Nincsen rózsa tövis nélkül

A héten kicsit lazítottam, azaz szombaton a Vadrózsán csak egy 50-es távra vállalkoztam. A tavalyi pontőrködésem inspirált arra, hogy kezdjek el ismerkedni evvel a túrával is, bár még a hosszútáv nekem a holdban van. Lehet, hogy ezen sokan meglepődnek, de az az elképzelésem (vagy téveszmém), hogy a Vadrózsa, az egy a Kazinczy 200 utáni szint. És amíg nincs sikeres Kazinczy 200 teljesítésem (jövőre se lesz), addig fölösleges még a környékére is mennem. És ebben az elképzelésemben a túra estéjén Drabik Kriszta is megerősített. Bár Tóth Feri szerint meg bele kell egyszerűen vágni. Aztán maximum feladja az ember. Ez a dilemma csak az egyik a sok közül – és számomra talán a legirrelevánsabb, amit ez a túra felhozott. Annyi biztos, hogy engem a Vadrózsa 160 teljesítés egyelőre nem szólít meg, valószínűleg okkal. Inkább amolyan szent borzadállyal tekintek az útvonalára (végre végig mertem nézni) és még inkább a teljesítőkre, az igazi hősökre. Tavaly még a Mátra 115-re is így néztem, aztán tessék, idén teljesítő lettem. Mindennek eljön a maga ideje – ha eljön. Ha meg nem, akkor se történik semmi katasztrófa.

Az E-303-as kotró, tavaly még innen indult a buli

Azt írtam, lazítottam a héten, ami úgy nézett ki, hogy hétfőn futottam egy laza Hétfői henyélő 10-et instantban, szerdán egy 14 km-es Transzban Pesten reverset kocogtam/sétáltam, mikor éppen mi volt a kézenfekvőbb (amúgy is reggel már edzettem egyet aznap). Aztán a Vadrózsát se sikerült kihoznom a kiírásban szereplő 52 km-ből (nemsokára kiderül, miért) és vasárnap még elugrottam egy Popey 13-ra a Budaiba, mert erős hiányérzetem volt, egyébként is folyton a Vadrózsán kint lévőkre gondoltam, egyfolytában böngészve az aktuális állást. Legalább ennyi szolidaritást vállaljak a sok-sok ismerős harcossal.

Az utolsó simítások után, harcra készen

Petivel együtt indultunk az ő harmadik ultratávjára és megint tettem egy felelőtlen kijelentést: hogy együtt megyünk végig. Végül is majdnem a túra feléig sikerült is tartanom magam ehhez... Aztán a Muzslára már erősen saját tempóban másztam fel. De már megint nagyon előresiettünk, pont úgy, ahogy én a János-várán való köteles leereszkedés után.

Hosszú séta kezdődik

A hosszútávosok már nagyban igyekeztek hosszan elnyúló sorban a főút peremén, velünk szemben a hegyek felé. Ahogy az utolsó kilométereken autózunk, ki is szúrtam pár ismerős arcot a menetoszlopban. És valahol örültem, hogy nem köztük vagyok most, hanem csak az 50 km-es távon fogok elrajtolni. Egy kellemes hosszú séta, nagyrészt ismeretlen, vagy csak sötétben látott vidéken, sok új látnivalóval, csupa élvezet. Nekem legalábbis. Peti erről másképp nyilatkozna biztosan. A nyaralásunk óta ezeket a közös túrákat sétálásnak hívjuk, mert Peti egyik nap megmutatta a humorista Tóth Szabolcs előadását arról, hogy miért kell a lányokkal mindig sétálni. Nos, Tóth Szabolcs teljesen átlagos lányokról beszél, nem teljesítménytúrázó lányokról. Sőt főleg nem ultratávos teljesítménytúrázó lányokról. (Szerencsére az ilyenből Tóth Szabolcs legnagyobb örömére részarányosan viszonylag kevés van.) Szóval rájuk ez a sétálás iránt érzett ellenállhatatlan vonzalom fokozottan érvényes. Szegény Peti tényleg kifogta Amerikát velem... Most aztán sétálhat az idők végezetéig.

Vár a Mátra

Jelen esetben a Vadrózsa 50 km-es távját fogjuk végigsétálni. Úgy háromnegyed nyolc táján sikerül végre elrajtolnunk, miután megérkeztünk a rózsaszentmártoni focipályára. Mi is elhaladunk az ikonikus E-303-as kotrógép mellett, ahol korábbi években a túra rajtja volt, majd lekanyarodva az aszfaltról a piros jelzésen igyekszünk az első mai csúcsunk, és ellenőrzőpontunk, a Somlyó felé. Menet közben pár srác leelőz, Peti figyeli, hogy milyen kevés erőfeszítéssel, milyen gyorsan mennek. Meg hogy én is hogy tudom szedni a rövidke lábaimat, alig tud velem lépést tartani. (A Bazalt után Csornai Edinával leegyeztettük, mennyi lépésből jött ki a túra, és nálam volt a több lépés, azaz tényleg piciket lépek.) De hát valahol el kell kezdeni ezt a műfajt is, nekem se ment ez mindig így. (Vagyis valahol igen, mert a Kinizsi 100-zal kezdtem... Jó, én egy ufó vagyok, egy ultratávos lány... és még csak nem is a legkeményebbek közül... mert azok a 160-on menetelnek.) Annyit szoktuk tárgyalni ezt, hogy vajon a testi alkat, lelki alkat, örökletes tényezők és egyebek alkalmasabbá teszi-e az embert ezekhez a hosszú túrákhoz. Hiába a sok tanakodás, sose jutunk konszenzusra a kérdésben. Vannak akik állítják, hogy szinte bárki tudna 100 km-t gyalogolni. Meg csak gyakorolni kell... Ez is egy olyan kijelentés, aminek igazáról nehezen tudok dönteni. Főleg, hogy nekem nem kellett sosem gyakorolni, ment rögtön. Most meg hiába gyakorlok rengeteget, mégsem megy a 200 csettintésre.

Az ufó, a vidám napraforgó, a sok szárazság miatt búslakodó között

Szerencsére nem ma kellett eldönteni, hogy Peti tudna-e 100 km-t gyalogolni, hiszen mára csak a fele volt ennek az előírt mennyiség és már ez is egy hétköznapi kirándulónak egy értelmezhetetlen táv. Inkább igyekeztünk előre a széles dombháton, ahonnan ráláttunk a Mátra vonulatára, illetve a völgyben fekvő falura. A mászáshoz néha annyira megélénkülő szellő asszisztált, ami még a tavaly kapott Vadrózsás sapkám is levitte, úgy kellett felnyalábolnom a porból. Úgy tűnt, a Mátra az elmúlt hetekben minimális csapadékot kaphatott. A talaj csontszáraz, a már túl korán levelüket hullató, sárguló fák, illetve a mellettünk száraz kóróként meredező napraforgók eső után kiáltanak. Már előre féltem, mi lesz itt a János-várán ilyen talajviszonyok mellett... Ó, boldog idők, mikor még ennek a helynek a létezéséről se tudtam – egészen idén június elsejéig!

Peti a Somlyóra menet még nagyon is megvolt

Szerencsére odáig még elég sok van hátra és egyelőre a túrának még az élvezetesebb és kevésbé mászós részén tartunk, mikor is a látnivalók dominálnak és az ember is viszonylag friss hozzá. Már amennyire ez a 4 órai kelésnél bárkire elmondható. A Somlyó után elkanyarogtunk a túra egyik fő attrakciójához, a Széleskői-tóhoz, ismertebb nevén az Apci-tengerszemhez. Itt volt a második EP, ahol kaptunk szőlőt. A viszonylag korai időpont ellenére már jó sokan fürödtek, sőt néhányan supoztak is a tóban. Az volt a terv, hogy túra után mi is felcuccolunk ide a függőágyainkkal. Hát elég máshogy alakult a történet... Itt összefutottunk Tibivel, akit még az emlékezetes tavaszi borospincés túrán ismertem meg. Pár szót váltottunk, aztán mindenki indult a saját távján tovább. Tibi az esti meccs miatt csak a 30-as távra nevezett most. 

A Somlyó tetején

A Széleskői-tónál, avagy az Apci tengerszemnél

Kis mászás árán feljutottunk a jó mély bányató fölötti kilátóhelyre, ahonnan az egész környéket szemügyre lehetett venni különleges perspektívából. Ezután a Nagy-hársas oldalában átvágtunk a szurdokpüspöki műútra a biztató nevű Köszvény-kút érintésével, ahol végre tudtunk vizet venni (igaz, víz volt a tónál lévő ponton is). Találgattuk, hogy arról kapta-e a nevét, hogy a vizétől köszvényesek leszünk majd, vagy ellenkezőleg: jó kis gyógyvíz folyik belőle, ami a köszvényt gyógyítja. Meg aztán az Eszter-forrásnál is volt számunkra víz, ahol szőlőt és nápolyit is lehetett ezen kívül falatozni. Állítom, hogy legkésőbb tavasszal, még a Vidróczki előtt egy nagyobb Moments ostya (nosztalgikusan Horalky) szállítmány leeshetett a kamionról a Mátra tájékán. Itt a ponton nagyon megörültünk Parai Istvánnak, azaz Aszúnak a becsületes Sétafikás nevén, készítettünk is egy közös képet.

A tengerszem felülről

A Köszvény-kút

Nem a legjobb kép, de legalább (majdnem) mindenki rajta van

Innen aztán kellemetlen aszfaltozás következett a faluig a forgalmas úton. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy lejtett ez a szakasz. Az autósok közül sajnos sokan ignorálják a túrázókat és cseppet se lassítanak, sőt egyesek még le se húzódnak. A faluba beérve már rendesen kezdett meleg lenni, így mikor végre lekanyarodtunk a főútról, első utunk a Szurdok Caféba vezetett, ahol elfogyasztottunk egy-egy jégkrémet. Szerencsére a szurdokpüspöki pincesoron viszonylag hűvös volt, de miután kikanyarogtunk onnan és emelkedni kezdtünk a Diós-patak völgyébe, már nagyon tűzött a nap. Petit ez be is lassította, így mire odaértem a patakátkeléshez, ahonnan a Muzsára tartó, mintegy 4 km-es emelkedő java kezdődik, kellett rá várnom egy darabig. Itt azt mondta, hogy bevesz egy gélt, én viszont menjek nyugodtan tovább. Nos ez lehet, hogy hiba volt, mert én mentem és csak fotózni álltam meg. Többet nem is találkoztunk a túra során (majdnem az egész szombati nap folyamán sem...) Össze azért nem törtem magam, mégis összehoztam Muzsla-mászásban egy Strava győzelmet. A Koncsúrok után, még a csúcs alatt lehagytam két másik túrázót, akik éppen pihentek. Egyébként olybá tűnt, hogy rajtunk kívül senki nincs a túrán. Lehet, hogy a mezőny legvégén voltunk? A nyeregben a pontőr hölgyek kérdezték is tőlem, mennyien vannak vajon még hátra. Sajnos pontos választ nem tudtam adni, mert én mindössze erről a három túrázóról tudtam beszámolni, akik biztosan mögöttem vannak még.

Ez egy veszélyes hely...

...és vendégmarasztaló is

A falu fölötti szőlőknél még együtt voltunk

Mivel láttam, hogy azalatt a néhány perc alatt, amit a pontőrökkel beszélgettem, Peti nem bukkan elő, tovább indultam és kicsit bátrabbra fogtam az iramot, mert sejtettem, hogy itt az emelkedőn elég nagy előnyt szerezhettem. Kicsit kocogósra vettem a figurát, de miután észleltem, hogy többször is letérek az útról, úgy is, hogy be van kapcsolva az órámon a térképes navigáció, inkább visszavettem a tempóból. Egy másik srác is ugyanígy tévelygett, sőt a túra után Peti is ugyanerről számolt be, hogy ezt a szakaszt nem lehetett megúszni eltévedés nélkül. Két másik srácot is beelőztem az Olgi mama-forrásnál. A forrás éppen csak csordogált, de azért mindannyian töltöttünk egy keveset a kulacsunkba, mert fönt a hegyen nem volt folyadék. A pont, ahol végre nápolyinál és szőlőnél valamivel táplálóbb étel is volt, még pár kilométerrel odébb leledzett. 

A Muzslára menet a kilátás néha feledtette a gyötrelmeket

Kis lábatlan gyík, amit később Peti is látott

A Sóbánya-patak-völgyében, illetve a jelzésváltás utáni Zám-patak-völgyében csak sötétben jártam a Mátra 115 alkalmával, így abszolút rácsodálkoztam a hely szépségére. Bár főleg a Zám-pataknál kevés jelzés volt, annál több patakátkelés és kidőlt fa, ez a szakasz ahhoz képest egészen jól járható, mint ami kijut a 160-as távon indulóknak a völgy további szakaszán. (Azt ugye még nem ismerem, csak hallomásból.) Így mindig csodálkozom, hogy István (és sok másik túrázó) szájában miért egy szitokszó a Zám-patak, holott ennél az alacsony vízállásnál egész korrektül járható és ráadásul még szép is. Persze, mert István valószínűleg a többire gondol, mikor a Zám-patakot szidja mint a bokrot.

Olgi mama-forrás

Sosem értettem, mi ez a nagy felhajtás a Zám-patak körül - mert én csak ezt a részét ismerem

Egy vadetetőnél aztán kimásztunk egy kényelmes dózerúton a völgy fölé és elkanyarogtunk a Nagyparlag irányába. Innen tulajdonképpen már csak egy ugrás volt a Prédikáló-tetőnél székelő pont, ahol minden földi jó várt minket a világ legcukibb kisbabájával együtt. Ezt úgy mondom, hogy nekem is van gyerekem, sőt az én fiam is annak idején, mások szerint is felettébb bájos kisgyermek volt az angyalhajával. De ez a kisfiú, mint egy kis Buddha, minden egyes túrázóra mosolygott és mindenkivel azonnal interakcióba került. Szóval tőlem megkapta ezt az attribútumot, és azt kívánom neki, maradjon mindig ilyen kedves és vidám. (Sajnos nem készült kép, személyiségi jogok, meg hasonlók, sosem tudja az ember, ki mit kifogásol.) Emellett az asztalon is volt sokféle finomság. Petinek később a pontőrök megjegyezték, hogy vannak emberek, akik elég furcsa dolgokat esznek és isznak... Valószínűleg engem néztek végig, ahogy jól megpakolom a zsíros kenyeret az uborka maradékának a maradékával, paprikával, hagymával, utána még betolok egy nutellás-meggylekváros kenyeret és hozzá kérek kólát, de nem simán, hanem vizezve. Közben a két srác, akikkel nagyjából fej-fej mellett haladtunk, kiindult a pontról, szóval éreztem, hogy ideje nekem is elszegődni a terített asztal mellől, hiába lenne kedvem még egy mogyorókrémes-meggyes kenyérhez. Tudtam, hogy közel a János-vára, és jó ég tudja, mi vár ott rám, nem baj, ha nem vagyok teljesen egyedül.

Nagyparlag

Kilátás a János-várán

A kilátás most is parádés volt, de észleltem alant a szakadékot a sziklákkal is, valamint a két éppen lentről érkező terepfutó is megállt fönt kifújni magát alaposan. Ez nem jelenthet túl sok jót. Ahogy nekiindultam, már láttam is, hogy nem sokat segít se a fától-fáig, se a cikkcakkban haladás stratégiája. Viszont van kifeszített kötél. Azt azonban csak úgy fogom tudni használni, ahogy kell, szabályosan, azaz a meredélynek hátat fordítva, a kötelet szorosan fogva. Én viszont eddig sosem tudtam (azaz mertem) így mászni. Féltem, hogy kigörög, kicsúszik talpam alól a talaj, a szikla, szóval mindig kerestem valami egérutat, még ha az sokkal hajmeresztőbb is volt az eredetinél. Hiába jártam sokszor magashegyen, nem tanultam meg használni ezt a technikát. A mikéntjét viszont tudtam. Itt láttam azonnal, hogy nincs más lehetőségem. Ez, vagy találkozunk a lejtő alján több darabban. A legnagyobb gondot a botjaim okozták, azoknak is kellett találni valahol helyet, miközben csimpaszkodom a kötélbe. Végül egyik kezemmel a botokat párhuzamosan hozzáfogtam a kötélhez, aztán remegő lábakkal araszolgattam lefelé. A legizgalmasabb az volt, amikor egy-egy fánál véget ért egy kötélhossz és új kezdődött. Itt a fába kapaszkodva próbáltam áttornászni magam az újabb szakaszra. Illetve a kötél csomói se mindig könnyítették meg a dolgomat. De ahogy minél lejjebb és lejjebb jutottam, egyre inkább láttam, hogy fölösleges félni. Egyre bátrabban és ügyesebben ereszkedtem. Arra azért mindig ügyeltem, hogy az előttem lévő srácok túljussanak az adott kötélszakaszon.

Még fönt

Majd lent

Lent a kötelezőnek érzett hálaadás mellett azon tanakodtam, merre is vezet tovább a turistaút. Ezen a szakaszon volt néhány eltérés a tracktől és a jelzéseknek is csak a fehér alapja volt meg. Hamarosan kiderült miért is: jelzésfestők dolgoztak lent a völgyben. Útba igazítottak, majd én is sok szerencsét kívántam nekik a további festegetéshez (és a János-vára mászáshoz). Innen egy kellemetlen emelkedő jött. Közben gondolkoztam, vajon merre járhat Peti. A Muzslára már biztosan felért (ő 14:23-kor volt ott, én meg 15:09-kor a János-vára tetején). De már csak akkor láttam az üzenetet, amikor az emelkedő tetejére érve nekiiramodtam, úgy gondolva, hogy most már semmi esélye, hogy utolérjen, illetve, hogy meg tudjam várni. Szóval ha így alakult, akkor megpróbálok faragni az időmből a hátralévő 15-20 km-en: ugyanis a lábam még meglehetősen friss és egészen jól tudok futni. 

Boldog voltam, hogy nekünk a Havast nem kell most megmásznunk

Elhúztam a bivalyrezervátum mellett

A bivalyrezervátum mellett elrobogva, majd leszerpentinezve az Eszter-forráshoz vagy 15 embert biztosan kielőztem. Aztán az aszfalton még párat. Sőt a Nagy-hársasra felfelé is elhagytam egy maroknyi túrázót, holott ez a kiadós emelkedő a szívatósabb fajtából való volt. Lefelé aztán megint kocogni kezdtem, csak a hosszasabb emelkedők hátráltattak ebben nagy ritkán. Igazi flow érzés volt, hogy közel 50 km-rel a lábamban futok még és bőven van erre energiám. Élveztem a tájat, a hatalmas, egyre terebélyesedő és színesedő felhő látványát a horizonton. Szurkoltam a 160-asoknak, hogy nehogy megázzanak belőle. Közben egyre gondoltam Petire, merre járhat és reménykedtem, hogy minden elágazásnál a helyes irányt választja. 

Előttünk magasodik még a Nagy-hársas

És valamivel később a csúcson, a geodéziai toronynál

Leérve a Tarcódi-pincesorra újabb meglepetés fogadott: egy pince előtt egy asztalnál túrázók ültek. Hirtelen azt hittem, egy EP van itt, így megálltam és rákérdeztem. De nem, csak egy kedves bácsi osztogatott bort a túrázóknak a sajátjából. Borozni és fröccsözni lehetett letelepedve a pince előtti asztalhoz. Ezúttal is hálás köszönet neki a fröccsért, nagyon jól esett. Utána újult lendülettel futottam a tényleges ellenőrzőpontig, a pincesor másik részére. Itt kedvenc plüssnapocskám fogadott, ami mindig csupa jót jelent egy teljesítménytúrán. Finomságokat és kedvességet – ezúttal egy száraz fehér fröccsöt is (az előbb elfogyasztott édes után). Ekkor még nem sejtettem, hogy lesz ide ma még egy (két) utam, és fogok még találkozni az itteni pontőrökkel.

A pincesoron kicsit kifújhatták magukat a túrázók egy pohár bor vagy fröccs mellett

Kicsit beborozva és a következő emelkedőn belassítva igyekeztem Rózsaszentmárton, azaz a cél felé, majd felérve a hosszan elhúzódó dombhátra nekikezdtem a végső rohamnak, megelőzve még néhány ifjú titánt. A fiatal srácok vérszemet kaptak, aztán visszaelőztek, és mivel ők voltak egyértelműen a jobb futók, valamivel előttem értek be. Olyan jó volt látni ezt a vidámságot és fiatalos lendületet és azt is, hogy azért a huszonéves korosztály se hiányzik teljesen ezeken a távokon.

A már többször látott napocska

Valamivel 6 óra után értem célba, még bőven világosban, örültem, hogy a lámpát se kellett elővennem. A menetidőm 10 óra 28 perc lett, nem tudtam 10 óra alá vinni a túrát, pedig jó lett volna, de így is mindent megtettem ezért az utolsó 15-20 km-en. Ha már előbb megkezdem a rohamot, biztosan meglett volna, így eldöntöttem, hogy amíg nekem a Vadrózsa 160 csak egy (rém)álom, addig reális cél lehet az 50 km-es táv futása. Például jövőre...

Hűs pince belülről

Aki azt gondolja, hogy ezzel véget is ért a túra mára, és zárul Berni túratára, az nagyot téved. Mert az igazi izgalmak még csak most kezdődtek. 

Amott kerekedik egy hatalmas felleg

Kikértem a paprikás krumplimat, eszegettem, beszélgettem a bent lévőkkel. És vártam, hogy jöjjön Peti. De nem és nem jött. Ott voltam lemaradva, hogy ő 14 óra 23-kor a Muzslán volt, én meg 13 óra 23-kor voltam a fotók alapján ott, tehát már akkor egy órát várhattam volna rá. Mégis volt egy adag lelkiismeret-furdalásom, hogy nem vártam be. Fél 3 tájékán már a Nagyparlag környékén voltam, azaz nagyjából 4 és fél kilométeres egérutat nyertem, holott alig kocogtam lefelé a Muzsláról. De ezt már csak így utólag követtem le, akkor fogalmam se volt, mennyire lehet lemaradva. 18:46-kor kaptam tőle még egy üzenetet, ami szerint akkor a Nagy-hársas előtt volt, de még el kellett mennie valami forráshoz, mert az Eszter-forrásos pont bezárt. Innentől se kép, se hang. Annak viszont örültem, hogy idáig nem tévedt el és ezek szerint a köteleken is rendben lejutott (mondjuk ő ebben nálam sokkal jobb). Ezen a ponton kicsit megnyugodtam, mert a szervezők nyilvántartása alapján is még 35-en kint voltak. Akik Peti szerint mind előtte voltak. Lassan aztán befutottak a mögöttem jövők mind, akiket lehagytam, sőt már azok is, akiket soha nem is láttam. De Peti sehol. Kezdtem aggódni, gondoltam mindenre, mi történhetett: eltévedt, elfáradt, rosszul lett, rosszat lépett, baja esett, legjobb esetben beült valahova inni. Az ember agya ilyenkor képes a legelképesztőbb történeteket összerakni, főleg ha nincs semmi támpont. Ráadásul nagyjából egy hónapja veszett el verseny közben egy tapasztaltnak számító terepfutó, akit már csak másnap holtan találtak meg. A legrosszabb az volt, hogy ezután elérni se tudtam. Nem csengett ki, nem válaszolt a Messengeren, nem vette fel a Messenger hívást se. Persze az is megfordult a fejemben, hogy tanácsoltam neki a repülőgép-üzemmódot még a túra előtt, és lehet, hogy arra állította, mert merülőben van a telefonja a sok térképezés miatt. Annyi ilyenkor a bizonytalansági tényező, nehéz összerakni a mozaikot. Aggódjon-e az ember, vagy minden rendben van. Mert tudja, az ember, hogy a párja elég rátermett, viszonylag tapasztalt túrázó, ha nem is a hosszabb teljesítménytúrák terén. Feltalálja magát az erdőben, még ha egyedül is marad. És jelentkezne, ha tényleg baj van. De mi van, ha nem tud valami miatt hírt adni magáról? Beérkezésem után egy órával kezdtem hívogatni és kérdeztem, menjek-e elé. Nem válaszolt. Mikor még egy óra múlva se jött meg és elérni se tudtam, nekiindultam végül. Ekkor már komolyan aggódtam. 8 óra 23 perc volt és már sötét. A szintidő már lejárt. Rajta kívül már csak néhány ember volt kint. Ugye az is lehet, hogy írni vagy hívni se tud, akkora a baj... 

Itt még nem aggódtam

Ilyenkor nem érez az ember fáradtságot, nem éreztem az 50 km-t a lábamban, futottam végig a falun. A templom előtt találkoztam azzal a párral, akiket még a Muzslán hagytam le, kérdeztem, nem látták-e Petit. Kiderült, sehol se találkoztak vele. Tehát igen esélyes, hogy végig mögöttük volt. Itt picit elkavartam, amire egy autós figyelmeztetett. Ő azt gondolhatta, hogy még csak most megyek be a célba. Szerencse, hogy jött, mert kiderült, hogy én is elvétettem az irányt, így visszamentem a helyes útra. De azalatt a pár perc alatt ugye Peti elmehetett a cél irányába és elkerülhettük egymást. Kémleltem a templomhoz vezető utat, de nem láttam, hogy menne arra bárki is. Így nekiindultam a faluból kivezető hosszú útnak, végig az emelkedő dombháton. Előttem láttam fényeket, de nem tudtam eldönteni, hogy azok a pincesoron pislákolnak, vagy netán közelednek, esetleg Petivel együtt. Ahogy haladtam, néha belekocogva, egyre fogyott a remény, hiszen a fények maradtak a helyükön, csak néha jött szembe egy-egy autó. Szívem szerint megállítottam volna őket, hogy megkérdezzem, nem láttak-e egy ilyen és ilyen öltözetű, nagyon magas túrázót. De talán nincs semmi baj, csak nagyon elfáradt és belassult. Bekanyarodtam a pincék felé a lejtőre, de sehol egy közeledő lámpafény, pedig már lelki szemeimmel vizualizáltam. Az volt a tervem, hogy az ellenőrzőpontig elmegyek, de nagyon reméltem, hogy már előbb rátalálok. 

De sajnos nem alakultak ilyen szerencsésen a dolgok. A pontőrök se találkoztak vele és nem is tudtak semmit róla. Közben beszéltem gyorsan Zsolttal, a főszervezővel, aki mondta, hogy be nem ért, de még egy ember kint van rajta kívül. Nagyon reménykedtünk – most már közösen a pontőrökkel –, hogy összebandáztak és együtt jönnek. Vártuk, hátha felbukkan hamarosan a lámpafényük. És lőn, megjelent két lámpafény a távolban. Már hallani is a hangjukat: női hangok. A seprű lányok azok, hozzák a leszedett szalagokat is. A kint lévő fiúkat még csak nem is látták. Ekkor már jócskán elmúlt éjjel fél 10. Dönthettem, hogy visszamegyek a célba a seprűvel, vagy megyek tovább Peti elé. Az én telefonom is nagyon merült már, élelmem volt viszont bőven. Garancia semmi nem volt arra, hogy rátalálok (például simán eltévedhetett, és akkor ugye nem találom meg, vagy esetleg elkerüljük egymást). Mindenki azt tanácsolta, menjek inkább vissza a lányokkal és várjak. Tényleg nem tűnt ésszerű döntésnek továbbmenni a Nagy-hársas felé, pedig utólag nézve, a tényeknek már ismeretében egyértelműen ezt kellett volna tennem. Az egyedüli, kicsit megnyugtató dolog az volt, hogy esélyes, hogy nincs egyedül. Közben Zsolt is visszajelzett, hogy a másik srác írt neki, hogy sört ittak valahol együtt. Közben én is kaptam hasonló üzenetet Petitől, tehát megnyugodtam és visszaindultam a lányokkal. Megint eltelt jó sok idő, nagyjából egy óra, 22 óra 15 körül járt, és már a célban voltunk megint, mikor írt Peti újból, hogy nagyon lassan halad. És egyedül van. Eközben már a másik hiányzó ember, Józsi célba ért. És mondta, hogy tényleg együtt mentek jó sokáig, sőt még kocsmáztak is, de egy helyen Peti leült, hogy elfáradt és kicsit pihenne, és azóta nem látta. Ekkor végre küldött Peti egy pozíciót, ami a 2. pincesor előtt volt közvetlenül. És azt mondta, nem tudja, merre menjen itt. Na ne! Hát tök egyértelmű, hogy a fények felé, be jobbra a pincesorra. Próbáltam neki magyarázni, de nem értette. Aztán odaadtam Zsoltnak, ő sem tudta megmagyarázni. Persze már mindenki tök ideges volt. Ott állt a kis keskeny ösvény végén, közvetlenül a pincesor előtt a térkép alapján. Nem értettük, hogy nem találja meg. Talán berúgott? De a hangja alapján nem volt ilyen gond. Így aztán úgy döntöttem, másodszor is kimegyek elé, de megkértem a szervezőket, hogy valaki autóval vigyen el egy darabon, mert mire odaérek, jó sok idő lesz, még ha futok is. (Közben hideg is lett, a ruhám meg bent volt az autóban, a kulcs meg Petinél). A fáradtságot nem éreztem egyáltalán, simán kimentem volna. 

És miből lesz...

a mókus (és az éjjeli vihar a Bükk felett)

A seprű lányok-asszonyok férje-apukája kivitt engem. Éppen bekanyarodtunk a pincesor felé, mikor megláttuk Petit, ahogy lámpa nélkül kaptat felfelé az emelkedőn. Basszus, lámpája sincs! Ezt egy szóval se mondta! De legalább ezek szerint a pincéket megtalálta. 

Eheti trófeák

Innen aztán szépen bekísértem a célba, hogy neki is meglegyen a teljesítés, még ha szintidőn túl is. Útközben tisztáztuk, mi okozta azt, hogy idáig fajult a helyzet: a hiányos, ritkán szállingózó információk, a merülő telefon, az autóban hagyott lámpa, a nem rutintáv és az ebből adódó kimerültség. Mert ha tudom, hogy nincs Petinek lámpája, azon nyomban indulok elé a pincéktől, még ha még egyszer meg is kell másznom a Nagy-hársast. Igaz, hogy az én lámpám se lett újratöltve a Bazalt óta, de legalább volt egy pótakkum és 3 elemem. Az is kiderült, hogy miért nem talált be Peti a pincesorra. Ahogy mesélte a történetet, hirtelen megjelent előttem a pontos hely, ahol állhatott, amikor küldte a képernyőképet. És az a kép is megjelent, hogy sok órával ezelőtt én állok ugyanott hirtelen kibukkanva a rengetegből és picit elbizonytalanodom, hogy jobbra vagy balra kell-e tartani. De csak most villant ez be, pedig akkor kellett volna, mikor Peti éppen a vonalban volt. A kis ösvényről ugyanis egy nagyobb térre ér ki az ember, ahol jobbra egy magánház van, balra pedig egy rövidke emelkedő kezdődik a pincékhez. Amik valószínűleg nem látszottak a sötétben. Szóval először balra kellett tartani és azután jobbra, csak ez ugye a térképen egyáltalán nem volt kivehető... Ezért nem értette Peti, miért mondjuk neki mindannyian, hogy jobbra tartson a pincék felé. Amikor a pincék talán nem is látszottak és balra voltak...

Másnap a Popeyen csodálkoztak, hogy csak 13 km-re megyek

Szerencsére jól végződött a történet. Igaz, a tervezett kint alvás, majd a fürdés és evezés a tengerszemben elmaradt. Fogadni mertem volna, hogy ezek után Peti sosem akar többet túrázni velem. De alig telt el egy nap, már meg is lett a következő közös túránk, a Ba-Di 33 km-es távja. Józsi azt javasolta neki, egyelőre inkább csak a 30-40 km-es megmérettetéseken gondolkodjon, és evvel én is egyetértek. És nem én találtam ki, hogy menjünk megint... A túrázás egy erősen addiktív dolog. Én szóltam előre... Nem is vártam sokáig, már másnap elmentem egy Popey 13-ra

Mikor még kevésbé aggódtunk Petiért a célban, javasolták, hogy ha megjön, majd jól csapkodjam meg :-) De inkább a dal (moldvai keresel) szerinti másik megoldás volt a helyes. 

//: Keresem, keresem, nem kapom,
Ha megkapom, csókolom! ://
Ha elérem, megkapom,
Én őt mindjárt megcsapom!

//: Ez a leány kicsike,
Szökik, mint e görice. ://
De a legény nagyecska,
Szökik, mint e lovecska.

//: Fejér végű kendőbe,
Menjünk ki az erdőbe. ://
Veres végű kendőbe,
Menjünk menyekezőbe.

//: Magos vagy te, mint a nád,
Tejbe feresztett anyád! ://
Tejbe-vajba feresztett,
S most szárnyadra eresztett.

//: Azért vagyok lenbingó,,
Hogy szeressen a bíró. ://
S azért vagyok lenvirág,
Hogy szeressen a világ.

//: Le patakon, le, le, le,
Cserebimbó levele. ://
Fel patakon fel, fel, fel,
Kell, kell, pálinka kell, kell.
Fel patakon, fel, fel, fel,

Strava-linkek: 

Vadrózsa 50:

 

Popey 13: