Karácsonyvárás a Bükkben

A kastély alatti park évről-évre, évszakról-évszakra más arcát mutatja

Ha megkérdezik, melyik a kedvenc hazai hegységem, nehéz válaszolnom, de a Bükk-hegység a rangsorban egészen biztosan befutó lesz az első helyek egyikére. Hogy miért is? Talán nem hazugság, ha azt állítom, hogy ezek a hegyek, főleg Szilvásvárad közvetlen környéke, nagy részben hozzájárultak turistává válásomban.

A fenti fénykép a bizonyíték arra, hogy szüleim már egészen kis koromban kivittek magukkal a Szalajka-völgybe, amikor Szilvásváradon jártak. És ezt megtehették jóformán minden évben, akár többször is, az itteni rokonság miatt, nagymamám nővére ugyanis itt élt. A két háború közötti időkben mindketten itt szolgáltak a Pallavicini kastélyban, majd az idősebb lány itt is maradt, miután férjhez ment a kastély komornyikjához.

A Pallavicini kastély

Gyerekkori kedvencem, a lipicai ló

Ennek köszönhetően gyerekként sokszor fordultam meg Szilvásváradon, volt, hogy hetekig itt nyaralhattam nagy örömömre. Mert a bükki táj igen hamar bevéste a szívembe magát. Hogy a hegyekkel vagy a lovakkal kezdődött, azt már nem tudom, de valószínű, hogy mindkét tényező szilvásváradi megléte közrejátszott abban, hogy mindig nagyon szívesen jöttem ide, és jövök a mai napig. Igaz, a lovak iránti lelkesedésem némileg alábbhagyott már, de a hegyek iránti, úgy tűnik, már örökre megmarad.

Az apátság

Emiatt nem sajnáljuk húgommal az időt és a pénzt, hogy karácsony előtt egy napra minden évben leutazzunk Szilvásváradra, ahol egy kellemeset túrázunk a Bükkben. Az akciónak van egy alibiként szolgáló fedőneve is: a munkahelyünkön úgy tudják, karácsonyfát megyünk vágni. És ezzel nem is hazudunk: a túraterv nem dől meg, a fa azonban végül kidől, mivel tényleg kivágunk egy fát keresztanyám kertjében, amit aztán segítünk neki hazaszállítani. Tavaly ugyan láttuk, hogy ő még a nyolcvanon túl is képes lenne egyedül megbirkózni eme nemes feladattal, de azért a segítség mindig jól jön. Nekünk meg jól esik kiszellőztetni fejünket a falu, a Bérci-út, a Gerennavár, siklópálya, Szalajka-völgy és a Horotna-völgy által behatárolt területen. Évről-évre hol hóban, hol sárban, hol csupasz fagyos erdőben visz az utunk, mindig jókat beszélgetve.

Az idei fa - az alibi :-)

2017-ben a Bérci-úton a Gerennavár felé

2015-ben egyik kedvenc bükki kilátóhelyemen, az Éleskővárnál

2019-ben a bélháromkúti apátság felé

Sajnos az időnk mindig szűkös, így csak 3-4 óránk van túrázni és erről a területről kijjebb jutnunk ritkán sikerül. Idén egy kis cselhez folyamodtunk, hogy kissé változatosabbá tegyük a megszokott útvonalunkat: nem Szilvásváradon, hanem Bélapátfalván szálltunk le. Így a Bélkő lenyűgöző sziklái alatt fekvő apátságot is megtekinthettük – sajnos csak kívülről. Majd jelzetlen utakon kanyarogtunk az Országos Kéktúra Lak-völgyben haladó nyomvonaláig. Pár turisták által ritkán látott érdekességet is sikerült felfedeznünk, pl. a Gabi-sziklát vagy a Szilvás-völgyi-forrást, illetve a kis házakat a Lak-völgy szomszédságában.

Gabi-szikla, mögötte a Bélkő

Gabi-szikla

Szilvás-kúti-forrás

Házacska a Lak-völgyben

Sánc a  Csortos-kövön (2018. november)

Majd az OKT útvonalán kapaszkodtunk fel a katonasírokhoz. Útközben egy muflonkos és háreme is modellt állt nekünk, de láttunk szarvascsordát is a hétköznap turistáktól mentes, csendes erdőben. Ilyenkor öröm túrázni, még a nyüzsgéssel teli Szalajka-völgy is szinte kiürül a téli hétköznapokon, ahova bakancsos turistának szerintem nem is érdemes máskor menni. Mivel a völggyel együtt nőttem fel, engem egyre inkább elszomorít az itteni bazári hangulat, a sok tülekedő, természetet kevéssé tisztelő ember, a gombamód szaporodó, nem ideillő építmények. Hétvégén, nyáron, jó időben, inkább választok tehát más, kevésbé frekventált útvonalat. Példának okáért ott a Szalajka-völggyel párhuzamosan futó, alig látogatott Bácsó-völgy. Bár ugyan itt nincsenek vízesések, tavak, pisztrángosbódék és más nagyobb érdekességek, csak a Diviaczky-forrásból olthatja az ember a szomját, örömmel láttam, hogy a Kelemen-széke környékén kialakítottak egy tanösvényt, mely az itteni őskori sáncrendszereket (pl. Töröksánc) mutatja be. Íme egy újabb túraötlet az elkövetkező évekre.

Katonasír a Kelemen-széke alatt

Felirat hozzáadása

Horst Ostenburg verse a lövészárokból

Új tanösvény a Kelemen-székén

Az katonasíroknál van egy rövid emlékeztető, milyen embertelen és reménytelen küzdelem zajlott itt a német-magyar, ill. a szovjet-román csapatok között az előbbiek rovására. Ha valakit érdekelnek a környékbeli hadi események, Király Lajos, szilvásváradi erdész érdekes és tanulságos emlékezésében olvashat erről. Az ő egykori otthona volt a Szalajka-völgyi Alsó-tó melletti mostani Erdészeti Múzeum.

Erdészeti Múzeum, az ún. Király-ház

De mielőtt ideértünk volna, megtekintettük a Horotna-völgyben található Mária-bánya táróját, ahol a 19. század legelején vasat bányásztak kevés sikerrel. Húgommal egyöntetűen úgy emlékeztünk, hogy korábban a turistaút lent vezetett a völgytalpon, és valószínűleg azért terelhették az erdészeti útra, mivel a völgy meglehetősen vizenyős, nehezen járható volt. Mi mindenesetre így szerettük. A Horotna-völgyi kis tavacska fölött találkoztunk az első emberrel, egy biciklis bácsival, aki hajlott kora ellenére a Kelemen-széke felé tartott. Elmondása szerint cukorbetegségének jót tesz a „kis” edzés, emiatt szívesen teker az erdőben. Jó utat kívántunk neki, majd leereszkedtünk a kedvenc tavacskámhoz. Szomorú látvány fogadott, a tóba vezető palló mostanra teljesen összedőlt.

A bányatáró

2018. novemberi vs. 2019. decemberi állapot

„Tilalmas a halászat ebatta”

Úgy látszik, ebbe a bájos kis völgybe is már ritkábban merészkedik turista, mert a tótól a szabadtéri erdészeti múzeumig vezető jelzett ösvényen való haladás egy valóságos kalandtúra volt. Hol az útra ránőtt bozót, hol földcsuszamlások akadályozták az előrejutásunkat. Jobban jártunk volna a jelzetlen, de széles és jól járható erdészeti úttal.

Végül azért megérkeztünk az ikonikus „Tilalmas a halászat ebatta” tábláig. A múzeumot a jégkárok miatti fakidőlés okozta rombolás után egész szépen felújították, de sajnos a környező hegyoldalak sokkal szellősebbek lettek a gyerekkoromban megismert rengeteghez képest. 

Idén szerencsénk volt a Szalajka-vízeséssel, kifejezetten szép arcát mutatta, pedig volt, hogy az elmúlt évek aszályosabb időszakaiban már-már kiszáradt.

Üveghuta modellje a szabadtéri múzeumban

A Fátyolvízesés

A völgyben idén a decemberben megszokottnál kissé nagyobb volt a forgalom, köszönhetően a kitűnő, szinte tavaszias időnek. Szerencsére még így is teljesen elviselhető volt. Hogy miért is jár ide ennyi ember, az alábbi képek biztosan megmagyarázzák. De sajnos az emberáradat és az üzletek kavalkádja pont azt rombolja porrá, ami az eredeti vonzerő lenne: a gyerekkoromból ismert csendes, nyugalmas, madárcsicsergéses, varázslatos, természeti látnivalókban gazdag völgy, ahova fölösleges az ember által alkotott infrastruktúra többsége.

Pisztrángkeltető

Itt úsznak le a növendék pisztrángok a Szalajka-patakba

I 💓Bükk

Alsó-tó

Szalajka-patak

Nem beszélve a völgy végén szinte falként meredező, egyáltalán ide nem illő, új stadionra és fedett párjára. A korábbi, fából épített elődje sokkal jobban beleilleszkedett a tájba mind mérete, mind formája alapján.

Ennek ellenére nagyon szívesen jövök ide szinte akármikor továbbra is, és járom a bükki bérceket hóban, fagyban, ködben, sárban, kikeletkor, nyári napsütésben, őszi lombhulláskor. Mert az erdőben bármikor meg lehet találni a szépséget, főleg, ha sikerül elég távol kerülni a zajos, felkapott helyektől, melyek éveim szaporodásával egyre inkább taszítanak. Ezeken kívülre azonban bakancsos turistákon kívül tapasztalataim szerint nagyon kevesen merészkednek – szerencsére.

Pihenő az Éleskővár sziklaszirtjén a bükki panorámában gyönyörködve

Szilvásvárad látképe a kastély feletti rétről

Fekete-fehérben az Isten háta mögött

Az egész úgy kezdődött, hogy félálomban vaksin rámeredtem a távolból sötétben előderengő órára. Majdnem szívinfarktust kaptam a lassanként kibontakozó látványtól: 6 óra múlt néhány perccel. És 7:15-kor legkésőbb ott kell lennem a Stadionoknál. Mellettem Peti békésen alszik – neki meg már most a nyomdagép mellet lenne a helye. Nyilvánvaló, hogy az a fránya telefon nem csörgött… 

De mindennek végiggondolására nincs idő: rohamtempóban keltem Petit és kapkodom magamra a kikészített ruhákat. Szerencsére a zsákomat már előző nap összepakoltam, mindössze „csak” a szendvicseket kell elkészíteni, teát kell főzni, gyógyszereket bevenni és bekeverni… nem is sorolom. Így leírva is egyből látszik, hogy erre negyedóra nem elég –annyi lenne még a tervezett indulásig. Peti ugyanilyen gázban és rohanásban van és felajánlja, hogy elvisz autóval a Stadionokhoz, már neki úgyis mindegy. 

Így egy órával a busz indulása előtt érkezve még híre-hamva sincs egyik túratársnak sem, de legalább nyugodtan meg tudom venni a jegyem a pénztárban. Alig látok ki a fejemből, így úgy döntök, hogy megszegem a szigorú diétámat és megiszom végre egy rendes kávét a közeli pékségben, hozzá meg bekapok egy túrós rétest – a diétás verzió már úgyis átment a rostán. Kávé ennyire már régen esett jól (pláne, hogy jó régen is ittam), pedig még tejet se mertem bele kérni. Mire felébredek a kómámból, befutnak lassan a túratársak: Anikó, Márta és a meglepetésember, Robi. Avar Lacira viszont hiába várunk. Sikerül mindenkinek jegyet venni, majd lassan kikecmergünk a buszhoz a hidegbe. Kis talány, hogy a két hasonló irányba induló busz közül melyik a mienk, de szerencsére a járatszám mindent eldönt, és így néhány perc múlva már gurulunk is úti célunk, Pásztó felé.

Pásztón néhány perces várakozás után befut a csatlakozás Ecsegre. Egy fél óra múlva máris azon tanakodunk, merre induljunk Buják irányába. Avagy jobban mondva merre korcsolyázzunk a felfagyott utakon. Szerencsére a GPS-jel és a jelzés megkerül előbb-utóbb és már nem csábítanak a téves irányok és a rögtönzött garázsvásár se többé.

Ecsegi falukép

A kegyhely

A faluszéli kegyhelyig számos orra bukást és hasra esést sikerül ügyesen kivédenünk, innentől azonban sokkal biztonságosabb havas talajt tapodhatunk. A kegyhely, ami egy barlang és egy számunkra láthatatlan forrás kombinációjából áll, rövid pihenőre csábít. Hamarosan egy kanyarral egy kaptató következik, de ezt jelzés nem mutatja, csak a GPS. De mi résen vagyunk. Az emelkedőről egyre jobban kibontakozik előttünk a ködbe vesző falu. Színek alig vannak, csak a fekete és fehér különböző árnyalatai. De ennek is megvan a maga hangulata. Egyszer csak egy árokban véget ér a szekérút, amin eddig jöttünk. Az árok mögött egy végeláthatatlan hómező – leánykorában szántóföld lehetett. A GPS szerint egyenesen tovább. Lehet, hogy beszántották az utat? Sebaj, toronyiránt merészen nekivágunk a kissé süppedős terepnek. Teljesen olyan, mintha valahol a havas tundrán törnénk előre. A szántó túloldalán meglesz az út és később a jelzés is. Ezután már viszonylag egyértelmű minden egészen Bujákig. A falu határában egy pléhkrisztus áll. Robi meséli, hogy ezeket a kereszteket mindig arccal a falu felé helyezték el, így ami a kereszt háta mögé került, az már úgymond az Isten háta mögött van. Tehát mi valóban az Isten háta mögül jöttünk… és valóban úgy is érezzük magunkat ezen a kietlen, kihalt tájon.

Bujákon ismét kezdődik a csúszkálás első célpontunk, a kálvária irányába. Látunk egy fura rigós szobrot, melyet azért állítottak, mert a falu határában sok a sárgarigó és éneküktől hangos az erdő (feltehetően nem most…). Emiatt szerepel a rigó Buják címerében is.

A kálvária felé menet elhaladunk egy szép pincesor mellett, majd elhagyjuk a falut, és egyre kíméletlenebbé válik a kaptató. Nagy szuszogva felérünk. Már itthon kinéztem, hogy ez a kálvária egészen különleges: a kápolna mellett egy dombocskán áll bekerítve a három kereszt és a stációk is eme udvarban vannak elhelyezve. De sajnos úgy tűnik, ezt a kálváriakertet nem biztos, hogy látni fogjuk. A kerítés kapujáig leküzdhetetlennek tűnő tükörjeges lépcsősor vezet. Elő tehát a hómacskákkal – van kettő is a társaságban. A csapat női tagjai tehát felváltva, nagy óvatoskodva, négykézláb feljutnak. Azért kettőnknek kijut így is egy kisebb esés, de a látvány megérte a szenvedést.

A bujáki kálváriáról:

A falu melletti Kálvária-dombon áll a Szent Anna kápolnából, az ún. "remetelakból", valamint, magából a kálváriából álló épületcsoport. Pontosan nem tudjuk, mikor létesítették a kálváriát. Egy 1790-es feljegyzés szerint fából faragott három kereszt állott a Kálvária dombon. A fakereszteket vihar döntötte le és ezek helyébe kőkereszteket állítatott a saját költségén az akkori bujáki mészáros. De a szépen felújított Kálváriát 1801. január 30-án, ismét hatalmas viharos szél rongálta meg, amely ledöntötte Krisztus keresztjét és az egyik lator keresztjét is, a többi szobor épségben maradt. 1802-ben mindent újraépítettek, ekkorra készült el a barokk stílusú kápolna is, valamint a remetelaknak nevezett kis lakás. Ide a falu szegénye költözött. Ő gondoskodott a kápolna őtzéséről, a harangozásról, ill. misék alatt az orgona fújtatásáról. A bujáki hívek adományokkal gondoskodtak róla ennek fejében.  A Kálváriát 8 sarkos kőfallal vették körül amibe, boltozatos fülkéket készítettek a stációképek számára. Sajnos a kálvária történetét sorozatos rongálások, betörések és természeti károk jellemzik, melyről itt találhattok több információt. A legutolsó felújítás 2014-ben történt. 

A kálvária után a következő célpontunk a bujáki vár. Valaha, jó 10 éve, jártam már erre, de most semmi sem rémlik már abból, hogy is nézett ki . Az emelkedő itt is megszuszogtat minket. Egészen elámulunk, mekkora alapterületű erődítményről van is szó. És ráadásul a vár alatti táblán lévő leírás alapján a története is igen kalandos. Kár, hogy nem újították fel a hollókői várhoz hasonlóan, pedig ez egykor tervbe volt véve.

Alaposan bejárjuk a várudvarokat, majd a várlátogatás után elbúcsúzunk Anitól, aki úgy dönt, neki elég volt ennyi a téli Cserhátból és inkább visszatérne Bujákra. Bár még messze a 16:00-ás busz indulása, de úgy tűnt van a faluban egy kisvendéglő, ahova a busz indulásáig be lehet húzódni a hideg elől. Viszont számomra egyre inkább körvonalazódik, hogy veszélyben a tervezett terényi érkezésünk a buszhoz, ami ott egyben az utolsó járat. Tehát muszáj lenne elérnünk, vagy valami más alternatíva után kell nézni. Nézegetem a térképen, hogy Szanda valamivel közelebb van, aszfaltos úton lehet lejutni oda – ami ugye ebben az időben lutri – vagy nagyon jól járunk vagy nagyon rosszul. Elodázom a döntést a kilátóig, közben bőszen nézegetem a menetrendeket. Szandán ugyanazt a buszt érhetnénk el, mint Terényben, de pár perccel korábban, Béren esélytelen, hogy bármit is megcsípjünk, viszont ha Bujákra visszamennénk, ott van egy 7 óra előtt induló busz. Ugyan azzal jó későn érnénk haza, de legalább tutira elérnénk. Ilyen ez az Isten háta mögötti Cserhát közlekedése…

Dióhéjban a vár történetéről:

A bujáki várat pontosan nem tudni, mikor építették, de nagy valószínűséggel a tatárjárás után emelték falait. Forrás először 1303-ban említi. Először királyi tulajdonban volt a XIV. sz. elején. Az Árpád-ház kihalása utáni trónviszályok során Csák Máté ostromoltatta a várat Ibur fia István fegyvereseivel, míg meg nem érkezett Dénes fia Pál mester felmentő serege. Később a vár a Garaiak, Cillei Borbála királyné, majd a Báthoriak birtoka is volt. 1551-ben Báthori András itáliai hadmérnökök tervei alapján megerősítette a várat. Ennek ellenére 1552-ben a vár öt napos ostrom után török kézre került. A várat csak 1593-ban sikerült visszafoglalni V. Báthori Istvánnak. Az 1606-os bécsi béke értelmében Buják visszakerült Habsburg I. Rudolf kezére, azonban továbbra sem számított jelentős erősségnek, fenntartására és falainak helyreállítására nem sok pénz jutott. Mikor a Báthory család Báthory Gábor halálával fiúágon kihalt, a vár a Várday család és Bosnyák Tamás füleki kapitány kezébe jutott. 1663-ban a törökök újra elfoglalták Bujákot és ötven főnyi őrség posztolt a várban. 1665-ben Balassa Imre gyarmati kapitány körülzárta a várat, melyet a törökök szabad elvonulás fejében feladtak. A hajdúk azonban az elvonuló katonákra támadtak, nagy részüket meg is ölték. Ugyanebben az évben Martuzán aga ostromolta ismét a várat. Az ostrom során szinte hajszálpontosan megismétlődtek az események, csak fordított előjellel. A vár végzete 1666-ban következett be, mikor is a törökök végleg elhagyták az erősséget és falait puskaporral felrobbantották. Bővebben itt olvashattok a vár történetéről.

Közben három főre apadt csapatunk egy szép patakvölgyben haladgat a kilátó felé. Útközben mintha vékonyodna a felhőréteg és néha előderengene némi napsütés. Éppen a kiflimet majszolgatom, amikor hirtelen észreveszünk egy villámsebesen felénk tartó barnás foltot, ami egyre inkább egy növendék vaddisznóként körvonalazódik. És a disznócska éppen felénk tart óriási elánnal – hm, vajon a kiflimet akarja? Még megijedni sincs időm, mikor az állat hirtelen derékszögben irányt vált és hanyatt-homlok menekülni kezd felfelé a hegyoldalon. Sajnos fotót se sikerül készteni róla, olyan gyorsan elinal, mint amilyen sebességgel érkezett.

Fellélegezve, hogy megúsztuk a vaddisznókalandot megyünk tovább a Sasbérci-kilátó irányába. Elérünk egy eszményi kis pihenőhelyet a Selyem-rét szomszédságában, mely ígéretes cserkésztáborhelynek kínálkozik. Rögzítem is a memóriámban, meg az SD-kártyámon. Az út egyre inkább emelkedik és a hóréteg is vastagszik, Mártának meg fájni kezd a dereka és jócskán lemaradozgat. Robival be-bevárgatjuk, közben azon morfondírozok, hogy a szandai buszra villámsebesen fogy az esélyünk. Egyfolytában nézem a GPS-t, már csak 1 km, már csak 50 m, már csak pár 100 m a kilátó, de még mindig nem értünk oda, a kaptató meg nem akar szűnni. Hirtelen azonban megjelenik előttünk az impozáns épület sziluettje, és ni csak, nem is vagyunk egyedül az erdőben! A kilátó előtt két vadászruhás úriember üdvözöl minket és beszédbe elegyedünk. Kiderül, ők autóval jöttek fel a kilátó alá, azon az úton, amin úgy gondoltam, lejuthatunk Szandára. Sajnos hamar lelohasztják a reményeimet: az út rettentően csúszik, tiszta tükörjég. Még bízom abban, hátha vállalkoznának egy szandai fuvarra, de sajnos ez a tervem is rövid úton megdől: két személyes terepjárójuk van.

A Sasbérci-kilátóról:

1920 körül építette gróf Poppenheim Szigfrid erdőtulajdonos feleségének, gróf Károlyi Erzsébetnek. Szűk két évtizedig használták az emeleti részt vadászatok alkalmával. Az alsó szinten egészen az 1950-es évekig erdész család lakott, az emelet szobáit vadászatok során használták vadász pihenőként. 1930-ban megszűnt vadászati funkciója, és az új tulajdonos, nem törődött a toronnyal. A lakatlan torony állapota lassan, de biztosan romlott, majd az Erdőgazdaság 2002-ben pályázatok révén támogatásokhoz jutott. Azóta az újraépíttető erdőgazdaság kilátóként üzemelteti a helyet hétvégenként.

Így csak egy lehetőségünk maradt: vissza Bujákra. Azért picit megvariálom az útvonalat, nehogy már ugyanarra menjünk vissza, mint amerre jöttünk. Érdekesség, hogy idefelé végig egy zöld levél, majd Z betű jelzésű úton haladtunk, amit egész jól lehetett követni, annak ellenére, hogy a turistautak.hu alapú GPS-térképemen csak szakaszosan volt ez az ösvény kijelölve. Viszont a visszafelé utat végig zöld tanösvény jelzéssel kijelzettnek mutatja a GPS, ennek ellenére egy fia jelzést se látunk, valószínűleg nem azért, mert egyre jobban sötétedik.

Szerencsére a lejtős, majd szintben haladó kényelmes úton Márta is újból fel tudja venni a tempót, ráadásul amúgy sem kell sietnünk, mert a buszig még bőven van időnk. Egy pillanatra érdekes, megmagyarázhatatlan dolgot élünk át: mintha valaki felkapcsolta volna hirtelen a lámpát az erdőben – egy különös, alig látható, meleg fényű derengést észlelünk. Lehet, hogy a lemenő nap sugarai világítanak át a megvékonyodott felhőrétegen? Biztos magyarázatot nem találunk a jelenségre.

Valamennyi idő elteltével már a falu hangjai is észlelhetőek: kutyaugatás, motorzúgás – és nemsokára ismerős épületek tűnnek elénk: itt jöttünk fel a kálváriához. Szerencsére a jégréteg jól megolvadt, így egész biztonságosan tudunk lejutni a faluközpontba. Nem is sejtve, hogy az igazi kaland még csak most kezdődik…

csak nem úgy, ahogy a kép sejteti...

Buszra várva

Minden ott indult, hogy meg szerettük volna nézni a kisvendéglővel szemben lévő megállóban, hogy ki van-e írva a buszunk. Azt tudtuk, hogy Hatvanba megy a menetrendek.hu alapján. És akkor jött a döbbenet a köbön: a célállomások között nincs kiírva Hatvan. Se 18:59-es indulású busz nincs a táblán. De pánikra még semmi ok: menjünk be a vendéglőbe, úgyis ránk fér egy kis melegedés, vagy egy forró leves és ott biztos mindent tudnak az induló buszokról is. Mikor beléptünk, akkor láttuk, hogy itt leves nem lesz, legfeljebb kis túlzással nyakleves, ha nem vagyunk szimpatikusak a törzsközönségnek. Tehát próbálkozzunk inkább a buszok iránti érdeklődéssel. A kocsmáros néni és a fizimiskája alapján egyértelműen a törzsvendégek sorába tartozó bácsi teljesen egybehangzó válasza alapján majdnem lehidaltunk: nincs 7 órási busz Hatvanba és máshova se!!! Tehát ha nem tudunk sürgősen valami fuvart keríteni magunknak, akkor itt ragadtunk Bujákon. Közben betért egy harmadik vendég, aki szintén alátámasztotta az előbb elhangzottakat. Ketten már telefont is ragadtak, hogy segítsenek a bajba jutott turistákon. De sajnos úgy tűnik, senkinek sincs olyan ismerőse, aki jó pénzért elfuvarozna minket Jobbágyiig, ahol gyakran jár Pestre busz. Nekiindulni meg semmi értelme a 20 km-es útnak. Közben eszünkbe jut Imi, aki itt lakik 2 falunyira és autója is van, de aztán rádöbbenek, hogy éppen Bécs környékén vezet túrát. Közben már a kocsma padlásrészét is felajánlják szállásnak, bár ott nincs fűtés. Gondolok egyet, felhívom Petit, hajlandó lenne-e eljönni értünk autóval, igaz, tudom, hogy jó eséllyel a haverokkal való biliárdozását szakítom félbe. Nem túl hálás feladat. Úgy van, ahogy sejtettem: bár nagyon nem fűlik foga az egészhez, mégis hajlandó kocsiba ülni és elfurikázni értünk, ki tudja hova, az Isten háta mögé, téli gumi nélkül is. Közben újabb telefonálás zajlik az ügyünkben, így visszahívom Petit, ne induljon még el. Ő ül az autóban és vár addig is. Egyszer csak azt halljuk, a kisvendéglőnek titulált kocsma elé befut egy busz. Márta meg én gyorsan kiszaladunk, hátha a sofőr tud valami bennfentes infót vagy legalább valahova el tud minket vinni. A busz sajnos becsukja ajtaját és tovagördül, mielőtt odaérünk. De hirtelen mégis megáll és kinyitja az ajtót. Kétségbeesetten kérdezgetjük a sofőrt, tud-e valamit tenni érdekünkben. Válaszát már el se akarjuk hinni: ne aggódjunk, van 7 órai busz. Mi hitetlenkedve tovább firtatjuk, de ő mondja csak, hogy higgyük el, ő maga lesz a sofőr, itt fog megállni abban a megállóban, ott szemben (ahol nincs kiírva ez a járat).

Futunk befelé, hogy Robival is tudassuk a megváltó hírt: hazajutunk ma még! A kocsmáros néni csak csóválja a fejét: szerinte a faluban 10 emberből 10 azt fogja mondani, hogy nincs ilyen busz. Közben rendelünk kávét, teát, sört és elővesszük a hazait, hogy most mér ne csak nyugodtan, hanem kellemesen is teljen az idő a busz érkezéséig.

7 előtt 5-10 perccel azért kiállunk szépen a megállóba, biztos, ami biztos. Már a hetet is elharangozták, de busznak se híre, se hamva. Átmegyek az út túl oldalára, ahonnan jobban belátni az utat, hátha ettől feltűnik a buszunk. De csak az ellenkező irányban látok egy egyre inkább távolodó utasszállító járművet. Balsejtelmeim vannak, annak ellenére, hogy a sofőr egyértelműen állította, hogy innen indul. Az érkező járművek sorra csalódást okoznak, közben már fontolgatom, vajon lenne-e esélyünk a stoppolással. Ekkor azonban feltűnik a láthatáron egy méretesebb, buszszerű jármű: megmenekültünk!

Cserhátgyöngye kisvendéglő - nem az utastájékoztatás gyöngye, az biztos

Végre buszozunk!!!

Valóban a mi buszunk érkezett, a hatvani járat, vezetőülésében a sofőrünk személyesen! Boldogan szállunk fel a szinte üres buszra, ami felettébb gyanús. Útközben se nagyon száll fel senki. A menetrendben jelzett időpont előtt érkezünk Hatvanba, így van kicsi esély, hogy esetleg a korábbi vonatpótlót is elérjük az állomásnál. Totálisan tájékozatlanok vagyunk a jegyvétellel és minden egyébbel kapcsolatban, így gyorsan odamegyünk egy várakozó buszhoz és a kalauzoktól megkérdezzük, mikor indul, és hol kell jegyet venni. Mondják, hogy 2 percünk van indulásig. A pénztárnál csak nekem adnak jegyet, de a kiegészítőt már a kalauzoknál kell megvennem. Szerencsére a kalauzok a többieknek is adnak jegyet, így egy órán belül már Budapesten vagyunk is a szinte üres vonatpótlóval. Talán nem véletlenül mindannyian úgy érezzük, hogy kisebb csodát éltünk át, pedig csak egy bő 20 kilométernyi kellemes túrát tettünk. Igaz, a Cserhátban, az Isten háta mögött.