A negyedik

A város felett

Vajon mi ösztönzi az embert arra, hogy újból és újból nekivágjon minden évben ugyanannak a túrának? A kedves szervezőgárda? A testi és lelki táplálékot egyaránt nyújtó frissítőpontok? A táv, melynek teljesítése bármikor kihívást jelent számomra? A rutin, mely egyszerűbbé teszi a felkészülést? Ezek a kérdések és válaszok motoszkáltak a fejemben, mielőtt negyedszerre is beneveztem a Pálos 70 teljesítménytúrára.

A felkészülés ugyan idén sem volt zökkenőmentes: nyáron ízületi problémákkal küszködtem, de szerencsére ezek őszre megszűntek. Az idő is ideálisnak ígérkezett, így minden akadály elhárult az indulás elől. A pálos szerzeteseknek egész biztosan jó égi összeköttetéseik vannak – ezt minden évben megállapítom – hiszen idén is ragyogó idő fogadott minket 20 fok fölötti hőmérsékletekkel.

Csak az volt a kérdés, milyen felállásban induljunk: Peti is kacérkodott a 70-es távval, én viszont szerettem volna, ha van biztos hazafuvar, meg egyébként is aggódtam, hogy a teljes táv sok lesz neki, így a tavalyi konstrukciót választottuk idén is: korai, 5 órás indulás Petinek a 35-ös Virág Benedek túrán, nekem pedig a 74 km-es egynapos teljesítménytúrán. Mint minden évben, a családból húgom is indult a 22 km-es távon.

Idén is párban, indultunk neki

Az indulásnál nem volt semmi fennakadás, még nagyobb tumultus sem, bár a kivilágított város látványának idén sem tudtam nagyon ellenállni – annak ellenére, hogy tudom, hogy gépem nem alkalmas ennek rögzítésére. A rövid emelkedő szakasz és a lábtörő lépcsők után ismét futótempóra váltottunk egészen a víztározóig. Idén már Peti is megfelelően öltözött és nem zavarta a sok ruha és az izzadás. A felszerelését is sikerült egész ügyesen a feltétlenül szükségesre optimalizálni, sőt még én is könnyítettem egy kabáttal a szokásos cókmókot és ez meg is látszott a tempón. Valamint az is, hogy nyáron több magashegyi túrán is részt vettünk, és néhány méter híján első 3000-esünket is tarsolyunkba tehettük. Hátizsákunk fizikai tartalma ez volt, és hogy lelki téren mit tartalmazott, az felkerült a molinóra a víztározónál.

Ébred a város

Felváltva sétáltunk-futottunk egészen a meredek Diós-árokig. Errefelé olyannyira kihalt volt a környék, ráadásul szalagokat is alig láttunk, hogy tanakodni kezdtünk, nem vezették-e másfelé idén a túrát. (Így jár, aki csak rutinból megy és nem olvassa az itinert…) De nem, mert még az ominózus Kútvölgyi kápolnához vezető lépcső előtt újból megpillantottunk pár szalagot, így némileg megnyugodtunk. A kápolnában frissítő forrásvizet kaptunk az első pecsétünk mellé. Ahogy fölfelé kúsztunk a kaptatókon egyre világosodott, sőt még egy kakas is kukorékolt az elegáns villákkal szegélyezett utcákhoz kevéssé illően. De mivel többször is hallottuk mindketten, kétség nem férhet hozzá… Mindenesetre nagyon meglepő volt.

Napfelkelte a Normafán – egy évben egyszer megéri érte felkelni

Már-már elértük a Normafát, mikor majdnem keresztülgázoltam egy elhagyott itineren. Gyorsan felkaptam, hogy majd leadom a következő pontnál, vagy ami elég esélyes: utolérem a tulajdonosát. A normafai napkelte idén se maradt el szépségben az eddigi évektől, viszont a résztvevők számát igen csak keveselltük. Az Anna kápolna környékén mindig nagy szokott lenni a nyüzsgés, idén alig lézengett egy-két ember a pont környékén, a tea és kávé is elmaradt. L Ezt kárpótolta egy zseniális pogácsa (ha valaki ismeri a receptjét, akkor küldje már el J). A pontőrök szerint azonban idén is vannak annyian, mint az előző években – lehetséges, hogy éppen rossz ütemet fogtunk ki. 

Csendes elmélkedés a Szent Anna kápolnánál

A pontőrök idén is kitettek magukért

Mindenesetre megtudjuk, hogy néz ki az elveszett itiner tulajdonosa, akinek hamarosan nyomába eredünk, majd a Libegő után meg is történik az átadás. Szépen lefutunk egészen a következő pontig, a budaszentlőrinci romig, bár Peti továbbra se kedveli a köves lejtőket. Elég jó időt megyünk, meg is dicsér a pontőr minket. A továbbiakban sokszor Peti biztat futásra, miközben én lazsálnék, néha meg fordítva, ennek következtében tényleg jól haladunk, sorra marad el a kisvasút sínpárja, a Hárshegy, a Tótasszony, a retro vidámpark a Nagyréten. A remetei aszfaltos szakaszon végül én fogom vissza Petit és várom Csipit, mikor hagy el minket. De nem jön. Mi viszont beérünk a következő pontra, a máriaremetei templomhoz, jókat beszélgetünk miközben a tempóra is figyelünk, csak az útra nem, így a mögöttünk jövő társaság figyelmeztet egy kanyarra.

Csodálatos őszi színek Solymár felé haladva

A solymári Szarkavár kapujában

Törpék...

és óriások rulez!

A kötelező solymári óranézés csaknem negyedórás előnyt mutat minden eddigi legjobb időmhöz képest, sőt innen jön még a java: megállás nélkül futunk egészen a Szarkavár aljáig. Azért a várba vezető kaptatót mi se bírjuk, így azt gyalog tesszük meg. Itt vár minket az újabb pecsét egy-egy Sport szelettel kiegészítve. Úgy döntünk, kicsit fotózkodunk a várban, ha már ilyen jól jöttünk, majd továbbfutunk a vasútállomás irányába. Itt egy fél pár futókesztyűt találok, és bár teljesen nem vagyok meggyőződve arról, hogy egy túratárs hagyta el, továbbviszem a következő pontra leadni. Idén egy levágott kukoricásban törjük magunkat előre a Kevélyek felé, mivel a szokásos ösvényt eléggé benőtte a dzsindzsa. A 10-es úton való átkelést kis híján úszom meg, majdnem elcsap egy motoros, de szerencsére Peti figyelmeztet. Ahogy futásba kapcsolunk a nyaralókhoz vezető lejtőn, szinte nyúlként száguld el mellettünk Csipi, még oda is köszön – pedig mi is tempózunk – csak éppen kényelmesen. Ennyit a terepfutói ambícióimról. J Hullámvasút a Solymári-fal alatt, majd a nemszeretem emelkedő a Kevély oldalába és már el is érkezett az elválás pillanata – de előtte még gyorsan csinosítok egyet neon kompressziós szár-szoknyanadrág-neonpóló kombóba, mert búcsúzni is tudni kell. No meg kellemesebb is így, ha már így felkúszott a hőmérő mutatója. Peti szerencsére már tudja, hol a cél, így kevésbé aggódok miatta, inkább a térdem fájdogálása bosszantó. De szerencsére kisebb megszakításokkal a Szentkútig megy a tempózás.

A solymári állomás őszi pompában

Kukoricaföld a közeledő Csipivel

És a Kevélyek távolodó Csipivel – esélytelen utolérni...

Itt elválik az utunk

A csobánkai temető, az örök fotótéma

Valószínűleg nem a szervezők tehetnek arról, hogy az itteni elemózsiafelhozatalt idén elég gyérnek találom az előző évekhez képest. De azért panaszra nincs ok így se, ott van idén is a különleges narancssárga zsíros kenyér, ami már magában is elég lenne, és akinek ehhez nem fűlik a foga, más csemegékből is választhat. A Szentkúttól felfelé a kaptatón biciklisek jönnek szembe szép számmal, de ügyesen kikerüljük egymást. Kiderül, Peti is szerencsésen beért a célba, ráadásul első teljesítőként. Bár a pomázi busz az orra előtt megy el… Később értesít, hogy sikerült stoppolnia Pomázig, így viszonylag hamar hazaér és van ideje pihenni az esti fuvarig.

A Hosszú-hegy most is nagyon hosszú, bár meredekségben sehol sincs pl. a Zugspitzéhez képest. Azért a tetején jó egy pillanatra megállni megcsodálni a kilátást. Hirtelen rám köszönnek: a húgom két néptáncos társa igyekszik szintén a 40-es távon Márianosztra felé. Egy jó darabig együtt megyünk, de aztán elbúcsúzom tőlük és felveszem a nyúlcipőt, mert messze van még Márianosztra, és nem szeretnék sokat sötétben gyalogolni. Ráadásul az én lábamban már benne van egy 40-es... Megállapítom, hogy időben még sose álltam ilyen jól és ebben az is megerősít, hogy éppen csak megkezdem a szántói műút utáni emelkedőt, amikor arra leszek figyelmes, hogy mintha hangszóróból beszélne valaki. Ez pedig azt jelenti, hogy hamarosan utolérem a zarándokokat. Még Klastrompuszta előtt – ilyen még sosem volt! Szépen kielőzöm őket, ők meg udvariasan elengednek – közben köszöngetünk meg jó utat kívánunk egymásnak. 

Jönnek a zarándokok – idén már Pilisszántó határában.

Szénégető-kút

Őszi kikerics

Megpróbálok futni, pedig ezen a szakaszon sose szoktam, hogy kicsit egérutat nyerjek, de sajnos szomorúan konstatálom, hogy a futásnak innentől kb. game over, annyira fáj a jobb térdem külső oldala. Még bepróbálkozom vele a Klastrompusztához vezető lejtőn, de olyannyira nem esik jól, hogy az sem zavar, hogy a mögöttem jövő pár simán beelőz. Sajnos a ponton kapott magnézium se segít, a sportkrémet meg lusta vagyok elővenni. Megállni se nagyon akarok, így vízvétel nélkül, egyből nekimegyek a Pilis-nyeregnek, végül is síkon meg emelkedőn nem fáj, csak lefelé, de akkor nagyon. Idén különösen nem lettem barátja ennek az emelkedőnek, főleg a Kapisztrán-kunyhóig tartó résznek, onnan azonban már gyorsan fent vagyok a nyeregben. Futnék lefelé, de a fájdalomtól nem tudok, pedig szeretnék minél távolabb kerülni az imént megelőzött harsány triumfeminátustól. Azért a kikericses rétnél már jócskán egérutat nyertem, így nyugodtan készítek pár képet a virágokról. A faluig azon tűnődöm, hogy tavaly is ilyen keserves volt-e ez a lejtő… Aztán Pilisszentlélek első házainál síkra érve megnyugszom és a térdem is fellélegzik.

A csodálatos kikericses rét Pilisszentlélek előtt

Amióta Pajkaszeg néven elhíresült a település, úgy tűnik, turisták áradata önti el hétvégente – legalább egy busznyi ember bolyong a TV-ből ismerős házak után kutatva az utcákon. Én is kikutatom a gulyáshoz vezető utat, melyhez idén is jár bor, sőt még bónuszként házi kompót és a csángó nénik által hozott kozonák (azaz diós kalács) is. Ebéd közben a húgomat is próbálom felhívni, aki innen indul, hátha összefutnék vele. Nem túl meglepő, hogy nem járok sikerrel (hmm-hmm, családi vonás?).

Azoknak, kik nem tudnák, milyen is a kozonák - belülről

és kívülről (és bárhonnan is kezdünk neki, nagyon finom!)

Pilisszentléleki, alias pajkaszegi vityillók

Kicsit küzdök a kompót iránt ellenállhatatlan vonzalmat érző darazsakkal, miközben a kolostorrom felé veszem az irányt, de végül a kitűnő eledel az én gyomromban landol. A kolostorromnál megint rám köszönnek – kísért a túravezetői múltam. Pocsék arcmemóriámnak köszönhetően nehezen tudom beazonosítani az úriembert, de végül beugrik az ominózus közös túra. Innentől együtt megyünk majdnem egészen a basaharci révig, jókat beszélgetve. Náluk mondhatni még jobban működik a családi Pálos teljesítés, mint nálunk: 11 és 16 éves gyerekei feleségével együtt a 70-es távon indultak, jómaga meg a 40-esen. Talán meg is van a legfiatalabb teljesítő cím birtokosa…

Őszi színek a kolostorromnál és utána

Nem hajt a tatár, úgy tűnik kényelmesen meglesz a 17:50-es komp, így elcseverészünk a kedves Szent Jakabosokkal, meg fotózom is a gerincen párat. Hol az elmélkedést segítő mondások, hol a búbánat-völgyi kilátás és a képesfa késztet megállásra és kitérőre. Úgy tűnik, így is jó tempót megyünk, de amikor kiderül, hogy csak 20 perc, de még több mint 3 km van a kompig, gyorsan felül kell írnom minden eddigi tervemet és a térdfájásomat is, mely még gyalog is néha bicegésre késztet. A futást ezek szerint idén sem úszom meg. Gyors búcsú az ismerősömtől, majd villámgyors(?) térdgyógyulás és összeszorított foggal, eltorzult arccal rohamtempóban irány a komp. Soha nem akar vége lenni ennek a szakasznak, sőt még az utolsó métereken is kétséges, hogy elérem-e a kompot. Csak akkor tudok fellélegezni, mikor meglátom a révet és még a távolban lévő hajót. A pontőrök is megnyugtatják a lélekszakadva rohanó leányzót, hogy ez a komp már megvan, kezébe nyomják a jegyet és a Pálos csokit. Még fotózásra és ivásra is van idő, sőt még repetára is a vízből, ami nagyon jól esik.

Kilátás a Búbánat-völgyre

Idei kedvencem - ajánlom gyakorló túravezetők figyelmébe

Kompra várva

A kompon kicsit nyújtok és sokat fotózok, ennek ellenére helyettem egy robot száll le Szobon. Ezt nem csak én látom így, hanem pár túratárs is, aki tréfás megjegyzéseket tesz a mozgásom (és saját mozgásuk) láttán. Az elszámolást folytatva viszont előny, hogy hólyag most nem vagy csak enyhén érlelődött a sarkamon – gyorsan fel is jegyzem a Benger zokni-Karrimor cipő kombót a kötelező listára. Pár méter után már egész olajozottan előzgetem a túratársakat és csak a Sukola-keresztnél kell lámpát gyújtanom. Idén először veszem észre, hogy balra gyönyörűen kirajzolódnak az esztergomi bazilika fényei. Képet persze már nem tudok készíteni róla, mivel "erőst szürkül bé". Az eddig mindig köves-göröngyös utat némileg kijavították, és bár még nem tökéletes, de azért sokkal jobb haladni rajta. Mondanom sem kell, egyszer csak a semmiből előtűnve Csipi (nem vánszorog, fut!) szembe. Én meg folyton nézegetem a telefonom, hogy mennyi van még hátra. Mikor balról feltűnnek Márianosztra fényei, szinte szárnyakat kapok. Hihetetlen, hát meglesz a negyedik is! Ráadásul megint egész jó, 14:30 körüli idővel az előző két évhez hasonlóan!

Rendhagyó naplemente némi giccsrontó elemmel

Na azért egy giccseset is...

Az utat hangulatos mécsesek szegélyezik és egy-egy kisfiú biztat az út széléről vagy rolleron gurulva, hogy hajrá, meglesz. Le a kalappal a szervezők előtt idén is!

A templomkert kapuja egyben az út végét is jelzi – ebben is némi szimbolikát látok felfedezni, ahogy Istentől, Istenhez térünk meg. A célba beérve újabb meglepetésember fogad: a nyári Tátra túráról Vazul, aki mellett a buszban ültem, méri le az utolsó időeredményemet. 14:36 – bár ha belegondolok, az indulás elhúzódása miatt leszámíthatunk pár tétlen percet, így akár 14:30 is lehet a valós eredmény. (Lapzárta után érkező hír, hogy ez az eredmény idén 26. helyet ért. Peti meg saját számában 3. lett.) Gyors gratulációs, oklevél- és jelvényátvevős körök után letelepedem falatozni a rögtönzött sátorban, közben felhívom Márkot, hátha ideértek már. Éppen ők is most futottak be az autóval, de kiderül, hogy a húgomra még vagy 2 órát kell várni, míg beér. Sőt lehetséges, hogy Szobon még az egyik néptáncos srácot is fel kell vennünk.

A nosztrai Szűz Mária

Így benézünk a templomba, ahol az egyik pálos atya kisebb előadást tart a templomról, és sok minden másról. Az előadás után alig tudom kivonszolni elgémberedett tagjaimat a padból. Még benézünk a suliba egy kis borsólevesért. A kedves lányok még a kísérőimnek is adnak, pedig nekik nem járna. Még mindig kell várni valamennyit a húgomra, nekiesünk hát a hozott nasiknak. Majd kiderül, hogy már itt jár Márianosztrán, nem bírom ki, hogy ne menjek elé. Mozognom kell, különben lemerevednek a lábaim óhatatlanul. De most olyannyira flottul masírozok, hogy úgy érzem, simán legyalogolnék Szobig is.

Most így a negyedik teljesítésem után már-már presztízskérdés, hogy az ötödiket is teljesítsem a következő évben. Így aztán, ha Isten is úgy akarja, előbb-utóbb csak-csak összejön egy tízes sorozat.

Úton a másik part felé

Összes képem itt látható

Bárnai medveles medve nélkül

Kilátás a Nagykő tetejéről

Mostanában napi szinten hallhatunk híradásokat az ország északi részén, főleg Nógrád és Heves megyében felbukkanó medvékről, így hirtelen ötlettől vezérelve az egyik érintett települést, Bárnát szemeltük ki a szombati túra helyszínéül.

Az ötlet nem is volt olyan hasraütésszerű, hiszen már régóta szemezgetek a környékkel, de mivel tömegközlekedéssel nehezen megközelíthető, mindeddig nem sikerült erre a rengeteg geológiai különlegességet rejtő vidékre eljutnom. Most viszont, hogy rossz idő miatt megint bedőlt a hétről-hétre tologatott Donovaly túra és Tamás személyében lett egy sofőrünk, Katával rövid egyeztetés után egy bárnai túra mellett döntöttünk a mátrai kéktúrázás ellenében. 

A hegyek között megbújó Bárna megér egy kiruccanást

Miután meghirdettem a túrát, rövid idő leforgása alatt az a rettentően ritka helyzet állt elő, hogy hirtelen sok fóka tolongott, viszont kevés eszkimó, azaz sok kínálkozó sofőrre jutott csekély számú utas. Mindebben valószínűleg az is szerepet játszott, hogy a Medves-fennsík és a Vajdavár-homokkővidék peremén fekvő Bárna község környéke méltatlanul ritkán szerepel túrakiírásokban, annak ellenére, hogy a mostani nagy érdeklődés alapján is biztosan lenne igény az ország e kissé a köztudatból kieső részén vezetett túrákra. Kevés jelvényszerző túrának és teljesítménytúrának célpontja ez a vidék, a Kohász kéken kívül nem is nagyon tudok mást felsorolni. Papír alapú turistatérképet se egyszerű szerezni az ország e szeletéről még nagyobb térképboltokban se. Így nekem se sikerült. Viszont peremvidék volta miatt két színvonalas turistakalauz is közöl túrákat és adatokat Bárna környékéről, ezek a következők: Katona Csaba Vajdavár-Homokkővidék könyve, a másik Szepessy Gábor Karancs-Medves könyve. Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy mindkét könyvből a polcomon lapul egy-egy példány, így a túra megszervezése után gyorsan bele is néztem, milyen túrákat ajánlanak a szerzők a falu környékén. A Karancs-Medves könyvben vissza is köszönt az általam szervezett túra majdnem egy az egyben: ez is azt jelenti, hogy nagyon adja magát ez az útvonal a Nagykő, Kiskő, valamint a Szérkő egyszerre történő bejárásához. Eredetileg még a Szilváskőt is hozzá szerettem volna csapni a túrához, de a túrának ezt a részét elmosta a hirtelen kerekedett jégeső.

Bárna temploma

Hogy a nehéz megközelíthetőség és kevés lehetőség ellenére miért is érdemes ellátogatni ide, megtudhatjátok a beszámolóból:

A túra előtt, biztos, ami biztos, inkább az aggódó családtagjaim, mint saját magam megnyugtatására beszereztem egy medvecsengőt, ha már térképet nem sikerült.

Miután az összes autó begördült Bárna főutcájára (természetesen most is a túravezetőre kellett várni, khmmm...), tizenhárman vágtunk neki az útnak. Rögtön olyan hamisítatlan falusi hangulatba csöppentünk legelésző bárányokkal, kerekes kutakkal, ízes palóc tájszólásban beszélő barátságos nénivel és faluszéli csurgóval, ami a mai korban sajnos egyre ritkább. De itt még fellelhető.

A homokkővidék közelségét jelezte a homokos kaptató, amin elindultunk a Nagykő irányába. A turistaút jelzettsége és követhetősége egész jónak bizonyult annak ellenére, hogy korábban azt olvastam, hogy a jelzésekkel lehetnek gondok. Az ösvény mellett több helyen is megállásra szólítgattak a fűből kikandikáló élénkpiros szamócaszemek. Nem is tudom, mikor ettem ilyen jóízűt és ennyit ebből a gyümölcsből.

A változékony tinóru helyben maradt

Útközben összetalálkoztunk (nem, nem a medvével, hanem egy) gombásszal, aki számos vargányát (vagy ahogy a helyiek mondják „igazit”), rókagombát és más finom erdei gombát cipelt kosarában. Korábban olvastam az egyik kalauzban, hogy Bárna környéke kitűnő gombatermő hely, de azt nem gondoltam volna, hogy ebben a szárazságban bármit lehetne találni. Márpedig lehetett, még azután is, hogy a gombász bizonyára már alaposan átfésülte a terepet és minden szép és ehető gombát hazavitt. Ugyan nagyon nem kerestük, de így is számos piruló galóca, ehető galambgomba, egy tinóru és egy vargánya társaságában térhettünk haza.

A Nagykő csúcsán

Akit a gombák kevésbé lelkesítettek, az is kigyönyörködhette magát a 625 m magas Nagykő és a 379 m magas Kiskő csodás kilátást nyújtó bércéről. Természetesen a Nagykő bazaltszikláit és az olyan egyedülálló geológiai látnivalókat is felkerestük, mint a Kiskő barlangja, amit egy bazaltban megrekedt gázhólyag alakított ki. Ezekről az érdekességekről, ill. a helyekhez kapcsolódó mondákról mindenhol viszonylag új információs táblák tájékoztatnak. A barlangnak van egy mesterséges bejárata és tárója, amin keresztül mi is megközelítettük magát az üreget és van egy természetes bejárata fent a hegytetőn. Úgy tartják, hogy a mesterséges bejáratot a barlangban rejlő kincs felkutatása végett vájatta ki Kemény Gejza, helyi birtokos három szilapogonyi lakossal. A kincset állítólag a barlangban rejtőzködő törökök rejtették ide. Más monda szerint a helyi lakosok rejtőzködtek itt a török elől. 

A nagy melegben felüdítően hatott a barlangüreg hűvöse, ahol megpróbáltunk egy meglehetősen fürge röptű denevért is lencsevégre kapni. És lám, sikerült :-)

Nicsak, ki repül ott?

Ha már a repülő jószágok fotózásáról van szó, egyik túratársunk, aki hobbiként lepkéket fényképez, elmondta, hogy errefelé egész ritka pillangófajok is előfordulnak. Mi ugyan nem találkoztunk például vörös vagy kis rókalepkével, de megcsodálhattuk a most zajló lepkenászt többféle fajnál, ráadásul mondanom sem kell, hogy a helyszín legtöbb esetben egy gyönyörű, színpompás virág volt. Sajnos állatokat egy kimúlt vakond kivételével nem láttunk, de számos nyom utalt jelenlétükre. Bárna környéke vadban gazdag terület, nem véletlenül létesítettek a Nagykő alatti völgyben egy vadaskertet. Mi a (nem létező) puskánkat otthon hagytuk, csak reménykedtünk, hátha megpillantjuk a medvét. (Nem, nem inkább csak a nyomát...)

Mivel ketten is bőszen kolompoltunk a társaságból, még ha járt is erre, biztos elment a kedve, hogy közelebbről részese legyen ennek a hangzavarnak. De aztán kiderült, hogy azért nem futottunk össze vele, mert ezen a hétvégén máshol volt dolga: a káliak riogatását szórakoztatóbbnak találta bizonyára

Bejöhetek-e?

A Kiskőtől visszafelé a csapat egy része (velem, mint túravezetővel egyetemben) úgy gondolta, hogy rövidít a falu irányába, ennek az lett a hozománya, hogy a nem rövidítő osztag már régen a megbeszélt találkozóhelyen, az Ibolya kocsmában itta sörét, míg mi azon tanakodtunk, hogyan kavarodunk ki a hegyek és patakvölgyek útvesztőjéből. Sajnos az online térképen látható utak és a valóság nem annyira voltak összhangban. A jelzetlen utakon való kavirnyálás másik hozománya lett, hogy egyre fogyatkozott csapatunk. Először csak Tiborékat hiányoltuk, majd a két Katinak is nyoma veszett. Miattuk kevésbé aggódtunk, mert őket már a falu közvetlen közelében vesztettük szem elől, de Tiborékat már régen nem láttuk. Láttuk viszont egész közelről a következő célpontunkat, a Szérkőt, egyetemben egy nagyon csúnyán fenyegető viharfelhővel mögötte. A hiányos csapattal így inkább a kocsmát vettük célba. Miután üdvözöltük a Laci-féle különítményt, megrendeltük az italunkat, és kényelmesen elfoglaltuk helyünket az asztalnál. Közben nagyon drukkoltunk Katiéknak, hogy még a zivatar kitörte előtt befussanak. Szinte végszóra, végre-valahára felbukkantak a kocsmaajtóban, ezután leszakadt az ég. Mi már addigra felére apasztottuk a (minő meglepetés!) meggysörünket – igen, itt ez is kapható. Kint  viharos szél tépte a fákat és borsónyi jégdarabok pattogtak az aszfalton. Még egy kóbor kutya is bekéredzkedett és menedékre talált.

Hamarosan megjelent egy csapat ázott terepmotoros is. Mint kiderült, ők találkoztak többször is Tiborékkal. Ugyan a terepmotorosokról turistakörökben eléggé negatívan szoktak vélekedni, de itt a kocsma menedékében most a helyi erők, turisták, motorosok és természetesen a kutya is teljes egyetértésben együtt szárítkoztak. Sőt a motorosok még fel is mosták az általuk behozott sarat!

Ritka kocsmai csendélet terepmotorosokkal és turistákkal

Közben egyre több sör, szendvics és sütemény fogyott, de kint még javában tomboltak az elemek. Tiborékat sajnos nem sikerült felhívnunk, hogy megtudjuk, sikerült-e még időben fedelet találniuk a fejük fölé. Aztán lassan csillapodott az eső és bár ugyan teljesen el nem állt, úgy döntöttünk, megkockáztatjuk a Szérkőhöz való kiruccanást. Elég színes képet mutatott a pelerinekkel, esővédő huzatokkal és nagy esernyőkkel felszerelkezett csapatunk, talán még helyi látványosságnak is beillettünk. Elköszöntünk a barátságos motorosoktól, a gombáimat meg a kocsmáros hölgynél hagytam megőrzésre – valószínűleg nem tett volna jót nekik egy esős séta a Szérkőre.

A kutyus egy darabig velünk tartott, de aztán inkább meggondolta magát és a szemből érkező, bőrig ázott Tiborékhoz csatlakozott. Mint kiderült, sajnos ők az erdőben vészelték át az ítéletidőt. Újabb túrára nem meglepő módon már nem akartak vállalkozni, így elbúcsúztunk tőlük.

Hangulatos, párás-ködös fenyvesben emelkedtünk a falu fölé, majd vadvirágos mezőkön haladtunk át meg-megállva, hogy kigyönyörködjük magunkat az eső utáni tájban. A köd, a felszálló felhőfoszlányok, a növényeken himbálódzó vízcseppek együttesében megjelenő színes társaságunk valami egészen egyedi látványt nyújtott.

Hamarosan feljutottunk a hegy alatti ismertető táblához, innen azonban a turistaút egy kevésbé bizalomgerjesztő, csalánnal és egyéb gizzel-gazzal benőtt csapássá vált. Azért a csapat nagy része vállalkozott a viszontagságok elviselésére cserébe a csúcsélményért. Sajnos azonban a várva várt kilátás elmaradt: a Szerkő (vagy ahogy a helyiek mondják, Szérkő) 457 m magas tetejét teljesen beborítja az erdő, innen nem látni a különleges sziklafalat. Kuriózum mivolta abban rejlik, hogy a Karancs-Medves többi csúcsától eltérően ez nem vulkanikus, hanem üledékes eredetű. Így hát megkerültük a hegyet, hogy a sziklafal alá juthassunk. Jutalmunk megint egy jó adag szamóca lett, meg az, hogy szedhettük a lábainkat, ha nem akartunk újból jól elázni, mert egyre jobban lógott az eső lába. 

Mire a végeláthatatlan, vizes réteken a kő alá értünk, már igencsak eleredt, így csak messziről csodáltuk meg, inkább a falu felé igyekeztünk. A kocsmai gombamegőrzőből kiváltottam a zsákmányt, majd az autókhoz érve elbúcsúztunk egymástól.

Azonban a gombapörkölthöz nem vezetett egyenes út innen: a gombák még tettek egy rövid kitérőt Tamáshoz az autó csomagtartójában, mire rájöttem, hogy bizony bent felejtettem őket. Tamás azonban volt olyan rendes, hogy gyorsan visszafuvarozta őket. 

Így másnap már meg is kóstolhattuk a vegyes erdei gombából készült paprikást.

A Szérkő alatti réten