Bükki évzáró

 

A napsütésből szűk völgybe kanyarodik az autóbusz. Kis patak idomul a kanyargós országút aszfalcsíkja mellé, egyre meredekebben szaladnak az ég felé az utat szegélyező domboldalak. Nemsokára sziklatornyok magasodnak innen is onnan is fölénk. Egyre szürkébb, egyre ködösebb a táj, a nap nem tud átderegeni rajta. Összeszorul szívem, gombóc a torkomban, a szemembe könnyek gyűlnek. Már túl vagyok egy fél életen, de még mindig ugyanez történik, érkezzek zakatoló vicinálison, autóbuszon vagy autóval. Kisgyermekként alig vártam, hogy átzötyögve a Szarvaskő utáni kettős alagúton, átjussak azon a bizonyos láthatatlan határon, és belépjek az országba, amit úgy hívnak: Bükk. Minden ilyen nap külön ünnep volt. És ünnep ma is. 

Forgolódva álmatlan éjszakákon sokszor képzelem magam elé, ahogy lépdelek előre a néptelen kastélykertben, elhaladok a fára akasztott, valaha ebédre hívó hatalmas vaslemez gong mellett. Kis tarka házikók sorakoznak az út mellett, komoran és üresen tátong az egykori medence betonteknője a park kissé már elvadult fertályában. Csak megyek egyenesen előre a deszkákból ácsolt, kissé már korhadt hátsó kerítés felé. A kastélykerten átvezető turistaút kis ajtóhoz vezet. Kiakasztom a reteszt, kezem már a kilincsen, az ajtó egyet nyikordulva kinyílik. Kicsit tétovázva lépek ki rajta. Az előttem kirajzolódó sétány fölött hatalmas fák őrködnek, és mintha alázatosan fejet hajtanának előttem. A fasort úgy hívják, Grófné útja. Nem én leszek az első és az utolsó se, aki végigsétál rajta. Bezárom a kaput, ezzel egyben rázárom az ajtót mindenre, amit magam mögött hagyok odalent. Ami ott marad, azt már nem viszem magammal, nem cipelem tovább. Ide fölösleges dolgokat már nem hozhatok, nincs értelme, nem lesz szükségem rájuk. Az egyfajta átmenetet képező, civilizáció nyomát még éppen mutató telepített sétány vezet el abba a világba, ami sokkal egyszerűbb, sokkal letisztultabb de egyben sokkal kegyetlenebb is. 

A Grófné útját az emlékezés ködében

Hátra nem nézve kapaszkodom egyre feljebb és egyre beljebb. A rengetegbe, önmagamba, az emlékeimbe, gyerekkorom Bükkjébe. Most csak ketten vagyunk, én és a Bükk. Közel és távol sehol senki más. Ketten birkózunk egymással emelkedőkön, görgeteges, éles és csúszós sziklabordákon. Odalenn annyi minden megváltozott már, szinte alig lehetne ráismerni bármire is, ha az ember átaludta volna az elmúlt évtizedeket. Itt azonban lassabban forog az idő kereke. És ez így van jól.

Széles erdészeti úton a Szána-völgy felé

Ma új utakat választok. A kastélykerten már rég tilos az átjárás, talán a kis lécekből ácsolt kapu is elkorhadt már teljesen. Csak bennem létezik tovább, éppen addig, amíg élek. Történjen bármi velem, mindig ott lesz bennem, mint átjáró egy másik, szabadabb világba. Ahol mások, merem remélni, jobbak a törvények. 

Az egyre gomolygó köd próbál teret hódítani a Szána-völgyben

Ma a Szána-völgyet néztem ki magamnak, a ködös rétet elhagyva csak néhány métert teszek meg a sárga kereszten, máris elkanyarodok balra a szekérútra, ami hosszan kígyózva vezet a patak mellé. Még sosem jártam erre. A szekérút igen meredek, viszonylag hevenyészett, indákkal sűrűn benőtt útba torkollik. Nem torpanok meg, egyre hajt a kíváncsiság. Nekem ma odafent van dolgom. Lassacskán kiérek a ködtengerből, aminek az egyre gomolygó széle újra meg újra elnyeléssel fenyeget. Odafent azonban átdereng a felhőkön napkorong, mégha erőtlenül is. Még egy kevéske mászás és máris a Bérci út aszfaltcsíkját taposom. 

Kilátás a Bérci útról

A ködtenger felett A Leány-völgy fölötti kilátóponton

majd a Gerennaváron is

Kirándul a család. Teljes képtelenség időben útnak indulni három gyerekkel, de magasba törő tervek azért mindig vannak. Bálvány, Istállós-kő, Bánkút, Csurgó, Gerennavár. Ha lehet, ezek közül egyszerre több is kerüljön bele a túratervbe. És persze a rögtönzött túraterv mellé hatalmas hó is társul nehezítő körülményként, mert akkoriban még voltak rendes telek. Hótaposó gumicsizma, utcai bakancs, kordbársony nadrág alávett harisnyával, frottír zokni és az aktuális téli kabát, meleg sál, sapka és kesztyű. Szendvicsek a hátizsákban és egy termosz meleg tea. Papírtérkép. Ezekkel felszerelkezve küzdjük fel magunkat rendszerint 900 méter fölé, hogy aztán visszafelé menetrendszerűen ránk sötétedjen. Apám kezében lapos elemes zseblámpa, ha éppen nem érintkezési hibás, ad valamennyi fényt. Rójuk egyre a havas, csúszós szerpentint, talán már órák óta, az idő már rég elenyészett az éjszakában. Húgom folyton nyafog, az öcsém cukkolja, én meg egykedvűen baktatok előre, mint aféle unott kamaszlány. Csodálatos szép a havas Bükk, de azért nem bánnám már én sem, ha vége lenne az egésznek. Elérnénk végre valahára a Szalajka-völgy bizonyosságát, ahonnan már a falu füstje is érződik, meleggel és fénnyel kecsegtet. A téli éjszakában ebből van a legnagyobb hiány. A családi kupaktanács egyöntetűen leszavazza a rövidítést Szilvásváradra az erdei turistaösvényen keresztül minden egyes adódó alkalommal. Apukám hiába lobogtatja a papírtérképet érvként az egyébként észszerű javaslat mellett. Se a Gerennavár alatt, se itt a Szána-völgy közelében nem térünk le végül, hogy alig pislákoló lámpával pásztázva a behavazott ösvényt bukdácsoljunk lefelé, és esetleg elvétsük az utat. Maradunk a biztonságos, ámde igen hosszú szerpentinen, kanyargunk, csúszkálunk, talán most már egészen az idők végezetéig a végtelenbe nyúló Tótfalusi-völgyben. Ameddig élek, addig biztosan...

Téli éjszakákon támpontul például ezek a sziklák szolgáltak a hosszan kanyargó szerpentinen

Mély nyomokat hagyott bennem a Bükk. Már igen korán elkezdett munkálkodni bennem a hegyek csodálatos világa. Mostanra elég egy hívó szó és én nem vagyok rest órákat utazva, majd a teljes hétvégi felszerelésemet rejtő hátizsákomat cipelve küzdeni magam fel a fennsíkra, hogy csodát lássak. Egy sosem látott csodát, amire már régen szemet vetettem. Ez a csoda itt és most a Tamás-kői-átjáró. 

A Tamás-kői átjáró

Hibbey Albert erdőmérnök kopjafája a Tamás-kő szirtje alatt (itt szórták szét a hamvait)

Másnap egy sokkal hosszabb út vár majd. Átszelem ugyanis a hegységet keletről nyugatra, Miskolctapolcától Egerig haladva. 65 kilométernyi út, valamennyivel több mint 2000 méter szintkülönbséggel. Nem hangzik veszélyesnek, most már nem. Tortúra a neve ennek a teljesítménytúrának, beszédes név. Talán a hossza miatt hívják így, vagy amiatt, hogy ilyenkor esedékesek vidéken a disznótorok. Ha emberségesek lesznek az útviszonyok, nekem csak egy sima túra lesz, halotti tor nélkül. A szlogen lehetne hozzá a következő: "Ez egy könnyű túra, nem halsz bele." Viszont mindenféleképpen egy nagy felfedezőtúra lesz számomra az út, aminek nagyjából fele még ismeretlen előttem. Ami meg nem, annak van például olyan része, ahol tizenévesként jártam először és utoljára. Idestova több mint 30 éve. Nehéz kimondani, de ez az igazság. Ez még akkoriban volt, amikor a fennsíknak erről a részéről külön lapként adott ki térképet a Cartographia. Nem hagytam, hogy szüleim kidobják, máig őrzöm. És jól megőriztem ezúttal az emlékeimet is, mert amikor másnap, ragyogó napsütésben Mariannával rójuk a fennsíkot átszelő sárga kereszt ösvényét, most is ugyanaz a véleményem, mint jó 30 éve, amikor az egyik nyári szünidő egy részét Csipkéskúton töltöttük a lovarda mellett. Ez az út bizony a Bükk eszenciája. A klímaváltozás miatt megtizedelt, egyre fogyatkozó fenyvesek itt még tartják magukat, föléjük magasodva, mintegy óvva a töbröket, melyek alján itt-ott hó fehérlik. Pedig most olyan meleg van, hogy szinte az aláöltözet is lekívánkozik rólunk. Elég lenne egy póló és egy karszár. De csalóka ez, mert amint a hegy árnyékába fordulunk a verőfényről, máris szinte 10 fokot süllyed a hőmérséklet. Verő és árnyék, visszaköszönnek a bükki helynevekben, talán nem véletlenül. 

A Bükk-fennsík eszenciája

Kósza hófolt

Idei utolsó túrám ez a Tortúra, több már nem nagyon jön össze ebben az évben. Méltó lezárása ennek a szép és majdnem csorbátlanul kerek sportévnek. Mint ahogy a Zsidó-réten küzd egymással a köd és a napsütés, úgy gomolyognak bennem az idei emlékek. Mindössze egy kudarcom volt, a Kazinczy 200. Minden más sikerült, a kőkemény Szondi is, amibe tavaly beletörött a bicskám. A Mesterhármasnak egy harmada is megvan. Bár amúgy meg valószínű, hogy sosem lesz teljes Mesterhármasom és sikeres Kazinczy 200 teljesítésem se. Ez az év sok dolgot eldöntött ugyanis. Bajnoksági részvétel se lesz jövőre. Nem az ottani kudarc miatt, inkább amiatt, mert túl nagy kötöttséget jelent számomra és túl sok benne a nyári futam. A nyár sajnos nem az én évszakom, erre is fény derült. És az is biztos, hogy mielőtt elindulok a bajnokságban esetleg újból, már tudnom kell 200 km-es távokat teljesíteni. Különben semmi esélyem, a csapatom is lehúzom a gyenge szereplésem által. Nekem a nyár szinte holt szezon lesz a jövőben a lábam miatt. Amíg ezekre a rejtélyes kiütésekre nincs biztos gyógyír. Maximum olyan túrákra megyek, ami kuriózumnak számít vagy ahol még nem voltam vagy ami nagyon a szívemhez nőtt. Fölösleges kísérteni a sorsot. Nekem máshol és máskor kell építkeznem. Különutas vagyok, itt is, megszokhattam már volna. A 200-at azért ismét megkísérlem majd. A terv már kész, olyan sokat nem is kell talán már várni erre. 

A Zsidó-réten

De most még mindent elfed a jövő homálya, éppen úgy, mint a Tar-kőn a Bükk völgyei felett gomolygó ködtenger a kilátást. Csak néhány méter kellene ahhoz, hogy kikandikáljon a hegy sokat látott konok kőfeje a paplanból. Most azonban tovább alszik, nem törődve a panoráma után áhítozó aprócska koloncok kívánságaival. 

Kilátástalanság a Tar-kőn

Az enyém éppen az, hogy Marianna is felérjen, de úgy tűnik, hiába várok. Nekiiramodok jobb híján a lejtőnek. Innen már ismerem jó darabon az utat, nincs mit nézelődnöm, akár futhatok is, ameddig csak bírom. Még pár óra és úgyis leszáll az éj. Mindenhol emlékek: a tavalyi LeFaGySz, sok évvel ezelőtti havas telelés Tamás-kúton pont azon az ominózus behavazott március 15-én, bivakolás az esőházban a Hereg-réten, hosszú hétvége Várkúton egy vidám túrázós társasággal. Egyik túratársnak említem, hogy fiamról is az egyik kedvenc fényképem pont itt készült a Tar-kőn 2-3 éves korában: babakocsival jártuk meg az utat Szilvásváradról.

Egyszer itt aludtunk néhány éve

A Bükk már csak ilyen. Valahol sajnálom, hogy a fele úton már túl is vagyok, de azt se bánom, ha a sötétben gyorsan fogynak a kilométerek már. Sajnos Várkút így se nagyon akar megkerülni az éjfekete rengeteg mélyén. A beharangozott meredek és köves lejtő a Nagy-Egeden fele olyan veszélyes, mint amilyennek sejtettem, némileg még futható is. Aztán már csak a város érhálózathoz hasonló utcáin kell becsorogni annak szívébe, a Dobó térre. Itt, a nyüzsgő karácsonyi vásár közepette dől el egyértelműen, hogy ez a túra is véglegesen a szívemhez nő. Bár teljesen tájidegen vagyok, ahogy saras terepfutóruhában szelfizek a szánt húzó fényszarvassal, haszontalanná vált túrabotjaim lóbálva. Furán néznek rám a forralt bort kortyolgató karácsonyozók, ahogy a patak menti bicikliúton döcögök tova, hogy aztán megint megtorpanjak a következő attrakciónál, a fényautók felvonulásánál, majd a korcsolyapályánál a hangulatos Érsekkertben. Itt már tényleg csak száz méterek választanak el az idei túraévem végétől, amikor is tétován próbálok kijutni egy korcsolyapálya vonzásköréből, ahová véletlenül bekeveredtem. Meredten bámulom a térképalkalmazást, közben török előre, ki a kölcsönzőrészlegből, rá a futópályára, majd keresve a sportcsarnok bejáratát. 

Az utolsó, már a Török-úton éppen még világosban készült képpel búcsúznak a kövek

Hát ennek is vége, célba értem! Idén már sokadszor. Csak százason 15-ször, ami majdnem a tavalyi szám duplája. És ebből több jócskán 100 km feletti táv került teljesítésre: Mátra 115, közel 140 km a Kazinczyn, Kohász kék 125, Szántó 150. Egyértelműen eddigi legsikeresebb sportévem van mögöttem. Holott a futás szinte már teljesen melléktevékenységgé vált, az év végére még egy maratont is összehoztam. És ami az eredményeknél talán még fontosabb, rengeteg új ismerőst, túratársat, remek sportembert ismerhettem meg idén is. Úgy érzem, otthonra leltem ebben a közegben, ahol még létezik összetartás, önzetlenség és bajtársiasság, annak ellenére, hogy mindannyiunkat egyéni célok hajtanak. Sokan jelen voltak közülük itt a Bükkben is, és kissé bánom, hogy alig egy maroknyi emberrel sikerült csak találkoznom most. Biztos nem segített ezen a korai indulásunk, a kezdeti kényelmes, a Bükk csodáit élvezni engedő tempónk, a fölösleges kanyarunk Bánkútra, majd a hirtelen tempóváltásom a Tar-kőtől. De most ez így esett jól, így volt megírva.

Tájidegen elemként az egri karácsonyi vásár forgatagában

Talán egy bejegyzést fogok még írni ebben az évben a blogon, vagy idő híján jövőre évkezdésnek, egy kis statisztikát az idei évről. A jövő évi bakancslista már alakulgat sok-sok túrával de bajnokság nélkül, lesz rajta nagyjából ugyanennyi százas, sőt egy vagy két próbálkozás a 200 km-es távval is. Mindjárt január első hétvégéjén még távolabb merészkedek az eddigieknél: ugyanis várnak a Budai-hegység még távolabbi csúcsai. (Miután pancser módon sikerült véletlenül ezt a verziót bejelölnöm és nem néztem vissza, mire is jelentkezem. De hát egy életem, egy halálom... és amúgy is tervben volt.) Reményeim szerint a jövő évet is ugyanevvel a látványos és remekül megszervezett túrával zárhatom majd.

Egy boldog teljesítő a sok közül

Már csak amiatt is, mert van még mit javítanom a célidőmön.

És amiatt, mert itt ilyen kedvesen mosolygós szendvicsek várnak:

Strava-link:

Vannak zenék, amik régi emlékeket hívnak elő bennem. Ez a kamaszkoromban sokat hallgatott szám nekem pont a téli bükki túráinkat idézi, talán a dérverte ág és széltépte hang miatt. És amiatt a bizonyos kapu miatt a kastélykertben, amin mindig beléphetek, ha unom már ezt a steril életet: