A hetedik te magad légy

 

Van egy túra, ami minden évben vastag betűvel előre be van vésve a naptáramba. Ez a Pálos 70. Ha éppen nem potyognak cigánygyerekek az égből vagy nem házasodik a húgom, akkor ott vagyok biztosan valamelyik távon, valamilyen formában október első hétvégéjén. Ha lehet, ha kondim engedi, a leghosszabb megmérettetésen, a 70-esen.

Idén nem volt esküvő, szóval semmi akadálya annak, hogy egy nagyon sűrű szeptember után (cseh százas, Őrvidék 100, Palipista 100) ott legyek, ha épségben átvészelem az előzményeket. Hogy sértetlenül átvészeltem-e, azt döntse el mindenki a következők ismeretében: húzódás a jobb lábamban, valószínűsíthető bordarepedés, bevert térd és sípcsont mindenféle esésekből és sajnálatos véletlenekből kifolyólag. Szerencsére mire elérkezett a nagy nap, már minden nagyjából múlóban és a héten először végre sikerült a már kellemes hőmérsékletnek és a javuló kondimnak köszönhetően normális tempókat futnom és nem csak nyugdíjas csigabiga módra vánszorognom, mint az utóbbi hónapokban. A legutóbbi túrákon nem nagyon remekeltem az időkkel, a legutóbbit, a Palipistát például szinte teljesen szintidő-kihasználósan teljesítettem. (Ugye aki a teljes távot kifizette...)

Mivel a megpróbáltatások sora még nem ért véget, és a Pálos utáni hétvégén futok egy maratonváltót, ami ugyan csak 11 km lesz (mi az nekem...), de nem akarom cserben hagyni a többieket mondjuk úgy, hogy megint lesérülök, a terv az volt, hogy most kivételesen nem törekszem egyéni rekordra, sőt, még csak nem is futok. Pedig nekem a Pálos általában arról szól, hogy rohamra fel, minél gyorsabban beveszem Márianosztrát. Tehát vissza a régi szép időkbe, mikor cipeltem magammal a fényképezőgépet, szépen elsétálgattam, aztán ha kedvem volt (illetve ha sürgetett a komppara), kocogtam, valamint mindent lefotóztam, ami csak az utamba akadt. De levetkőzni mostani önmagam már nem tudom, úgyhogy gyorsan dőlt a terv, és nem amiatt, mert nem vittem a fényképezőgépem.

Néhány perccel 5 óra után sikerült elrajtolnom a Sziklatemplomtól – azért ilyen korán, mert ekkor még nem sejtettem, hogy pár perc múlva rám jön a futhatnék a Gellérthegy oldalában, aztán jó lett volna még minél korábban saját ágyba kerülni a tervezett lassabb tempó ellenére is. Minden nagyon olajozottan ment a rajtoltatásnál, ugyan a korai indulásom miatt kisebb sort ki kellett várni most. No meg aztán nehéz volt előzgetni a szűk, köves és a kiadós esőzések miatt némileg csúszós ösvényen. A Városmajor volt az a pont, ahol nagyjából már úgy éreztem, hogy a menet élére verekedtem magam, előttem csak az extra gyors lábúak lehetnek. Ismerőssel már addig is találkoztam, Csornai Edináékat hagytam el még a Vérmező sarkánál. Aztán voltak még egyéb nem várt találkozások is: a rendőrőrs előtt két várakozó zsaru köszönt ránk barátságosan, szerencsére nem igazoltatás végett. A Városmajorban pedig róka koma végezte hajnali felderítő sétáját, de nagy bánatára jó falatok helyett csak a vakum fénye akadt útjába.

A Kútvölgyi kápolnába is az elsők között értem fel. Kis vizet merítettem a szentkútból, hogy felfrissítsem, felkészítsem magam az előttem álló emelkedőkre. Így aztán zökkenőmentesen sikerült is felkapaszkodnom a meredek utcákon, az egyetlen meglepetés az volt, hogy az utolsó kaptatón felérve nem jobbra, a megszokott hangulatos gesztenyesorra tereltek a szalagok, hanem balra a Normafa út végére, hogy aztán a zöld/Mária út közös jelzésen haladjunk az Anna-rét irányába. Ahogy nézem, a hivatalos jelzés is itt vezet most, valószínűleg ez a változás oka. Sajnos a szép kilátásból, felkelő nap látványából még sejteni sem lehetett semmit, olyan sűrű köd fogadott fent. Kis híja volt, hogy nem szemerkélt hozzá az eső is. 

Az Anna-kápolnánál a szokásos barátságos fogadtatás Mazsiéktól pogácsával, forró teával kedves szavakkal. Ide mindig jó megérkezni. Ezután vicces versenyfutás kezdődött néhány bohókás túratárssal: két srác, egyikük szandálban zokniban, eldöntötte, hogy őket ma nem fogom leelőzni juszt se. Mikor kocogva utolértem őket, mint a róka által űzött nyúl, kilőttek, hogy esélyem se legyen lefutni őket. Belemenni a játékba nem akartam, nekem megfelelt a kényelmes kocogás gyaloglással felváltva, mikor hogy adta a terep és a kedvem, hisz elterveztem, nem döntögetek ma rekordokat. Kifingatni magam meg főleg nem volt kedvem a maratonváltó előtt, főleg itt a túra elején. A sokadik utoléréskor már én kértem meg őket, hogy fussanak, mert itt vagyok megint. :-) „Fussatok bolondok!” (Bár ezt ők mondták, nem én.) A két srácon kívül volt még egy harmadik, velem együtt negyedik versenyző is: egy nagy piros hátizsákkal vándorló túratárs, aki nagyon jó tempót gyalogolt-kocogott. Később, mikor már Botos Istvánnal együtt róttuk a kilométereket, megtárgyaltuk, hogy el nem tudjuk képzelni, mit cipelhet abban a nagy zsákban egy olyan túrán, ahol elsőrangú ellátás van, tempójából ítélve a hazajutással se lesz gondja. (Nem is lett, mert éppen jött már szembe ki a buszhoz, mikor az utolsó métereket kocogtam Márianosztrán.) Lehet, hogy valami magashegyi túrára edz? Mindenesetre ő nem tette le a terheit.

Kedvenc, mindig gyönyörűen berendezett virágüzletem eladója is barátságosan köszöntött ma reggel a Nagyrét utcában, mikor körbefotóztam az őszi díszleteket boszorkányostól, Halloween tököstől, őszirózsástól. Egyedül a napocska nem mosolygott az égen, inkább visszabújt aludni vastag felhőpaplanjába. A máriaremetei templom környékén legszívesebben mindig elidőznék egy darabig, hogy végre rendes fényképeket készítsek az őszi színekben pompázó gesztenyefákról és a szép épületekről, szobrokról, de sajnos erre sosincs idő. 

Pecsételni kell, majd válogatni a finom zsíros kenyerek közül és lehetőleg gyorsan el is fogyasztani azt, mert hosszú az út még előttem. Újabb ismerősöket találok a ponton: Tarnai Mátét és Botos Istvánt. Máté siet is tovább hosszú léptekkel, holott az imént mesélte, hogy nemrég egy Covid gyanús betegségen esett át és ez amolyan lábadozós túra. István az, akivel inkább lépést tudok tartani (már amikor), így együtt haladunk tovább. Egész sokan vannak itt a százasokra járók közül. Egy embert hiányolunk nagyon, Márton Danit, aki sajnos még a Vadrózsán lesérült. Tudjuk, ide biztos nem jön emiatt, de a másik párhuzamosan rendezett szombati Rendezők a Rengetegben túrán, melynek útvonala néha azonos a mi túránkkal, ő is ott van. Reménykedünk, hátha összefutunk. Erre a szombati napra igazi túradömpinget mutat a ttt naptár: Zala 100 és Less Nándor, valamint Őszi Mátra és Lokomotív 424, meg még jó pár más túra a kínálatban. Jaj, de nehéz a választás! Az első kettő miatt igazán fáj a szívem, hogy egy napra esik a Pálos 70-nel, de ezt már megszokhattam, hogy erre a hétvégére mindig nehéz a döntés, csak általában a Budapest Maraton szokott lenni a másik versenytárs. Most, hogy fanatikus százas teljesítővé avanzsáltam, leginkább az első rendezésű Zala 100 vonzott: a teljesítő ismerősök gyönyörű képei alapján sajnálhatom is, hogy kihagytam. De ha egy ilyen erős konkurens van játékban mint a Pálos 70? Márpedig elhatároztam, hogy 10-szeres teljesítő leszek, és ehhez nagyon jó úton haladok, még 3x kell visszajönnöm biztosan, ha ez most sikerül.

Istvánnal is megtárgyaljuk, hogy mindketten kicsit sajnáljuk, hogy elengedtük ezt a Zala 100 dolgot, miközben jó párszor átkelünk a Jegenye-völgyben a Paprikás-patakon. A várból Máté már lefelé tart és Vékony Gyuri is vele van: újabb ismerős a láthatáron. Fent az ellenőrzőponton igazi performanszban van részünk: a szandálos túratárs fennhangon énekli a „Csütörtökön virradóra” című betyárnótát. Mindehhez még egy játékpisztolyt is meglóbál a kezében néhány lövést leadva. Közben megkóstoljuk, milyen a citromos Balaton szelet (nem különösebben jó, de azért most jól esik) és konstatálom, hogy a srácnak inkább a Sisa Pistán kellett volna indulnia ezzel az attitűddel. Mondjuk lehet, hogy ott is betyárkodott.

A Solymári falig még párszor felbosszantanak minket a vicces kedvükben lévő sietős srácok az előreszaladgálásukkal, de mivel a Pálos 70-en különösen nem illik gonosz gondolatokat dédelgetni, hagyjuk, hadd szaladjanak, ha ehhez van kedvük. Azért reménykedünk, előbb-utóbb elfáradnak majd a nagy rohanásban. Számításunk be is jön nemsokára: az egyik srác az Ürge-malom utáni emelkedőn kezd lemaradozgatni. A Kevély oldalába való felkapaszkodást én is szívből utálom minden egyes alkalommal, de szerencsére valójában sosem annyira nehéz, mint előzetesen várom. Csobánkáig innen már alig kell gyalogolni és még dél sincs, sőt még 11 se, máris kis híján a túratáv feléhez érkeztünk. Milyen jó érzés ez a százasokhoz viszonyítva, ahol az ember ugyanebben a periódusban még sehol sem jár.

Megnyílt a Zarándokfogadó

Csobánkán az Élet házánál felirat hirdeti, hogy megérkeztünk a Zarándokfogadóba. Mindenféle finomság az asztalokon, első körben persze a narancssárga zsíros kenyereket kell megkóstolni, ami elmaradhatatlan ezen a túrán. Asszisztál hozzá megint az őszes vizsla, kikunyerálva egy kis simogatást. Kicsit elidőzünk itt, aztán indulunk is tovább a Csikóvárak irányába.

Szorgos kezek kenik szendvicseinket

A parkoló környékén két hölgybe futunk, akikről először azt hiszem, mozgó pontőrök, de aztán kiderül, hogy látogatókat számolnak. Néhány kérdést feltesznek, amire szívesen válaszolok, bár sietek, ha már teljesítménytúrán vagyok. Ezzel szerencsére ők is tisztában vannak. Másnap azért kitöltöm a kérdőívüket is, amihez kaptam egy QR-kódot, no meg biztatásul egy csokit. Ezután még párszor megszámoltak minket a Lajos-forrásnál, a Kisrigónál meg az Apátkúti-völgyben. Utoljára, mivel éppen futásban voltam, már csak integettem a számlálóbiztosoknak odakiabálva, hogy Pálos 70.

A Lajos-forrás felé kell leküzdenünk a túra legnagyobb emelkedőjét, de ebben a kellemesen hűvös időben ez is sokkal könnyebben megy, mint tavaly. Igaz, egyedül nyüstölöm a kaptatót a vártnál sokkal kevésbé sáros úton, mert István az emelkedőn mindig gyorsabb nálam. A forrásnál találkozunk újra, ahonnan újból együtt megyünk egy darabig. Itt kicsit hiányolom az almás pontot, így a forrásvízzel vigasztalódom. A Bükkös-patak völgyébe vezető kék kereszt markáns lejtője volt az, amitől sárügyileg legjobban tartottam, de ez is kellemes csalódás, csak a végén van egy kis csúszkálás. Egész jól megússzuk, mint a lódarazsakat is. Eme ádáz rovarok másokat itt halálra rémítettek és jól megcsíptek, mi meg nem is találkoztunk velük. Lehet, hogy egy bizonyos számú turistát tolerálnak csak, utána már támadólag lépnek fel. Fura, hogy még ebben az esőre álló hűvös időben is aktívkodnak.

Felfelé kapaszkodva érintjük a szépen foglalt Gyopár-forrást is

Felfelé kapaszkodva Pilisszentlászló irányába Vékony Gyuri is társul hozzánk. Azaz társulna, mert én vérszemet kapok, hogy már megint egy női túrázó előzött meg, és a parkolótól rohanni kezdek. Holott ez most nem verseny, a túra üzenete egészen más, mégpedig: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” A turistákat számláló lelkes fiatalok meg akarják mutatni nekem az útvonalat, de ezzel csak elbizonytalanítanak, holott pontosan ismerem a járást. Nézem is, hogy mi lehet a változás a tavalyi útvonalhoz képest? Hát persze, hogy nincs semmi, futok is a többiek nyomában. A főtértől a másik lánnyal együtt tempózunk az enyhén emelkedő zöldön. Ha már lúd, legyen kövér alapon a templom előtti erősebb emelkedőt is kifutom. Nem, nem akarok még mindig extra jó időt menni, az tulajdonképpen már el is úszott itt, de eldöntöm, hogy miheztartás végett az Apátkúti-völgyet végigfutom. Ha augusztus végén, a WTF versenyen ment, akkor annak most is kell, közel 50 km-rel a lábamban, punktum. Jelen esetben amúgy sem kell 4 perces kilométerekben tolni a végét, jó lesz a 7 perces lötyögés is. Tavaly itt valamiért nehezen esett volna a futás – hát majd most bepótolom. 

Sajnos a cipőmmel már ezen a ponton kezd meggyűlni a bajom. Erre az útra a Speedcrosst választottam a sár miatt, amiben idestova egy éve (Iszinik) nem túráztam hasonló távot. Ez ugye egy jóval keményebb konstrukció, mint a Hoka Speedgoat vagy a Salomon UltraGlide, amikben mostanában rendre járom a százasokat. Érzem a sarkaim rendesen, lassan olyan, mintha tojáshéjakon lépdelnék. Emellett a jobb bokacsontom is oda-oda ütődik a lábbelihez. Futás közben valamivel jobb a helyzet, így nem kérdés, innen hajtani kell a tempót egy darabig.

Végre belülről is látom a pilisszentlászlói templomot

Megjöttek a zarándokok

A pontról sajnos hiányzik a tavaly megismert aranyos vörös cicus. Nem csak nekem, a pontőröknek is feltűnt a pecsételő segédlet hiánya. Végre alkalom nyílik, hogy megnézzem a templomot belülről is. Éppen jövök kifelé, mikor énekszóval megérkeznek a zarándokok. Tegnap, a nagy esőben húgomék is velük tartottak. Most is jó sárosak szegények a tegnapi ázás és a mai sárdagasztás után, de továbbra is kitartanak útjukon. Gyorsan készítek magamnak egy magnéziumos italt, aztán elbúcsúzom Istvántól, és Gyuritól jelezve futási szándékomat. A számos patakátkelés és az elenyésző emelkedők csak kissé akasztanak meg, így viszonylag hamar odaérek a vadászházhoz, ahol most jóféle tartalmas gulyáslevessel várnak. Máté éppen kanyarodik ki a kapun, hogy elérje a következő vezetést. Nem csatlakozom hozzá, idén szeretném minden áron megkóstolni a levest, ha már tavaly kihagytam ezt az élvezetet, hiszen az idei jelszó az, hogy „nem sietek”. Csak „egyik lábam itt, másik lábam ott” önmagamnak valahogy nem akar sikeredni, hogy tartsam is magam ehhez. A túrának azonban pont ez az a pontja, ahol mégis csak sikerül az idei szlogenemhez igazodnom. Annyira lassan tudom kanalazni az ízletes, de forró étket, hogy még csak pár kanállal sikerült elfogyasztanom, mikor megérkezik a Pilisszentlászlón megismert lány, majd Istvánék is. Közben Petrával, egy régi ismerőssel is összetalálkozom. Innék egy kávét is, de arra egy kicsit várni kell. Így nagyjából a sokkal gyorsabban evő fiúkkal sikerül együtt végeznem. 

Megcélozzuk a 15 óra 20-as vezetést a közműalagútban, de ehhez még át kell kapaszkodnunk a Visegrád előtti dombon. Kissé kilépünk, hogy biztosan odaérjünk. Menet közben dolgozni kezd bennem a leves és a kávé egyvelege, kicsit izgulok, nehogy az alagútban jöjjön majd rám a szapora. A Duna mellett haladunk egy gáton, ahonnan távolra ellátva szemlélhetjük, hogy a környező fák már kezdenek tarka ruhába öltözni. Még a sűrű felhőtakaró ellenére is csodás látvány az őszi Dunakanyar. Van még idő szerencsére őshonos cikta, cigája meg racka juhokat fotózni, meg cipőt takarítani, idézeteket húzni és átvenni a Pálos csokit. Mindössze a süteményes néniket hiányoljuk (a jót könnyű megszokni és természetesnek venni) – ők idén hiányoztak, holott húgomtól tudom, hogy a tegnapi zarándokok megkóstolhatták a molnárkalácsot.

A vadregényes Szent László-völgyben

Vendégség a vadászháznál

Jár viszont más: Az idén igazi kuriózummal rukkoltak ki a szervezők. Kompozás helyett most a Duna alatti közműalagúton mehetünk át. Igaz, ez némileg a tavalyi változtatáshoz képest is megszaporítja a kilométereket, de nekünk, nem százas egyedeknek ez nem probléma, lényeg az, hogy megint olyan helyet látogathatunk meg a múlt heti Nemzeti Összetartozás Hídja után, ami ritka látványosságnak számít. Még rövid ismertetőt is meghallgathatunk a DMRV Zrt. munkatársától egy kis múzeumnak berendezett előtérben, mielőtt megkezdjük a felszín alatt 17 m-rel fekvő, 550 m hosszú, 3 méter széles alagútban való sétát. Ami egyébként nem túl izgalmas, mert az ismertetőben is elhangzott, hogy halakat látni nem fogunk, ez nem a Tropicarium, mindössze egy-egy oldalt futó cső és vezeték, néhány lámpa és a palló, amin haladunk a látványosság végig. A tudat, hogy fölöttünk egy folyó folyik, viszont egészen izgalmas. Mikor kikapaszkodunk a túlparton lévő lépcsőkön, átvehetünk egy emléklapot is, annak emlékére, hogy száraz lábbal átkeltünk a Duna alatt. 

Átkelés Visegrádra

Borúsan is csodálatos a Dunakanyar

Egyik kihúzott idézetem: „Az Úr küldi a villámot, és adja az esőt; kenyeret ad az embernek és füvet a juhoknak. (Zak 10,1)

Alagútlátogatás előtt kötelező a cipőtakarítás

A nagymarosi oldal nagyon hangulatos, a Duna-parti sétányon végigkísér a fellegvár és a környező borongós hegyek látványa. A településtől a tavaly már megismert új útvonalon kapaszkodunk fel a Köves-mezőre. Nem maradhat el most sem a nagymarosi cicák simogatása és a panoráma megcsodálása. 

Itt bújtunk be a föld (és a Duna) alá

Már a túlparton

Valahogy átérni innen Törökmezőre mindig egy küzdelem egyre fáradó önmagammal, pedig messze sincs, ráadásul túl sok szintet se kell megmászni addig. Mégis mindig alig várom, hogy elérjem a turistaházat, majd odaérjek Toronyaljára is, a pálos kolostorromhoz. Onnan már csak 8 km van hátra az egészből. De mivel nyom a cipőm és rossz állapotban vannak a sarkaim, mégsem lesz ez egy könnyű menet. Szeretem ezt a börzsönyi szakaszt (nem úgy, mint a régit), mégis folyton azt várom, hogy vége legyen már, hogy célba érjek. Amerre megyek, a borongós idő ellenére a szemet gyönyörködtető táj nyugtatgat: őszi kikericsekkel teleszórt rétek, kellemes erdő, a Magas-Börzsöny távoli ormai, melyek hívogatnák még a vándort, ha akaródzna még neki menni. 

De már nem nagyon akaródzik. A megérkezést vágyom, a cél biztonsága hívogat. Most boldog vagyok evvel a hetven-nyolcvan kilométerrel és örülök, hogy egy bő hónapon belül ez az első hétvége,  mikor a százon belül maradhatok. Aztán kis pihenés, mielőtt befejezem az idei szezont még két reménybeli százassal (Mecseki Láthatatlanok Nyomában és Iszinik).

Törökmező után azért itt-ott belekocogok, fogyjanak már gyorsabban azok a kilométerek. Toronyalján egy kis szusszanás a ponton és az utolsó vízutánpótlást is magamhoz veszem. A pontőrök készségesen segítenek a kulacstöltésben. Még világos van,  de hamarosan elő kell majd venni a lámpát az utolsó etapra. Az éles jobbkanyart bele a bozótosba most is benézik páran, köztük István is, de ők már messze járnak a széles, emiatt kínálkozó szekérúton,  nem tudok utánuk kiabálni. Én megyek a szalagok után. Ahol bírok, kocogok, hogy haladjak. A Bell Sándor kopjafa után (örülök, hogy végre láttam) kis csapatot hagyok le, akik udvariasan elengednek és érdeklődnek, hogy hetvenes távon vagyok-e. Azon bizony, és hozzájuk hasonlóan én is meg vagyok lepődve, hogy ilyen jól megy most a futómozgás. Amit lehet, megkocogok, csak érjek már be. Azt látom, hogy rekordidő ebből már nem lesz, de hát nem is számítottam erre. Ennek ellenére úgy tűnik, rossz időt nem fogok most se menni.

Visszapillantás a Dunakanyarra

Őszi kikericsek

Amott hívogat a Magas-Börzsöny

Az utolsó emelkedők jönnek, amiket már a fenébe kíván az ember, de mégis ott vannak megúszhatatlanul. Ráadásul az egész úton itt van a legnagyobb sár. Néhol csúszós, alig lehet talpon maradni, máshol meg leszedné a cipőmet is. De haladni kell, a cél bizonyossága húz magával előre, mindig csak előre. Hol gyorsabban, hol lassabban. Az utolsó nagy emelkedő is megvan, lehet kocogni lefelé. Egy másik túrázó mögött haladok, majd egy adandó alkalommal kielőzöm. Innen szabad a pálya előttem, egyedül haladok tovább. Sajnos lehet, hogy emiatt is, nem veszem észre a szalagozást a kálvária felé, lemegyek egyenesen a piros jelzésen. 

Lent már csak csodálkozni tudok, hogy hogy lehet, hogy máris itt vagyok a faluban. Vajon hol maradt a kálváriahegy? Most már késő bánat, ezt csúnyán elkispistáztam. Olyan közel a cél, hogy innen már csak előre van, a világító mécsesek mutatják a biztos utat, mert amíg az utolsó kilométereket faltam, szépen be is sötétedett. Néhol a fiatal segítők még dolgoznak a hangulatvilágításon, és kitartást kívánnak az utolsó méterekhez. Itt, ezen a túrán tényleg mindenki ilyen kedves és segítőkész. A célban még rá is kérdeznek, hogy itt vezetem-e le a Palipistát. Úgy tűnik már hírhedt nagymenő lettem én is. 

13 óra 44 perc alatt sikerült idén beérnem, tavaly ennél több mint egy órával mentem jobbat (12:28), de tulajdonképpen ez a második legjobb eredményem ezen a túrán, holott a 2019-es távhoz képest, ahol 13 óra 58 percet mentem (harmadik legjobb időm), időközben a kilométerek száma is megszaporodott, még a tavalyihoz képest is hivatalosan. De most nem bánkódom emiatt, hogy csak ötödik nő lettem, hiszen az elején megtárgyaltam magammal, hogy elengedem a tempót e kivételes alkalommal. És ennek ellenére is sikerült viszonylag jó eredményt menni.

Időközben Gyuri is beérkezik, egy másik befutó túrázóval, Ádámmal megbeszéljük, hogy hazavisz minket. Ő még átöltözik, így addig van bőven idő megenni a finom ragulevest borsóval és gombával, valamint a kakaós csigát. Közben Hajni és István is társul hozzánk, kellemes hangulatban zajlik a vacsora.

Örülök, hogy idén is részem lehetett ebben a rendkívüli élményben, eme utazásban fizikai és lelki értelemben, amit a Pálos 70 jelent és remélem, jövőre megismételhetem újból, hogy a város zajából eljussak a márianosztrai bazilika csendjéhez. Köszönöm a szervezők részéről azt a sok áldozatos munkát, ami hozzájárul ahhoz, hogy mindenki ilyen jól érezhesse magát.

„Az út csak kanyarog egyre bennem.” (Remélem, még jó sokáig...)

Strava link: