2019. június 19., szerda

Gellérthegyi kószálás - avagy teljesítménytúra Mozgás Éjszakája 2019 módra


Idén sem hagytam ki a Mozgás Éjszakája nevezetű eseményt. Vétek is lenne, ha már itt rendezik egy ugrásra a lakhelyemtől, ráadásul futhatok egy jót Budapest éjszakai fényeiben gyönyörködve, sőt idén először teljesítménytúrázhatok is egyet a Gellérthegyen.

Futás után
Ebben az évben egy kicsit alább tettem a mércét: a középtávot (7 km) választottam a tavalyi hosszútáv (10 km - idén már 12 km) helyett, hiszen a betegségem folytán még csak a futószezonom elején vagyok. De hálát adhatok, hogy legalább már itt tartok, hogy egyáltalán el merek indulni egy versenyen. Persze mindezt semmi teljesítménykényszer nélkül tettem, a lényeg az volt, hogy szép kényelmes tempóban végigfussam a választott távomat. Ez sikerült is, az időt inkább hagyjuk. A záró terepjáró azért szerencsére nem kergetett meg. :-)


Ezen a hétvégén jól belecsaptam a lecsóba, halmoztam szépen egymásra az élvezeteket: péntek este Ákos koncert, szombat délelőtt torna Rubint Rékával, szombat este ez a 7 km-es futás és természetesen az 5,3 km-es teljesítménytúráról se feledkezzünk meg, ami a futóverseny után várt rám. Mindezt sikerült még megspékelnem egy szombat délutáni strandolással, ahol egy kicsit sikerült kihevernem és bepótolnom a kánikula és a programok halmozása miatti kevés alvást.

Mindezek ellenére sikerült mindent szépen sorban abszolválnom, közben még a fitneszesekhez is beálltam egy kis nyújtásra.

Megvan a sapka!
Peti és Márk is kijöttek drukkolni, meg hordozni a túracuccaimat, amíg futok, ráadásul volt általános iskolai osztálytársammal és a férjével is sikerült szó szerint összefutnom, a tavalyi évhez hasonlóan. Sőt még az első Ötpróba nyereményemet, a sapkát is átvehettem, mely kissé nagy a fejemre, így végül Peti örült neki – nekem úgyis van fehér sapkám, amit nagyon kedvelek.

Szóval minden nagyon szép és jó és kerek lett volna – igaz, a sapka átvételére jó sokat kellett várni – ha nincs ez a fránya teljesítménytúra. Ami az estémet nem rontotta el, hanem inkább kissé izgalmassá tette.

Életem eddig legrövidebb, 5,3 km-es teljesítménytúráját készültem végiggyalogolni, gondoltam felteszem az estére a koronát, azaz inkább leeszem a habot a tortáról? Rutinos öreg rókaként úgy gondoltam, szépen kirázom a kisujjamból – mit nekem Gellérthegy, hiszen szinte itt nőttem fel, kiskamaszként rengeteget lófráltunk a hegyen a barátnőmmel. 5,3 km teljesítése egy vicc egy ultratávosnak, nem is először járok erre este fejlámpával, teljesítménytúrán, egyszer még tájfutó versenyt is nyertem ugyanitt... tehát levezetésnek éppen jó lesz nap végére ez a móka.

Ez alapján kellett tájékozódnunk - így vakufénynél még azt mondom, nem kimondottan mission impossible

A gondok akkor kezdődtek, amikor kézhez vettem az itinert. Ami tulajdonképpen ugyanaz a légi felvétel volt, amivel az esemény honlapján is találkozhattak a túrára vállalkozók. Ezen sárga színnel be volt jelölve az útvonal. Ennyi. Se szöveges leírás nem volt az útvonalról, se az ellenőrzőpontok nem voltak bejelölve a térképen, semmiféle névanyag nem látszott (és nem is volt) a felvételen. Induláskor, 11 óra tájban még utcai megvilágításnál is alig levetett kivenni valamit a részletekből, merre vannak az épületek, erdőfoltok, utcák, és egyéb objektumok. Nem is beszélve arról, hogy a szemüvegem otthon maradt, és közelre még nappal is sokszor elég rosszul látok. Na ez szép baleset lesz!

Na de ennél a megvilágításnál???

Gyorsan megkérdeztem az indító srácot, nincs-e letölthető gpx fájl az útvonalról. Természetesen nem tudott segíteni (miért is gondoltam, hogy esetleg lesz track???). Annyi instrukcióval tudott szolgálni, hogy bójákat kell keresnünk az útvonalon és ezekből 12 lesz. Na szép! A sötétben, egy alig követhető útvonalon fogunk keresgélni 12 bóját. Egy tűt is egyszerűbb megtalálni egy szénakazalban! Hirtelen úgy éreztem magam, hogy egy tájékozódási túlélőverseny kellős közepébe csöppentem, avval a különbséggel, hogy a túlélés azért sikerülni fog, ha a tájékozódás nem is, hiszen a Gellérthegyen elég nehéz mutatvány örökre elveszni.

Peti méltatlankodásom hallatán fogott nekem gyorsan egy szintén tanácstalanul tébláboló srácot útitársnak. Emiatt nagyon hálás voltam, azonban hamar kiderült, hogy a srác vidékről érkezett, a Gellérthegyen sose járt, élete második teljesítménytúrájára indul, tájékozódásból, térképolvasásból se éppen penge. (Viszont lefutott már egy maratont meg számos félmaratont, egyik kedvenc városomban lakik - szóval beszédtéma azért lesz.) A túravezető szerepköre tehát egyértelműen rám osztódott most is, lévén meg vagyok áldva minden létező előnnyel (hazai terep, jó tájékozódás, jó térképolvasási készség, túravezetői gyakorlat, teljesítménytúrázói gyakorlat /éjszakai rutinnal (ráadásul helyivel is)/ - nem is sorolom tovább). De sajnos hiába is méltatom hosszan az „érdemeimet”, akkor és ott csak kábán bámultam a „térképet” és próbáltam vaksin kisilabizálni, merre is induljunk. Közben meg továbbra is hangosan méltatlankodtam, hogy ez így azért nagyon gáz szervezés, még egy tájfutó térképpel is jobban jártunk volna. Mindenesetre lassacskán sikerült belőnöm a felvételen a Gellért szálló strandját és a Bartók Béla utat és azt, hogy a túra a Kelenhegyi úttal párhuzamosan indul (vagy éppen azon?) fel a hegyre. A Pálos rutinom miatt a Z jelzésen való felmenetel mellett döntöttem kb. hasraütésszerűen. Fortuna velünk volt, a trükk bejött (azaz a Pálos jó választás :-)), meg is lett az első bója. Már messziről látszott, hogy nem lesz annyira tragikus a helyzet, van személyzet és a bóják is meg vannak világítva. Némileg tehát több az esély, hogy tudjuk teljesíteni a ránk mért feladatot. A pontőr leányzó azt az instrukciót adta, haladjunk tovább a Z-ön. Mentünk is, a Pálos rutin miatt nem is kellett gondolkoznom. Hébe-hóba, mutatóba felbukkantak szalagok és az utat jelző nyilak is. Persze nem éppen ott, ahol az egyszeri turista biztosan gondolkodóba esett, merre is folytassa útját... Közben gyorsan megkerült a második és a harmadik bója is. A harmadik lánytól hiába is kértünk információt az útvonalról, éppen nagyon el volt foglalva a telefonjával, tehát nem zavartuk.

Az éjszakai város fényei mindig csodásak

Ennek következtében mentünk szépen tovább a zöldön, hiszen a Pálos is erre halad, szép a kilátás a hegyoldalból, meg ugye végül is ezt mondták... Útitársamnak sorra mondtam az instrukciókat, mire figyeljen: rossz lépcsőfokok, kiálló kövek, fantasztikus panoráma – örült is, hogy ilyen kalauzra akadt. A kalauz csak azzal nem számolt, hogy tévúton jár, lassan kezdett feltűnni, hogy jó ideje se szalagot nem láttunk, se bója nem került az utunkba – pedig már ideje lenne. Akkor hát vegyük elő a térképet! Nagy nehezen sikerült kivennem, hogy a Citadella alatt még 2 kanyart kell tennünk, és az előző jelöletlen hármas elágazásból nekünk a bal oldali ösvényen kellett volna továbbmennünk és nem jobbra a zöldön.
Akiknek nem sikerült a teljesítés se hiába jöttek
Nagy bocsánatkérések közepette visszakalauzoltam útitársamat a meredek, hiányos lépcsőfokokon az útelágazáshoz. Úgy tűnt, hogy útitársamnak kissé megingott a bizalma bennem, mivel vissza akart menni a pontőrhöz tanácsot kérni, holott váltig állítottam, hogy balra kell menni. Közben szembejött egy hasonlóan tanácstalan fejlámpás csapat – akkor valószínűleg ők is híján maradtam az információnak, kár a gőzért. Próbáljuk meg tehát balra! Próba és szerencse! Meglett az első szalag, aztán a következő pont is. Innen már egyértelmű volt az útvonal a Szabadság-szoborig, sőt még az utána levő pontig is. Közben még érintettünk néhány bóját, így szépen, sorban szaporodtak a teljesítést igazoló lyukasztások a térkép hátoldalán.
Már fent a hegytetőn járunk

Megcsodáltuk a vár panorámáját, majd lefelé indultunk egy lépcsőn a következő pontig. A pontőr szerint balra kell majd tartanunk – tehát mentem is balra, még szalag is volt. Csak éppen nem a mienk: egy útjavítás maradványai vittek megint zsákutcába. Akkor tehát maradt a jobb oldali ösvény kizárásos alapon. Hamarosan bejutottunk a házak közé, innen az eddig is ritka szalagok még ritkábbak lettek. De legalább a térkép alapján láttam, hol járunk: hosszú egyenes szakasz a házak között, majd élesen balra. Aggódni tehát egyelőre nincs ok. A balkanyarban utolértünk néhány tétova túratársat, majd mentünk együtt tovább egészen a Búsuló Juhász étteremig. Itt majdnem elmentem megint rossz felé annak örömére, hogy tudom, hol vagyunk. De legalább volt nyíl, meg néhány ügyesebb-élelmesebb túratárs, akiket követni lehetett. Rövid idő múltán ott találtuk magunkat a lovacskás játszótéren, ahol vizet vehettünk az ivókútból. A pontőr lány szerint az épületek irányába kellett továbbmenni. Én azonban csak játékszereket láttam mindenhol, épületek nem rémlettek, nem is sejlettek fel. Szerencsére az irány tulajdonképpen megvolt, meg megint akadt néhány követhető próbálkozó, így csak mentünk utánuk. Azonban mindannyian megtorpantunk a lépcsőknél. Silabizáltuk bőszen a térképet, majd arra jutottunk, menjünk még tovább előre – nem kimondottan a térkép alapján, inkább megérzésre. Majd megint tanakodás. Kiszúrtunk két határozottan balra tartó túratársat és nyomukba eredtünk. Biztos tudnak valamit... Hála nekik, meg is láttuk a pont fényét, immár a sokadikét, egy bokor mellett. A túra felén már túl voltunk. Újdonsült túratársaink mesélték, hogy találkoztak a túra során olyan nyugdíjas csapattal, akik ugyan a 7. pontnál jártak, de még csak 3 lyukasztásuk volt. Nem lepődtem meg.


Innen lefelé a lépcsőkön, a korsós rét irányába nagyjából egyértelmű volt az útvonal, csak azért nagyjából, mert a szalagozással itt is meglehetősen spóroltak. Ha meg volt szalag, nem kimondottan oda tették, ahova kellett volna (értsd: elágazáshoz). Így pl. volt egy kis ficak a sárgán jelölt útvonalon, amit könnyű volt kihagyni – az ellenőrzőpont természetesen itt volt. Mi azonban ügyesek (vagy inkább szerencsések?) voltunk és ezt is megtaláltuk. A pontőr még meg is dicsért, hogy nem világítottunk a szemébe a lámpánkkal.

Innen megint a házak között vezetett tovább utunk: a Minerva utca, Kelenhegyi út és a Kemenes utca érintésével jutottunk vissza a Gellért térre és onnan a célba mind a 12 lenyomat birtokában. Szóval elégedettek lehettünk, sikerült teljesítenünk a tájékozódási szempontból nem éppen könnyű túrát.

Bejárt útvonalunk
Azóta is tanakodom, hogy tulajdonképpen milyen kategóriába sorolnám ezt a túrát, mert teljesítménytúrának nem feltétlenül nevezném. Aki tehát szimpla teljesítménytúrázásra készült, nagy meglepetés érhette és komoly nehézségekkel szembesülhetett. Különösen akkor, ha mindazzal a korábban leírt előnyökkel nem rendelkezett, aminek én mind birtokában voltam. És még nekem is gondot okozott a feladat teljesítése! Ráadásul szintén végzett túravezető ismerősöm még pontot is kihagyott, tehát nem egyedül én jártam így a tájékozódásügyileg tapasztaltabbak, képzettebbek közül se.

Úgy gondolom, ezen a rendezvényen sokan csak belekóstolni szerettek volna a műfajba mindenféle előzetes túra- vagy teljesítménytúra-tapasztalat nélkül. Csak reménykedem, hogy a legtöbbjük inkább mókának fogta fel az egészet és nem sikerült kedvüket szegni, hogy máskor is elinduljanak egy teljesítménytúrán (ami valójában eléggé máshogy néz ki). Utólag mindent összevetve azt kell, hogy mondjam, hogy élveztem az éjszakai kalandot és örültem, hogy új tapasztalatnak kerültem birtokába és nem rutinfeladatról volt szó. A hiányosságokat próbálom inkább a szervezők rutintalanságának betudni. Remélem, a visszajelzések alapján jövőre lesz majd néhány pozitív változás. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése