Szilágyi Virgiliusz (avagy a Valentin nap) dicsérete

Lassan két hónap távlatából megírni egy túrabeszámolót, valljuk be, igen hiú vállalkozásnak tűnik. De mivel meglehetősen lusta és halogatós blogíró vagyok, csak most került sor rá, holott már a túra utáni hetekben szerettem volna megörökíteni zseniális és világraszóló túránkat. Hogy miért is? Arra akkor igazán a Valentin nap közelsége adott volna apropót. Most viszont a vírushelyzet súlyosbodásával, valamint egyre terhesebbé váló bezártságunk miatt megint előtérbe kerültek az általam karantúrának titulált túratípusok: miként jussunk el olyan helyekre, ahol jóformán a madár sem jár.

Ez a túra iskolapéldája lehetne ezeknek: utunk során emberrel nem találkoztunk. És valószínűleg nem csak azért, mert részben szándékosan kerültük a jelzett utakat.

Holott idejekorán eldöntöttük, hogy ezen a szép szombati napon túrázni szeretnénk, mire odaértünk Szokolyára, már jócskán elmúlt dél is. Ragyogó téli időt fogtunk ki, a lehetségesek legszebbikét a Börzsönyben: szikrázó napsütésnek és a lábunk alatt ropogó hónak örülhettünk. A túraterv (azaz frenetikus agyszüleményem) az volt, hogy a Szokolya és Kóspallag közötti hegyek térképen jelölt nevezetesebb objektumait keressük fel. Értsünk ezalatt egy kunyhót, melyet észrevehetően az összes térképem közül csak egy jelölt, az úgynevezett Krisztus szamara követ, amit egy korábbi általam szervezett túrán nem sikerült bizonyítható erejűen fellelni, egy az erdőben megbújó vendégházat, a Szilágyi Virgil nevének szentelt emlékkövet, és opcionális jelleggel holmi (valószínűleg láthatatlan) sáncvárakat. Ha még fussa. És ha már szóba került a futás, a biztonság kedvéért még a futócipőmet is betettem, hogy ha kevésnek érezném a megtett kilométerek számát, majd futok még egy jót a Deszkametsző-völgyben. Eme szépen kitervelt merénylet elszenvedő alanyául párom jelentkezett, holott ő már sejtette a kezdetek kezdetén is, hogy nem fogjuk megúszni olyan könnyen a 10 kilométeres, könnyű kis délutáni kiruccanást. De azért jött szépen velem, sőt egészen a Deszkametsző-völgyig mondhatni még élvezte is a túrát. Utána már egyre kevésbé... de ne szaladjunk ennyire előre.

Ama csodálatra méltó kunyhó

Hogy mi mindent kell kiállni az embernek egy megszállott térkép- és kirándulásfüggő hobbitúravezető, valamint teljesítménytúrázó és (egyre kevésbé botcsinálta) terepfutó párjaként, nos annak is iskolapéldája lehetne ez a történet. Ahány ember, ahány túrázó, annyiféle ok miatt járunk a természetbe. Már két ember esetében is elég eltérőek lehetnek a mozgatórugók, főleg, ha az egyik fizikai, a másik szellemi munkát végez. Esetünkben én sokszor alig várom, hogy kiszabadulhassak az iroda (jelenleg a home office) fogságából és habzsolnám a kilométereket, Peti meg inkább a természet közelségére és pihenésre vágyik egy végigdolgozott hét után. Elmondása szerint világéletében utált gyalogolni, bár ezt kitűnően titkolta, mert egy túracsoportban ismerkedtünk meg. Persze gyerekkora óta jócskán javultak a tendenciák, de azért egy 60-70 km-es teljesítménytúra igencsak megfeküdné a gyomrát. Bár még sose próbálta, így lehet, hogy nem, de szerintem ez ebben az életben már nem fog kiderülni. És ez így teljesen jól is van.

Ha valamiért érdemes volt elindulni, akkor például ezért

Az előbbi okfejtéssel igazából arra akartam kilyukadni, hogy engem ellenállhatatlanul vonzanak az erdőben fellelhető mindenféle csip-csup dolgok, míg a páromat nem annyira, sőt mondhatjuk, egyáltalán nem, de ő ennek ellenére kitartóan jön velem sokszor árkon-bokron és többnyire nem panaszkodik. Szóval ha valamit ünnepelni kellene a sokat vitatott Valentin nap alkalmából, akkor ez egy ilyen momentum. Meg az is, hogy elfurikáz engem a Velencei-tóhoz és órákat vár rám az autóban, míg én körbefutom. Mert én ugye még mindig nem tudok autót vezetni, csak túrát. De azt nagyon :-). 

Hegynek fel, havas tájakon

Vezettem is őt először hegynek fel Szokolya határától indulva a kék kereszt jelzésen, majd a jelzésről letérve egy girbe-gurba, nem túl direkt vonalvezetésű szekérúton, hogy felleljük azt az istenverte kunyhót. Ami a valóságban tényleg úgy nézett ki, mintha legalább kisebb üstökös rászakadt volna, mert a tetején egy hatalmas lyuk tátongott. Tehát eldugott erdei bivakszállásnak kevésbé volt alkalmas. Mert titkon igazából erre is gondoltam, mikor ráleltem a térképen. Rendben, a düledező kunyhó kipipálva, jöjjön akkor a grandiózusan hangzó Krisztus szamara kő. De előtte még feltétlenül meg kellene nézni egy, a térkép által jelölt, szép kilátással kecsegtető hegyoldalt is. Fújtatva fel is kapaszkodtunk a hegytetőre, majd az útról letérve, immár csak a térképen létező úton, bokáig hóban gázolva, az utunkat torlaszoló bokrokról a csilingelő, szanaszét hulló jeget leverve másztunk fel a kilátóhelyre. Jobban mondva a térkép által jelölt kilátóhelyre, ahonnan egyáltalán nem volt semmiféle kilátás. Talán azért, mert időközben kicsit megnőtt már a környező erdő. Vagy eleve nem volt és az információ volt téves.

Gyémánterdő

Itt, a Tar Péter-hegyen (vajon kiről kapta a nevét, csak nem hű követőmről?) már muszáj volt kicsit kifújni magunkat, mert a sok mászásnak, és a hideg miatt felvett meleg ruháknak köszönhetően eléggé megizzadtunk. Meg ideje volt gyönyörködni is - ha nem is éppen a kilátásban - a téli erdő kivételes szépségében. Az ágakat, növényeket, bogyókat csillogó-villogó, ezer színben szikrázó jégréteg borította, és nekem erről egyik gyerekkori kedvenc Grimm mesém, a Széttáncolt cipellők jutottak eszembe, mikor a bálba elszökő lány csengő-bongó gyémánterdőn keresztül jut el céljához, és mikor letör egy ágat, az csilingelő hangot ad és elárulja. Ha az eddigi látnivalókért nem is, a tél csodáiért érdemes volt eljönni erre a helyre. És amiatt is, hogy lássuk, hol is pihennek az erdei állatok. Felfedeztük ugyanis, hogy a nyomok alapján ezen a hegyoldalon tömegesen szoktak aludni, pihenni egész állatcsapatok. Mi azonban sajnos egyet se láttunk közülük. 

Igen, teljes bizonyossággal kijelenthetem, ez az a kő...

Átvergődtünk egy félig ledőlt kerítésen és próbáltunk a megfelelő irányban lejutni az ominózus kőhöz, melyen a monda szerint Krisztus szamarának a patanyoma található. A helyiek talán valami olyan mesét köríthettek köré, hogy amikor Krisztus urunk a Földön járt, és megelégelte a kóspallagiak vendégszeretetét, elindult Jeruzsálem felé, a szamara viszont megbotlott egy kőben, és rajta maradt a patanyoma. Vagy valami más hasonlót, amiben van szamár, Krisztus meg kő is. Ez alapján az ember azt gondolja, hogy egy ha nem is kimondottan látványos, de egy mindenféleképpen markáns szikláról vagy kőről van szó, amit jó esetben már messziről kiszúr az ember. Hát persze, hogy nem! A kő, bár elhinni ott a helyszínen nem annyira akartuk, teljesen jelentéktelen és viszonylag kicsi is. És még patanyomot se nagyon találtunk rajta, mert hó borította. De minden kétséget kizáróan az a kő volt, amit megtaláltunk a GPS és a leírásban szereplő képek alapján is. 

Itt még élvezte...

Az újabb csalódás után úgy döntöttünk, hogy a földvárakat és a vendégházat kihagyjuk, helyette viszont még megnézzük az emléktáblát a Deszkametsző-völgy túloldalán. Jobban mondva én ragaszkodtam ehhez, Peti leginkább az autó felé vette volna az irányt. Megint jelzetlen úton jutottunk a völgyben vezető aszfaltos útig, majd a túloldalon jelzett és jelzetlen utakon próbáltuk megtalálni a lehető legrövidebb utat az emléktábláig, mely a Király-rétnek nevezett mező fölött található. A rét az ismert kirándulóhelytől nem túl messze található, de nem azonos vele. Peti már kezdett egyre nyomatékosabban hangot adni annak, hogy nem bánná, ha visszafordulnánk. Hiszen az autóig még viszonylag sok van hátra és az út nagy részét a tükörjég borította aszfalton kell megtennünk. Szóval nem lesz egy diadalmenet, és már kezd lebukni a nap is. De azt az emléktáblát még muszáj volt megkeresni, legyen bárki is az a Szilágyi Virgil doktor. Én a neve alapján valami szerzetesre tippeltem volna, de igazából gőzöm se volt, miért állítottak pont itt, a semmi közepén, egy ilyen különös nevű személynek valami mementót. A lényeg az, hogy némi hótaposás és hegymenet után megtaláltuk a teljesen jelentéktelen táblát egy hasonlóan jellegtelen kődarabon. Hurrá! Akkor mehetünk is az autóhoz!

A másik Király-rét

Ez lenne az az ominózus emléktábla

A visszautat szerencsére orra bukás nélkül megúsztuk és a többnyire hólánc nélkül arra közlekedő járművek sem ütöttek el. Még éppen sötétedés előtt elértük az autót is. A könnyű kis délutáni sétát cirka 15 kilométerből meg is úsztuk, a kecske is jóllakott és a káposzta is megmaradt. Természetesen a futásból már semmi se lett, de azt egy csöppet se bántam.

És akit továbbra se hagy nyugodni, ki volt Szilágyi Virgil - íme, a Wikipédia azt tudja róla, hogy összesen három is volt belőle. Mivel a táblán az 1987-es évszám szerepel elhalálozásként, valószínűsíthető, hogy a vadászíró lesz a mi emberünk, aki a Pirosbetűs vadásznapok című könyv szerzője is egyben. Sokkal többet ennél nem sikerült kideríteni róla a következő könyvismertetőn kívül, ami talán sejteti, miért itt a Börzsönyben, egy eldugott helyen található az emléktáblája:

"Dr. Szilágyi Virgil elismert sportlövő és nagyszerű vadász volt. A harmincas-negyvenes évek vadászlapjaiban gyakran találkozhatunk a nevével, valamelyik lövészverseny győzteseként, vagy helyezettjeként. Azok közé a vadászok közé tartozott, akiknek a vadászat mellett rendkívül fontos volt a kellemes társaság, a jó hangulat és a jóízű beszélgetés. Nagyon sokat tudott a vadászatról és legnagyobb szerelméről a Börzsönyről. Érdemes volt hozzáfordulni és kérdezni tőle akármit is a vadászatról."

Nálunk a neve (Szilágyi Virgiliusz formában) mindenesetre holmi szitokszó lett, a kihagyhatatlan, ámde teljesen jelentéktelen látnivalók szinonimája.