 |
| Az ars poeticám is lehetne... (csak Petőfi már ellopta) |
Lógok a Tolvaj-hegyen.
Jobb kezem egy gyökérbe kapaszkodik, bal kezemben két túrabot egyszerre, körmeim a porhanyós földbe vájva. Lábaim a levegőben kalimpálnak kapaszkodót keresve kétségbeesetten. Eleresztem a gyökeret, hogy néhány centivel feljebb kapaszkodjak. Nem sikerül, kigörög a föld a lábam alól, csúszom lefelé a hasamon. Ha utolsó pillanatban nem kapom el ismét a stabil fogódzkodót, akkor a hegy aljáig biztosan nem állok meg. Pedig már félúton vagyok a csúcsig. Görcsösen markolom a gyökeret, fejlámpám fényénél keresem a következő biztos fogódzkodót. Közben próbálom megvetni a törmelékes, csúszós talajon a lábaim és botjaim elhelyezni úgy, hogy nehogy visszacsússzanak le a hegy tövébe. Tavaly ez nem ilyen volt. Tavaly löktem magam előre a botokkal, keresve közben a lépéseket. Bár kellett hozzá az erő és ügyesség, de előbb-utóbb fent voltam, nagyon meg sem álltam. De most idén van, ezt kell szeretni, itt kell boldogulni ezen a pályán.
Lógok a Tolvaj-hegyen.
Továbbra is. „Azt, hogy az izmaim még fejletlenek s mellem is szűkecske, azt én nagyon jól tudom. De nem tudhatjátok, mi lakik bennem.” Tehát akkor talán próbáljuk meg még egyszer. Lábakat stabilan elhelyezni, ujjakat jó mélyen a földbe vájni, következő stabilnak tűnő lépést megkeresni, közben botokat gyorsan felmarkolni. Aztán bejutni az ösvény menti fák közé, amilyen gyorsan csak lehet. Sikerült! Megmenekültem! Botjaim szorosan markolva, hátam egy fának vetve pihegek, szívem a torkomban zakatol ütemesen. Túléltem... Lelki szemeim előtt lejátszódik, hogy gurulok sikítva lefelé, végtagjaim össze-vissza zúzva a meredeken. Talán egy fa állít meg vagy egy szikla. De most itt vagyok kicsit porosan, de épségben. Araszolhatok felfelé a csúcs irányába, most már szigorúan csak fától-fáig, lépésről lépésre. Biztonsági játék. Kitűzöm a következő célt, erőt merítek, aztán teljes erőből felfelé. Megragadom a fentebbi fát, először nem tiszta erőből, mert sokuk korhadt, nem biztos, hogy megbírná a súlyom. Néhány másodperc pihenő a fába kapaszkodva, vagy mögötte, a biztos támaszon megállva, aztán még feljebb és még feljebb. A csúcs a cél!
Lógok a Tolvaj-hegyen.
Ti, a nagy nevek, ezen csodálkoztok, mert nem tudjátok elképzelni, hogy lehet ember, aki semmiben se tökéletes egyszerre. Másoknak ez olyan könnyen megy. Gyorsan felszaladnak ezen a szörnyű emelkedőn, halmozzák a százasokat, teljesítik egymás után a brutálisabbnál brutálisabb távokat, ráadásul milyen gyorsan. Sára Peti és Lajos Dóri is pályarekordot megy idén. Én meg itt evickélek a sereghajtók közt, a bajnokság utolsójaként. A két lábam már egy-egy egybefüggően piros égő folt az allergiától. Nem elég a többi gond, még ez is. Másoknak ilyen bajuk sincs. Csak nekem. Mi a francnak neveztem be? Ide és a bajnokságba is... Mi a búbánatnak gyötröm itt magam, úgyse leszek sose olyan mint ti. Pedig idén minden körülmény ideális: jó az idő, nincs túl meleg, a pálya száraz, nem jön borzalmas vihar, sőt eső se lesz. Van kényelmes szállásom Füzéren, ha kell, tudok aludni. Minden adott, hogy megcsináljam ezt a francos kétszázast végre. Úgy tűnik, az ideális túracipőt is sikerült végre megtalálni. Le se cseréltem Füzéren, pedig hoztam vagy négyet. És Lajos Dóri is direkt odajött hozzám, a senkihez, Széphalmon és azt mondta, hogy idén megcsinálom. Nem lett igaza... Pedig az első körön viszonylag jó idővel és jó állapotban túljutottam, csak fél órával voltam gyengébb a tavalyinál. Ez és a kedvező időjárás azt eredményezte, hogy sokkal kevésbé viselt meg az első 50-es. Jó ómen, mint a kis mókuska a villanydróton a rajt előtt. A kabalaállatom is egy kis mókus, ami úgy lóg éppen a zsákomon, mint én a Tolvaj-hegyen.
Lógok a Tolvaj-hegyen.
„Na jó, jó, egyelőre persze még egy kicsit gyakorolni kell magamat. A lélek jóllehet, kész, de a test erőtlen...” És a Tolvaj-hegyet a hatalmas Természet nagyon ravaszul alkotta meg. De a mókusok ügyesek, okosak, bátrak, és szívósak, villámgyorsan ki tudják magukat húzni a csávából. Egyik lábuk itt, a másik lábuk ott, már el is tűnnek. Hipp-hopp felérnek a fa csúcsára. Egyszer majd nekem is sikerülni fog. Felérek a magam Tolvaj-hegyére. Ha nem most, majd máskor. Nekem más az utam, az enyém a fától-fáig való kapaszkodás. Tegnap 60-70 km, majd 100, utána 110, ma 120, holnap 150. Ha tudom, hogy már képes voltam az előző nehéz kihívásra, nem annyira félek a következőtől, magabiztosabban vágok neki. Megvetem lábam az előző sikerben és erőt merítek a következő lépcsőfokhoz. Most már tudom, nekem ezt az utat kell követnem. Most az lesz a cél, hogy stabilan menjek 100 pluszos távokat egyre gyorsabban. Így jövőre nem próbálkozom. Csak a harmadik százassal, hogy végre megismerjem az ismeretlent. Most, felérve a Tolvaj-hegyre már sokkal kevésbé sokkol le az északi zöld összes rémsége, mint tavaly. Mert már tudom, hogy mi vár rám. Az se bánt, hogy elesem mindkét nagy és irgalmatlanul hosszú lejtőn, sőt a másodikon ráesek az energiaitalomra, ami kifolyik a táskámba kellemes bukét kölcsönözve az aurámnak. Felállok, leporolom magam és megyek tovább, neki a Szurok-hegynek újult lendülettel, de fele energiaitallal. A második körből is jól jövök ki. Lassabban, de sokkal több erővel a folytatáshoz mint tavaly, mikor itt Füzéren feladtam. Felmarkolom a tésztám, rohanok a szállásra, ahol vár Peti és a zuhany. Alvásra sajnos nincs idő, mert Peti ideje ketyeg már a harmadik 50-esen, a Szaláncon, ki kell menni minél hamarabb. És kimegyek, neki a harmadik körnek. Lábam vörösen ég, talpaim a hosszú aszfalton sajognak, minden porcikám és az értelmem is tiltakozik, de megyek csak előre, lassan és biztosan. Fel a várba, be a faluba, át az árpamezőn, be a másik faluba a tűző napon, neki az emelkedőnek újra. Nagyon lassan csorognak a kilométerek. Aztán be az erdőbe, tekervényes, értelmetlen ösvényeken, kidőlt fák közt, nyomvájús, gépek által feldúlt szekérúton, árkon-bokron, csalánosban egyre csak felfelé. Egyre kevésbé tudok koncentrálni, agyam kihagy, már-már szédülök. Próbálok mélyeket lélegezni, nehogy elájuljak. Elpityeredek, sajnálom Petit, akit visszahúz a lassú tempóm és aki miattam nem fog szintidőn belül beérni első ötvenesén, sőt élete első ultráján. Én még beérhetek a 200-on, de már nem akarom tovább. Már rég egy hajszálnyi, még egy porszemnyi élvezetet se találok az egészben, ami miatt maradnék. Ilyen állapotban nem mehetek tovább, a hét árokhoz és a Hársas-hegyhez teljes koncentráció kell, én meg kornyadozom, kókadozom, ájuldozom, mindjárt bedőlök az árokba. Nem tudom, mi rakhatna helyre.
Tanár úr kérem, én készültem. Hiába magyarázom a bizonyítványom, az ultrák nagy professzorát nem hatják meg a körmönfont szép szavak, se a könnyek, se a rimánkodás. Itt kőkemény tények vannak: a 130 az nem 200. Üljön le, ez most egyes!
Tíz perc alvás, kávé vagy újabb legális doppingszerek hadserege? Már elég volt belőlük. Kis barna állatka suhan el az ájulás és az éberség határán, menyét vagy mókus, mindegy is, keretbe foglalja a történetet, aminek itt az Izra-tónál most vége. 130 km, így is életem leghosszabbja. És még ehhez jön a plusz 6 km Füzérig, mert nincs visszafuvar. Azt már kibírom, menni előre még tudok a sima úton egy kávé után. Mert egy gép vagyok már, nem ember. A test már kész, de a lélek még erőtlen. Vagy fordítva. Vagy egyik sincs kész vagy már mindkettő kész van, csak peches vagyok. Vagy nem tudom mi van... Pék Ádám mondja nevetve, hogy menjek csak vele inkább a Hársas-hegy felé. Nemet intek...
Lógok a Tolvaj-hegyen.
„Utóvégre ha meggondoljuk, micsoda marhaság az egész – ez az egész intézmény, melyben minden arra megy ki, hogy az emberi testrészek közül lehetőleg egy se maradjon azon a helyen, ahová az Isten teremtette, hanem lehetőleg olyan helyzetet foglaljon el, amelyre az illető testrész soha életében nem számított. Két lábam a levegőben kalimpál, térdem kifordul, csuklóm becsuklik, hajam a szemembe lóg, a vér a fejembe tolul...” Még szerencse, hogy nem előírás, hogy minden embernek életében legalább egyszer le kell gyalogolnia vagy futnia 200 km-t egyhuzamban. Az egy orbitális nagy baromság. Nekem se kötelező. Nem is tudom, nem is értem, miért akarom én ezt annyira. Akkor most legyen az, hogy egyelőre nem erőltetem annyira ezt az egész marhaságot. Erősödjön a test, vértezze magát a lélek, gyorsuljon a tempó. Megyek leszegett fejjel előre, fától fáig konokul. És egyszer majd felérek a Tolvaj-hegyre. Visszaút nincs, csak a zuhanás bele a semmibe.
Strava linkek:
Széphalom:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése