Futva a kéken a Gerendás-rét és a Nagy-nyugodó között

 

Megint egy hónap eltelt, mire sikerült időt szakítanom az első, szinte teljes egészében futott OKT teljesítésem megörökítésére. No sebaj, bár az emlékek halványulnak, teljesen azért nem kopnak el.

Tokaji szállásunkról autóztunk el Újhutára, ahol 2003/2004 fordulója óta nem jártam – sőt azóta a Zemplén környékén se fordultam meg nagyon, talán Sárospatak kivételével. Márpedig az a jóformán 20 év rengeteget alakított a faluképen, méghozzá előnyére, ha magán a tájon nem is nagyon (szerencsére). A világvégi, kissé elhagyatott zsákfaluból így helyre kis üdülőtelepülés lett, ami szerencsére még nem tűnik túlzottan felkapottnak, így kellően nyugalmas és csendes. Hiányosságok még azért akadnak, például a bekötőútra ráférne egy alapos felújítás, persze ennek az a veszélye, hogy a fent említett előnyök szépen lassan el is vesznek majd. El is határoztuk, hogy egy adandó alkalommal majd visszatérünk ide, vagy legalább is Háromhuta valamelyik falucskájába töltődni, bringázni, túrázni. És persze futni is, mert arra is felettébb alkalmas ez a már-már idilli zempléni táj.

Ketten (azaz hárman) két útra indulni...

A mai terv az volt, hogy ismét a kéktúrámon tátongó lyukakból próbálok foltozgatni, azaz kicsit ésszerűsíteni a szakaszhatáraimon. Az utolsó pecsétem a Zemplénben ugyanis Eszkálánál, egy az erdőben megbúvó vadászháznál volt, amit még 2003-ban sikerült beütnöm egy havas szilveszteri többnapos túra keretében. Akkor még a fiamat vártam (így is 30 km felett jött ki az akkori túra a télies terepen), most meg egy jóformán felnőtt ifjúval tértem vissza ide. És még mindig nincsen kész az OKT-m... Bár igaz, evvel a teljesítéssel már 10%-on belülre kerülök, ami a hiányom arányát illeti. Szóval Eszkála, mint szakaszhatár kevéssé praktikusnak bizonyult, mivel ide eljutni közel egy nap is lehet Budapestről, ha egyáltalán lehetséges tömegközlekedéssel. Sokkal ésszerűbbnek tűnik a következő zempléni részt mondjuk Sátoraljaújhelyről kezdeni. 

Ha már itt nyaralunk a közelben, tegyünk is ennek érdekében – mégha az egész hiányzó zempléni szakasz (Eszkála - Hollóháza) teljesítése nem is jön most össze. Persze Újhutáról még a kéket is el kell érni, így, miután a falu végén leparkoltunk, elindultunk közösen, Peti, Márk meg én a Gerendás-rét irányába, ahol elérjük a kék jelzést, és ahonnan kétfelé szándékoztunk folytatni utunkat. Ez a mintegy 2 km-es bekötő szakasz a zöld jelzésen némileg emelkedik, de igen kellemes lakott, majd erdős részeken vezet. Egy túrázó családon kívül mással nem is nagyon találkoztunk. 

Áll a tábor a Gerendás-réten

A Gerendás-réten egy komplett gyerektábor állt, ami most némileg üresnek tűnt, csak néhány gyerkőc lézengett a környéken. Tartottunk egy kisebb haditanácsot itt, hogy merre és hogyan is tovább. Az én verzióm volt az egyszerűbb, mert nekem mindössze annyi volt a feladatom, hogy innen elfutok egészen a Nagy-nyugodóig, azaz Sátoraljaújhely határáig a kéken, ami összesen 21-22 km megtételét jelenti. Azaz kb. egy terepfélmaraton lesz. A másik csapatra egy körtúra várt, amit ők kedvük szerint alakíthatnak különböző kilátóhelyek (pl. a Kerek-kő) érintésével. Sejtettem, hogy a legrövidebb köröcskét választja majd Márk, a sebtiben kinevezett túravezető, de hát nekik még el is kell majd autózniuk értem Sátoraljaújhelyre, ahol lehet, hogy vár még rájuk szintén pár kilométer is. Itt ugyanis minden attól függ majd, ki érkezik meg előbb a város környékére, és kinek kell majd várnia.

Innen tehát más-más utakon mentünk tovább, így csak a saját verziómról tudok beszámolni. A kékezés számomra nem kimondottan egy futós műfaj, mivel a teljesítés nemcsak a pecsétek beszerzését jelenti, hanem sokkal inkább a látnivalókkal, élményekkel való tankolást. Így van, hogy nem ragaszkodom a konkrét útvonalhoz, és egy-egy érdekesség miatt szívesen teszek kitérőt vagy kerülőt. Az ilyesfajta túrázás pedig pont azt igényli, hogy ne fussunk el a lényeg mellett, hanem lehetőleg próbáljuk a lehető legtöbbet kihozni az útvonalból. Ez azonban éppen ezért pont időigényes vállalkozás is.

Most azonban nem várakoztathattam a többieket órákig, így a haladásra kellett leginkább koncentrálnom. Ami persze nem zárta ki, hogy egy-egy kellemes helyen pár perces pihenőt tegyek vagy éppen rövid kaja- vagy pecsétszünetet tartsak. Természetesen az is célom volt, hogy legyen sport, azaz futás értéke a dolognak, és a lehető legkevesebb helyen gyalogoljak bele, amennyiben bírom. Ugyanis szeptemberben vár a Kékes egy csúcsfutás keretében és ideje edzeni erre is.

Eszkála

Pecsét lódarazsakkal

Nekiindultam tehát a Gerendás-rét utáni enyhébb emelkedőnek a széles erdei úton. Ugyan nem volt kellemes kezdés, de még 1 km-t se kell összesen futni az első kötelező pihenőig, ahol vár az erdészház a pecséttel. Onnan pedig jóformán csak lefelé kell futni elég sokáig. A pecsétponton összetalálkoztam egy fiatal sráccal, aki szintén a kéktúrája igazolásán fáradozott, így hát jól elbeszélgettünk. Rögtön figyelmeztetett a pecsétnek otthont adó fa körül keringő lódarazsakra. Szerencsére a darazsak éppen nem voltak támadó kedvükben, amíg pecsételtem. Legalább jól kifújtam magam, amíg elcsevegtünk, mert hát két kéktúrázónak elég sok közös témája akad. Eszmecserénk közben az eső is elkezdett szemerkélni. Egyébként szerencsére abszolút ideális futóidő kerekedett aznapra, a korábbi kánikulának nyoma se volt. Azért jól esett mégis a pihenő, mert az emelkedőből maradt még egy kevéske. Majd egy majdnem szintben levő hosszabb szakasz után, igazából csak a nagyon látványos Zsidó-rétet elhagyva indult az igazi ereszkedés. Idilli rétek láncolatán haladtam végig, csupa ideális sátorhelyek mellett, de nyilván ez az elképzelés a természetvédőknek is rögtön eszébe jutott, mert ki is tették a sátrazni tilos táblát eme fokozottan védett helyeken. Mint műkedvelő vadkempingező, én is mindig fürkész szemekkel kutatom a tájat és próbálom memorizálni a jó sátrazós placcokat, de ezeket rögtön törölnöm is kellett a memóriámból sajnos. 

A Zsidó-rét

A Cifra-kút mellett azonban még esőbeálló is szolgálja az esetleg itt megpihenni vagy aludni szándékozó turisták kényelmét, igaz a kút maga csak merítős, így nem annyira csábító inni belőle. A forrásig nem is találkoztam senkivel, itt viszont egy túrázó párral is összeakadtam, majd jöttek szemben a táborozó gyerekek két felnőtt kíséretében. Ami nekem lejtő volt, nekik emelkedő, ennek ellenére nem volt semmi nyafogás, sőt még nekem is szépen utat engedtek. Én csak robogtam lefelé és vártam, mikor érek végre Makkoshotykára. 

A Cifra-kút

Még egyetemistaként jártam utoljára errefelé a szép emlékű BÖFI, azaz a bölcsész-fizikus gólyatábor résztvevőjeként, az ezredforduló környékén. Természetesen a bölcsészlányok táborát erősítettem összesen két alkalommal is Erika barátnőm jóvoltából, aki elinvitált ide. Szóval valami derengett, hogy Makkoshotyka előtt lejtős réteken haladtunk, két oldalt mezővel és jobbra volt valami kilátás, meg úgy egyébként az egész nagyon szép volt tájügyileg. Az rémlett, hogy akkor is valami kék jelzésen mentünk, de meg nem mondanám már, hogy az csík volt vagy kereszt vagy valami más – vagy esetleg nem is kék. Bár az ilyesmit meglepően jól szoktam memorizálni. Mindenesetre az emlékeim és a valóság nem nagyon fedte egymást, erre hamar rá kellett jönnöm. Egy helyen ugyanis nem jobbra, hanem balra nyílt igen szép kilátás, még a Sátoros-hegyek is látszottak, ahova elfutni szándékozom. Meg kellett állapítanom, hogy jó messze vannak még.

Makkoshotyka még a legendás Vilma néni nélkül is szép arcát mutatta

Makkoshotykáig egyre jobban lejtett a terep, sőt lassan egy kis ösvényre terelődött a kék, ahol némileg el is bizonytalanodtam, hogy jó helyen vagyok-e. De a telefon egyértelműen mutatta, hogy ez az ösvény a helyes út a falu felé. Hamarosan már kutyaugatás is hallatszott, így teljesen megnyugodtam. A  pecsétig már legfeljebb csak egy fotó erejéig volt megállás. Úgy láttam a faluban kettő lehetőség is van az igazolásra, némi bizonytalankodás után végül jobbra, a közért felé indultam el, bár az kitérőt jelent. Emlékeim és a most tapasztaltak, látottak megint némi diszkrepanciát mutattak: Makkoshotyka fejemben úgy élt, mint egy Isten háta mögötti falucska, ahol a kocsmába bemenni is igen merész vállalkozás. Legalábbis a harcedzett idősebb fizikus fiúk is inkább visszavonulót fújtak, mikor meglátták a helyi erőket és a körülményeket. Talán ez volt az egyetlen falu, ahol nem kocsmáztunk egyáltalán akkor! Most pedig egy rendezett településen haladtam, ahol mindenki köszön, a boltban pedig a cigány bácsi még sört is venne nekem.

Persze nem fogadtam el a kedves meghívást, hiszen még hosszú út állt előttem és vízzel is igen jól álltam – a zsákomban és a softkulacsomban is akadt még frissítő bőven. Csak benyomtam a pecsétet és már futottam is tova, egészen a falu végi Meczner kastélyig. Fura, arra egyáltalán nem emlékeztem, hogy itt kastély is van. Mivel a kék átvezet a kastélyparkon, alkalmam nyílott kívülről meg is tekinteni a szépen felújított épületet, valamint melléképületeit és a kápolnáját. A park kerítésénél lévő pecsételőhelyen tartottam egy rövidke szünetet, mivel volt ott egy ellenállhatatlan szederbokor is. 

A Meczner kastély

Kilátás a kastély mellől

A kastély kápolnája

Csodarét Makkoshotyka határában

A parkot elhagyva megint egy emelkedő jött, de nagyon nem viselt meg, főleg, hogy a végén megkaptam a jutalmat is gyorsan. Valami fantasztikus panoráma nyílt az egész környékre, beleértve a Sátoros-hegyeket is. Az egész utamnak egyértelműen ez a rét volt a fénypontja, így rövid időre le is csücsültem a rét közepén álló kereszt alá szemlélődni. Sajnos sokáig időzni nem lehetett, mert még az utamnak mindössze a fele környékén jártam. Haladtam tovább tehát a rétet követő erdőben futó ösvényen, ahol egy igen rozoga hídon is át kellett mennem, így pár lépés erejéig mérsékelnem kellett a tempót. Innen egész gyorsan ott voltam a következő pecsételőhelyen a Cirkáló-tanyán, ahol egy bozontos eb fogadott. Csak első pillanatra tűnt veszélyesnek, de aztán hamar kiderült, hogy inkább barátok leszünk, mint ellenségek Tappanccsal, a tanya őrével. Sajnos az őrizetes egyedeket, a kárpáti borzderes marhákat csak messze láttam a dombon. De hát sebaj, korábban már sokkal szorosabb barátságot is kötöttem velük Moldvában, ahol még őriztem és fejtem is őket.

A Cirkáló-tanya

Távolban egy kárpáti borzderes

10 km-en belül végre

Tappancs, a tanya őre

Érdemes lett volna még tüzetesebben szétnézni a tanyán, de se időm nem volt, meg ugye azt se tudtam, Tappancs mennyire lesz partner ebben, főleg, hogy megkínálni se tudtam semmilyen finomsággal. Ugye a mindenféle futóabrak, a zabszelet, csokis protein szelet, müzli szelet, szőlőcukor és társai nem éppen kutyáknak való elemózsia.

Tovább tehát a lenini kék úton. Egy patakmeder-átkelés után az emelkedőt nemcsak a százalék tette elég kellemetlenné, hanem a körülöttem kőröző sok apró bogár is. Ezek nagy hányada a szememben akarta végezni nyomorúságos életét valamiért, de én hessegetéssel elejét akartam venni ennek. Micsoda energiapazarlás ezen a tikkasztó emelkedőn! Alig vártam, hogy vége legyen és minél távolabb jussak ettől a helytől. A hegy tetején egy létrával ellátott kerítés állta az utamat, aminek lerogytam a legalsó fokára néhány percre. Na most pár kilótól biztos megszabadultam – meg szerencsére a bogaraimtól is. Innen inkább lejtett a terep, mintsem emelkedett. A Rákóczi-fánál újabb turistával találkoztam, majd utána már lélekkel sem. A következő réten elég nagy dilemmába estem, mert háromfelé ágazott az út, jelzés meg sehol. Találomra elindultam a bal oldalin, de a GPS hamar megmutatta, hogy az arany középút lenne a helyes döntés, Így hát nekivágtam az újabb, szerencsére rövidnek bizonyuló kaptatónak. A terep fel-le hullámzott egy jó darabig, Csak a Rebka-tanya környékén volt egyetlen emelkedő, amivel nem volt kedvem futva megküzdeni, eddig tulajdonképpen mindent abszolváltam. Ez kapóra is jött és felhívtam Petiéket. Már korábban is próbálkoztam, csak a kerítéses pihenőmnél nem volt semmi térerő. Kiderült, hogy már közel járnak a városhoz. Mondtam, hogy ezzel én is így vagyok, hamarosan ugyanis megérkezem én is Sátoraljaújhely mellé. Volt még hátra némi hullámvasutazás a tanyák mellett, amiket csak a térképen láttam, a valóságban nem, meg megint jó sok bogár egy elhagyott erdei háznál. Aztán ismét jött egy számomra futhatatlan rövid emelkedő és már ott is voltam a város közvetlen közelében.

Búcsú a Cirkáló-tanyától

Rákóczi-fa

Romos erdei kunyhó sok bogárral

Átrobogtam egy aszfaltos úton, majd megint csörgött a telefonom, mivel Petiék is megérkeztek. Mondtam nekik, hogy már abszolút a végét járom, persze nem fizikai értelemben, sokkal inkább mentálisan. Bár ezen a ponton azért már éreztem rendesen azt a közel 20 km-t. Nagyon megegyezni nem tudtunk, mivel én még nem igazán tudtam, mennyi idő lesz a Nagy-nyugodó, meg hát onnan valahova le is kéne még jutni. Végül megbeszéltük, hogy ott találkozunk majd.

Közel a város

Állíthatom, hogy az egész túra legkellemetlenebb szűk két kilométere állt előttem. A terep folyamatosan emelkedett, én viszont nem voltam már olyan passzban, hogy ezt a mértéket megfussam. Egy-egy helyen még próbálkoztam a belefutással, de az elán nem tartott sokáig. Az emelkedőnél sokkal rosszabb volt a sok szúnyog és bogár, ami mind belőlem akart lakmározni. Valahogy ezt a részt különösen kedvelték. Sajnáltam, hogy pont a finist képtelen voltam végigfutni, de hát ez van, lehet még hova fejlődni legalább.

Benyomtam az utolsó pecsétet, aztán tanakodni kezdtem, merre induljak, hogy tuti találkozzak a többiekkel. Jó nehezen sikerült megtalálnom a helyes irányt, de ekkorra már fel is tűnt a két felfelé kapaszkodó fiú, így nem kellett tovább gondolkoznom. Együtt szépen lesétáltunk az autóhoz, aztán Tokaj felé vettük az irányt. Sátoraljaújhely meg még visszavár, hiszen innen még lyukas a kékem. De ide már 4-5 óra alatt elvisz az IC is Budapestről.

Strava link az útvonalról: itt

25,4 km, 779 m szint összességében a Strava szerint Újhuta és a Nagy-nyugodó között (4 óra 18 perc alatt - ebből mozgás 3 óra 15 perc)

Technikai megjegyzések (azoknak, akiket ez érdekel): 

cipő - az éppen kimustrálandó aszfaltos Asics Jolt 2, amit most már csak inkább nyári terepre használok, miután megállapítottam, hogy jó eséllyel miatta fájt a csípőm. Most meg út közben a bokám fájt egy-egy rossz lépésnél, de kegyetlenül.

hátizsák - egy öreg Quechua MT 10 víztasakkal

futóöv: Salomon Agile belt softkulaccsal (debütáló cucc, maradhat, bár a proteinszelet, telefon és víz kicsit sok volt neki, de szerencsére van egy külön zseb még hátul, amit most nem használtam)

Ősök nyomában

 Figyelem, csak erős idegzetűeknek: újabb önboncolgató bejegyzés a láthatáron. Ami nem is rólam szól igazából...

És amiben valahol mégis avval foglalkozom, hogy vajon miért túrázok és miért futok. 

Most nem a közvetlen, egyértelmű mozgatórugók érdekelnek, melyek ilyen irányba terelik az embert – legyen az a természet szeretete, aktív kikapcsolódás utáni vágyódás, testmozgás vagy kihívások keresése, netán fogyni vágyás és számtalan más indítóok –, hanem inkább a szinte tudattalanban kapirgálnék, olyan tényezők között, melyekről az ember keveset, vagy talán nem is tud, mégis valahol mélyen esetleg befolyásolják döntéseinket és választásainkat.

Az olyan emlékek se számítanak most, melyek bizonyára befolyásolták életem alakulását, mint például az, hogy szüleim már egész kis koromban vittek magukkal kirándulni, szinte évente alkalmam nyílt napokat-heteket tölteni a Bükkben, vagy éppen eljuthattam már 4 évesen is ilyen helyekre:

A Csorba-tó partján, ahol 4 és 44 évesen is megfordultam (majd képeket idővel mellékelek)

Van egy pszichológiai irányzat, a manapság divatos Hellinger féle családállítás, melynek elmélete szerint felmenőink döntései, életvitele, viselkedési mintái nagyban befolyásolják a leszármazottak viselkedését, viszonyulását egyes dolgokhoz, akár elakadásokat okozva egyes életszakaszokban egy-egy sérült pont által. 

Bevallom, csak érintőlegesen foglalkoztam evvel a területtel egy fordítás kapcsán, különösebben nem érdekel és nem is értek hozzá, de azért felteszem a kérdést: Mi van, ha őseink és mintáik tudat alatt pozitív irányba is motiválhatnak, terelhetnek? Még akkor is, ha nem is voltak esetleg közvetlen felmenők, csak távolabbi családtagok? Olyanok, akik esetleg életünknek csak pár évében kísérhettek minket, vagy akár olyanok is, akiknek létezéséről se tudtunk?

Az a tény mindig is szerepelt a családi legendáriumban, hogy anyai nagypapám fiatal korában sportos ember volt, focizott és futott is. Ennek bizonyságául sokáig állt a kredencen egy koszorút nyújtó bronz angyalszobor, amit egy megyei futóversenyen nyert. Kiderült, hogy a fiók számos, szintén futóversenyekről származó érmet is rejt. De sajnos senki sem tudta elmondani, pontosan milyen versenyek voltak ezek, és miféle díjak. Mindössze annyit maradt fenn a családi szájhagyományban, hogy nagypapám nagyon gyorsan tudott futni, és a focicsapatban a társai emiatt egy finn futóbajnok után Nurminak becézték. És hogy később is rendkívül mozgékony volt, remekül korcsolyázott például. Sajnos meghalt, mikor 3 éves voltam, így igazából tőle már semmit sem tudhattam meg minderről. Pedig mostani életszakaszomban, hogy én is aktívan futni kezdtem, nagyon is érdekelne mindez. 

Óriási szerencse, hogy van az Arcanum és a Hungaricana, és vannak a nyílt napok, amikor is ingyen lehet böngészni régi újságokban. Szoktam élni az alkalommal és kutatgatni mindenféle turistasággal kapcsolatban álló témában. Egy szép napon nagypapám nevére kerestem rá, hátha lesz valami adat arra vonatkozóan, miért is hagyományozta ránk azt a szép angyalfigurás szobrot.

Összesen 3 találat érkezett a Nemzeti Sport hasábjairól, egy az 1928-as októberi számból, illetve, egy-egy az 1929-es júniusi és júliusi számokból. A híradás szerint 100 méteres síkfutásban ért el helyezéseket a gesztesi járás leventéinek versenyén. 

Hogyan is zajlott egy ilyen verseny? Díszes külsőségek között, sok prominens vendég és elöljáró részvételével. Többféle versenyszám volt, az atlétikai pályán futás mellett súlydobásban, gerelyvetésben, diszkoszvetésben és magasugrásban is összemérhették tudásukat a leventék. Többféle futótáv és korcsoport volt: 60 m, 100 m, 200 m, valamint junior és szenior korosztály. (Leventekötelesek 12-től 21 éves korukig voltak az ifjak, de pontosan nem tudni, mit is jelentett ez a bontás.) Az biztos, hogy nagypapám már az idősebb, szenior korosztályban versenyzett. Érdekesek az időeredmények is: 12,6 mp (1929. június), 13 mp (1929. július), ill. 13,4 mp (1928. október), de a szerencse forgandóságát mutatja, hogy míg a 13 mp első helyet jelentett, a legjobb 12,6 mp-es időeredmény csak második helyre volt elegendő. 

Azért nézzük meg, ekkoriban mi is számított pontosan jó eredménynek: az olimpiai csúcs férfiaknál 10,9 mp volt 100 méteren. Ennél nagypapám legjobb regisztrált eredménye csak 1,7 másodperccel tér el. Az összesen annyi, hogy elszámolok ... kettőig se. Jó, persze tudjuk, ez pont az a sportág, ahol még a tized- és a századmásodpercek is sokat érnek...

Szóval nagypapám fiatalon sprinter volt. Az általunk őrzött szobrocska meg jó eséllyel egy ilyen vándordíj lehet (bár nem értem, hogy nem vándorolt tovább egy későbbi győzteshez). Meg persze az is lehet, hogy nagypapa több versenyen is részt vett, esetleg nyert is, csak ezeknek a versenyeknek nem volt hír értéke, és ennek fejében maradhatott nála a szobrocska.

Nagypapámnak több, összesen 8 testvére is volt (12-en születtek), ezek közül az egyik, József, még repülőgépet is készített 1908-ban. Az általa feltalált tömőgépről meg még tanulmányokat is írtak. Mégse róla szól a legtöbb újságcikk, hanem egy másik fivérről.

Híradás az Esztergom újság 1910. aug. 14-i számából az új repülőgépről

Itt éppen egy másik rokonunk komáromi múzeumát mutatja be az 1983-as Turista Magazin, ahol a repülőről fotó is látható volt

Ha már Turista Magazin, akkor említsük meg Lászlót is, nagypapám másik fiútestvérét, akit tovább volt szerencsém ismerni, és arról volt híres, hogy még 90-en túl is fürge léptekkel szaladt fel a lépcsőn. Arra emlékszem, hogy gyerekszemmel is mindig élmény volt a látogatása ennek az öregen is fitt és gyors észjárású bácsinak. Míg testvéreimmel az asztal alatt tekergőztünk és lopdostuk a pogácsát az asztalról, Laci bácsi szívesen mesélt például a turista élményeiről. Amiből rengeteg lehetett. Egyszerű felsőörsi kántortanítóként kezdte a pályafutását, amit veszprémi iskolaigazgatóként fejezett be, közben meg a Veszprém környéki és bakonyi turistáskodás és tájfutás egyik megalapozója és mozgatórugója volt. De minderről mi mit sem tudtunk. 

Veress D. Csaba: Felsőörs évszázadai. A község története a kezdetektől napjainkig.

Ennek egyértelmű példája, hogy mindig is ott lapult a Vártúrák kalauza című könyv a polcunkon, amit diákként többször a tanulnivalóm mögött (és helyett) böngészgettem. És sose lettem figyelmes arra, hogy a dunántúli várakkal foglalkozó kötet szerzői között ott van egy ismerősen csengő név, Venczlik Lászlóé. Se én, se az unokahúga, édesanyám, se apukám, aki valószínűleg szintén olvasta ezeket a leírásokat. És valahogy a rokoni látogatásokon se került szóba az, hogy mi mindent tett is ő a természetjárásért, illetve annak megszerettetésért az ifjúság körében.

Talán az alábbi cikkből, ami sejteti szerteágazó tevékenységét is, kirajzolódik karaktere:

Egy 1981-es cikk a természetjárás Veszprém megyei úttörőjeként jelöli meg őt is:

"Bakancsos öregek" között megemlítve

Rengeteg újságcikkben megtalálható a neve, ezek között számos visszaemlékezés tanárként és természetjáróként is követendő példaként említi, turista fronton is számos díjat vehetett át munkásságáért. De érdekes módon ezekkel sose dicsekedett.

Szóval lehet, hogy nem megy csodaszámba ilyen ősökkel és családtagokkal, hogy nálam is alapvető vonás a természet és a mozgás szeretete. És talán az sem meglepő, hogy mindkét testvérem szintén nagyon szeret kirándulni. 

Amikor csak tehetem, megyek ki az erdőbe, a hegyek közé futni, túrázni, hegyeket mászom, túrát vezetek, edzek a következő futóversenyre vagy éppen túrablogot írok. Mert a véremben van. Ugyan 13 mp-en belüli 100-ast jó eséllyel nem fogok futni sosem és makett repülőt se fogok készíteni, nemhogy igazit, de most már tudatosan inspirál a múltjuk. Még ha nem is érhetek a nyomukba. Erre jó példa, hogy versenyeken, mindig gondolok nagypapámra, aki szintén versenyzett, nem is akárhogyan.

Kalandok a Négyszögletű kerek erdőben

 

Vasárnap végre egy régóta bakancslistás Geogo körre jutottam el. Bár a tervezett 7 órás vonatot az előző napi Nagy-Fátra túra után nem sikerült elérnem (csak éjfél után értem haza, így nem sok idő maradt alvásra), de a 9 óra után indulón már ott ültem vasparipámmal egyetemben, hogy meg se álljunk Tolnanémediig.

Útközben Százhalombattától egészen Sárbogárdig riogatott a felhőszakadás réme, de ezután a vonat kigördült a felhők többsége alól és úgy tűnt, nem fogok mégsem megázni. Azért esőkabát volt nálam, de mindent összevéve abszolút minimálcuccal készültem, ami éppen befért egy futózsákba. A személyes cuccokon és az előbb említett dzsekin kívül volt nálam fél liter víz és fél liter kóla, egy másnapos szendvics, ami már a Fátrát is megjárta, egy proteinszelet, egy zabszelet, egy müzliszelet, valamint egy csomag magmix, fürdőruha (a remény hal meg utoljára...), váltópóló, sapka és az elmaradhatatlan szemüveg (ha már muszáj) és egy övtáska a telefonomnak, hogy folyamatosan kéznél legyen. Még így is gondban voltam, hogy fogom ezt mind magammal cipelni 17 km-en keresztül hegyre fel és hegyről le. Titkon reménykedtem, hogy a futáshoz felesleges holmikat el tudom majd valahol ügyesen rejteni. 

Kisszékely, iskola - innen indultam

Az aznapi terv ugyanis az volt, hogy Tolnanémediben leszállok a vonatról, onnan mintegy 10 km megtételével elkerekezem Kisszékelyre, ahol leparkolom a bringát és futásnak eredek. Egészen meg nem állok addig, amíg le nem futottam a 17 km-es kisszékelyi tókört, amit pár hónapja fedeztem fel magamnak a Geogon. Sajnos szabilehetőség híján eddig ezt nem sikerült megvalósítanom, de most, hogy facéran maradtam hétvégére, kitűnő alkalom kínálkozott. 

A nepomuki muki itt is jelen van

Hogy miért is vonzott Kisszékely és a tavak? Egyrészt alig ismerem Tolna megyét, másrészt barátságos volt a táv és a szint aránya a körön, és nem utolsósorban annyi szépet és jót olvastam erről a faluról, hogy úgy döntöttem, muszáj személyesen is megnéznem.

A dimbes-dombos tájon egy élmény volt kerekezni, szívem szerint még elcsalinkáztam volna ide-oda, de várt a pálya, így célirányosan a kisszékelyi iskola felé vettem az irányt. Itt találtam is egy fából ácsolt alkalmatosságot, ahova ki tudtam kötni a bringám, úgy, hogy az esetleges esőtől is védve volt. A túlsúlynak is találtam rögtön egy jó rejtekhelyet egy fekvő fatörzs mögött. Amire nem volt szükségem, beraktam egy nejlonzacskóba és elrejtettem a fa alá. A biztonság kedvéért még korhadt kéregdarabokat és ágakat is ráhelyeztem, bár valószínű, hogy így sem kelt volna lába a madárlátta szendvicsemnek meg a kólámnak, amibe beleittam, az izzadt pólómnak, a Tesco gazdaságos szemüvegemnek és széteső tokjának. Egyébként meg annyira nem volt mozgás az egész környéken, hogy lehet, hogy simán ott is hagyhattam volna a bringa mellett a komplett csomagot... Minden zárva, ember az utcán szinte alig, a távolban egy bácsi kaszálta a füvet, meg néha a főúton elment egy autó – úgy minden órában egy-kettő. Kisszékely ugyanis egy eldugott kis zsákfalu annak minden bájával.

Míves sírkő a kálvária alatt

Ennek dacára a falunak elég profin megszerkesztett, informatív honlapja van, ami azt írja, hogy Kisszékely Magyarország egyik legszebb fekvésű települése. Miközben szendvicsemet majszolva a tájat bámultam, úgy éreztem, azért nem vagyok a látványtól annyira hasra esve, láttam én már szebbet is. Még időben messzire sem kell mennem, például az előző napi Nagy-Fátra sziklákkal csipkézett ormait elég nehéz überelni. Mindez azért nem azt jelenti, hogy Kisszékely és környezete nem szép, inkább tipikusan az a táj, ami lassan, szinte észrevétlenül lopja be magát az ember szívébe.

Régi sírkövek az erdőben vagy egy kilométer hosszan

A felütés minden szempontból elég erősre sikeredett. Miután elindultam a faluból kivezető úton és a temetőnél lekanyarodtam a kálváriadomb alá, rögtön érezni kezdtem izmaimban az előző napi Fátrát. Ez azt jelentette, hogy gyalogtempóba kellett váltanom a hirtelen jött emelkedőn. Már csak azért is, mert gyönyörű régi sírkövekbe botlottam. Mivel a pont a kálváriadomb tetején volt, muszáj volt felkapaszkodnom oda, bár a látvány miatt biztosan nem volt érdemes – néhány kopott, jobb sorsra érdemes kereszt árválkodott csak a dombtetőn. Gyorsan vissza is futottam. A kissé emelkedő út az erdőben vitt, és bár már az izmaim kezdtek végre bemelegedni, mégsem volt túl haladós a menet, mivel kilométerhosszan régi, szinte elfeledett temetőrészek mellett vezetett a tanösvény. A hozzám hasonló temetőrajongóknak ez óriási hendikep (már ha éppen időre fut(ná)nak). Valaha középkori templom is állt itt, de a romokat sajnos nem láttam, megkeresésükkel meg nem akartam még további hátrányt szerezni. Ha már voltak tanösvénytáblák, érdemesnek tartottam elolvasni a többségüket, hiszen nem gyakran járok erre, így megtudtam, hogy az 1800-as évektől kezdve temetkeztek itt. Meg azt is, hogy tulajdonképpen éppen a Négyszögletű kerek erdő ösvényeit járom. 

Kezd valóban Erdélyes lenni a táj...

Mint kiderült, Lázár Ervin szívesen nyaralt itt a faluban, és magát az igen ötletes kialakítású tanösvényt is meséje után nevezték el Négyszögletű kerek erdő tanösvénynek. Az ösvény négy részből, a Kökény, Berkenye, Galagonya és Vadkörte körútból áll, melyek egy-egy kört formáznak a négyszöget kiadó alakzaton belül. A Geogos futó- és/vagy túrakör is nagyrészt ezt az alakzatot követi, csak más sorrendben. A teljes túra bejárása során megismerkedhettem a falu különböző részeivel, növény- és állatvilágával, történelmével, építészeti és tájbéli jellegzetességeivel, nevezetességeivel. 

A temetők sorát és az erdőt elhagyva egy domb tetején találtam magam, ahonnan remek kilátás nyílt a falura, templomára és az egész környékre. Itt volt az első alkalom, amikor azt éreztem, talán tényleg emlékeztet ez a táj Erdély vagy Székelyföld vidékére, lehet, hogy nem véletlen a névadás. A falu neve a középkorban először Székely, majd Parasztszékely és Pusztaszékely volt, tehát a székely tag mindig is szerepelt benne. Azt feltételezik, hogy a Kapos-völgy alsó szakaszát az államalapítás idején székelyek védték, innen eredhet Kisszékely és a szomszédos Nagyszékely neve.

A Zrínyi utca portái

Lerobogván a Szarka-hegy gerincéről, a piros Galagonya körutat elhagyva, máris a második, sárgával jelölt Vadkörte tanösvényen találtam magam, a falu egy építészetileg érdekesebb részén, aminek arculatát a hagyományos épületek és a löszbe vájt épületrészek, pincék határozzák meg a Göbecs-hát oldalában. Na ez a rész se volt annyira haladós, mert ugye a szép házakat és a mutatós kertekben pihenő macskákat és egyéb állatokat is felettébb kedvelem. Miután megúsztam, hogy az egyik házból éppen kijövő néni pár kismacskát rám sózzon, a határban találtam magam. Egészen az erdészházig futottam, ahol visszakanyarodott az ösvény a falu irányába egy löszmélyúton. Emlékeim szerint ilyen utat még nem is nagyon láttam, legalábbis ennyire mélyet, sötétet és látványosat biztosan nem. A függőleges falakból itt-ott gyökerek lógtak ki, illetve fák próbáltak megkapaszkodni a peremeken. Helyenként pincék üregei tátongtak. Állítólag jégkorszaki eredetű csigákat és úgynevezett tömörebb mészből álló, gömbölyded löszbabákat is lehet találni itt, de ezek keresésével nem volt időm foglalkozni. 

Kint a határban

Erdészház

Löszmélyút - nem túl kellemes futóterep, de legalább hűvös

Szent György templom

A Szent György templomnál kötöttem ki, ami sajnos zárva volt, így továbbrobogtam a harmadik körömre a zöld virággal jelölt Berkenye tanösvényre. Talán ez volt a legszintesebb és egyik leghosszabb kör. Fel kellett kapaszkodnom először a falu fölötti Dukai-hegyen található kilátóba, majd a Vadkerti-patak völgyébe leereszkedvén elhaladtam a kissé mocsaras és nevéhez híven elvadult Vadkerti-tó mellett. A Vadkerti-tó mellett áll egy helyre vadászház is, ami mögött állítólag egy vadaskert is található, amit megnézni szintén nem volt időm. Majd innen egészen a nagyszékelyi határban lévő pontig. Eddig megint emelkedőn futottam a piros jelzésen (itt már elhagytam a tanösvényhálózatot). Ahogy visszafelé jöttem a piros kereszten a határból, a közvetlen közelemben ugrott ki a bokorból egy pettyes jószág, valószínűleg egy dámszarvas. Olyan gyorsan tovairamodott, hogy azt sem tudtam megmondani, fiú-e vagy lány, és esetleg nem őz-e mégis. Lefelé azért nemcsak a szarvasnak, hanem nekem is sikerült végre tempót futnom, így hamarosan beértem az elhagyatott és üres strand mellett a főutcára, ahonnan kezdhettem az utolsó kört.

Házak a Dukai-hegy felé menet

A Dukai-hegy és kilátója

Kilátás a Dukai-hegyről, miután felértem

Ez a kör csak részben követte a Kökény tanösvényt, legalábbis ott, amit én az elejének véltem. Holott az utam kezdetén még kicsit csöpörgött is az eső, most már hét ágra tűzött a nap, emellett a levegő páratartalma is az egekig kúszott, szóval körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy tikkadt szöcske, akinek már legelészni sincs kedve. Ennek köszönhetően az első tanösvénytáblánál felhörpintettem az összes maradék vizemet, lesz, ami lesz alapon. A tanösvényt egy kanyarnál el kellett hagynom, majd egy domboldalba kellett felfutnom, majd le a Barátok-taváig. Még néztem is, milyen messze van a tónál a következő pont, eszembe sem jutott, hogy esetleg fordított irányba kellene haladnom. Inkább az erdőből kiszűrődő furcsa hangokra koncentráltam, amit először egy vadmacska nyávogásának, majd egy érdekes hangú madárnak tulajdonítottam. Egészen addig, amíg a közeledő futó csörtetésére meg nem riadt egy egész díszes dámszarvasrudli. A szarvasok nem mentek messzire, én meg megálltam, nézelődtem és hallgatóztam. Egyrészt amiatt, hogy hátha megpillantom újból őket, esetleg kiderül mi is a hang forrása, másrészt meg kb. itt véget ért a lendületem. Egyre csak ácsorogtam, majd lassan odébblopóztam, mikor egy szarvas megunt engem és elszaladt, a többi meg valószínűleg beljebb húzódott az erdőbe. A nyávogó sírásszerű hang továbbra is hallatszott, lehet, hogy egy borjú hívta az anyját. Úgy döntöttem, ideje továbbhaladni, és mivel futni sehogy se akaródzott, felkapaszkodtam gyalog a domb tetejére, ahonnan szerencsére rendesen lejteni kezdett az erdei út, így ismét tudtam futni. Innen már csak az tartotta bennem a lelket, hogy a faluban van vízcsap, a célban meg kóla. A tónál lévő pontot elérve tudatosult bennem a tévedésem, ami azt eredményezte, hogy visszamehettem újból a vendégmarasztaló Kökény tanösvényre pontot igazolni egy felesleges kisebb körrel. Mondanom se kell, itt sem volt kedvem már futni, így amíg fel nem értem a legmagasabb pontra, végig gyalogoltam. Itt azonban újabb látványosság fogadott szép pinceépületek formájában. A pár kisebb fotószünetet és egy kékkutas frissítést leszámítva nem volt megállás, várt a cél az iskolánál.

Vadkerti-tó

Nagyszékely határában

Székelyföldi hangulat ismét

Csádés-tó

Pince a hegyen

Mire beértem, totál kész voltam, kicsit nyújtogattam, majd lerogytam a földre és megittam az összes kólámat, majd befaltam a zabszeletet. 

Azért gyorsan meglestem, mit sikerült produkálnom: bár futottam egy terepfélmaratont, de meglehetősen gyatra nettó idővel (2 óra 42 perc - jó, azért a záróbusz nem ért volna utol) A bruttót inkább ne is nézzük, az a Geogo szerint is csak túrázásnak felelt meg – bár elég erős tempóval és ugye el is tévedtem (A Geogo 17 km-re nézi az időt, holott én nem annyit mentem) meg egy csomót fotóztam és olvasgattam mindenféle táblákat... 

Biatlon kipipálva, de hogy lesz ebből triatlon?

Barátok-tava a főútról nézve

Titkon bíztam benne, hogy valamelyik tóban sikerül esetleg megmártóznom, mert a ruházatom, főleg az „illata” egy ilyen futás után meglehetősen szalonképtelen és ezen az se sokat segít, ha egy friss pólót veszek az izzadságban fürdő testemre. Így hát elkerekeztem a falu végén lévő tavakig, ahol körülbelül egy fél órája már egyszer végigfutottam, így tudtam, hogy se a Vadkerti-tó, se a Csádés-tó nem jöhet számításba. Az előbbi a nem túl kulturált mivolta miatt, a másik meg pont ellenkezőleg a népszerűsége miatt. Elég sok horgász és piknikező múlatta itt az idejét, így nehéz lett volna észrevétlenül átöltöznöm és csobbannom egyet. A barátságos Barátok-tava lett végül a befutó, bár félig körbe kellett járnom ahhoz, hogy egy megfelelő helyet találjak magamnak. Itt csak két pecás horgászgatott az ellenkező oldalon. A fák takarásában egy magányos stégen sikerült tanyát vernem úgy, hogy ne nagyon zavarjam őket meg ők se engem. Még a vízbe merüléshez is találtam egy törülközőnyi nyílást a nádban – a stégekről sajnos nem nagyon volt bejutási lehetőség. Nyilván nem fürdésre használják a helyet. A kezdeti nehézségek ellenére a tó feneke egész járható volt és a vize is kimondottan kellemes. Egy ici-picit úszkáltam benne, hogy megszabaduljak a kellemetlen bukémtól. Aztán kifeküdtem napozni, hogy megszáradjak, meg kipihenjem magam. Leírhatatlan élmény volt az a csend és nyugalom, ami körbelengte ezt a tavacskát.

Ejtőzés a Barátok-tavánál

A vonatom öt után ment egy picivel, ezt sikerült is rendben elérnem. Egyedül a vonatra való felszállással küzdöttem meg rendesen – ha nincs az a fiú, aki végül felhúzza a bringámat a vonatra, még lehet, hogy mindig ott állok Tolnanémediben sajgó fenékkel és bokával, mert mondanom sem kell, első próbálkozáskor biciklivel együtt visszahuppantam a peronra. Én köszönöm jól vagyok, a biciklim azóta meg énekelni is megtanult, de szerencsére megy még rendben. Valaki árulja már el a trükköt, hogy lehet biciklistől együtt felszállni alacsony padlós vonatra ilyen szintén alacsony peronról 160 centis nőként úgy, hogy még nem nyertem olimpiát súlyemelésben. 🙏

Vajon hogy megy fel a vonatra???

Kisszékely (is) visszavár