A betyár mindenit!

 

A Pisták csak úgy hemzsegnek a teljesítménytúrázás háza táján: kispistázás, Palipista, sőt még maga Sisa Pista is belebetyárkodik a műfajba. 

Kis retro

Nem is teszi hiába, mert én már nagyon is régóta kinéztem magamnak ezt a túrát, mivel Pistával igen régi ismerősök, jóformán barátok vagyunk. Jó tíz éve már annak, hogy egy általam vezetett túra apropóján aprólékos nyomozást végeztem a nógrádi haramia után, hogy nyomába eredhessek és kézre keríthessem – azaz jobban mondva a róla írt könyvet. Évek hosszas munkája után végre húgom segítségével nagy nehezen kezembe került a Puskás Péter és Végh József által jegyzett, nagyon alapos kutatómunkát összegző alkotás. Egy szuszra ki is olvastam és ajánlom mindenkinek, aki kíváncsi például a korabeli börtönviszonyokra, a betyárok fejenkénti borfogyasztására iccében mérve és körülbelül az összes Sisa Pistával kapcsolatos mendemondára, dalra, ponyvaregényre, színdarabra, versikére, sőt még bűntényre is.

Sisa Pista mai kifejezéssel és mércével mérve celeb volt életében is, hiszen „róla szóltak a hírek, vele volt tele a sajtó”. És ma is az, hála a turizmus ágazatának, mely valószínűleg sokat profitál izgalmas életútjából és a személyét körüllengő mítoszból és betyárromantikából. Létezik róla elnevezett tanösvény (amit a teljesítménytúra is érint), kocsma Bernecebarátiban, sőt még turistaszakkör is diákoknak. Talán annyira nem ismert neve mint Rózsa Sándoré, Angyal Bandié, Sobri Jóskáé, Savanyú Jóskáé – azaz a nagy betyároké, de aki sokat barangol a Börzsöny vidékén, előbb-utóbb biztos találkozik evvel az útonállóval. Holott Sisa Pista nem is annyira a Börzsönyben garázdálkodott, hanem sokkal inkább a Cserhát és Mátra vidékén, néha a Tarna-vidékére vagy az Óbükkbe is elvetődött. Lehet, hogy a Börzsönybe is, csak itteni tevékenységéről nincsenek feljegyzések, viszont annál több történet őrzi az emlékét és hely kapcsolódik hozzá. Számos ilyen helyszínt érint vagy megközelít ez a nagyon szép útvonalvezetésű túra, annak is a 40-es távja, amin indultam. (A többi is, csak ugye a 40-es a leghosszabb, így logikus, hogy ez mutat meg több mindent a Börzsönyből és a Sisa Pista körüli hagyományokból is.)

Vadőrök, vadorzók, találkozásuk emlékét keresztek őrzik (ez pont nem)

A túra köré Petivel felépítettünk egy nomádkodós, chillezős hétvégét. De végül csak szombat hajnalban indultunk el Diósjenőre, mert nem akartam már túra előtt is rosszul aludni, nehogy a teljesítményem rovására menjen. A rajtban egy hatalmas adag házi pogácsa fogadott, de én annyira el voltam foglalva az itinerátvétellel, valamint avval a meglepetéssel, hogy Aszút is ott találtam a rajtolók közt, hogy sajnos elfelejtettem venni belőle. Mire meg visszaértem, már el is fogyott... Aztán meg már gyorsan el is indultunk Petivel a Csóványos irányába, még az órám is majdnem elfelejtettem lenyomni.

A Csóványoson

Mennyit ittak a betyárok egy átmulatott éjszakán?

Nagyon betyáros tempót nem terveztem most a szúk 40 kilométeren, de azért a túra nagy részén szerettem volna a lehetőségekhez mérten erős tempót menni/futni, mivel edzenem kell erősen az őszi hosszabb távú kiruccanásokra. Azt is szem előtt kellett tartanom, hogy hétfőn le fogok majd nyomni egy 10+20 km-es távot a Hétfői henyélőn. Mivel a Nagy-Mánáig Peti is velem tartott, eleve kizárt volt, hogy fussak ezen a szakaszon (meg ugye pont itt van a legtöbb szintemelkedés is, ami azért nem zárja ki a futást, csak elég erősen lekorlátozza annak mennyiségét és minőségét). Mondtam neki, hogy majd kényelmesen felmegyünk a kilátóhoz a Csóványosra, de szegény ilyenkor már sejti, mit is jelent az a „könnyű tempó”. Mikor nagyon vad hajszába kezdtem az emelkedőkön, le is maradozott mögöttem, de azért mindig bevártam. És még csodálkoztam, hogy milyen gyorsan felértünk a Csóványosra – lehet, hogy összement a közelmúltban?  Azért a csúcson hagytam neki időt eszegetni, amíg én felmentem a kilátóba. Aszú éppen fent mutogatta a hegyeket egy másik túrázónak. Mondta is, hogy a gőzöst lent hagyhattam volna - utalva a nagy fújtatásomra. Fent én is körülnéztem, szinte az egész hegységet belátni. Ha mondjuk Sisa idejében is lett volna kilátó, és a pandúrok felmásztak volna tájékozódni, merre is keressék a betyárt, legközelebb a Haramia-lyukat szúrhatták volna ki a Nagy-Hideg-hegy és a Csóványos közti gerincen, ahová állítólag a betyár is behúzódott az üldözök elől. Kicsit még eszegettünk a kilátó alatti padon, majd továbbindultunk a Három-hányás irányába. Na igen, az az italmennyiség, amit a jómadarak a fent említett forrás alapján sokszor megittak (20 icce/2 fő - az icce 0,83 liternek felel meg), egész biztosan a fenti helynevet eredményezte volna. Főleg, ha mellé még némi kisüsti pálesz is lecsúszott két birkalopás közben. Nálam már ennek a mennyiségnek a tört részénél másnap Zacher Gábor köszönt volna rám, de az is lehet, hogy akkoriban rendesen vizezték a bort. 

Ama csodás Mána

A Nagy-Mánára vezető úton sokszor a lábunk elé kellett nézni, hol a görgeteges lejtő, hol pedig a szúrós, alattomosan megbúvó szederindák miatt. Mikor kiértünk a kopáros részre, a Börzsöny legvarázslatosabb, romlatlan arcát mutatta nekünk. A minket körülölelő zöld erdőségbe már néhol sárgás és rozsdás szín is vegyült – „Deres már a határ, őszül a vén betyár”. És igen, Sisa Pista is, bár lehet, hogy korábban is járt a hegység táján, valójában öregkorában, szabadulása után ismerte meg, de akkor töviről hegyire. Jó útra térve több helyi földesúrnak (Berchtold Miklós és Szokoly Alajos) is szolgálatában állt, mint vadőr, így hivatalból is ismernie kellett az erdő minden zegét-zugát. Korábbi életmódja tapasztalatait, marcona kiállását itt sokszorosan kamatoztathatta, állítólag rettegtek is tőle a vadorzók. Pont azon a vidéken, ahol számos kereszt őrzi a rabsicok által elkövetett gyilkosságok emlékét (Foltán-kereszt, Szaszovszky-kereszt, Groote-kereszt). Hogy is mondják? Rablóból lesz a legjobb pandúr. 

Ez nem a mi frissítőpontunk :-)

A Mánán érzékeny búcsút vettem Petitől és a küzdős lejtő ellenére igyekeztem felturbózni a sebességem. Egyik túrázó hölgy, akivel korábban gyakrabban előzgettük egymást, meg is jegyezte, hogy vajon mit szedtem be, hogy ilyen gyors lettem. Most mondjam, hogy kb. eddig is ezt a tempót kellett volna nyomnom legalább a síkabb részeken? A nyaktörő lejtőkön persze nem mindig lehetett csúcssebességet produkálni, aztán nemsokára Aszút is utolértem még Királyháza előtt és valameddig együtt mentünk. Szégyen és gyalázat, a pont utáni emelkedőn csúnyán faképnél hagytam, el sem búcsúztam tőle. De mentségemre szóljon, hogy nem sejtettem, hogy ennyivel gyorsabb leszek majd. Felérve futni kezdtem a Lopona-fő magaslatán keresztül le a Nagy-völgybe az Oszlopó-forráshoz. Ezt a völgyet kimondottan szerette a betyár, hiszen állítólag még kunyhója is volt Deszkáspusztán és a közeli Betyár-kút is az ő emlékét őrzi. Nem beszélve az Oszlai-árokról, ahol a róla elnevezett tanösvény volt a túra egyik fő attrakciója. Ebben az oldalvölgyben azért tartózkodott előszeretettel Sisa, mert pont Hont és Nógrád megye határán húzódik, aztán ha a nógrádi pandúrok kergették, szépen átsétált Hont vármegyébe, ha meg a Hontiak, akkor Nógrádba vonult át jót mulatva a pandúrok teszetoszaságán. Az árok alját most egy ellenőrzőpont vigyázta az illetéktelen betolakodók ellen, ahol azért minket, túrázókat minden földi jóval elláttak, mielőtt megkezdtük a mászást az árokban oldalazva.

A tanösvény egyik ismertető táblája

Állítólag itt is bujkált Sisa Pista az üldözői elől

A tanösvény egyébként nagyon ötletes, a táblák egyik része bemutatja a földtani, botanikai és egyéb érdekességeket, míg a másik felén maga a betyár ad tanúbizonyságot élete viszontagságairól ízes palóc nyelven. A túrának nem sok olyan szakasza volt, ahol még sosem jártam, az árokból a Drégelyvár irányába átvezető kék barlang jelzés egy része ilyen volt, egyetemben az Oszlopó-forráshoz vezető pirossal. Magán a tanösvényen először és utoljára 2011-ben jártam a hivatkozásban szereplő esős túrán, és azon tűnődtem, hogy akkor a már egyetemista fiam milyen picike volt még. Hja kérem, szalad az idő, de vannak dolgok szerencsére, amik nem változnak - ilyen az Oszlai-árok is.

Közben jöttek szemben túrázók, talán egy rövidebb távról, itt is láttam pár ismerős arcot a Sétafikás túráimról. A Sárkány-törés tetejére felkapaszkodva, majd onnan leronygolva egymás után hagyogattam el a túratársakat. A Drégelyvár előtt valószínűleg benéztem pár szalagot és az ismert kék irányából mentem fel, ahelyett, hogy a piros kereszten hátulról támadtam volna meg a várat. Tévedésemre már csak a várban fent jöttem rá, de mivel pont erre nem volt, nem történt semmi baj sem. Az útvonalat egyébként minimális szalagozás jelölte, de a telefonos trackkel megtámogatva nekem minden egyértelmű volt így is. Összesen kétszer rontottam, itt és a Hugó-villánál, szintén egy hurokban, de ez sehol sem számított.

„Felhőbe hanyatlott a drégeli rom...”

A Csánki-kert felé

Kicsit megpihentem kedvemre gyönyörködve a börzsönyi tájban, majd ismét nyakamba vettem a lábam Pénzásás felé. Az továbbra is rejtély, hogy ki és mit ásott itt, mindenesetre van egy olyan monda is, mikor Sisa Pista temérdek kincset ásott el a Dedre-bérc oldalában egy fa alatt. De sajnos hamarosan a zsandárok vasra verték és csak hosszú, 21 éves raboskodása után tudott visszamenni. Akkorra a fát már kivágták és nem bukkant többé a kincs nyomára. 

Mostanság, így ősszel,  másféle kincseket őriz a Kámor oldala

Kicsit nekem is keresnem kellett a réten a matricás kódot, de egy bicikliző család készségesen megmutatta (pont ott álltak mellette). Aztán nekiveselkedtem a kék kereszt emelkedőjének átbukva a Csurgó-fejezet oldalán a Csánki-kerthez, mellőzve a völgyben megbúvó Wenckheim-vadászházat. Ott valószínűleg éppen egy lakodalom zajlott, mert pont egy kidíszített autó hozta szembe a menyasszonyt. Mivel most szigorúan a betyárvilággal foglalkozunk, a Wenckheimekhez kapcsolódó, holmi repülős történetek nem hoznak lázba, akit érdekel, olvassa el a Kámoros írásomat. A sárga/kék kereszt elágazásban lévő ellenőrzőponttól, úgyis erre a hegyre kellett felkapaszkodni, mintegy utolsó nagyobb kihívásként.

A Hugó-villánál

Kilátás a Hugó-villától

Ehhez a hegyhez legendák füzére kapcsolódik, mely közül néhánynak Sisa Pistához is van köze. A rabló állítólag előszeretettel bujkált a hegy mesterséges és természetes barlangjaiban, például a Hugó-villában, ami tényleg remek bivakhely (itt is volt egy EP), illetve a Csepegő-kőnél, ahova azóta se jutottam el. Kicsit sajnáltam, hogy az alattunk megbúvó villát, magát úgy kellett megmutatnom a túratársaknak (már akit érdekelt egyáltalán), pedig tényleg csak pár lépésre volt a ponttól. Azt hittem, ebben a nagy internetes, GPS-es betyárvilágban sokkal többen ismerik. Bezzeg mikor még térkép alapján kellett keresni! Sőt, mikor mondjuk Sisa Pista, szigorúan erdőőr korában, egyszer rábukkant, aztán domborzat, jellegzetes fák, sziklák, nap- és csillagállás alapján kereste meg újra... Egész biztos, hogy ismerhette, hiszen sokáig itt szolgált a közelben Nagyorosziban és rengeteg itt a vad, most a hegyre kapaszkodva is elég töményen megcsapta szaguk az orrom.

A csodálatos Kun-rét

A Kámorról lefelé menet megint enyém a lejtő, még ha itt-ott elég technikás is. A Jász-bükk kicsit megakasztott a lendületben, de a Kun-rétig ismét hajrá volt a köbön. Apropó Kun-rét – kevés csodásabb vadkempinges helyet ismerek, bő egy éve itt aludtam egy kilátónak álcázott lesen. Hamarosan várt a Závoz, majd sorra előztem a pályán lévő túrázókat egészen be a faluba ereszkedve. Most már lehetett adni neki, hiszen mindjárt itt volt a cél. Kicsit sajnáltam is, hogy ilyen hamar (kb. mire Sisa Pista egy betyárosat csördít a karikás ostorával és mérgesen összevonja a szemöldökét) a végére értem, hiszen klassz útvonal volt, és mellé elsőrangú időjárás társult. No sebaj, hazamenni még nem kell túra után sem, ma kint alszunk amúgy betyármódra.

A célban átvettem az emléklapot és a kitűzőt, megettem a finom virslit (nem gagyi fajta volt), aztán még a cukrászdás bácsinak is a nyakára jártam kávéért, fagyiért, üdítőért, aztán mikor Peti is lejött a hegyről, neki is sütiért. Közben a szökős fél literes, hosszú szívókás Zulu softkulacsom végleg kereket oldott előlem, ha esetleg valaki látta, szóljon - bár már keresztet vetettem rá. Lehet, hogy betyárkodni ment a Börzsönybe?

Strava link: 

Szilágyi Virgiliusz (avagy a Valentin nap) dicsérete

Lassan két hónap távlatából megírni egy túrabeszámolót, valljuk be, igen hiú vállalkozásnak tűnik. De mivel meglehetősen lusta és halogatós blogíró vagyok, csak most került sor rá, holott már a túra utáni hetekben szerettem volna megörökíteni zseniális és világraszóló túránkat. Hogy miért is? Arra akkor igazán a Valentin nap közelsége adott volna apropót. Most viszont a vírushelyzet súlyosbodásával, valamint egyre terhesebbé váló bezártságunk miatt megint előtérbe kerültek az általam karantúrának titulált túratípusok: miként jussunk el olyan helyekre, ahol jóformán a madár sem jár.

Ez a túra iskolapéldája lehetne ezeknek: utunk során emberrel nem találkoztunk. És valószínűleg nem csak azért, mert részben szándékosan kerültük a jelzett utakat.

Holott idejekorán eldöntöttük, hogy ezen a szép szombati napon túrázni szeretnénk, mire odaértünk Szokolyára, már jócskán elmúlt dél is. Ragyogó téli időt fogtunk ki, a lehetségesek legszebbikét a Börzsönyben: szikrázó napsütésnek és a lábunk alatt ropogó hónak örülhettünk. A túraterv (azaz frenetikus agyszüleményem) az volt, hogy a Szokolya és Kóspallag közötti hegyek térképen jelölt nevezetesebb objektumait keressük fel. Értsünk ezalatt egy kunyhót, melyet észrevehetően az összes térképem közül csak egy jelölt, az úgynevezett Krisztus szamara követ, amit egy korábbi általam szervezett túrán nem sikerült bizonyítható erejűen fellelni, egy az erdőben megbújó vendégházat, a Szilágyi Virgil nevének szentelt emlékkövet, és opcionális jelleggel holmi (valószínűleg láthatatlan) sáncvárakat. Ha még fussa. És ha már szóba került a futás, a biztonság kedvéért még a futócipőmet is betettem, hogy ha kevésnek érezném a megtett kilométerek számát, majd futok még egy jót a Deszkametsző-völgyben. Eme szépen kitervelt merénylet elszenvedő alanyául párom jelentkezett, holott ő már sejtette a kezdetek kezdetén is, hogy nem fogjuk megúszni olyan könnyen a 10 kilométeres, könnyű kis délutáni kiruccanást. De azért jött szépen velem, sőt egészen a Deszkametsző-völgyig mondhatni még élvezte is a túrát. Utána már egyre kevésbé... de ne szaladjunk ennyire előre.

Ama csodálatra méltó kunyhó

Hogy mi mindent kell kiállni az embernek egy megszállott térkép- és kirándulásfüggő hobbitúravezető, valamint teljesítménytúrázó és (egyre kevésbé botcsinálta) terepfutó párjaként, nos annak is iskolapéldája lehetne ez a történet. Ahány ember, ahány túrázó, annyiféle ok miatt járunk a természetbe. Már két ember esetében is elég eltérőek lehetnek a mozgatórugók, főleg, ha az egyik fizikai, a másik szellemi munkát végez. Esetünkben én sokszor alig várom, hogy kiszabadulhassak az iroda (jelenleg a home office) fogságából és habzsolnám a kilométereket, Peti meg inkább a természet közelségére és pihenésre vágyik egy végigdolgozott hét után. Elmondása szerint világéletében utált gyalogolni, bár ezt kitűnően titkolta, mert egy túracsoportban ismerkedtünk meg. Persze gyerekkora óta jócskán javultak a tendenciák, de azért egy 60-70 km-es teljesítménytúra igencsak megfeküdné a gyomrát. Bár még sose próbálta, így lehet, hogy nem, de szerintem ez ebben az életben már nem fog kiderülni. És ez így teljesen jól is van.

Ha valamiért érdemes volt elindulni, akkor például ezért

Az előbbi okfejtéssel igazából arra akartam kilyukadni, hogy engem ellenállhatatlanul vonzanak az erdőben fellelhető mindenféle csip-csup dolgok, míg a páromat nem annyira, sőt mondhatjuk, egyáltalán nem, de ő ennek ellenére kitartóan jön velem sokszor árkon-bokron és többnyire nem panaszkodik. Szóval ha valamit ünnepelni kellene a sokat vitatott Valentin nap alkalmából, akkor ez egy ilyen momentum. Meg az is, hogy elfurikáz engem a Velencei-tóhoz és órákat vár rám az autóban, míg én körbefutom. Mert én ugye még mindig nem tudok autót vezetni, csak túrát. De azt nagyon :-). 

Hegynek fel, havas tájakon

Vezettem is őt először hegynek fel Szokolya határától indulva a kék kereszt jelzésen, majd a jelzésről letérve egy girbe-gurba, nem túl direkt vonalvezetésű szekérúton, hogy felleljük azt az istenverte kunyhót. Ami a valóságban tényleg úgy nézett ki, mintha legalább kisebb üstökös rászakadt volna, mert a tetején egy hatalmas lyuk tátongott. Tehát eldugott erdei bivakszállásnak kevésbé volt alkalmas. Mert titkon igazából erre is gondoltam, mikor ráleltem a térképen. Rendben, a düledező kunyhó kipipálva, jöjjön akkor a grandiózusan hangzó Krisztus szamara kő. De előtte még feltétlenül meg kellene nézni egy, a térkép által jelölt, szép kilátással kecsegtető hegyoldalt is. Fújtatva fel is kapaszkodtunk a hegytetőre, majd az útról letérve, immár csak a térképen létező úton, bokáig hóban gázolva, az utunkat torlaszoló bokrokról a csilingelő, szanaszét hulló jeget leverve másztunk fel a kilátóhelyre. Jobban mondva a térkép által jelölt kilátóhelyre, ahonnan egyáltalán nem volt semmiféle kilátás. Talán azért, mert időközben kicsit megnőtt már a környező erdő. Vagy eleve nem volt és az információ volt téves.

Gyémánterdő

Itt, a Tar Péter-hegyen (vajon kiről kapta a nevét, csak nem hű követőmről?) már muszáj volt kicsit kifújni magunkat, mert a sok mászásnak, és a hideg miatt felvett meleg ruháknak köszönhetően eléggé megizzadtunk. Meg ideje volt gyönyörködni is - ha nem is éppen a kilátásban - a téli erdő kivételes szépségében. Az ágakat, növényeket, bogyókat csillogó-villogó, ezer színben szikrázó jégréteg borította, és nekem erről egyik gyerekkori kedvenc Grimm mesém, a Széttáncolt cipellők jutottak eszembe, mikor a bálba elszökő lány csengő-bongó gyémánterdőn keresztül jut el céljához, és mikor letör egy ágat, az csilingelő hangot ad és elárulja. Ha az eddigi látnivalókért nem is, a tél csodáiért érdemes volt eljönni erre a helyre. És amiatt is, hogy lássuk, hol is pihennek az erdei állatok. Felfedeztük ugyanis, hogy a nyomok alapján ezen a hegyoldalon tömegesen szoktak aludni, pihenni egész állatcsapatok. Mi azonban sajnos egyet se láttunk közülük. 

Igen, teljes bizonyossággal kijelenthetem, ez az a kő...

Átvergődtünk egy félig ledőlt kerítésen és próbáltunk a megfelelő irányban lejutni az ominózus kőhöz, melyen a monda szerint Krisztus szamarának a patanyoma található. A helyiek talán valami olyan mesét köríthettek köré, hogy amikor Krisztus urunk a Földön járt, és megelégelte a kóspallagiak vendégszeretetét, elindult Jeruzsálem felé, a szamara viszont megbotlott egy kőben, és rajta maradt a patanyoma. Vagy valami más hasonlót, amiben van szamár, Krisztus meg kő is. Ez alapján az ember azt gondolja, hogy egy ha nem is kimondottan látványos, de egy mindenféleképpen markáns szikláról vagy kőről van szó, amit jó esetben már messziről kiszúr az ember. Hát persze, hogy nem! A kő, bár elhinni ott a helyszínen nem annyira akartuk, teljesen jelentéktelen és viszonylag kicsi is. És még patanyomot se nagyon találtunk rajta, mert hó borította. De minden kétséget kizáróan az a kő volt, amit megtaláltunk a GPS és a leírásban szereplő képek alapján is. 

Itt még élvezte...

Az újabb csalódás után úgy döntöttünk, hogy a földvárakat és a vendégházat kihagyjuk, helyette viszont még megnézzük az emléktáblát a Deszkametsző-völgy túloldalán. Jobban mondva én ragaszkodtam ehhez, Peti leginkább az autó felé vette volna az irányt. Megint jelzetlen úton jutottunk a völgyben vezető aszfaltos útig, majd a túloldalon jelzett és jelzetlen utakon próbáltuk megtalálni a lehető legrövidebb utat az emléktábláig, mely a Király-rétnek nevezett mező fölött található. A rét az ismert kirándulóhelytől nem túl messze található, de nem azonos vele. Peti már kezdett egyre nyomatékosabban hangot adni annak, hogy nem bánná, ha visszafordulnánk. Hiszen az autóig még viszonylag sok van hátra és az út nagy részét a tükörjég borította aszfalton kell megtennünk. Szóval nem lesz egy diadalmenet, és már kezd lebukni a nap is. De azt az emléktáblát még muszáj volt megkeresni, legyen bárki is az a Szilágyi Virgil doktor. Én a neve alapján valami szerzetesre tippeltem volna, de igazából gőzöm se volt, miért állítottak pont itt, a semmi közepén, egy ilyen különös nevű személynek valami mementót. A lényeg az, hogy némi hótaposás és hegymenet után megtaláltuk a teljesen jelentéktelen táblát egy hasonlóan jellegtelen kődarabon. Hurrá! Akkor mehetünk is az autóhoz!

A másik Király-rét

Ez lenne az az ominózus emléktábla

A visszautat szerencsére orra bukás nélkül megúsztuk és a többnyire hólánc nélkül arra közlekedő járművek sem ütöttek el. Még éppen sötétedés előtt elértük az autót is. A könnyű kis délutáni sétát cirka 15 kilométerből meg is úsztuk, a kecske is jóllakott és a káposzta is megmaradt. Természetesen a futásból már semmi se lett, de azt egy csöppet se bántam.

És akit továbbra se hagy nyugodni, ki volt Szilágyi Virgil - íme, a Wikipédia azt tudja róla, hogy összesen három is volt belőle. Mivel a táblán az 1987-es évszám szerepel elhalálozásként, valószínűsíthető, hogy a vadászíró lesz a mi emberünk, aki a Pirosbetűs vadásznapok című könyv szerzője is egyben. Sokkal többet ennél nem sikerült kideríteni róla a következő könyvismertetőn kívül, ami talán sejteti, miért itt a Börzsönyben, egy eldugott helyen található az emléktáblája:

"Dr. Szilágyi Virgil elismert sportlövő és nagyszerű vadász volt. A harmincas-negyvenes évek vadászlapjaiban gyakran találkozhatunk a nevével, valamelyik lövészverseny győzteseként, vagy helyezettjeként. Azok közé a vadászok közé tartozott, akiknek a vadászat mellett rendkívül fontos volt a kellemes társaság, a jó hangulat és a jóízű beszélgetés. Nagyon sokat tudott a vadászatról és legnagyobb szerelméről a Börzsönyről. Érdemes volt hozzáfordulni és kérdezni tőle akármit is a vadászatról."

Nálunk a neve (Szilágyi Virgiliusz formában) mindenesetre holmi szitokszó lett, a kihagyhatatlan, ámde teljesen jelentéktelen látnivalók szinonimája.

Ámokfutás két felvonásban

Az idei Pálos teljesítménytúrám sok szempontból máshogy alakult, mint eddig. És ezért nem csak a kialakult akut vírushelyzet volt felelős. Úgy kezdődött, hogy február végén az orvosom kvázi eltiltott a hosszú távú teljesítménytúráktól avval a felkiáltással, hogy az még egy egészséges embernek is sok, nemhogy egy autoimmun betegnek. (Na jó, csendben jegyezzük meg, hogy neki a habitusa alapján valószínű, hogy még 15 km is sok lenne...) Ennek köszönhetően egy emberkísérlet mellett döntöttem: idén mindenféleképpen kihagytam volna a 70-es távot, helyette a 20-asra mentem volna. De mit ad Isten, kiderült, hogy ebben az évben elmarad a vírus miatt a 20-as túra, csak 40 és 70 között lehet választani. És mire egyáltalán meghirdették a túrát, én már beneveztem a Spar maraton 10 km-es távjára, október 2. hétvégéjére. A Pálos ugye október első hétvégéjén szokott lenni, így nem gondoltam, hogy ütközik majd a két rendezvény. De valahogy most a túra napja mégis október 9-re esett. Ez azt jelentette, hogy 70-es távon, még ha akarnék, se tudnék indulni, tehát kizárásos alapon bevállalhattam a versenyen kívüli indulást vagy a 40-es távot. Mivel olyan nincs, hogy nem indulok valamilyen formában a kedvenc teljesítménytúrámon, az volt a szándékom, hogy szépen benevezek a 40-es távra. A következőképp okoskodtam: 10 + 42 csak 52, és az akárhogy számoljuk is, kevesebb, mint 60, amitől úgy hátrahőkölt az orvosom. Pláne kevesebb a teljes 74 km-es távnál, szóval így a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad paraszti logikával nézve. Hogy ez a gyönyörűen kitervelt őrültség autoimmun betegségemre hogy hat, az meg majd kiderül az idő előrehaladtával.

Túl a felén (fotó: Zákány Gergely Photography)

Szóval reggel nagyjából 9 és 10 között lefutok majd szépen 10 km-t, ezután gyorsan hazateleportálom magam. Gyors zuhanyzást követően aszfaltcuccból átvedlek terepholmiba, és már irány is Csobánka, ahol 12-ig meg kell jelennem. Elméletben mindez lehetséges is, ha megy a tervezett idő a futásnál, nem tökölöm el a hazautat és a köztes időt, valamint az utazáshoz tényleg csak annyi idő szükséges, amennyit az útvonaltervező ír. Mivel ügyes leányzó vagyok, miért ne sikerülne, ami papíron lehetséges?

Alakulnak az őszi színek

Szépen befizettem tehát a Pálos nevezési díját is, és vártam, hogy eljöjjön a nagy nap. Mindent kikészítettem már előre: futócucc egyik oldalon, túracucc megpakolt hátizsákkal a másik oldalon, csak meg kellett találnom a megfelelő kupacot a kanapén. Ebben nem is volt hiba, fél kilenckor már bőszen kocogtam a starthely felé, a közeli Infoparkba. Az előző versenyemből okulva most a WC-t is felkerestem, sőt egy remek Sparos fejpántot is sikerült szereznem, mielőtt ellőtték volna a maszkos futópartit. Mostanság ugye mindig maszkban indulunk, maszkban végzünk verzió van, amit illik be is tartani, már csak azért is, hogy a jövőben is legyenek versenyek. A futás maga mondhatni remekül ment. Augusztus második felében kezdtem edzeni, addigra már kialakult nagyjából a stabil jó állapotom és tudtam újra érdemben futni. A nyaralás alatt jól belehúztam az edzésbe, és be is neveztem a Wizz Air félmaraton 10 km-es távjára, ahol sikerült egy órán belül teljesítenem addigi 2. legjobb időmmel. Az útvonal megegyezett a mostanival, és érezhető volt a különbség az 1 hónappal korábbi és mostani edzettségem között. Akkor a nagy hőségben kb. 5-6 km-ig ment a lendület, és sajnos a startnál is nagy volt a tülekedés. Most viszont egy zónával már jogosan előbbre lőttem be magam, így a startot is jobban el tudtam kapni. Előbb futhattam a saját tempómat, amit nagyjából végig sikerült megtartani. A végén maradt még egy sprintre is erőm, így nem csoda, hogy mikor átfutottam a célkapun, jobb bruttó időt láttam, mint az egy hónappal korábbi nettó időm. Fáradtság tekintetében is sokkal jobban jöttem ki a versenyből, csak sajnos a jó kis lejmolt fejpántot sodortam le a fejemről a nagy örömködésben a célvonaltól az ajándékátvételig. Lenyomtam gyorsan a kapott banánt és kiittam a fél ásványvizes palackot, majd avval a lendülettel futottam is haza befutócsomagostól. (Most ezt az 1-2 kilométer pluszt ne nagyon emlegessük a dokinak, ha rákérdez...)

Öröm a célban

Első küldetés tehát kipipálva, most jön a két felvonás közti szünet. És nyilván ha valamin el lehet bukni a dolgot, ez lesz az, még ha maga az előadás hatalmas kasszasiker is. A zuhanyzós, öltözködős, néhány falatot bekapunk rész jól sikerült, a húgom is időre elkészült, aki szintén jött Pálosozni versenyen kívül egy egyéni 30 km-es távon, és mindennek köszönhetően viszonylag időben el is tudtunk indulni. Azt is tudtuk, hogy a futóverseny miatt lezárások lesznek, csak valahogy a Wazze nem szerzett erről tudomást, és folyton a versenyterületre akart minket küldeni. Próbáltuk kitrükközni, de szegény teljesen meg volt kavarodva, így végül ignoráltuk a létezését és mentünk (volna) amerre gondoltuk. Szerintem a megközelítési koncepciónkkal se volt igazából semmi gond, meg Peti is rutinos sofőr, tehát nem itt keresendő a hiba. Valahogy úgy tűnt már a Villányi útra kikanyarodva is, hogy a komplett város egy nagy dugó, ahol hol kicsit jobban, de inkább kevésbé lehet haladni. Hogy most ez a futóverseny és a Nemzeti Vágta miatti lezárások miatt volt, vagy csak mindenki kifelé igyekezett a városból a napsütéses idő miatt, az nem fog soha kiderülni. Amire leverekedtük magunkat a rakpartra, addigra láttuk, hogy esélytelen lesz kiérnünk 12 előtt Csobánkára. Nagy üggyel-bajjal sikerült beszélnem a rendezőkkel, akik végül biztosítottak, hogy megvárnak. Sajnos a Szentendrei út is állt, majd Budakalászon is újabb és újabb dugókban kényszerültünk rostokolni, így újabb időhátrányt sikerült felhalmoznunk. Valahogy úgy tűnt, mindenki a Pilisbe igyekszik. Körülbelül fél 1-re sikerült odaérnünk a Pálos 40 rajtjához – és mint kiderült, nem én voltam evvel az utolsó induló. Köszönet még egyszer a rendezőknek, hogy megvártak, és így elindulhattam egyáltalán.

Szóval fél egy körül már egy igazolófüzet és egy chipes karkötő boldog tulajdonosaként roboghattam tova Csobánka főutcáján Márianosztra irányába. Ez a táv éppen 42 kilométer, egy kerek maraton terepen, amit most részben futva tervezek megtenni. Ráadásul idén a szokásosnál több részt fogok futni ezen a szakaszon, hiszen mindössze „csak” 10 gyors km van a lábamban 32 lassú helyett. Elvégre a Spar maratonon – nevével ellentétben – nem teljesítettem a maratoni távot – hát most azért is meglesz! A Szentkútig a nagyobb emelkedők kivételével végig futottam, de közben azért tartottam egy kis szünetet 1-2 kép erejéig. Meg útba igazítottam a zöld és kék elágazásánál két bizonytalan kéktúrázót is – végül is ma van a Kéktúra napja is. A szentkúti ponton most is volt dínom-dánom nagyon-barátságos pontőrökkel és mise utáni hangulattal. Nem időztem sokáig, hiszen még éppen csak elindultam. A Hosszú-hegy emelkedőjét túratempóban nyomtam a lapos részeken itt-ott belefutva, de idén így se viselt meg. Aztán a csúcson szünet néhány fotó erejéig, és spuri tovább a lejtőn egészen Pilisszántóig. Idén a vírushelyzet miatt sajnos almás pont se volt, de láttam, hogy a polgármester azért kijött szurkolni a résztvevőknek. A Szénégetők kútjánál éppen megint készítettem pár képet, amikor rám köszöntek: tesóm néptáncos barátait, egy házaspárt és barátjukat értem utol. Kicsit beszélgettünk, meg csináltak rólam pár képet, de sajnos kénytelen voltam elég hamar elbúcsúzni. Az volt a tervem, valahol utolérem a húgomat, aki 15 km előnnyel és kb. 1 óra hátránnyal indult hozzám képest és most már Pilisszentléleken jár. Emiatt ezt a nemszeretem szakaszt is úgy terveztem, hogy nagyrészt futom. És mint most kiderült, nem is annyira unalmas és nehéz így tempósabban, hiszen inkább lejt, mint emelkedik. Na jó, máshogy gondolkodik az ember 40 km-el vagy 20 km-el a lábában... Petivel is konzultáltam, aki egy kisebb körtúrát csinált a Klastrompusztán hagyott autó és a Pilis-nyereg között, de sajnos úgy jött ki a lépés, hogy éppen elkerültük egymást.

A Szentkút felé

Testi és lelki táplálék - ezt nyújtja ez a teljesítménytúra

A Hosszú-hegy csúcsán

A Szénégetők kútjánál

A gyors tempómnak hála hipp-hopp oda is értem Klastrompusztára, ahol rá kellett döbbennem, hogy idén bizony nem fogom, még ha tudnám se utolérni a zarándokokat, mivel nincsenek – köszönhetjük ezt is a koronavírusnak. A kedves pontőr megkínált pezsgőtablettával, almával és szőlőcukorral, amiből mindent elfogadtam az alma kivételével, sőt a hozott anyagból is lakmároztam, hiszen eddig csak iszogattam menet közben a tasakomból. Kicsit el is beszélgettünk, és konstatálta, hogy jó gyors vagyok ám. Na igen, eddig valóban – de most jön a feketeleves a szentléleki gulyás képében, kombinálva a Pilis irdatlan emelkedőjével, utána pedig a Felső-Ecset-hegy kaptatója, ami miatt nem lehet ezen a szakaszon olyan tempóban haladni, mint eddig. A nyeregbe felkúszva akadt még egy hátráltató tényező, amit az ember nem szívesen iktat ki. Ezek a spontán beszélgetések, amelyek gyakran kialakulnak, ha elhaladunk egy-egy sors- és egyben túratárs mellett. Ilyenkor derül ki, hogy hány visszatérő „rajongója” van ennek a rendezvénynek, és hogy hányan teljesítik a könnyűnek nem mondható 70-es távot még nem fiatal koruk vagy kevésbé kedvező adottságaik ellenére is. Ez igazán becsülendő dolog. Bár én az 5 teljesített 70-es távommal így is előnyben voltam, de tudom, hogy vannak nálam még sokkal kitartóbbak is. Sajnos előbb-utóbb tőlük is el kellett köszönnöm, ha utol akartam érni a húgomat és folytatnom kellett ezt a flúgos futamot, immár lejtőnek lefelé a Pilis oldalában. Azért a kikericsfotózás idén se maradhatott el természetesen. Ez a gulyás dolog mindig egy hatalmas dilemma. Kb. egy fél óra időhátrányt jelent, ami éppen elég tud lenni egy komp lekéséséhez. 70-es távon ráadásul egy ilyen hosszú állás 50 km körül pont megfelelő időtartam az izmok lemerevedéséhez. Most azonban ennyi még nem volt a lábamban, no meg szívesen is látják az embert, meg a leves is finom, tehát önkéntelenül is lekanyarodtam, mikor megláttam az invitáló molinót.

Kilátás a Klastrompuszta előtti szakaszon

Kapisztrán-kunyhó az ún. Szénás-úton

Egykori szovjet emlékmű (most II. világháborús emlékmű) a Pilis-nyeregben

„Uram, ajándékozz meg jó emésztéssel, de adj ennivalót is hozzá!” Nekem, mint IBD-s betegnek, különösen szívhez szóló ez az ima, így természetes, hogy felfelé kanyarodtam a lépcsőn a gulyásos tálak felé.

Csalódnom most sem kellett, finom meleg étel és mellé bor is járt, bónuszként egy lelkes és aranyos konyhás kisfiú nyújtotta át az ételeket. Az estebéd elfogyasztása miatti hátrány ledolgozása érdekében annyira siettem, hogy majdnem legurultam a főtérre vezető lépcsőn. Teca kocsmája előtt csak úgy tolongtak most is gyüttmentek (értem ezalatt a film miatt tömegesen idecsődülő, nem bakancsos turistákat), hogy alig lehetett kikerülni őket. Felkötöttem a nyúlcipőket és irány minél előbb a kolostorrom. Az emelkedőn persze belassultam, aztán a pontnál feltankoltam szőlővel, szőlőcukorral, süteménnyel és egy pecséttel. Majd hirtelen gyanús lett nekem egy fejpánt: csak nem Csúcsforma?! Dehogynem! Tavalyi retyezáti túratársam, Melinda volt az Csúcsformás pólóban és csősálban. Rövid társalgás után sajnos megint búcsút kellett mondanom, és nekiveselkedtem a Pilisszentlélek és Basaharc közti hosszú gerincre vezető emelkedőnek. Mikor felértem, rohamtempóba kapcsoltam. Ennek ellenére sejtettem, hogy hiábavaló lesz a próbálkozásom, hogy utolérjem húgomat. Ő jó eséllyel már az utolsó kilométereket morzsolja a komp felé, míg én csak most kezdek neki a kb. 13 km-es útnak. Ebből nemhogy 5 órás komp nem lesz, még 6 órás sem, futhatok akármennyit. Azért én csak futottam és futottam, ahol csak bírtam, sorra hagytam magam mögött az Enyedi-halálát, meg a képesfát, amit észre se vettem, mígnem eljutottam arra a pontra, hogy innen a 7-es komp tuti meglesz, max. még a gerincről levezető lejtőt megfutom és onnan nyugodtan sétálhatok. Néhányan utánam szóltak, köztük egy család is, kis gyerekekkel, hogy tartsam már vissza nekik a kompot. Oké, intettem, és már robogtam is tovább. Basaharc házai között aztán pihenőlépésre váltottam. A komp meglett, várhattam még egy jó negyedórát a tábortűz mellett némi teával töltekezve, de most ez nem volt kardinális kérdés, az izmaim köszönték szépen, de kitűnő állapotban voltak. Közben a család is sikeresen befutott, sőt még jó néhányan, így népes sereglet gyűlt össze a fedélzeten. Az átkelést jó pár teherautó, köztük egy IFA társaságában élvezhettük. Sajnos a naplementéről most lemaradtam, mint a húgom társaságáról is, aki már sikeresen átkelt az előző komppal és most érhet lassacskán a célba.

Pajkaszegi pajta :-)

Barátságos kiszolgálás – mindenhol a túra során

Visszatekintvén a Pilis és a Fekete-hegy irányába

Ladatali

A pilisszentléleki kolostorromok

A kompról leszállva most nem kísértenek a merev izmok és a hólyagok sem, szinte üdén és kipihenten eredek tovább Szob utcáin – többek között ez a különbség a 70-es és a 40-es táv között. Mindig is kíváncsi voltam, milyen is ez a Boldog Özsébről nevezett túratáv: most tessék, megtudtam. Hogy tetszik-e az nem kérdés, de ennek ellenére azt hiszem, maradok a 70-esnél, ha az egészségem (avagy a betegségem) is úgy akarja. Jó eséllyel idén mehettem volna eddigi legjobb időmet, ez lett volna a hatodik teljesítésem, de az már sose fog kiderülni, hogy elértem volna az eggyel előbbi kompot és ezzel óriásit léptem-e volna előre. Idén az időjárás is kegyes volt és remek formában vagyok, emiatt tényleg sajnálom... De talán majd jövőre, ez a komp ugyanis már elment...

Kilátás a Búbánat-völgyre

A kompra várva

Ezeken morfondíroztam a Sukola-kereszt felé menet. A csippantás után (idén pecsét nem volt) megnéztem a földön fekvő keresztet, amit még februári túránkon találtunk ebben az állapotban. Úgy tudom, szerencsére nem vandálok tevékenykedtek, hanem a viharos szél döntötte le, és a pontőr lány biztosított is, hogy hamarosan helyreállítják.

Pár éve sokkal kényelmesebb, murvás úton haladhatunk ezen az általam szintén nem nagyon kedvelt szakaszon. Ennek köszönhetően sikerült is a 7-es komp élmezőnyébe verekednem magam, amiből hamarosan pole pozíció lett, mihelyt lejteni kezdett az út. Egy jót futottam még egészen a templomkapuig, de előtte még sebtiben odaköszöntem édesanyámnak, aki éppen arra sétált (persze nem teljesen véletlenül). A célban mindent megkaptam, ami járt a 40-es táv teljesítéséért, nagyjából ki is derült, hogy sikerült az élmezőnyben végeznem. (5. abszolút hely, 1. női teljesítő). Evvel az eredménnyel azt hiszem, a második kihívás is sikeresnek tekinthető. Az elsőről még gyorsan annyit, hogy itt a 91. helyezést értem el a női mezőnyben 53:07 perces nettó időeredménnyel, ami addigi legjobb eredményemnek számított (egészen a rá következő vasárnapig, amikor is 51:53 percre turbóztam fel magam). Szóval minden jó, ha vége jó, a szünetben történt fiaskótól meg tekintsünk el szépen, hiszen az úgyse számít.

Innen már csak annyi volt hátra, hogy megkeressem a szüleimet, a húgomat és a velük érkezett gyerekeket, majd még gyorsan elmenjünk apukámmal egy kör browniera a polgármesteri hivatalba, ahol most a túra utáni megvendégelés zajlott. Persze minden abszolút víruskonform módon, sok fertőtlenítővel és maszkokkal. Mert ugye ami jár, az jár. :-)

És végül az elmaradhatatlan őszi kikericsekből egy kis ízelítő