Kalandok a Négyszögletű kerek erdőben

 

Vasárnap végre egy régóta bakancslistás Geogo körre jutottam el. Bár a tervezett 7 órás vonatot az előző napi Nagy-Fátra túra után nem sikerült elérnem (csak éjfél után értem haza, így nem sok idő maradt alvásra), de a 9 óra után indulón már ott ültem vasparipámmal egyetemben, hogy meg se álljunk Tolnanémediig.

Útközben Százhalombattától egészen Sárbogárdig riogatott a felhőszakadás réme, de ezután a vonat kigördült a felhők többsége alól és úgy tűnt, nem fogok mégsem megázni. Azért esőkabát volt nálam, de mindent összevéve abszolút minimálcuccal készültem, ami éppen befért egy futózsákba. A személyes cuccokon és az előbb említett dzsekin kívül volt nálam fél liter víz és fél liter kóla, egy másnapos szendvics, ami már a Fátrát is megjárta, egy proteinszelet, egy zabszelet, egy müzliszelet, valamint egy csomag magmix, fürdőruha (a remény hal meg utoljára...), váltópóló, sapka és az elmaradhatatlan szemüveg (ha már muszáj) és egy övtáska a telefonomnak, hogy folyamatosan kéznél legyen. Még így is gondban voltam, hogy fogom ezt mind magammal cipelni 17 km-en keresztül hegyre fel és hegyről le. Titkon reménykedtem, hogy a futáshoz felesleges holmikat el tudom majd valahol ügyesen rejteni. 

Kisszékely, iskola - innen indultam

Az aznapi terv ugyanis az volt, hogy Tolnanémediben leszállok a vonatról, onnan mintegy 10 km megtételével elkerekezem Kisszékelyre, ahol leparkolom a bringát és futásnak eredek. Egészen meg nem állok addig, amíg le nem futottam a 17 km-es kisszékelyi tókört, amit pár hónapja fedeztem fel magamnak a Geogon. Sajnos szabilehetőség híján eddig ezt nem sikerült megvalósítanom, de most, hogy facéran maradtam hétvégére, kitűnő alkalom kínálkozott. 

A nepomuki muki itt is jelen van

Hogy miért is vonzott Kisszékely és a tavak? Egyrészt alig ismerem Tolna megyét, másrészt barátságos volt a táv és a szint aránya a körön, és nem utolsósorban annyi szépet és jót olvastam erről a faluról, hogy úgy döntöttem, muszáj személyesen is megnéznem.

A dimbes-dombos tájon egy élmény volt kerekezni, szívem szerint még elcsalinkáztam volna ide-oda, de várt a pálya, így célirányosan a kisszékelyi iskola felé vettem az irányt. Itt találtam is egy fából ácsolt alkalmatosságot, ahova ki tudtam kötni a bringám, úgy, hogy az esetleges esőtől is védve volt. A túlsúlynak is találtam rögtön egy jó rejtekhelyet egy fekvő fatörzs mögött. Amire nem volt szükségem, beraktam egy nejlonzacskóba és elrejtettem a fa alá. A biztonság kedvéért még korhadt kéregdarabokat és ágakat is ráhelyeztem, bár valószínű, hogy így sem kelt volna lába a madárlátta szendvicsemnek meg a kólámnak, amibe beleittam, az izzadt pólómnak, a Tesco gazdaságos szemüvegemnek és széteső tokjának. Egyébként meg annyira nem volt mozgás az egész környéken, hogy lehet, hogy simán ott is hagyhattam volna a bringa mellett a komplett csomagot... Minden zárva, ember az utcán szinte alig, a távolban egy bácsi kaszálta a füvet, meg néha a főúton elment egy autó – úgy minden órában egy-kettő. Kisszékely ugyanis egy eldugott kis zsákfalu annak minden bájával.

Míves sírkő a kálvária alatt

Ennek dacára a falunak elég profin megszerkesztett, informatív honlapja van, ami azt írja, hogy Kisszékely Magyarország egyik legszebb fekvésű települése. Miközben szendvicsemet majszolva a tájat bámultam, úgy éreztem, azért nem vagyok a látványtól annyira hasra esve, láttam én már szebbet is. Még időben messzire sem kell mennem, például az előző napi Nagy-Fátra sziklákkal csipkézett ormait elég nehéz überelni. Mindez azért nem azt jelenti, hogy Kisszékely és környezete nem szép, inkább tipikusan az a táj, ami lassan, szinte észrevétlenül lopja be magát az ember szívébe.

Régi sírkövek az erdőben vagy egy kilométer hosszan

A felütés minden szempontból elég erősre sikeredett. Miután elindultam a faluból kivezető úton és a temetőnél lekanyarodtam a kálváriadomb alá, rögtön érezni kezdtem izmaimban az előző napi Fátrát. Ez azt jelentette, hogy gyalogtempóba kellett váltanom a hirtelen jött emelkedőn. Már csak azért is, mert gyönyörű régi sírkövekbe botlottam. Mivel a pont a kálváriadomb tetején volt, muszáj volt felkapaszkodnom oda, bár a látvány miatt biztosan nem volt érdemes – néhány kopott, jobb sorsra érdemes kereszt árválkodott csak a dombtetőn. Gyorsan vissza is futottam. A kissé emelkedő út az erdőben vitt, és bár már az izmaim kezdtek végre bemelegedni, mégsem volt túl haladós a menet, mivel kilométerhosszan régi, szinte elfeledett temetőrészek mellett vezetett a tanösvény. A hozzám hasonló temetőrajongóknak ez óriási hendikep (már ha éppen időre fut(ná)nak). Valaha középkori templom is állt itt, de a romokat sajnos nem láttam, megkeresésükkel meg nem akartam még további hátrányt szerezni. Ha már voltak tanösvénytáblák, érdemesnek tartottam elolvasni a többségüket, hiszen nem gyakran járok erre, így megtudtam, hogy az 1800-as évektől kezdve temetkeztek itt. Meg azt is, hogy tulajdonképpen éppen a Négyszögletű kerek erdő ösvényeit járom. 

Kezd valóban Erdélyes lenni a táj...

Mint kiderült, Lázár Ervin szívesen nyaralt itt a faluban, és magát az igen ötletes kialakítású tanösvényt is meséje után nevezték el Négyszögletű kerek erdő tanösvénynek. Az ösvény négy részből, a Kökény, Berkenye, Galagonya és Vadkörte körútból áll, melyek egy-egy kört formáznak a négyszöget kiadó alakzaton belül. A Geogos futó- és/vagy túrakör is nagyrészt ezt az alakzatot követi, csak más sorrendben. A teljes túra bejárása során megismerkedhettem a falu különböző részeivel, növény- és állatvilágával, történelmével, építészeti és tájbéli jellegzetességeivel, nevezetességeivel. 

A temetők sorát és az erdőt elhagyva egy domb tetején találtam magam, ahonnan remek kilátás nyílt a falura, templomára és az egész környékre. Itt volt az első alkalom, amikor azt éreztem, talán tényleg emlékeztet ez a táj Erdély vagy Székelyföld vidékére, lehet, hogy nem véletlen a névadás. A falu neve a középkorban először Székely, majd Parasztszékely és Pusztaszékely volt, tehát a székely tag mindig is szerepelt benne. Azt feltételezik, hogy a Kapos-völgy alsó szakaszát az államalapítás idején székelyek védték, innen eredhet Kisszékely és a szomszédos Nagyszékely neve.

A Zrínyi utca portái

Lerobogván a Szarka-hegy gerincéről, a piros Galagonya körutat elhagyva, máris a második, sárgával jelölt Vadkörte tanösvényen találtam magam, a falu egy építészetileg érdekesebb részén, aminek arculatát a hagyományos épületek és a löszbe vájt épületrészek, pincék határozzák meg a Göbecs-hát oldalában. Na ez a rész se volt annyira haladós, mert ugye a szép házakat és a mutatós kertekben pihenő macskákat és egyéb állatokat is felettébb kedvelem. Miután megúsztam, hogy az egyik házból éppen kijövő néni pár kismacskát rám sózzon, a határban találtam magam. Egészen az erdészházig futottam, ahol visszakanyarodott az ösvény a falu irányába egy löszmélyúton. Emlékeim szerint ilyen utat még nem is nagyon láttam, legalábbis ennyire mélyet, sötétet és látványosat biztosan nem. A függőleges falakból itt-ott gyökerek lógtak ki, illetve fák próbáltak megkapaszkodni a peremeken. Helyenként pincék üregei tátongtak. Állítólag jégkorszaki eredetű csigákat és úgynevezett tömörebb mészből álló, gömbölyded löszbabákat is lehet találni itt, de ezek keresésével nem volt időm foglalkozni. 

Kint a határban

Erdészház

Löszmélyút - nem túl kellemes futóterep, de legalább hűvös

Szent György templom

A Szent György templomnál kötöttem ki, ami sajnos zárva volt, így továbbrobogtam a harmadik körömre a zöld virággal jelölt Berkenye tanösvényre. Talán ez volt a legszintesebb és egyik leghosszabb kör. Fel kellett kapaszkodnom először a falu fölötti Dukai-hegyen található kilátóba, majd a Vadkerti-patak völgyébe leereszkedvén elhaladtam a kissé mocsaras és nevéhez híven elvadult Vadkerti-tó mellett. A Vadkerti-tó mellett áll egy helyre vadászház is, ami mögött állítólag egy vadaskert is található, amit megnézni szintén nem volt időm. Majd innen egészen a nagyszékelyi határban lévő pontig. Eddig megint emelkedőn futottam a piros jelzésen (itt már elhagytam a tanösvényhálózatot). Ahogy visszafelé jöttem a piros kereszten a határból, a közvetlen közelemben ugrott ki a bokorból egy pettyes jószág, valószínűleg egy dámszarvas. Olyan gyorsan tovairamodott, hogy azt sem tudtam megmondani, fiú-e vagy lány, és esetleg nem őz-e mégis. Lefelé azért nemcsak a szarvasnak, hanem nekem is sikerült végre tempót futnom, így hamarosan beértem az elhagyatott és üres strand mellett a főutcára, ahonnan kezdhettem az utolsó kört.

Házak a Dukai-hegy felé menet

A Dukai-hegy és kilátója

Kilátás a Dukai-hegyről, miután felértem

Ez a kör csak részben követte a Kökény tanösvényt, legalábbis ott, amit én az elejének véltem. Holott az utam kezdetén még kicsit csöpörgött is az eső, most már hét ágra tűzött a nap, emellett a levegő páratartalma is az egekig kúszott, szóval körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy tikkadt szöcske, akinek már legelészni sincs kedve. Ennek köszönhetően az első tanösvénytáblánál felhörpintettem az összes maradék vizemet, lesz, ami lesz alapon. A tanösvényt egy kanyarnál el kellett hagynom, majd egy domboldalba kellett felfutnom, majd le a Barátok-taváig. Még néztem is, milyen messze van a tónál a következő pont, eszembe sem jutott, hogy esetleg fordított irányba kellene haladnom. Inkább az erdőből kiszűrődő furcsa hangokra koncentráltam, amit először egy vadmacska nyávogásának, majd egy érdekes hangú madárnak tulajdonítottam. Egészen addig, amíg a közeledő futó csörtetésére meg nem riadt egy egész díszes dámszarvasrudli. A szarvasok nem mentek messzire, én meg megálltam, nézelődtem és hallgatóztam. Egyrészt amiatt, hogy hátha megpillantom újból őket, esetleg kiderül mi is a hang forrása, másrészt meg kb. itt véget ért a lendületem. Egyre csak ácsorogtam, majd lassan odébblopóztam, mikor egy szarvas megunt engem és elszaladt, a többi meg valószínűleg beljebb húzódott az erdőbe. A nyávogó sírásszerű hang továbbra is hallatszott, lehet, hogy egy borjú hívta az anyját. Úgy döntöttem, ideje továbbhaladni, és mivel futni sehogy se akaródzott, felkapaszkodtam gyalog a domb tetejére, ahonnan szerencsére rendesen lejteni kezdett az erdei út, így ismét tudtam futni. Innen már csak az tartotta bennem a lelket, hogy a faluban van vízcsap, a célban meg kóla. A tónál lévő pontot elérve tudatosult bennem a tévedésem, ami azt eredményezte, hogy visszamehettem újból a vendégmarasztaló Kökény tanösvényre pontot igazolni egy felesleges kisebb körrel. Mondanom se kell, itt sem volt kedvem már futni, így amíg fel nem értem a legmagasabb pontra, végig gyalogoltam. Itt azonban újabb látványosság fogadott szép pinceépületek formájában. A pár kisebb fotószünetet és egy kékkutas frissítést leszámítva nem volt megállás, várt a cél az iskolánál.

Vadkerti-tó

Nagyszékely határában

Székelyföldi hangulat ismét

Csádés-tó

Pince a hegyen

Mire beértem, totál kész voltam, kicsit nyújtogattam, majd lerogytam a földre és megittam az összes kólámat, majd befaltam a zabszeletet. 

Azért gyorsan meglestem, mit sikerült produkálnom: bár futottam egy terepfélmaratont, de meglehetősen gyatra nettó idővel (2 óra 42 perc - jó, azért a záróbusz nem ért volna utol) A bruttót inkább ne is nézzük, az a Geogo szerint is csak túrázásnak felelt meg – bár elég erős tempóval és ugye el is tévedtem (A Geogo 17 km-re nézi az időt, holott én nem annyit mentem) meg egy csomót fotóztam és olvasgattam mindenféle táblákat... 

Biatlon kipipálva, de hogy lesz ebből triatlon?

Barátok-tava a főútról nézve

Titkon bíztam benne, hogy valamelyik tóban sikerül esetleg megmártóznom, mert a ruházatom, főleg az „illata” egy ilyen futás után meglehetősen szalonképtelen és ezen az se sokat segít, ha egy friss pólót veszek az izzadságban fürdő testemre. Így hát elkerekeztem a falu végén lévő tavakig, ahol körülbelül egy fél órája már egyszer végigfutottam, így tudtam, hogy se a Vadkerti-tó, se a Csádés-tó nem jöhet számításba. Az előbbi a nem túl kulturált mivolta miatt, a másik meg pont ellenkezőleg a népszerűsége miatt. Elég sok horgász és piknikező múlatta itt az idejét, így nehéz lett volna észrevétlenül átöltöznöm és csobbannom egyet. A barátságos Barátok-tava lett végül a befutó, bár félig körbe kellett járnom ahhoz, hogy egy megfelelő helyet találjak magamnak. Itt csak két pecás horgászgatott az ellenkező oldalon. A fák takarásában egy magányos stégen sikerült tanyát vernem úgy, hogy ne nagyon zavarjam őket meg ők se engem. Még a vízbe merüléshez is találtam egy törülközőnyi nyílást a nádban – a stégekről sajnos nem nagyon volt bejutási lehetőség. Nyilván nem fürdésre használják a helyet. A kezdeti nehézségek ellenére a tó feneke egész járható volt és a vize is kimondottan kellemes. Egy ici-picit úszkáltam benne, hogy megszabaduljak a kellemetlen bukémtól. Aztán kifeküdtem napozni, hogy megszáradjak, meg kipihenjem magam. Leírhatatlan élmény volt az a csend és nyugalom, ami körbelengte ezt a tavacskát.

Ejtőzés a Barátok-tavánál

A vonatom öt után ment egy picivel, ezt sikerült is rendben elérnem. Egyedül a vonatra való felszállással küzdöttem meg rendesen – ha nincs az a fiú, aki végül felhúzza a bringámat a vonatra, még lehet, hogy mindig ott állok Tolnanémediben sajgó fenékkel és bokával, mert mondanom sem kell, első próbálkozáskor biciklivel együtt visszahuppantam a peronra. Én köszönöm jól vagyok, a biciklim azóta meg énekelni is megtanult, de szerencsére megy még rendben. Valaki árulja már el a trükköt, hogy lehet biciklistől együtt felszállni alacsony padlós vonatra ilyen szintén alacsony peronról 160 centis nőként úgy, hogy még nem nyertem olimpiát súlyemelésben. 🙏

Vajon hogy megy fel a vonatra???

Kisszékely (is) visszavár

Mesés utakon Gömörben

 A mesét, melyben Mátyás király Gömörben jártában megleckézteti az urakat, bizonyára mindenki ismeri. A kéktúra gömöri szakaszán járva mi is úgy éreztük magunkat, mintha egy mesébe csöppentünk volna.

A pünkösdi hosszú hétvégén Aggtelektől Putnokig gyalogolván szereztük be a hiányzó pecséteket az őskövület füzetembe, hogy immár 11%-ra csökkenjen a hátralékom. 2003 óta járom a Kéket, ezzel esélyes, hogy egyik leghosszabb idejű teljesítés az enyém az országban (már ha elfogadják a füzetemet, mert sajnos tavaly Upponyban elázott rejtélyes módon az autó csomagtartójában). Ez most egy nagy visszatérés, mert 2003-ban a Bódvarákó-Jósvafő, ill. a Jósvafő-Aggtelek szakasz volt a második és a harmadik, amit teljesítettem a Kéktúrám folyamán. 

Mivel az Aggtelek-Putnok szakasz mindössze 30 km körüli, két kényelmes, mintegy 15 km-es szakaszra bontottuk az útvonalat, amit szombaton és vasárnap terveztünk teljesíteni. Hétfőre egy lazább, barlangozós pihenőnapot szerettünk volna beiktatni Aggteleken. Aztán mindez nem pontosan így alakult, de ez a minőségen, tartalmon mit sem rontott. 

A szállásokat elég hibrid módon terveztük. Mivel sajnos pénteken nem sikerült idejekorán megválnom a munkától, az tűnt jobb megoldásnak, hogy inkább kiveszünk szállást Gömörszőlősön és csak szombaton hajnalban utazunk le. Így nem kell a teljes menetfelszerelést magunkkal cipelni, és az idei bizonytalan időjárás se fog meglepetéseket okozni. Viszont, hogy a vadkempingezés élménye se maradjon el teljesen, Aggtelek szélén kinéztem egy szimpatikus helyet, ahol van a közelben vízcsap és sátorállításhoz megfelelő sík, valamint viszontagságosabb időjárás esetére fedett hely is. Ez pontosan az Aggteleki-tó melletti szabadtéri színpad és játszótér volt, ami végül nem bizonyult annyira rossz választásnak. Alternatívaként a rendes kemping is szóba jött, ahol az előzetes érdeklődés alapján bőven akadt sátorhely. A pünkösdi időjárást nézve ez nem is csoda.

A Sárkány-szikla Nemti határában

A korai indulásnak köszönhetően 8 óra körül már Nemti fölött mustrálgattuk a Sárkány-szikla különös homokkőformáit, ahol beiktattunk egy kis pihenőt és reggeliszünetet. A látványos sziklák egész közel esnek a településhez, egy 5 perces sétával el lehet érni őket. Peti még nem látta őket, így gyorsan megmutattam neki. Visszafelé tervben volt a Morgó-gödör meglátogatása is, amire aztán sajnos nem került sor. 11-re már oda is értünk az aggteleki parkolóba, ahol a túra idejére parkoltunk. Itt egy szűk 1 órás technikai szünetre került sor, mivel Petit a korai kelés és a 3 órás vezetés eléggé lefárasztotta. Addig legalább rendeztem soraimat, majd felderítettem a terepet a pecsét, kávéfogyasztás és barlanglátogatási lehetőségek tekintetében.

Alig lézengenek Aggteleken

Mikor Peti magához tért, a közeli büfében megittuk a kávénkat, majd útnak indultunk a szlovák határ irányába a büfés bácsi jókívánságaival a tarsolyunkban. Úgy tűnt, a nem túl száraz idő elrettentette a látogatókat, alig-alig lézengtek a parkoló és a barlang környékén. Szóval nem tűnt úgy, hogy az első félig-meddig szabad hétvégén turisták hirtelen rohamától kell majd félni.

Szlovákiába egyelőre nem megyünk...

Szerencsére az első kilométereinket még nem áztatta az eső, pedig az odaúton már jutott egy kis ízelítő az égi áldásból. De az eget nézve úgy tűnt, bármelyik pillanatban kicsordulhat újból az a dézsa. A betontömbökkel eltorlaszolt a határátkelőnél készítettünk pár fotót, majd nekivágtunk a határkövek között kígyózó kéknek. Közben vágyakozó szemekkel fürkésztük a határ túloldalán derengő magasabb vonulatokat. Sajnos egyelőre csak gondolatban utazhatunk még a Tátrába, pedig nagyon mennénk már. Be kell érnünk a hazai dimbekkel-dombokkal. A sok esőnek köszönhetően azok most legszebb arcukat mutatták felénk. Mindenféle színekben pompázó virágok kandikáltak ki az üde zöld fűszőnyegből, köztük számos kosborfajta is. Nem győztem kattintgatni, így aztán egyfolytában lemaradtam és futhattam Peti után. Úgy tűnt, egyedül a kéktúrázókat nem riasztotta el az eső és a vele járó sár, mert elég erős volt a szembeforgalom. Jöttek gyerekekkel is, sőt egy több hullámban érkező nagyszámú kutyás csapattal és futókkal is találkoztunk. 

Hétköznapi apró csodák

Szlovák hegyek után vágyakozva...

Mire Zádorfalva határát elértük, sajnos már be kellett öltözni az esőcuccba. Szerencsére éppen csak annyira esett, hogy kabát nélkül se áztunk el volna nagyon. Arra éppen jó volt, hogy felvettük, hogy aztán alaposan beleizzadjunk és emiatt újból levegyük. Majd újból megázzunk és visszavegyük... Mindenesetre Petiről elég látványos képeket lehetett készíteni a piros poncsójában, ahogy Szent Péterként megjelenik a gömöri dombok között (már csak a mennyország kulcsát kellett volna a kezébe varázsolni) vagy éppen vonul a zádorfalvi gesztenyesoron. A kocsmában csak egy pecsét erejéig időztünk, az ottani arcokat szemlélve nem mi voltunk a törzsközönség. A focipályához érve 3 futó férfiú jött szembe, akik nagyon biztattak, hogy érjem utol már Petit, mert megint lemaradtam fényképtémák után kutatva. Én erre egy akkora sprintet levágtam, hogy le sem tagadhattam, hogy magam is futó lennék. Utólag derült ki, hogy valószínűleg a 4en a kéken akció résztvevőivel találkoztunk szembe.

Szent Péter alászállott a mennyekből

Fantasztikus táj

Zádorfalva felé a gesztenyesoron

Előttünk egy kisebb társaság vendégségbe tarthatott, mert az egyik asszony egy messziről is elég mutatós  süteményestálat hordozott a kezében. Ki tudja, az is lehet, hogy egyféle komatálat vitt, ha ezen a vidéken is szokásban van az ilyesmi. Közben meg jobbnál-jobb kutya- és macskaportrékat készíthettem a faluból kifelé menet. Lekanyarodván az aszfaltról ebédszünetet tartottunk, hogy újult erővel vághassuk neki a Gömörszőlős előtti dombocskának. Valami bámulatos kulisszákat szolgáltattak a zöld dombok a messziről fehérlő templommal és a baljós légköri viszonyokkal egyetemben, és ezt az élményt az egyre sűrűsödő bozótos se tudta elrontani, amin én becsülettel átverekedtem magam, itt-ott a hanyatt esést kockáztatva. Peti szemfüles módon kikerülte a kritikus részt egy szélesebb úton, de a sáros emelkedő viszontagságait ő sem úszta meg. Valószínűleg a futó srácoknak is volt itt néhány kellemetlen percük. 

A múlt és a jelen találkozása

Komatálat hoztam...

Néha furcsa szemmel nézik a vándorokat

Zádorfalva temploma

Az érdekes nevű Karu-fészke-tetőre felérve úgy döntöttünk, muszáj újabb pihenőt tartani. Nem azért, mert keményen megizzasztott az emelkedő, hanem éppen kisütött az aznap még keveset látott napocska, másrészt nem győztünk betelni a panorámával. Szerintem túl sekélyes a szóbeli kifejezőtáram ahhoz, hogy leírjam a látványt, amit délről a Bükk csúcsai koronáztak. Így inkább nem is próbálkozom. Ugyanígy lehetett ezzel egy másik kéktúrázó is, aki éppen sátorveréshez készülődött a közelben. Mint később kiderült, ő már korábban kinézte magának ezt a páratlan táborhelyet. Azért valahol elégedett lehettem én is a megérzéseimmel, hogy pont ezt a helyet szemeltem ki a sátrazós verzió első éjszakájának eltöltéséhez. 

Eszményi sátorhely

Megérdemelt pihenő

Minket azonban várt most a völgyben megbújó kis faluban a szállásunk, így ide igyekeztünk. Eme igyekezetünket némileg hátráltatták a lépten-nyomon előbukkanó bíboros kosborok. Vagy 50 képet biztosan lőttem róluk. A település határán egy pici paci és egy nagy üdvözölt minket. Nem igazán értettük, hogy kerültek így párba és ezzel ők valószínűleg ugyanúgy voltak. 

Kicsi és nagy

A falu maga tulajdonképpen egy aprócska élő skanzen tele népi jellegű házakkal. Vannak ingyenesen látogatható tárlatok (elméletileg becsületkassza van, de mi azt nem vettük észre), gondozott kertek, pihenőparkok, az ember az egyik ámulatból a másikba esik. Főleg, hogy a környező falvakban egész mást lehet tapasztalni - bár szép épületek ott is akadnak bőven. De itt egészen más a miliő. Szerencsére a szállásunkat, a Biokertes vendégházat, elég hamar megtaláltuk. Valami félreértés folytán szállásadónk csak egy személyre rögzített foglalást, de gyorsan felhúztak még egy ágyat, így már meg is volt oldva a probléma. A szállás egyszerű de nagyszerű: minden benne foglaltatik, amire egy kéktúrázónak szüksége van. Úgy döntöttünk, hogy vacsorát is kérünk, amit egyáltalán nem bántunk meg. Hamarosan asztalhoz is ülhettünk és számos ínycsiklandó fogásból, köztük néhány tájjellegűből is válogathattunk. A trakta után muszáj volt kimennünk még egy esti sétára - végre kisütött a nap is.

Gömörszőlős - ahol megállt az idő

Természetesen reggelit is kértünk ezek után másnap. A másnapi reggel egyébként köddel indult. Olyan igazi, november végi hangulattal. Peti még aludt tovább, én azonban úgy döntöttem, ideje kimenni kicsit megfuttatni a nyugdíjas Speedcrosst. A falu végén majdnem megkóstolt egy kóbor eb, így jobbnak láttam lekanyarodni az első adandó dűlőútra. Főleg, hogy ki volt téve egy tábla is nyíllal, hogy Tompa fája 1 km. Ok, akkor nézzük meg azt a fát. Az már korábban kiderült számomra, hogy Tompa Mihály e vidék emblematikus figurája, hiszen a szomszéd Keleméren szolgált lelkészként. Gömörszőlősön is egy kisebb kiállítás emlékezett meg róla, Keleméren meg az emlékháza előtt van a pecsét. Felkaptattam tehát a nem kicsit meredek domboldalon, aztán lőttem pár fotót a ködön áttörni próbálkozó napsugarakról. Majd futottam, futottam és futottam, mígnem elértem egy újabb tábláig, ami szerint a fa már csak 500 méterre volt az eddigihez képest balra, merőleges irányba. Jól van, akkor fussunk most arra. Amennyire a köd engedte, próbáltam kivenni, hol látok valami fának tűnő objektumot, de ilyesmi nem nagyon akadt, csak pár méterre egy kutyaforma valami állt az utamba. Nem akartam újabb menekülést, így megálltam. Hamar rájöttem, hogy ez nem kutya, hanem róka lesz, és ha nem veszett, nincs mitől félnem. Amíg nem vett észre, gyorsan le is kaptam, aztán mindketten nekiiramodtunk. Eljutottam egy kereszteződésig, ahol nem volt semmilyen tábla. Úgy gondoltam, hogy az 500 métert már bőven lefutottam, fákat nem láttam, szóval most nem tudom, mi legyen. Futhattam jobbra vagy balra, mindkét út lejtő volt. A balra vezető út valószínűleg visszavisz a műútra, jobbra meg elég meredek a lejtő, de mindenféle szép rétek láthatók, szóval, lehet, hogy arra lesz a fa, még ha majd újra meg is kell mászni a dombot visszafelé. Közben egy őzikét is megugrasztottam, majd újabb kosborcsapatok késztettek fotózásra. A fa sajnos nem lett meg, ráadásul az út is egyre bizonytalanabbá vált. A cipőm membránja már nem nagyon bírta a harmatos vagy eső áztatta fű terhelését, fogta magát és szépen beázott. Közben megláttam egy csenevész fácskát az út közepén. Ok, akkor legyen ez a Tompa fája, nyugtáztam, majd inkább visszafordultam. Közben persze elfelejtettem megnézni a térképet, merre is járok. Mondjuk a fát illetően okosabb nem lettem volna, mert azt semmilyen térkép nem jelöli, de észrevehettem volna, hogy kis híján határsértést követek el. Már majdnem elértem a keleméri műutat, mikor újabb őzre lettem figyelmes. Ő is képre került. Az útnál volt egy újabb irányjelző: Tompa-fája 1,5 km. Most már nem tettem próbát ebből az irányból is, inkább elfutottam Kelemérig még az aszfalton, hogy majd pár órával később ugyanerre gyalog is végighaladjak.

Szállásadónktól tudtam meg, hogy a fa egyébként létezik egy mintegy 350 éves kocsányos tölgy formájában, mely már kiszáradt, de ültettek helyére egy újat, és padok is vannak alatta. Állítólag a költő szívesen időzött alatta a környékbeli jegyzőkkel és elöljárókkal, miközben az ország sorsát vitatták meg. Lehetséges, hogy a "Terepélyes nagy fa" című verset is ez a fa ihlette.

Reggeli köd a dombok felett

Tompa fája nyomában - a költő szívesen időzött barátaival a fa árnyékában

És az az érzés, amikor kiderül, hogy tényleg ott jártam a közvetlen közelében... (térkép vs. Strava track)

A bőséges és finom reggeli után neki is indultunk Petivel a mai etapnak, ami Putnokig tartott. Ez a rész is bővelkedett látványosságokban és szépségekben. És az eső lába is ugyanúgy lógott, mint előző nap. Annyi különbséggel, hogy kicsit gyorsabb volt, már addigra eleredt, mire kiértünk a faluból. A tegnapiakból okulva nem vettük fel az esőkabátot és a poncsót, csak mentünk és mentünk. Közben meg pecsételtünk, ahol kellett. 

Kelemér felé félúton

Kelemér: fordítva Rém Elek, Tompa Mihály írói álneve (előrevetítve a Szörnyű-völgy rémtörténeteit)

Szembe kicsit kevesebben jöttek, mint előző nap. A legmeglepőbb egy család volt egy kb. 5 éves kisfiúval - respekt! A mai nap legszebb szakasza kétségkívül a Mohos-tőzegláp és a Szörnyű-völgy volt. Ahol nem tudtuk eldönteni, hogy a nevét vajon arról kapta-e, hogy szörnyen csúszik és hogy emiatt bele lehet esni a szörnyen mély árokba, ahol az esés vagy szörnyen fájni fog, vagy szörnyet is halhatunk. Ez főleg akkor esélyes, ha kerget a szörny, vagyis a putnoki farkasember, azaz a szakállas farkas. Mondjuk nem tudni, a farkas karmai közt jobb-e végezni vagy az árokban. Petit ilyesfajta rémtörténetekkel szórakoztattam: a téma adta magát, hiszen ott a Kisasszonyok fája lányformát öltő mocsári lidércekkel és a lápba csalt kanászfiúval is. 

Mohos-tőzegláp

A Pálma-forrás környéke

Horgásztó a Szörnyű-völgyben

Nem is olyan szörnyű hely a Szörnyű-völgy

A Pálma-forrásnál megint összefutottunk a sátorozó fiúval, aki éppen az esőházban szárítgatta a harmatos sátrát. Mázlija volt, nem kapott esőt, csak a szokásos hajnali harmatot kellett leszárítania. De az időjárás nem annyira kedvezett ehhez: az eső egyre jobban nekikezdett, mire a horgásztóhoz értünk. Mivel a buszig még jó sok időnk volt, úgy döntöttünk, pihenünk egyet az egyik horgászház fedett teraszán. Közben meg is ebédeltünk és vártuk kicsit alábbhagyjon az eső. Vagy egy óra várakozás után nekiindultunk, immár esőkabátban. Putnok házai közé érve már csillapodott a csapadékhajlam. Putnok is igen vegyes benyomást keltett: vannak egész rendezett részek, meg nyomortelepre hajazó körzetek is. Egyértelműen látszik, melyik házban ki lakik. A kifejezetten mutatós téren lévő buszmegállót elérve kedvünk támadt egy kávéra, így kicsit még áztattuk magunkat, hátha találunk egy nyitva lévő kávézót vagy cukrászdát. De az ünnepnek köszönhetően nem akadt ilyen. Viszont sikerült rábukkanni a szakállas farkas ivókútjára, melyen még maga a legenda is olvasható. Egyébként a rémnek a sírja is fellelhető az egyik közeli hegyen. A helyi szokás szerint követ kell dobni rá, hogy nehogy kísértsen a vérfarkas. Így az évek során egész szép kőhalmaz keletkezett a helyen. Igaz, aztán a környéken egyre több hasonló kőhalmaz jött létre, szóval lassan nem lehetett tudni, melyik sír az "igazi". Még Tompa Mihály is írt verset a történetről.

Serényi-kastély Putnokon

A szakállas farkas legendája az ivókúton

Miután szomorúan konstatáltuk, hogy nem lesz délutáni kávé, visszaültünk a fedett megállóba falatozni, amíg begördül a buszunk, ami visszavisz Aggtelekre. Közben egyre világosodott, úgy tűnt, hamarosan talán megszűnik a reggel óta szemerkélő vagy néha egész rendesen hulló eső.

Ilyen és hasonló csodák vártak a föld alatt

Visszaérve az autónkhoz gyorsan benyomtunk egy-egy kávét és lángost a büfés bácsinál, majd újult erővel indultunk az aznapi utolsó barlangtúrára. Vasárnap már nagyobbnak tűnt a forgalom, teli turistabuszok érkeztek a parkolóba. Ennek köszönhetően a barlanglátogatáson is egész sokan vettünk részt. Már régen jártam a cseppkőbarlangban, Petinek meg ez volt az első alkalom, így mindketten rácsodálkoztunk a földalatti mesevilágra. A túra végeztével már csak el kellett döntenünk, hogy most nyomban hazainduljunk-e, vagy adjunk egy esélyt még az időjárásnak és maradjunk még egy napra. Mivel az időjárás-előrejelzésből azt hámoztam ki, hogy hétfőn még akár napsütésben is részünk lehet, inkább maradtunk. Megkerestük a faluszéli vadkempingezős helyünket, kinéztük, hova tesszük a sátrat, majd elindultunk kocsmatúrára, mert elég fázós hangulatban voltunk az egész napos ázás után. Mint kiderült, a kocsma éppen záróban volt (hja, vírushelyzet van...), de azért még lenyomtunk 2 szilvás unicumot és sörrel is feltankoltunk. Azt már csak a sátorhelyen ittuk meg. Sajnos a legjobbnak tűnő helyeket összepiszkították valami nagyméretű állatok, amik előszeretettel sz@rnak köves felületre (fogalmunk sem volt, mik lehettek, de a színpadot és egy közösségi ház árkádjait nézték ki maguknak), így végül nem az eresz alá állítottuk a sátrat, miután még egy kutyakakit is hatástalanítottam egy kővel.

A közelben aludtunk

Kocsmatúra indul - kicsiny hibával

Esti nyugalmunkat csak egy kedves néni zavarta, aki takarókat vagy szállást akart adni meg a helyi kutyák csatája, de szerencsére aztán a harcias ebek is odébb álltak. Reggel napsütésre ébredtünk és a játszótér padjain meg is reggeliztünk. Még mászkáltunk kicsit a közeli sárga kereszt jelzésen az orgonásban, majd visszamentünk a barlanghoz, hogy megcsináljuk a Baradla kör nevű Geogo pályát. Ami tulajdonképpen arra volt jó, hogy végignézzük az Aggtelek és Jósvafő közti karsztos vidéket. Igazából futni szerettem volna a kört, de rá kellett túra közben jönnöm, hogy ez az ördögszántásos terep, főleg most, csúszós állapotban, kevéssé alkalmas a futásra. Meg aztán szint is volt benne bőven. Szóval jobban jártunk így és örülhetünk, hogy esés nélkül megúsztuk egyáltalán. Már csak azért is, mert lassan haladva sokkal jobban élveztük a látnivalókat.

Vajon szellemszálló-e a Baradla szálló? Elég elhagyatottan állt...

Aggtelek a karsztról

Visszatérve a parkolóba újabb kávét fogyasztottunk a büfés bácsinknál, akitől ezúttal el is búcsúztunk. A hazaúton történt egy végzetes malőr, aminek egy rudabányai kiruccanás lett a hozadéka. Ugyanis egyik faluban rossz irányba mentünk el és ezt már csak elég sokára vettem észre. Így, bár Petinek nem nagyon fűlött hozzá a foga, tanácsoltam, hogy ha már itt van a szomszédban, nézzük már meg a rudabányai tavat is, ha már úgysem mentünk el Jósvafőre.

Nyúlszapuka narancsos változatban - elég gyakori errefelé

Ezután már csak Ózdon tettünk majdnem egy véletlen kitérőt a Hangonyi-tó irányába. Peti végül szerencsésen megúszta az Arlói-tó és a Morgó-gödör meglátogatását a hazaút során, mivel újból eleredt az eső.

Meglepetéshelyszínünk, a Rudabányai-tó