Hétköznapi csalódások

 

Ha nekem mondjuk 15-20 évvel ezelőtt azt mondja, hogy majd munka előtt és után is hajlandó leszek akár sötétben is a Budai-hegyekben kóvályogni, meg Budapest olyan elfajzott részein, mint a Palotai-sziget futkározni, vagy például elmegyek túrázni a nyílegyenes és igen forgalmas Üllői útra (éppen ma), biztos nem tartom teljesen komplettnek. Viszont mostanra odáig fajult a helyzet, hogy pont ezt csinálom, és mások engem nem tartanak teljesen komplettnek emiatt.

Gondoljon végül is mindenki azt, amit akar, amíg ehhez kedvem van, addig csinálni fogom. Viszont hétfőn számomra kiderült (újból), hogy egy ilyen kaland, főleg, ha nem szervezett formában történik, akár veszélyeket is rejthet magában. Vagyis néha a bőröm viszem a vásárra, avagy kísértem a sorsom.

A kaland legtöbbször vonzó, de nem veszélytelen

Ugye szeptember van és hétfő, akkor egyértelmű a megrögzött túrázók számára, hogy ez egy közös halmaz a hétfői henyélővel, amit most instant módon lehet teljesíteni. A rövid táv röpke 12 km nagyjából, pont jó egy munka előtti vagy utáni edzésnek. Ha már a reggelt ellustálkodtam a mostani pocsék alvásaim miatt, maradt a munkanap utáni délután kimenni egy teljesítésre. Lámpát nem is viszek magammal, hiszen legrosszabb esetben is 2 óra alatt végzek a körön (mondjuk ha sok a fotózni való, vagy ha ne adj isten, nem bírnék futni valamiért.) De 10-12 km-t síkon kötelező elméletileg másfél óra alatt lehozni, még lassú, fotózós tempóban is. Szóval sacc per kábé vissza kell érnem sötétedésig minimum a közvilágításos részekre.

A Marina partra, avagy a civilizációba már majdnem sötétben értem

A lámpával végül nem kalkuláltam el magam, viszont, hogy nem lett egy rémálom ebből a nyúlfarknyi, ujjgyakorlatnak számító 10-esből, annak kis híja volt. 

Hehe, macskás graffiti!

Az eleje szépen ment: haladtam előre. Már a lámpás átkelőt is pöccre megtaláltam a Váci úton így sokadszorra, meg új, tök állat (néha állati) graffitiket fedeztem fel a Komp utca utáni hajókikötő falán. Aztán haladtam tovább a szennyvíztisztító telep mellett, mikor dobszó ütötte meg a fülem: egy srác próbálgatta a parton a dobszerkóját. Valaki meg filmezte. Lehet, hogy klip készül? Mindenesetre feldobta a hangulatom a pörgős dobszó. Ami aztán sokáig nem tartott és újból belekényelmesedtem az esti kocogásba. Éppen kiértem a telep utáni rétre és mentem volna a bunkerhez pontot érinteni, amikor konstatáltam, hogy valaki ül a bunker talapzatán. Ráadásul az illető anyaszült meztelen és férfi. Volt tudomásom arról, hogy van erre nudista strand, szóval megrökönyödés nélkül tudomásul vettem a dolgot, nem akartam zavarni az illető köreit és inkább gyorsan odébb álltam, lemondva a minden áron való pontérintésről. (Meg azt se akartam, hogy neki eszébe jusson az én köreimet zavarni...) Viszont hirtelen ötlettől vezérelve, és ha a bunkert már nem sikerült megfogni, gondoltam, megnézem, milyen az ártéri erdő belső útja, ahol 2 éve vezetett a túra. Akkor is kalandos, de azért kis híján futható volt az ösvény. Tavaly ugye az árvíz miatt nem lehetett erre haladni, a gátra terelődött az útvonal. 

Dobos a gáton

Ezek a hirtelen ötletek különösen veszélyesek tudnak lenni, talán még a szigeten lófráló pucér pasasoknál is veszélyesebbek. Ez az erdő belsejébe vezető út egy igazi csapda volt. De ez csak utólag derült ki, mikor már nyakig benne voltam a pácban. Mert eleinte volt út. Sőt még kocogni is tudtam rajta egy darabig. Aztán később már voltak gondok: kidőlt fák, embermagasságú giz-gaz – de azért a nyomvonal hellyel-közzel követhető volt. És én, a bátor kalandor, egy igazi Indiana Jones, csak mentem előre rendületlenül. Csak akkor bizonytalanodtam el először, mikor az út egy nagyobb fakidőlés közepette teljesen elveszett. Hm, talán vissza kéne fordulni? Na azt nem! Nincs hátraarc, meg egyébként is, ott van az a pucér fickó. Ilyet nem csinálunk! Addig keresgéltem az utat, amíg rá nem jöttem, hogy a kidőlt fák egyik oldalán, ha nem is simán, de el lehet menni. És az út folytatása is meglett némi bujkálás árán. Megint pár méter szabad pálya, aztán kezdődött elölről az egész. Előttem egy teljes dzsungel, amin át kéne törni. És voltam olyan hülye, hogy megpróbáltam, reménykedve, hogy majd jobb lesz. Talán, majd akkor, ha ezen a torlaszon átjutok... De nem lett jobb... Néha pár méternyi útfoszlányok, majd útakadályok tömkelege. Bizony az árvíz és a járatlanság igencsak átrendezte a terepet ennyi idő alatt. Csak éppen elhinni nem akartam ezt.

... és ott ült egy meztelen pasas a bunkeren (direkt nem fotóztam bele)

Aztán a sokadik bozótharc után eljött a pillanat, amikor ki kellett mondanom, hogy ez már jobb nem lesz. Legfeljebb ugyanilyen, vagy ennél rosszabb. Pont mint az életben. De ebbe nagyon nehéz belenyugodni. Az ember keresi a fogódzkodókat és a kiutat, de azok nincsenek sehol, nyakig benne vagyunk a susnyásban és a slamasztikában. És már nincs visszaút. És mindehhez teljesen egyedül vagyunk. Ott szerencsére nem jutott az eszembe, hogy itt engem – ha bármi baj történne – soha senki keresni nem fog. Mert nincs az a hülye, aki ide magától bemenne. Jelentem, van! 

Amikor nagyon úgy néz ki, hogy nincs tovább (de még innen is volt)

Szóval ott álltam az őserdő közepén, jobbról, balról, elölről, hátulról fabarikád, meg embernagyságú csalán. Mindezt még tetézte a millió egy szúnyog, ami belőlem akart lakmározni vacsorára. Emiatt, meg amiatt is, hogy nem volt lámpám és közel volt a sötétedés, minél hamarabb ki kellett jutnom vagy az úttal párhozamos töltésre vagy a Duna-partra. A töltés irányába hiába próbálkoztam, csak jobban belevergődtem az útakadályok útvesztőjébe. Szerencsére ilyenkor dolgozik az adrenalin és nem számít, hogy hány karcolást, kék foltot szerzek, hány csalán és szúnyog csíp még agyon és hogy vizes lesz-e a cipőm a mocsárban, netán kis híján el is hagyom. Küzdök azért, hogy kijussak innen, azaz tulajdonképpen az életemért, avagy a túlélésért harcolok. Ilyenkor semmi se drága, nekem kell nyerni, a többi mellékes. 

 

Megkönnyebbülve, már a parton (ezer szúnyog támadása közepette)

És nyertem. Most is nyertem, de vajon ez mindig így lesz? Legutoljára pénteken is nyertem a Pénteki poroszkálón, amikor szembe vigyorgott a Kepe lépcső alatt egy gigantikus vaddisznó. Vagy nyertem júniusban a Tolvaj-hegyen, amikor fél kézzel kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba, jobban mondva egy fa gyökerébe. Az embernek nem lehet mindig mázlija. Az őrangyalom már valószínűleg edzi az amúgy is kötélből lévő idegszálait a következő hétfőre, amikor majd megint ugyanide jövök – lehet, hogy sötétben még/már. 

A kaland néha szép...

... néha meghökkentő

... néha bulis

De azon is el kell gondolkodnunk, hogy veszélyeket is rejthet magában

Nem beszélve arról, hogy amikor végigfutva a Duna-parton, bekanyarodva megpillantottam a belső erdei út másik felét, éreztem némi késztetést, hogy innen is megnézzem. Csak éppen jobban kongott az agyamban a vészharang, mint amennyire újabb kalandra noszogatott a kisördög. Vagy arról, hogy ezután végigfutva a gáton, immár az előírt útvonalon, majd visszakanyarodva a mezőre, a bunkerhez megint nem volt merszem odamenni. Mert a meztelen pasas még mindig ott ücsörgött. Nem csinált semmi közszemérembe ütközőt, csak ült ott rendületlenül, mit neki, hogy a nap se süt oda, meg százmillió szúnyog lájkolja a tényt, hogy ő ott van. Vagy ivott már annyit, hogy ez nem érdekelte, vagy volt olyan büdös, hogy a szúnyogokat se érdekelte mint táplálékforrás. Mindenesetre érdekelne a titka (csak ez az egyetlen egy). A legszebb, hogy amikor István már fejlámpával arra járt, még mindig ült ott valaki, feltehetőleg ő... Hogy meztelen volt-e, arról nem szól a fáma...

... csak az őrangyalom legyen topon, akkor is, ha én éppen nem vagyok (akkor főleg)

Innen szinte már eseménytelen volt az utam, csak horgászokkal, romantikázó vagy fényképezkedő párokkal, kutyasétáltatókkal, a Népszigeten bulizókkal és hasonszőrű futókkal találkoztam. No meg egy hajléktalansátort láttam a part menti ösvény mellett újabb figyelmeztető jelként. Hogy nincs garancia arra, hogy minden kaland jól végződik.

Strava-link: