Rohamos kitörésem macskakörömben

Fogadóbizottság a Virágos-nyeregben

Úgy tűnik, mostanában minden teljesítménytúrára való nevezésem hosszas fontolgatás, majd hasraütésszerű döntés előzi meg – nem volt ez másképp az idei Kitöréssel sem. Abban az egyben voltam egyedül biztos, hogy valamilyen formában, távon ott a helyem. Sajnos 2 hónapig küzdöttem az ízületeimmel és orvostól orvosig jártam, így a 60-as távra nem mertem nevezni (bár utólag azt kell, hogy mondjam, semmi gond nem lett volna), így maradt a 25-ös vagy 35-ös választéka. Sajnos az is hamar eldőlt, hogy senki nem társul idén hozzám – ismerőseim mind a 60-as távon indultak, Peti elég csúnyán lesérült egy kosármeccs után, és még a húgom se ért rá. Időközben ezen a tényen olyannyira elkeseredtem, hogy már-már lemondtam a Kitörésről és rászerveztem erre a napra egy gyalogtúrát, ami aztán egy (végül nem megvalósult) bútorszállítás miatt meghiúsult. Azonban túra nélkül se akartam maradni, így sebtiben leadtam nevezésem a 35-ös távra – riasztott a 25-ös sok résztvevője, valamint a félig városi terep, annál vonzóbb volt a 35-ös táv ritkábban járt útvonala, valamint a későbbi indulási lehetőség.

Katonasír a Csacsi-rét fölött

Ha már lúd, legyen kövér – a túra előtti nap szabadságon voltam és mivel már egy hete semmim se fájt, 3 hónap kényszerszünet után kimerészkedtem futni. Rögtön kerekítettem is egy bő 13 km-es edzést a Budai-hegységben a Svábhegytől egészen a KFKI-ig – megyek egy laza körre a Normafához felkiáltással. Legalább volt alkalmam kipróbálni a hómacskás futást, meg ízelítőt kapni a másnapi terepből és a katonasírnál kicsit ráhangolódni a kitörésre. Futás közben olyannyira felbátorodtam, hogy fontolgattam, futva indulok a 35-ön, nagyon titkon azzal is kacérkodtam, hogy megkísérlem az idei női rekordot, mely már pár éve felkerült a bakancslistámra. Csakhogy akkoriban sokkal jobb edzettségnek örvendhettem…

Ráadásul másnapra ez előző napi hepajnak köszönhetően masszív izomláz lett a combomban. Innen viszont már nem volt visszaút. Így tehát teljes harci futócuccban indultam a Virágos-nyeregben lévő rajthoz. Pont sikerült lekésnem a 137-es buszt, így a megállóban elbeszélgettünk pár leendő, igencsak didergő túratárssal. Mivel még elég kezdők voltak a műfajban, próbáltam tanácsokkal szolgálni, meg mutatni az utat felfelé a nyeregbe, ahova igen csúszós út vezetett és emiatt már a tulajdonképpeni indulás előtt felkerült a lábamra a hómacska.

Hosszasan kígyózó sor a nevezősátornál

A solymári EP

Annak ellenére, hogy a busztól az elsők között érkeztem fel, hosszas sor fogadott az indítósátornál. Kb. fél óra várakozást saccoltam, de szerencsére az indítók felpörgették magukat, így csak negyed órát töltöttem a korhű járgányok meghitt társaságában a katonai sátrak között, és kezemben az itinerrel már neki is vághattam az idei kitörésnek. A látványos díszlet miatt azonban nem mehettem el fotók nélkül, így talán veszítettem egy kevés időt. A következő solymári EP-ig való szakaszon ezen kívül is biztosan még rengeteg időt veszítettem ahhoz képest, amit futhattam volna, mert a katonasír felkeresését kötelezőnek éreztem, annak ellenére, hogy pár lépés kitérőt jelentett. Újból és újból utolértem egy-egy magyarul vagy németül beszélő csoportot, melyek a keskeny, csúszós ösvényen igyekeztek előre. Nem tartottam illendőnek oldalról hirtelen kielőzni őket, így inkább besoroltam mögéjük és megvártam az alkalmas pillanatot. Egyébként is tisztelendő, hogy ilyen messziről idejöttek, hogy evvel a túrával tisztelegjenek az elhunyt katonák előtt valamilyen családi vagy egyéb kötődés miatt. Ennek ellenére meglehetősen jól haladtam és hamarosan az igazolófüzetben tudhattam első pecsétemet. Idén a solymári Jegenye-völgyben lévő EP nagyon hangulatosra sikeredett, gyertyákkal kivilágított hídon közelíthettük meg a Paprikás-patak túloldalán lévő pontot.

Horthy szobor petróleumlámpák társaságában

A Muflon-itatóban

A völgyben hol futottam, hol bandukoltam, hiszen az erőmmel spórolni kellett a Zsíros-hegy, majd a Nagy-Szénás emelkedőjére. Itt ideiglenesen a macskámtól is megváltam. Jól jellemzi az idei terepviszonyokat, hogy nehéz volt kiszámítani, hol következnek a felfagyások, emiatt inkább hosszabb szakaszokat gyalogoltam/futottam a csúszásgátlóval, bevállalva, hogy jobban lefárasztja a lábamat, azonban elkerülve az esést. Talán ennek a taktikának köszönhetően sikerült is megúsznom, annak ellenére, hogy voltak nyak- vagy bokatörő részek.

Felérve a platóra újból futottam valamennyit. Néha a jégben keletkezett repedéseken átugorva már-már egy gleccseren érezhettem magam. Hamarosan be is futottam a Muflon-itatóba, ahol idén sikerült elkerülnöm a sorban állást. Szükségesnek éreztem a frissítést, így lenyomtam két kókuszos csokit és ittam egy kis kólát. Konstatáltam, hogy eddig a táv szűk egyharmadát tettem csak meg és előttem van még egy combosabb emelkedő is. Így hát újból nekivágtam. Néha elhagyott egy-egy rutinosabb terepfutó csapat, de inkább én előzgettem a többieket. A hómacska hol le, hol felkerült a cipőmre. A molyolással ugyan perceket vesztettem, de biztosan megspóroltam néhány csúnya esést. A Nagy-Szénás csúcsára vezető ösvény olyannyira síkos volt, hogy sokan még a macskával is vissza-visszacsúsztak, köztük én is. Hát persze, hogy megint tüskékkel befelé vettem fel a macskát az egyik lábamra! Újabb értékes percek teltek el az igazítással, aztán az utolsó rohamra indultam a csúcsig, ahonnan kénytelen voltam készíteni néhány képet a felfelé igyekvő fényes pontokról. Lefelé igyekeztem behozni a szerzett hátrányt. Még szerencse, hogy többen összetömörültünk, mivel könnyű itt elveszíteni a helyes irányt. Néha csekkoltam a GPS-t biztonság kedvéért, majd újra nekieredtem.

Ég a tábortűz a Fehér-út melletti réten

Ismerősen köszönt vissza a 2 héttel ezelőtti túrán látott forgóajtó és hamarosan itt is volt a Fehér út ellenőrzőpontja tábortűzzel és szanitécekkel. Miközben kicsit frissítettem és a fényképezőgépemmel molyoltam, egyik fölém hajolt és megnézte, minden rendben-e. (Tavaly már leírtam, hogy emiatt a bajtársias motívum miatt is járok el évről-évre a Kitörés túrára.) Szerencsére semmi gond nem volt, folytattam tehát utamat futólépésben, hiszen innentől folyamatosan lejt az út kisebb megszakításokkal. Az egyik elágazásnál majdnem elmentem rossz irányba, a Mária-szobor és a bánya felé, de szerencsére időben kapcsoltam. Majdnem más túrázókat is tévútra vittem, szóltam gyorsan nekik is, hogy hátraarc, bár tulajdonképpen errefelé is el lehet jutni Perbálra.

A gerincen egyre sűrűsödött a köd, mely végigkísért a völgyön is. Néha az volt az érzésem, mintha idő és tér megszűnt volna körülöttem, a semmi közepén futnék. Csak néha emlékeztetett a valóságra egy-egy belógó ág, vagy az út lámpám szűk fénykörében derengő széle. Valahol balra a Meszes-hegy tömbje lehetett, jobbra pedig az Aynard-vár magaslata. Itt a túrán azon szerencsések közé tartoztam, akik viszonylag jól ismerik a terepet, így kevésbé fenyegetett az eltévedés veszélye. A sok kevésbé gyakorlott turistának, illetve a távolról érkezőknek a tájékozódás is külön nehézséget jelenthet ebben a tejfehér ködben. Ennek ellenére a kerítésen átvezető létrát alig találtuk meg többedmagunkkal, pedig ott volt az orrunk előtt.

Deres rohamsisakok

A patakátkelés nem okozott gondot, majd kis idő elteltével megálljt kiáltott két, az út közepén rostokoló magyar katona. Papírellenőrzés után továbbkocoghattam Perbál irányába. A sarat felváltó aszfalton jól esett a futás, így nemsokára elém került a Kis Kaiser söröző cégére, ahol megkaptam következő pecsétemet és meleg teával kínáltak. Nem álltam ellen, hiszen korai érkezésemnek köszönhetően bőven volt hova leülnöm. Miközben iszogattam, próbáltam egyre éhesebb gyomromat egy bűn rossz proteinszelettel kiengesztelni – tanulság: kínai boltban sose vegyetek akciósat! A feléig jutottam a cipőtalp keménységű csodának, majd inkább előhalásztam a táskámból egy másik, ehetőbbet. Közben próbáltam fotókat készíteni a falakon látható háborús relikviákról sikertelenül, az objektívem folyton bepárásodott a melegtől. Szidtam közben a fránya hanyagságomat, hogy mégse húztam be a kabátom zsebét, így elhagytam a fele kesztyűmet menet közben.

Anyácsapusztánál

A sörözőből kiérve megcsapott a hideg, fázós ujjaimat felváltva voltam kénytelen melengetni. Nincs kedvem futni, be is előzött néhány futótárs. Emelkedők jöttek, ahol ráadásul nagyon nehéz tájékozódni a jelzések hiánya és a keszekusza útvezetés miatt. Folyton figyeltem a GPS-t, hol kell lekanyarodni. Volt, hogy a szalagok se segítettek, egy lépésnél tovább alig láttam tovább. Tétován ácsorogtam a telefonomba meredve, hogy vajon tényleg ezen a szántóföldnek kinéző micsodán kell-e lemenni. A kütyü által mutatott irányt megerősítette egy nálamnál sokkal határozottabb futólány. Gyorsan mögé soroltam. A következő kanyarnál már én figyelmeztettem, hogy rossz irányba megyünk. Gyorsan korrigáltunk. Nagyon egy tempót mentünk, bár néha kedvem lett volna előzni, mégis inkább maradtam mögötte, hiszen nem szeretem, ha folyton a nyakamban vannak. Ezzel ő is így lehetett, láttam, próbál egérutat nyerni. Hagytam hát, hadd menjen, inkább kényelmesen kocogtam Anyácsapuszta felé. A szalagozás szerencsére nagyon egyértelmű volt errefelé, sőt kis fényvisszaverő pontokon is megcsillant lámpám fénye. Tavaly itt már jócskán derengett, most viszont vaksötét volt nehezítve a köddel. Lefelé menet egyre bokatörőbbé vált a terep, olyannyira göröngyössé volt az út, hogy nehezen tudtam eldönteni, futólépésben vagy komótosabban haladjak-e tovább.

Zündapp motorok

Végre valahára elértem a pontot, ahol újfent teával kínáltak és biztattak, hogy Szomor már 10 km sincs innen. Itallal és energiával is jól álltam még szerencsére. Miközben a korhű járgányokat fotózgattam, az egyik hagyományőrző kisebb előadást tartott nekem a Zündapp motorokról. Bár telt az időm (valahol motoszkált bennem a futóördög és azt súgta, meglehetne az a rekord), mégis nagyon szívesen hallgattam. Meg próbáltam hallgatni a józan eszemre, ami azt mondta, hogy nézd, itt vannak nálad sokkal edzettebbek, gyakorlottabbak és jobbak, meg nem is tudhatod, melyikük éppen melyik távon van… Jó eséllyel vannak előtted mások is.

Mindenesetre a Kakukk-hegy felé vezető aszfaltos úton próbáltam lefaragni a hátrányomból és egész szépen fogytak a hátralévő méterek, kilométerek. Azonban a lekanyarodásnál megtorpantam: utat sehol se láttam, csak szántóföld és sár, meg átláthatatlan köd mindenhol. Ide-oda tébláboltam, kerestem az utat. Közben utolért egy srác, aki biztosan mutatta az előbb szántónak nézett utat. Ennyit a sokéves túravezetői tudásomról és tapasztalatomról... Ugyan a 60-as távon indult a túratárs, máris itt van a Kakukk-hegy alatt, pedig bevallása szerint egy métert se futott. Akkor itt kezdjünk el gondolkodni a teljesítménytúrázói és terepfutói mivoltomról is…

A Kakukk-hegyre felkúszó első méterek abszolválása hómacska nélkül lehetetlenség, pedig már a táskám legaljára süllyesztettem tokostól, szőröstől és bőröstől. Kénytelen voltam elővenni és felvenni, ami egy jó ötperces művelet. Mondtam is a srácnak, hogy menjen nyugodtan tovább, én úgyse fogom bírni fölfelé a tempóját. Meg lassan ideje felhívni Petit is, hogy jöjjön értem. Ránéztem az órára, éppen elmúlt hajnali fél négy. Úgy gondoltam, egy árnyalattal kevésbé kegyetlen háromnegyed négykor kiverni a páromat az ágyból, így vártam még. Közben újból elbizonytalanított a köd. Tudtam, hogy balra kellene fordulnom, de a szalagozás előre mutatott be az erdőbe, ahol megint nem láttam utat. Pedig ott volt, csak egyszerűen tovább kellett lépni bátran. Majd pár lépés után tényleg jött a balra kanyar és az embertelen, bár nem túl hosszú emelkedő. Elő is vettem a telefont, ha már úgyis belassultam, és újból beelőzött pár futóforma srác. Petit szerencsére ébren találta a hívásom, bár nagyon álmoskás volt a hangja. Már indul is, mondta készségesen. Ami azt illeti, hazajutásom idén királyi lesz a tavalyi kálváriához képest…

Már majdnem fent voltam a hegytetőn, amikor két marcona katona ugrott elém a semmiből és jelszót követelt. Uram isten, mi is lehet az? Talán „kitörés”? Ez elég gyenge próbálkozásnak bizonyult, mivel a kitörés valódi jelszava Hitler-Hindenburg volt, mint megtudtam. A pontnál újból partizánnak néztek és papírokat követeltek, még jó, hogy agyon nem lőttek, mint az erdőben császkáló gyanús elemet. Ha belegondolok, a magamfajta asszonyoknak akkoriban tényleg semmi keresnivalója nem volt a határban, szépen csendben várták otthon a katona vagy fogságban sínylődő urukat, főztek, mostak a gyerekekre és bujkáltak a fosztogató és erőszakos katonák elől, mentették, amit még lehetett és titkon sírtak. Azokhoz az időkhöz képest nekünk kifejezetten úri dolgunk van minden tekintetben, mégis néha cserélnék velük. Ők még meg tudták becsülni ugyanis azt a keveset, amijük volt, mi már erre is képtelenek vagyunk.

A szomori tornacsarnokban még csak lézengtek a kitörők, mire odaértem

Szépen csörömpöltem lefelé a Kakukk-hegyről a hómacskában, lassan kifogyott lábam alól a lejtő és a sár, elértem a kálvária stációit. Itt megint lekavartam valami útra, amerre nem kellett volna mennem, de szerencsére láttam a jó irányt. Ahogy ráléptem az aszfaltra, majdnem kicsúszott alólam a lábam – az útra ráfagyott a dér. Inkább az út szélén tempóztam a cél felé.

Igazából lehetne még ezen turbózni...

4 óra 30 után sétáltam be a szomori tornacsarnokba, a GPS-t 6 óra 51 perc 32 másodpercnél állítottam le. Hoztam az előre saccolt 6-7 órát. Közben átvettem a díjakat. Kicsit meglepődve konstatáltam, hogy felvarrót is kaptam, rá is kérdeztem a srácnál, hogy 35-ön is jár-e. Valamit mondott, de éppen a GPS-el bíbelődtem, így elhussantak szavai a fülem mellett. Pedig akkor kellett volna erősködnöm, mert valóban a 60-as távra kaptam díjazást tévesen. (Bár lehet, hogy egy futott 35-ös táv megér egy 60-ast, a másnapi masszív izomlázam legalábbis azt mondta.) Közben jóízűen elfogyasztottam a virslit és a forralt bort, valójában jól megéheztem. Úgy látszik, az energiahiány itt mutatkozott legjobban, mert különösebb fáradtságot, fájdalmat nem éreztem, inkább aludtam volna egy jót. Még fél óra se telt el érkezésem óta, máris csörgött a telefonom, Peti már itt is volt a csarnok mellett. Összeszedtem hát a cókmókom és kimentem a hidegbe, vissza a városba, a valóságba.

Hogy megtudjam, hogy valóban én lettem a 35-ös távon a leggyorsabb nő. Számít ez? Talán itt és most igen, korabeli mércével alig-alig. Mert más, sokkal életszagúbb dolgok voltak akkoriban fontosak.

Bár nem ez járt nekem, mégis ezt a díjazást kaptam

Készül a bejgli

Be kell vallanom, a bejgli nem tartozik a kedvenc süteményeim közé, bár az utóbbi időben valamelyest kezdek megbarátkozni vele. Talán pont ezért még sose készítettem ezt a karácsonytájt minden háztartásban fellelhető finomságot.

Pedig családi indíttatás lenne, mert nagymamám híres (bejgli)sütő asszony a falujában, Solymáron, süteményeit ilyentájt százszámra készíti annak ellenére, hogy életkora már a 9. X-et is jócskán meghaladta. Bejglijeit még külföldre is viszik, és egy ismert pékség is az ő receptje alapján készíti ezt az édességet. http://jokenyer.hu/jokenyer-beigli-bejgli-500-g-dios-vagy-makos-beigli/

A sütemény neve ezzel a -li végződéssel olyan németesen hangzik, és valóban jó helyen keresgélünk, mert a szó a német „beugen” (hajlítani) igéből származik. Eredetileg valószínűleg hajlított, patkó alakú formája lehetett a süteménynek. (Vö. osztrák „Mohnbeugel” - mákos kifli). https://hu.wikipedia.org/wiki/Bejgli

Csütörtökön alkalmam nyílt, hogy segédkezzek nagymamámnak a bejglisütésben. Az volt a tervem, hogy dokumentálom a folyamatot, de sajnos ezt keresztülhúzta az a tény, hogy csak 9 órára értem ki hozzá és addigra ő már az aznapi bejglisütés finiséhez ért.

Ennek ellenére nem maradtam tétlenül, mert elő kellett készíteni a másnapi bejglisütést, ezenkívül nagymamám egy másik süteménybe, a Non plus ultrába is belekezdett. Így hát kedvemre kontárkodhattam segédkezhettem nagymamám és apukám testvére parancsnoksága alatt.

Az aznapi bejglik még a sütésre várnak

A bejgliket tojással kevert vajjal kenjük meg

 Az aznapi bejglik még megkenésre vártak, majd bekívánkoztak a jól előmelegített sütőbe. Addig meg a meleg konyhában keltek a tűzhely közelében. Miközben a fázós sütemények melegedtek, becsomagoltunk pár ajándék bejglit fóliába és papírba, amiket aznap vittek el. Így tovább elállnak és nem száradnak ki karácsonyig.

Ezután nekiálltam a dió- és mákdarálásnak a holnapi bejglihez, nagymamám meg belekezdett az almapucolásba, mert a töltelékbe párolt alma is kerül! A daráló némileg muzeális és/vagy szebb napokat látott darab volt, de lényeg az, hogy hellyel-közzel működött. Sajnos a kiálló rugót nem sikerült helyretennem. Végül, a biztonság kedvéért nagymamám villanydarálóval is átdarálta még a mákot, hogy ne maradjanak benne egész szemek.

Majd összekevertük a mákot és a diót a töltelékek többi hozzávalóival. Érdemes talán arról is pár szót ejtenem, hogy a mérleg, amivel nagymamám pl. a cukrot, lisztet stb. méri, se egy mai, hipermodern digitális darab. :-)
 

Hagyományos tésztakeverés robotgép nélkül

Eközben nagymamám már neki is kezdett a Non plus ultra (egy linzerfajta) tésztájának összeállításához. Nos ezt se úgy kell elképzelni, hogy robotgéppel nekiesünk a cukornak, lisztnek, vajnak és tojásnak. Ehelyett mindent szépen egy fakeverővel keverünk egyenletesre. Ez a módszer kifejezetten tetszett, szép sima lett a tészta, így a jövőben alkalmazni is fogom.

Az elkészült tésztából lisztezett deszkán  rudakat gyúrtunk, melyeket többször összehajtogattunk és újabb rudakat készítettünk. Majd kis gombócokat gyúrtam nagymamám utasításai alapján. Ezeket egy tálba tettem és a hűtőbe raktam pihenni másnapig. Sajnos itt véget is szakadt a Non plus ultrával való ismerkedésem, talán egyszer otthon folytatom, hiszen ez is egy elég dekoratív süti, azonban egyben a munkásabb fajtákból való őkelme.

Készülnek a kis zsíros gombócák - nagymamám a háttérben a mákot darálja a villanyos darálóval

Non plus ultráék mennek hűsölni a frizsiderbe

A soron következő művelet a másnapi bejgli töltelékének összeállítása volt. A darált dióhoz és mákhoz cukor, fahéj, szerecsendió, szegfűszeg, reszelt citromhéj és rum társult, valamint a dinsztelt almát is belekevertük.

 

Készül az almatöltelék - margarinon párolt reszelt alma

 

Diós töltelék összekeverése

Mákos töltelék összeállítása

Közben pedig ki is sültek a bejglik, vehettem ki őket a sütőből. Deszkán hűltek ezután, de előtte még megkentük őket olvasztott zsírral, hogy a héjuk puha legyen és kiszedtük az elválasztó papírokat kés segítségével. Miután kihűltek megfordítottuk őket, hogy az aljuk is kihűljön.

Hűlnek a felfordított bejglik, miközben még kapnak egy kis kozmetikát

 Tulajdonképpen itt vége szakadt segédi teendőimnek, ideje volt hazaindulnom. Elbúcsúztam nagymamámtól és vizitet tartottam az istállóban, majd nekivágtam az erdőnek, hogy megspóroljam a környéki jegyet. Egy szép kis kb. 10 km-es túrát tettem Solymártól Hűvösvölgyig a Jegenye-völgy, Rózsika-forrás, Gercsei templom, a vitorlázó repülőtér érintésével. Mire leértem Hűvösvölgybe már majdnem besötétedett. Néhány képet készítettem erről a borongós hangulatú sétáról is: