A betyár mindenit!

 

A Pisták csak úgy hemzsegnek a teljesítménytúrázás háza táján: kispistázás, Palipista, sőt még maga Sisa Pista is belebetyárkodik a műfajba. 

Kis retro

Nem is teszi hiába, mert én már nagyon is régóta kinéztem magamnak ezt a túrát, mivel Pistával igen régi ismerősök, jóformán barátok vagyunk. Jó tíz éve már annak, hogy egy általam vezetett túra apropóján aprólékos nyomozást végeztem a nógrádi haramia után, hogy nyomába eredhessek és kézre keríthessem – azaz jobban mondva a róla írt könyvet. Évek hosszas munkája után végre húgom segítségével nagy nehezen kezembe került a Puskás Péter és Végh József által jegyzett, nagyon alapos kutatómunkát összegző alkotás. Egy szuszra ki is olvastam és ajánlom mindenkinek, aki kíváncsi például a korabeli börtönviszonyokra, a betyárok fejenkénti borfogyasztására iccében mérve és körülbelül az összes Sisa Pistával kapcsolatos mendemondára, dalra, ponyvaregényre, színdarabra, versikére, sőt még bűntényre is.

Sisa Pista mai kifejezéssel és mércével mérve celeb volt életében is, hiszen „róla szóltak a hírek, vele volt tele a sajtó”. És ma is az, hála a turizmus ágazatának, mely valószínűleg sokat profitál izgalmas életútjából és a személyét körüllengő mítoszból és betyárromantikából. Létezik róla elnevezett tanösvény (amit a teljesítménytúra is érint), kocsma Bernecebarátiban, sőt még turistaszakkör is diákoknak. Talán annyira nem ismert neve mint Rózsa Sándoré, Angyal Bandié, Sobri Jóskáé, Savanyú Jóskáé – azaz a nagy betyároké, de aki sokat barangol a Börzsöny vidékén, előbb-utóbb biztos találkozik evvel az útonállóval. Holott Sisa Pista nem is annyira a Börzsönyben garázdálkodott, hanem sokkal inkább a Cserhát és Mátra vidékén, néha a Tarna-vidékére vagy az Óbükkbe is elvetődött. Lehet, hogy a Börzsönybe is, csak itteni tevékenységéről nincsenek feljegyzések, viszont annál több történet őrzi az emlékét és hely kapcsolódik hozzá. Számos ilyen helyszínt érint vagy megközelít ez a nagyon szép útvonalvezetésű túra, annak is a 40-es távja, amin indultam. (A többi is, csak ugye a 40-es a leghosszabb, így logikus, hogy ez mutat meg több mindent a Börzsönyből és a Sisa Pista körüli hagyományokból is.)

Vadőrök, vadorzók, találkozásuk emlékét keresztek őrzik (ez pont nem)

A túra köré Petivel felépítettünk egy nomádkodós, chillezős hétvégét. De végül csak szombat hajnalban indultunk el Diósjenőre, mert nem akartam már túra előtt is rosszul aludni, nehogy a teljesítményem rovására menjen. A rajtban egy hatalmas adag házi pogácsa fogadott, de én annyira el voltam foglalva az itinerátvétellel, valamint avval a meglepetéssel, hogy Aszút is ott találtam a rajtolók közt, hogy sajnos elfelejtettem venni belőle. Mire meg visszaértem, már el is fogyott... Aztán meg már gyorsan el is indultunk Petivel a Csóványos irányába, még az órám is majdnem elfelejtettem lenyomni.

A Csóványoson

Mennyit ittak a betyárok egy átmulatott éjszakán?

Nagyon betyáros tempót nem terveztem most a szúk 40 kilométeren, de azért a túra nagy részén szerettem volna a lehetőségekhez mérten erős tempót menni/futni, mivel edzenem kell erősen az őszi hosszabb távú kiruccanásokra. Azt is szem előtt kellett tartanom, hogy hétfőn le fogok majd nyomni egy 10+20 km-es távot a Hétfői henyélőn. Mivel a Nagy-Mánáig Peti is velem tartott, eleve kizárt volt, hogy fussak ezen a szakaszon (meg ugye pont itt van a legtöbb szintemelkedés is, ami azért nem zárja ki a futást, csak elég erősen lekorlátozza annak mennyiségét és minőségét). Mondtam neki, hogy majd kényelmesen felmegyünk a kilátóhoz a Csóványosra, de szegény ilyenkor már sejti, mit is jelent az a „könnyű tempó”. Mikor nagyon vad hajszába kezdtem az emelkedőkön, le is maradozott mögöttem, de azért mindig bevártam. És még csodálkoztam, hogy milyen gyorsan felértünk a Csóványosra – lehet, hogy összement a közelmúltban?  Azért a csúcson hagytam neki időt eszegetni, amíg én felmentem a kilátóba. Aszú éppen fent mutogatta a hegyeket egy másik túrázónak. Mondta is, hogy a gőzöst lent hagyhattam volna - utalva a nagy fújtatásomra. Fent én is körülnéztem, szinte az egész hegységet belátni. Ha mondjuk Sisa idejében is lett volna kilátó, és a pandúrok felmásztak volna tájékozódni, merre is keressék a betyárt, legközelebb a Haramia-lyukat szúrhatták volna ki a Nagy-Hideg-hegy és a Csóványos közti gerincen, ahová állítólag a betyár is behúzódott az üldözök elől. Kicsit még eszegettünk a kilátó alatti padon, majd továbbindultunk a Három-hányás irányába. Na igen, az az italmennyiség, amit a jómadarak a fent említett forrás alapján sokszor megittak (20 icce/2 fő - az icce 0,83 liternek felel meg), egész biztosan a fenti helynevet eredményezte volna. Főleg, ha mellé még némi kisüsti pálesz is lecsúszott két birkalopás közben. Nálam már ennek a mennyiségnek a tört részénél másnap Zacher Gábor köszönt volna rám, de az is lehet, hogy akkoriban rendesen vizezték a bort. 

Ama csodás Mána

A Nagy-Mánára vezető úton sokszor a lábunk elé kellett nézni, hol a görgeteges lejtő, hol pedig a szúrós, alattomosan megbúvó szederindák miatt. Mikor kiértünk a kopáros részre, a Börzsöny legvarázslatosabb, romlatlan arcát mutatta nekünk. A minket körülölelő zöld erdőségbe már néhol sárgás és rozsdás szín is vegyült – „Deres már a határ, őszül a vén betyár”. És igen, Sisa Pista is, bár lehet, hogy korábban is járt a hegység táján, valójában öregkorában, szabadulása után ismerte meg, de akkor töviről hegyire. Jó útra térve több helyi földesúrnak (Berchtold Miklós és Szokoly Alajos) is szolgálatában állt, mint vadőr, így hivatalból is ismernie kellett az erdő minden zegét-zugát. Korábbi életmódja tapasztalatait, marcona kiállását itt sokszorosan kamatoztathatta, állítólag rettegtek is tőle a vadorzók. Pont azon a vidéken, ahol számos kereszt őrzi a rabsicok által elkövetett gyilkosságok emlékét (Foltán-kereszt, Szaszovszky-kereszt, Groote-kereszt). Hogy is mondják? Rablóból lesz a legjobb pandúr. 

Ez nem a mi frissítőpontunk :-)

A Mánán érzékeny búcsút vettem Petitől és a küzdős lejtő ellenére igyekeztem felturbózni a sebességem. Egyik túrázó hölgy, akivel korábban gyakrabban előzgettük egymást, meg is jegyezte, hogy vajon mit szedtem be, hogy ilyen gyors lettem. Most mondjam, hogy kb. eddig is ezt a tempót kellett volna nyomnom legalább a síkabb részeken? A nyaktörő lejtőkön persze nem mindig lehetett csúcssebességet produkálni, aztán nemsokára Aszút is utolértem még Királyháza előtt és valameddig együtt mentünk. Szégyen és gyalázat, a pont utáni emelkedőn csúnyán faképnél hagytam, el sem búcsúztam tőle. De mentségemre szóljon, hogy nem sejtettem, hogy ennyivel gyorsabb leszek majd. Felérve futni kezdtem a Lopona-fő magaslatán keresztül le a Nagy-völgybe az Oszlopó-forráshoz. Ezt a völgyet kimondottan szerette a betyár, hiszen állítólag még kunyhója is volt Deszkáspusztán és a közeli Betyár-kút is az ő emlékét őrzi. Nem beszélve az Oszlai-árokról, ahol a róla elnevezett tanösvény volt a túra egyik fő attrakciója. Ebben az oldalvölgyben azért tartózkodott előszeretettel Sisa, mert pont Hont és Nógrád megye határán húzódik, aztán ha a nógrádi pandúrok kergették, szépen átsétált Hont vármegyébe, ha meg a Hontiak, akkor Nógrádba vonult át jót mulatva a pandúrok teszetoszaságán. Az árok alját most egy ellenőrzőpont vigyázta az illetéktelen betolakodók ellen, ahol azért minket, túrázókat minden földi jóval elláttak, mielőtt megkezdtük a mászást az árokban oldalazva.

A tanösvény egyik ismertető táblája

Állítólag itt is bujkált Sisa Pista az üldözői elől

A tanösvény egyébként nagyon ötletes, a táblák egyik része bemutatja a földtani, botanikai és egyéb érdekességeket, míg a másik felén maga a betyár ad tanúbizonyságot élete viszontagságairól ízes palóc nyelven. A túrának nem sok olyan szakasza volt, ahol még sosem jártam, az árokból a Drégelyvár irányába átvezető kék barlang jelzés egy része ilyen volt, egyetemben az Oszlopó-forráshoz vezető pirossal. Magán a tanösvényen először és utoljára 2011-ben jártam a hivatkozásban szereplő esős túrán, és azon tűnődtem, hogy akkor a már egyetemista fiam milyen picike volt még. Hja kérem, szalad az idő, de vannak dolgok szerencsére, amik nem változnak - ilyen az Oszlai-árok is.

Közben jöttek szemben túrázók, talán egy rövidebb távról, itt is láttam pár ismerős arcot a Sétafikás túráimról. A Sárkány-törés tetejére felkapaszkodva, majd onnan lerongyolva egymás után hagyogattam el a túratársakat. A Drégelyvár előtt valószínűleg benéztem pár szalagot és az ismert kék irányából mentem fel, ahelyett, hogy a piros kereszten hátulról támadtam volna meg a várat. Tévedésemre már csak a várban fent jöttem rá, de mivel pont erre nem volt, nem történt semmi baj sem. Az útvonalat egyébként minimális szalagozás jelölte, de a telefonos trackkel megtámogatva nekem minden egyértelmű volt így is. Összesen kétszer rontottam, itt és a Hugó-villánál, szintén egy hurokban, de ez sehol sem számított.

„Felhőbe hanyatlott a drégeli rom...”

A Csánki-kert felé

Kicsit megpihentem kedvemre gyönyörködve a börzsönyi tájban, majd ismét nyakamba vettem a lábam Pénzásás felé. Az továbbra is rejtély, hogy ki és mit ásott itt, mindenesetre van egy olyan monda is, mikor Sisa Pista temérdek kincset ásott el a Dedre-bérc oldalában egy fa alatt. De sajnos hamarosan a zsandárok vasra verték és csak hosszú, 21 éves raboskodása után tudott visszamenni. Akkorra a fát már kivágták és nem bukkant többé a kincs nyomára. 

Mostanság, így ősszel,  másféle kincseket őriz a Kámor oldala

Kicsit nekem is keresnem kellett a réten a matricás kódot, de egy bicikliző család készségesen megmutatta (pont ott álltak mellette). Aztán nekiveselkedtem a kék kereszt emelkedőjének átbukva a Csurgó-fejezet oldalán a Csánki-kerthez, mellőzve a völgyben megbúvó Wenckheim-vadászházat. Ott valószínűleg éppen egy lakodalom zajlott, mert pont egy kidíszített autó hozta szembe a menyasszonyt. Mivel most szigorúan a betyárvilággal foglalkozunk, a Wenckheimekhez kapcsolódó, holmi repülős történetek nem hoznak lázba, akit érdekel, olvassa el a Kámoros írásomat. A sárga/kék kereszt elágazásban lévő ellenőrzőponttól, úgyis erre a hegyre kellett felkapaszkodni, mintegy utolsó nagyobb kihívásként.

A Hugó-villánál

Kilátás a Hugó-villától

Ehhez a hegyhez legendák füzére kapcsolódik, mely közül néhánynak Sisa Pistához is van köze. A rabló állítólag előszeretettel bujkált a hegy mesterséges és természetes barlangjaiban, például a Hugó-villában, ami tényleg remek bivakhely (itt is volt egy EP), illetve a Csepegő-kőnél, ahova azóta se jutottam el. Kicsit sajnáltam, hogy az alattunk megbúvó villát, magát úgy kellett megmutatnom a túratársaknak (már akit érdekelt egyáltalán), pedig tényleg csak pár lépésre volt a ponttól. Azt hittem, ebben a nagy internetes, GPS-es betyárvilágban sokkal többen ismerik. Bezzeg mikor még térkép alapján kellett keresni! Sőt, mikor mondjuk Sisa Pista, szigorúan erdőőr korában, egyszer rábukkant, aztán domborzat, jellegzetes fák, sziklák, nap- és csillagállás alapján kereste meg újra... Egész biztos, hogy ismerhette, hiszen sokáig itt szolgált a közelben Nagyorosziban és rengeteg itt a vad, most a hegyre kapaszkodva is elég töményen megcsapta szaguk az orrom.

A csodálatos Kun-rét

A Kámorról lefelé menet megint enyém a lejtő, még ha itt-ott elég technikás is. A Jász-bükk kicsit megakasztott a lendületben, de a Kun-rétig ismét hajrá volt a köbön. Apropó Kun-rét – kevés csodásabb vadkempinges helyet ismerek, bő egy éve itt aludtam egy kilátónak álcázott lesen. Hamarosan várt a Závoz, majd sorra előztem a pályán lévő túrázókat egészen be a faluba ereszkedve. Most már lehetett adni neki, hiszen mindjárt itt volt a cél. Kicsit sajnáltam is, hogy ilyen hamar (kb. mire Sisa Pista egy betyárosat csördít a karikás ostorával és mérgesen összevonja a szemöldökét) a végére értem, hiszen klassz útvonal volt, és mellé elsőrangú időjárás társult. No sebaj, hazamenni még nem kell túra után sem, ma kint alszunk amúgy betyármódra.

A célban átvettem az emléklapot és a kitűzőt, megettem a finom virslit (nem gagyi fajta volt), aztán még a cukrászdás bácsinak is a nyakára jártam kávéért, fagyiért, üdítőért, aztán mikor Peti is lejött a hegyről, neki is sütiért. Közben a szökős fél literes, hosszú szívókás Zulu softkulacsom végleg kereket oldott előlem, ha esetleg valaki látta, szóljon - bár már keresztet vetettem rá. Lehet, hogy betyárkodni ment a Börzsönybe?

Strava link: 

Hétfőn sem henyélünk

 

Múlt héten egyik gyenge pillanatomban beneveztem a Hétfői henyélő 20+10 km-es távjára. Hétfőre virradva aztán próbáltam keresni a miérteket... (Pedig még nevezéskor azon is matekoztam, hogy össze tudnám-e hozni az 50-meló-50 műszakfelosztású 100-as teljesítést. Szerencsére nemleges válaszra jutottam.)

Lássuk tehát az indokokat:

- A Pénteki poroszkálón Máté nagyon-nagyon ajánlotta figyelmembe a 10-es távot. Szerinte tök olyan a miliő ott mint gyerekkoromban a Kopaszi-gáton, én meg ugye szeretek nosztalgiázni és imádom a kalandos helyeket.

- Edzenem kell a Pálosra (aztán az Iszinikre, mert azt is kinéztem magamnak novemberre, valamint ezen kívül minden másra, amit még őszre majd betervezek)

- Rá kell mennem a sorozatterhelésre is, mert októberben lesz egy elég durva hétvégém (Colonia Savaria 42 és WTF terepfélmaraton) - ha már voltam olyan hülye és nem néztem az időpontokat.

- Peti hajnalban ki tud vinni simán a rajtba, ha már úgyis arra megy melóba.

Egyébként az egész henyélősdi tök normális dolog lett volna, már ha annak számít, hogy munka előtt és után is fut/túrázik az ember, ha szombaton nem indultam volna a Sisa Pista 40-en. Amiből egy jó részt persze futottam. Vasárnap is csak imitáltam a pihenést, úsztam, SUP-oztam és futottam is egy keveset a Bánki-tónál. Egyébként is ki tud ellenállni egy ilyen sportolásra csábító környezetnek? Lehet csak a parton heverészve henyélni? Nekem biztosan nem...

Ennek folytán combjaim olyan merevek voltak, hogy hétfőre fát lehetett volna vágni rajtuk simán és kicsit furán darabos volt a járásom is. (Hengerezni most is elfelejtettem...) Mindez azért nem gátolt abban, hogy nekiduráljam magam a nagy henyélésnek. Sőt az se, hogy előző este (is) pocsékul aludtam. Meg az azelőttin is, mivel sátraztunk és én köztudottan rossz sátorban alvó vagyok. Csak annyiban változott a haditerv, amit éjszakai vergődésem folytán szültem meg, hogy reggel csak a 10-es kört csinálom meg a tervezett 20-as helyett, ha bírom, futva. Így haza tudok menni home office-ba és a váltóruhákat se kell magammal cipelnem a távon. Talán ezt a taktikát választva pihenni is több esélyem lesz napközben. És ha még marad energiám, este kinézhetek a 20-as távra is, ahol már nem erőltetem a futást.

Igazából sokat nem szeretnék regélni arról, hogyan töltötte bliccelte el most már talán tényleg megérdemelt regenerációját egy henye (b)oroszlán(y) egy 2 felvonásos teljesítménytúrával, inkább meséljenek a képek:

Hajrá a hétfő hajnali hepajkodáshoz (10-es táv):

Az Újpest-Városkaputól egy ugrásra lévő Szabadság park melletti Andretti kávézó árkádjai alatt vert tanyát a túra főhadiszállása. Innen a Váci úton majd a Komp utcán keresztül futottam ki az árvízkapuhoz, ahol korábbi vízállásrekordok mellett olvashattam le az első kódot, egy ötletesen kifacsart településnevet. Bár eddig elég egyszerűen hangzik az útvonalvezetés, nekem máris sikerült túlfutnom a Komp utcán és fordulhattam vissza. :-) Íme a Népsziget melletti öböl, ami tényleg hajaz a Kopaszi-gát valamikori téli hajókikötőjére.

Igazi hajók mellett festettek is voltak ebben a számomra különleges miliőben – árvízkaput meg még sosem láttam (vagy a Rómain, futóverseny közben igen, az itinert utólag elolvasva?): 

Hajnali ködbe vesző jelöléskavalkád a szennyvíztisztító telep szomszédságában lévő válaszúton – találkozik a 10-es és a 20-as táv. Bár elsőre kicsit bonyolultnak tűnhet, de a track (és az általam sose/csak utólag olvasott túraleírás) alapján minden teljesen egyértelmű volt, éjjel még fényvisszaverő csíkok is segítették a tájékozódást.

Graffitihegyek mindenhol:

A szennyvíztisztító telep szerencsére csak módjával eregette a szagokat, így a legnagyobb megpróbáltatás csak utána következett egy valódi dzsungelharc keretében a Palotai-sziget kiserdejének girbegurba, szederindákkal és kidőlt fákkal tarkított ösvényén. Bár futottam, a tempót itt igencsak mérsékelni kellett, hogy orra ne bukjak mondjuk egy kiálló gyökérben vagy vaskosabb indában. Mondanom se kell, hogy a második bunkeres kódot kapásból elfelejtettem leolvasni. Mivel visszamenni kedvem nem volt, végül visszafelé gyűjtöttem be, a track másik, párhuzamos ágán futva.

Mindenféle hajók mindenfelé:

Miután túléltem a dzsungelharcot, mehettem is henyélni a Duna-parti henyélőpontra, ahol minden földi jóval vártak:

Már amit a falánk borzocska meghagyott...

Bunkeres kód is begyűjtve (a szervezők még az esetleges rovarinvázióra is gondoltak):

Ez a műtárgy is ismerős a Kopaszi környékéről is:

Ezután a Palotai-sziget csúcsára kellett kilátogatnom a part menti néhol homokos, néhol süppedős, néhol gyökerekkel nehezített ösvényen:

Itt a gombavadászok is jó helyen járnak (ha szeretik a sárga gévagombát):

Mindenféle telegraffitizett, valaha szebb időket látott, ismeretlen rendeltetésű épületromok mellett vitt a visszavezető ösvény:

A napocska még csak éppen ébredezett a kicsit indusztriális háttérben, mire a fél táv már a lábamban volt

Itt már a Népsziget ösvényén visz az utam:

Fura egyveleget alkot ez a természettel keveredő kicsit ipari, de némileg elhanyagolt benyomást keltő miliő:

Egy nagy forgalmat bonyolító légifolyosó is itt vezet el

A Népszigetről egy hídon a Meder utcába lehet egyenesen átjutni az ultramodern Marina lakóparkhoz, ami erős kontrasztot képez az eddig látottakkal:

A Váci úton azért még egyszer kicsit kísért a szocreál múlt a Ganz Hajó- és Darugyárnál:

Reggeli henyélés futólag letudva, 10-es díjazás átvéve, új Hoka Challenger betörve, indulhat este a kétszer ennyi henyélés, ha a lelkesedésem még akkor is kitart:

Bő 8 óra gályázás után a kedv még mindig megvan (na jó, én csak egy asztal mögött ücsörgök többnyire és közben a billentyűket püfölöm).

Henyéljünk holdfénynél (20-as táv):

Most az ellenkező irányba kanyarodik az útvonal a Váci úton és máris az északi vasúti összekötő hídon találom magam. A combom baromira feszül, nehéz eldönteni, gyalogoljak vagy fussak-e mert egyik se kellemes túlzottan. Ha ugye futok, tovább van világos, ha gyalogolok, talán jobban kímélem a lábam és többet látok (egyelőre). Ennek a tépelődésnek az lett a vége, hogy hol nekiiramodtam, hol kényelmesen haladtam előre és fotózgattam ezt-azt.

A kódok ezen a körön is hasonlóan elmések voltak. Viszont rá kellett döbbennem, hogy a már ismert kódokat a furfangos szervezők kicserélték újakra (nehogy már emlékezetből beírhassam őket). :-)

Ilyen emléktábla van a Népsziget lejáratánál (a pár éve futott itteni félmaraton közben fel se tűnt):

Az Óbudai Gázgyár és a Hármashatár-hegy sziluettje kísér át a Dunán

És természetesen az ide-oda száguldó vonatok:

Alakul az esti partihangulat a Népszigeten...

...és a Római-parton

Néhol fura arcokat világít meg a lámpám (egy Kánya Tamás nevű művész alkotásai itteni természetes alapanyagokból):

Újabb frissítő- és ellenőrzőpont egy pihenőhelyen, ahol az utolsó megmaradt palacsintával, valamint vegán zsíros kenyérrel kínálnak a kedves pontőrök. Két százas távos srác is utolért itt, pedig elég sokat futottam a Rómaitól, csodálkoztam is. Hát persze, az autós/bringás hídig nem kellett volna kimenni, de én már csak rutinból (és ész nélkül) futottam. Az ártéri erdőben megtett hurok után a fele távot letudva várt a hosszú Megyeri-híd:

A híd lépcsőjéről leérve megint csak a Váci úton találtam magam, bár igencsak a külső szakaszán. Hogy fogyjanak a kilométerek, megint beletempóztam egészen az Üdülő sorra való letérésig. Ide érve kicsit sajnáltam, hogy sötét van, és a lámpám is csak gyéren világít – mindenféle izgalmas csónakházak mellett haladtam el, a környezet megint ifjúkorom Kopaszi-gátjára hajazott. Bár egyedül bandukoltam a vaksötétben ezen a számomra teljesen ismeretlen, elég kietlen és erdős helyen, furamód mégse féltem egy csöppet se. Hamarosan rátértem a hajnali 10-es távval közös szakaszra, pont ott, ahol a dzsungeltúra végződött, és pár perc múlva már ott is voltam a 20-as táv második, estére hangulatosan kivilágított ellenőrzőpontján (ami azonos a reggeli henyélőponttal). A henyélést most sem mulasztom el, fogyasztottam némi nápolyit és kólát (azért maradjon a mögöttem érkező százasos indulóknak is):

A bunker közelébe érve egy kivilágított uszályra lettem figyelmes (nem tudtam megállapítani, hogy halad vagy vesztegel-e):

Aztán már csak el kellett sétálni a szigetcsúcsig az ismert, de azért némi kihívást tartogató útvonalon. Ugye milyen jó, hogy reggel már végigfutottam a 10-es kört? És milyen jó, hogy azt a dzsungelharccal nehezített pályát futottam reggel és most este a sötétben sétáltam ezt a nagyjából kényelmesen járható kört? Majd visszabotorkáltam a kidőlt fák közt a graffitis épületek mellett az árvízkapuhoz és már ott is voltam a Váci úton, majd hamarosan a célban is. 

11 óra múlt, nagyjából 4 óra 10 percet voltam pályán. Semmi extra, átlagtempót mentem, de ez így jó most. Megkaptam Dóritól az újabb díjazást a 20-asért is, gratuláltam a jelenlévő, éppen végzett 100-asoknak és a szervezőknek is. Mert remek ötlet ez a hétköznapi lehetőség. És még remekebb lesz, mikor tavasszal majd szinte házhoz jön a túrasorozat a Kamaraerdőbe, Tétényi-fennsíkra és a Pistályra és kedvenc futóterepeimen barangolhatok majd a Szerdai szédelgőn. Ha véletlenül 100-as is lenne belőle (megint)... nos akkor lehet, hogy nem sokáig gondolkodnék a nevezéssel.

Strava linkek:

Hétfői henyélő 10: 

Hétfői henyélő 20: 

Ad-hoc poroszka Buda bércein

 

Van egy remek hétköznapi teljesítménytúra-sorozat, a Hétköznapi barangolások, ami valószínűleg TT-guruknak nem újdonság, de „csecsemőnek minden új” alapon én még csak jó egy hónapja szembesültem a jópofa, alliteráló nevű túrákkal. Számos oka lehet ugyanis arra egy embernek, hogy hétfőn miért henyéljen, kedden minek kutyagoljon, szerdán menjen-e egyet szédelegni, csütörtökön csatangolni, pénteken pedig vajon poroszkáljon-e egy jót. Nekem is van pár tippem az indítékokra, de a túra honlapja olyannyira frappánsan megfogalmazta, hogy be is másolom ide:

Hétvégén dolgozol?

• Hétköznap vannak szabadnapjaid, de akkor senki nem ér rá túrázni Veled?
• Bosszant, hogy míg mások hétvégén szabadok, Neked a meló helyen kell ülni?
• Hallottál a teljesítménytúrákról, kipróbálnád, de sajnos a hétvégéken munka vagy egyéb programok?
• Szoktál hétköznap is sportolni, edzeni, futni meló előtt vagy után? Akkor miért ne lehetne ez a napi edzés?
• Vagy egyszerűen csak kevésnek érzed már a hétvégi túrákat, szeretnél valami újat, kipróbálni, egy újabb kupát szerezni? :)

Ha bármelyikre igen a válasz, akkor ez Neked való!!

Nálam a 4-es és 5-ös pont lép érvénybe általában, de ahogy közeledik az év vége, hétköznapjaim is néha szabaddá válnak a megmaradó szabadságok miatt. Múlt hónapban a Kék Balaton kapcsán szemezgettem is a Csütörtöki Csatangolóval, de aztán a lustaságom győzött. Most pénteken is majdnem így jártam. Mostanában nehezen ebrudalom ki magam edzeni hajnalonként (ebben Bochkorék is egyértelműen bűnösek), inkább délután sikerül addig kapacitálnom magam, hogy elmegyek futni, mire kicsit csillapodik a hőség. 

Mire összekaptam magam, már késő is volt elindulnom túrázni még egy 10-es kört is, viszont annyi időm még bőven volt, hogy elkezdve a célirányos felkészülést a Pálos 70-re, lefussam annak a Sziklakápolnától a Diós-árokig terjedő első szakaszát. Ha szeretnék 12 órán belüli teljesítést, fel kell turbóznom magam, nincs mese.

Sziklatemplom a Gellérthegyen - innen indul a Pálos 70

Nagyjából 7-kor már rajta is voltam a tracken és bár álmosan és nehezen indultam neki a Gellérthegy meredélyének, mire a lankásabb szakaszokhoz értem, már felébredtem. Nagy segítségemre voltak a vörös és fekete színek, melyek kicsit színesebbé tették a futást ezen a borongós, szemerkélő esős, de fülledt nyári reggelen. A Vérmező tájékán vélhetően kenyai VB-s atléták edzettek meglepően könnyed tempóban, majd a Városmajor mókusai örvendeztettek meg. Miattuk muszáj volt egy kis pihenőt is beütemeznem, annyira helyesek voltak, ahogy fáról-fára ugrándozva menekültek előlem, az ádáz, lihegő vadállat elől – éppen egy kaptatón bukkantam elő, mikor megláttam őket. 

Azt a kósza ötletemet, hogy megnézzem, mi újság a Major kávézóban kora reggel, sikerült így megvalósítanom. Kicsit el is szégyelltem magam, mert egész sokan jöttek-mentek itinert lobogtatva a kezükben és az indítóponton ülő bácsi is bőszen magyarázott éppen egy túrázónak. Láttam tehát, hogy a túra valós, és tényleg 5 órától éjfélig zajlik – látatlanban e paraméterek iránt voltak kétségeim és aggodalmaim. 

Ha már így sikeresen megnyugtattam magam, egyre inkább az járt a fejemben, míg betempóztam a Széll Kálmán térre, hogy munka után kinézek egy 10-es körre. Lámpa nincs nálam, több edzés már nem fér bele és elég is lesz, sőt sok is a vasárnapi, vélhetően közel 40 fokban futott atlétikai VB-hez kapcsolódó verseny előtt. Hevenyészett zsákom van kettő is bent, ekkora távra megfelelnek, a nadrág és cipő jó lesz, de a felsőm totálisan szétizzadtam. Szóval kéne lőni egy másikat gyorsan. Úgyis terveztem, hogy elnézek az Adidas háza tájára, hogy Petinek fürdőgatyát nézzek, hátha találok jutányos áron valamit magamnak is.

Fürdőgatya persze egy darab sem volt, bezzeg szembejött néhány elég jónak tűnő futómellény viszonylag olcsón. Van már egy jó futózsákom, ami ugyan nem mellény, de kitűnően alkalmas bármilyen távra. Tehát próbáltam lebeszélni magam az elhamarkodott vásárlásról. Tök nyilvánvaló, hogy az ilyen próbálkozások kudarccal szoktak végződni, a zsákmányt diadalittasan cipeltem kifele az üzletből a benne lévő 2 db fél literes softkulaccsal egyetemben és egy mustársárga futópóló kíséretében. Futópólóimmal Dunát lehet rekeszteni, lassan egy komplett polcot elfoglalnak, ráadásul a versenyszervezők jóvoltából számuk folyamatosan szaporodik, de ez volt a legjobb választás színben, árban, méretben is, ha már muszáj volt vennem valamit.

Az ilyen bevezető után nem kérdés, hogy fél hét körül már ott is virítottam vadiúj szerkómban a kávézónál a rajtban. Futni nem annyira terveztem, legfeljebb lejtőn, mivel a reggeli edzés már megvolt és fölöslegesen verseny előtt terhelni sem akartam magam. De a mai nap tele volt meglepetésekkel.

Dombormű a Kútvölgyi kápolna kertjében

Kezdve azzal, hogy az asztal mögött ülő egyik indítóember Tarnai Máté volt, akit nevezhetnék a teljesítménytúrák nagy öregjének is, ha korával rászolgálna. Mivel ő szalagozta ki az egész túrát, minden a kisujjában volt evvel a túrával kapcsolatban is, tanácsai sokat segítettek (volna, ha figyelmesebb hallgató lettem volna). De amit sikerült megjegyeznem, annak tényleg hasznát vettem. Trackem volt a telefonon és mivel sokat szaladgálok a Normafa vonzáskörzetében, sok ismeretlen rész számomra nem is lesz. Eltévedéstől így nem tartottam. Kicsit izgultam a lámpa hiánya miatt, de mivel viszonylag gyors vagyok és valamennyit futok is, reménykedtem, hogy az útvonal nagy részét sikerül még világosban letudnom. Mire besötétedik teljesen, már közvilágítással megtámogatott részen járok. Nagyjából sikerült is a terv, csak a Kis-Sváb-hegy tréfált meg kicsit, mert annak számomra ismeretlen részeire kellett elporoszkálnom.

Irányjelzés a túrázóknak

De mielőtt erre az ominózus helyre eljutottam, nagyjából 10 km a cipőmbe került. A túra eleje nagyon is ismerős volt, a Diós-árkon kapaszkodtam felfele és kifele a városból. Sétával indítottam, de egy idő után úgy éreztem, emelkedő ide vagy oda, miért is ne futhatnék. Valamiért jól esett a felfele, amíg nem váltott tényleg meredekre az árok, meg is futottam az emelkedőt. Közben olyan részleteket is megláttam, amik mellett a Kitörésen a sötét miatt, a Páloson meg a hajnali kóma miatt simán elmegyek. Például olyan ódon villák mellett, melyek még a szerencsétlen kitörőket is láthatták. A Susogó utca lépcsőin jobbra kikapaszkodva az árokból, még a Pálos útvonalához tartva magam, jutottam el a Kútvölgyi kápolnához, ahova néhány pillanatra be is kukkantottam. Néhány idősebb hölgy imádkozott e végtelen nyugalmat árasztó helyen. Nemsokára jövök megint!

Az első ellenőrzőpont lovacskás pecséttel

A kápolnánál viszont rögtön jobbra kellett térnem a Csipke utcába egy jelzetlen szakaszra. Máté jó munkát végzett, fent szemmagasságban szalagok, lent az aszfalton krétás feliratok segítették a túrázókat. Újból futásra váltva kanyarogtam le a Kútvölgyi útra, a meredekségben az Adorján utcával vetekedő Hunyad lejtőn viszont már gyalogolva kaptattam fel. Itt egy adótorony mellett, egy alig észrevehető lépcsőn vezetett be az ösvény az erdőbe. A Hunyad-orom vasoszlopa már ismerősen köszöntött a Peaks sorozat révén, nem különben az irdatlan lejtő, ami így aszfaltos cipőben még meredekebbnek tűnt. Mielőtt nekikezdtem volna, az első igazolópontnál, a csúcson, egy lovacskás pecsétet kellett az igazolólapra ütni. A lejtő legalján találkoztam először túratársakkal – két idősebb hölgy próbálkozott lejutni a legmeredekebb végső szakaszon. Egyikük sehogy se boldogult, így egy pontőrnek kellett felmenni segíteni neki. 

A Tündér-sziklánál (korábban hívták Remete-, Antal-sziklának is, de még Himmelnek is (ami annyit jelent, hogy Menny)

A hegy aljában várt a terített asztal dinnyével és sok más finomsággal. Sajnos ennek a darazsak is tudatában voltak és megkörnyékezték a dinnyéket. Szerencsére sikerült kibekkelni a darázscsípést a dinnye elfogyasztása közben, ha már a szúnyogok lefelé a Hunyad-oromról nem kíméltek. Gyorsan el is búcsúztam a pontőröktől és a túratársaktól, valamint a darazsaktól és elkocogtam a pontig, ahol a túraösvény bevezet a Tündér-szikla felé. Volt kis bújócska a kidőlt fák miatt, majd kapaszkodás felfelé a sziklához vezető jelzetlen lépcsőkön. Itt láttam egy jelet, ami felfelé mutatott tájfutó bója alapon, és ahogy egyre feljebb haladtam és az EP csak nem akart meglenni, egyre jobban izgultam, hogy az előbbi jelzés volt a pont és majd vissza kell mennem, aztán újból megmászni a kőfejtőt (régen súrolóport készítettek az itt bányászott dolomitból) kerülő lépcsősort. Végül utolértem pár kollégát, akik megnyugtattak. Pár másodperc múlva már meg is lett a kód, amit be kellett írni zsírkrétával az itinerbe. Ugyan az (utólag elolvasott) leírás alapján tilos, de én felmásztam a legközelebbi sziklára (ezt mindig megteszem, ha itt járok, csak pár lépés erejéig persze), készítettem néhány képet. Aztán elbúcsúztam a túrázóktól magasabb sebességfokozatra váltva. Ezt a szakaszt sokszor futottam a közelmúltban, fölfelé és lefelé is. Kicsit elbizonytalanodtam az elágazáshoz érve, de a telefont megnézve egyértelmű volt, hogy a zöldön kell tovább mennem a Normafa irányába. Itt általában lefelé szoktam jönni, mellőzve a Tücsök-rétet, a Disznófő igen elhanyagolt épületeit, valamint az Istenszemét, aminek épületét most (is) esélytelen volt megpillantanom. 

A kaptató tetejére érve ellenőrzőpontnak hittem a valaha rókás, medvés, szarvasos fakunyhónál egy táblát, ami csak a közeli távelágazásra és vízcsapra figyelmeztetett. Az utóbbi jelenlétét ki is használtam, megtöltve a vizes kulacsom. A két félliteres kulacsot ugyanis úgy osztottam be, hogy egyikbe víz, a másikba kóla került. Az utóbbinál már szerencsére ügyeltem arra, hogy időnként gázmentesítsem a palackot, így nem ért kellemetlen meglepetés. Azt kell mondanom, a mellény jó beruházásnak bizonyult. Miután megtanultam, melyik zsebbe való a kulacs, a kezdeti kipotyogásra állás is megszűnt. Sőt a kulacs szívókája egy-egy gumifüllel rögzíthető is, ami további biztonságot nyújt. Csak némi személyes motyó meg a reggeli szennyes volt nálam az italokon kívül, no meg a telefon és az itiner. A zsebek itt olyannyira praktikusak, hogy fölösleges a külön öv a telefonnak és az itinert is ügyesen és gyűrődésbiztosan el tudom pakolni, ami eddig mindig probléma volt, ráadásul egy mozdulat csak elővenni. Valójában majd akkor ugrik a majom a vízbe, ha hosszú távra megyek, mert oda azért kell még néhány cucc. Egyelőre azt kell mondanom, hihetetlenül ergonomikus és kényelmes a zsák. Hamarosan az újabb kód mibenléte is kiderült és további tábla figyelmeztetett, hogy az elkövetkező szakaszon, a Mátyás király úton nem lesz szalag. Csak egyszerűen végig kellett futni a fogaskerekűig. Igen, innen már alig-alig sétáltam bele a kellemes lejtőn. Viszont egyre inkább kezdett sötétedni, így örültem, hogy házak között vagyok. Méghozzá milyenek közt! Van pár elég impozáns régi, de szépen felújított villaépület, köztük is kettő szúrt igazán szemet, a 9. szám, ahol egy  békés kutyus hasalt a ház előtt és tűrte, hogy fotózzam. Majd egy kis sárga-fehér kápolnaszerű épület, egy valódi kis ékszerdoboz, amit most nem is találok az utcaképen és sajnos nem fotóztam le. Szóval el kell mennem újra majd. Az is lehet, hogy máshol volt?

Mátyás király út 9. - az egyik legtetszetősebb villa

A csütörtöki utóporoszkáláson megtaláltam a kápolnaszerű házikót - tényleg a Mátyás király úton van - 23-as szám

A vasúton és a Költő utcán átkelve a Diana utca lejtőjén haladtam az újabb kód felé, ami a lépcsősor közepén rejtőzött. Gyakran szoktam jelzéseket végigfutni mostanában, így ez a rész se volt ismeretlen számomra. Erre is voltak impozáns villaépületek, pl. a Gyöngyvirág út sarkán. A MOL benzinkút mögött átsurranva hamarosan a Kis-Sváb-hegy emelkedőjén találtam magam, lehagyván egy fejlámpás családot. Kicsit kavarogtam az ismert zöldön maradva, de végül a track követése mellett döntöttem, hogy nehogy elmenjek a következő pont mellett. Itt már vaksötétben, a szalagozást követve haladtam, figyelve a telefonom, ami rendre elvakított. Szóval eléggé belassultam. A szalagok egy számomra teljesen ismeretlen platóra vittek fel (vagy ismertem, csak sötétben volt minden teljesen más?), ahol az ellenőrzőpont szomszédságában egy vidám társaság sütögetett és bömböltette, az elmés dalocskát, hogy „I'm blue, da ba dee...”. Pedig ez a zöld, nem a kék, sőt jelzés szempontjából talán éppen a senki földjén vagyunk. Közben mindhiába próbáltam fellelni a kérdést, amire választ kellett volna adni. Azt tudtam, hogy köze van a medúzához, amit látok, de kéne ott lennie egy rájának is. A medúzát jól lefotóztam bizonyítékképpen, aztán már mentem is elfele. Persze, hogy a kérdés az itineren volt (amit a sötétben úgyse láttam volna talán szemüveggel se) és persze, hogy a rájára vonatkozott, amit nem láttam, pedig ott volt a csúcskő másik oldalán. Éljenek a vakok és gyengénlátók! Ide is el kell még néznem világosban.

Ez egy medúza, de hol a rája? Nem bukkantam reája...

Jött még egy kis botorkálás a meredek és koromsötét hegyoldalban az irányt keresve, de szerencsére elbotlás nélkül lejutottam az aszfaltra, ahol már világítottak a lámpák. Innen nekirugaszkodtam és nagyrészt a zöldet követve lent is voltam újból a Városmajorban, miután a Csaba lépcsőn is lehagytam még egy túrázó párost. Átszaladtam a parkon, majd a fogaskerekű remíze mellett rongyoltam el, és már be is értem a célba. Szerencsére elfogadták a szigorú pontőrök bizonyítékul a medúzámat és enyém lehetett a kitűző és az emléklap. Szokás szerint néhány nap múlva el is olvastam a túraleírást...

Mátéval még beszélgettünk a további TT-terveinkről és túrasorozat következő részeiről, és ha minden jól megy, meg is nézem szeptember 19-én a Hétfői henyélő 10-es távját, amit előszeretettel ajánlott a figyelmembe. Állítólag izgalmas terepre visz majd!