Ősök nyomában

 Figyelem, csak erős idegzetűeknek: újabb önboncolgató bejegyzés a láthatáron. Ami nem is rólam szól igazából...

És amiben valahol mégis avval foglalkozom, hogy vajon miért túrázok és miért futok. 

Most nem a közvetlen, egyértelmű mozgatórugók érdekelnek, melyek ilyen irányba terelik az embert – legyen az a természet szeretete, aktív kikapcsolódás utáni vágyódás, testmozgás vagy kihívások keresése, netán fogyni vágyás és számtalan más indítóok –, hanem inkább a szinte tudattalanban kapirgálnék, olyan tényezők között, melyekről az ember keveset, vagy talán nem is tud, mégis valahol mélyen esetleg befolyásolják döntéseinket és választásainkat.

Az olyan emlékek se számítanak most, melyek bizonyára befolyásolták életem alakulását, mint például az, hogy szüleim már egész kis koromban vittek magukkal kirándulni, szinte évente alkalmam nyílt napokat-heteket tölteni a Bükkben, vagy éppen eljuthattam már 4 évesen is ilyen helyekre:

A Csorba-tó partján, ahol 4 és 44 évesen is megfordultam (majd képeket idővel mellékelek)

Van egy pszichológiai irányzat, a manapság divatos Hellinger féle családállítás, melynek elmélete szerint felmenőink döntései, életvitele, viselkedési mintái nagyban befolyásolják a leszármazottak viselkedését, viszonyulását egyes dolgokhoz, akár elakadásokat okozva egyes életszakaszokban egy-egy sérült pont által. 

Bevallom, csak érintőlegesen foglalkoztam evvel a területtel egy fordítás kapcsán, különösebben nem érdekel és nem is értek hozzá, de azért felteszem a kérdést: Mi van, ha őseink és mintáik tudat alatt pozitív irányba is motiválhatnak, terelhetnek? Még akkor is, ha nem is voltak esetleg közvetlen felmenők, csak távolabbi családtagok? Olyanok, akik esetleg életünknek csak pár évében kísérhettek minket, vagy akár olyanok is, akiknek létezéséről se tudtunk?

Az a tény mindig is szerepelt a családi legendáriumban, hogy anyai nagypapám fiatal korában sportos ember volt, focizott és futott is. Ennek bizonyságául sokáig állt a kredencen egy koszorút nyújtó bronz angyalszobor, amit egy megyei futóversenyen nyert. Kiderült, hogy a fiók számos, szintén futóversenyekről származó érmet is rejt. De sajnos senki sem tudta elmondani, pontosan milyen versenyek voltak ezek, és miféle díjak. Mindössze annyit maradt fenn a családi szájhagyományban, hogy nagypapám nagyon gyorsan tudott futni, és a focicsapatban a társai emiatt egy finn futóbajnok után Nurminak becézték. És hogy később is rendkívül mozgékony volt, remekül korcsolyázott például. Sajnos meghalt, mikor 3 éves voltam, így igazából tőle már semmit sem tudhattam meg minderről. Pedig mostani életszakaszomban, hogy én is aktívan futni kezdtem, nagyon is érdekelne mindez. 

Óriási szerencse, hogy van az Arcanum és a Hungaricana, és vannak a nyílt napok, amikor is ingyen lehet böngészni régi újságokban. Szoktam élni az alkalommal és kutatgatni mindenféle turistasággal kapcsolatban álló témában. Egy szép napon nagypapám nevére kerestem rá, hátha lesz valami adat arra vonatkozóan, miért is hagyományozta ránk azt a szép angyalfigurás szobrot.

Összesen 3 találat érkezett a Nemzeti Sport hasábjairól, egy az 1928-as októberi számból, illetve, egy-egy az 1929-es júniusi és júliusi számokból. A híradás szerint 100 méteres síkfutásban ért el helyezéseket a gesztesi járás leventéinek versenyén. 

Hogyan is zajlott egy ilyen verseny? Díszes külsőségek között, sok prominens vendég és elöljáró részvételével. Többféle versenyszám volt, az atlétikai pályán futás mellett súlydobásban, gerelyvetésben, diszkoszvetésben és magasugrásban is összemérhették tudásukat a leventék. Többféle futótáv és korcsoport volt: 60 m, 100 m, 200 m, valamint junior és szenior korosztály. (Leventekötelesek 12-től 21 éves korukig voltak az ifjak, de pontosan nem tudni, mit is jelentett ez a bontás.) Az biztos, hogy nagypapám már az idősebb, szenior korosztályban versenyzett. Érdekesek az időeredmények is: 12,6 mp (1929. június), 13 mp (1929. július), ill. 13,4 mp (1928. október), de a szerencse forgandóságát mutatja, hogy míg a 13 mp első helyet jelentett, a legjobb 12,6 mp-es időeredmény csak második helyre volt elegendő. 

Azért nézzük meg, ekkoriban mi is számított pontosan jó eredménynek: az olimpiai csúcs férfiaknál 10,9 mp volt 100 méteren. Ennél nagypapám legjobb regisztrált eredménye csak 1,7 másodperccel tér el. Az összesen annyi, hogy elszámolok ... kettőig se. Jó, persze tudjuk, ez pont az a sportág, ahol még a tized- és a századmásodpercek is sokat érnek...

Szóval nagypapám fiatalon sprinter volt. Az általunk őrzött szobrocska meg jó eséllyel egy ilyen vándordíj lehet (bár nem értem, hogy nem vándorolt tovább egy későbbi győzteshez). Meg persze az is lehet, hogy nagypapa több versenyen is részt vett, esetleg nyert is, csak ezeknek a versenyeknek nem volt hír értéke, és ennek fejében maradhatott nála a szobrocska.

Nagypapámnak több, összesen 8 testvére is volt (12-en születtek), ezek közül az egyik, József, még repülőgépet is készített 1908-ban. Az általa feltalált tömőgépről meg még tanulmányokat is írtak. Mégse róla szól a legtöbb újságcikk, hanem egy másik fivérről.

Híradás az Esztergom újság 1910. aug. 14-i számából az új repülőgépről

Itt éppen egy másik rokonunk komáromi múzeumát mutatja be az 1983-as Turista Magazin, ahol a repülőről fotó is látható volt

Ha már Turista Magazin, akkor említsük meg Lászlót is, nagypapám másik fiútestvérét, akit tovább volt szerencsém ismerni, és arról volt híres, hogy még 90-en túl is fürge léptekkel szaladt fel a lépcsőn. Arra emlékszem, hogy gyerekszemmel is mindig élmény volt a látogatása ennek az öregen is fitt és gyors észjárású bácsinak. Míg testvéreimmel az asztal alatt tekergőztünk és lopdostuk a pogácsát az asztalról, Laci bácsi szívesen mesélt például a turista élményeiről. Amiből rengeteg lehetett. Egyszerű felsőörsi kántortanítóként kezdte a pályafutását, amit veszprémi iskolaigazgatóként fejezett be, közben meg a Veszprém környéki és bakonyi turistáskodás és tájfutás egyik megalapozója és mozgatórugója volt. De minderről mi mit sem tudtunk. 

Veress D. Csaba: Felsőörs évszázadai. A község története a kezdetektől napjainkig.

Ennek egyértelmű példája, hogy mindig is ott lapult a Vártúrák kalauza című könyv a polcunkon, amit diákként többször a tanulnivalóm mögött (és helyett) böngészgettem. És sose lettem figyelmes arra, hogy a dunántúli várakkal foglalkozó kötet szerzői között ott van egy ismerősen csengő név, Venczlik Lászlóé. Se én, se az unokahúga, édesanyám, se apukám, aki valószínűleg szintén olvasta ezeket a leírásokat. És valahogy a rokoni látogatásokon se került szóba az, hogy mi mindent tett is ő a természetjárásért, illetve annak megszerettetésért az ifjúság körében.

Talán az alábbi cikkből, ami sejteti szerteágazó tevékenységét is, kirajzolódik karaktere:

Egy 1981-es cikk a természetjárás Veszprém megyei úttörőjeként jelöli meg őt is:

"Bakancsos öregek" között megemlítve

Rengeteg újságcikkben megtalálható a neve, ezek között számos visszaemlékezés tanárként és természetjáróként is követendő példaként említi, turista fronton is számos díjat vehetett át munkásságáért. De érdekes módon ezekkel sose dicsekedett.

Szóval lehet, hogy nem megy csodaszámba ilyen ősökkel és családtagokkal, hogy nálam is alapvető vonás a természet és a mozgás szeretete. És talán az sem meglepő, hogy mindkét testvérem szintén nagyon szeret kirándulni. 

Amikor csak tehetem, megyek ki az erdőbe, a hegyek közé futni, túrázni, hegyeket mászom, túrát vezetek, edzek a következő futóversenyre vagy éppen túrablogot írok. Mert a véremben van. Ugyan 13 mp-en belüli 100-ast jó eséllyel nem fogok futni sosem és makett repülőt se fogok készíteni, nemhogy igazit, de most már tudatosan inspirál a múltjuk. Még ha nem is érhetek a nyomukba. Erre jó példa, hogy versenyeken, mindig gondolok nagypapámra, aki szintén versenyzett, nem is akárhogyan.

Ámokfutás két felvonásban

Az idei Pálos teljesítménytúrám sok szempontból máshogy alakult, mint eddig. És ezért nem csak a kialakult akut vírushelyzet volt felelős. Úgy kezdődött, hogy február végén az orvosom kvázi eltiltott a hosszú távú teljesítménytúráktól avval a felkiáltással, hogy az még egy egészséges embernek is sok, nemhogy egy autoimmun betegnek. (Na jó, csendben jegyezzük meg, hogy neki a habitusa alapján valószínű, hogy még 15 km is sok lenne...) Ennek köszönhetően egy emberkísérlet mellett döntöttem: idén mindenféleképpen kihagytam volna a 70-es távot, helyette a 20-asra mentem volna. De mit ad Isten, kiderült, hogy ebben az évben elmarad a vírus miatt a 20-as túra, csak 40 és 70 között lehet választani. És mire egyáltalán meghirdették a túrát, én már beneveztem a Spar maraton 10 km-es távjára, október 2. hétvégéjére. A Pálos ugye október első hétvégéjén szokott lenni, így nem gondoltam, hogy ütközik majd a két rendezvény. De valahogy most a túra napja mégis október 9-re esett. Ez azt jelentette, hogy 70-es távon, még ha akarnék, se tudnék indulni, tehát kizárásos alapon bevállalhattam a versenyen kívüli indulást vagy a 40-es távot. Mivel olyan nincs, hogy nem indulok valamilyen formában a kedvenc teljesítménytúrámon, az volt a szándékom, hogy szépen benevezek a 40-es távra. A következőképp okoskodtam: 10 + 42 csak 52, és az akárhogy számoljuk is, kevesebb, mint 60, amitől úgy hátrahőkölt az orvosom. Pláne kevesebb a teljes 74 km-es távnál, szóval így a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad paraszti logikával nézve. Hogy ez a gyönyörűen kitervelt őrültség autoimmun betegségemre hogy hat, az meg majd kiderül az idő előrehaladtával.

Túl a felén (fotó: Zákány Gergely Photography)

Szóval reggel nagyjából 9 és 10 között lefutok majd szépen 10 km-t, ezután gyorsan hazateleportálom magam. Gyors zuhanyzást követően aszfaltcuccból átvedlek terepholmiba, és már irány is Csobánka, ahol 12-ig meg kell jelennem. Elméletben mindez lehetséges is, ha megy a tervezett idő a futásnál, nem tökölöm el a hazautat és a köztes időt, valamint az utazáshoz tényleg csak annyi idő szükséges, amennyit az útvonaltervező ír. Mivel ügyes leányzó vagyok, miért ne sikerülne, ami papíron lehetséges?

Alakulnak az őszi színek

Szépen befizettem tehát a Pálos nevezési díját is, és vártam, hogy eljöjjön a nagy nap. Mindent kikészítettem már előre: futócucc egyik oldalon, túracucc megpakolt hátizsákkal a másik oldalon, csak meg kellett találnom a megfelelő kupacot a kanapén. Ebben nem is volt hiba, fél kilenckor már bőszen kocogtam a starthely felé, a közeli Infoparkba. Az előző versenyemből okulva most a WC-t is felkerestem, sőt egy remek Sparos fejpántot is sikerült szereznem, mielőtt ellőtték volna a maszkos futópartit. Mostanság ugye mindig maszkban indulunk, maszkban végzünk verzió van, amit illik be is tartani, már csak azért is, hogy a jövőben is legyenek versenyek. A futás maga mondhatni remekül ment. Augusztus második felében kezdtem edzeni, addigra már kialakult nagyjából a stabil jó állapotom és tudtam újra érdemben futni. A nyaralás alatt jól belehúztam az edzésbe, és be is neveztem a Wizz Air félmaraton 10 km-es távjára, ahol sikerült egy órán belül teljesítenem addigi 2. legjobb időmmel. Az útvonal megegyezett a mostanival, és érezhető volt a különbség az 1 hónappal korábbi és mostani edzettségem között. Akkor a nagy hőségben kb. 5-6 km-ig ment a lendület, és sajnos a startnál is nagy volt a tülekedés. Most viszont egy zónával már jogosan előbbre lőttem be magam, így a startot is jobban el tudtam kapni. Előbb futhattam a saját tempómat, amit nagyjából végig sikerült megtartani. A végén maradt még egy sprintre is erőm, így nem csoda, hogy mikor átfutottam a célkapun, jobb bruttó időt láttam, mint az egy hónappal korábbi nettó időm. Fáradtság tekintetében is sokkal jobban jöttem ki a versenyből, csak sajnos a jó kis lejmolt fejpántot sodortam le a fejemről a nagy örömködésben a célvonaltól az ajándékátvételig. Lenyomtam gyorsan a kapott banánt és kiittam a fél ásványvizes palackot, majd avval a lendülettel futottam is haza befutócsomagostól. (Most ezt az 1-2 kilométer pluszt ne nagyon emlegessük a dokinak, ha rákérdez...)

Öröm a célban

Első küldetés tehát kipipálva, most jön a két felvonás közti szünet. És nyilván ha valamin el lehet bukni a dolgot, ez lesz az, még ha maga az előadás hatalmas kasszasiker is. A zuhanyzós, öltözködős, néhány falatot bekapunk rész jól sikerült, a húgom is időre elkészült, aki szintén jött Pálosozni versenyen kívül egy egyéni 30 km-es távon, és mindennek köszönhetően viszonylag időben el is tudtunk indulni. Azt is tudtuk, hogy a futóverseny miatt lezárások lesznek, csak valahogy a Wazze nem szerzett erről tudomást, és folyton a versenyterületre akart minket küldeni. Próbáltuk kitrükközni, de szegény teljesen meg volt kavarodva, így végül ignoráltuk a létezését és mentünk (volna) amerre gondoltuk. Szerintem a megközelítési koncepciónkkal se volt igazából semmi gond, meg Peti is rutinos sofőr, tehát nem itt keresendő a hiba. Valahogy úgy tűnt már a Villányi útra kikanyarodva is, hogy a komplett város egy nagy dugó, ahol hol kicsit jobban, de inkább kevésbé lehet haladni. Hogy most ez a futóverseny és a Nemzeti Vágta miatti lezárások miatt volt, vagy csak mindenki kifelé igyekezett a városból a napsütéses idő miatt, az nem fog soha kiderülni. Amire leverekedtük magunkat a rakpartra, addigra láttuk, hogy esélytelen lesz kiérnünk 12 előtt Csobánkára. Nagy üggyel-bajjal sikerült beszélnem a rendezőkkel, akik végül biztosítottak, hogy megvárnak. Sajnos a Szentendrei út is állt, majd Budakalászon is újabb és újabb dugókban kényszerültünk rostokolni, így újabb időhátrányt sikerült felhalmoznunk. Valahogy úgy tűnt, mindenki a Pilisbe igyekszik. Körülbelül fél 1-re sikerült odaérnünk a Pálos 40 rajtjához – és mint kiderült, nem én voltam evvel az utolsó induló. Köszönet még egyszer a rendezőknek, hogy megvártak, és így elindulhattam egyáltalán.

Szóval fél egy körül már egy igazolófüzet és egy chipes karkötő boldog tulajdonosaként roboghattam tova Csobánka főutcáján Márianosztra irányába. Ez a táv éppen 42 kilométer, egy kerek maraton terepen, amit most részben futva tervezek megtenni. Ráadásul idén a szokásosnál több részt fogok futni ezen a szakaszon, hiszen mindössze „csak” 10 gyors km van a lábamban 32 lassú helyett. Elvégre a Spar maratonon – nevével ellentétben – nem teljesítettem a maratoni távot – hát most azért is meglesz! A Szentkútig a nagyobb emelkedők kivételével végig futottam, de közben azért tartottam egy kis szünetet 1-2 kép erejéig. Meg útba igazítottam a zöld és kék elágazásánál két bizonytalan kéktúrázót is – végül is ma van a Kéktúra napja is. A szentkúti ponton most is volt dínom-dánom nagyon-barátságos pontőrökkel és mise utáni hangulattal. Nem időztem sokáig, hiszen még éppen csak elindultam. A Hosszú-hegy emelkedőjét túratempóban nyomtam a lapos részeken itt-ott belefutva, de idén így se viselt meg. Aztán a csúcson szünet néhány fotó erejéig, és spuri tovább a lejtőn egészen Pilisszántóig. Idén a vírushelyzet miatt sajnos almás pont se volt, de láttam, hogy a polgármester azért kijött szurkolni a résztvevőknek. A Szénégetők kútjánál éppen megint készítettem pár képet, amikor rám köszöntek: tesóm néptáncos barátait, egy házaspárt és barátjukat értem utol. Kicsit beszélgettünk, meg csináltak rólam pár képet, de sajnos kénytelen voltam elég hamar elbúcsúzni. Az volt a tervem, valahol utolérem a húgomat, aki 15 km előnnyel és kb. 1 óra hátránnyal indult hozzám képest és most már Pilisszentléleken jár. Emiatt ezt a nemszeretem szakaszt is úgy terveztem, hogy nagyrészt futom. És mint most kiderült, nem is annyira unalmas és nehéz így tempósabban, hiszen inkább lejt, mint emelkedik. Na jó, máshogy gondolkodik az ember 40 km-el vagy 20 km-el a lábában... Petivel is konzultáltam, aki egy kisebb körtúrát csinált a Klastrompusztán hagyott autó és a Pilis-nyereg között, de sajnos úgy jött ki a lépés, hogy éppen elkerültük egymást.

A Szentkút felé

Testi és lelki táplálék - ezt nyújtja ez a teljesítménytúra

A Hosszú-hegy csúcsán

A Szénégetők kútjánál

A gyors tempómnak hála hipp-hopp oda is értem Klastrompusztára, ahol rá kellett döbbennem, hogy idén bizony nem fogom, még ha tudnám se utolérni a zarándokokat, mivel nincsenek – köszönhetjük ezt is a koronavírusnak. A kedves pontőr megkínált pezsgőtablettával, almával és szőlőcukorral, amiből mindent elfogadtam az alma kivételével, sőt a hozott anyagból is lakmároztam, hiszen eddig csak iszogattam menet közben a tasakomból. Kicsit el is beszélgettünk, és konstatálta, hogy jó gyors vagyok ám. Na igen, eddig valóban – de most jön a feketeleves a szentléleki gulyás képében, kombinálva a Pilis irdatlan emelkedőjével, utána pedig a Felső-Ecset-hegy kaptatója, ami miatt nem lehet ezen a szakaszon olyan tempóban haladni, mint eddig. A nyeregbe felkúszva akadt még egy hátráltató tényező, amit az ember nem szívesen iktat ki. Ezek a spontán beszélgetések, amelyek gyakran kialakulnak, ha elhaladunk egy-egy sors- és egyben túratárs mellett. Ilyenkor derül ki, hogy hány visszatérő „rajongója” van ennek a rendezvénynek, és hogy hányan teljesítik a könnyűnek nem mondható 70-es távot még nem fiatal koruk vagy kevésbé kedvező adottságaik ellenére is. Ez igazán becsülendő dolog. Bár én az 5 teljesített 70-es távommal így is előnyben voltam, de tudom, hogy vannak nálam még sokkal kitartóbbak is. Sajnos előbb-utóbb tőlük is el kellett köszönnöm, ha utol akartam érni a húgomat és folytatnom kellett ezt a flúgos futamot, immár lejtőnek lefelé a Pilis oldalában. Azért a kikericsfotózás idén se maradhatott el természetesen. Ez a gulyás dolog mindig egy hatalmas dilemma. Kb. egy fél óra időhátrányt jelent, ami éppen elég tud lenni egy komp lekéséséhez. 70-es távon ráadásul egy ilyen hosszú állás 50 km körül pont megfelelő időtartam az izmok lemerevedéséhez. Most azonban ennyi még nem volt a lábamban, no meg szívesen is látják az embert, meg a leves is finom, tehát önkéntelenül is lekanyarodtam, mikor megláttam az invitáló molinót.

Kilátás a Klastrompuszta előtti szakaszon

Kapisztrán-kunyhó az ún. Szénás-úton

Egykori szovjet emlékmű (most II. világháborús emlékmű) a Pilis-nyeregben

„Uram, ajándékozz meg jó emésztéssel, de adj ennivalót is hozzá!” Nekem, mint IBD-s betegnek, különösen szívhez szóló ez az ima, így természetes, hogy felfelé kanyarodtam a lépcsőn a gulyásos tálak felé.

Csalódnom most sem kellett, finom meleg étel és mellé bor is járt, bónuszként egy lelkes és aranyos konyhás kisfiú nyújtotta át az ételeket. Az estebéd elfogyasztása miatti hátrány ledolgozása érdekében annyira siettem, hogy majdnem legurultam a főtérre vezető lépcsőn. Teca kocsmája előtt csak úgy tolongtak most is gyüttmentek (értem ezalatt a film miatt tömegesen idecsődülő, nem bakancsos turistákat), hogy alig lehetett kikerülni őket. Felkötöttem a nyúlcipőket és irány minél előbb a kolostorrom. Az emelkedőn persze belassultam, aztán a pontnál feltankoltam szőlővel, szőlőcukorral, süteménnyel és egy pecséttel. Majd hirtelen gyanús lett nekem egy fejpánt: csak nem Csúcsforma?! Dehogynem! Tavalyi retyezáti túratársam, Melinda volt az Csúcsformás pólóban és csősálban. Rövid társalgás után sajnos megint búcsút kellett mondanom, és nekiveselkedtem a Pilisszentlélek és Basaharc közti hosszú gerincre vezető emelkedőnek. Mikor felértem, rohamtempóba kapcsoltam. Ennek ellenére sejtettem, hogy hiábavaló lesz a próbálkozásom, hogy utolérjem húgomat. Ő jó eséllyel már az utolsó kilométereket morzsolja a komp felé, míg én csak most kezdek neki a kb. 13 km-es útnak. Ebből nemhogy 5 órás komp nem lesz, még 6 órás sem, futhatok akármennyit. Azért én csak futottam és futottam, ahol csak bírtam, sorra hagytam magam mögött az Enyedi-halálát, meg a képesfát, amit észre se vettem, mígnem eljutottam arra a pontra, hogy innen a 7-es komp tuti meglesz, max. még a gerincről levezető lejtőt megfutom és onnan nyugodtan sétálhatok. Néhányan utánam szóltak, köztük egy család is, kis gyerekekkel, hogy tartsam már vissza nekik a kompot. Oké, intettem, és már robogtam is tovább. Basaharc házai között aztán pihenőlépésre váltottam. A komp meglett, várhattam még egy jó negyedórát a tábortűz mellett némi teával töltekezve, de most ez nem volt kardinális kérdés, az izmaim köszönték szépen, de kitűnő állapotban voltak. Közben a család is sikeresen befutott, sőt még jó néhányan, így népes sereglet gyűlt össze a fedélzeten. Az átkelést jó pár teherautó, köztük egy IFA társaságában élvezhettük. Sajnos a naplementéről most lemaradtam, mint a húgom társaságáról is, aki már sikeresen átkelt az előző komppal és most érhet lassacskán a célba.

Pajkaszegi pajta :-)

Barátságos kiszolgálás – mindenhol a túra során

Visszatekintvén a Pilis és a Fekete-hegy irányába

Ladatali

A pilisszentléleki kolostorromok

A kompról leszállva most nem kísértenek a merev izmok és a hólyagok sem, szinte üdén és kipihenten eredek tovább Szob utcáin – többek között ez a különbség a 70-es és a 40-es táv között. Mindig is kíváncsi voltam, milyen is ez a Boldog Özsébről nevezett túratáv: most tessék, megtudtam. Hogy tetszik-e az nem kérdés, de ennek ellenére azt hiszem, maradok a 70-esnél, ha az egészségem (avagy a betegségem) is úgy akarja. Jó eséllyel idén mehettem volna eddigi legjobb időmet, ez lett volna a hatodik teljesítésem, de az már sose fog kiderülni, hogy elértem volna az eggyel előbbi kompot és ezzel óriásit léptem-e volna előre. Idén az időjárás is kegyes volt és remek formában vagyok, emiatt tényleg sajnálom... De talán majd jövőre, ez a komp ugyanis már elment...

Kilátás a Búbánat-völgyre

A kompra várva

Ezeken morfondíroztam a Sukola-kereszt felé menet. A csippantás után (idén pecsét nem volt) megnéztem a földön fekvő keresztet, amit még februári túránkon találtunk ebben az állapotban. Úgy tudom, szerencsére nem vandálok tevékenykedtek, hanem a viharos szél döntötte le, és a pontőr lány biztosított is, hogy hamarosan helyreállítják.

Pár éve sokkal kényelmesebb, murvás úton haladhatunk ezen az általam szintén nem nagyon kedvelt szakaszon. Ennek köszönhetően sikerült is a 7-es komp élmezőnyébe verekednem magam, amiből hamarosan pole pozíció lett, mihelyt lejteni kezdett az út. Egy jót futottam még egészen a templomkapuig, de előtte még sebtiben odaköszöntem édesanyámnak, aki éppen arra sétált (persze nem teljesen véletlenül). A célban mindent megkaptam, ami járt a 40-es táv teljesítéséért, nagyjából ki is derült, hogy sikerült az élmezőnyben végeznem. (5. abszolút hely, 1. női teljesítő). Evvel az eredménnyel azt hiszem, a második kihívás is sikeresnek tekinthető. Az elsőről még gyorsan annyit, hogy itt a 91. helyezést értem el a női mezőnyben 53:07 perces nettó időeredménnyel, ami addigi legjobb eredményemnek számított (egészen a rá következő vasárnapig, amikor is 51:53 percre turbóztam fel magam). Szóval minden jó, ha vége jó, a szünetben történt fiaskótól meg tekintsünk el szépen, hiszen az úgyse számít.

Innen már csak annyi volt hátra, hogy megkeressem a szüleimet, a húgomat és a velük érkezett gyerekeket, majd még gyorsan elmenjünk apukámmal egy kör browniera a polgármesteri hivatalba, ahol most a túra utáni megvendégelés zajlott. Persze minden abszolút víruskonform módon, sok fertőtlenítővel és maszkokkal. Mert ugye ami jár, az jár. :-)

És végül az elmaradhatatlan őszi kikericsekből egy kis ízelítő