Hegyen-völgyön járogatok vala: Csütörtökön csatangolni

Egy javíthatatlan túrázó mit csinál csütörtökön? Természetesen csatangol egyet vagy kettőt. (Persze, hogy inkább kettőt)

🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾🥾

Csütörtöki csata(angol)ló (by Gencraft)

Csütörtöki csatangoló 10

Viszont minden összeesküdött ellenem. Petit kivéve, aki elfuvarozott a rajtba, pedig nem érinti a GoBudát a legrövidebb út a munkahelyére. Alig bírtam felkelni, a kulacsom egy pici lyuk miatt szökőkútként kezdett viselkedni (szerencsére még otthon és szerencsére van másik). Viszont már nem otthon, hanem a rajtban derült ki, hogy az órám hiába volt egész éjjel töltőn, semmi szuflát nem kapott. Ráadásul még a GPS-t se akarta megtalálni emiatt vagy más miatt. Így kénytelen voltam az amúgy is ramaty telefonommal vételezni a menetet.

A túrával magával szerencsére semmi gond nem volt, azon kívül, hogy mire belejöttem, már vége is lett. No sebaj, arra gondoltam, jövök én még a GoBuda utcájába ma! Ez a köröcske arra volt jó, hogy rácsodálkozzak megint a főváros általam ismeretlen zöld gyöngyszemeire – most ezalatt a rekultivált bányaterületet értem főképp, mert ott még soha nem jártam, valamint a HHH keszekusza ösvénykéit kilátóhelyekkel. Felfelé nagyrészt gyalogoltam, lefelé kocogtam. Fent a csúcson dinnyehegyek vártak, próbáltam apasztani a magasságuk. Egy darabig az igen gyors lábú Attilával mentem, akivel pont egy kilátóhelyen futottam össze. Vele aztán a 20-as körön is összeakadtam, amit együtt fejeztünk be.

A többi szép látnivalót a 10-es körön már ismertem (Kőtaraj, Mátyás-hegy, Hármashatár-hegy). Mindig jó érzés rádöbbenni, mennyi lelkes ember képes hajnalban útnak indulni egy túra miatt – állandóan jöttek szembe vagy utolértem másokat.

A túra végeztével kezdődött újra a pechsorozat: a telefonomon nem tudtam hívni a fiam, rájöttem, lejárt a bérletem, kell venni újat, ráadásul a plusz csomagom is a célban hagytam. Mivel a töltőért mehettem haza, garantált volt, hogy ezek után a melóból is elkésem (pedig olyan korán végeztem, hogy simán beértem volna még korábban is – ha nincs az a fránya töltős mizéria). De így legalább jutott némi bringázás is mára, mert akármilyen furcsa is, így a leggyorsabb beérni.

A rekultivált bányaterület egy igazi vadon

Szegény még este is ugyanott volt a kék háromszög elágazásánál

Volt bélyegzős igazolópont

Kőtaraj

Látvány az egyik kis kilátóhelyről

Kilátás a siklóernyős starthelyről

Guckler Károly kilátó

Rendes hegyek mellé dinnyehegyek is

Paralelepipedon - még leírni se könnyű

Kilátás a Mátyás-hegyről

Varjúfa a rekultivált területen

Lássuk mit ügyködött a Strava a telefonommal karöltve:

(Ezek után az összes hegyifutó bajnoknak rettegnie kéne, ha ezek az adatok pontosak lennének - de nem azok)

Csütörtöki csatangoló 25

Mint említettem, reggel közlekedési eszközt váltottam és ide már bringával érkeztem. Esélyes, hogy az utolsó induló voltam, köszönhetően az igen praktikus munkaidőmnek. (Na jó, néha tényleg jól, jön a 9 órás kezdés – például ha reggel is csatangol az ember.)

A napi pechszéria folytatásaként a rajtban valamiért nem indult el a rögzítés a most már feltöltött órámon, de erre csak a bányaterület legvége felé jöttem rá. Az út első fele a HHH-ig ismerős volt délelőttről és még dinnye is maradt a kilátóban. Innen azonban másfelé tért le a nagyon akkurátus szalagozás, amit Bálintnak köszönhetünk. Ezen az útvonalon művészet volt eltévedni – még sötétben is.

Ahol éppen volt kedvem, kocogtam, de semmit se akartam túlzásba vinni, most a Kazinczy előtt már a pihenésé a fő hangsúly (nálam néha az aktívé, de hát ilyen vagyok 😁). Innen egy borzasztó köves lejtő jött, amin se futni, se gyalogolni nem esett jól. Az alján utol is értem egy túratársat, aki a kényelmesre vett tempója alapján nem tudom, mikor érhetett be. Remélem, Dóriék készültek elég kávéval. Áttraverzáltam a Vörös-kővárra, amit ebből az irányból még sosem közelítettem meg (bezzeg a másikból egy szép novemberi napon minimum 20-szor is). Innen megint ismeretlen ösvényekre léptem, azaz az itteni tanösvényre, ahol kiderült, a repteret őrző magaslat neve nem véletlenül ez. A gercsei templom irányába vezettek a szalagok, de oda sajnos nem lehetett most bemenni. Távolról énekszó hallatszott, lehet, hogy volt valami szertartásféle. Mindenesetre szó szerint hangulatos volt dallamfoszlányoktól kísérve megmászni a Virágos-nyerget az alkonyatban.

Apropó alkonyat! Egy dolgot nagyon szerettem volna ezen a túrán: hogy a naplemente a kálvárián érjen. Pont jól jött ki a lépés, pedig a Jánosbogár utcában szép kis trakta várt megint. Zsíros, lekváros, nutellás kenyerek, mindenféle édességek és szörpök és nasik hátráltattak a naplementém felé való haladásban.

A Szarvas-hegyről már kaptam egy kis ízelítőt, milyen látvány fogad majd a kereszteknél. Azt hiszem a legjobb időpontban érkeztem fel. Nem győztem körbefotózni a látványt. Lefelé a kedvenc virágos lejtőimen vezetett az útvonal, majd a sárgán igyekezhettem a Jegenye-völgy felé. Egy helyen a jelzett útról jelzetlen csapásra váltott a szalagozás. Ez volt az útvonal egyik leghangulatosabb része, amit eddig szintén nem ismertem. Szerencsére nem evett meg a tacsi, mely az ösvény alján strázsált. Aztán számolhattam köveket a Rózsika-forrásnál, mosolyoghattam a sárban küzdő amatőr robogósokon, mászhattam a solymári várba kódért (hogy legyen egy kis Pálos feeling), megszemlélhettem én is, milyen érzés lehetett látványra (egy szóval pazar) apai ági felmenőimnek egy dolgos nap után hazatérni a földekről (akkor ugye még világított pirosan az Auchan a Kevély alatt, meg villanyoszlopok se csúfították a kilátást.).

Az erdőben ideje volt elővenni a lámpát, egyrészt, mert rendesen besötétedett, másrészt mert lövések hallatszottak a közelben. Nem szerettem volna, hogy valami erdei vadnak nézzenek. Mindenféle jelzéseken (zöld, sárga, kék) és átkötő utakon haladhattam vissza a Virágos-nyereg közelében lévő katonasírhoz, ahol szintén volt egy pont. Mint a többit, ezt is a mértani fogalmak vették birtokba, mint rombuszok, paralelogrammák vagy paralelepipedonok. Azt hittem a pályajelölők gondos kezei még hangulatvilágítást is elhelyeztek a sírnál, hiszen messziről fényt láttam. Mint kiderült, ez Attila lámpája volt. Megörültünk megint egymásnak és innen már együtt mentünk a célba a Táborhegyi-barlang érintésével, de előtte derekas pusztítást végeztünk a Jánosbogár utcában. Mint kiderült, ő is bringával érkezett, így hát a túra után mindenki szépen hazakerekezett.

A hasznos infókat a Kazinczyval kapcsolatban köszönöm mindenkinek. Valószínűleg nem mindennapos, hogy egy szervezőgárdában ennyi teljesítő van.

(Szerintük arról én regényt fogok írni.)