Narancssárga szamár a ködben

 

29,3 km - ízlelgetve a távot lehet kevés vagy sok, attól függően, autóval, biciklivel, futva, gyalogosan vagy netán lóháton teszi meg az ember. Vagy hogy legyen némi köze az írásnak a címhez, szamárháton. Hogy milyen kihívást jelent, függ pillanatnyi kedvtől, fizikai és lelkiállapottól vagy attól is, hogy egy ultrafutó vagy egy kezdő műkedvelő fejében születik meg a zseniális gondolat: ha már ott van a Velencei-tó, akkor körbe kell futni. A mainstream irányzat inkább körbebiciklizni szokta, de mifelénk szoktak furcsa dolgokat is kiötleni, így hát nekem körbe kellett futni. Ha már körbebiciklizni eddig nem sikerült, csak majdnem. Meg ha már amúgy is futok. Meg csakazértis.

Szilveszterkor lett volna egy verseny, egy olyan tókörbefutós, arra beneveztem volna, ha lehetett volna, de nem lehetett. Aztán szembejött a Geogo és ott egy tókör pálya is többek között. Elég hamar felkerült a futócipőlistára. Már csak a megfelelő időpontot kellett kitűzni. Hogy milyen is az? Például először is nem fagy kockára az ember, ha kicsit belassul, vagy éppen megállni kényszerül, és főképp nem kell lila és merev virsliujjakkal matatni a telefonon útközben, tájékozódáskor vagy pontérintéskor. Azonban annyira még nincs jó idő, hogy egy komplett biciklis hadtest támadja meg a Don-kanyart Velencei-tavat. Tehát ne legyen az ember útakadály és őt se akadályozzák lehetőleg. Más egyéb kívánalmam tulajdonképpen nem is volt.

A felkészüléssel nagyjából rendben voltam, az utóbbi hónapokban bőven futottam annyit aszfalton, terepen, emelkedőn, lejtőn, mindenféle időjárási viszonyok közt, változatos távokon és tempókban, hogy a távnak már nem szabadott gondot okoznia. 

A frissítést se gondoltam túl, egy töltetnyi ivótasakos víz nekem ilyen távon bőven elég, mellé még bedobtam pár proteinszeletet a hátizsákba, hogy majd útközben szépen ne egyem meg őket, viszont zörgésük vigyen egy kis színt a tó körüli monotonitásba. Mert ennyire már ismerem magam... 

A tájékozódás marha egyszerű: tulajdonképpen végig a bringaút nyomvonalán fut az ember. Ez olykor part menti sétány, olykor járda, olykor aszfaltút, egy viszonylag hosszú szakaszon pedig kis forgalmú országút. Emiatt mindenféleképpen valami láthatósági ruhadarabot is érdemes vinni, ami nálam a Humanaban túrt rikító narancssárga Saucony futófelsőm lett a neonzöld kompressziós harisnyámmal egyetemben. Menőnek menő, kicsit elhasznált, kényelmes darab, de azért valószínűleg nem én voltam mégse a legfeltűnőbb futó azon a szombaton a környéken. Hanem a srác az úszógumival, akiről sajnos nem készült fénykép. 

Lehetne ilyen időben futni... (Velencei-tó 10 km)

Előtanulmányokat is folytattam, munka előtt, hajnalban nem voltam rest elvonatozni Velencére, hogy lefussam az 5 km-es, majd a 10 km-es Geogo távokat is a tó mentén.

Meg ilyenben... (Velencei-tó 5 km)

A cipőválasztás sem okozott nagy problémát, az új évvel kb. az összes régi futócsukámat nyugdíjaztam, a kicsit újabbak és a vadonatújak előrébb léptek a sorban. Aszfaltosból így jelenleg csak kettőt koptatok, és közülük az Asics Jolt 2 nőtt jobban a szívemhez, így hát rá esett a választás.

Február harmadik hétvégéjére csodás, tavaszias időt jósoltak: napsütés, meleg, Hawaii - tehát itt az ideje a tó körüli fiesztának. Petinek mondtam is, hogy akkor szombaton megyünk, készüljön a tófuvarra. Az utóbbi időben ő is belelendült a futásba, így hát persze egy darabon el is akart kísérni. Annál jobb. Nyilván ez nem fogja megdobni a végeredményt, viszont majd szépen emlékeztet arra, hogy ne szaladjon el velem a ló (azaz a címbéli csacsi) már az elején, meg közben se. Mert a cél most csak a túlélés, semmi több. Sose futottam egyben, folyamatosan ekkora távot, meg valószínű, hogy szakaszokban se mondjuk egy Páloson. Ha nagyképű szeretnék lenni, azt mondanám, hogy ez most egy lépés a maraton felé. Ha még nagyképűbb, akkor azt, hogy az ultrák felé. Ha a realitás talaján maradunk, akkor mindössze annyi, hogy megfutom a (közel) 30 km-t (remélhetőleg) kellő felkészülés után. Aztán majd jön a többi, ha jön, ha jönnie kell. Ha meg nem, akkor szép volt, jó volt, ennyit hoztam ki belőle. Ha nekem szegezik a kezdő kérdést, hogy mi a véleményem a távról, a következőt nyilatkoznám: gyalog vagy biciklivel nem kihívás, futva viszont egy fekete ló (szamár). Remélhetőleg nem a ködben.

Ez utóbbin görcsöltem a köröm hajnala óta, egyre csak nézegetve az Időkép oldalát. Ott meg csak folyton áltattak, hogy majd kisüt a nap. Először 9 órakor, majd már csak 11-kor, aztán már csak valamikor délután. A borús időhöz egyfajta nyirkos hideg is járt bónuszként, így amikor végre összepakoltunk és felkerekedtünk, még vissza kellett menni extra ruhákért. Mivel az aláöltözetben és pólóban (merészebb álmaimban csak pólóban) futok a Velencei-tó körül nem fog összejönni. Biztos, ami biztos még egy kesztyűt is betettem - és jól tettem.

Már csak a pálmafák hiányoznak...

Velencére érve másodszorra meg is találtuk a parkolót, ahonnan indul a móka. Némi bemelegítés után neki is duráltuk magunkat. Az első 1 km volt úgymond az egyik legküzdelmesebb szakasz - próbáljon úgy futni az ember, hogy lépten-nyomon megcsapja orrát valami ínycsiklandó finomság (kürtöskalács, csevap, gyros, miegyéb) illata, miközben folyton a bringaúton őgyelgő népeket kell kerülgetni. Vírus ide vagy oda, itt teljesen népünnepély hangulat volt, pont ide szabadult ki a sok városi élvezni a maszknélküliséget. Köztük persze mi is... Az állomás környékétől már jobb a helyzet, nagyjából 5-10 percenként jön néhány biciklis, még ritkábban futó vagy gyalogos. Mindenki előzékeny, udvarias, barátságos a többi sportbarát irányába, így nincs is evvel gond. Ráadásul Peti viszonylag kezdőként most szembesül először avval, hogy egy barátságos gesztus a másik futó felé mennyire meg tudja dobni az embert mentálisan. Egészen a gárdonyi sárga hídig futunk együtt, így sorra maradnak el az állomások: Velence, Velence-fürdő, majd Gárdony is. Mondom is Petinek, hogy még vissza is kell futnia ugyanazt, amit idefelé megtett - bár nyilván ellenőrizni nem fogom, hogy valóban fut-e. Azt kell mondanom, rövid idő alatt nagyot fejlődött, így mire visszaér, neki is akkora táv lesz a lábában, ami rekord számára. Egy bő tízes. Remekül tartja a visszafogottnak szánt tempómat is. Miután elbúcsúzunk némi fényképezkedés után, ezt a tempót próbálom rekonstruálni. 

Búcsú a sárga hídnál

Visz a lábam meg a fejemben zsongó szintipop szám lendülete, nem kell nekem füles, egész úton elkísér a dallam, ha már így a fülembe ette magát. Sorra maradnak el a szebb napokat látott parti szocreál hangulatú üdülőházak, egyik-másik ebben a ködben még egy urbex blogban is nagy sikerrel debütálhatna. Még szürreálisabbak az üresen kongó, ámde vidám képekkel, feliratokkal ellátott fagyis bódék, lángososok, strandépületek, melyek között csak néhány kósza (katasztrófa)turista sétál - mondjuk pont ilyen lehet egy atomtámadás után. A legkevésbé értelmezhető felirat számomra a Kincskeresés volt az egész tó körül. Elképzelem, ahogy valaki a tóban kincsek után kutatva hosszú percek után kitörő örömmel kihalász egy törött napszemüveget vagy egy félig rozsdás órát... vagy Pistikének még a 80-as évek derekán elveszett búvárpipáját. Közben már Agárdon járok, sőt nem is, már Dinnyésen, bár addigra szinte minden part menti objektumot magam mögött hagytam, már csak a nádasok kísérnek.

Hamarosan jön az első ellenőrzőpont, a Kanyar büfé. Pár pillanatra eltűnődöm, hogy akarjak-e valamit elcsócsálni, de mivel különösebben éhes se vagyok, meg vannak páran bent, így inkább futok tovább Pákozd felé, immár a műúton. Szerencsére forgalom alig van, annak is a fele része bringás vagy futó. Akkora a köd, hogy csak nehezen bontakozik ki a távolban, hova, merre is haladok. Mindig reményt ad, ha megnézem, mennyi a távolság a következő pontig: az most nem több 5 km-nél, ami jócskán teljesíthető, még ha előtte lesz is egy emelkedő. Egy akkora, amit több éve a másik, meredekebb oldalról már megfutottam spontán ötlettől vezérelve túraszandálban. Szóval valószínűleg most is meg tudom csinálni.

Vajon merre lehet Pákozd???

Miután lekanyarodom a főútról, valahogy elfogyok, sokkal alacsonyabb tempóra kell kapcsolnom. Végigdöcögök ezen az utcán, majd mire kiérek megint a főútra, a lendületet is visszakapom. Különösebb fáradságot most még nem érzek, nagyjából minden rendben a futóművekkel is. Bár némi aggodalomra ad okot a mentális frissességgel kapcsolatban, hogy megpillantva egy kertitörpeárus út menti giccslerekatát, az a kósza gondolatom támad, hogy hónom alá kéne csapni egy kisebb díszpéldányt és azzal kéne továbbfutni. Van aki úszógumival, van aki egy műanyag Bambira hajazó, őz-szarvas nász gyümölcsével teljesít. De aztán elvisznek a lábaim a képzeletbeli tetthelyről tova, el, a falun túlra, fel a csata dombjára. 

Ködbe vesző emlékmű

Ez az a hely, ahol én is küzdelmes csatát vívok egy nem is annyira karcsú úrral, aki folytonosan telefonját bámulva, gyalog, de mégis valami bámulatos tempóban halad előre a bicikliúton. Hogy alig tudom megelőzni. Aztán meg előnyt szerezni. Már lekanyarodok a következő műútra, de ő még mindig látótávolságon belül van. Jön az emelkedő, gondolom szerzek némi előnyt. Visszanézek, még mindig ott van pár száz méterre. Aztán az arborétumtól lefelé visz az út, mikor, ha most nem. Versenytempóra kapcsolva robogok lefelé, így mire sík terepre érek, már híre-hamva sincs az emberünknek.

Mostanra jutottam odáig, hogy kezdem megunni a futást. Ami amúgy tényleg egy rettentő unalmas dolog. Amit fel lehet azonban dobni olyan dolgokkal, hogy például látványos tájakon fut az ember, mint most. Haha, hát persze! Szürke ködben elolvadó fasorokon keresztül, partszakaszokon, ahol az ólomszínű víz egybeolvad az ég szürkeségével, álmos, kedvetlen falvakon át, ködből álomszerűen előderengő emlékművek mellett, de leginkább csak benne magában a végtelen szürkeségben. Ennél nagyobb szamárságot nem is lehetne csinálni. 

Ismerős partokon

A telefonom szerencsére megint azt mutatja, hogy kb. 5 km van még hátra. Most már egészen a végéig. Először történik, hogy elhagy egy futó, de ezt egy csöppet se bánom, legalább egy kis színt visz az előttem kitárulkozó dögunalomba. Sokáig azonban ezt se élvezhetem, mert a pasas Velence határában visszafordul. Innen azonban már legalább lesz tényleg valami látnivaló a házak között. Fogynak a kilométerek, de már nagyon szeretném, hogy vége legyen, a tempót is egy ideje lejjebb vettem. Érzem már a megtett kilométerek ólomsúlyát. Egyre ismerősebb partszakaszok köszönnek rám, már a régi strandon kanyargok, ahova sokáig jártunk szüleimmel tinédzser majd egyetemista koromban. Hamarosan megérkezem a célba és lenyomhatom a teljesítést igazoló utolsó pont virtuális gombját. 

3 óra 17 perc. Megcsináltam! Legalább elmondhatom, hogy most a fotózás nem ment az idő rovására. Bár magamon végignézve a maratont még nem nagyon érzem reálisnak. Még 12-13 km-nek lehet, hogy sírás lenne a vége. Félig botorkálva, félig futva eljutok a közelben parkoló autóig, ahol Peti már halálra unta magát az eltelt 2-3 órában. A nyújtás persze nem maradhat el, így sajnos szaporítom még az eddig is bizonyára hosszú perceket. Szegény eléggé oda van, így lemondok a szemeim előtt lebegő pljeskavicáról is, aminek idáig kísértett az illata. Beérem az eddig meg nem evett zabszeletemmel, amit a hazaúton majszolok el egyfajta makacs narancssárga szamárként a ködben. Mert az még mindig nem oszlott fel...

És ha feloszlik...

Ugye mennyivel látványosabb így?

Bushow horvátországi kiruccanással

2013. február 10. - Séta Eszéken némi pljeskavica-kóstolással, és busók, jankelék, obramenicák, famatyik és egyéb nyalánkságok minden mennyiségben. És közben csak hull a hó és hózik...

A Szent Péter és Pál katedrális egy üvegablaka

Már nagyon vártam ezt az utat. Busójáráson utoljára több mint tíz éve jártam. Eszéken, amiről nekem is, meg Jucinak is a Tenkes kapitánya ugrik be elsőre, meg még soha. Az út előtti éjszakán éjfél után szinte minden órában felébredtem, majd konstatáltam, hogy az 5 órai induláshoz még nem kell felkelni. Négykor aztán elérkezettnek láttam az időt, hogy felkeljek. ¾ ötkor Márkot is felébresztettem, bár ő még szívesen elszundikált volna egy jó darabig, folyton vissza is bújt az ágyba. Ötkor aztán megérkezett Lapi az anyagi kárral. Lapi kicsit megijedt, mikor mondtam, hogy Márk még az ágyban van. Persze azt nem tudta, hogy már teljesen felöltözve.

5 után pár perccel el is indultunk. Addigra sűrű pelyhekben hullani kezdett a hó is. A sűrű hóesés eredményeképpen az autópálya egyetlen hófehér csíkká változott egészen Mohácsig. A csúszós hótakaró, no meg a fényszóró megvilágításában az arcunk felé száguldó hópelyhek miatt nem is tudtunk gyorsabban haladni 60-70 km/h-nál.

Szerző: Emir Hadzihaficbegovic - avagy a horvát nyelv szépségei

Csodálom is, hogy milyen jól tűrte Lapi ezt a nonstop „képernyővédőbe” bámulást! Juciék egészen Mohácsig aludtak, de Márkot olyannyira izgatták a néha felbukkanó hókotrók, hogy teljesen extázisban volt. Sajnos ezek elég gyéren bukkantak fel többnyire a szembejövő oldalon. Szerencsére a hajnalodásnak sikerült kiiktatnia legalább az egyik sebességcsökkentő tényezőt. 

Mohácson tartottunk egy rövidke technikai szünetet, majd haladtunk egyenesen tovább a határ felé. A határőr olyan sokat nem is foglalkozott a személyazonosságunkkal, leginkább a téli gumik meglétét firtatta, akkurátusan ellenőrizve minden egyes kereket. Pedig úgy gondoltuk, hogy Horvátország egy mediterrán ország, ahol vagy kapásból leolvad a hó az aszfaltról, vagy eleve fűtik az utakat. De tévedtünk, teljesen hiába kerestük a pálmafákat, kabócákat és a fenyőillatot. Itt is a tél uralkodott egyértelműen, csak talán már egy kicsit kevesebb erőbedobással. 

Mivel már mindenki felébredt, bevetettük hangulatjavítónak Sinan Sakicot és hasonlóan kacifántos nevű kollégáit, mint többek között pl. Halid Muslimovicot és Dara Bubamarát. Ezt mindenki nagyon értékelte, majdnem táncra is pördültünk, már amennyire ezt az autó körvonalai engedték. Sajnálattal konstatáltuk, hogy a „Fingodom” feliratú tábláknak nyoma veszett. 

Még látszanak a golyónyomok

Eszékre megérkezvén Márk nagy örömére felbukkantak az első buszok és villamosok, melyeket aztán alig győztem lencsevégre kapni.

Először a színház épületét, majd a Szent Péter és Pál katedrálist néztük meg, ahol pont akkor ért véget a vasárnapi mise. A székesegyház, ez a monumentális neogót épület, mindenkit lenyűgözött a színes üvegablakival és a méreteivel. A templomi hangulatot tovább fokozta egy gyakorló gyerekkórus, melyet egy apáca vezényelt. 

Különös szobor a főtéren

A templomnézés után a közeli főteret csodáltuk meg ahol kiderült, hogy a horvátok elég érdekes koncepciót vallanak arról, milyenek is az ideális köztéri szobrok. Nekünk egyik itt található kompozíció se nagyon nyerte meg tetszésünket, viszont efölötti bosszúságunkat hamar feledtette egy bábokat táncoltató harmonikás utcazenész hölgy. Olyannyira, hogy Juci és Tomi menten táncra is pördültek. Az eszékiek mindezt kicsit ugyan furcsállották, pedig hát ugye ők a temperamentumos mediterránok... A következő tervünk az volt, hogy ellátogatunk a piacra a pljeskavicakóstolás végett. Útközben felfedeztük egy színházi feliratot, melynek alapján eldöntöttük, hogy nem kívánunk komolyabban foglalkozni a horvát nyelv elsajátításával, ha már a személynevek is ennyire bonyolultak. A hirdetett darab írója és rendezője ugyanis Emir Hadzihafizbegovic névre hallgatott. Sokadszori gyakorlásra sikerült is kimondanunk – persze már sose fogjuk megtudni, hibátlanul-e. Találtunk egy rendőrségi kirakatot is szánkót fogó gyermekméretű bábuval, közlekedési lámpákkal, rendőrbiciklivel és rendőrautó sziluettel. Hamarosan rájöttünk, hogy a kirakat alatti gombokkal működtetni lehet a kirakatban lévő lámpákat. A horvátok megint nagy szemet meresztettek a játszadozó felnőtteket látván. A piacig vezető úton ráleltünk Bambi boltjára is és sikeresen lebeszéltem Lapit arról, hogy megkérdezze a járókelőket arról, hogy a katicabogarat itt is bubamarának mondják-e.

Először azt hittük, zárva van a pljeskavicás, de szerencsére nyitva volt, csak nem sokan voltak bent. Rögtön ki is nyitották nekünk az ajtót a nagy érdeklődést látva, és szívélyesen beinvitáltak. Megrendeltük a csevapot meg a pljeskavicákat, sőt még egy Karlovac-ot is mindehhez. Hamarosan mindent ki is hoztak és szerencsére az ízekben sem kellett csalódnunk. Egyetlen kérdésünk maradt: az, hogy vajon mi is lehet az étlapon szereplő girice. Ez már nem derült ki, mert fizetés után gyorsan bevetettük magunkat az elég gyér piaci forgatagba. Láttunk csicsókát, szárított halat, egy teljesen ismeretlen növényt meg rengeteg sibeniki fügét, amiből végül vettünk is. Egy közeli épület tetején felfedeztük a magyar szent koronát, meg egy helyi lakos vállán egy összekötözött malacot, ami igen groteszk látvány volt. A piacról sietősen visszamentünk az autóhoz egy másik útvonalon, mert már elég nagy késést sikerült felhalmoznunk a tervekhez képest. Azért ez nem akadályozott meg minket abban, hogy szemügyre vegyünk még több villamost, melyek közt egy „Mackamama” se volt, meg beiktassunk egy újabb táncikálást egy zenés népünnepély láttán.

A híres-nevezetes pljeskavica

Ezután elautókáztunk a várnegyedbe, ami nekem a legjobban tetszett Eszéken. Útközben megnéztük a Zastavás-tankos emlékművet, de a falba csapódott Opel Astrát sajnos hiába kerestük már. A várnegyedben egyes épületeken még mindig látszanak a háborús nyomok, de a horvátok igencsak igyekeznek mindent szépen rendbe hozni. Ez meg is látszik az egész városon. Mielőtt továbbindultunk volna, betértünk egy kávézóba mosdólátogatás meg maradék kunától való megszabadulás végett. A kávézóban érdekes fekete-fehér képek voltak a régi Eszékről, köztük sok-sok lóvasutas meg villamosos Márk nagy megelégedésére. Bár neki már az is nagy öröm, volt, hogy bent meleg van, és megy a Barcelona meccs a TV-ben.

A tank és a Zastava valódi világvárosi díszlettel a háttérben

Ezután megint nyakunkba vettük a kilométereket és a határig meg sem álltunk, így az odafelé látott érdekes templomra se maradt sajnos időnk. A határon a sor igen lassan haladt, aggódtunk is, hogy nem érünk vissza a busófelvonulás kezdetére Mohácsra. Mindenki oda igyekezett a határ túloldaláról is. Igaz, most már a hó se akadályozta a haladást, mert az amíg Eszéken bóklásztunk, szépen elolvadt.

Akkora szerencsénk volt, hogy Mohácson a frissen kihelyezett megállni tilos táblák ellenére egész közel sikerült leparkolnunk a Széchenyi térhez. Siettünk is a Kóló térre, hogy elérjük a felvonulás kezdetét. Szerencsére még időben jöttünk, így arra is maradt időnk, hogy beszélgessünk Buszossal, akivel összefutottunk itt és szintén csoportot hozott ide.

Márknak nagy élmény volt élete első – és remélem nem utolsó – busójárása. Nem is nagyon tudta, hogy inkább a kecskefogatot, az obramenica trabit, vagy éppen a fára mászó jankelét nézze. Szirénavijjogás, kolompolás, ágyúdörgés közepette haladtunk a busómenettel együtt a Széchenyi tér felé. A rendőrök idén még véletlenül sem engedték, hogy az egyszeri néző véletlenül vagy készakarva a busók közé keveredjen Lapi nagy bánatára. Így be kellett érnünk a nézők sorfalán át való kukucskálással, mígnem a Széchenyi téri játszótéren ráakadtunk az ideális kilátónak bizonyuló mászókára. És ennek nem csak Márk örült nagyon, de egyértelműen ő élvezte a legjobban. Néha megpihent a közelünkben egy-egy megfáradt busó vagy lógós jankele. Őket is lencsevégre kaptunk, és közben persze az elvonuló menetet is vadul fényképeztük Lapival egyetemben.

Miután elhaladt a menet, a Széchenyi tér felfedezésére indultunk. Párszor elsütötték az ágyút is, mely Márk szerint nagyon hangos volt. Majd siettünk a révhez, hogy lássuk a téltemetést. Ágyút ide is hoztak a Duna-parton telelő erdei fülesbaglyok nagy szomorúságára, melyek egy-egy lövés után fejvesztve keringtek a fák között. Nem nagyon értették szegények, mi történik. Annál inkább örültek a nézők ennek a nem mindennapi látványosságnak.

A téltemetést annak rendje és módja szerint elvégezték a busók, azaz a kompról a Dunába eresztették a Poklade és Busójárás 2013 feliratú koporsót. Mi közben persze aggódtunk, hogy azért maradéktalanul nem sikerült a téltemetés, mert időközben olyan híreket kaptunk, hogy Budapesten 10-15 centis hó van.

Ezután siettünk vissza a Széchenyi térre a máglyagyújtásra. Ez nagyon látványos. A telet jelképező kiszebábut elégetik a hatalmas máglya tetején. Ehhez először felmászik néhány busó a rakás tetejére és meggyújtja a koszorút a bábu fején, ami csóvákat lövell ki magából. Majd magát a máglyát is meggyújtják, és szépen lassan leég az egész. Ilyenkor természetesen egy tűt se nagyon lehet leejteni a főtéren, annyi ott az ember, így a tűz közelébe férkőzni is igen nehéz. Nekünk azért mégis sikerült, és körbetáncolhattuk a tüzet. Már amennyiben táncnak nevezhető az a futkorászás, amit ott végeztünk. Sajnos most már elég kevesen táncolnak az emberek közül, régebben, mikor Jucival egyetemben a néptánccsoporttal ott jártam, azért nem így volt ez. Lapi, a rutinos busójárás-látogató is így emlékezett.

Az Obramenica trabi

Miután leégett a máglya és a tömeg is eloszlott, gyorsan betértünk egy bárba, ahonnan dolgunk végezetten távozhattunk. Még beszereztem gyorsan egy méregdrága fapisztolyt és a beígért kakasos nyalókát Márknak, majd megkerestük az autót némi főtéri táncikálás és fotózgatás után. Az autóhoz érve Lapi döbbenten konstatálta, hogy a telefonjának nyoma veszett. Siettünk vissza a főtérre, mert valószínűleg ott eshetett ki a táskájából. Szerencsére egy busólány vette fel a telefont, mikor megcsörgettük. A színpadon találta meg. Akkor eshetett ki, mikor Lapi onnan fotózta a tömeget. Most már semmi akadálya nem volt, hogy hazainduljunk. Ugyan a hóhelyzet a főváros felé egyre súlyosbodott, de komolyabb fennakadások nem voltak, a pálya most már mindenhol száraz volt. Persze Pesten még mindig esett a hó, a busók úgy látszik csak lokálisan űzték el a telet.

Sebaj, azért remélem, sokat már nem kell várni az igazi tavaszra!

Jövőre remélem megint megyünk!