2024. február 19., hétfő

57 km Kiss Péter emlékére


 Utolért engem is valamilyen mostanság forgalomban lévő nyavalya, így mire eljött a Kitörés napja, még éppen, hogy csak a gyógyulás útjára léptem és kezdtem visszaállni az edzésbe. Semmiféleképpen nem tűnt jó ötletnek, hogy ilyen állapotban nekivágjak 60 km-nek – valószínűleg jó eséllyel kockáztattam volna a visszaesést. Ezt meg nem engedhettem meg magamnak, mert a következő hétvégén várt a Mátra egy Kiss Péter emléktúrával. Ami majdnem ugyanannyi kilométerben, mint egy Kitörés, viszont szintemelkedésben sokkal neccesebb. Ha az embernek céljai vannak, amik prioritást élveznek (ami nálam most a BSZM legrövidebb napi távjának lefutása), akkor muszáj hosszú távon (is) gondolkodni. Így a Kitörést inkább elengedtem most, pedig már az ötödik teljesítésem lett volna a 60-as távon. Idén jó esélyem lett volna itt egy 10 óra alatti személyes rekord elérésére, de még nem teljesen gyógyult állapotban nem tudtam volna apait-anyait beleadni úgyse.

Inkább már a Kiss Péter emléktúrára koncentráltam. Tarnai Máté előzetesen jól „beijesztett”, hogy ez szerinte nehezebb mint a Mátrabérc. Én ugye meg még sose mertem Mátrabércen elindulni, mert annak meg olyan híre van, hogy nehezebb mint a Kinizsi. Sőt, a Mátrában még sose teljesítménytúráztam, túrázóként is viszonylag rövid időre, 10-15 évre rúg ismeretségem a hegységgel. Ennek köszönhetően a túra útvonalában is bőven vannak még fehér foltok. De pont amiatt is jöttem, hogy tovább ismerkedhessek a hegységgel, és mellette becsülettel végig járjam a túrát a fiatalon elhunyt hegymászónk emlékére, közben nézelődve, a tájat csodálva, minden teljesítménykényszer nélkül. Még időeredményt se tűztem ki magam elé, de titkon azért szemeztem egy 12 órán belüli teljesítéssel.

Nagy szerencse volt, hogy sikerült telekocsis fuvart szereznem a rajtba, mert különben legkésőbb fél 3-kor kellett volna felkelnem ahhoz, hogy elérjem a 3 óra 2 perckor induló éjszakai járatot a Keletibe, ott meg a 4 órás vonatot, aminek segítségével még 2 átszállással 7 óra előtt oda lehetett volna érni a Sástó melletti kalandparkhoz, ahonnan a túra elrajtolt. Mivel a taxi szinte házhoz jött, elég volt a 4:30-as kelés is. Ezúton is köszönet Lászlónak a kényelmes utazásért.

Mikor a Hoka még patika (Délvidéken egyébként sáros állapotban is az :-) )

A rajtban már hosszú sor kígyózott. Aszú is felbukkant, de ő most nem túrázni, hanem pontőrködni jött. Elég titokzatosan írta körül, hol fogok vele találkozni, mint kiderült, okkal, szóval tovább nem is firtattam a dolgot, hanem visszaálltam a sorba az itineremért. Amit lányos zavaromban és az órám körüli teendők közepette majdnem el is felejtettem felvenni. 7 óra 10 perckor sikerült megtalálnia a GPS-nek a vételt, amikor is futásnak eredtem a Mátrafüred irányába vezető hosszú lépcsősor irányába. Ekkor még nem gondoltam avval, hogy ennek a lépcsőnek visszafelé is lesz szerepe a túra krónikájában, pedig Máté ezt külön ki is emelte. Ugyan nem nagyon terveztem ma futni, most mégis ez a gyorsabb tempó tűnt ideálisnak – vitt lefelé a lábam és a kezdeti lelkesedésem. Még talán a lépcsősornál köszönt rám régi túrás ismerősöm, Zsolt. Bár ő talán egy lépést se futott, mégis szinte fej-fej mellett haladtunk. Neki az emelkedő volt a barátja, nekem a megfutott lejtők. Ez azt eredményezte, hogy rövidebb szakaszokon néhol együtt is haladtunk jókat beszélgetve, de a túra nagyobb részét külön-külön teljesítettük saját tempóban, újra és újra egymásra köszönve.

A haladós tempónak köszönhetően hamarosan szembejött a mátrafüredi ellenőrzőpont, majd neki is vághattam a Kékestető felé vezető hosszas emelkedőnek a Csatorna-patak bájos, bővizű patakokkal és mohás sziklákkal teli völgyében, ahol eddig még sosem jártam. Itt egy lánnyal elegyedtünk szóba a megszólalásig hasonló cipőnk kapcsán. Kiderült, hogy az övé is őrzi a BHTCS sarának emlékét, szóval ez is egy további közös vonás a küllem mellett. Az ő Hokája ma a 37-es távon vitézkedett, megcélozva egy viszonylag jó célidőt, így el is eresztettem az egyre kiadósabbá váló emelkedőn őt is, a Hokám ikertestvérét is, majd Zsoltot is. Szerpentineztünk felfelé többször keresztezve a Kékes műútját és tulajdonképpen már csak a Jávoros-kútnál döbbentem rá, hogy a csúcs szinte már csak egy karnyújtásnyira van. Elhaladtunk a jellegzetes elefántormányos fa mellett is, ahol sok évvel ezelőtt az akkor még kiskamasz fiamról készült egy jópofa fotó. Mennyi szép emléket idéz ez a hegység is, pedig itt viszonylag keveset jártam!

Bővízű patakok csobogása kísér mindenfelé

A csúcson lőttem néhány fotót, aztán begyűjtöttem egy pecsétet és egy csalamádés, lilahagymás zsírosdeszkát a síházban. Miután elmajszoltam, ismét futásnak eredtem a látnivalókban gazdag gerincúton. Az Erzsébet-sziklánál és a Sas-kőnél készítettem egy-egy képet, majd felváltva futottam, gyalogoltam, ahogy éppen kényelmes volt. A Markazi-kaputól egy kiadósabb lejtő jött az Ilona-völgyi vízesés felé és vele együtt megérkezett a túrán mindvégig hűséges barátunk, a sár is. Cipő nem maradt szárazon garantáltan! Az előrelátó túraszervezők a vízesés előtti patakátkeléshez még köteleket is kifeszítettek, de szerencsére annyira nem volt vészes a lejtő mint amilyennek elsőre kinézett. Hamarosan kiderült, miért titkolózott a rajtban Aszú annyira: ő volt a feltételes pontőr, aki a vízesés alatt posztolt. Kaptam is tőle egy kisebb fejmosást, hogy máskor gyorsabban készítsem elő az itinerem. Persze, szeleburdi fejem már megint inkább a fotózásra koncentrált, hogy aztán végül egyetlen használható képem se legyen. 


Kékes először

A vízesés utáni szakaszon megint egymásra találtunk Zsolttal. A Szent István csevicénél pecsételtünk és feltöltöttük készleteinket, majd nekieredtünk az emelkedőnek Rózsaszállás irányába. Itt aztán elég hamar útnak eresztettem őt, jócskán lemaradva mögötte. Meg ideje is volt végre levennem a pulóverem, aminek máris tiszta sár volt az ujja, és rákötni a futómellényemre. Még szerencse, mert pár cókmókom eléggé kifelé tendált a zsákból, így szerencsésen megakadályoztam, hogy elhagyjam őket. Ez párszor még megismétlődött, így erre a pontra a továbbiakban muszáj lesz koncentrálnom. Máris úgy tűnt, hogy a remek nyuszis fejpántom már el is hagytam valahol még a Kékes környékén.

Kékestető az Erzsébet-sziklától, hátul a Galyatető

Sas-kő

Távolban egy hőerőmű fehér füstje

Viszontagságos lejtőn le a vízesés mellett kötelekbe kapaszkodva

Időm nem nagyon volt bánkódni efelett, mert az emelkedőre kellett inkább koncentrálni, meg a néha-néha a környező ormokra a fák közt kilátást engedő ablakra. Az útvonal teli volt szebbnél-szebb kilátásokkal, meseszép völgyekben rohanó patakokkal. Talán ilyen szépnek még sosem láttam a Mátrát. Ebben az is segédkezett, hogy elsőrangú kora tavaszias túraidő volt ragyogó napsütéssel, hiába mutatott február közepét a naptár. Egyedül az egyre gyakrabban felbukkanó latyakos, vizes sár volt bosszantó tényező. Eddigre már teljesen elengedtem, hogy vigyázok a zoknim szárazságára. A beázást lehetetlenség volt megúszni és a nedvesség a Hokában szerencsére jön-megy, hideg meg nem volt. Szerintem jól sikerült cipőt választanom.

Ablak a Kékesre

Útban a Pisztrángos-tó felé

Rózsaszállástól nagyjából egy vízszintes aszfaltos szakasz jött a hangulatos Pisztrángos-tóig, lehetett (volna) hasítani, de inkább csak a gyalogtempómat kapcsoltam kicsit magasabb fokozatba, a futást nem erőltettem, nem is esett jól. A tótól megint a sár volt az úr szinte egészen a Sombokorig. Még nem értem el a remekbeszabott ellenőrzőpontot, mikor egy szomorú menetoszlopot pillantottam meg: tűzoltók és hegyimentők cipeltek le egy fóliákkal betakart hordágyat a meredélyről. Ekkor még nem tudtam mi történt, azt hittem, esetleg egy túratársat ért baleset kapaszkodás közben. Kicsit felemás hangulatban eszegettem a bőséges kínálatú asztalról mindenfélét, hiszen itt ropitól a gumicukron, sajton, uborkán, olívabogyón át az aszalt és konzervbarackig volt minden. És felsorolásom, valamint figyelmem korántsem terjedt ki mindenre. Még betűrtem a mellényem zsebébe néhány tartalék gumicukrot, aztán neki is iramodtam a lejtős, számomra teljesen ismeretlen szakasznak Lajosházáig. Jól haladtam, de ez nem azt jelenti, hogy akadálymentes volt a pálya: hol a tetemes mértékű sár (néhány futó srác még videózta is azt a feledhetetlen élményt, amit az iszappakolásos wellness nyújtott), hol a patakok nehezítették meg a haladást. Az első néhány átkelést még sikerült megoldanom a kövek segítségével, de a sokadiknál már elügyetlenkedtem a dolgot és belecsúszott az egyik lábam. Tapicskolhattam tehát a következőig, ahol egy döntési helyzet elé kerültem: vagy „száraz lábbal” átegyensúlyozom egy több méter magasságban áthidaló keskeny pallón vagy átgázolok a vízfolyáson. Nekem a kötéltáncos mutatványhoz kellett a nagyobb bátorság, így inkább a boka fölött érő jéghideg vizet választottam. Mire kicsit kifutottam a cipőmből a locspocsot, máris jött a következő gázló még kétszer is. Láttam, hogy néhány okosabb túrázó marad a patak túloldalán, hogy majd az első adandó alkalommal száraz lábbal átkeljen. Így is lehetett volna...

Megemlékezés Kiss Péterről (mi barlangászás nélkül is ennyire sarasak lettünk)

Kőtenger

Hamarosan meg is érkeztem Lajosházára a pontra, ahonnan már ismerős útvonalon kapaszkodhattam a Kékes felé. Bár annak ellenére, hogy fiammal az ominózus elefántos fás túrán itt jöttünk le, a Bükkfa-kutat, és az éppen akkor rendezett Decathlon teljesítménytúra mezőnyét Aszúval egyetemben érintve, semmi se tűnt ismerősnek a kutat kivéve. 

De mielőtt nekiduráljuk magunkat az emberes kaptatónak, ejtsünk pár szót az ellenőrzőpontról. Megint elképesztő kínálat, amiből most a házi brownie-t emelném ki. Ebből muszáj volt repetáznom. Egy másik dicséret jár a szervezőknek amiatt, hogy sehol se feledkeztek meg arról, hogy ez egy emléktúra, mindenhol volt egy kis mementó molinók formájában Kiss Péterről, a tragikusan fiatalon elhunyt sokoldalú sportemberről, aki egyben volt kitűnő barlangász, hegymászó, futó és teljesítménytúrázó is. Mindenhol más-más sportág szereplőjeként láthattunk egy-egy képet róla. Sajnos személyesen nem ismerhettem őt.

Egy sporttárstól megtudtam, hogy milyen baleset történt: egy kislány esett le a Sombokor meredek hegyoldalán és csúnyán összetörte magát. Emiatt továbbra is kicsit borús hangulatban kapaszkodtunk felfelé Zsolttal, akit a ponton ismét utolértem, de csak azért, hogy aztán eltérő tempónknak köszönhetően megint szétváljunk. Bal oldalt egy hatalmas kőtenger zöld mohájára vetült a tavaszias napfény, kicsit megpihenve muszáj volt megörökítenem. Volt még az emelkedőből jócskán, és a Bükkfa-kút után a tapicskolásból is megint hatványozottan kijutott mindenkinek. Mátraháza közelében végre véget ért a dagonya. Egy idősekből álló barátságos túracsapat mellett haladtunk el, köztük egy hajlott hátú bácsi is araszolgatott felfelé egy erősebb emelkedőn. Lassan, de biztosan haladt. Ők kedvesen érdeklődtek a megtett kilométereink után és bámulatuknak is hangot adtak egyben, csodáltak minket, az 57 km-t, tetemes szinteket rohamtempóban legyűrő sportembereket, én meg őket, akik jócskán túl a 70-en is még járják az erdőt. Valahogy én is így szeretném majd, ha megadja az ég.

Elértem a büféket, a Sombokor markáns hegyoldala egyre közelebbről fenyegetett. Közben öcsém telefonált, tanácsot kért, hogy a Kétágú hegyet meg merje-e megmászni öt gyerekkel. Az itteni szomorú baleset fényében is inkább az országos kéket javasoltam, bár sejtettem, hogy majd úgyis megy a saját feje után, szokásához híven. (Mindebből lett egy kiadós túra a Kétágú-hegy tetejére, majd le a még nekem is nehezebb terepnek számító Postás úton, cipelve egy másfél évest is a hátán. (Elvégre nemhiába vagyunk testvérek...) Szerencsére a gyerekek is jól bírták és élvezték is a mászást, még a kiscsoportos ovis is.)

A frissítőasztal egy csekély szeletkéje

A Sombokor bejáratát egy rendőr őrizte, nem tudom, miattunk vagy a baleset miatt vagy egyéb okból volt ott. Kicsit dilemmáztam az emelkedő kezdetén lévő elágazásnál, merre is menjek, de szerencsére néhány sporttárs segítségével sikerült belőni a helyes irányt az ellenőrzőpont felé a sárgán. Újabb töltekezés az egyik kedvenc pontomon, aztán irány a hírhedt emelkedő. Valahogy hosszabb most, mint a Kékes csúcsfutáson. Hamar rájövök a turpisságra: ott csak a felétől, az Alsó-Pince-úttól kell felkapaszkodni. Mászás közben emlékek keringenek a fejemben a kellemesek közül: most ugyanazt az utat járom be éppen, mint amikor néhány éve Peti megkérte a kezem a csúcskőnél. Ma már hányadszor járom azokat az ösvényeket, és helyeket mint akkor a kis csapatunkkal! Az emlékek újra meg újra előköszönnek a fák közül. Minél többet járok valahol, annál többen integetnek felém. Van egy saját erdőm teli a saját emlékeimmel. Vagy inkább vannak saját erdeim. Mekkora gazdagság! Persze mindenkinek van ilyen, aki túrázásra adja a fejét, és mindenkié másmilyen, pedig tulajdonképpen ugyanazokról a helyekről van szó.



A Sombokor gondolatokat ébresztő szépségei

A csúcson a tévétorony mögött már kevésbé kék az ég mint először. Megint igyekszem a síházba. Próbálom agyamba vésni, hogy érdeklődjek az elveszett fejpántom iránt, de a pecsételés és zsíroskenyerezés közepette mindez feledésbe merül. (Még jó, hogy nem csináltam hülyét magamból...) Lefelé tartva bosszankodom egy sort, hogy lehetek ilyen dinka. Az útvonalat a szanatórium közelségében csak telefonos segítséggel tudom követni, de aztán az erdőben már minden egyértelművé válik. A piros jelzést is megjártam már fölfelé és lefelé is. Mikor egyértelműbbé válik a lejtő, futásra váltok, megelőzve néhány túratársat (van akivel már szintén az Ilona-völgy óta kerülgetjük egymást váltva mindig néhány szót egymással). 

Kékes másodszor

Itt is van habzsi-dőzsi


Borús kilátások a Hidas-bérc oldalából

Annyira megzergülök a Négyeshatár irányába robogván, hogy egyik túra- és futótárs csodálkozva néz, honnan bukkant elő ez a zergelány. Beszélgetünk vele is kicsit a Kis-kő irányába tempózva. Mesélem, hogy van egy kattanásom (valójában nem csak egy...). Márpedig az, hogy imádok lejtőkön rohangászni. Ha meg éppen olyanom van (most van), akkor ízületeket, térdet, bokát nem kímélve szívesen kipróbálom magam a technikásabbakon, emberesebbeken is. Akkor most tessék, máris itt a lehetőség az ellenőrzőpont utáni derekas lejtőn! A túra folyamán erről a szakaszról sok jót nem hallottam a rutinos résztvevőkről. Én csak annyit tudtam, hogy egy meglehetősen szintes oda-vissza szakasz ez a betétkör, amit ha akar, Kiss Péter emlékére külön jelvény fejében megismételhet az egyszeri túrázó. Én nem terveztem ilyen mutatványt, főleg így elsőre. Hát lássuk azt a lejtőt, ami visszafelé emelkedő lesz! Aha! Tiszta középkor (nemhiába tartunk a markazi vár patinás romjai felé), amikor az elítéltet körbevezették a kínzókamrában, bemutatva részletesen a repertoárt, hátha már a látvány elég ahhoz, hogy bevalljon töredelmesen mindent. Most így lefelé még futok és többnyire élvezem is, de visszafelé itt sírás, rimánkodás és fogcsikorgatás lesz, az biztos! A Sombokor ehhez képest egy nagy smafu! Ereszkedés közben az ég is sírni kezd a borús kilátások miatt, egyre jobban elered a könnye. Az erdészeti útra kiérve újra megjelenik a sár. Megint egy kacifántos patakátkelés néhány keresztbe fektetett korhadt rönkön és fán. Szerencsére gond nélkül átérek. A vár felé kanyarodva egyre cuppogósabb a terep a dombra felfelé. Minden szembejövőnek kijár egy szia vagy hajrá, hiszen mindannyian ugyanazon a szenvedésen megyünk keresztül, csak éppen különböző stádiumokban vagyunk – ki előrébb, ki hátrább. A várból a kilátás még így esős időben is lenyűgöző, készül is jó sok kép. A ponton kérek egy kis utántöltést a kólásüvegembe, remélve, hogy a Pepsi és a Coca nem veszik majd össze. Majd hátraarc és lássuk milyen a pálya ellenkező irányban. „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” Az időjárás meg egyre asszisztált ehhez az érzéshez még nagyobb sarat készítve, hogy érezzük a gondoskodást. Ahogy közelítem a siratófalat, úgy tűnik, a mezőny is megfogyatkozott. Nem érdekelt eddig, merre és hol helyezkedem el benne, de azért reménykedem, hogy nem a legvégén, még ha nem is erőltettem meg magam eddig nagyon. Két elég erős tempót nyomó lány hagy el szinte nulla felszereléssel. Számítok arra, hogy mások is le fognak hagyni, Köztük Zsolt is, aki mögöttem van most, annyira béna csigának érzem magam. De sehol senki. Pedig egyre többször kell megállnom pisilni meg aztán fényképezni, természetesen alibiből, mintsem valós látnivalók miatt. Mikor már majdnem elértem a sziklákat, egy Csörgő plakátja vigyorgott szembe (amit persze szintén lefotóztam, hiszen újabb ok a megállásra). Tutira azért tették ide, mert már olyan hangokat hallatok mint ez a mozdony. Szerintem egy Hörgő képe még találóbb lett volna. (Ha a szervezők tették ide poénból, jövőre egy ilyet kérünk, vagy egy gőzmozdonyt.) 

A minden problémát megoldó lejtő, amin Peti lemenne (én meg nem)


Esős dagonyázás indusztriális kilátással

A Markazi-várból bármikor szép a kilátás

EP várfallal

Egy alibifotó a sok közül

A Csörgő (aki még 50 éves sincs, de már ilyen hangokat hallat)

Sokszorosan adtam hálát, hogy innen a pont már tényleg csak pár lépés volt. A pontőrök kedvesen érdeklődtek, hogy vajon én leszek az első lány-e, aki csinál egy betétkört. De ez a kérdés körülbelül olyan reakciót váltott ki belőlem, mint Trianon a revizionistákból: Nem, nem, soha! Azért kaptam tőlük egy Chocapic szeletet a pecsét mellé. (Van egy aranyos történet Kiss Péterről és a 2 Chocapic szeletéről a túra oldalán.)

Egy mátrai naplemente



Szinte ezt a kijelentésem megcáfolva iramodtam neki a kényelmes murvás erdészeti útnak Mátrafüred felé. A futásban mindössze az akadályozott, hogy megint egy ámulatos-bámulatos mátrai naplementének lehettem tanúja, miután az eső szinte észrevétlenül elállt, miközben felfelé szenvedtem. Nem lehetett fotózás nélkül elmenni mellette. Futókedvem még megvolt a piros jelzésre lekanyarodva is, de egyre fogyatkozott a dagonya újbóli megjelenésével. Közben kezdett sötétedni is. A túratársak, akiket éppen utolértem, már elő is vették a lámpát. Én még világítás nélkül araszolgattam lefele a saras-sziklás úton. Mikor végre egy széles erdészeti útra kanyarodtam, előástam a zsákomból. Már azt hittem, sose érek be Mátrafüredre, pedig egyre közelebbről hallottam a kutyaugatást, a műút zaját, valamint a fények is egyre közelebb kúsztak. De egyre csak valami istentelen csúszós, köves lejtőn próbálkoztam lefelé. Aztán egyszerre egy hídon kijutottam a település szélére, pont a parkolóba, ahol a csúcsfutásnál szoktunk megállni. Még jó, hogy ismertem a járást, így nem kavartam el a ponthoz menet. Azért a biztonság kedvéért megkérdeztem a pontőröket, merre kell tovább menni. Mondták, hogy azt a két kilométert már ki fogom bírni a sárga körön. Hát, nem túl biztató válasz. 

Eleinte minden istenes volt, kényelmes aszfaltos gyaloglás a főút mellett, majd bekanyarodván az erdőbe is csk kellemesen emelkedett az út jó sokáig. Még sár is csak mutatóba volt. Na de ami ezután jött, az mindent überelt. Először csak a masszív sár jelent meg újra, majd az út vályújában egy patak csörgedezett. A vékonyka ösvény csupa csúszásnyomból állt a nem túl magas, de annál meredekebb parton, sokszor nem is lehetett eldönteni, hogy jobb vagy bal oldalon haladjak-e. Néhol bozót és sziklák is nehezítették a haladást. Azt hiszem, a cipőmnek és a ruházatomnak mindez megadta a kegyelemdöfést, legfeljebb arra tudtam már csak figyelni, hogy nagyobb felületen azért már ne ismerkedjek meg a Mátra talajával mint eddig. A buszra így a jó ég tudja, hogy engednek majd fel. Egyszer csak szerencsére vége szakadt az ároknak, de nem sokáig érezhettem azt, hogy mekkora a mázlim. Máté külön felhívta a figyelmem a célba vezető lépcsőfokok számára. Naivan azt hittem, hogy pár lépcsőfok csak nem okozhat gondot, még ha a túra végén is helyezkednek el. Mondjuk azt, hogy gondot valóban nem okoztak, mert feljutottam rajtuk, csak inkább később mint előbb, sokszor igénybe véve a korlát által kínált segítséget.

Felérve végre a parkolóba kicsit izgultam, hogy a sok épület között meg fogom-e találni a célt, de szerencsére voltak fényvisszaverős szalagok itt is, meg aztán csak sikerült felismernem az épületet, ahonnan elrajtoltunk. Tartalmas 11 óra 17 perc elteltével így büszke teljesítőként léphettem be az ajtón az összes pecsét birtokában. Elsőre talán nem is olyan rossz idő!


Levezetésként még várt a szemközti étteremben egy finom gulyás. Zsolt is beérkezett, meg még néhány túratárs. Márton Dani valószínűleg már jó ideje a szomszéd asztalnál múlatta az időt, remek menetidejéből ítélve. Gratuláltunk kölcsönösen egymásnak. Jókat sztorizgattunk az asztaltársasággal, majd az is kiderült, hogy nem kell buszoznom hazafelé, mert Zsolt autóval van és el tud vinni az Örsig. Ennek nagyon megörültem, ezúton is köszönöm neki, hogy megengedte, hogy összesarazzam az autóját. És ráadásul még a fejpántom is megkerült, mikor mindent tételesen kirámoltam a zsákból, ellenőrizve, hogy nem hagytam-e el semmit. (Ezt a rituálét volt muszáj bevezetnem, hogy a beérkezés kótyagos örömmámorában ne hagyjam el a cuccaim, mint eddig.)


Az elmaradt Kitörés helyetti jövő hétvégi program is megvan: a Dunán innen, Dunán túl 50 km-es sík, ámde látnivalókban gazdag távját fogom teljesíteni – tőlem telhetően lehetőleg futva, mintegy edzésként a BSZM maraton+-ra.

Amikor a Hoka már csak a Délvidéken patika :-)


Strava link:



2024. január 8., hétfő

BHTCS, esőben, sárban ködben

 Kezdődjön az új év máris egy bakancslistás túrával, méghozzá a Budai-hegység Távoli Csúcsai nevű éjszakai extrém tájékozódási teljesítménytúrával, röviden csak BHTCS-vel. A túra lényege az, hogy van 6 db előre megadott csúcs (jelen esetben a Nagy-Szénás, Nagy-Kopasz, Ilona-lak, Meszes-hegy, Fekete-fej, Zajnát), illetve 3 darab meglepetés csúcs, melyeknek neve csak indulásnál derül ki. Ezeket a csúcsokat kell tetszőleges sorrendben felkeresni 10 óra alatt. Illetve van még egy ráadás csúcs, idén az Alsó-Zsíros-hegy, melynek felkereséséért plusz egy óra jár még a szintidőhöz. 

Ez a jópofa játék számomra egy merőben új dolog kipróbálását jelentette, mert ugye már voltam éjszakai extrém teljesítménytúrán többször is, tájfutottam is rövid ideig, valamint a Csanya féle Peaks sorozaton is edződtem az elmúlt évek során, ami elég hasonló műfaj ehhez, csak a csúcsokat nappal kellett (illetve nem volt tilos nappal) keresgélni. Így együtt a túrázás/futás, extremitás, tájékozódás és az éjszaka még nem szerepelt a repertoáromban. Hát akkor majd most! 

Az extrém faktort tovább növelte az időjárás, mert pont szombatra kellett megérkeznie a frontnak, ami egész napos, tartós esőt hozott. Ez természetesen már napokkal az indulás előtt sejthető volt, maximum reménykedni tudtam, hogy ezúttal tévednek a meteorológusok. Illetve tudtam készülni lelkiekben az esős menetre, ha mégsem vétenék el a prognózist. Még felmerült az az opció is, hogy esetleg hagyom a fenébe az egészet és alszom egy jót ahelyett, hogy kint tapicskolok az esős, saras erdőben körülbelül minimum 6 órát. De ez a választás nem pálya, ha olyan túrákra készül az ember, mint én a nem is olyan távoli jövőben, szóval tessék csak kimenni és csinálni! A pontőrök is mind kint lesznek, ráadásul egy helyben ácsorogva, szóval nekik még rosszabb a helyzetük. Ez volt a második dolog, ami valamennyire motivált. Más érvet egyszerűen nem tudtam felhozni amellett, hogy mi a búbánatnak szaladgál az ember egy szál lenge futófelszerelésben keresztül-kasul a Budai-hegységen egy esős és hideg január eleji éjszakán. Persze még nyomott az is a latban, hogy rajtam kívül teszi mindezt még körülbelül másik 700 ember is túrázva vagy futva, szóval nem én leszek az egyedüli futóbolond Nagykovácsi térségében.

A szervezők nem javasolták a kiírásban, hogy a résztvevők első alkalommal egyedül induljanak, hacsak nem vérprofik tájékozódás terén. Én mégis úgy döntöttem, hogy igyekszem egyedül helyt állni, mert ez az igazi kihívás az egészben, úgyis lesznek mások is úton, akikhez szükség esetén lehet majd csapódni, ha valami gond lenne. Kezdő ugyan tényleg nem vagyok, de lehet, hogy kicsit elbíztam magam képességeim terén ezzel a döntéssel, és túl könnyelműen vettem a lehetséges veszélyeket. Ez majd kiderül úgyis menet közben. Számítottam azért az elég jó terepismeretemre és tájékozódóképességemre, sokéves túravezetői tapasztalatomra, meg arra, hogy jó pár lehetséges pluszcsúcson jártam már Csanyának köszönhetően, illetve magánszorgalomból az összes kötelező hegyet végiglátogattam tetemes túramúltam során legalább egyszer, de a Zajnát kivételével inkább számtalanszor. Eminens diák módjára készültem is meglehetősen alaposan – végignézegettem, mik voltak a túra hosszú története során (ez már a 20. rendezés!) a meglepetés csúcsok, ezeket próbáltam térképen elhelyezni (már amelyiket tudtam, mert voltak olyanok, melyeket semmilyen hozzáférhető térképen nem találtam), megterveztem az alapútvonalamat, olvasgattam a korábbi évek beszámolóit. Indulás előtti napon azonban felrúgtam az eredeti útvonalkoncepciómat, ami a csúcsoknak az Alsó-Zsíros-hegytől kezdve az óramutató  járásának megfelelően történő felkeresését jelentette volna, és inkább úgy döntöttem, hogy ellentétes irányba, a Nagy-Szénás felé haladok majd. Mégpedig amiatt, mert éjszaka így ismerem jobban ezt a vidéket a Kitörés teljesítéseimnek köszönhetően. Talán ez is segítségemre lesz, hiszen azért éjszaka a körülöttem lévő dolgokat, így minden egyébként ismerős helyet teljesen máshogy észlelek, ismerek fel a beszűkült érzékelésemnek köszönhetően.

Már megint hosszúra nyúlt a körítés, így most akkor jöjjön a szombat este és teleportáljuk magunkat a BKV segítségével Nagykovácsiba. Még nincs 6 óra de már nagy a tülekedés a plébánián. Ugyan a rajtszámom alapján nem igazán találok magamnak megfelkelő sort (félreértettem valamit vagy még csak rövidtávosokat indítják?), mégis beállok egybe, hogy legalább megtudjam, mi a pálya. Közben látom, hogy a kiírtak alapján jó eséllyel a számomra tök ismeretlen Csaba-hegy, a Kerek-hegy, amit máris el tudok helyezni a képzeletbeli térképemen, valamint a Peaks sorozatból ismert Kakukk-hegy lesz a 3 meglepi csúcs. A Csaba-hegyet úgy Piliscsaba tájékára lövöm be  látatlanban is, és tudom, hogy a Kakukk-hegy is jókora kitérőt jelent déli irányba, így sejtem, hogy a 35 kilométeres alaptúrám elég szépen kibővül majd. Közben megtudom, hogy egyelőre valóban a közeli csúcsosok indulnak még, tehát vagy várok kicsit, vagy beállok egy másik már kígyózó sorba. Úgy döntök, akkor egyelőre összerakom az indulófelszerelésem és bedepózom a maradékot. Sajnos hivatalos depót nem látok, így otthagyom a zsákom a váltás ruhámmal egy asztalon, remélve, hogy semminek nem kel lába, mire visszaérek. Majd sorba állok az itinerért, amit egy újabb több perces molyolás követ egy félreeső raktárszerű helyiségben egy könyvekkel teli doboz tetején, hogy véglegesítsem a felszerelésem és összerakjam az útvonalam. Mikor végre minden kész, egy újabb asztalnál kérek rajtidőt és kilövök az Alsó-Zsíros-hegy irányába. 

...és ekkora ködben kb. ennyi se látszik belőle

Tessék, így néz ki egy pont ezen a túrán...

Egyelőre a településen belül könnyű a tájékozódás és rutinosan haladok, hiszen az Alpin trailen és az OKT70-en is itt mentem fel a zöld jelzés mentén. A gondok a közvilágítás megszűntével kezdődtek. Kiértem egy tisztásra, felkapcsoltam a lámpám, majd beléptem az erdőbe a jelzés alapján. Azt a fűzfánfütyülő rézangyalát neki! (Ennyire körülményesen és papírra vethetően biztos nem fogalmaztam, de ami kijött a számon, annak kb. ugyanez volt a jelentése.) Akármilyen fokozatra állítottam is a lámpám, az orromnál tovább nem sokkal láttam. Azaz leginkább amit láttam, az a tejfehér ködből derengő növényzet volt. Hogy hol van itt az út, azt legfeljebb a Jóisten tudja. Ha meg a telefonomon néztem, merre is kéne menni, akkor rendre szépen besétáltam a bozót legközepébe és fennakadtam valami susnyán. Na így egy csúcsot is nehéz lesz megtalálni, nemhogy tízet! De szerencsére jött már mögöttem egy másik lámpa fénye, vele egy másik túrázó, így ketten azért többre mentünk. Egyikünk próbálta tartani az ösvénynek gondolt irányt, másik meg korrigált a telefon alapján, ha szükséges volt, mert még így is marha könnyű volt elvéteni az utat. Ráadásul egyikünk se először járt erre. A telefonon a Mapy alkalmazást néztem és ez alapján láttam, hogy balra egy ösvényen le kéne térni a pont vélt helyéhez. De kicsit odébb láttunk pár lámpafényt, így először inkább oda mentünk, hátha a túratársak már rátaláltak az ellenőrzőpontra. De nem, csak az emlékműre leltek rá, ami az itinerben is támpontként szerepel. Ők azonban úgy értelmezték a leírást, hogy a pontnak itt kéne lennie. Mondtam, hogy szerintem pont ellenkezőleg, azt akarják mondani, hogy nem itt van, hanem kicsit odébb, egy kiszögellésen. Végül elővettük az addigra ronggyá ázott itinerem (pedig direkt a nyakamba akasztott műanyag térképtartómban tároltam, ahonnan eddig ki se vettem) és elolvastuk újra a szöveget. Jól emlékeztem, valóban máshol kellett keresni a pontot. Javasoltam, menjünk át a térképen jelzett magaslatra a kis ösvényen, amin már az előbb is le akartam térni. Kimásztunk (inkább botorkáltunk) a fenyőkkel tarkított sziklás magaslatra, de pontnak semmilyen jele se volt. Nagyjából mind elsőbálozók voltunk, így nem annyira tudtuk, hogy kéne ezen a túrán egy pontnak kinéznie. Mindenesetre legalább egy ládának, pecsétnek, bójának vagy ilyesminek kellett volna ott lennie, de nem volt. A magaslatot szinte már minden oldalról körbejártuk egyre kétségbeesettebben, hiszen minden arra utalt, hogy jó helyen vagyunk. Letértünk a kék háromszögről, hullámvasutaztunk, fenyők is vannak. Végül kis csapatunk egyik tagja felhívta a szervezőket segítségért. De ez is csak azt erősítette meg bennünk, hogy megfelelő helyen vagyunk. Viszont pontféleség sehol... Egyedül talán az nem stimmelt, hogy kopár gerinc. Jó, akkor menjünk vissza a jelzésre és próbáljuk meg egy másik leágazó útnyúlványon, van erre még pár. Közben új emberek csatlakoztak, közülük volt, aki már kereste az emlékművön túl is, de hiába. Ekkor ötletszerűen átváltottam a Locus alkalmazásra és lőn világosság! A Mapy a helynevet egy másik nyúlványra teszi, mint a Locus! Hát persze, hogy ez a hegy, amit keresni kéne, az ismert kilátópont, ahol számtalanszor csodáltuk már a Pilisre táruló kilátást különféle túrákon. Bár a csapat tovább ment a háromszögön, én úgy gondoltam, teszek abba az irányba egy utolsó próbát, ha már ennyi időt elvesztegettem itt. Kísérletem siker koronázta, a tényleg kopár gerinc végén ott derengett a ködben a karácsonyi égőkkel kivilágított önellenőrzőpont. Fogalmam se volt, hogy a szétázott papíron hogy marad meg majd a pecsét, mindenesetre benyomtam és iszkoltam elfele. Közben jöttek már szembe a többiek, mondtam is nekik örömmel, hogy jó helyen járnak.

Gyerünk akkor tovább, fel a Nagy-Szénásra! A sötétben is ismert úton talán egyszerűbb lesz. Aha, persze! Kiértem megint erre a Bermuda-háromszöggel is felérő tisztásra és rögtön valami másik utcába sikerült kimennem, véletlenül se oda, ahol a jelzés halad. Na mindegy, irányban legalább jó lesz. Végigtrappoltam futólépésben egészen az erdei leágazásig, amit legalább rögtön meg is találtam. Az erdőben kezdődött elölről a „merre is lehet az út” nevű játék. De szerencsére kezdett a szemem vagy hozzászokni a ködhöz, vagy egyszerűen jobban ráállni a lényegre, és a körülményekhez képest egész jól tudtam haladni. Futni kicsit nehezebb volt, mert sebességgel kombinálva még bajosabb volt a menetirány tartása. Egyedül ott volt némi támpont, ahol fehér murvával leszórták az utat vagy volt némi világosabb színű kőzet az ösvényen. Értelmet nyert tehát a Budai-hegységben eluralkodó újabb, számomra nem túl szimpatikus trend. Az eddigiekhez képest egész gyorsan meglett a pont, ami nem is a csúcson volt, hanem a piros/kék elágazásban az esőházban. Nyilván nem akart a pontőr mindenáron elázni. Így viszont igénybe kellett vennem az útvonal újratervezését, hiszen úgy terveztem, hogy majd az Országos Kéken haladok Piliscsaba irányába, ahonnan kis kitérőt teszek a következő pontomra a Csaba-hegyen. Láttam azonban, hogy az előttem igazoló futók a piroson távoznak. Valamit tudhatnak, amit én nem, szóval hülye leszek felmászni a csúcsra, ha van másik egérút. És van, mert a piros, piros kereszt kombinációval szintemelkedés nélkül, rövidebb úton elérhető a kék. Neki is iramodtam, de a kezdeti lendületnek hamar vége szakadt. Az út egyetlen hatalmas lejtős korcsolyapályává vált ugyanis. Amit jég helyett (előre elnézést a vulgáris hasonlatért, esélyes, hogy nem az utolsó lesz) híg fosszerű, rettentően csúszós sár borított. 

Máris lopom Csanya posztját a Terepfutás facebook csoportból, nagyon idevág

Ahol máskor perceket spórolva hasítani lehetne, csak tyúklépésben óvatoskodhatok a pálya szélén, hogy több esélyt adjak annak, hogy komolyabb esés és sérülés nélkül teljesítsem a mai kiruccanást. Az, hogy mennyire leszek eközben vizes, koszos, nyakig sáros, nem érdekel már. És nem érdekel már az se, hogy fogom-e tudni teljesíteni ezt az egész őrületet szintidőn belül, és hogy esetleg fel fogom-e adni idő előtt. Ez csak egy játék, a lényeg az itt és most, örüljek legalább annak és próbáljam valamennyire élvezni a terep-és időjárási viszonyokhoz képest azt, hogy itt vagyok az éjszakai erdőben, ahelyett, hogy a négy fal között kuksolnék, hogy futok, mozgok, akármilyen is az időjárás (indulás óta is egyfolytában esik), akármilyenek is a körülmények. Ahogy lejjebb jutok, legalább a köd szűnik, a sár ismétlődő jelleggel újra és újra felbukkan. Előzöm az óvatoskodó túrázókat, de sajnos nekem is muszáj óvatoskodnom, mert nem szabad szétcsapni és összetörni magam, gondolni kell a versenyekre is a következő hétvégéken. A játék résszel elég pocsékul állok, 2 pont van meg a 10-ből eddig. És már sokkal több időt elpazaroltam az időkeretből erre, mint eredetileg szándékoztam. Minimum 20 percet elcsesztem az Alsó-Zsíros-hegynél és most is sokkal lassabban tudok csak haladni, mint ahogy szeretnék. Miközben számolgatom a hátralévő csúcsokat, sehogy se jön ki a matek, mert mindig kihagyom a Zajnátot, másrészt csak sikerül beletrappolnom egy-egy láthatatlan pocsolyába. Már úgyis tök mindegy, a Speedgoatot ma offolom valószínűleg egy kis időre. Legalább ami bemegy, idővel távozik is és mivel nincs túl hideg, nem fagy le a most végre előrelátó módon szarvasfaggyúval vastagon bekent lábfejem a bekerülő víztől és egyéb cuccoktól.

A Csaba-hegy letérőjéhez így is viszonylag hamar odaérek az eddigiekhez képest és a sporttársak lámpái egyértelműen jelzik, hogy hol kell/érdemes megkezdeni a mászást. Megyek hát utánuk. Az ösvény kettéágazik, egy nagyobb csoportosulás jobbra tart. Hmmm, a csúcs viszont egyértelműen balra van. Onnan is jönnek ketten lefelé. Elindulok hát balra. Viszont azt látom, egyre többen haladnak a jobb oldali úton. Vajon tudnak valamit? Átmászok oda a susnyában és kiderül, a térkép fölött tanakodnak éppen. Tessék hallgatni a saját megérzésekre, itt nem az a feladat, hogy mások lámpái után menjünk vakon! Gyerünk hát a saját fejem után, tegyünk arra, merre mennek mások! Az előbb is részben emiatt vesztettem egy halom időt. A Csaba-hegyre így kis kerülővel viszonylag flottul feljutok. A csúcs közelében meglehetős tömeg alakult ki, a távolban esetlegesen leselkedő földönkívüliek nem is értik (francért kell nekem Twin Peakset olvasnom, hogy ilyenek jutnak éjjel az erdőben az eszembe), mit keresnek ezek a fejlámpás egyedek ezen a valószínűleg világosban is teljesen jellegtelen és érdektelen helyen. Pecsét mellé jár csoki és cukorka is, veszek gyorsan a csokiból. Már megint nem figyelek az evésre és az ivásra, jókor jön ez a figyelmeztetés, hogy kéne egy kis energiabevitel, anélkül nem megy a gép. Lefelé egy széles erdészeti jellegű úton indulok déli irányba, ami furamód nem szerepel egyik térképen se. Az út később nem kívánt irányba kanyarodik, így bevágok az erdőbe, hogy visszajussak a kékre. Nem vagyok egyedül, többen hasonlóan próbálkoznak. A bicikliúton, melyen a Zajnátot akarom megközelíteni, egy több fős, fiúkból és lányokból álló futócsapatot követek. Úgy tűnik, ügyesek, gyorsak és jól tájékozódnak, legalább gondolkodnom nem kell egy darabig. Inkább csak arra kell koncentrálnom, hogy ne veszítsem őket szem előtt az intenzív dágványozás közepette. 

A Zajnát megközelítése minden képzeletet felülmúlt

Megyek velük fel a Zajnátra is, bár itt a társaság nagy része belassul, mert a lányoknak úgy tűnik nehézséget okoz a meglehetősen kemény mászóka. A srácok tök jó fejek, figyelnek a csajokra és bevárják őket. Nekem, az idegennek is felajánlja segítségét és botjait is egyikük. Mondom, hogy nekem nincs szükségem egyikre se, boldogulok, még ha a mellékelt ábra mást is mutat, mert néha kézzel-lábbal igyekszem felfelé. Olyannyira, hogy a csapatból másodiknak érek fel a sátorhoz, miután fennakadok néhány bokron a spéci futókabátommal, amit kímélni kellene (a tartaléknak hozott kínai esőkabát bizonyára már cafatokban lógna rajtam), majd orra bukom valamiben. Ezen a csúcson is nagyobb csoportosulás alakult ki. Sokáig nem időzöm, megyek is egy másik kompánia nyomában lefelé a sárga (azaz Fehér) útra. Innen a legegyszerűbb megközelíteni a Meszes-hegy lábát, ahonnan direktben fel lehet jutni a csúcskereszthez. Az előbbi csapat pont a mászás kezdete előtt ér utol, kérdezem is, meglettek-e a lányok végül. Szóval akkor sikeresen abszolválta mindenki a Zajnátot közülük. Még sosem másztam a Meszes-hegyet erről az oldalról, így kicsit izgulok, milyen lesz. Kellemesnek nem mondható, de a talaj állaga legalább köves, morzsalékos és nem sáros, csúszós, ez is sokat számít. Továbbra is aggódom, mi lesz lefelé, mert azt az oldalt viszont ismerem...

Előtte azonban fogadónap(éjjel) van Csanyánál az ellenőrzőponton, mindenki kap egy pecsétet a füzetkéjébe. Indulunk is tovább. Velünk szembe is jön néhány futó. Tényleg meglepő, hogy a rossz idő ellenére mennyien vannak úton és próbálkoznak különböző távokon. Nekem a nagytestvér, a BHMTCS, még úgy érzem, még ha lehetetlenség talán nem is, de mindenféleképpen nagy falat lett volna, nagy eséllyel az időtúllépésre, örülök is, hogy nem emellett döntöttem a nevezéskor. Főleg ilyen körülmények között!

Megkezdjük a csapat néhány tagjával az ereszkedést, hamarosan a többiek is követnek. A srácok bátrabbak a csúszós lejtőn, be is előznek. Én inkább óvatos duhaj vagyok itt és most, főleg, hogy egy fenékre huppanást is sikerült összehoznom. A Hosszú-völgyhöz közeledve már barátságosabb a talaj állaga és a haladás is gyorsabb. Keressük, hol az Ilona-lakhoz vezető ösvényt, aminek éppen a szemközti oldalon kéne felindulnia a térképeink alapján. De mindenhol csak bozót fogad, bármerre indulunk is. Javaslom, hogy menjünk egy kicsit nyugat irányába az úton, ott is volt egy feljáró még tavaly, igaz, az is bozótos (és csúszós) volt. Mindenesetre a Vérmókuson ott jöttem le. Említettem, hogy emlékeim szerint lesz majd elektromos kerítés is, mint akadályozó tényező. Megint egy nagyobb társulat verődik össze, amíg keressük az utat felfelé. Többször elindulunk többféle úton, mígnem rábukkanunk egy kevésbé benőtt részre, amin megkezdhetjük a mászást. Útnak azért ezt nem annyira nevezném. Ráadásul egy visszacsapódó ág majdnem megszabadít egyik látószervemtől. Hamarosan kikötünk a kerítésnél és látjuk, hogy szinte rátelepült az ösvényre. Senki se nagyon akarja kipróbálni, van-e áram benne tök érthető módon. Így marad az a verzió, hogy bevetjük magunkat a szemközti bozótba, hogy egy másik reménybeli úton próbálkozzunk más lámpák fénye után. Közben néhányan megint fennakadunk a rózsabokrokon, az ujjamba is beleáll néhány tüske. Amíg kibogarászom őket a fogaimmal, meglesz a felvezető út. Később erről is vissza kell térnünk a kerítés mellé, aminek nemsokára szerencsére vége szakad. A házhoz még emberes, de legalább rövid kaptató vezet. 

A túra egyik meghatározó élménye, hogy végre belülről is láthattam ezt a barátságos kis kunyhót, ami előtt egy grillsütőben sülnek a virslik a hot-doghoz. Mivel éhes se vagyok annyira és sietek is, megelégszem a forró teával, amit a hideg isommal vegyítek és a saját rizsszeletemmel és gyümölcspürémmel vigasztalódom. A rendezőktől kapott Milka szeletem már rég vagy a nagykovácsi kutyák vagy az erdei állatok, szerencsésebb esetben más túrázók eszik valahol. És már megyek is tovább. A hosszú jelzetlen gerincen néha futok, néha gyaloglok. Ismerem a járást, könnyen elérem a zöld négyzet jelzést. Amellett döntök, hogy maradok a jelzett úton, jelen esetben a kék kereszten, a Nagy-kopaszra tartva, bár lenne közvetlenebb és valószínűleg rövidebb (és meredekebb, esetleg csúszósabb) út is. Ezen egész gyorsan fent is vagyok tényleg a Csergezán-kilátónál. Miután megkapom a pecsétet a szanaszét ázott itinerembe (minden egyes ponton szabadkozom miatta egy sort, pedig most már külön zacskóban tárolom a kabátzsebemben), leülök egy pillanatra megtervezni, hogyan kéne elérni a Kakukk-hegyet. Igazából már induláskor megterveztem, inkább csak nyugtázom, jó volt-e az ötlet. Vissza tehát a zöld háromszögre, majd a kék keresztre. Persze már megint elvétem a kilátótól kivezető ösvényt, de legalább ez nem jelent akkora nagy időveszteséget. Futásnak eredek és meg sem állok addig, míg el nem érem a piros háromszöget. Mondanom sem kell, már jó ideje, nagyjából a Meszes-hegyről való lejövetel vagy az Ilona-lak óta megint köd előttem, köd utánam, sokat nem látni a környezetből. Néha jönnek még szemből, de már nagyon szellősen az eddigiekhez képest. 

A kitartó eső ellenére lobog a tábortűz a Nagy-Kopaszon mindenki nagy örömére

Azt leszámítva, hogy mindenhol csuromvizes és saras vagyok, egész jó a hangulatom, főleg, hogy már csak 3 csúcsom van hátra és az időbe is bele fogok férni bőven, ha a Kakukk-hegyet nem vétem el. Bár jártam már rajta, tájékozódás szempontjából ez lesz a legnagyobb falat, mert igen messze esik a jelzett utaktól. A tervem az, hogy a kék keresztről rátérek a zöld keresztre, ahonnan nagyjából a katonasírok magasságában egy nyílegyenes nyiladékban vezető úton jutok a hegy közelébe. Innen aztán egy másik jelzetlen ösvényre kéne letérni déli irányba. Ami a térkép alapján meg is van, de a tejszerű ködben kb. lópikula és esti fény, ami látszik belőle. Az esti fény jelen esetben egyértelműen a lámpámból jön de most már tényleg lófütty az egészbe! Szerencsére érkezik pár magabiztosabb fiatal lámpatulajdonos is, akik vagy bejárták előre a terepet vagy bámulatos helyismerettel rendelkeznek, mert nagyon tudják, merre kell menni. Megyek hát a felmentő sereg nyomában. Egy kereszteződésnél én is megvilágosodom peakses emlékeim alapján. Innen már csak egy ugrás a csúcs, ahol a srácok hosszabban időznek. Nekem viszont drága minden perc, megyek is tovább, boldogulok, ahogy tudok. Egy darabig haladok az eddigi úton, majd egy másik ösvényen jutnék vissza a kék keresztre. Csak éppen néha a környező bozótban landolok, mert elég bajos az iránytartás. Megyek a vélt irányba, néha csekkolom a telefonom és próbálok visszaevickélni az útra. Na ebből se lesz egy darabig futás biztosan. Szerencsére inkább utóbb mint előbb elérem a jelzést. 

Nekiiramodom, aztán nemsokára egy létrás vadkerítés állja az utam. Húha, itt lennék? Ugyan nem terveztem, hogy ma meglátogatom a Vadasparkhoz kapcsolódó bekerített részt, de most mégis ezt találom a legegyszerűbb és legbiztonságosabb módnak a Fekete-fej megközelítéséhez. Ez a terület egy kész kerítéserdő, szoktam néha erre futni és néha csak csodával határos módon sikerült kikerülnöm innen, ha véletlenül besétáltam a kelepcébe (mármint a kerítések közé valahogy). Jó lesz tehát a kék kereszt, legalább jól futható, ismerős és haladós. Újabb kerítésmászást követően már ott is vagyok a piros kereszten, melyet követhetek majdnem a Fekete-fejig. Az már nem is számít, hogy menet közben begyűjtök még a Hokába némi vizet egy-egy pocsolyában. A gond inkább az, hogy elvétem a helyet, ahol kis ösvénnyé válik az út és a bicikliúton haladok tovább. Ami ugyan irányban jó szintén, de állaga olyan, mintha gonosz és alattomos cukrászok szórakozásból végig felkenték volna valami ragadós és csúszós tortakrémmel, amit nem nagyon szeretnék megkóstolni. Nagy nehezen végigverekedtem magam rajta az aszfaltig, ahol éppen jött szembe egy fejlámpás túrázó. Mondtam neki, eszébe ne jusson erre jönni, ha jót akar magának, mert ennél gyalázatosabb útnak nevezett valamit régen láttam.

Az aszfalt tehát megváltás volt számomra és innen már csak egy meredek, de nyúlfarknyi ugrás volt a Fekete-fej pecsétjének megszerzése. Pont lefelé jöttem, amikor jött az ismerős csapat szembe. Nekik még az Alsó-Zsíros-hegy is kellett a Kerek-hegyen kívül, tehát nagyjából egyfelé haladtunk. Adtak egy remek tippet, hogy próbáljak a településen átjutni a sárgára. Hasonlón én is gondolkodtam, mert nem nagyon fűlött a fogam a Remete-hegy megmászásához a kéken. Nem is beszélve arról, hogy hogyan fogok átkelni a megáradt patakon. Hajlottam tehát bármilyen alternatív megoldás felé. Sajnos az, amiben eredetileg gondolkodtam, már a tervezés során megbukott, mivel átvezet a védett területen, ahol csak turistaúton szabad közlekedni a túra közben. Ezért szükségem volt néhány percre az adyligeti buszmegálló esőtől védett magányában, hogy elkészítsem haditervem a fennmaradó szakaszra. Gyorsan meg is született a döntés, a település peremén fogok átjutni Máriaremetére, ahol elérem ismét a jelzéshálózatot és evvel a sárga jelzést, amin megint csak éjjel és nappal is ismerős terepen juthatok a Kerek-hegy közelébe. Időben még jó voltam, és bevallom néha gondoltam azokra a sporttársakra, köztük egy ismerősömre is, akiknek ugyanennyi idő alatt kellett még több és messzibb csúcsot felkutatniuk. Egyáltalán a vérprofikon kívül járhat bárki is sikerrel ebben a cudar időben és lehetetlen terepviszonyok közepette?

Ahogy haladtam a pöpecebbnél pöpecebb házak között, néhány csodás jelenségnek lehettem tanúja. Na nem a túra elején emlegetett ufók jelentek meg szerencsére, hanem csak egy eltévedt kismadár fakadt dalra ebben a fura időpontban. Már ennyire késő lenne? De nem, még nem igazán hajnalodik, csak a madárka időérzéke van valahol nagyon rosszul beállítva. Aztán a Rézsű utcában egy ház előtt egy gyönyörű betlehem volt felállítva. Fogalmam sincs, hogy a háziak csinálhatták egyedül vagy az utca, netán az önkormányzat vagy egyházközség fogott össze, de mindenesetre ilyet maximum templomok előtt vagy településközpontokban szoktam látni. Hamarosan megint terepre jutottam, azaz a házak mentén erdei ösvényen érhettem át Remetére, melynek a lejtős végét megint az ismert csúszós állagú sár borította. Itt utol is értem egy vélhetően apa-fia párost. Meglepett, hogy milyen sokan indulnak gyerekekkel ezen a túrán a rossz idő ellenére is, valószínűleg inkább a rövid távon, a BHKCS-n.

Útszéli betlehem Adyligeten

Nagyon gyorsak voltak a sporttársak, még futva kielőzni se volt könnyű őket, főleg egérutat nyerni felfelé a Jegenye-völgy mentén. A terep egész tűrhető volt a Kerek-hegy felé haladva az eddigiekhez képest, így hamarosan becserkészhettem a Kerek-hegyet is egy túratárssal egyetemben. A pontőr tippeket is adott, hogy jussunk le a célba. Itt láttam, hogy a telefonom nagyjából már az utolsókat rúgja, gondolkodtam is, hogy elővegyem a powerbanket, de végül is minek már így a túra végén? Nem is pazaroltam vele az időmet, mihelyt kijutottam a sűrűből, neki is iramodtam egy másik futó nyomában. Na pont itt sikerült megtalálnom az útvonal legnagyobb pocsolyáját a jobb lábammal, aminek jeges vizébe bokáig belemerültem. Mi is lehetne méltóbb lezárása ennek a túrának? 

Divatos Hoka BHTCS után... (előtte kép sajnos nincs)

Bevetettem magam a házak közé a szárazföldre az első adandó alkalommal, egy másik futó követett és együtt tempóztunk nagyjából a célig. Alig vártam, hogy beérjek a melegbe, megehessem a forró levest és átvegyem a száraz váltóruhám. Végül 3:37-kor be is léptem a plébánia ajtaján, itineremben az összes szükséges pecséttel. 9 óra 25 percet voltam pályán, szóval nem sokat hagytam az eredeti szintidőben (a hosszítottban is csak nagyjából másfél órát). Ez nem sokra lett volna elég a még távolabbi csúcsokon.

Nem elég, hogy a hirtelen melegtől jól bepárásodott a kamera, még a az oklevelet is fordítva sikerült befotóznom

Mivel a mozgással töltött időm alig volt több 7 óránál a mért majdnem 43 kilométeren, fogalmam sincs, hol vesztegettem el nagyjából azt a szintén másfél órát. A pontokon alig vesztegeltem, hotdogot se ettem (ami óriási hiba volt mindenki szerint, aki megkóstolta), csak párszor álltam meg kicsit hosszabb (maximum pár percnyi) navigálásra. A Zsíros-hegyen egész biztos sok időt vesztettem, de a többi vajon hol jött képbe? Lehet, hogy tényleg elraboltak az ufók? Mivel az órám futásra állítottam, és ebben a módban nálam csak a mozgási időt nézi a program, nem látom, hol szereztem be ennyi állásidőt. Pedig tanulságos lenne kielemezni. 

Nagykovácsi temploma hajnali 5 felé, mikor indul az első nem éjszakai busz

Ez persze csak most utólag érdekel már, ott sokkal fontosabb volt, hogy egyben és nagyjából még fitten, ámbár nyakig koszosan és vizesen beértem, és öröm volt látni, hogy sorra érkeznek meg az ismeretlen ismerősök is. Sajnos sok hosszú távos számolt be arról, hogy fel kellett adnia, de azért voltak sikeres teljesítők is. Jó volt melegedni és kisebb élménybeszámolót cserélni egy-egy túratárssal. Úgy tűnt, senkinek se volt könnyű menet a mai és senkinek se akaródzik nagyon kimenni újra a hidegbe. Közben a szervezők ellenőrizték az itinerem és gratuláltak a sikeres teljesítéshez. Mivel a buszig volt még jó sok időm, átöltöztem száraz cuccba és összepakoltam a motyóm. Bár hazafelé végig paráztam, hogy megint mit hagytam ott, végül otthon minden előkerült a zsákból. A buszon együtt utaztam egy másik teljesítővel, így legalább egyikünk se aludt be. Frissek voltak még az élmények és mindenkinek volt miről mesélnie. Ő is magányos harcosként teljesített, ráadásul szintén először.

Búcsúzóul még egy betlehem, ez a templom előtt található

Az éjszaka élményeit, akármennyire is egy brutális megaszívás volt az egész, valamint az itt szerzett testi-lelki tapasztalatokat se hagytam magam mögött Nagykovácsiban, mind megy a motyómba, azt hiszem, nagy hasznomra lesznek a következőkben. És máris agyalhatok, jövőre vajon meg merjem-e kockáztatni a BHMTCS-n való indulást, ami egyet jelent a még távolabbi csúcsok felkeresésével ugyancsak 10-11 óra alatt.

Strava link:



2023. december 11., hétfő

Havas kaldera

 

Mikor húgom szóviccgyártásban profi férjének újságoltam, hogy megyek a Börzsönyi vulkántúrára, kérdezte, hogy ugye az is egy Kitörés túra. Elsőre nem tudtam hová tenni a kérdését, de aztán rámutatott a tök egyértelmű összefüggésre: - Tudod, vulkán, kitörés, bumm! Valóban, a Hazajárók és a Börzsöny Akciócsoport ezek szerint többnyire tényleg egy témában utaznak. A mostani túrához akár kívánhattak volna a szervezők kéz- és láb(ki)törést is, ami a terepviszonyokat illette.

Holle anyó igencsak megrázta a párnáját a héten és már az előző időszakban is, és a Börzsöny tájára hatalmas, jó félméternyi fehér lepel jutott. Még itt a főváros körüli hegyekben is régen látott hótakaró fedte a tájat, így szerdán, mikor felmentem futni egy nagyjából szokásos kört a Normafára, kellett véglegesen elengednem azt a kósza gondolatot, hogy futóként induljak a Vulkántúrán. Még főként lefelé tartva is csak majdnem 10 perces kilométereket „futottam” (tényleg futottam, csak nem volt túl produktív a mozgásom, azt leszámítva, hogy nagy sportértéke volt valószínűleg ennek a küszködésnek a lábszárközépig érő szűzhóban, illetve a nyomokat csak nyomokban tartalmazó majdnem szűzhóban). A Goretexes Speedcrossom meg nagyjából negyed óra múlva tocsogott kívülről és belülről is. Én biztos nem vagyok akkora májer, hogy alig futóruhában, csekélyke felszereléssel végigszáguldjak 40 km-t tetemes szintkülönbséggel fel és le. Egyrészt magamat ismerve kockára fagynék, és kapásból már az első 10 kilométerből is alig tudnék futni a szinteket tekintve. Szóval ezt a műfajt most meghagyom az erősebbeknek, felkészültebbeknek, tapasztaltabbaknak. Voltak itt ilyenek egész nagy számban, kis híján ki lehet jelenteni, hogy a terepfutók színe-javának egy része itt volt ma a Börzsönyben (akik nem a Budai trailre mentek másnap – vagy akár ez volt az edzésük arra. Mások meg éppen a Hanák Koloson küzdöttek az elemekkel).

Ahogy Petivel fölfelé kapaszkodtunk Királyrétről a Taxi-nyiladékon a Nagy-Hideg-hegyre, sorra suhantak el mellettünk a csodálatra méltó futók, és kicsit irigykedve néztem őket. A Cseresznyefa-parkoló után az emelkedő fokozatot váltott. Itt Peti is megelégelte a „rohanást" – neki már ez a tempó is az volt, így elbúcsúztunk. Ő ment az ő kis privát túrájára, amiből azért a Vulkántúra féltávja kikerekedett, én meg másztam még erősebb fokozatba kapcsolva a turistaház irányába.

Elérkezett a búcsú pillanata
... miközben sorra húznak el mellettünk a futók


Lassan be kellett látnom, hogy a kivételesen magammal hozott túrabotok nagy segítségemre vannak, ahogy lépésről-lépésre töröm magam előre a hóban, holott a túra elején még ott akartam őket hagyni valamelyik bokorban, mert folyton összecsuklottak. Miután sikerült rendesen beállítanom őket, kiderült, hogy a bot elhozatala volt az egyik legjobb döntésem. Hogy mi minden volt még nálam? Annyi minden, hogy egy futózsákba, főleg mellénybe bajosan fért volna bele: 1 liternyi forró tea termoszban, fél liter izotóniás ital, némi csoki és szelet, egy banán, egy softshell kabát, plusz réteg alulra és felülre, váltózokni, némi elsősegély-felszerelés, mentőfólia, hómacska. Lehet, hogy kicsit túlaggódtam a dolgot, de ma a biztonságos teljesítés lebegett a szemem előtt. Ha lehet, az eredeti 12 órán belül, de bármi jó, csak érjek vissza Királyrétre épségben.

Még a terasz is tele túrázókkal

A turistaház zsúfolásig tele volt, alig találtam meg az ep-t. A forró teából azért kértem és már mentem is kifelé ebből a zajos miliőből, ne vesztegessük az időt. A műanyag poharat szépen elraktam, jó lesz még a többi teás ponton. A gerincen még nehezebb volt a haladás az eddigieknél is. Alig egy-egy pillanatra sikerült körülnéznem, hol is vagyok, micsoda varázslatos téli csodavilágot varázsolt a természet körém. Sokkalta inkább lefelé kellett koncentrálnom: hol a kitaposott nyom, hol az előző túrázó lépése, ahol nem süllyedek térdig a hóba. Annak ellenére, hogy már jó páran törték előttem az utat, mégis küzdelmes szakasz volt. Összetalálkoztam Lénárt Mariannáékkal, gratuláltam nekik a cseh százashoz. Kicsit együtt haladtunk, majd ő inkább megállt fotózni a faágakra tapadó hókölteményeket. Hol föl, hol le, de többnyire kemény mászás ez a két hegyet összekötő gerincút. Ideális körülmények közt is vannak megerőltető, kihívást jelentő részei, így, mély hóban még lassabb és nehézkesebb haladni.

Tiszta Szibéria - vagy Delta

A Csóványoson a kilátóra csupa zúzmarát rajzolt a fagy, nem tudtam megállni én se, hogy ne fotózzak. Kaptam egy kis útravaló csokit a pontőröktől, amit nyomban el is fogyasztottam. Gondoltam, lefelé majd kocogok, ha kedvem van. Pár száz méternyi vergődés után egyértelműen el kellett engednem ezt az ötletet is. Itt, ahol mondjuk egy futóversenyen szinte szárnyakat kapok, ahogy végre lejtőre kerülök, most csak jóformán bukdácsolok a mély hóban, bakancsban, merev téli túranadrágban, kamásliban. Ugyan a bakancsom is már tiszta víz belülről, hiába impregnáltam a héten kétszer is. A kezem is kezd fázni a kesztyűben, hiába melengetném az ujjaim ökölbe szorítva, a botot is kell vinni valahogy. Felfelé ezzel nincsen gond, mert bemelegszik magától a rendszer, de lefelé nincs elég erőfeszítés. Szerencsére a Nagy-Mána után jobban járható lesz az ösvény és tudok futni is – valamennyire. Néhány mellettem elsuhanó futó szerint egész jól nyomom ebben a nehezített szerelésben. (Ja, tulajdonképpen álruhás betoji futó lennék, aki egy kis havat látván hátraarcot csinált... Nem, ha a bizonyítványomat akarom magyarázni, én csak tisztelem a Börzsönyt, ami nem viccel. A téli Börzsöny meg főleg nem...) A botozást még tanulnom kell, de szerencsére inkább segítségemre vannak lejtmenetben is mintsem akadályoznak. 

Fel a Csóványosra

Zúzmarával és jégvirágokkal díszített kilátó

Az Esztergályost elhagyva jövök rá, hogy tulajdonképpen én még nem is jártam a zöld jelzésen, a börzsönyi Sas-úton. Vagy ha igen, akkor nem emlékszem rá. Csak ámulok és bámulok a sziklákat látva. A Dosnya-nyeregnél egész sok túrázó jön szembe. Idefelé meg jóformán csak futók előzgetnek. Szóval talán tényleg jól nyomom... Egyikük a Miklós-tető után éppen hómacskát vesz fel. Talán nem véletlenül. Kérdezem is, hogy szerinte itt kell-e. Ő csak hümmög valamit, így úgy döntök, biztos, ami biztos, felhúzom a bakancsomra. Jó döntés volt, látva a macskátlan futók vergődését lefelé. Egyikük hatalmasat zakózik, nem nagyon akaródzik felkelni neki, pedig felajánlom a segítségem. Fájlalja a bordáját. Szerencsére már jön a társa is, aztán mondja a földön fekvő sporttárs, hogy most már meglesz. Azért többnyire ők is ügyesen lesíelnek a kemény lejtőn a Speedgoatokban és egyéb csukákban. Nekem ezek olyan pillanatok, amikor áldom az előrelátásom. Aztán nálam is jönnek kellemetlen percek. Hómacskám néha úgy dönt, hogy neki ez a hely felettébb tetszik és maradna. Eddig sosem volt ilyen gondom, még a héten sem a Mátrában, mi történhetett? A gumi ép, a lánc hiánytalan... Miután többször megismétlődik a dolog, inkább leveszem és csak a kritikus részeken teszem fel újra. 

Még 2 és fél óra a következő pont???

A Sas-úton

Előderengő kilátások

Nemsokára ott is vagyok a Vilatinál a következő pontnál. Szép nagy kompánia verődött össze, túrázók, futók vegyesen, különféle túlélési stratégiákkal: van aki lenge pólóban, van aki nagykabátban. Töltök egy új adag teát, a saját termoszom is meghúzom. Kicsit bajlódtam a lábfejem görcsölésével a Nagy-Hideg-hegytől, így izotóniát is iszom, beveszek egy adag magnéziumot és a banánt is megeszem. Aztán menni kell tovább, pedig nincs nagy kedvem az előttem álló emelkedőkhöz. Ahogy mászom egyre feljebb, mégis rá kell jönnöm, hogy ma az emelkedő a barátom, bármennyire utálom is őket. A nekem megfelelő lépéseket megtalálva, a bot segítségével egész flottul lehet mászni még ebben a nagy hóban is. Persze ez továbbra is nagy koncentrációt igényel és bármennyire káprázatos is a körülöttem lévő táj, nincs időm sokat foglalkozni vele. A Sas-úton még derengett valami kilátásféle, így reménykedtem, hogy majd a Hollófészek táján is részem lesz benne. Sajnos, mire felszenvedtem magam ide, megint jobban beködösödött, de azért valamennyire kirajzolódtak a Magas-Börzsöny csúcsai és a valamikori vulkán kalderájának körvonalai, amin most haladunk. Még csak most járok féltávnál és körülbelül máris a pokolba kívánom a hátralévő szakaszt és a vele járó szenvedést. Tehát akkor merítsünk erőt a hátizsákban rejtőző dolgokból: elő a forró teával és a mézeskaláccsal. Hátha megjön a kedvem.

Kisebb túrafesztivál a ponton némi teával és zsíros kenyérrel

A mászásnak még nincs vége, jön a Salgóvár, majd a még magasabb Magyar-hegy. A várba felfele utolérek egy másik túrázót. Lehagyni nem tudom, de így legalább kicsit kényelmesebb tempóban taposom a havat a sziklákon felfele. Az utolsó lépés már nekem is túl nagy, kicsit szerencsétlenkedem a botjaimmal. Szerencsére egy pontőr vagy túratárs segítő kezet nyújt és felhúz a várba. Pecsételek, majd készítek pár fotót, majd indulok is tovább. Meredek sziklás szakaszon kéne leszánkózni, ezt még hómacskával se vállalom, inkább kicsit letérve az útról próbálkozom sikerrel. Már-már nekiiramodom, mikor furcsa hiányérzetem lesz. Valami nagyon nem kerek. De mi? A botok... Hol vannak a botok? Már megszoktam, hogy itt lóbálom őket magam mellett, néha ügyetlenül bokán szúrva egy-egy futót. Na most szépen megbosszulták, hogy ott akartam őket hagyni az út mellett még a túra elején. Vagy leírom őket járulékos veszteségként, vagy visszamászom értük a várba. Persze az utóbbit választottam, és kipróbáltam, hogy lehet sziklát mászni hómacskával. Ügyesebben mint nélküle jutok fel az ősi várköveken vagy még ősibb vulkanikus sziklákon – a hó alatt nem látszanak. A pontőröknek meg mondtam megnyugtatásul, hogy nem eltévedtem, hanem ez a vár annyira szép, hogy erről az oldalról is meg kellett néznem. 

Libasorban a Holló-kő felé


Csak néhol van idő és alkalom rácsodálkozni a szépséges tájra - pedig érdemes

Ködben bújik meg a Magas-Börzsöny

A Salgóvári EP
Miután a botokat magamhoz vettem, megmutattam egy párnak, hol kell leszánkózni a sziklán, aztán spuriztam ismét lefelé a lejtőn. A Magyar-hegyre menet megint elkezdődött a régi unalmas történet a hómacskákkal. Volt egy olyan tapadós hófajta, ami folyton leszedte őket a lábamról. Így inkább fellógattam őket a hátizsákom pántjára. Majd lefelé visszaveszem őket, felfelé úgyse nagyon kellenek. Menetelés közben kihallgattam, hogy mások is leginkább egy kád forró vízről ábrándoznak. A hegytető a sáncokkal valahogy most meglepően hamar ideért és már indulhattam is lefelé a meredek hegyoldalon. Először macskák nélkül próbálkoztam, majd inkább megmacskásodtam, látva mások fától-fáig való kínlódását. Legnagyobb megrökönyödésemet egy Nike Pegazus trailes futó váltotta ki, akinek még mellénye, így minimális felszerelése se volt, nemhogy valami csúszásgátlója. Hol fákba kapaszkodva, hol gatyaféken igyekezett lefelé a rézsűn egy szál vékony pulcsiban. Én persze szépen elrobogtam mellette macskakörmeimmel. (Az egyébként remek Pegazust ismerve ehhez a túrához az egyik utolsó választásom lett volna ez az elég csúszós talpú cipő. Pedig többen ebben nyomták, Csipi is. Na jó, ő vérprofi.) Igen ám, de csak addig haladtam flottul, amíg a lábamon maradtak a cicuskáim. Mikor szépen elfeküdtek a hóban, kuporodhattam melléjük és húzhattam fel őket újra. Még szerencse, hogy ez a nadrágom annyira jól állja a nedvességet. Különben már csuromvizes lenne a fenekem. A kesztyűm így is lassan az. Mondtam is az előbb említett futónak, hogy minden elismerésem az övé. És ahogy láthatja, az én haladásom se produktívabb az övénél.

Sziklák avagy várfalak?

Hűségesen őrzi a pontot

És főleg nem produktív, mikor jobbra észreveszek piros jelzéseket, és elindulok rajtuk a többi túrázótól eltérően – felfelé. Nyilván lefelé kéne haladni, de bennem a jelzés felülírja a logikát. Néhány száz méter után látom, hogy mindenki másfelé megy és valószínű, hogy ez a piros normál ága, mi valami alternatív (lehet, hogy sokkal szivatósabb) útvonalon mentünk a nyomokat követve. Ennyi ember csak nem tévedhet, így visszacsatlakozom a menetoszlopba. Hamarosan meg is érkezem a Magyar-völgybe a hangulatos pontra. 

Kilátás a Magyar-hegy oldalából


Lobog a tábortűz
Ég a tábortűz, messzire elhangzik a lelkesítő nemzeti rock, lobog az árpádsávos zászló, aki kér, annak máris töltik a jó házi lélekmelegítőt. Én az itókát mellőzöm, inkább csipegetek a szotyiból. Majd indulok tovább Bányapuszta irányába a hosszú és egyhangú úton, elgondolkozva a következőkön: vajon miért nem hallgattam eddig nemzeti rockot; a hátralévő tizenakárhány kilométer még mindig nagyon sok; meg kell mászni a Nagy-hideg-hegyet és az erről az oldalról halovány emlékeim szerint is meglehetősen keserves lesz. Mellesleg pittyegett a telefonom, meg kéne nézni, nem Peti írt-e. És kéne megint kicsit enni és inni. Fent a házban nem ártana zoknit és kesztyűt cserélni se, mert azok már csuromvizesek. Altáróhoz érve ráveszem magam az ivásra és a chatelésre. Megírom Petinek, hogy még kb. 4 óra, mire célba érek (nem merek 3-at írni, gondolva az előttem álló emelkedőre). Meg véletlenül azt írom, hogy Bányapusztán vagyok, holott ez még csak Altáró és a Katalin-forrás. Na mindegy, Petinek főleg. Viszont lehet, hogy félreérti az üzenetet és azt hiszi, 4-re már bent vagyok. Még nincs 3 óra, de ez fizikai lehetetlenség lenne. Remélem, nem marad csak emiatt ott Királyréten és vár meg. Persze sokkal kényelmesebb lenne hazaautózni, mint várni a buszra. De nincs kedvem elővenni újra a telefont fázós kezeimmel és korrigálni. Csak haladok tovább, monoton menetelek az egyre nagyobb szürkeségbe. Talán még világosban sikerül felérni. Talán... A célidőn eddig nem sokat aggódtam, most is úgy látszik, beleférek, még talán a rendes időkeretbe is.

Hangulatban ők vitték a pálmát

Altáró

Elhagyjuk Bányapuszta házait most már tényleg, egyre meredekebben visz az út a hegyoldalban. Kisebb csapat verődött össze a nagyjából egy tempót gyaloglókból, némán haladunk felfelé. Csak néha húz el egy-egy gyorsabb futó mellettünk még itt is. Már az se foglalkoztat, hogy az egyik rétről csodás látképe tárul elém a mellékgerincen megtett útvonal egy részének. Inkább az előttem lévő szakaszra koncentrálok. Ami leginkább felfelé tendál, de nem annyira vehemensen, mint amire emlékszem. Baljós sejtelmeim vannak. Nézem, egyre közeledik a főgerinc vonala és jobbról elhagyjuk az Aprólépések csúcsát, amivel már jóformán egy magasságban vagyunk. Akkor már nem lehet túl sok hátra. Közben szépen lassan besötétedik. Lámpa mégsem kell, a hóban jól látszik a most már tényleg egyre meredekebben felfelé vezető ösvény. És még mindig lehet fokozni ezt... Próbálok nem kiállni, csak tolom magam előre a botokkal keresve a lépéseket a meredélyen. Egy túrázó jön szemben, muszáj megkérdeznem, sok van-e még hátra. Mint egy türelmetlen óvodás, akit elvittek kirándulni a szülei. Ő már hétszeres teljesítő, így elhihetem, hogy valóban közel a ház, ahol meleg vár, van forró tea és esetleg felvehetem a száraz zoknim is.

Bányapuszta

Még néhány kanyar a szerpentinen és a ködből, szállingózó hódarából elődereng a ház meleg fényű sziluettje. Mindenki megáll fotózni ezt a jelenséget. Talán amiatt, mert ez a látvány mindenkinek hatalmas megkönnyebbüléssel, kisebb megváltással ér fel.


Megint pittyeg a telefonom, sőt már nem is pittyeg, hanem csörög. Természetesen Peti az, de sajnos alig hallom és ezen még kevésbé segít a házban uralkodó hangzavar. Valahogy azért átjön, hogy azt kérdezi, mikorra érek le. Óvatos becslésem innen másfél óra. Szóval megvár, milyen rendes tőle. Akkor igyekszem sietni. De előtte még kell pecsételni, teát inni (ami életem eddigi egyik legfinomabbja), enni. Zoknicserére aligha kerül sor, ahhoz le kéne hámozni mindent a lábamról – kamáslit, bakancsot vizes duplazoknit. A kesztyűmet azért lecserélem a szárazra. A lámpát is elő kell már venni, sőt hideg lesz kimenni újra, szóval fel kell venni a kabátot is, ami eddig a zsákban lapult. Kilépve az ajtón a kabát alig elég, a kapucni is felkívánkozik a fejemre. Természetesen látva felfelé a sípálya meredekségét a macskát is feltettem, szerencsére jó hosszan a lábamon marad most legalább az egyik fele. Sietek lefelé a piroson, aminek szépségeiből sokat nem észlelek. Bal oldalamon hosszan kígyózó völgy és hatalmas fenyőfák. Az ösvény jól ki van taposva, de néhol fényvisszaverő pöttyök is segítenek a tájékozódásban. Sőt az előttem menők lámpája is támpont, amíg látom a fénycsóvákat. Néha megtéveszt az ágakon lévő hókristályok csillogása, melyekről visszaverődik lámpám fénye. Olyan, mintha megannyi szentjánosbogár vagy apró lámpás világítana közelebb és távolabb. Milyen csodálatos! Bár lenne időm élvezni ezt a jelenséget! De nincsen, csak szedem a lábamat, néha belekocogva a lejtőbe, hogy minél hamarabb célba érjek és Petinek se kelljen annyit várnia. Sajnos míg nem voltam lendületben, megint komoly dilemmát okozott a fázós kezem: a kesztyűm vékonyabb az előzőnél, és vagy segítem magam a botokkal, de odafagynak az ujjaim, vagy hónom alá csapom a botokat, miközben próbálom melengetni a fagyos végtagjaim. Nagy nehezen bemelegszem, onnantól szerencsére már nincs gond. 

A név nélküli barátságos hóember

Az egyhangú nyiladékon lefelé haladva azzal szórakoztatom magam, hogy férfineveket adok a villanyoszlopoknak, lehetőleg minél extrábbat: így elhaladok Tihamér, Boldizsár, Gáspár, Menyhért mellett is sorban. (Ezt a játékot még a héten találtam ki az Ágasvár kegyetlen emelkedőjén, csak ott az éppen elhagyott fák kaptak neveket). Utoljára egy barátságos hóember marad, akinek nem jut név, csak a botjaimat kapja kölcsön, míg fotózom. Ö már idefelé is üdvözölt minket széles mosolyával.

Még néhány perc marad a végjátékból, lassan a házak közé érek, jégkarmaim aszfalton csikorognak, így le is veszem azt a fél párt a bal lábamról, ami még rajtam maradt. 6 óra tájt lépek be ismét a Kastélyhotel ajtaján a melegbe, Peti ott ül a kanapén és vár. De jól esik megérkezni 11 óra 20 perc menetelés után. Milyen jól esik a barátságos fogadtatás! Átveszem a díjazást, majd elfogyasztom a finom gulyást, amíg Peti idehozza az autót a vadászkastély elé a parkolóból. Még azért gratulálok pár sporinak, főleg a Pegás futónak, hatalmasat küzdött, megérdemli. 

Mindenki megérdemli az elismerést, aki itt volt, harcolt a hideggel, hóval, a vulkáni formák magasságaival, csúszós hegyoldalaival akár futva, akár gyalogosan, szintidőn belül és kívül. Bár összehasonlítási alapom nincs, mert ez az első teljesített Vulkántúrám, esélyes, hogy dobogós a nehézséget tekintve a 19 eddigi között. Menet közben chateltünk Tarnai Mátéval, aki nálam sokkal tapasztaltabb teljesítménytúrázó, ő is hajlik erre a meglátásra. 

Jövőre vajon ugyanitt ugyanekkor? Most egyértelműen nemet mondanék (és biztosan nem a szervezés miatt, mert az kifogástalan volt), de lássuk, mit hoz az engedékenyebb holnap...


Strava link: