2016. január 20., szerda

HÓDolván szenvedélyemnek

A cím első 3 betűjét nem véletlenül írtam nagy betűvel, hamarosan ki is derül miért. De először azt hiszem, maga a cím is magyarázatra szorul. És idővel azt is megmagyarázom, hogy a jelenlegi bejegyzéshez, szokásomtól eltérően, miért nem mellékelek képeket.

A blogomból már kiderült, hogy szenvedélyes sütikészítő és túrázó vagyok, aki figyelmesebben olvasgatott, az arra is rájöhetett, hogy futni is szeretek. Most essék erről az utóbbi szenvedélyemről szó.

Életem során többször is nekirugaszkodtam ennek a sportnak, kezdve kisiskolás koromtól mostanáig, több-kevesebb sikerrel és főleg kitartással.
Első komolyabb találkozásom ezzel a sportággal a lakótelepi futóklub volt. Igen, igen, akkor, a 80-as évek derekán még létezett ilyen is szűkebb lakóhelyemen, Kelenföldön és talán máshol is az országban!
A környéken sok focipálya volt mindaddig, amíg nem estek áldozatul a Szerémi út megépítésének, valamint az irodaház-építési hóbortnak. Adott volt tehát egy közülük a Hengermalom úton és egy lelkes környékbeli edző, aki talán maga is apuka volt – erre már nem is emlékszem. Mindenesetre szervezett egy futóklubot a lakótelep és a környék gyerekeinek. Heti egy alkalommal egy adott időpontban le lehetett járni a pályára körözgetni, volt mindig háziverseny is a gyerekeknek, ahol rögtön az első alkalommal elvittem a 3. díjat. Egy füzetkébe lehetett gyűjteni futó rókás matricákat – ilyet akkor kapott a gyerkőc, ha lejött futni – és ha egy bizonyos számú matrica összegyűlt, egy műanyag rókás plakettszerűség volt a jutalom. Úgy emlékszem, hogyha betelt az egész füzet, akkor járt egy nagyobb hasonló plakett, meg talán csoki, vagy egy komolyabb emléktárgy is. De az is lehet, hogy a nagyobb plakett a versenyeken elért helyezésekért járt – sajnos erre sem emlékszem már pontosan.  Mindenesetre egy bizonyos idő után, mint lelkes futóklubtagnak, egész szép rókás matrica- és rókás műanyaglap-gyűjteményem lett.
Az osztályban mindig is a jó futók közé számítottam, csak sajnos nagy bánatomra versenyre sose mehettem, mert gyógytornás voltam.
Következő sikerélményem a cserkészetnél egy házi tájfutóverseny volt, amit lány kategóriában megnyertem és a fiúkkal összesítve is harmadik helyen végeztem. Életem első találkozása volt ezzel a sportággal és azóta is sajnálom, hogy nem foglalkoztam vele komolyabban...
Aztán egyetemistaként volt még egy próbálkozásom: egy barátnőmmel elhatároztuk, hogy feljárunk a Normafához ingyenes tájfutó edzésre. Pár hónapig csinálgattuk, itt is nyertem egy háziversenyt, de aztán valahogy snassz volt csupa gimissel edzeni...
Időközben még szereztem egy 3. helyezést is egy albertfalvi futóversenyen ezidőtájt, persze csak úgy edzés nélkül.
Egyetemistaként, vagy valamivel később volt egy komolyabb nekifutásom a futóedzéseknek: pár hónapig rendszeresen róttam a lakásunk és a Savoya park közti távot a bringaúton. Persze kezdetben a sarokig is alig j(f)utottam el, de aztán hamar meglett a mintegy 6 km-es táv. Aztán ennek valahogy vége szakadt, és sokáig nem áldoztam semmit a futóisten oltárán.
Mindaddig, amíg jött a gyerekszülés, majd az irodai élet és ezzel együtt a fölösleges és kellemetlen, nem mellesleg nem túl dekoratív pluszkilók. Egy szép napon elhatároztam, mint megannyi nő, hogy a futás segítségével próbálok tőlük megszabadulni. Volt ez majdnem kereken 2 éve. Akinek most felcsillanna a szeme az újabb remek fogyókúrás recept olvastára, azt sajnos ki kell ábrándítsam: ugyan sikerült pár kilótól látványosan megszabadulnom, de mindez nem (csak) a futás hatására történt. Jobban mondva sokáig úgy éreztem, semmit se ér, hogy hetente többször lefutok 4-10 km-t, sokszor emelkedőkön is szenvedve. Azaz persze, hogy ért valamit: sikerült remek kondit szereznem. Bár az állóképességemre eddig se panaszkodhattam, azt kell mondjam, olyannyira felfejlődtem, hogy megint képesnek éreztem magam arra, hogy gondolkodás nélkül elinduljak hosszútávú teljesítménytúrákon. A legnagyobb eredményem persze az, hogy azóta is kitartóan és rendszeresen futok. Sőt még versenyeken is indultam – persze most nem helyezés reményében. (Azért egy 4. helyet sikerült tavaly egy kisebb versenyen elcsípnem.)

Nos úgy látom, igen hosszúra nyúlt a (nem létező, ill. alig létező) futómúltam körüli mese, térjünk tehát a lényegre, ahol a cím másik fele is megmagyarázódik.

Jelenleg legkedveltebb (és helyügyileg igen kézenfekvő) edzőhelyem a Kopaszi-gát. Történt a tavalyi évben, hogy barátnőmmel, férjeurával, ill. húgom egy barátnőjével közösen alakítottunk egy futóklubot, és heti rendszerességgel szaladgáltunk a környéken. Egy szép napon úgy döntöttünk, benézünk a gátra is. Valahogy útközben szóba jött a gát hódja (vagy a hód gátja?) (az Index cikkét lásd itt)(és itt), mint helyi látványosság. És ahogy kiérünk a gát csúcsára, mire leszünk figyelmesek? Ott úszkál előttünk a Duna vizében maga a HÓD! Nos ezek után szinte már csak a gátra jártunk edzeni, de hódot soha többet nem láttunk. Úgy tűnt, hogy ha miatta jövünk, akkor nem hajlandó mutatkozni. Jelentem, hogy a barátnőmék azóta nemrég újra látták a hódot, én azonban azóta sem. :-(
Láttam viszont rengeteg mást edzéseim során. És ilyenkor sajnálom borzasztóan, hogy edzésre nem viszek magammal fényképezőgépet. Mert szinte mindig lenne valami fotóznivaló... Viszont az oldalamon vagy nyakamban himbálódzó gép igen zavaró tényező. A telefonommal meg valamirevaló képeket bajosan tudok készíteni.
És most elértem végre ahhoz a részhez, ami miatt ezt az egész, hosszúra nyúlt bejegyzést elkezdtem írni: felsorolom, hogy milyen érdekességekre bukkantam a gát madárvilágában:

1. Zöld küllő
Rendszerint a hajnali, kora reggeli órákban mutatkozik, eddig kétszer sikerült látnom a gát Duna felőli oldalán. Egy alkalommal, mikor megriadt a fújtató, futó rémtől (vagyis tőlem), és tovarepült egy távolabbi fára, még hangját is hallatta.

2. Nagy kócsag
A szememnek nem akartam hinni, amikor szintén a gát Duna felőli oldalán, már a gát csúcsának közelében a fák közt megpillantottam, egy, a hajnali napsütést élvező kócsagot.

3. Kormorán
Mikor még a Duna, a Kopaszi-gáttól délebre eső gátján babakocsiban sétáltattam a fiamat, és később, amikor a tavalyi év során ide jártam futni, többször láttam ezt a madárfajt. Néha itt a gáton is felbukkan.

4. Szárcsák
Őket egész gyakran lehet látni a tőkés récék között.

5. És a mai felfedezésem, a Cayuga kacsa!!!
Ma hajnalban egy a tőkésrécék színezetétől igen eltérő ruca ücsörgött a gát végében. Egyszínű, fekete tollazata csak a szárnyaknál váltott csillogó zöldesre. Egyetlen olyan kacsafajtát találtam az Interneten, ami megfelel ennek a leírásnak, ez egy díszréce, a Cayuga kacsa: fajtaismertető
Hogy hogyan kerülhetett ide, fogalmam sincs.

És valószínűleg még nem ért ezzel véget a felfedezéseim sora, mert a következő ismertető szerint akár barátrécét, csúszkát és más ritka récefajokat is látni errefelé.
Az ismertető kitér a környék történetére is – egyébként ez is megérne egy blogbejegyzést. Mivel a környéken nőttem fel, belekóstolhattam a gát különböző korszakaiba és egyben vadregényes miliőjébe. (Az volt ám az igazi, amikor kisiskolásként a Duna partján rögtönzött horgászbotokkal pecázgattunk, majd a bunkerek és alig használt iparvágányok között bolyongtunk az erőmű szomszédságában...) De erről majd máskor!




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése