2024. február 26., hétfő

Dunán innen Dunán túl



Február utolsó hétvégéjére kerestem egy, nálam 40+ km-nél kezdődő, kicsit hosszabb túrát az elmaradt Kitörés helyett. A zempléni Lefagysz túl messze esett kényelmes énemnek, így a vértesi Katonasírok volt a legszimpatikusabb, mindaddig, míg meg nem láttam a Pentele TE által szervezett Dunán innen Dunán túl kiírását. Elsőre átsiklottam ugyan felette, de mikor megláttam, hogy Adonyból indul, máris tudtam, hogy már csak a családi kötelékek miatt is erre kell elmennem. Nekem ugyanis innen származik egyik nagymamám. Egyúttal kicsit be is csapódtam, mert elsőre azt hittem, hogy az ilyenkor hóvirágokkal teli, méltán híres adonyi ártéri erdőben kezdődik a túra, ahova minket ovis koromban még busszal is elvittek hóvirágot szedni (akkor ugye még lehetett szabadon garázdálkodni). Reménybeli túrám az adonyi szőlőhegyeken folytatódott, ahol utoljára iskolás koromban jártam egy rokon pincéjénél. De amint letöltöttem a tracket, szertefoszlottak az iránti ábrándjaim, hogy bejárhatom gyerekkorom nevezetes helyszíneit újra. 

A túra védjegye - a hóvirág

A tényleges túra ugyanis inkább Kulcs, semmint Adony határában kezdődött, még ha a start helyszíne (Adony Vízi fogadó) közigazgatásilag valószínűleg Adonyhoz tartozik is. Nem tántorított el ez a tény se, hogy szombat hajnalban tiszteletemet tegyem a dunaújvárosi Szent Pantaleimon Görögkatolikus Általános Iskolában, ahol a nevezés és indítás zajlott. Hiszen ezek szerint a túra útvonalában számomra minden újdonság lesz! És én ezt szeretem csak igazán!

Ez egyben megint feladja nekem a leckét, hogy a teljesítés során hogyan járjak el. Futni kéne a közelgő BSZM miatt legalább a választott versenyem távját, azaz valamivel több mint 43 kilométert, csak hogy lássam, min kell még dolgozni. Viszont rengeteg lesz a látnivaló, ami mellett nem fogok tudni csak úgy elrohanni. Na mindegy, ez most nem a véresen komoly verseny, ahol a szintidővel fogok küzdeni meg a szörnyen lomha és fejben nem túl erős önmagammal, szóval engedélyt adtam minden látványosság megtekintésére, lefotózására magamnak, elvégre ezért (is) jövök erre a túrára. És arra is, hogy néha azért (de nem túl sokszor) belesétálhatok.

Külöbusz vitte a túrázókat a rajthelyre a nevezés helyéről

A hajnali csepergő esőben sikerült elérnem az 5 órás dunaújvárosi buszt, így Tarnai Mátéék személyében társaságom is lett az odaútra. Mire leszálltunk, szerencsére már elállt és a szocreál építészet remekei között haladva az iskolát is hamar sikerült megtalálnunk, ahol gyorsan átvettük az itinereket és hamarosan már szállhattunk is fel az érkező különbuszunkra, ami majdnem teljesen meg is telt. 

Mire lekászálódtam a buszról az adonyi Vízi fogadónál és beindítottam a GPS-vételt, Mátéék huss, el is tűntek. Úgyse terveztünk egy tempót, így ez kevésbé volt baj. A fő gond az volt, hogy a Szentmihályi-erdő keskeny, dombok között kanyargó hangulatos ösvényén máris hosszabb gyalogos-menetoszlop alakult ki, amit futóként szinte lehetetlenség volt kielőzgetni. Nem szeretek tolakodni, így inkább én is csak gyalogolgattam. Mikor jött egy másik futó srác, vérszemet kaptam, beálltam a vonatba előzgetni és innen már tudtam magam a terveimhez tartani. De az első kilométereken sajnos így nem nagyon volt futás. Már csak azért se, mert máris szerencsénk volt első hóvirágtengerünkhöz – ameddig szem ellát, az erdő alját mindenhol fehér-zöld szőnyeg borította.

Hóvirágszőnyeg az erdő alján

Az ösvény aztán szép lassan kikanyargott a kulcsi Duna-parti nyaralós övezetbe, ahol a túra során már másodjára üthettem pecsétet itinerembe. Házak között vezetett utunk, hol közelebb a folyóhoz, hol távolabb tőle. Lassan-lassan ki is előzgettem szinte az egész mezőnyt, egyedül a másik futó srác lépett meg nagyon. Tőle eltérően biztosan nem kellett félnem attól, hogy odaérek majd a 12 órás dunavecsei célnyitásra, hiszen lassú vagyok mint egy göthös nyugdíjas csiga. Ráadásul az ilyen üdülősorok elég sok fotótémával szoktak kecsegtetni és ez most se volt másképp. Szaladtam hát fotótémától fotótémáig bőszen.





Ötletes házszámtáblák és feliratok mindenhol


Az első emberes ellenőrzőpont Kulcs másik szélén, a Hajós utcában volt, ahol bezsebeltem egy nutellás kekszet, kicsit beszélgettem a pontőrökkel, majd máris spuriztam tovább. Egy kanyarban csillagvirágokra lettem figyelmes, aminek különösképp megörültem. Még nem is sejtettem, hogy a rácalmási Nagy-sziget, amihez egyre csak közeledtem, még több ilyen virág látványával örvendeztet meg. Mielőtt odaértem volna a szigetre átvezető hídhoz, egy tetszetős réten haladtam végig. A hídnál megint találkoztam túrázókkal, kiderült, ők a 15-ös távon vannak. Mikor már a sziget déli csúcsához közelítettem, egy idősebb házaspárral beszélgetésbe elegyedtünk. Pár száz méteren velük haladtam, majd kilőttem a sziget északi csúcsán lévő pont irányába. A teméntelen mennyiségű hó-és csillagvirágon kívül a szigeten volt még néhány madárvárta és egy tanösvény is táblákkal. Külön figyelmeztettek arra is, hogy a kis vadmalacok már megszülettek, így viselkedjünk körültekintően. Mivel mentálisan kezdtem már fáradni, táblától tábláig futottam, mindig elolvasva az ismertetőket. Közben próbáltam magam emlékeztetni, hogy a BSZM-en erre nem lesz lehetőség... Sajnos az északi csúcsnál lévő holtágnál pont elriasztottam egy szürke gémet, pedig jó lett volna lencsevégre kapni. Más nevezetesebb madarat nem láttam sajnos, csak az tűnt fel, hogy rengeteg harkály kopácsol mindenfele és röpköd ide-oda. Náluk is nászidőszak van. Előzetesen kicsit tartottam a szigetkörtől, mert a korábbi beszámolók visszatérő eleme volt a hatalmas sár és a múlt szombati Kiss Péter emléktúra élménye is elevenen élt bennem. Idén szerencsére közel ideális úton haladhattunk, a sarasabb, pocsolyásabb részeket jól ki lehetett kerülni. Így örültem, hogy reggel végül a lila Nike Pegasus mellett tettem le a voksom, amibe ma a hivatalos ezredik kilométere is belekerült. (És másnap sikerült végre megvennem a régen áhított utódját is, ami mentazöld lesz.) Valamint jó ötlet volt a háromnegyedes nadrág és a póló is – a felső pulcsi a szigeten végleg lekerült.

Egy izgalmas kerítés-kompozíció

Duna menti csendélet

Újabb hóvirágmezőkön

 A csillagvirágok is előbújtak

Amint kifelé haladtam a hídról, mint sejtettem, beért lassan a szigetre a túra mezőnye. Ők még csak most kezdik meg a mintegy 7,5 kilométeres körüket. Hamarosan egy igen komoly etetőponthoz értem a rácalmási evezős sporttelepen. Sütemények hada várt rám egyéb finomságok mellett, de csak spórolósan válogattam. Egy linzer és egy kókuszgolyó lett az áldozatom. Bamba fejjel elfutottam az útvonal egyik legnagyobb látványossága, az alpakák (vagy lámák?) mellett, így ők nem kerültek lencsevégre. Viszont találkoztam egy barátságos fekete cicával, aminek hamarosan megjelent félősebb tarka haverja is. Egyszer csak érkezett egy másik tarka cica is és az út túloldalán várt a negyedik delikvens is. A tarkák mindössze csak kíváncsiak voltak, a simogatásból nem kértek. Egyedül a fekete fogadta a kényeztetést dorombolva. Na így fusson az ember! 

Hegyek nincsenek, csak sütihegyek

Itt a tavasz!

Kezdődik a cicaparádé!

És a cicatánc!

A barka is kivirágzott már

Néhány érdekesebb házszámtábla szintén megállásra késztet – már kisebb gyűjteményt fotóztam össze ezekből utam során. Közben már át is szaladok a településhatárt jelző táblák mellett. Innentől Dunaújváros útjait tapodom már. Még egy darabig egyenesen haladok, majd egy, a táv irányát mutató felirat figyelmeztet arra, hogy balra kell fordulnom a Szalki-szigetre. Örülök, hogy vége az aszfaltozásnak és egy kellemes parkban futhatok tovább. A városi futók csak most szállingóznak ki egy hétvégi hosszúra vagy rövidre, már a sokadikat köszöntöm. Hamarosan egy szép öbölhöz érek, kis híd vezet át egy vízfolyáson mellette. Egy kempinget kerülök meg a szigeten, közben egy öreg tölgy mellett egy pontőr hölgy is vár egy pecsétre. Egy halászcsárda mellett futok a vasúti kereszteződésig, ahol felkanyargok a Magyar út mellé. Egy újabb kanyar után megint egy ellenőrzőpont fogad hatalmas választékkal. Csokik, sütik, valamint mindenféle itókák (még kávé is van) várnak arra, hogy a túrázók felhabzsolják őket. Nekem se kell kétszer mondani, veszek a fantás szeletből és a csokigolyókból. Innen igen kanyargósan vezet a piros turistajelzés és vele a túra útvonala – először a rác templomot érintem a közeli dombtetőn, ahonnan átkukkanthatok a következő dombra, oda, ahol a lakótelepi iskola áll, ahonnan a különbuszunk indult. Mindez valószínűleg fel sem tűnne, ha nem jelezné a helyet egy gigantikus víztorony. Erősen emelkedik a terep, inkább belesétálok kicsit, míg fel nem érek a dombtetőre. Ezt a részt római városrésznek hívják, mivel itt volt a hajdani Intercisa katonai fürdője. Egy római kőtár is van a közelben, de sajnos a kövek mind be vannak dobozolva, így nem látni őket. 

A Szalki-sziget mellett


Újabb kajahegyek a láthatáron


A rác templom

Annyi minden elvonja a figyelmem, így a szalagokat se veszem észre, amik az iskolához vezetnek. Felveszek egy irányt a track alapján, hogy beszerezzem az ottani pecsétet és a zsíros- és májkrémes kenyereket némi teával. Tiszteletem teszem szent Pantaleimon avagy Pantaleon képe előtt is. De vajon hogy kerül ő, a 200-as évek vége felé a kisázsiai Nikodémiában született orvos és vértanúszent az iparvárosi lakótelep közepére? Ráadásul Dunaújváros falusias elődjének a neve Dunapentele volt, ez is hajaz némileg a Pantaleon névre. Mindössze véletlen egybeesés lenne ez? Most az egyszer nem hiába kezdtem el nyelvészkedni, mert van megoldás és összefüggés. Nemrég tettem egy kanyart a Szalki-szigeten, melynek az északi végétől északkeletre volt egy Duna-sziget. Ezen pedig állt egy szent Pantaleonnal szentelt monostor. Sajnos a sziget és a XI. században épített monostor romjai is semmivé lettek, mikor 1903-ban felrobbantották a rommezőt és kikotorták ezt a részt a Duna szabályozása végett. A közeli falu nevét a kolostor védőszentjéről kapta, ami Pentelére magyarosodott. A vas és acél városának történelme tehát sokkal régebbre tekint vissza és sokkal gazdagabb mint gondoltam. Nem beszélve arról, hogy az egész várost úgy képzeltem, mint egy lapályon álló panel- és gyárrengeteget. Ehhez képest meg egy dimbes-dombos vidéken álló változatos képet mutató városkáról van szó, ahol tényleg vannak gyárak és panelek is, de nem csak azok.

Szent Pantaleimon - neve annyit jelent, hogy mindenkihez könyörületes

A római városrész valóban egy panelrengeteg

Visszafelé meglelem a szalagokat. Irány vissza a Dunára és a kikötőre szép kilátást nyújtó magaspartra, ahol a piros jelzés egy sétányon kanyarog furcsa modern acélszobrok között. A sok nézelődés közepette elvétem a piros lekanyarodását, csak azt veszem észre, hogy már nincs sehol. Szerencsére egy közeli lépcsőn tudok korrigálni. Az utak több szinten vezetnek és szobrokból az alsóbb szinteken sincs hiány. 

A kikötő a magaspartról

Egy látványos acélszobor a sok közül

Ez nem tudom mi, de jó a graffiti

Duna-parti Poszeidón a falon

Innen egy forgalmasabb műúton kell haladni, egy az úttestre felfestett bicikliúton kocogok. Testi épségem megmaradása felől nem vagyok nagyon nyugodt, főleg mikor egy GT is elszáguld a túloldalon. Bal oldalamon Poszeidón néz engem egy összegraffitizett falon. Ez már a sokadik ötletes graffiti ma, amit lefotózok, jók az itteni mesterek. Kellemetlen emelkedőn visz az út, inkább kicsit spórolok az energiával és gyalogtempóra váltok, míg rá nem kanyarodom a szivattyúházhoz vezető útra. Itt újabb bója nyomdákkal és megint fényképezni valókkal szolgál az indusztriális környezet. Hamarosan erdei ösvényre kanyarog ki a piros. Ha nem nézek a lábam elé, akkor baj lesz – tessék, már ki is feküdtem, mint egy gyalogbéka. Mindkét kezem tiszta sár, remélhetőleg bőrhiány nincsen a vastag réteg alatt. Egyelőre megnézni és lemosni nem tudom, mert csak palack kólám, illetve egy fura izotónia-kóla-víz-tea keverékem van a softkulacsomban. Egy kis földnyelven vezet az ösvény a nagy Duna és tavak vagy holtágak között, egyelőre úgy tűnik, a nagy semmibe vagy egyenesen bele a vízbe. De ez legalább ad némi reményt arra, hogy idővel kicsit közelebb kerülök a vízhez és lemoshatom a kezemről a nem odavaló dolgokat. Ez nemsokára meg is történik egy kis öbölben. Aztán az út kikanyarog a tavacskák mellől egy bánya vagy iparterület mellé, ahol nagy tábla is figyelmeztet, hogy tilos oda betérni. 

A szivattyúház

A nagy Duna-ág és kis tavacskák mellett vezető ösvényen

Bár nem számítok rá, a túra egyik legnagyobb attrakciója csak most jön, ezen az elég jellegtelen területen. Vízcsobogás hangjára leszek figyelmes és már látom is annak forrását: egy szűk betonmederben rohan a víz meredeken lefelé, kis fémpalló vezet át rajta. Ez a vasmű hűtővízkifolyója. A turistaút egy jó darabon mellette vezet a Duna irányába, de valami mindig arra ösztökél, hogy jobbra haladjak. Így újra és újra vissza kell navigálnom az alig létező ösvényre. Utána egy bozótos erdőben kell keresgélnem az utat a bokrok között. Nem kimondottan futóterep, kötelező a magas lábemelés. Szemből egy anyuka érkezik két lánycsemetéjével. A lányok már kicsit fáradtak, szeretnének visszafordulni, de lehetőleg valami más úton haladnának. Kérdezik, jobbra tőlünk adódik-e valami lehetőség (ugye balra a Duna van). Mondom, hogy valami bányaterületnek tűnik a jobb oldali rész, ráadásul ki is volt írva, hogy tilos oda bemenni, úgyhogy vagy mennek még tovább kicsit vagy visszafordulnak. Gondoltam, a lányoknak hátha érdekes lesz a kifolyó. A család a továbbhaladás mellett dönt. Én meg bekavarodom valami irdatlan susnyásba, pedig még jelzés is akad itt-ott a fákon. Nem lesz ez így jó. Nézem a tracket, az pár száz méterrel odébb valami értelmesebb úton már elment. Megyek én is utána, arrafelé tényleg haladósabb a pálya. Egyre közelebb az autóút zaja, már látszik is a Pentele-híd, ami alatt később át is megyek. Pirosról kék Mária-útra vált a jelzés, ami nyílegyenesen halad egy elhagyott turistaháznak vagy erdészlaknak kinéző épület (ami valójában a hajógyáros Scharbert család kúriája) irányába. A réten két kihasználatlan romos budi árválkodik. Itt egy kanyarulattal Kisapostag felé fordulok. Még egy kanyar és az útvonal legsárosabb, de legalább rövid szakasza következik a következő ellenőrzőpontig, ami a falu határában fogad. Ismét nagyon finom házi meggyes-mákos sütivel rukkoltak ki és egy mopsszal, aki valószínűleg csak a potyakaja és a társaság miatt jött ki egy közeli házból. El is kísér egészen a rétről kivezető löszmélyút, a szurdik tetejéig, ahol futásra váltok, mert a süti és az emelkedő is elfogyott. A kutyus kurta lábainak valószínűleg sok lesz ez a tempó.

A hűtővízcsatorna

Scharbert kúria

Meggyes-mákos remekmű

Mopsszal a szurdikban
Szaladok végig Kisapostag utcáin, aztán ki a faluból az út mellé. Egyszer csak ott állok szó szerint, ahol a part szakad: nincs tovább. Az út elfogyott, én fent a magasparton, alattam a szakadék. Valamit nagyon elrontottam. Lássuk a tracket: a bicikliút és az útvonal bizony egyenesen átment az autóút alatt. Tartoztam fél kilométernyi kitérővel és egy fölösleges emelkedővel az ördögnek. Visszakocogok az átjáróhoz. A túloldalon egy sokkal kellemesebb bicikliút visz a hídra, ami végig lejt. Így jó tempóban haladok át a Duna túloldalára. Már a Dunán túl, Dunavecse határában egy töltésre térek rá, ami bevisz egészen a faluba. Szaladok a házak között, hiszen egyre fogynak a kilométerek, majd már csak a száz méterek a célig. Így észre se veszem a Petőfi emlékhelyeket. Csak a főtéren állok meg fotózni. Hiába közlekedem szabályosan a zebrán, majdnem elcsap egy kék furgon, ahogy átkelek. Pont arra akar kanyarodni, ahol én még egyszer átkelek – szerencsére addigra sikerült már lelassítania. Megérkezem az iskolához a célba kicsit több mint 7 órányi futás és némi gyaloglás után. A célban a hölgyek gratulálnak a teljesítéshez, főleg, hogy ma én vagyok a második befutó. Átvezetnek a konyhába, ahol ismét átadhatom magam a zsíros, kenőmájas és szilvalekváros kenyerek élvezetének. 

Falusi életkép

A Pentele-hídon

Dunavecse központja

Pont elment a busz, amikor megnézem az órám, így van még egy órám a következőig. Közben érkezik még egy futó, aki sikeresen teljesítette a távot. Kicsit beszélgetünk, aztán ők mennek a párjával haza. Nézegetem a statisztikákat: ez a teljesítmény a BSZM-en nem lesz elég ahhoz, hogy sikeresen célba érjek. Ha az 1 óra állásidőt leszámítjuk, még akkor is fél órával a szintidő felett vagyok - igaz 47 kilométeren, nem 43-on. Szóval akármi lehet még. Nekem mindenesetre a tempón és az akaraton kell dolgoznom addig, főleg azon, hogy futásra tudjam ösztökélni magam, akkor is, amikor még néha a 10 métereket is számolom. A lábam már úgy szólva kész: azaz a kilométerek bennük vannak, most is alig érzem fáradtnak magam, semmi izomláz vagy ilyesmi, sőt másnap is inkább csak a vállamban érzek ilyesmit, mikor a törökbálinti Anna-hegy környékén már ismét futok. Meg kell ismerni a Szerdai szédelgő útvonalát is. :-)

Az emléklapon és a kitűzőn is hóvirág van


Strava link: 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése