Merre lesz a séta?

Ezt kérdezték tőlünk utunk során többször is a helybéliek, miközben az Óbükk, illetve a Heves-Borsodi-dombság, avagy a Vajdavár-Homokkővidék településein haladtunk végig. Ezek a megnevezések mind a Mátrától északra, a Bükk-hegységtől északnyugatra elterülő vidéket hivatottak jelölni. Eme ismertebb megjelöléseken kívül még számos néven illetik e tájat, melynek mind kiterjedése, mind domborzati besorolása vitatott. Nem csoda hát, hogy turistákkal is ritkán találkozni errefelé, pedig számos különlegességet, érdekességet rejt e táj akár néprajzi, kulturális, geológiai vagy állat- és növényismereti vonatkozásban. Az Országos Kéktúra is elkerüli, viszont van saját jelvényszerző túramozgalma kettő is. Az ismertebb a 117 km hosszú Kohász kék, mely Salgótarjántól Diósgyőrig kalauzol e vidéken, a rövidebb a Hangonyi-tótól Borsodnádasdig vezető 21 km-es Partizán út.

Már csak azért is érdemes felkeresni ezt az országrészt, mert Budapestről kényelmes közvetlen távolsági járat visz mintegy 2 óra alatt olyan településekre, ahonnan elindulva több, igazán nem mindennapi látnivaló kereshető fel egy egynapos túra során. Néhány héttel ezelőtt Nemti mellett tekintettük meg a Sárkány-sziklát, a Kőleányt és a Morgó-gödröt, majd innen a majkász-völgyi, valamint a gyulaaknai riolittufa képződmények érintésével jutottunk az ismertebb, Kazár mellett lévő ún. „magyar Kappadókiához”.

Most két megállóval odébb, Ivádon szálltunk le. Madár alakú ablakkal ellátott kedves kis buszmegálló, valamint hívogató táj fogadott minket a főúton, ahonnan a piros turistajelzés a falu bekötőútjára kanyarodik. Alig tettünk meg néhány száz métert, máris egy aranyos templomra, egy 56-os emlékműre és egy kiállított régi tűzoltókocsira bukkantunk, így sűrűn kattogtak a fényképezőgépek. Némi előzetes kutakodással megtudtam, hogy a körülbelül 400 lelkes Ivád község (nem túl meglepő módon) tulajdonképpen az Ivádiaké - a falu lakosságának túlnyomó része ugyanis ezt a vezetéknevet viseli. Ennek következtében a faluban sok a rokonházasság, melynek tényét antropológusok is vizsgálták a 30-as években. A kutatások szerint a belterjes házasságok nem vezettek genetikai torzulásokhoz. A kiterjedt családfával rendelkező Ivádi családnak van egy Ivády nevet viselő nemesi ága is, melynek kastélya a falu központjában található. A helyzetet mi sem bizonyítja jobban, hogy a kocsmában a következő beszélgetésnek voltunk tanúi: - Meghalt az Ivádi Margit. - Melyik?

A kastélykert kapuja tárva-nyitva állt, így körbejártuk az úszómedencés kertet és a jó karban lévő épületet.

Az Ivády családnak volt egy jeles képviselője is: Ivády Sándor, olimpiai bajnok vízilabdázó, akinek emlékműve a polgármesteri hivatal kertjében áll, valamint a falu „főtere” is az ő nevét viseli. A hivatal kerítésére kitett táblák alapján megtudhattuk, hogy a faluban népkonyha üzemel és számos pályázaton sikerült pénzt szerezni a falu szebbé-jobbá tételére, például az orvosi rendelő, vagy a kastély felújítására és a nemzeti és helyi identitástudat erősítésére. Az utóbbinak egyébként élő tanúi voltunk, hiszen aznap is éppen az ivádi kulturális és sportnap rendezvénye zajlott, melynek előkészületeit később láttuk is a sportpálya szomszédságában. Az ivádi polgármesterek rátermettségét az is bizonyítja, hogy a falu játszóterét egy internetes csereberén szerezte, melynél a kezdő tárgy egy asztali zászló volt, valamint egyikük olyan akciót indított, hogy a faluban egy bizonyos összeg fejében bárki elnevezhet utcát. Fura nevű utcára nem bukkantunk, azonban a takaros játszóteret mi is láttuk egy szintén rendezett sportpálya és egy napelempark szomszédságában. A sportpályával szemközti téren egy kemence közelében egy viszonylag barátságos, de meglehetősen büdös bakkecske legelészett. Miután megsimogattam, a többszöri fertőtlenítés ellenére is órákig bűzlőtt a kezem, továbbá minden tárgy, amit megfogtam.

Hamarosan kijutottunk a faluból, és egy murvás úton haladtunk az első felkeresendő attrakció, a Nagy-Lyukas-kő homokkő sziklái felé. Balról ligetes rétek sorozata mellett haladtunk el, ahol barna tehenek legelésztek, jobbról erdős dombok kísértek. Egyikükön, a Remete-tetőn egy földvár is állt valaha, de ezúttal a várlátogatás elmaradt. Csiperke észrevett az erdős részek közötti egyik kis réten egy gombagyanús foltot, mely közelről megszemlélve egy hatalmas kalapú példányokból álló nagy őzlábgomba-kolóniának bizonyult. Sajnos a gombák némileg el voltak ázva, így csak párat vittünk el belőlük, már csak azért is, mert szinte még az egész túra előttünk állt. A Kis-Lyukas-kő oldalában megcsodálhattuk közelről is a 23-19 millió évvel ezelőtt, a miocén kor elején képződött, úgynevezett pétervásárai homokkő formációt, illetve annak cipóköves szerkezetét, meg-megtapogatva az egyes „cipókat”. A kőzetpadok peremén ugyanis zsákra, cipókra emlékeztető dudorok sorakoztak. Az erősen összecementált homokkőfoltokat külső pusztító erők (eső, szél, fagy) preparálták ki lazább környezetükből.

A Nagy-Lyukas-kő alá érve tanakodni kezdtünk, hogyan is tudnánk a sziklák közelébe, vagy még inkább föléjük jutni. Úgy tűnt, sehol sincs egy felfelé vezető ösvény. Ahol nekiindultunk, bozót, majd meredek sziklafal állta volna utunkat. Valószínűleg célszerű lett volna valamilyen úton a hegyre felbaktatni, majd onnan kimenni a sziklákhoz, de nem ismerve a lehetőségeket, úgy döntöttünk, hogy inkább a hegy oldalánál próbálkozunk a feljutással. A görgeteges oldalban sikerült is a sziklák alá érni, de a sima falon lehetetlen volt biztonsággal felmászni. Fogás, lépés nem nagyon akadt a néhol mohával benőtt köveken. Így tehát a sziklaperem alján egyensúlyoztunk olyan részt keresve, ahol esetleg magasabbra tudnánk jutni. Mivel a csapat nagy része inkább az idősebb korosztályból került ki, végül csak ketten vállalkoztunk a sziklamászásra. A mindent felülmúló látvány azonban megérte az előzetes megpróbáltatásokat. Sikerült megtalálni a Sirok melletti Törökasztalhoz hasonló, sziklába vájt ősi áldozóhelyet is. Nem csoda, hogy a sziklaformációt rejtő völgyet Szent-völgynek, a sziklát magát pedig Táltos-sziklának is hívják.

A kövektől vissza kellett fordulnunk a piros jelzésen, hogy elérjük a Kápolna-völgy bejáratát, amit sikeresen el is vétettem, így egy csúszós, agyagos kaptatón másztunk a völgy fölötti Ropó-bérc magaslatára. Innen tulajdonképpen párhuzamosan haladtunk a völgy fölött a következő célunk, a Fehérszék irányába, csak éppen jókora szintkülönbséget magunk mögött tudva. A megpróbáltatásokat némileg feledtette az út mellett itt-ott felbukkanó szeder, valamint a sűrűből előbukkanó őz és a Mátra vonulatára táruló panoráma. A gerincről később sikeresen lejutottunk a völgybe, csak sajnos itt jobb lett volna az ellenkező irányba fordulni és kijárt utakon eljutni a riolittufa formációhoz, mintsem a másik irányban újabb kaptatón, majd iránymenettel megközelíteni. Igaz, a telefonom erre is jelzett ösvényt, ami a valóságban sajnos nem nagyon létezett. Nagyon is valóságos volt viszont a csúszós hegyoldal, ahol sikerült kétszer is elesnem, ebből egyszer rábuknom a gombákat rejtő szatyromra, és a gombákat rövid úton pürésítenem. Így tehát búcsút mondhattam a másnapi rántott őzlábnak, viszont szereztem újabb barna foltokat a nadrágomra és a pólómra.

Szerencsére ott, ahol a rengetegből egy szekérútra bukkantunk, már egész közel voltunk a Fehérszékhez. Így hívják a Mátranovákhoz közeli, különleges formavilágú felszíni riolittufa-képződményt. A fehér színű tufa különösen jól harmonizált az éppen színesedni kezdő környezettel, így remek fotókat készíthettünk. Közben csak arra kellett vigyáznunk, hogy hanyatt ne essünk az alattomosan csúszós dombocskákon. Miközben a tájat csodáltuk, Anikó egy zöld gyíkra bukkant, mely előszeretettel fotóztatta magát. Mikor megunta, néhány másodpercre odébb illant, majd újból kijött a napra pózolni.

A következő célpontunk Mátranovák volt, melyet csak éppen érinteni terveztünk, hogy majd főképp jelzetlen utakon elérjük a csipán-tetői kilátót Mátracserpuszta határában. Azonban úgy tűnt, elég hadilábon állunk az idővel ehhez. Így a faluszéli nyomóskútnál megpihenve, a gombapürétől megszabadulva újraterveztem a hátralévő kilométereket. Annyi időnk még volt, hogy a falu határában álló, a térképeken is jelölt romos fakápolnát megnézzük, így a Déryné utcán szándékoztuk elhagyni a falut az eddigi terveknek megfelelően. Az utca egyik háza előtt elhaladva ismét elhangzott a címben is szereplő ominózus kérdés: „- Merre lesz a séta?” Miután a kérdezősködő bácsinak megmondtuk, hogy egy a falu szélén lévő fakápolnát szándékozunk felkeresni, ő csak szomorúan ingatta a fejét, hogy nem ismer ilyet. Kicsit el is bizonytalanodtam, mivel a kápolna akár össze is dőlhetett már a térkép készítése óta.

Sajnos messzire nem is jutottunk, mert kiderült, hogy Kati a kútnál hagyta a botját, így vissza kell mennie érte. Addig a többiek legalább egy kiadósat napozhattak az októberi nyárban. Miután a bot is, Kati is megkerült, továbbindulhattunk egy újabb kaptatón. Hamarosan elértünk egy széles, murvás utat, amin elindulva olyan jól elbeszélgettünk, hogy észre se vettük, hogy le kellett volna térnünk a kék négyzet jelzésre. Közben még egy kis méretű, a fején fekete foltot viselő sikló (vagy kígyó) is lencsevégre került, ami szintén elterelte a figyelmünket. Szerencsére nem mentünk túl messzire az elágazástól, amit, még ha figyelünk, se nagyon vettünk volna észre, pedig a gerincre vezető keskeny utat még kőlapok is fedték helyenként. Az ösvényen emelkedve hamar elértük a jobb oldalon, egy magaslaton álló fakápolnát, mely nem is tűnt romosnak. Sőt, a tetejét viszonylag újonnan fedhették be. A kápolna melletti kellemes réten némi kilátás reményében felkapaszkodtunk. Nem is kellett csalódnunk. Egészen a Karancsig elláttunk, sőt még a Salgóvár sziluettje is kirajzolódott előttünk a közelebb legelésző tehenekkel egyetemben.

Csiperke még prédikált volna nekünk a kápolna tornyából, de mivel semmi felekezetre utaló jelzés nem volt az épületen, nem igazán tudta, mi is legyen a szentbeszéd tárgya, így végül inkább újból Mátranovák felé vettük az irányt. Útközben újabb meglepetések értek: először egy turista bivakhelynek vélt építményre bukkantunk, ami közelebbről megszemlélve inkább egy remete vagy egy hajléktalan nyári szállásának tűnt. Mivel jelenleg már hidegebb napok járnak, a lakó már elhagyhatta erre a szezonra otthonát. A kikövezett ösvény átvezetett egy szélesebb murvás szerpentinen, ahol előbb egy rendszám nélküli Trabant, majd terepmotorosok elől kellett félreugrani.

A faluban betértünk az első nyitva lévő kocsmába, az Aladdin presszóba, mely a felirat szerint konyhát is üzemeltet. Ennek ellenére még a kávéba se volt tej vagy tejszín, és cukor is csak mutatóba akadt, és minden egységesen kétszáz forintba került. Az ivóban otthonosan mozgó helyiek kissé tolakodóan érdeklődtek, honnan-hová megyünk, és egyre arra a konklúzióra jutottak, hogy kár ennyit gyalogolni, hiszen ezekre a helyekre busszal is el lehet jutni. Úgy tűnik, a Trianon évfordulóról a kazári kocsma után itt is megemlékeztek egy sajátságos plakáttal, és feltűnt az is, hogy a hátsó bejáratnál a kocsma a Bika bár nevet viseli - ami az igazat megvallva talán jobban is passzolt a hely szelleméhez.

A túra további része aszfaltozással telt: először Mátranovákról átgyalogoltunk a vele szinte összenőtt Mátraterenyére, melynek határában megnéztük Homokterenye Szent Márton tiszteletére szentelt, román kori temetőkápolnáját. Innen Nádújfalu felé, a buszhoz siettünk. Sajnos az érdekes bányászemlékművet, a felszedett vasútpályát, a kertek végében lévő barlanglakásokat, valamint a nádújfalusi templomot és fa haranglábat már csak messzebbről sikerült szemügyre vennünk, de talán majd egy következő túra során sikerül ezeket is behatóbban tanulmányozni. Mert az biztos, hogy jövünk még erre a turisták által méltatlanul mellőzött tájra. És az is lehet, hogy a közeljövőben lesz talán a látogatószámban is némi változás, hiszen megújul hamarosan a Kohász Kéktúra, ami számos túrázni vágyót vonzhat erre a vidékre.

Egy szomorú sorsú kastély a Vajdaságban

Ha észak felől érkezünk, ez a látvány fogad

Az elmúlt hetekben egy régóta bakancslistás helyre jutottam el. Mivel ez az eldugott, felettébb vadregényes és izgalmas történetű település a jelenleg sárga besorolás alatt eső Szerbiában van, kalandomnak 2 hét hatósági karantén lett az ára, amiből 1 hét teljesült is. Ennek ellenére mégis megérte.

2020-as állapot

2009-ben még ilyen állapotban volt a kastély

Párom vajdasági származású, így az elmúlt években elég gyakran megfordultam Bácskossuthfalván és közvetlen környékén. Mivel néha biciklizem vagy futok a határban, letöltöttem egy online térképet a telefonomra, ahol figyelmes lettem arra, hogy nem is olyan messze a falutól van egy kastély. Természetesen rögtön kutatni kezdtem utána. A talált anyagok alapján nem csoda, hogy azonnal felkerült a felkeresendő helyek listájára. 

Mindeddig azonban csak várt és várt a sorára az árván maradt kastélyrom, mint az alvó Csipkerózsika. És ez a hasonlat a kastéllyal kapcsolatban nem véletlen: abszolút ideális hely lenne a mély álomba merült hercegnőről szóló újabb mesefilm forgatására.

A kastély fénykorában valamikor a 30-as években

A filmesek természetesen fel is fedezték a helyszínt: a múlt század 80-as éveiben is forgatások helyszíne volt. 1985-ben egy jugoszláv mozifilmet (Držanje za vazduh) is készítettek itt. A film tanúskodik arról, hogy akkoriban a kastély és a kert sokkal jobb állapotban volt a mostaninál. Nem vagyok nagy sorozatnéző, így engem is meglepett, hogy Babapuszta az éppen most vetített Drága Örökösök sorozatban is feltűnik.

További érdekesség, hogy a településnek (vagy inkább a Fernbach kastélynak) saját facebook oldala, valamint blogja is van. Főleg az előbbi telis-tele van gyönyörű archív felvételekkel különböző időszakokból, így kitűnően nyomon követhető az épületegyüttes rohamos állagromlása. Kár, hogy a tartalmak csak szerb nyelven érhetők el. Írásomban a közösségi oldalon található fotókból szemezgettem párat a saját felvételeim mellett.

A Zombor közelében lévő település különböző névváltozatai mögött meglehetősen érdekes történetek rejlenek: 

Útban Babapuszta felé - stílszerűen parasztbiciklivel

Babapuszta mellett hívják Sárinak vagy Sáripusztának is a kis falucskát, ez a legrégebbi név már 1468-ban feltűnt egy korabeli dokumentumban. 

Ma használatos szerb nevét (Aleksa Šantić) 1924-ben kapta, amikor a szerb uralkodó hercegovinai szerb első világháborús önkénteseket telepített itt le és házat és birtokot adományozott nekik örök hálája jeléül. 

Több történetet is találtam arra vonatkozóan , hogy honnan származik a ma is használatos Babapuszta név. Ezek közül a valószínűbb verzió, hogy a települést a földbirtokos, Fernbach Károly felesége beceneve alapján keresztelték el. Olvastam azonban olyan feltételezést is, hogy a név egy fösvénységéről hírhedt korábbi földbirtokosnő, Lelbach Baba nevéből ered, aki hatalmas területekkel rendelkezett a környéken. Elképzelhető, hogy a Fernbach család később tőle vásárolta meg ezt a birtokot.

Fernbach Károly unokájával a kastély teraszán 1926-ban

Rövid ideig hívták a települést Hadikkisfalunak is. 1941-ben bukovinai székelyeket telepítettek a Vajdaságba, Topolya, Szabadka és Újvidék környékére az innen elmenekült dobrovoljácok helyére, miután a magyar hadsereg visszafoglalta a Délvidéket. Azonban ez a név és a székelyek ittléte se bizonyult hosszú életűnek. 1944-ben el kellett menekülniük Tito partizánjai elől Magyarország területére, ahol később a legtöbben Tolna és Baranya megyében, a kitelepített svábok házaiban leltek otthonra. A név maga Hadik András tábornokra utal, aki az 1764-es madéfalvi veszedelem után a Moldvába menekült székelyek egy részét összegyűjtötte és Bukovinában letelepítette. Az itt alapított egyik falut is Hadikfalvának hívták, és a bukovinai székelyek később is szívesen emlékeztek meg a tábornokról egy-egy általuk alapított falu nevével.

A székelyek a faluban egy kis fatemplomot is építettek, melynek Szent Rafael tiszteletére szentelt harangja maradt csak fenn a temetőben.

És a névváltozatok sora még mindig nem ért véget: a második világháború vége felé a település rövid ideig a Fernbach nevet is viselte a birtokos után.

A lépcsőház (valószínűleg) 2009-ben és most

Babapusztán egyébként több kastély volt található. Az elsőt Hammerstein báró építtette, akinek Babapuszta is a birtokához tartozott, és a település az itt dolgozó munkások lakhelyeként szolgált.  Hammerstein báró kastélyát is egy arborétum, az ún. cifrakert övezte, de ebből sajnos szintén nem maradt fenn semmi, mint a kastélyból se sok. A trianoni határmódosítás után a bajmoki Beslić család család birtokába került a mintegy 400 hektárnyi birtok. A báró cselédeinek egymás mellé épült 10 házát ma is „két magyar falunak” hívják a helyiek.

 A másik, ismertebb, de szintén nagyon szomorú állapotban lévő kastélyt 1906-ban kezdte építtetni apatini Fernbach Károly, Zombor főispánja. A tervező nagy valószínűséggel

Fernbach Károly alispán

Hikisch Rezső volt, de egyesek szerint Raichle Ferenc volt egy személyben a tervező és a kivitelező is. Más források azt állítják, hogy Raichle csak a kivitelezésben vállalt részt, mint téglaszállító, a munka oroszlánrészét Bechler Jakab, pacséri vállalkozó végezte. Az egykor gyönyörű kastély a bécsi szecesszió jegyeit viseli magán. A nagypolgári életmódot szolgáló úrilak köré csodálatos, mintegy 10 katasztrális hold nagyságú, ritka növényfajtákat felvonultató angolpark létesült. A park tervezője sajnos ismeretlen. A nyaralónak épült kastély számos vadászat és fogadás színhelye volt, de a szórakozás mellett a házaspár számos társadalmi funkciót is betöltött, a jótékonykodásban is részt vett, jövedelmük egy részét közcélokra fordították.

Talán kevésbé ismert, hogy a kastély építtetőjének felesége, Fernbach Károlyné (szül. Karácson Dóra) neves madár- és természetvédőnek számított. A kastélyt övező hatalmas és gyönyörű park madármegfigyelések és madárvédelmi kísérletek helyszínéül szolgált. Számos vonulási és ökológiai megfigyelés fűződik a feleség nevéhez és még szakcikk is jelent meg a tollából. Az Aquila 1913-ban megjelent 1-4. számában közölt megfigyelése például a szürke varjak egérirtásával kapcsolatos. 

Fernbach Károlyné

A kastélyt a házaspár lányai eladták Anton Kerschner prigrevicai kerékgyárosnak, aki a birtokon kendergyárat építtetett, melynek üzemeltetéséhez minden évben több száz hold kendert ültettek a környéken.

A kastély az államosítás után a helyi Május 9. mezőgazdasági kombinát tulajdonába került, aminek szokás szerint az lett a vége, hogy a kastély állapota vészesen romlani kezdett. 1951-ben egy felmérés még azt állapította meg, hogy a parkban 174 különböző lágyszárú és fásszárú faj található, tele ritkaságokkal. A megfelelő gondozás hiánya miatt azonban elkerülhetetlen volt mind a kastély, mind a park állagromlása. A földszinti részekben a kombinát irodákat létesített. A kommunista idők alatt az épület a kiváltságosok szállodájaként is üzemelt egy ideig, ekkor még a parkot két kertész gondozta. 

Talán ezen a képen érzékelhető, milyen csodálatos park vette körül a kastélyépületet

Az épület Geschner kastély néven is ismert, sajnos nem sikerült rájönnöm, hogy kerül képbe ez a név, de egyértelműen ugyanarról az épületről van szó. Lehetségesnek tartom a Kerschner és a Geschner név hasonlósága miatt, hogy az egyik elhallásáról vagy átírásáról lehet szó. De ez csak feltételezés.

Egy angyalos festmény a kápolnából

A falra festett keresztút egyik vandál kezek által összekarcolt stációja

Az egykori házi kápolna ablaka

A végső pusztulást a balkáni háború és az azt követő zavaros idők okozták. Menekültek költöztek az épületbe, akik minden mozdíthatót széthordtak, kivágtak, eltüzeltek. A háború alatt az épület belsejét, például a kápolnarészt is jelentősen megrongálták, a márványoltárt összetörték, a falra festett stációkat összekarcolták. A kastély tornyában lévő harangot állítólag egy színésznek adták ajándékba, aki egy filmforgatás alkalmával vetett szemet rá.

Elkeserítő állapotok

Sajnos ez a jobb sorsra érdemes, valaha felbecsülhetetlen értékű épületegyüttes és a park mára már menthetetlen állapotba került, mint ahogy a képek is bizonyítják. Kicsi reménysugár, hogy a fent említett facebook oldalon pár éve egy látványterv jelent meg a kastély és az azt övező park felújításáról.

Napraforgótáblák között Babapuszta felé

De vajon hogyan juthatunk el Babapusztára? 

Mivel tapasztalatom szerint a tömegközlekedés a környéken meglehetősen bizonytalan, legegyszerűbb, ha autóval érkezünk a környékre és Csonoplya, Pacsér vagy

A kastély őrzője

Bácskossuthfalva irányából próbálkozunk az idejutással. A szántóföldek között vezető utak aszfaltozása nem tart ki végig (csak Pacsér és Bácskossuthfalva irányából teszteltem, de esélyes, hogy Csonoplya esetében sincs végig aszfalt), emiatt vagy megfelelő járművel, vagy gyalog, esetleg kerékpárral induljunk neki, ahogy én is tettem. Közlekedjünk figyelmesen, mivel ezeket a dűlőutakat a mezőgazdasági járművek rendszeresen használják. A Google térképen a 9. Maj feliratot keressük a fent említett falvak által behatárolt területen. Csak egy bizonyos nagyításnál fog látszani, de ha megvan, akkor egyben megtaláltuk a célunkat is. Amennyiben északkeleti irányból érkezünk, először a kastély tornya tűnik fel, majd gyorsan el is, majd néhány mezőgazdasági épületre és jobbról egy birkakarámra lehetünk figyelmesek. Ekkor már jó helyen vagyunk. Rövid ideig kövessük az aszfaltos utat, ahonnan hamarosan kis ösvények nyílnak balra a bozótosba. Ne riadjunk vissza tőlük, pont a kastélybejárathoz visznek. Kóbor jószágok, többnyire kecskék, kutyák, birkák előfordulhatnak, de szerencsére veszélytelennek bizonyultak.

Ha ezt látjuk, a kastély már közel van - csak tovább az aszfalton és be balra a bozótba

látványterv