk is tovább. Velünk szembe is jön néhány futó. Tényleg meglepő, hogy a rossz idő ellenére mennyien vannak úton és próbálkoznak különböző távokon. Nekem a nagytestvér, a BHMTCS, még úgy érzem, még ha lehetetlenség talán nem is, de mindenféleképpen nagy falat lett volna, nagy eséllyel az időtúllépésre, örülök is, hogy nem emellett döntöttem a nevezéskor. Főleg ilyen körülmények között!

Megkezdjük a csapat néhány tagjával az ereszkedést, hamarosan a többiek is követnek. A srácok bátrabbak a csúszós lejtőn, be is előznek. Én inkább óvatos duhaj vagyok itt és most, főleg, hogy egy fenékre huppanást is sikerült összehoznom. A Hosszú-völgyhöz közeledve már barátságosabb a talaj állaga és a haladás is gyorsabb. Keressük, hol az Ilona-lakhoz vezető ösvényt, aminek éppen a szemközti oldalon kéne felindulnia a térképeink alapján. De mindenhol csak bozót fogad, bármerre indulunk is. Javaslom, hogy menjünk egy kicsit nyugat irányába az úton, ott is volt egy feljáró még tavaly, igaz, az is bozótos (és csúszós) volt. Mindenesetre a Vérmókuson ott jöttem le. Említettem, hogy emlékeim szerint lesz majd elektromos kerítés is, mint akadályozó tényező. Megint egy nagyobb társulat verődik össze, amíg keressük az utat felfelé. Többször elindulunk többféle úton, mígnem rábukkanunk egy kevésbé benőtt részre, amin megkezdhetjük a mászást. Útnak azért ezt nem annyira nevezném. Ráadásul egy visszacsapódó ág majdnem megszabadít egyik látószervemtől. Hamarosan kikötünk a kerítésnél és látjuk, hogy szinte rátelepült az ösvényre. Senki se nagyon akarja kipróbálni, van-e áram benne tök érthető módon. Így marad az a verzió, hogy bevetjük magunkat a szemközti bozótba, hogy egy másik reménybeli úton próbálkozzunk más lámpák fénye után. Közben néhányan megint fennakadunk a rózsabokrokon, az ujjamba is beleáll néhány tüske. Amíg kibogarászom őket a fogaimmal, meglesz a felvezető út. Később erről is vissza kell térnünk a kerítés mellé, aminek nemsokára szerencsére vége szakad. A házhoz még emberes, de legalább rövid kaptató vezet. 

A túra egyik meghatározó élménye, hogy végre belülről is láthattam ezt a barátságos kis kunyhót, ami előtt egy grillsütőben sülnek a virslik a hot-doghoz. Mivel éhes se vagyok annyira és sietek is, megelégszem a forró teával, amit a hideg isommal vegyítek és a saját rizsszeletemmel és gyümölcspürémmel vigasztalódom. A rendezőktől kapott Milka szeletem már rég vagy a nagykovácsi kutyák vagy az erdei állatok, szerencsésebb esetben más túrázók eszik valahol. És már megyek is tovább. A hosszú jelzetlen gerincen néha futok, néha gyaloglok. Ismerem a járást, könnyen elérem a zöld négyzet jelzést. Amellett döntök, hogy maradok a jelzett úton, jelen esetben a kék kereszten, a Nagy-kopaszra tartva, bár lenne közvetlenebb és valószínűleg rövidebb (és meredekebb, esetleg csúszósabb) út is. Ezen egész gyorsan fent is vagyok tényleg a Csergezán-kilátónál. Miután megkapom a pecsétet a szanaszét ázott itinerembe (minden egyes ponton szabadkozom miatta egy sort, pedig most már külön zacskóban tárolom a kabátzsebemben), leülök egy pillanatra megtervezni, hogyan kéne elérni a Kakukk-hegyet. Igazából már induláskor megterveztem, inkább csak nyugtázom, jó volt-e az ötlet. Vissza tehát a zöld háromszögre, majd a kék keresztre. Persze már megint elvétem a kilátótól kivezető ösvényt, de legalább ez nem jelent akkora nagy időveszteséget. Futásnak eredek és meg sem állok addig, míg el nem érem a piros háromszöget. Mondanom sem kell, már jó ideje, nagyjából a Meszes-hegyről való lejövetel vagy az Ilona-lak óta megint köd előttem, köd utánam, sokat nem látni a környezetből. Néha jönnek még szemből, de már nagyon szellősen az eddigiekhez képest. 

A kitartó eső ellenére lobog a tábortűz a Nagy-Kopaszon mindenki nagy örömére

Azt leszámítva, hogy mindenhol csuromvizes és saras vagyok, egész jó a hangulatom, főleg, hogy már csak 3 csúcsom van hátra és az időbe is bele fogok férni bőven, ha a Kakukk-hegyet nem vétem el. Bár jártam már rajta, tájékozódás szempontjából ez lesz a legnagyobb falat, mert igen messze esik a jelzett utaktól. A tervem az, hogy a kék keresztről rátérek a zöld keresztre, ahonnan nagyjából a katonasírok magasságában egy nyílegyenes nyiladékban vezető úton jutok a hegy közelébe. Innen aztán egy másik jelzetlen ösvényre kéne letérni déli irányba. Ami a térkép alapján meg is van, de a tejszerű ködben kb. lópikula és esti fény, ami látszik belőle. Az esti fény jelen esetben egyértelműen a lámpámból jön de most már tényleg lófütty az egészbe! Szerencsére érkezik pár magabiztosabb fiatal lámpatulajdonos is, akik vagy bejárták előre a terepet vagy bámulatos helyismerettel rendelkeznek, mert nagyon tudják, merre kell menni. Megyek hát a felmentő sereg nyomában. Egy kereszteződésnél én is megvilágosodom peakses emlékeim alapján. Innen már csak egy ugrás a csúcs, ahol a srácok hosszabban időznek. Nekem viszont drága minden perc, megyek is tovább, boldogulok, ahogy tudok. Egy darabig haladok az eddigi úton, majd egy másik ösvényen jutnék vissza a kék keresztre. Csak éppen néha a környező bozótban landolok, mert elég bajos az iránytartás. Megyek a vélt irányba, néha csekkolom a telefonom és próbálok visszaevickélni az útra. Na ebből se lesz egy darabig futás biztosan. Szerencsére inkább utóbb mint előbb elérem a jelzést. 

Nekiiramodom, aztán nemsokára egy létrás vadkerítés állja az utam. Húha, itt lennék? Ugyan nem terveztem, hogy ma meglátogatom a Vadasparkhoz kapcsolódó bekerített részt, de most mégis ezt találom a legegyszerűbb és legbiztonságosabb módnak a Fekete-fej megközelítéséhez. Ez a terület egy kész kerítéserdő, szoktam néha erre futni és néha csak csodával határos módon sikerült kikerülnöm innen, ha véletlenül besétáltam a kelepcébe (mármint a kerítések közé valahogy). Jó lesz tehát a kék kereszt, legalább jól futható, ismerős és haladós. Újabb kerítésmászást követően már ott is vagyok a piros kereszten, melyet követhetek majdnem a Fekete-fejig. Az már nem is számít, hogy menet közben begyűjtök még a Hokába némi vizet egy-egy pocsolyában. A gond inkább az, hogy elvétem a helyet, ahol kis ösvénnyé válik az út és a bicikliúton haladok tovább. Ami ugyan irányban jó szintén, de állaga olyan, mintha gonosz és alattomos cukrászok szórakozásból végig felkenték volna valami ragadós és csúszós tortakrémmel, amit nem nagyon szeretnék megkóstolni. Nagy nehezen végigverekedtem magam rajta az aszfaltig, ahol éppen jött szembe egy fejlámpás túrázó. Mondtam neki, eszébe ne jusson erre jönni, ha jót akar magának, mert ennél gyalázatosabb útnak nevezett valamit régen láttam.

Az aszfalt tehát megváltás volt számomra és innen már csak egy meredek, de nyúlfarknyi ugrás volt a Fekete-fej pecsétjének megszerzése. Pont lefelé jöttem, amikor jött az ismerős csapat szembe. Nekik még az Alsó-Zsíros-hegy is kellett a Kerek-hegyen kívül, tehát nagyjából egyfelé haladtunk. Adtak egy remek tippet, hogy próbáljak a településen átjutni a sárgára. Hasonlón én is gondolkodtam, mert nem nagyon fűlött a fogam a Remete-hegy megmászásához a kéken. Nem is beszélve arról, hogy hogyan fogok átkelni a megáradt patakon. Hajlottam tehát bármilyen alternatív megoldás felé. Sajnos az, amiben eredetileg gondolkodtam, már a tervezés során megbukott, mivel átvezet a védett területen, ahol csak turistaúton szabad közlekedni a túra közben. Ezért szükségem volt néhány percre az adyligeti buszmegálló esőtől védett magányában, hogy elkészítsem haditervem a fennmaradó szakaszra. Gyorsan meg is született a döntés, a település peremén fogok átjutni Máriaremetére, ahol elérem ismét a jelzéshálózatot és evvel a sárga jelzést, amin megint csak éjjel és nappal is ismerős terepen juthatok a Kerek-hegy közelébe. Időben még jó voltam, és bevallom néha gondoltam azokra a sporttársakra, köztük egy ismerősömre is, akiknek ugyanennyi idő alatt kellett még több és messzibb csúcsot felkutatniuk. Egyáltalán a vérprofikon kívül járhat bárki is sikerrel ebben a cudar időben és lehetetlen terepviszonyok közepette?

Ahogy haladtam a pöpecebbnél pöpecebb házak között, néhány csodás jelenségnek lehettem tanúja. Na nem a túra elején emlegetett ufók jelentek meg szerencsére, hanem csak egy eltévedt kismadár fakadt dalra ebben a fura időpontban. Már ennyire késő lenne? De nem, még nem igazán hajnalodik, csak a madárka időérzéke van valahol nagyon rosszul beállítva. Aztán a Rézsű utcában egy ház előtt egy gyönyörű betlehem volt felállítva. Fogalmam sincs, hogy a háziak csinálhatták egyedül vagy az utca, netán az önkormányzat vagy egyházközség fogott össze, de mindenesetre ilyet maximum templomok előtt vagy településközpontokban szoktam látni. Hamarosan megint terepre jutottam, azaz a házak mentén erdei ösvényen érhettem át Remetére, melynek a lejtős végét megint az ismert csúszós állagú sár borította. Itt utol is értem egy vélhetően apa-fia párost. Meglepett, hogy milyen sokan indulnak gyerekekkel ezen a túrán a rossz idő ellenére is, valószínűleg inkább a rövid távon, a BHKCS-n.

Útszéli betlehem Adyligeten

Nagyon gyorsak voltak a sporttársak, még futva kielőzni se volt könnyű őket, főleg egérutat nyerni felfelé a Jegenye-völgy mentén. A terep egész tűrhető volt a Kerek-hegy felé haladva az eddigiekhez képest, így hamarosan becserkészhettem a Kerek-hegyet is egy túratárssal egyetemben. A pontőr tippeket is adott, hogy jussunk le a célba. Itt láttam, hogy a telefonom nagyjából már az utolsókat rúgja, gondolkodtam is, hogy elővegyem a powerbanket, de végül is minek már így a túra végén? Nem is pazaroltam vele az időmet, mihelyt kijutottam a sűrűből, neki is iramodtam egy másik futó nyomában. Na pont itt sikerült megtalálnom az útvonal legnagyobb pocsolyáját a jobb lábammal, aminek jeges vizébe bokáig belemerültem. Mi is lehetne méltóbb lezárása ennek a túrának? 

Divatos Hoka BHTCS után... (előtte kép sajnos nincs)

Bevetettem magam a házak közé a szárazföldre az első adandó alkalommal, egy másik futó követett és együtt tempóztunk nagyjából a célig. Alig vártam, hogy beérjek a melegbe, megehessem a forró levest és átvegyem a száraz váltóruhám. Végül 3:37-kor be is léptem a plébánia ajtaján, itineremben az összes szükséges pecséttel. 9 óra 25 percet voltam pályán, szóval nem sokat hagytam az eredeti szintidőben (a hosszítottban is csak nagyjából másfél órát). Ez nem sokra lett volna elég a még távolabbi csúcsokon.

Nem elég, hogy a hirtelen melegtől jól bepárásodott a kamera, még a az oklevelet is fordítva sikerült befotóznom

Mivel a mozgással töltött időm alig volt több 7 óránál a mért majdnem 43 kilométeren, fogalmam sincs, hol vesztegettem el nagyjából azt a szintén másfél órát. A pontokon alig vesztegeltem, hotdogot se ettem (ami óriási hiba volt mindenki szerint, aki megkóstolta), csak párszor álltam meg kicsit hosszabb (maximum pár percnyi) navigálásra. A Zsíros-hegyen egész biztos sok időt vesztettem, de a többi vajon hol jött képbe? Lehet, hogy tényleg elraboltak az ufók? Mivel az órám futásra állítottam, és ebben a módban nálam csak a mozgási időt nézi a program, nem látom, hol szereztem be ennyi állásidőt. Pedig tanulságos lenne kielemezni. 

Nagykovácsi temploma hajnali 5 felé, mikor indul az első nem éjszakai busz

Ez persze csak most utólag érdekel már, ott sokkal fontosabb volt, hogy egyben és nagyjából még fitten, ámbár nyakig koszosan és vizesen beértem, és öröm volt látni, hogy sorra érkeznek meg az ismeretlen ismerősök is. Sajnos sok hosszú távos számolt be arról, hogy fel kellett adnia, de azért voltak sikeres teljesítők is. Jó volt melegedni és kisebb élménybeszámolót cserélni egy-egy túratárssal. Úgy tűnt, senkinek se volt könnyű menet a mai és senkinek se akaródzik nagyon kimenni újra a hidegbe. Közben a szervezők ellenőrizték az itinerem és gratuláltak a sikeres teljesítéshez. Mivel a buszig volt még jó sok időm, átöltöztem száraz cuccba és összepakoltam a motyóm. Bár hazafelé végig paráztam, hogy megint mit hagytam ott, végül otthon minden előkerült a zsákból. A buszon együtt utaztam egy másik teljesítővel, így legalább egyikünk se aludt be. Frissek voltak még az élmények és mindenkinek volt miről mesélnie. Ő is magányos harcosként teljesített, ráadásul szintén először.

Búcsúzóul még egy betlehem, ez a templom előtt található

Az éjszaka élményeit, akármennyire is egy brutális megaszívás volt az egész, valamint az itt szerzett testi-lelki tapasztalatokat se hagytam magam mögött Nagykovácsiban, mind megy a motyómba, azt hiszem, nagy hasznomra lesznek a következőkben. És máris agyalhatok, jövőre vajon meg merjem-e kockáztatni a BHMTCS-n való indulást, ami egyet jelent a még távolabbi csúcsok felkeresésével ugyancsak 10-11 óra alatt.

Strava link: