2023. szeptember 20., szerda

Hétfőn sem henyélünk

 


Múlt héten egyik gyenge pillanatomban beneveztem a Hétfői henyélő 20+10 km-es távjára. Hétfőre virradva aztán próbáltam keresni a miérteket... (Pedig még nevezéskor azon is matekoztam, hogy össze tudnám-e hozni az 50-meló-50 műszakfelosztású 100-as teljesítést. Szerencsére nemleges válaszra jutottam.)

Lássuk tehát az indokokat:

- A Pénteki poroszkálón Máté nagyon-nagyon ajánlotta figyelmembe a 10-es távot. Szerinte tök olyan a miliő ott mint gyerekkoromban a Kopaszi-gáton, én meg ugye szeretek nosztalgiázni és imádom a kalandos helyeket.

- Edzenem kell a Pálosra (aztán az Iszinikre, mert azt is kinéztem magamnak novemberre, valamint ezen kívül minden másra, amit még őszre majd betervezek)

- Rá kell mennem a sorozatterhelésre is, mert októberben lesz egy elég durva hétvégém (Colonia Savaria 42 és WTF terepfélmaraton) - ha már voltam olyan hülye és nem néztem az időpontokat.

- Peti hajnalban ki tud vinni simán a rajtba, ha már úgyis arra megy melóba.

Egyébként az egész henyélősdi tök normális dolog lett volna, már ha annak számít, hogy munka előtt és után is fut/túrázik az ember, ha szombaton nem indultam volna a Sisa Pista 40-en. Amiből egy jó részt persze futottam. Vasárnap is csak imitáltam a pihenést, úsztam, SUP-oztam és futottam is egy keveset a Bánki-tónál. Egyébként is ki tud ellenállni egy ilyen sportolásra csábító környezetnek? Lehet csak a parton heverészve henyélni? Nekem biztosan nem...

Ennek folytán combjaim olyan merevek voltak, hogy hétfőre fát lehetett volna vágni rajtuk simán és kicsit furán darabos volt a járásom is. (Hengerezni most is elfelejtettem...) Mindez azért nem gátolt abban, hogy nekiduráljam magam a nagy henyélésnek. Sőt az se, hogy előző este (is) pocsékul aludtam. Meg az azelőttin is, mivel sátraztunk és én köztudottan rossz sátorban alvó vagyok. Csak annyiban változott a haditerv, amit éjszakai vergődésem folytán szültem meg, hogy reggel csak a 10-es kört csinálom meg a tervezett 20-as helyett, ha bírom, futva. Így haza tudok menni home office-ba és a váltóruhákat se kell magammal cipelnem a távon. Talán ezt a taktikát választva pihenni is több esélyem lesz napközben. És ha még marad energiám, este kinézhetek a 20-as távra is, ahol már nem erőltetem a futást.

Igazából sokat nem szeretnék regélni arról, hogyan töltötte bliccelte el most már talán tényleg megérdemelt regenerációját egy henye (b)oroszlán(y) egy 2 felvonásos teljesítménytúrával, inkább meséljenek a képek:

Hajrá a hétfő hajnali hepajkodáshoz (10-es táv):

Az Újpest-Városkaputól egy ugrásra lévő Szabadság park melletti Andretti kávézó árkádjai alatt vert tanyát a túra főhadiszállása. Innen a Váci úton majd a Komp utcán keresztül futottam ki az árvízkapuhoz, ahol korábbi vízállásrekordok mellett olvashattam le az első kódot, egy ötletesen kifacsart településnevet. Bár eddig elég egyszerűen hangzik az útvonalvezetés, nekem máris sikerült túlfutnom a Komp utcán és fordulhattam vissza. :-) Íme a Népsziget melletti öböl, ami tényleg hajaz a Kopaszi-gát valamikori téli hajókikötőjére.


Igazi hajók mellett festettek is voltak ebben a számomra különleges miliőben – árvízkaput meg még sosem láttam (vagy a Rómain, futóverseny közben igen, az itinert utólag elolvasva?): 

Hajnali ködbe vesző jelöléskavalkád a szennyvíztisztító telep szomszédságában lévő válaszúton – találkozik a 10-es és a 20-as táv. Bár elsőre kicsit bonyolultnak tűnhet, de a track (és az általam sose/csak utólag olvasott túraleírás) alapján minden teljesen egyértelmű volt, éjjel még fényvisszaverő csíkok is segítették a tájékozódást.

Graffitihegyek mindenhol:

A szennyvíztisztító telep szerencsére csak módjával eregette a szagokat, így a legnagyobb megpróbáltatás csak utána következett egy valódi dzsungelharc keretében a Palotai-sziget kiserdejének girbegurba, szederindákkal és kidőlt fákkal tarkított ösvényén. Bár futottam, a tempót itt igencsak mérsékelni kellett, hogy orra ne bukjak mondjuk egy kiálló gyökérben vagy vaskosabb indában. Mondanom se kell, hogy a második bunkeres kódot kapásból elfelejtettem leolvasni. Mivel visszamenni kedvem nem volt, végül visszafelé gyűjtöttem be, a track másik, párhuzamos ágán futva.

Mindenféle hajók mindenfelé:


Miután túléltem a dzsungelharcot, mehettem is henyélni a Duna-parti henyélőpontra, ahol minden földi jóval vártak:


Már amit a falánk borzocska meghagyott...


Bunkeres kód is begyűjtve (a szervezők még az esetleges rovarinvázióra is gondoltak):


Ez a műtárgy is ismerős a Kopaszi környékéről is:


Ezután a Palotai-sziget csúcsára kellett kilátogatnom a part menti néhol homokos, néhol süppedős, néhol gyökerekkel nehezített ösvényen:


Itt a gombavadászok is jó helyen járnak (ha szeretik a sárga gévagombát):


Mindenféle telegraffitizett, valaha szebb időket látott, ismeretlen rendeltetésű épületromok mellett vitt a visszavezető ösvény:


A napocska még csak éppen ébredezett a kicsit indusztriális háttérben, mire a fél táv már a lábamban volt


Itt már a Népsziget ösvényén visz az utam:


Fura egyveleget alkot ez a természettel keveredő kicsit ipari, de némileg elhanyagolt benyomást keltő miliő:


Egy nagy forgalmat bonyolító légifolyosó is itt vezet el


A Népszigetről egy hídon a Meder utcába lehet egyenesen átjutni az ultramodern Marina lakóparkhoz, ami erős kontrasztot képez az eddig látottakkal:



A Váci úton azért még egyszer kicsit kísért a szocreál múlt a Ganz Hajó- és Darugyárnál:


Reggeli henyélés futólag letudva, 10-es díjazás átvéve, új Hoka Challenger betörve, indulhat este a kétszer ennyi henyélés, ha a lelkesedésem még akkor is kitart:


Bő 8 óra gályázás után a kedv még mindig megvan (na jó, én csak egy asztal mögött ücsörgök többnyire és közben a billentyűket püfölöm).

Henyéljünk holdfénynél (20-as táv):

Most az ellenkező irányba kanyarodik az útvonal a Váci úton és máris az északi vasúti összekötő hídon találom magam. A combom baromira feszül, nehéz eldönteni, gyalogoljak vagy fussak-e mert egyik se kellemes túlzottan. Ha ugye futok, tovább van világos, ha gyalogolok, talán jobban kímélem a lábam és többet látok (egyelőre). Ennek a tépelődésnek az lett a vége, hogy hol nekiiramodtam, hol kényelmesen haladtam előre és fotózgattam ezt-azt.


A kódok ezen a körön is hasonlóan elmések voltak. Viszont rá kellett döbbennem, hogy a már ismert kódokat a furfangos szervezők kicserélték újakra (nehogy már emlékezetből beírhassam őket). :-)


Ilyen emléktábla van a Népsziget lejáratánál (a pár éve futott itteni félmaraton közben fel se tűnt):


Az Óbudai Gázgyár és a Hármashatár-hegy sziluettje kísér át a Dunán


És természetesen az ide-oda száguldó vonatok:


Alakul az esti partihangulat a Népszigeten...


...és a Római-parton


Néhol fura arcokat világít meg a lámpám (egy Kánya Tamás nevű művész alkotásai itteni természetes alapanyagokból):




Újabb frissítő- és ellenőrzőpont egy pihenőhelyen, ahol az utolsó megmaradt palacsintával, valamint vegán zsíros kenyérrel kínálnak a kedves pontőrök. Két százas távos srác is utolért itt, pedig elég sokat futottam a Rómaitól, csodálkoztam is. Hát persze, az autós/bringás hídig nem kellett volna kimenni, de én már csak rutinból (és ész nélkül) futottam. Az ártéri erdőben megtett hurok után a fele távot letudva várt a hosszú Megyeri-híd:


A híd lépcsőjéről leérve megint csak a Váci úton találtam magam, bár igencsak a külső szakaszán. Hogy fogyjanak a kilométerek, megint beletempóztam egészen az Üdülő sorra való letérésig. Ide érve kicsit sajnáltam, hogy sötét van, és a lámpám is csak gyéren világít – mindenféle izgalmas csónakházak mellett haladtam el, a környezet megint ifjúkorom Kopaszi-gátjára hajazott. Bár egyedül bandukoltam a vaksötétben ezen a számomra teljesen ismeretlen, elég kietlen és erdős helyen, furamód mégse féltem egy csöppet se. Hamarosan rátértem a hajnali 10-es távval közös szakaszra, pont ott, ahol a dzsungeltúra végződött, és pár perc múlva már ott is voltam a 20-as táv második, estére hangulatosan kivilágított ellenőrzőpontján (ami azonos a reggeli henyélőponttal). A henyélést most sem mulasztom el, fogyasztottam némi nápolyit és kólát (azért maradjon a mögöttem érkező százasos indulóknak is):


A bunker közelébe érve egy kivilágított uszályra lettem figyelmes (nem tudtam megállapítani, hogy halad vagy vesztegel-e):


Aztán már csak el kellett sétálni a szigetcsúcsig az ismert, de azért némi kihívást tartogató útvonalon. Ugye milyen jó, hogy reggel már végigfutottam a 10-es kört? És milyen jó, hogy azt a dzsungelharccal nehezített pályát futottam reggel és most este a sötétben sétáltam ezt a nagyjából kényelmesen járható kört? Majd visszabotorkáltam a kidőlt fák közt a graffitis épületek mellett az árvízkapuhoz és már ott is voltam a Váci úton, majd hamarosan a célban is. 

11 óra múlt, nagyjából 4 óra 10 percet voltam pályán. Semmi extra, átlagtempót mentem, de ez így jó most. Megkaptam Dóritól az újabb díjazást a 20-asért is, gratuláltam a jelenlévő, éppen végzett 100-asoknak és a szervezőknek is. Mert remek ötlet ez a hétköznapi lehetőség. És még remekebb lesz, mikor tavasszal majd szinte házhoz jön a túrasorozat a Kamaraerdőbe, Tétényi-fennsíkra és a Pistályra és kedvenc futóterepeimen barangolhatok majd a Szerdai szédelgőn. Ha véletlenül 100-as is lenne belőle (megint)... nos akkor lehet, hogy nem sokáig gondolkodnék a nevezéssel.

Strava linkek:

Hétfői henyélő 10: 

Hétfői henyélő 20: 

2023. augusztus 29., kedd

Ad-hoc poroszka Buda bércein

 

Van egy remek hétköznapi teljesítménytúra-sorozat, a Hétköznapi barangolások, ami valószínűleg TT-guruknak nem újdonság, de „csecsemőnek minden új” alapon én még csak jó egy hónapja szembesültem a jópofa, alliteráló nevű túrákkal. Számos oka lehet ugyanis arra egy embernek, hogy hétfőn miért henyéljen, kedden minek kutyagoljon, szerdán menjen-e egyet szédelegni, csütörtökön csatangolni, pénteken pedig vajon poroszkáljon-e egy jót. Nekem is van pár tippem az indítékokra, de a túra honlapja olyannyira frappánsan megfogalmazta, hogy be is másolom ide:

Hétvégén dolgozol?
  • Hétköznap vannak szabadnapjaid, de akkor senki nem ér rá túrázni Veled?
  • Bosszant, hogy míg mások hétvégén szabadok, Neked a meló helyen kell ülni?
  • Hallottál a teljesítménytúrákról, kipróbálnád, de sajnos a hétvégéken munka vagy egyéb programok?
  • Szoktál hétköznap is sportolni, edzeni, futni meló előtt vagy után? Akkor miért ne lehetne ez a napi edzés?
  • Vagy egyszerűen csak kevésnek érzed már a hétvégi túrákat, szeretnél valami újat, kipróbálni, egy újabb kupát szerezni? :)

Ha bármelyikre igen a válasz, akkor ez Neked való!!

Nálam a 4-es és 5-ös pont lép érvénybe általában, de ahogy közeledik az év vége, hétköznapjaim is néha szabaddá válnak a megmaradó szabadságok miatt. Múlt hónapban a Kék Balaton kapcsán szemezgettem is a Csütörtöki Csatangolóval, de aztán a lustaságom győzött. Most pénteken is majdnem így jártam. Mostanában nehezen ebrudalom ki magam edzeni hajnalonként (ebben Bochkorék is egyértelműen bűnösek), inkább délután sikerül addig kapacitálnom magam, hogy elmegyek futni, mire kicsit csillapodik a hőség. 

Mire összekaptam magam, már késő is volt elindulnom túrázni még egy 10-es kört is, viszont annyi időm még bőven volt, hogy elkezdve a célirányos felkészülést a Pálos 70-re, lefussam annak a Sziklakápolnától a Diós-árokig terjedő első szakaszát. Ha szeretnék 12 órán belüli teljesítést, fel kell turbóznom magam, nincs mese.

Sziklatemplom a Gellérthegyen - innen indul a Pálos 70

Nagyjából 7-kor már rajta is voltam a tracken és bár álmosan és nehezen indultam neki a Gellérthegy meredélyének, mire a lankásabb szakaszokhoz értem, már felébredtem. Nagy segítségemre voltak a vörös és fekete színek, melyek kicsit színesebbé tették a futást ezen a borongós, szemerkélő esős, de fülledt nyári reggelen. A Vérmező tájékán vélhetően kenyai VB-s atléták edzettek meglepően könnyed tempóban, majd a Városmajor mókusai örvendeztettek meg. Miattuk muszáj volt egy kis pihenőt is beütemeznem, annyira helyesek voltak, ahogy fáról-fára ugrándozva menekültek előlem, az ádáz, lihegő vadállat elől – éppen egy kaptatón bukkantam elő, mikor megláttam őket. 


Azt a kósza ötletemet, hogy megnézzem, mi újság a Major kávézóban kora reggel, sikerült így megvalósítanom. Kicsit el is szégyelltem magam, mert egész sokan jöttek-mentek itinert lobogtatva a kezükben és az indítóponton ülő bácsi is bőszen magyarázott éppen egy túrázónak. Láttam tehát, hogy a túra valós, és tényleg 5 órától éjfélig zajlik – látatlanban e paraméterek iránt voltak kétségeim és aggodalmaim. 

Ha már így sikeresen megnyugtattam magam, egyre inkább az járt a fejemben, míg betempóztam a Széll Kálmán térre, hogy munka után kinézek egy 10-es körre. Lámpa nincs nálam, több edzés már nem fér bele és elég is lesz, sőt sok is a vasárnapi, vélhetően közel 40 fokban futott atlétikai VB-hez kapcsolódó verseny előtt. Hevenyészett zsákom van kettő is bent, ekkora távra megfelelnek, a nadrág és cipő jó lesz, de a felsőm totálisan szétizzadtam. Szóval kéne lőni egy másikat gyorsan. Úgyis terveztem, hogy elnézek az Adidas háza tájára, hogy Petinek fürdőgatyát nézzek, hátha találok jutányos áron valamit magamnak is.

Fürdőgatya persze egy darab sem volt, bezzeg szembejött néhány elég jónak tűnő futómellény viszonylag olcsón. Van már egy jó futózsákom, ami ugyan nem mellény, de kitűnően alkalmas bármilyen távra. Tehát próbáltam lebeszélni magam az elhamarkodott vásárlásról. Tök nyilvánvaló, hogy az ilyen próbálkozások kudarccal szoktak végződni, a zsákmányt diadalittasan cipeltem kifele az üzletből a benne lévő 2 db fél literes softkulaccsal egyetemben és egy mustársárga futópóló kíséretében. Futópólóimmal Dunát lehet rekeszteni, lassan egy komplett polcot elfoglalnak, ráadásul a versenyszervezők jóvoltából számuk folyamatosan szaporodik, de ez volt a legjobb választás színben, árban, méretben is, ha már muszáj volt vennem valamit.

Az ilyen bevezető után nem kérdés, hogy fél hét körül már ott is virítottam vadiúj szerkómban a kávézónál a rajtban. Futni nem annyira terveztem, legfeljebb lejtőn, mivel a reggeli edzés már megvolt és fölöslegesen verseny előtt terhelni sem akartam magam. De a mai nap tele volt meglepetésekkel.

Dombormű a Kútvölgyi kápolna kertjében

Kezdve azzal, hogy az asztal mögött ülő egyik indítóember Tarnai Máté volt, akit nevezhetnék a teljesítménytúrák nagy öregjének is, ha korával rászolgálna. Mivel ő szalagozta ki az egész túrát, minden a kisujjában volt evvel a túrával kapcsolatban is, tanácsai sokat segítettek (volna, ha figyelmesebb hallgató lettem volna). De amit sikerült megjegyeznem, annak tényleg hasznát vettem. Trackem volt a telefonon és mivel sokat szaladgálok a Normafa vonzáskörzetében, sok ismeretlen rész számomra nem is lesz. Eltévedéstől így nem tartottam. Kicsit izgultam a lámpa hiánya miatt, de mivel viszonylag gyors vagyok és valamennyit futok is, reménykedtem, hogy az útvonal nagy részét sikerül még világosban letudnom. Mire besötétedik teljesen, már közvilágítással megtámogatott részen járok. Nagyjából sikerült is a terv, csak a Kis-Sváb-hegy tréfált meg kicsit, mert annak számomra ismeretlen részeire kellett elporoszkálnom.

Irányjelzés a túrázóknak

De mielőtt erre az ominózus helyre eljutottam, nagyjából 10 km a cipőmbe került. A túra eleje nagyon is ismerős volt, a Diós-árkon kapaszkodtam felfele és kifele a városból. Sétával indítottam, de egy idő után úgy éreztem, emelkedő ide vagy oda, miért is ne futhatnék. Valamiért jól esett a felfele, amíg nem váltott tényleg meredekre az árok, meg is futottam az emelkedőt. Közben olyan részleteket is megláttam, amik mellett a Kitörésen a sötét miatt, a Páloson meg a hajnali kóma miatt simán elmegyek. Például olyan ódon villák mellett, melyek még a szerencsétlen kitörőket is láthatták. A Susogó utca lépcsőin jobbra kikapaszkodva az árokból, még a Pálos útvonalához tartva magam, jutottam el a Kútvölgyi kápolnához, ahova néhány pillanatra be is kukkantottam. Néhány idősebb hölgy imádkozott e végtelen nyugalmat árasztó helyen. Nemsokára jövök megint!

Az első ellenőrzőpont lovacskás pecséttel

A kápolnánál viszont rögtön jobbra kellett térnem a Csipke utcába egy jelzetlen szakaszra. Máté jó munkát végzett, fent szemmagasságban szalagok, lent az aszfalton krétás feliratok segítették a túrázókat. Újból futásra váltva kanyarogtam le a Kútvölgyi útra, a meredekségben az Adorján utcával vetekedő Hunyad lejtőn viszont már gyalogolva kaptattam fel. Itt egy adótorony mellett, egy alig észrevehető lépcsőn vezetett be az ösvény az erdőbe. A Hunyad-orom vasoszlopa már ismerősen köszöntött a Peaks sorozat révén, nem különben az irdatlan lejtő, ami így aszfaltos cipőben még meredekebbnek tűnt. Mielőtt nekikezdtem volna, az első igazolópontnál, a csúcson, egy lovacskás pecsétet kellett az igazolólapra ütni. A lejtő legalján találkoztam először túratársakkal – két idősebb hölgy próbálkozott lejutni a legmeredekebb végső szakaszon. Egyikük sehogy se boldogult, így egy pontőrnek kellett felmenni segíteni neki. 

A Tündér-sziklánál (korábban hívták Remete-, Antal-sziklának is, de még Himmelnek is (ami annyit jelent, hogy Menny)

A hegy aljában várt a terített asztal dinnyével és sok más finomsággal. Sajnos ennek a darazsak is tudatában voltak és megkörnyékezték a dinnyéket. Szerencsére sikerült kibekkelni a darázscsípést a dinnye elfogyasztása közben, ha már a szúnyogok lefelé a Hunyad-oromról nem kíméltek. Gyorsan el is búcsúztam a pontőröktől és a túratársaktól, valamint a darazsaktól és elkocogtam a pontig, ahol a túraösvény bevezet a Tündér-szikla felé. Volt kis bújócska a kidőlt fák miatt, majd kapaszkodás felfelé a sziklához vezető jelzetlen lépcsőkön. Itt láttam egy jelet, ami felfelé mutatott tájfutó bója alapon, és ahogy egyre feljebb haladtam és az EP csak nem akart meglenni, egyre jobban izgultam, hogy az előbbi jelzés volt a pont és majd vissza kell mennem, aztán újból megmászni a kőfejtőt (régen súrolóport készítettek az itt bányászott dolomitból) kerülő lépcsősort. Végül utolértem pár kollégát, akik megnyugtattak. Pár másodperc múlva már meg is lett a kód, amit be kellett írni zsírkrétával az itinerbe. Ugyan az (utólag elolvasott) leírás alapján tilos, de én felmásztam a legközelebbi sziklára (ezt mindig megteszem, ha itt járok, csak pár lépés erejéig persze), készítettem néhány képet. Aztán elbúcsúztam a túrázóktól magasabb sebességfokozatra váltva. Ezt a szakaszt sokszor futottam a közelmúltban, fölfelé és lefelé is. Kicsit elbizonytalanodtam az elágazáshoz érve, de a telefont megnézve egyértelmű volt, hogy a zöldön kell tovább mennem a Normafa irányába. Itt általában lefelé szoktam jönni, mellőzve a Tücsök-rétet, a Disznófő igen elhanyagolt épületeit, valamint az Istenszemét, aminek épületét most (is) esélytelen volt megpillantanom. 

A kaptató tetejére érve ellenőrzőpontnak hittem a valaha rókás, medvés, szarvasos fakunyhónál egy táblát, ami csak a közeli távelágazásra és vízcsapra figyelmeztetett. Az utóbbi jelenlétét ki is használtam, megtöltve a vizes kulacsom. A két félliteres kulacsot ugyanis úgy osztottam be, hogy egyikbe víz, a másikba kóla került. Az utóbbinál már szerencsére ügyeltem arra, hogy időnként gázmentesítsem a palackot, így nem ért kellemetlen meglepetés. Azt kell mondanom, a mellény jó beruházásnak bizonyult. Miután megtanultam, melyik zsebbe való a kulacs, a kezdeti kipotyogásra állás is megszűnt. Sőt a kulacs szívókája egy-egy gumifüllel rögzíthető is, ami további biztonságot nyújt. Csak némi személyes motyó meg a reggeli szennyes volt nálam az italokon kívül, no meg a telefon és az itiner. A zsebek itt olyannyira praktikusak, hogy fölösleges a külön öv a telefonnak és az itinert is ügyesen és gyűrődésbiztosan el tudom pakolni, ami eddig mindig probléma volt, ráadásul egy mozdulat csak elővenni. Valójában majd akkor ugrik a majom a vízbe, ha hosszú távra megyek, mert oda azért kell még néhány cucc. Egyelőre azt kell mondanom, hihetetlenül ergonomikus és kényelmes a zsák. Hamarosan az újabb kód mibenléte is kiderült és további tábla figyelmeztetett, hogy az elkövetkező szakaszon, a Mátyás király úton nem lesz szalag. Csak egyszerűen végig kellett futni a fogaskerekűig. Igen, innen már alig-alig sétáltam bele a kellemes lejtőn. Viszont egyre inkább kezdett sötétedni, így örültem, hogy házak között vagyok. Méghozzá milyenek közt! Van pár elég impozáns régi, de szépen felújított villaépület, köztük is kettő szúrt igazán szemet, a 9. szám, ahol egy  békés kutyus hasalt a ház előtt és tűrte, hogy fotózzam. Majd egy kis sárga-fehér kápolnaszerű épület, egy valódi kis ékszerdoboz, amit most nem is találok az utcaképen és sajnos nem fotóztam le. Szóval el kell mennem újra majd. Az is lehet, hogy máshol volt?

Mátyás király út 9. - az egyik legtetszetősebb villa

A csütörtöki utóporoszkáláson megtaláltam a kápolnaszerű házikót - tényleg a Mátyás király úton van - 23-as szám

A vasúton és a Költő utcán átkelve a Diana utca lejtőjén haladtam az újabb kód felé, ami a lépcsősor közepén rejtőzött. Gyakran szoktam jelzéseket végigfutni mostanában, így ez a rész se volt ismeretlen számomra. Erre is voltak impozáns villaépületek, pl. a Gyöngyvirág út sarkán. A MOL benzinkút mögött átsurranva hamarosan a Kis-Sváb-hegy emelkedőjén találtam magam, lehagyván egy fejlámpás családot. Kicsit kavarogtam az ismert zöldön maradva, de végül a track követése mellett döntöttem, hogy nehogy elmenjek a következő pont mellett. Itt már vaksötétben, a szalagozást követve haladtam, figyelve a telefonom, ami rendre elvakított. Szóval eléggé belassultam. A szalagok egy számomra teljesen ismeretlen platóra vittek fel (vagy ismertem, csak sötétben volt minden teljesen más?), ahol az ellenőrzőpont szomszédságában egy vidám társaság sütögetett és bömböltette, az elmés dalocskát, hogy „I'm blue, da ba dee...”. Pedig ez a zöld, nem a kék, sőt jelzés szempontjából talán éppen a senki földjén vagyunk. Közben mindhiába próbáltam fellelni a kérdést, amire választ kellett volna adni. Azt tudtam, hogy köze van a medúzához, amit látok, de kéne ott lennie egy rájának is. A medúzát jól lefotóztam bizonyítékképpen, aztán már mentem is elfele. Persze, hogy a kérdés az itineren volt (amit a sötétben úgyse láttam volna talán szemüveggel se) és persze, hogy a rájára vonatkozott, amit nem láttam, pedig ott volt a csúcskő másik oldalán. Éljenek a vakok és gyengénlátók! Ide is el kell még néznem világosban.

Ez egy medúza, de hol a rája? Nem bukkantam reája...

Jött még egy kis botorkálás a meredek és koromsötét hegyoldalban az irányt keresve, de szerencsére elbotlás nélkül lejutottam az aszfaltra, ahol már világítottak a lámpák. Innen nekirugaszkodtam és nagyrészt a zöldet követve lent is voltam újból a Városmajorban, miután a Csaba lépcsőn is lehagytam még egy túrázó párost. Átszaladtam a parkon, majd a fogaskerekű remíze mellett rongyoltam el, és már be is értem a célba. Szerencsére elfogadták a szigorú pontőrök bizonyítékul a medúzámat és enyém lehetett a kitűző és az emléklap. Szokás szerint néhány nap múlva el is olvastam a túraleírást...

Mátéval még beszélgettünk a további TT-terveinkről és túrasorozat következő részeiről, és ha minden jól megy, meg is nézem szeptember 19-én a Hétfői henyélő 10-es távját, amit előszeretettel ajánlott a figyelmembe. Állítólag izgalmas terepre visz majd!

2023. július 17., hétfő

Halálfutam a Balaton fölött

 

Hajnali 5 körül nekiindultunk a Balaton felé tartó mintegy 2 és fél órás autóútnak, miután fedélzetre vettük két utasunkat, Mátét és Pétert. Szerencsésen és szinte bökkenőmentesen sikerült is odanavigálnom a badacsonylábdihegyi Herceg Ferenc strandra, Peti is remekül ellátta a sofőr feladatát. (Megjegyzés: Peti a párom, nem összetévesztendő Péterrel, aki majd a türelmes útitársam lesz, és végigkísér ezen a hosszú úton – vele még a Vérkör után ismerkedtem össze.) Ezzel Peti rá is szolgált az egész napos strandolásra, SUP-os próbálkozásra és kempingezésre a Balaton partján. De most nem az ő története áll itt.

Lehetett volna lent lubickolni is...

A három hibbant utas kicsit másképp gondolta: szépen beálltak a strandon kígyózó sorba és hamarosan a kezükben lobogtathattak egy szépen kivitelezett itinert, ami egyben beugró volt egy kellemes 113 kilométeres sétára a Balaton-felvidéken. Ugyan mi ebben a rossz: ragyogóan süt a nap, a Balaton északi partja tele van szebbnél-szebb tájakkal, látnivalókkal. Most itt az alkalom: egyben mind végig lehet nézni a balatoni kéktúra összes attrakcióját és csak annyi a feladat, hogy egyik lábunkat tegyük a másik elé. Nem lóverseny, futni egy lépést se muszáj, ha nem akarunk, de ha éppen úgy kellemes, néha meg is lehet húzni a tempót – hajnali 6-ig, a pétfürdői cél nyitásáig belefér az is. Ne is hallgassunk a sápítozókra, akik szerint nem egészséges ekkora kánikulában a napon tartózkodni, Isten ments naphosszat gyalogolni, egyébként is tönkre fognak menni a térdeink, ízületeink, napszúrást kapunk, leégünk ennek minden következményével, meg kiszáradunk és mindenféle bajunk lesz, ha nekiindulunk egy-egy ilyen „halálfutamnak”. Útitársam, Péter anyukája így hívja ugyanis ezeket a hosszú távú teljesítménytúrákat, amitől jó anya módjára mindig próbálja lebeszélni a fiát. Sokszor nem is szabad tudnia, éppen mire vállalkozott a fiacskája. Az én anyukám szintén hiába próbálkozik. Nála nincs külön neve a teljesítménytúráknak, én csak azt szoktam megkapni, hogy: „Muszáj neked ilyenkre járnod?” „Elkopnak az ízületeid, öregkorodra tönkre megy a térded” – mikor mi az aktuális végtag és testrész. Tényleg, senki sem kényszerít, szóval most is szabad döntésem volt, hogy én sétálok egyet jót a Balaton északi partján mintegy száz másik hasonszőrű bolonddal egyetemben, ahelyett, hogy a parton kortyolgatnám a hűs sört vagy két pofára zabálnám a hekket és a lángost két csobbanás közt.

Van aki az élet kellemesebb oldalát választotta ma... és van aki nem

Máté már el is tűnt, mikor mi fél nyolc táján nekiindultunk a hosszú útnak. Végül ő lett az első befutó, nem semmi srác. Az ő tempóját elég kevés ember bírja, volt szerencsém hozzá még a Communitas Fidelissimán egy rövidke ideig. Mi kicsit kényelmesebb iramot fogtunk meg, ami nagyjából 9-11 perces kilométereket jelent, emelkedőn is benne vagyunk bőven a 15-ben. Tartjuk is ezt egészen a 70 kilométerig. Ott már kezdünk kicsúszni belőle. De ne szaladjunk még ennyire előre, addig még elég hosszú az út, teli sok élménnyel. Igen, addig az egész vándorlás többnyire pozitív élmény volt dacára a bőven 30 °C fölötti hőmérsékletnek és a kegyetlen UV-sugárzásnak. Ugyan néha megjegyeztük, hogy nagyon tűz a nap, meg megvizeztük a sapkánkat, kendőnket (kaptunk a rajtban egy nagyon dizájnos csősálat, aminek nagy hasznát vettük), meg ittunk gödény módjára és dobáltuk be a sótablettákat.

Szokatlan nyüzsgés a Badacsony tetején

Semmi különösebb időtervünk vagy célunk nincs is: jókat beszélgetni, közben élvezni a látottakat, kicsit csevegni a túratársakkal, ha alkalmilag összeverődik egy-egy kisebb banda és rendületlenül menni csak előre, hiszen az ominózus „híd túl messze van”. Azért jó volna nagyjából még 9 előtt, a nagy hőség beköszönte előtt célba érni. Az első nagyobb megpróbáltatás a Badacsony bazalttömbje, de viszonylag hamar ott vagyunk a Kisfaludy kilátónál lévő pontnál. A kilátót persze meg is másszuk, mint a túra során majdnem az összeset, evvel is gyűjtve még egy kis plusz szintet és kilométert (végül 117 km-t mért az órám a kisebb tévelygésekkel és kód- és pecsétkeresésekkel együtt). 

Minden egyes kilátóban páratlan panoráma fogad

Ha egyetlen kritikát megfogalmazhatok evvel az összességében remekül megszervezett, jó ellátású túrával kapcsolatban, az igazolás bonyolultságát illeti. Kétféle rendszerben kell igazolni az itiner két oldalán. Vannak a hivatalos ellenőrzőpontok, ahol egy-egy pecsétet nyomnak az igazolólapra a pontőrök. De ez nem elég, van mellette néhány titkos és kevésbé titkos önellenőrző pont is, ahol kódokat kell felírni (előre kitalálhatatlan palindrom szövegek formájában). Az itiner túloldalán meg be kell gyűjteni a Balatoni kéktúra összes bélyegzőjét a hivatalos bélyegzőpontokon. Számos EP van és még több pecsételőpont és aki nem bújja folyton a tracket vagy a leírást, nagyon könnyen kihagyhat egyet-egyet. A titkos és nem annyira titkos kódok mellett is igen könnyű elmenni, ha belemélyed a túrázó a szemlélődésbe, gondolataiba vagy éppen benne van egy jó kis beszélgetésben. Ha egyedül mentem volna, és nem jelzett volna Péter órája mindig egy-egy pont közelében, én is kihagytam volna sok pontot (egy titkosat, ami nem szerepelt az előre megadott letölthető tracken, így is sikerült). A kéktúra pecséteket Badacsonyban például többedmagunkkal hosszasan keresgéltük. Éjjel ez a művelet még fáradságosabb volt. Persze tudom, ennek otthon utána lehet nézni előre, ha az ember már elég rutinos. De mind a ketten elsőbálozók voltunk.

A hűs Klastrom-kútnál

Lepke a kéken
E kis kitérő után haladjunk is lefele Badacsonytomaj irányába a hűs vízű Klastrom-kút és a kálvária mentén, immár bele- belekocogva a kellemes lejtőbe. Itt még nagyon jól esik az árnyas erdőben. De hamarosan kibukkanunk a Káli-medence katlanjába, ahol szinte végig tűző napon masírozhatunk. Néha persze vannak erdős részek is, mint a Csönge-hegy emelkedőjén, amiről azt írja a turistakalauz: „Nagy hegységeket is megszégyenítő, igazi meredek hegyoldalban szerpentinezik tovább az ösvény fenyők és tölgyek alatt, fel az Őrsi-hegy és a Csönge-hegy nyergébe.” Na én rettenetesen vártam azt a magashegyi hangulatot, de csak nem akart eljönni. Meredek emelkedőn kitett, sziklás terepen kanyargó zergeösvényre asszociáltam, erre csak egy rövidke emelkedő volt némi fenyőerdővel és borókással fűszerezve. Kimondottan csalódott voltam. Éppen efelett morfondírozva majdnem el is sétáltunk a túra első igazolókódja mellett, még jó hogy figyelmeztetett pár éberebb túratárs. Később szemügyre vehettük a túra első áldozatát, egy az ösvény közepén fekvő jobblétre szenderült őzbak formájában. Ő eddig bírta. Körülötte meglehetősen penetráns szag terjengett, így inkább gyorsan távoztunk a kilátó irányába. Természetesen megmásztuk ezt is, miután néhány újabb túratársat üdvözölve sikerült lefotóznom a túra kabalalepkéjét.



Sok apró csodát rejt az útvonal

Salföld határában meglátogattunk egy tanösvényt, ha jól emlékszem, itt volt a második palindrom kód, amire megint túratársak hívták fel a figyelmet, különben újfent simán elsétáltunk volna mellette. Majd tovamasíroztunk a salföldi major mellett, ami felidézte régi nyaralások emlékét. Ezután következett a túra leghosszabb aszfaltos szakasza, természetesen számottevő árnyék nélkül. Egyedül csak a kékkúti ellenőrzőpont és ásványvíz enyhítette kínjainkat. Persze próbáltuk ezt nem így felfogni, tűrni kell a hőséget és kész, inni mindig eleget, haladni és csak haladni, majd jön az esti enyhülés és minden jobb lesz... Tényleg ennyire naiv az ember? Letérve az aszfaltról voltak olyan látványosságok, mint a sóstókáli templomrom, a tanúhegyek és a Hegyestű is a távolból figyelték a kitartó vándorokat. A látvány éppen idilli volt, a körülmények kevésbé. De ezekkel ilyenkor tilos foglalkozni. Kővágóörsön és Köveskálon is túlhaladtunk, az utóbbi településen a Káli kövek borászatban fogyaszthattunk is kedvünkre 1000 forintért. Egy fröccsöt és egy zsíros kenyeret választottam, Péter szódázott inkább. Remek, ízletes frissítő volt mindegyik. Ahol kutat láttunk, vagy vettünk vizet, vagy vizeztük a fejfedőnket és ittunk bőségesen. Szerintem ennek köszönhettük, hogy stabilan tudtunk haladni és tartani a tempónkat. Itt már egyébként közel 30 km volt a lábunkban.


Variációk tanúhegyekre

Hamarosan pecsételtünk Monoszló határában, majd felkapaszkodtunk a Hegyestűre. A bazaltormot sajnos csak pénzért vehettük volna szemügyre, így inkább letelepedtünk kicsit szerelvényt igazítani a padokra a hegy tetején. Sajnos a múltkor is sérült ujjam a bal lábamon már egy ideje megint sajgott, így megnéztem, mi az újság. Nem láttam semmilyen hólyagkezdeményt, de a biztonság kedvéért inkább leragasztottam. Viszont volt egy minihólyagom szintén a bal lábamon (ilyen aprócskát még sose láttam), ami semmilyen panaszt nem okozott, nem is tudom, mitől jöhetett létre. Ezzel nem is foglalkoztam a továbbiakban – nem adott rá okot. Vízvétel, sótabletta, némi rágcsa és irány tovább a tagyoni szőlők felé, ahol egy nagyon trükkös titkos ellenőrzőpont volt elrejtve. Ugyanis le kellett hozzá menni a hegyről, majd utána újból felkapaszkodni. Ezt szerencsére nem tudtuk kihagyni mert rajta volt a kék útvonalán és már figyeltük az itinert is végre, miután egy túratárs kiokosított minket. Van egy olyan rossz szokásom, hogy itinert én csak túra után szoktam olvasni... mondjuk túra közben szemüveg nélkül már nem is látom, szemüveget meg nem hordok, mert zavar. Ilyen, ha öregszik az ember, mellette meg hiú. Ez egyértelműen nem szervezői hiba, hanem saját. 

Köveskál felé, tűző napon

Tagyon után Szentantalfán haladtunk keresztül, ahol egy sporttelep vizét csapoltuk meg véletlenül a közkút helyett. Aztán persze azt is megcsapoltuk, vízből sosem elég ebben a hőségben. Mellé még lecsúszott egy-egy gél is. Kis szakaszon ismerős tájon haladhattam, ahol múlt héten is halálra ijesztettem néhány borjút az elektromos kerítésen túl. Most csak egy menekült előlem. Nagy örömömre sikerült lefotóznom a múlt héten látott csinos házikót a búzatábla közepén. Behúztuk a negyvenest is. Hamarosan ott magasodott előttünk a Halom-hegy, amire szintén fel kellett másznunk, hogy dinnyét együnk, mellette persze igazoljuk is ottlétünket. Kicsit kavarogtunk, hogy megleljük a kékes bélyegzőt, aztán felmásztunk a kilátóba, hogy megszemléljük az ellenállhatatlan panorámát, majd mentünk a pontra dinnyézni. Szegény pontőröknek kézben kellett mind felcipelni ide. Minden nagyon finom volt, még a kukacos gumicukor is és a pontőrök is rendkívül kedvesek voltak.

Például lehetne most fröccsözni ott a teraszon egy napernyő alatt

Hegyestű

Mediterrán hangulat
A félénk bocik
Ház a búzamezőben

Itt még minden jó
Siettünk, hogy utolérjük a virtuális farmerünket, aki már messze elhúzott  a hosszabb pihenő alatt. Péter beprogramozott ugyanis az óráján egy virtuális partnert, akinek 9-re kéne odaérni Pétfürdőre. Az ő tempóját kellett (volna) követnünk. De aztán kiderült, hogy az óra a haladásunknak megfelelően újabb és újabb partnereket (azaz egy félrehallásomnak köszönhetően farmereket) küld. Akik kimondottan jól érezhetik magukat ezen a szőlőkkel, napraforgó- és búzatáblákkal teli vidéken. Akad itt mezőgazdasági munka, kérem! Hosszú gerincen haladtunk a Hideg-hegy irányába, ahol észrevétlenül elsurrantunk a titkos pont mellett és most nem volt ott senki, hogy figyelmeztessen. Figyelmünket inkább a balatoni panoráma kötötte le egy házikó teraszán, ahol kedvesen be is akartak invitálni fröccsözni. Mi sajnos visszautasítottuk a lehetőséget, pedig állítólag csupa kedvességből, ingyen és bérmentve kínálták az arra járókat. Hamarosan odaérkeztünk a Zádorvárhoz, ahol egy cserkésztáboron kellett keresztülverekedni magunkat. Volt aki az ösvényre állította a sátrát. Biztos rendkívül boldogok voltak azok a kollégák, akik már sötétben estek keresztül egy-egy kifeszített sátorzsinóron. A várban pecsétbegyűjtés, majd lementünk a kúthoz. Azt a pici szintveszteséget bőségesen kompenzálta a bővízű kút hűs vize, ami lábáztatásra is elsőrangú volt. Viszont a lábáztatáshoz a zoknit is illik levenni... Ekkor szembesül az ember a horrorfilm első kockáival. Alakulóban voltak bizony a hólyagjaim a bal lábamon (már megint). Egy a sarokrészen, egy az ujjamon, a minihólyag meg köszöni, elvan változatlanul, szerényen meghúzódva, mintha ott se volna. Újabb kötözés, zoknicsere és gyerünk! Mintha újjászülettek volna a talpaim a fürdőtől. Legurul egy-egy citromos sör az EP-n némi házi süti kíséretében, megmásszuk a Gellákat, aztán ámuldozunk a Cseri kastély árnyas parkjában, hogy egyesek képesek a medenceparton koktéllal a kézben pofátlanul hűsölni, holott lehetne 113 km-t gyalogolni is a hőségben. 60 környékén tartunk. Gondok már a láthatáron, de még csak köröznek rendületlenül a fejem felett. Még tartom magam és a tempót is.

Előre, csak előre!

Panoráma a Balatonra

Csipetnyi Erdélyország

Tudom, már unalmas vagyok ezzel, de normális emberek ebben a melegben például ezt csinálják

Az Evetes-völgyben ahelyett, hogy mókuskák szaladgálnának, mindenféle gizgaz tenyészik és út se nagyon van. Kód az bezzeg van, de mi a bozótharcra koncentrálva megint elsétálunk mellette. Miután a jó sziklás meredek ösvényen kikapaszkodtunk eme evetek rettenetes helyéről (ajánlom következő évben az eszperente kódokat), rájövünk tévedésünkre. Még csak kétszáz méterre vagyunk, lemászunk újból. A mögöttünk jövő csapat éppen a kódot olvassa le, mi is megtudjuk, hogy „sátán Olaf  a falon átás”. Mi még nem ástuk át magunkat a saját falunkon, mert az csak Füred után jön négy szintbéli tüske formájában. Nevesítve a tüskéket: Tamás-hegy, Péter-hegy, Csákány-hegy és Csere-hegy. Sötétedik lassan, a Balaton fölött színes ballon lebeg, érezhetően hűl a levegő. Egyedül a sajgó talpaim tiltakoznak, hogy belemeneteljek ebbe az esti idillbe. Kár lenne azonban kihagyni a füredi lakomát a Léna borozóban!

Egy pont a sok közül, sörrel, sütivel vártak

Immár a nap leáldozott és nekünk is kezd leáldozni

A borozó előtt órám elcsippantja a 68-ik kilométerünket is. Bent hideg gyümölcslevessel, rizseshússal, két italkuponnal várnak. Italkuponért csakis koffeint kérek jó töményen: kávét és kólát. Hajnali fél négy óta talpon vagyok és fél hét óta szakadatlanul menetelek. Az étkek mind nagyon finomak, a kiszolgáló hölgyek is nagyon kedvesek. Megszemlélem újból a lábaim, a sarkam új kötést kap. A felsőm is lecserélem. A hátsóm is ápolásra szorul, mert kicsípte az izzadság. Lassan az órám is tölteni kell, picit fuelt adok neki. Aztán nincs mese, neki kell menni a falnak és az éjszakának!

Füred fényei

Az éjszakai hőmérséklet már-már kellemesnek mondható volt, lendületes rajtot vettünk és pikk-pakk fent is voltunk a Tamás-hegy tetején a Jókai kilátóban. Fejekre vigyázni, indul a mászás, hogy megcsodáljuk a Füred by night panorámát. Lefelé már kicsit küzdelmesebb volt a köveken, de ezt is abszolváltuk. A Péter-hegy ösvényén kicsit túlmentünk, hogy gyűjtsünk még pár száz plusz métert a trackünkbe, de szerencsére ezt a tévedést is hamar észrevettük. Nekiduráltuk magunkat, nyomunkban egy másik fejlámpás társaság is. A mászóka több szakaszos volt és minden egyes alkalommal azt hittem, már vége lesz. De csak egyre keményebb lett. Csanyának (Peaks of Bakony) köszönhetően túloldalról már másztam ezt a hegyet, de csak arra emlékeztem, hogy valamelyest lefelé futható volt ez az irdatlan meredek, köves ösvény. Hát felfelé még gyalog is szenvedős. De azért ide is feljutottunk és le is Csopakra. 2/2 pipa, jöjjön a harmadik, a Csákány-hegy. Ebből is arra emlékeztem, hogy jó köves, de talán annyira nem meredek, mint Péter szomszédja. (Bocsánat a Péterektől, amennyiben szidtam őket menet közben.)  Közben Lovasra is betérünk a savanyúvízforráshoz töltekezni minden jóval, amivel a ponton vártak.

Karácsonyi díszkivilágítás minden egyes ponton

A Csákány-hegy kaptatójával is elég flottul megbirkóztunk, fent találtunk is egy remek frissítőpontot. Itt elkövettem egy hatalmas hibát: hiába kínálta a kedves pontőr hölgy annyira, mégse kértem kávét. Pedig ha előre tudom a folytatást, ezer százalék, hogy kérek legalább egy nagy bögrével. A kilátómászás-sorozatunkat most megszakítottuk. A lefelé innen már meglehetősen kellemetlen volt, le is maradoztam Péter után a sajgó lábaimnak köszönhetően. Azért még az utolsó Csere-hegyet szintén elég jó tempóban megmásztam (itt, a kilátóban készült ősszel a blogom fejlécfotója), de lefelé valami irgalmatlan szenvedés volt a köves úton lebotladozni. Péter kölcsön akarta adni a botjait, de az se segített volna. Egyszerűen borzasztó volt lépdelni a hólyagokkal, de szerencsére nem tudtam, mi lapul pontosan a cipőmben. Mert ha tudom, menten feladom a túrát. Innen már folyamatosan lemaradoztam néhány méterrel Péter mögött. Ő ment elöl, én meg hátul próbáltam tartani a tempóját. Próbált segíteni a nyűgös túratárson, feltöltötte az órám, viselte a panaszaim, kölcsönadta a botokat is. De nem lett jobb semmi sem. Almádi központja felé tartva ráadásul még valami irdatlan álmosság is kezdett rám jönni. Ha mindez nem lenne elég, akkor a főtér környékén, a pecsét közelében jött az is, ami itt egyáltalán nem volt kívánatos. Reggel óta hurcoltam magammal, tehát logikus volt, hogy valahol majd kijön, ami egyszer bement. Hát mondanom sem kell, a legjobb helyet találta meg. Nálam az sajnos nagyon sokszor nem működik, hogy tartogatom, sőt tudom, hogy kb. 1 percem van elkerülni a csúfos balesetet, köszönhetően a betegségemnek. Sajnálatos módon most éppen egy harsány társaság is a közelben cseverészett, akadályozva a műveletet. A szomszédban a vasútállomás, közért, házak, sehol egy alkalmas bokor vagy hasonló rejtek. Versenyfutás az idővel, pásztázom a környéket. Kiszúrok egy virágágyást a főút túloldalán és uzsgyi. Az utolsó előtti pillanatot sikerült elcsípnem. Bocsánat, almádi lakosok! Ilyen sokszor a colitissel élők napi rutinja, ne akarja senki megtudni!

A hajnal első fényei már Litér felé

Hűlt helye a kódnak

A szégyenletes virágágyásbeli kalandom után kicsit megkönnyebbültem és felébredtem, felfelé jól bírtam megint az iramot Vörösberény utcáin. A malom-völgyi frissítőponton lenyomtunk néhány banánt és sütit, kaptam új kólát és már mentünk is tovább. Egy darabig még egész jó volt, aztán megint kezdtem képzelődni, hasonlóan mint a Communitas esti óráiban. Kellemes hűvös fuvallat friss illattal, körülöttem magas hegyek, valahol az Alpokban vagyok. Jobbra kis kunyhó... De rögtön kapcsoltam is, hogy ez így nincs rendjén és ezek a dolgok egyáltalán nincsenek itt, én egy teljesítménytúrán vagyok, benne a pannon tájban. Ok, a friss, illatos szellő stimmel. Próbálom inni a kólát és igyekszem ébren maradni. Nehezen megy, és minden lépés fáj. Lassan a századik kilométerünket rójuk és kezd a távolban hajnalodni, felbukkan a pirosló napkorong. Az út egyre kanyarog a dombok között, felmegy egy magaslatra, majd lejt megint, mezőn vágunk át, majd bozótharcolunk, kerékpárútra vetődünk, ahol kéne lennie egy kódnak, de nem találjuk. Kóválygok, nagyon belassulok. Nagyon úgy tűnik, mintha sehova se haladnánk, összevissza, cél nélkül kanyarog a kék ösvény a dombok közt. Péternek felajánlom, menjen tovább saját tempójában, nem akarom hátráltani. Lehet, hogy inkább feladom Litéren. Nagyon azt érzem, nincs tovább, legszívesebben lefeküdnék aludni valamelyik bokorba. Még 10 perc is jó lenne. De tudom, ha megtenném, ott vége lenne a túrámnak. Biztos nem mennék tovább. Péter nem enged el, holott egész biztos, hogy hátráltatom. Litér pedig még mindig nincs sehol. Még hosszú kilométerek, mire beérünk és felmászunk egy kis dombra az ellenőrzőponthoz. Kérnék kávét a pontőröktől, de nincs nekik. Viszont van koffeintablettájuk. Az is jó lesz! Ha a kokain, hasis vagy LSD tart most életben, akkor azt kérek, csak maradjak ébren és bírjam végig. A hivatalos útból még mindig van legalább 15 kilométer, ami máskor nevetséges táv, de most szinte leküzdhetetlen. Azt mondom Péternek, hogy a következő faluig, Királyszentistvánig még biztos elmegyek. A tabletta kicsit felráz, megint jó iramban és kedvvel másszuk a Mogyorós-hegyet. Amúgy ez egy nagyon vicces hegy, olyan, mintha nem tudná eldönteni, hogy a következő faluig lejtsen vagy emelkedjen-e. Kis lejtő, majd kaptató, megint kis lefelé, majd pár méternyi kapaszkodás. De azért csak lejutunk a végén.


Már a fotózás se megy...


Haha, nem is vicces! (Humorérzékem is elvesztettem már rég)
A falu szélén játszótér és sportpálya, a mosdóba beinvitál egy hölgy, aki éppen ott pakol. De jól esik végre kulturáltan tisztálkodni! Közben a fiúk nyomnak egy pecsétet. Az itinerem a sok pakolászásnak köszönhetően kész saláta, lassan több darabban. Már nem sok pecsét hiányzik róla. A csomagom meg ott van Pétfürdőn, benne a kényelmes papucs. Nincs pardon, menni kell tovább. Az izmaim még jól működnek, tudom előre tenni a lábaim, akkor meg mi a baj? Még mindig 10 kilométer hátra van, rettenetesen sok az. Kezd az új életre kelt nap is pörkölni megint. Egy gáton hagyjuk el a települést, majd egy vasútvonalon átkelve kopasz dombokra kapaszkodunk. De aztán bekanyarog az út egy kellemes erdőbe. Megyünk csak bőszen előre, de úgy tűnik, csak nem fogy az a táv. Aztán újból kikanyarog a kék a szántók mellé a tűző napra. A következő EP megint egy kód lesz egy távvezeték alatt. Onnan már csak 5 km a cél, a megváltás. Már minden távvezetékre azt hiszem, ott lesz, de csak újabb csalódások sorozata. A nap meg csak röhög rajtunk odafent és ontja sugarait. Rémálom ez a halálfutam. Mit halálfutam, halálmenet, vagy inkább halálvánszorgás. Megint szólít a természet, gyorsan be az erdőbe. Persze, hogy pont ekkor jön egy neveletlen vizslát sétáltató bácsi és ér utol néhány túratárs. Itt az utolsó kilométereken egyre hagynak el az eddig mögöttünk haladó túrázók. Nagyon megrogytam. Péter is azt mondja, hogy ő is legyengült, de szerintem csak miattam, hogy tartsa bennem a lelket. Feladnám már bármelyik pillanatban, csak aludhassak kicsit egy fa tövében. Vonszolom magam tovább, most már a kopár dombok tetején menetelünk fel és le. Az előbb nagyon messziről látszott egy geodéziai torony, amit mintha még az autóból láttam volna odafelé. Pont Pétfürdő közelében magasodott. De annyira távolinak tűnt, hogy biztos voltam benne, odáig már nem megyünk el. És tessék, most itt van egy szomszédos magaslaton! Hát csak el kellett jönni idáig! Pétfürdőt meg egészen biztosan törölték Magyarország térképéről reggel óta, mert csak nem akar előbukkanni. Még sok-sok túratárs lehagy, mire ez is megtörténik: gyárkémények a távolban. Sőt, már annyira nem is a távolban, a lábunk előtt füstölögnek, a dombok alatt. Kutyaugatás egyre közelebbről, szippant befelé a civilizáció, talán kicsit gyorsulok is – éppen csak egy hajszálnyit. Muszáj beérni, bár szívem szerint minden egyes lépésnél feladnám már. Akár néhány száz méterrel a cél előtt is. Elhagyunk egy templomot, megnézem a telefonom, már alig csak kb. 500 méter. Tó mellé kanyargunk és ott a nevezetes híd rajta! Nem hiszem, el, nem hiszem el, hogy itt vagyunk, megcsináltuk! 26 és fél óra menetelés után itt a cél!

Gyárkémények a távolban

Edina egy szaletliben vár a tó túloldalán, gratulál nekünk. 113 kilométer, kimondani is rossz, életem eddigi leghosszabb túrája. Gyorsan megszabadulok a cipőmtől és lehúzom a zoknim – bekeményít a horrorfilm. Mellettem egy fekete öves teljesítménytúrázó srác, Dani bizonygatja, hogy ekkora vérhólyagokat még nem látott. Egy gigantikus méretű a sarkamon, egy szintén díjnyertes darab az ujjamon, a minihólyag is szerényen integet, hogy helló, én is megvagyok még. A jobb sarkam meg megúszta egy apróbb vízhólyaggal. Ez a jobb lábam mindig a mázlista. Pedig a szenvedős menethez már az az egy is elég lenne. Anyukám beájul, ha meglátja őket (mondjuk nem fogja). Most mondjam azt, hogy az izomzatom meg teljesen friss, könnyedén hajolok, emelem a lábam? Nem nagyon vigasztal a hólyagjaim nézve. Péter hoz egy jó adag sört, koccintunk a sikeres teljesítésre. Közben megvárjuk Petit, hogy hazavigyen minket. Ha már volt olyan rendes és végig elviselte a társaságom, én is hozok egy sütit Péternek a közeli cukrászdából.

Az utolsó méterek

Sorra érkeznek be a túrázók, de úgy tűnik, eléggé meggyérült a mezőny. Azért örülünk minden ismerős és ismeretlen arcnak. Megtapsoljuk őket, főleg a 10-szeres teljesítőket. Ilyen ez az ultratávos teljesítménytúrás társadalom, egy nagy család, csupa halálfutamokra járó hibbant egyed. Én még viszonylag új vagyok ebben a közegben, de élvezem nagyon. :-) 

A túra hosszú volt, a beszámoló is jó hosszú lett (elnézést!), valószínűleg a regenerációra is kell pár nap. Most hétfőn ott tartok, hogy még mindig a hólyagokat ápolgatom, viszont már remekül mozgok és semmi izomlázam nincs. Ma bicikliztem is egy keveset. Simán futottam is volna, ha a hólyagok engednék. De úgy tűnik, a holnapi résztávozást is ki kell majd hagynom a Bikás parkban, hacsak nem kerít nekem egy sarok nélküli cipőt az On.



Strava link: