Kicsit szomorkás a hangulatom máma...

Ugyan a szombati túrám ezt a címet kapta a szójáték végett, de búbánatra semmi okom nem volt, mivel gyorsan összegyűlt egy jó kis 16 fős túracsapat, mellyel nekivágtunk a Szomortól Nagykovácsiig tartó útnak.

S M mint Som úr?

Ha már helynevek, Szomor község nevét se valami mélabús emberke adta nagy szomorúsága közepette, hanem egy egykori birtokosra, Som úrra vezethető vissza a település neve. Som úrból lett Zumur (1269-ben ezen a néven említik először a települést), majd jóval később Szomor.

Egyedül az időjárás asszisztált a túrához illő szomorkás hangulathoz, a Kakukk-hegy felé haladva egyre jobban kitárulkozott előttünk a ködös-borús táj. A kálváriát szépen felújították a kápolnával egyetemben és a kihelyezett ismertető táblán olvashattunk a település történetéről, valamint a már említett Som úrról is.

A decembert meghazudtolván a stációk tövében ibolyák virítottak, de a kálvária felé tartva találkoztunk virágzó aranyesővel is. Nem hiába, teljesen megbolondult már a természet is!

A Kakukk-hegy tetején kicsit megpihentünk a magassági pont szomszédságában és megcsodáltuk a "kilátást" és a növényzetet. Mártától újabb vicces növénynevet tanultam, ezúttal a nyúlárnyékkal ismerkedhettem meg. A fotógyűjteményemet meg pár harangvirág és borókabokor képpel gazdagíthattam. 

Boróka

Nyúlárnyék

A Kakukk-hegy után szántóföldek mentén értük el az Anyácsai-tavat, ahonnan compót nem vittünk, csak néhány laskagombát és téli fülőkét, és az érkezési naplóba se jegyeztük be magunkat. Pedig mindezekre külön feliratok figyelmeztettek. És attól félek, hogy a hangoskodásra vonatkozó tiltásnak se tettünk igazán eleget...

A tó infrastruktúráját egy ütött-kopott csónak és egy kimustrált lakókocsi szerű "házikó" jelentette, melyben még ágyneműtartós (!) ágy, falipolc is volt, valamint egy félig elrohadt szőnyeg is árválkodott maga a kocsi előtt.

További szántóföldeken keresztülhaladva értük el Anyácsapusztát, ahol az egyetlen ép épület egy lovarda, ezen kívül csak romos tanyaépületek és egy még romosabb kúria találhatók itten. Az egyik beszakadt tetejű házon viszont 3 parabolaantenna is pompázott. Az egykor valószínűleg jobb napokat megélt timpanonos kúriaépület a Darányi családé volt. Szegény Ignác – tervek ide vagy oda – igencsak forogna a sírjában, ha látná ezt az elkeserítő  és valószínűleg már jóvátehetetlen pusztulást.

Csak semmi compó, kérem!

Laskák

Szomorkodásra igazán itt látok okot

Beszakadt mennyezet

Néhol látszik a fal hengerrel festett mintája

Ilyen, ha a természet átveszi az uralmat

Jól elfotózgattuk páran az időt, így iparkodnunk kellett, hogy a csapat első felét beérjük, akik türelmesen megvártak egy elágazásnál. A Nyakas-tetőnél találtuk az első jelzőtáblát - eddig igen spórolósan bántak a jelzésekkel mind a S négyzeten, mind a sárgán. A helyzet valószínűleg az egyébként elég újnak látszó tábla után se lett jobb, de ezt nem tudhattuk meg, mert máris elvétettük az irányt. Erre persze csak a Három-szilnél lévő határkőnél jöttünk rá, mikor is megálltunk elemózsiázni. Szerencsére még könnyen korrigálni tudtuk a hibát úgy, hogy nagyon időt se vesztettünk. Perbálig azonban búcsút mondhattunk a sárga jelzésnek.

Még a nap is kisütött néhány percre

Napsütésben, de tévúton

Lovasok a láthatáron

Ne kukoricázzunk, már nincs messze Perbál!

Perbálon áthaladtunk a macskák utcáján - itt szinte minden háznál volt legalább egy macska. Páran itt igazoltan vagy igazolatlanul távoztak a csapatból, de az igazolatlan távozókat már csak egy kerítésmászást követően vettük észre jóval Perbál után. Addig azonban láttunk borospincét, egy fotózkodni nem kívánó vörös macskát és egy kápolnaromot is. Itt az Aynard vár hűlt helyét szerettük volna szemrevételezni, de hamarosan szembesülnünk kellett azzal, hogy megint elvétettük a S jelzést. Helyette azonban láthattunk egy szépen felújított Mária szobrot, melyet a perbáli kéményseprő szerencsés kimenetelű vaddisznókalandja emlékére állítottak és egy jópofa kőfejtőt is érdekes fákkal. Majd jött egy kis kaptató (ennek tetején értük el újra a sárgát) és ránk is sötétedett hamarosan, mielőtt még beértünk volna Nagykovácsiba.

Éppen meg tudtuk venni a makacskodó automatából a jegyeket és már indult is a buszunk, ahol nagy meglepetés ért, mert pár megálló múlva felszállt maga a Mikulás.

Vöröspocsolyában vörös gombák?

2013. okt. 7.

Ó kárhozat, hogy kizökkent a tér s idő,
Talán túl erős az energiamező.

Már az elején nem stimmelt valami. A turistaút kezdeténél egy hatalmas villa állt – jobban mondva a kert volt óriási, melyben a villa alig-alig látszott – kertjében egy hollószobor, gyűrűvel a csőrében. Először azt hittem, a Hunyadiak rezidenciájához érkeztünk, de ennek ellentmondani látszott egy oroszlánfejet formázó postaláda, és az „Energiagyógyító Központ” és „Táltos Iskola” felirat a névtáblán. Még poénból be is dugtam az oroszlán szájába a kezem, hátha megtudom a jövőm, de ehelyett csak kellemes bizsergést éreztem az egész testemben. Ide nekem hát az oroszlánt – és természetesen a gombákat!

A gombásztúra eligazítás része már nem is nagyon érdekelt, alig vártam, hogy nekivághassak a rengetegnek. Azért addig eljutottam, hogy fél 12-re vissza kell érni, meg hogy minden gombát szedjünk le, amit látunk… de ennél sokkal több nem.

Reményekkel teli indultam el a szenteket-hősöket ábrázoló képekkel tűzdelt fasorban. Mondjuk nem nagyon tudtam, ki is lehet az a Hunyadi Nándor János, de sebaj – sorra előzgettem a gombásztársakat, annyira buzgott ereimben az erő. A hegytetőig meg se álltam, aztán eszembe jutott, hogy elvégre is gombászni jöttem, bevetettem hát magam a rengetegbe. Fél óra hiábavaló keresgélés után kezdtem feladni. Sehol egy árva gomba a száraz talajon. Szent igaz, már egy jó hete nem volt semmi eső, hát honnan is lennének? Kissé elcsüggedve értem egy kellemes kis tisztásra. A ragyogó napsütés, a madárdal és a lágyan lengedező szellő arra csábított, hogy leheveredjek a fűbe. Zöld küllő klü-klü hangja hallatszott, aztán úgy tűnt, hogy összeér az ég a földdel. A rét szélén megláttam egy érdekes fát – hát persze, ez az életfa, más néven az égig érő fa.

Felbuzgott bennem néhai táltos őseim vére, gyorsan odaszaladtam és kúszni kezdtem fölfelé. Már majdnem ott voltam a csúcsánál, ekkor furcsa dolog történt, a fa átfordult és a menny helyett az alvilágba kerültem. Itt sem maradtam sokáig, mert eszembe jutott egykori olvasmányaim alapján, hogy most jön az a rész, amikor a sámán megküzd egy állattal. Körülnéztem, és ekkor átszaladt a színen egy Sándor névre hallgató turcsi orrú eb és röfögve-fújtatva megállt a fa alatt. Szarvasgomba után kutatva túrni kezdte a földet. Hirtelen a hátára pattantam és jól megsarkantyúztam és illa berek, nádak-erek… Csakhogy út közben eszembe jutott, hogy gombászni jöttem, és még semmit se szedtem. Mi lesz hát most? Gyorsan leugrottam az eb hátáról, az meg megkönnyebbülve továbbrobogott. Körülnéztem, mindenhol mohos törzsű fákat láttam. Ideális terep egy kis májgombászáshoz. Bekukkantottam egy-egy odúba, hátha szerencsével járok. Ahogy benéztem egy sokat ígérő mélyedésbe hirtelen zümmögve lódarázs méretű májgomba cafatok zúgtak el mellettem.

Gyorsan utánuk kaptam, hogy kosaramba gyömöszöljek néhányat, de a csúszós portékák mind kisiklottak a kezemből. Megint egy tisztás szélére értem, ahol megpillantottam egy kopár barna foltot a talajon – talán egy őz aludhatott itt. Csodák-csodája egy őzlábgomba nőtt a folt mellett.

Nagyon megörültem a zsákmánynak, már nyúltam is a zsebembe a bicskám után, közben megragadtam a gomba tönkjét. De jaj, valami szőröset éreztem, meg egy rúgást és mikor odapillantottam csak egy őz távolodó alakját láttam, a gomba meg sehol. Gondoltam, hogy elindulok a turistaút felé, hátha találkozom a gombásztársakkal és elkunyerálok tőlük pár gombát, hogy ne maradjak szégyenben. Ehelyett azt kellett látnom, hogy a jelzett úton karöltve a Vöröspocsolyás irányába vonul első hallásra valami templomi éneknek tűnő kocsmadalt dalolva Hunyadi Nándor, Szent Margit, Sárkányölő Szent György és hasonszőrű szerzet. Egyik-másik még gombákkal teli kosarat is cipelt – valószínűleg csak azért, hogy engem bosszantson. Teszek az egészre – gondoltam bosszúsan és visszamentem a rétre, ahonnan elindultam. Még van egy kis időm, addig kipihenem ezt a sok furcsaságot. Alig heveredtem le, arra jött két gombász. Hát ezek is csak a bosszantásomra jöttek, véltem, de aztán észbe kaptam, hogy ők bizony már visszafelé tartanak, hiszen jócskán lejárt már a gombászásra adott idő. Persze az ő kosarukban gomba is volt, még ha igen csoffadtak is, meg egy idétlen külsejű, baromfira hasonlító sárga plüssállat-szerűség, amit büntetőcsirkének neveztek. Néha gombadarabokkal kínálták, de az csak mérgesen villogtatta hatalmas szemeit és néha krákogott egyet és megállapította, hogy vörös pocsolyában nem nő vörös gomba.

Visszaértünk a találkozóhelyre. A Sándor nevű eb kurta lábain ágaskodva, röfögve firtatta kosaram tartalmát, de amikor az üres fenekére nézett, csalódottan húzódott gazdája lába mellé. A szentek és a hősök a villa falán és a fákról furcsán kacsintgattak kosaramba, Hunyadi Nándor János arcán mintha némi gúnyt is felfedeztem volna. Nem kevésbé meglepődött arcot vágott a gombák harmadik főnöke üres kosaram láttán. Kicsit próbált vigasztalni, hogy lesz ez még rosszabb is. De a gombák hiánya akkor már nem is érdekelt, mert tudtam, hogy visszafelé is bedugom kezem majd az oroszlán szájába.