Bakony- avagy mesebéli csavargások

Végre szabadságon, irány tehát a Bakony! Már régóta tervbe volt véve, hogy restanciáim hosszú listáját csökkentvén, felkeressem a bakonyi Gyilkos-tónak is titulált Hubertlaki-tavat. És ha már Bakonybél környékén járok, ami azért nem történik meg minden héten, természetesen hozzácsapok még néhány környékbeli látnivalót. Mindezt futótempóban terveztem, mert az elkövetkező hetekben két terepverseny is vár rám, így nem árt célirányosan edzeni se.

Az odajutással könnyű dolgom volt, mert szinte a szomszédban áll meg a volánbusz, ami egyenesen Bakonybélig röpít. Igaz, csak ólomszárnyakon, mintegy 3 óra alatt... De hát legalább útközben lehet ráérősen csodálni a napfényben fürdőző vértesi majd bakonyi tájakat.

Így mire a bakonybéli üdülőnél leugrottam a buszról, kellően ráhangolódtam a napra. Átbaktattam a főút túloldalára, ahonnan a kéktúra és más egyéb túraösvények, köztük az én zöld keresztem indulnak a bakonyi rengeteg irányába. De alighogy nekiindultam a futásnak, jobbra egy kis réten egy mókust pillantottam meg dióval a szájában. A kis állatka egyre csak állt, én meg fontolgattam, hogy lefotózzam-e a nem mindennapos jelenetet. Addig totojáztam, míg a fürge kis rágcsáló éppen némi leírhatatlan és utánozhatatlan mókushang kíséretében meglógott, így csak a hűlt helyét sikerült megörökítenem. Hogy a dióval végül mi lett, azt nem tudni...

Az első egy kilométer nem volt nevezhető haladósnak. Szinte rögtön egy valószínűtlenül fehér, békésen legelésző póniló állta az utamat egy hidacskánál. Talán éppen ő volt a vámszedő. Miközben fotózgattam, egyszer csak megjelent egy pallón a kutyus egy cica kíséretében, mögöttük egy idős néni baktatott. Éppen mint a mesében, így sétálgattak hármasban. Ahogy átkeltem a hídon, én is átléptem a bakonyi meseország ajtaját. Hiszen ezen a napon annyi csodában volt részem, hogy felsorolni is nehéz. 

Meseország kapuőre a fehér póniló

A csodákért persze meg kell küzdeni. Mihelyt elhagytam a kéktúra útvonalát, a meredek zöld kereszt jelzésen kaptattam felfele a Táborhely-hegy oldalába. Futásról még álmodni sem mertem, kidőlt fákat kerülgetve, pihegve ízlelgettem a bakonyi terepet egyelőre. Miközben éppen kifújtam magam, a fák között utat törő napsugarakat szemléltem, ahogy bűvkörükbe vonják az őszi színekre váltó hegyoldalt. Lankásabb lett az emelkedő, így futni kezdtem. Első megállásomat a Széchenyi emlékműnél terveztem, ami miatt ezt a szintesebb utat választottam. Éppen megpillantottam az emlékkövet, mikor a közeli bozótosból egy gímbika markáns bőgése hallatszott. Pár percre megálltam és hallgatóztam, de vagy észlelt az állat és csendben továbbállt, vagy egyszerűen megunta a szerelmi dalt. Így megfelelő hangulatban olvashattam Széchenyi Zsigmond a kövön megörökített hajtóvadászatának emlékét.

Fényjáték a hegyoldalban

Széchenyi Zsigmond emlékköve

Innentől már lejtett a terep, így alkalmam nyílt tesztelni a Hoka cipőm tapadását, először óvatoskodva, majd egyre bátrabban. Az Emil-rétre érve készítettem pár fotót a helyről, mivel ideális cserkésztáborhelynek tűnt. Kár, hogy a műút olyan közel van. Innen a kék kereszt jelzést követve, a Molnár-kút-árkon kapaszkodtam felfele a Hubertlaki-tó irányába. Eddigre már egész szépen hozzászoktam a kaptatókhoz, sikerült mindet megfutni. Egészen addig, míg egy bokor mögött észre nem vettem egy őzsziluettet. Gyorsan megnyomtam a vészféket. Sokáig farkasőzszemet néztem vele, majd, mivel szerettem volna továbbhaladni, természetesen az őz irányába, kénytelen voltam tenni valamit. Az állat még 100 méterre se állt tőlem. Előző nap ellátogattam a Vadászati világkiállításra, ahol az egyik kisfilmben elmondták, hogy az őz felettébb szemfüles és óvatos állat, nagyon nehéz elejteni. Sokszor dicsekednek kezdő vadászok avval, hogy 300-400 méterről lőttek őzet. Holott igazából az számít dicsőségnek, ha 40 méterre sikerül megközelíteni. Nos nekem sikerült... Rikító narancssárga felsőben, fújtatva, trappolva. Nem tudom, hogy őzek, szarvasok mennyire látnak színeket, lehet, hogy ennek nincs is jelentősége. Na de azért a Hokának, ami korántsem egy indián mokasszin,  akkor is van egy félreismerhetetlen hangja, ahogy a talajnak csapódik.

Őz állja az utam a kék kereszten (bocsánat a minőségért, a telefonom csak ezt tudja...)

Szóval lépnem kellett, így megmozdultam. Összesen 3 őz szaladt elő, tehát több is rejtőzködött a közelben. Pár pillanat után el is tűntek a meredek hegyoldalon. Nekem sokkal tovább tartott, míg felküzdöttem magam a sokkal enyhébben emelkedő turistaúton.

Hamarosan oda is értem a tóhoz. Itt terveztem az első hosszabb pihenőt frissítéssel egybekötve. Eddigre már majdnem 10 kilométert megtettem és még dél se volt. Itt találkoztam utam során először emberekkel - először egy házaspárral majd két idősebb hölggyel. Ennél sokkal több turistával az egész nap során nem is futottam össze.

A Hubertlaki-tó, avagy a bakonyi Gyilkos-tó

Megérte a tóért idejönni, sejtelmes látványt nyújtott a belőle kinyúló korhadt facsonkokkal. Bár jóval kisebb erdélyi párjánál, csendes, nyugalmat árasztó környezete valóban kitűnő pihenőhely. Érdekes, hogy a 2002-es Bakony térképem még nem jelzi egyáltalán. A házaspárral elbeszélgettünk arról, hogy a valódi Gyilkos-tó mára már a turistabiznisz áldozata lett, mint megannyi más, látványos turisztikailag egykor vonzó hely. Számomra a legfájóbb itthoni példa a Szalajka-völgy. Nem tudom, hétvégenként mekkora itt a nyüzsgés, de így hétköznap a tó közvetlen környezete abszolút alkalmas a feltöltődésre. El is ücsörögtem itt vagy egy negyed órát. Majd nekiindultam újból a szemközti kaptatón. Első lendületem csak a Hubertus emlékműig tartott, amit közelebbről is szemügyre vettem. 

Innen mindenféle keszekusza jelzetlen erdei utakon terveztem eljutni Móricházáig, érintve a halomsírmezőket és a Városlőd-Franciabánya kisvasút egykori nyomvonalát. Hogy láttam-e a halomsírokat, nem tudom bizonysággal állítani, mindenesetre elfutottam néhány földkupacszerű magaslat mellett, amikre akár rá is lehetett fogni, hogy korabeli temetkezési helyek. Ami sokkal inkább megfogott, az a bükkerdő varázsa. Ahogy az ember kis pontként, az egész részeként halad a hatalmas katedrálisban, az felér egy áhítattal. Ilyenkor mindig azt érzem, ami a világkiállítás mottója is volt: "egy a természettel". Ez az érzés sokkal inkább elfog futás közben, mint túrázásnál, talán a tempó lehet az oka, vagy az egyedüllét, nem tudom. Pont emiatt (is) kedvelem a terepfutás műfaját. A kegyelmi érzést tovább fokozta, hogy előbb egy újabb őzet figyeltem percekig, majd nem sokkal később egy négy fős szarvasrudlit is. Ami tulajdonképpen nem nagyon zavartatta magát, csak ácsorgott egy bokor körül. Ha végül nem mozdulok, lehet, hogy még most is egymást nézzük megint mintegy 50-100 méterről. Egyedül azt sajnáltam, hogy futáshoz sosem viszem magammal a Canont, így be kellett érnem a telefonos fotózás gyatra lehetőségével.

Halomsírok vagy egyszerű buckák?

Öreg fa, amit a térkép is jelöl

Keresd az őzet!

Hol bújtak el a szarvasok?

Móricháza után még egy darabig egy jelzetlen murvás utat követtem, majd a piros négyzet emelkedőjére váltottam, ami beletorkollott a zöld keresztbe, amin idefelé is közlekedtem. Áldottam eszem, hogy narancssárga felsőt vettem, mert nem is olyan messziről eszeveszett durrogás hallatszott. Csak reménykedni tudtam, hogy az előbb látott állatok élve megússzák a mai napot. Ahogy a bokatörő lejtőn csapattam lefelé, éppen egy nagy hátizsákos fickó küzdött felfelé terepszínű cuccban. Reméltem, hogy ő is megússza.

Egy darabig a kék aszfaltján kaptattam felfelé meg-megtörő lendülettel. Nagyon vártam már, hogy lekanyarodhassak a falu felé vezető jelzetlen ösvényre, ami szép, panorámás rétek mentén ereszkedett. Útközben az egyik közeli mezőn egy egerésző rókát vettem észre. Ő engem nem, így megint percekig nézhettem. Sajnos használható fotót nem nagyon sikerült készítenem. A rét annyira szép volt, hogy leültem néhány percre. Majd az apátság érintésével futottam a Szentkút irányába. Mióta vagy 15 éve utoljára itt jártam, sokat szépült a környék. Parkoló, illemhely épült és rengeteg az információs tábla segíti a turisták tájékozódását. Most nem foglalkoztam velük, hanem egy kisebb szentkúti pihenő után továbbiramodtam a Hegyeskő felé, ahol nemrég egy táborhelyre bukkantam az egyik online térképen. Gondoltam, akkor már egy kalap alatt ezt is megszemlélem. Mivel azonban a buszig még bőven volt időm, úgy gondoltam, picit még tovább kalandozom a piros négyzeten a Fehér-kő-árokban. Sajnos a sziklákat takarta a növényzet, így ezekből semmit se láttam. Egy vadregényes patakátkelés után úgy éreztem, hogy egyre jobban fáradok, így olyan messzire már nem kéne elfutni. Jobbra, egy dombhát irányába kínálkozott néhány ösvény, amit a GPS nem jelölt, végül egyen felkapaszkodtam. Utam során ez volt a második szakasz, ahol nem futottam. Annyira nem is bántam, mert az utat jobbról is, balról is őszi kikericsek szegélyezték. 

Már majdnem felértem a dombra (vagyis arra, amit annak véltem), mikor balra egy újabb, tovább emelkedő út kínálkozott. Akkor ezen végre át tudok bukni a túloldalra. A bibi csak annyi volt, hogy az úton egy hatalmas gímbika várt engem. Azért nekirontani és halálra rémíteni talán mégse kéne, így megint szépen várakoztam. Ő rettenetesen élvezte a fotómodellkedést - egyedül az a kár, hogy nagyon használható képet képtelen voltam készíteni a telefonnal. De azért rendületlenül próbálkoztam. Ismét én untam meg a várakozást. Amint kiléptem, a bika nekiiramodott, a bozótból a párja, vagy éppen háreme egyik tagja is csatlakozott hozzá.

Modell bika

Itt már menekülőben

A domb túloldalán legelők vártak, újabb egerésző rókával, viszont a GPS által jelölt út nem annyira létezett. Néhány villanypásztoron átmásztam, hogy az útnak gondolt csapáson haladhassak. Bár bevallom, sokkal jobban élveztem a lejtős legelőn való lerobogást, körülöttem a Bakony látványával. Reménykedtem, hogy a tanyák közelében látok majd pinto lovakat, elvégre az egyik tanyát Pinto tanyának hívják, és úgy 15 éve valóban voltak itt ilyen paripák, amiket a gyerekekkel meg is néztünk. De most csak sima mezei barna lovakat láttam és jutalmul vagy ébresztőül kaptam egy kis elektrosokkot is, miután kicsit elővigyázatlanul másztam át egy elektromos kerítésen. Mondanom se kell, ezek után közel 6 perces kilométereket futottam. Persze ebben sokat segített a szőlőcukor is, amit bekaptam. A vasárnapi 30 km-es versenyen is tapasztaltam, hogy eszméletlen jó hatással van rám, és ez most is beigazolódott. Még egy újabb megállóm volt egy bivalyos és lovas tanyánál, ahol meg is etettem a pacikat, illetve egy útkanyarnál, ahol újabb rókafotókat volt alkalmam készíteni, aztán meg sem álltam a Szentkútig. Víz reményében elmentem újból a forrásig, de sajnos tapasztalnom kellett, hogy a hely nem alkalmas vízvételezésre. (Lehet, hogy Márk 15 évvel ezelőtti módszere, mikor is arccal belebukott a szentkúti tóba, célravezetőbb lett volna.) Akkor nem bírtam szusszal az apátságig se, pedig nem is én cipeltem Márkot, most viszont simán lefutok jó 25 km-t is terepen 600 méternél is több szinttel. Azért jó ez az érzés, hogy 40 felett is van fejlődés. Visszafelé azért elolvasgattam az információs táblákat, hiszen mint írtam, nem minden hétvégén járok erre és még a buszra is jócskán kellett várni. Szóval futás ide vagy oda, nem tartottam időpazarlásnak. 

Bivalyok

És sokkal barátkozóbb lovak

A kanyarban megint egy róka koma leselkedik

Néhány kép a Szentkútról

Az olvasottak közül leginkább egy állatos történet érintett meg, talán éppen amiatt, hogy ma az állatok ilyen csodálatos módon közel engedtek magukhoz. Ez pedig a következő: Szent Gellért Bakonybélben remetéskedett. Történt egyszer, hogy miközben kunyhója előtt elmélkedett, egy szarvastehén jött oda borjával és mindkettő melléje telepedett a földre. Egyszer csak egy szarvasbika bukkant elő hirtelen a bozótból, egy farkas elől menekülve. A tehén utánafutott, otthagyva borját a remete mellett. Ezután a borjú nem tágított mellőle. Egy másik alkalommal Gellért az ajtaja előtt egy ott fekvő sebesült farkast talált. Befogadta és meggyógyította. Ezentúl a farkas és a szarvasborjú is együtt élt vele békességben, sose bántották egymást. Legenda vagy valóság - mindenesetre szép, szívet melengető történet.

Szent Gellért és a szarvasborjú

Miután végeztem a mai penzummal, mentem még egy kört a falu központjában kávézó vagy kisbolt után kutatva. Végül a legszimpatikusabb apátsági boltban kötöttem ki, ahol egy latte és egy mogyorós süti lett a jutalmam. Mellé még jól be is vásároltam mindenféle apátsági gyógyteákból, sörökből és szappanokból. A buszig még volt még mindig egy kevéske idő, így felsétáltam a csillagvizsgálóhoz és a temetőhöz is. Majd a busz lassan hazapöfögött velem ebből a bakonyi meséből.

Ha valakit érdekel a Strava link, szívesen berakom ide: 

A vicc, hogy helyezett lettem pár szegmensben is, pedig nem is tudtam róluk, sőt nem is igyekeztem különösen. (Legalább nem stresszeltem magam velük :-) )

Futva a kéken a Gerendás-rét és a Nagy-nyugodó között

 

Megint egy hónap eltelt, mire sikerült időt szakítanom az első, szinte teljes egészében futott OKT teljesítésem megörökítésére. No sebaj, bár az emlékek halványulnak, teljesen azért nem kopnak el.

Tokaji szállásunkról autóztunk el Újhutára, ahol 2003/2004 fordulója óta nem jártam – sőt azóta a Zemplén környékén se fordultam meg nagyon, talán Sárospatak kivételével. Márpedig az a jóformán 20 év rengeteget alakított a faluképen, méghozzá előnyére, ha magán a tájon nem is nagyon (szerencsére). A világvégi, kissé elhagyatott zsákfaluból így helyre kis üdülőtelepülés lett, ami szerencsére még nem tűnik túlzottan felkapottnak, így kellően nyugalmas és csendes. Hiányosságok még azért akadnak, például a bekötőútra ráférne egy alapos felújítás, persze ennek az a veszélye, hogy a fent említett előnyök szépen lassan el is vesznek majd. El is határoztuk, hogy egy adandó alkalommal majd visszatérünk ide, vagy legalább is Háromhuta valamelyik falucskájába töltődni, bringázni, túrázni. És persze futni is, mert arra is felettébb alkalmas ez a már-már idilli zempléni táj.

Ketten (azaz hárman) két útra indulni...

A mai terv az volt, hogy ismét a kéktúrámon tátongó lyukakból próbálok foltozgatni, azaz kicsit ésszerűsíteni a szakaszhatáraimon. Az utolsó pecsétem a Zemplénben ugyanis Eszkálánál, egy az erdőben megbúvó vadászháznál volt, amit még 2003-ban sikerült beütnöm egy havas szilveszteri többnapos túra keretében. Akkor még a fiamat vártam (így is 30 km felett jött ki az akkori túra a télies terepen), most meg egy jóformán felnőtt ifjúval tértem vissza ide. És még mindig nincsen kész az OKT-m... Bár igaz, evvel a teljesítéssel már 10%-on belülre kerülök, ami a hiányom arányát illeti. Szóval Eszkála, mint szakaszhatár kevéssé praktikusnak bizonyult, mivel ide eljutni közel egy nap is lehet Budapestről, ha egyáltalán lehetséges tömegközlekedéssel. Sokkal ésszerűbbnek tűnik a következő zempléni részt mondjuk Sátoraljaújhelyről kezdeni. 

Ha már itt nyaralunk a közelben, tegyünk is ennek érdekében – mégha az egész hiányzó zempléni szakasz (Eszkála - Hollóháza) teljesítése nem is jön most össze. Persze Újhutáról még a kéket is el kell érni, így, miután a falu végén leparkoltunk, elindultunk közösen, Peti, Márk meg én a Gerendás-rét irányába, ahol elérjük a kék jelzést, és ahonnan kétfelé szándékoztunk folytatni utunkat. Ez a mintegy 2 km-es bekötő szakasz a zöld jelzésen némileg emelkedik, de igen kellemes lakott, majd erdős részeken vezet. Egy túrázó családon kívül mással nem is nagyon találkoztunk. 

Áll a tábor a Gerendás-réten

A Gerendás-réten egy komplett gyerektábor állt, ami most némileg üresnek tűnt, csak néhány gyerkőc lézengett a környéken. Tartottunk egy kisebb haditanácsot itt, hogy merre és hogyan is tovább. Az én verzióm volt az egyszerűbb, mert nekem mindössze annyi volt a feladatom, hogy innen elfutok egészen a Nagy-nyugodóig, azaz Sátoraljaújhely határáig a kéken, ami összesen 21-22 km megtételét jelenti. Azaz kb. egy terepfélmaraton lesz. A másik csapatra egy körtúra várt, amit ők kedvük szerint alakíthatnak különböző kilátóhelyek (pl. a Kerek-kő) érintésével. Sejtettem, hogy a legrövidebb köröcskét választja majd Márk, a sebtiben kinevezett túravezető, de hát nekik még el is kell majd autózniuk értem Sátoraljaújhelyre, ahol lehet, hogy vár még rájuk szintén pár kilométer is. Itt ugyanis minden attól függ majd, ki érkezik meg előbb a város környékére, és kinek kell majd várnia.

Innen tehát más-más utakon mentünk tovább, így csak a saját verziómról tudok beszámolni. A kékezés számomra nem kimondottan egy futós műfaj, mivel a teljesítés nemcsak a pecsétek beszerzését jelenti, hanem sokkal inkább a látnivalókkal, élményekkel való tankolást. Így van, hogy nem ragaszkodom a konkrét útvonalhoz, és egy-egy érdekesség miatt szívesen teszek kitérőt vagy kerülőt. Az ilyesfajta túrázás pedig pont azt igényli, hogy ne fussunk el a lényeg mellett, hanem lehetőleg próbáljuk a lehető legtöbbet kihozni az útvonalból. Ez azonban éppen ezért pont időigényes vállalkozás is.

Most azonban nem várakoztathattam a többieket órákig, így a haladásra kellett leginkább koncentrálnom. Ami persze nem zárta ki, hogy egy-egy kellemes helyen pár perces pihenőt tegyek vagy éppen rövid kaja- vagy pecsétszünetet tartsak. Természetesen az is célom volt, hogy legyen sport, azaz futás értéke a dolognak, és a lehető legkevesebb helyen gyalogoljak bele, amennyiben bírom. Ugyanis szeptemberben vár a Kékes egy csúcsfutás keretében és ideje edzeni erre is.

Eszkála

Pecsét lódarazsakkal

Nekiindultam tehát a Gerendás-rét utáni enyhébb emelkedőnek a széles erdei úton. Ugyan nem volt kellemes kezdés, de még 1 km-t se kell összesen futni az első kötelező pihenőig, ahol vár az erdészház a pecséttel. Onnan pedig jóformán csak lefelé kell futni elég sokáig. A pecsétponton összetalálkoztam egy fiatal sráccal, aki szintén a kéktúrája igazolásán fáradozott, így hát jól elbeszélgettünk. Rögtön figyelmeztetett a pecsétnek otthont adó fa körül keringő lódarazsakra. Szerencsére a darazsak éppen nem voltak támadó kedvükben, amíg pecsételtem. Legalább jól kifújtam magam, amíg elcsevegtünk, mert hát két kéktúrázónak elég sok közös témája akad. Eszmecserénk közben az eső is elkezdett szemerkélni. Egyébként szerencsére abszolút ideális futóidő kerekedett aznapra, a korábbi kánikulának nyoma se volt. Azért jól esett mégis a pihenő, mert az emelkedőből maradt még egy kevéske. Majd egy majdnem szintben levő hosszabb szakasz után, igazából csak a nagyon látványos Zsidó-rétet elhagyva indult az igazi ereszkedés. Idilli rétek láncolatán haladtam végig, csupa ideális sátorhelyek mellett, de nyilván ez az elképzelés a természetvédőknek is rögtön eszébe jutott, mert ki is tették a sátrazni tilos táblát eme fokozottan védett helyeken. Mint műkedvelő vadkempingező, én is mindig fürkész szemekkel kutatom a tájat és próbálom memorizálni a jó sátrazós placcokat, de ezeket rögtön törölnöm is kellett a memóriámból sajnos. 

A Zsidó-rét

A Cifra-kút mellett azonban még esőbeálló is szolgálja az esetleg itt megpihenni vagy aludni szándékozó turisták kényelmét, igaz a kút maga csak merítős, így nem annyira csábító inni belőle. A forrásig nem is találkoztam senkivel, itt viszont egy túrázó párral is összeakadtam, majd jöttek szemben a táborozó gyerekek két felnőtt kíséretében. Ami nekem lejtő volt, nekik emelkedő, ennek ellenére nem volt semmi nyafogás, sőt még nekem is szépen utat engedtek. Én csak robogtam lefelé és vártam, mikor érek végre Makkoshotykára. 

A Cifra-kút

Még egyetemistaként jártam utoljára errefelé a szép emlékű BÖFI, azaz a bölcsész-fizikus gólyatábor résztvevőjeként, az ezredforduló környékén. Természetesen a bölcsészlányok táborát erősítettem összesen két alkalommal is Erika barátnőm jóvoltából, aki elinvitált ide. Szóval valami derengett, hogy Makkoshotyka előtt lejtős réteken haladtunk, két oldalt mezővel és jobbra volt valami kilátás, meg úgy egyébként az egész nagyon szép volt tájügyileg. Az rémlett, hogy akkor is valami kék jelzésen mentünk, de meg nem mondanám már, hogy az csík volt vagy kereszt vagy valami más – vagy esetleg nem is kék. Bár az ilyesmit meglepően jól szoktam memorizálni. Mindenesetre az emlékeim és a valóság nem nagyon fedte egymást, erre hamar rá kellett jönnöm. Egy helyen ugyanis nem jobbra, hanem balra nyílt igen szép kilátás, még a Sátoros-hegyek is látszottak, ahova elfutni szándékozom. Meg kellett állapítanom, hogy jó messze vannak még.

Makkoshotyka még a legendás Vilma néni nélkül is szép arcát mutatta

Makkoshotykáig egyre jobban lejtett a terep, sőt lassan egy kis ösvényre terelődött a kék, ahol némileg el is bizonytalanodtam, hogy jó helyen vagyok-e. De a telefon egyértelműen mutatta, hogy ez az ösvény a helyes út a falu felé. Hamarosan már kutyaugatás is hallatszott, így teljesen megnyugodtam. A  pecsétig már legfeljebb csak egy fotó erejéig volt megállás. Úgy láttam a faluban kettő lehetőség is van az igazolásra, némi bizonytalankodás után végül jobbra, a közért felé indultam el, bár az kitérőt jelent. Emlékeim és a most tapasztaltak, látottak megint némi diszkrepanciát mutattak: Makkoshotyka fejemben úgy élt, mint egy Isten háta mögötti falucska, ahol a kocsmába bemenni is igen merész vállalkozás. Legalábbis a harcedzett idősebb fizikus fiúk is inkább visszavonulót fújtak, mikor meglátták a helyi erőket és a körülményeket. Talán ez volt az egyetlen falu, ahol nem kocsmáztunk egyáltalán akkor! Most pedig egy rendezett településen haladtam, ahol mindenki köszön, a boltban pedig a cigány bácsi még sört is venne nekem.

Persze nem fogadtam el a kedves meghívást, hiszen még hosszú út állt előttem és vízzel is igen jól álltam – a zsákomban és a softkulacsomban is akadt még frissítő bőven. Csak benyomtam a pecsétet és már futottam is tova, egészen a falu végi Meczner kastélyig. Fura, arra egyáltalán nem emlékeztem, hogy itt kastély is van. Mivel a kék átvezet a kastélyparkon, alkalmam nyílott kívülről meg is tekinteni a szépen felújított épületet, valamint melléképületeit és a kápolnáját. A park kerítésénél lévő pecsételőhelyen tartottam egy rövidke szünetet, mivel volt ott egy ellenállhatatlan szederbokor is. 

A Meczner kastély

Kilátás a kastély mellől

A kastély kápolnája

Csodarét Makkoshotyka határában

A parkot elhagyva megint egy emelkedő jött, de nagyon nem viselt meg, főleg, hogy a végén megkaptam a jutalmat is gyorsan. Valami fantasztikus panoráma nyílt az egész környékre, beleértve a Sátoros-hegyeket is. Az egész utamnak egyértelműen ez a rét volt a fénypontja, így rövid időre le is csücsültem a rét közepén álló kereszt alá szemlélődni. Sajnos sokáig időzni nem lehetett, mert még az utamnak mindössze a fele környékén jártam. Haladtam tovább tehát a rétet követő erdőben futó ösvényen, ahol egy igen rozoga hídon is át kellett mennem, így pár lépés erejéig mérsékelnem kellett a tempót. Innen egész gyorsan ott voltam a következő pecsételőhelyen a Cirkáló-tanyán, ahol egy bozontos eb fogadott. Csak első pillanatra tűnt veszélyesnek, de aztán hamar kiderült, hogy inkább barátok leszünk, mint ellenségek Tappanccsal, a tanya őrével. Sajnos az őrizetes egyedeket, a kárpáti borzderes marhákat csak messze láttam a dombon. De hát sebaj, korábban már sokkal szorosabb barátságot is kötöttem velük Moldvában, ahol még őriztem és fejtem is őket.

A Cirkáló-tanya

Távolban egy kárpáti borzderes

10 km-en belül végre

Tappancs, a tanya őre

Érdemes lett volna még tüzetesebben szétnézni a tanyán, de se időm nem volt, meg ugye azt se tudtam, Tappancs mennyire lesz partner ebben, főleg, hogy megkínálni se tudtam semmilyen finomsággal. Ugye a mindenféle futóabrak, a zabszelet, csokis protein szelet, müzli szelet, szőlőcukor és társai nem éppen kutyáknak való elemózsia.

Tovább tehát a lenini kék úton. Egy patakmeder-átkelés után az emelkedőt nemcsak a százalék tette elég kellemetlenné, hanem a körülöttem kőröző sok apró bogár is. Ezek nagy hányada a szememben akarta végezni nyomorúságos életét valamiért, de én hessegetéssel elejét akartam venni ennek. Micsoda energiapazarlás ezen a tikkasztó emelkedőn! Alig vártam, hogy vége legyen és minél távolabb jussak ettől a helytől. A hegy tetején egy létrával ellátott kerítés állta az utamat, aminek lerogytam a legalsó fokára néhány percre. Na most pár kilótól biztos megszabadultam – meg szerencsére a bogaraimtól is. Innen inkább lejtett a terep, mintsem emelkedett. A Rákóczi-fánál újabb turistával találkoztam, majd utána már lélekkel sem. A következő réten elég nagy dilemmába estem, mert háromfelé ágazott az út, jelzés meg sehol. Találomra elindultam a bal oldalin, de a GPS hamar megmutatta, hogy az arany középút lenne a helyes döntés, Így hát nekivágtam az újabb, szerencsére rövidnek bizonyuló kaptatónak. A terep fel-le hullámzott egy jó darabig, Csak a Rebka-tanya környékén volt egyetlen emelkedő, amivel nem volt kedvem futva megküzdeni, eddig tulajdonképpen mindent abszolváltam. Ez kapóra is jött és felhívtam Petiéket. Már korábban is próbálkoztam, csak a kerítéses pihenőmnél nem volt semmi térerő. Kiderült, hogy már közel járnak a városhoz. Mondtam, hogy ezzel én is így vagyok, hamarosan ugyanis megérkezem én is Sátoraljaújhely mellé. Volt még hátra némi hullámvasutazás a tanyák mellett, amiket csak a térképen láttam, a valóságban nem, meg megint jó sok bogár egy elhagyott erdei háznál. Aztán ismét jött egy számomra futhatatlan rövid emelkedő és már ott is voltam a város közvetlen közelében.

Búcsú a Cirkáló-tanyától

Rákóczi-fa

Romos erdei kunyhó sok bogárral

Átrobogtam egy aszfaltos úton, majd megint csörgött a telefonom, mivel Petiék is megérkeztek. Mondtam nekik, hogy már abszolút a végét járom, persze nem fizikai értelemben, sokkal inkább mentálisan. Bár ezen a ponton azért már éreztem rendesen azt a közel 20 km-t. Nagyon megegyezni nem tudtunk, mivel én még nem igazán tudtam, mennyi idő lesz a Nagy-nyugodó, meg hát onnan valahova le is kéne még jutni. Végül megbeszéltük, hogy ott találkozunk majd.

Közel a város

Állíthatom, hogy az egész túra legkellemetlenebb szűk két kilométere állt előttem. A terep folyamatosan emelkedett, én viszont nem voltam már olyan passzban, hogy ezt a mértéket megfussam. Egy-egy helyen még próbálkoztam a belefutással, de az elán nem tartott sokáig. Az emelkedőnél sokkal rosszabb volt a sok szúnyog és bogár, ami mind belőlem akart lakmározni. Valahogy ezt a részt különösen kedvelték. Sajnáltam, hogy pont a finist képtelen voltam végigfutni, de hát ez van, lehet még hova fejlődni legalább.

Benyomtam az utolsó pecsétet, aztán tanakodni kezdtem, merre induljak, hogy tuti találkozzak a többiekkel. Jó nehezen sikerült megtalálnom a helyes irányt, de ekkorra már fel is tűnt a két felfelé kapaszkodó fiú, így nem kellett tovább gondolkoznom. Együtt szépen lesétáltunk az autóhoz, aztán Tokaj felé vettük az irányt. Sátoraljaújhely meg még visszavár, hiszen innen még lyukas a kékem. De ide már 4-5 óra alatt elvisz az IC is Budapestről.

Strava link az útvonalról: itt

25,4 km, 779 m szint összességében a Strava szerint Újhuta és a Nagy-nyugodó között (4 óra 18 perc alatt - ebből mozgás 3 óra 15 perc)

Technikai megjegyzések (azoknak, akiket ez érdekel): 

cipő - az éppen kimustrálandó aszfaltos Asics Jolt 2, amit most már csak inkább nyári terepre használok, miután megállapítottam, hogy jó eséllyel miatta fájt a csípőm. Most meg út közben a bokám fájt egy-egy rossz lépésnél, de kegyetlenül.

hátizsák - egy öreg Quechua MT 10 víztasakkal

futóöv: Salomon Agile belt softkulaccsal (debütáló cucc, maradhat, bár a proteinszelet, telefon és víz kicsit sok volt neki, de szerencsére van egy külön zseb még hátul, amit most nem használtam)