Éppen sikerült felépülni a Mecseki Láthatatlanokból és máris lehet menni a következő százasra, az Iszinikre. Tavaly megnyertem az indulási lehetőséget, amúgy is terveztem a részvételt, hát miért is ne éltem volna vele? Főleg, hogy tavaly a sérülésem miatt csak egy 25-ös távra futotta (szinte szó szerint - hamar vége is lett a túrának sajnos, így picit megtoldottam). Szerencsére a regenerációm meglehetősen gyors, így a hétről-hétre való százas teljesítés annyira nem szokott gondot okozni. Egyedül az öltözéken törtem a fejemet, mert mondtak kis esőt, meg nem túl meleget, bár annyira farkasordító hideggel mégsem riogattak, amire két év távlatából emlékszem, mikor kis híján odafagytam a Pilis szerpentinjéhez. Azért a depós csomagba bekerült egy pehelykabát és néhány kicsit vastagabb ruhadarab is. Egy időjárási tényező van, amire ruházattal nem lehet készülni, márpedig most az egész túra legmeghatározóbb eleme volt: ez a köd. Ha volt két napsütéses Iszinik, amire visszaemlékezhet az ember, akkor egészen biztos, hogy harmadszorra nem élhet és öltözködhet az emlékeiből, mert a sorminta valami egészen mást dob. Idén egy olyan túrát kaptunk, ahol Szárligettől Békásmegyerig jóformán ugyanazt láttuk: a ködből előmeredő fákat, illetve a tisztásokon a többi túrázó hátát (elég nagy volt a népsűrűség), ameddig a látótávolság tartott. A köd csak egy-egy településen oszlott fel, például Péliföldszentkereszt vagy Mogyorósbánya környékén, de mihelyt magasabbra másztunk, megint belekerültünk valami felhő belsejébe. Éjjel mindehhez kellemetlen szitálás (vagy eső) társult.
Ez volt nagyjából a maximum látótávolság napközben Péliföldszentkereszt előtt
Az Iszinik egy sok embert megmozgató túra (pont most nézem a friss és ropogós statisztikát, amit elsőnek sikerült lájkolni 😆, összesen 343-an indultunk és ebből 272-en teljesítettük is), lévén ez a patinás Kinizsi száz dátumügyileg és útvonalügyileg is inverz túrája. Ez a verzió lassan már hasonló népszerűségnek örvend, mint az eredeti útvonal. Ezt mutatja, hogy a vonat szinte kiürült, amikor begördült Szárligetre. Jó eséllyel a rövidebb távok (25, 40 és 50 km) is sok-sok embert vonzanak. Külön kiemelendő, hogy mindössze csak 45 nő ért be Békásmegyerre sikeresen a 100 km-es távon. Évről-évre viszont folyamatosan növekszik ez a szám, úgyhogy hajrá csajok!
Ők mind indulásra várnak
Már Kelenföldön a vonatra várva sikerült összebandázni a lassan Iszinikre leutazásnál szokásosnak mondható csapattal: Edinával, Orsival, Viktorral, Gergővel és Gyurival. Aki a teljesítménytúrázó és terepfutó társadalomban él és mozog (és ráér), az mind Szárligetre igyekszik most, legalábbis úgy tűnik. Beállunk hát a hosszan kígyózó sorba a faluház elé, bár előtte még meg kell keresnem Verát és Gábort, leendő túratársaimat. Szerencsére hamar kiszúrom Vera neonsárga pulóverét.
A környékbeli bányászat relikviái a faluháznál
Idén úgy döntöttünk, együtt megyünk, többnyire túratempóban és nem, vagy csak keveset futunk. Persze a végén ebből minden is lett, mert ugye megint csak arról van szó, hogy három különböző tempójú és habitusú embernek kéne alkalmazkodni egymáshoz. Gábornak erősen vissza kell fognia magát, ha velünk akar tartani, viszont nekünk jócskán kell kocogni, ha az ő tempójában akarunk menni. De egyelőre erről szó sincs, mert Gábor még nem érkezett meg, csak utánunk fog elindulni, mert ki kell állnia a sort, mire mi már mindent elintéztünk itinerfelvétellel, csomagleadással, Rakk Gyulás fotózkodással, vízvétellel, mosdózással és némi társadalmi élettel egyetemben cakumpakk.
Rajtra készen, ráadásul sikerült egymáshoz is öltözni (fotó: Rakk Gyula)
A nagy sor ellenére nagyon flottul zajlott minden, dicséret a szervezőknek. Szóval Gábor mehet egy jó darabig szélsebesen a saját tempójában és latolgathatja, mikor ér majd minket utol. Azért minket se kell félteni, mert igen jó tempóban tartunk a Somlyóvár felé. Menet közben elkészítem a „kötelező” fotókat az átkelésről az autópálya alagútján, illetve a nagyegyházi matyómintás trabiról.
És a foltos malacok se maradjanak ki a jóból
A laposabb részeket ki is kocogjuk. Persze nem nyomjuk annyira bolondul, mint én az elmúlt két évben, de nem is cél most a 18 órán belüli teljesítés. Menjünk egy tisztességes időt és érjünk be épségben a célba – ennyi most a haditerv. Egyébként is, valószínűleg ez lesz az idei utolsó százasom, sorban a tizenötödik (összességében pedig a huszonhetedik), ünnepeljük meg méltóan, ne siessük el. A százas, azonban mindig egy százas, sosem egy sétagalopp. És múlt hétvégén mindhármunknak volt egy mecseki útja, kinek 56, kinek 100 km. Már csak amiatt se éri meg sietni, mert a sok induló között rengeteg az ismerős arc és mindig van valaki, akivel szívesen elbeszélget egy darabig az ember. Aztán lehet szaladni, és próbálni utolérni a többieket. Megyek egy keveset Mariannával és egy (emlékeim szerint) Ákos nevű ismerősével, aki beavat minket a vákuumozás rejtelmeibe. Értem ezalatt azt, hogyan lehet cuccokat még kisebbre kompresszálni, hogy beférjenek az ultrás zsákba – ez ugye számunkra sokszor egy akut probléma.
A ködben is vidáman
Nagy nyüzsgés a kulcsosház előtt
Ennyi a látótávolság, nem több
Aztán fent a Somlyóvár tetején, a kulcsosháznál egymásra köszönünk Borosnyay Palival, Börcsök Andrással és Botos Istvánnal is. Már az aszfaltúton Pali, majd Attila és Rita miatt maradok le Verától. De hát nem tehetek róla, ez mindig egy ilyen túra, ahol csoportról csoportra szállingózok, mint egy méhecske. Időközben Gábor is utolért minket, most már Ritáék csapatával halad. Vera viszont jól előrefutott a lejtőn, nem is látjuk (és nem csak a sűrű köd miatt). Ennyit tehát egyelőre a közös túráról. Viszont adódik sok jó beszélgetés és kellemes társaság. És természetesen ez akkor is meglesz, amikor majd végre már hárman együtt haladunk, csak egyelőre még nem tartunk ott. Most egyelőre kipróbáljuk az Országos Kéktúra új nyomvonalát Koldusszállás felé, ami annyiban kellemesebb, hogy távolabb vezet az autópályától, azonban ugyanúgy hullámzik mint a korábbi nyomvonal.
A három gráciás fotó most is sikerült Gyulának (fotó: Rakk Gyula)
Idén gond nélkül sikerült lefotóznom a pajtát - igaz a tavalyi répák elfogytak mostanra
De most egyelőre Koldusszállásra érve Gyula örül legjobban, hogy megint együtt lencsevégre tud kapni három Szántó teljesítő leányzót együtt, mivel időközben Adrienn is befut. Mi is örülünk a finom szörpöknek, és be is spájzolok valamennyi sajtos tallért az útra. Egyelőre Gáborral igyekszünk most tovább a vértestolnai műút felé, ahol a hotdogos pontot sejtjük. Gábor tempója jó húzóerő, próbálok lépést tartani vele. Sajnos a hotdog még várat magára. Bányapuszta emelkedőjén már kezdek lemaradni. Sebaj, máris akad egy új túratárs egy debreceni úriember személyében, akivel szintén jókat beszélgetünk.
Kicsit szégyellem magam, hogy a hotdogos standnál csúnyán faképnél hagytam új túratársamat, akinek még a nevét se tudom, és eliszkoltam a többiek után. Miközben próbálom eltüntetni a hotdogot, megint sok ismerőssel találkozom: Julival, Évivel, Ballay Orsival, aztán mikor már a többiek nyomában rohanok, leelőzöm Csornai Edinát és Őrsi Annáékat is. Sokáig az előnyöm biztos nem fog tartani, de legalább Gábort és Verát érjem utol. Így hát hosszasan kocogok, mire elérem őket a teljesen láthatatlanná vált Gerecse Gyermeküdülő előtt.
Ent riogatja a mindenre elszánt túrázókat (Sandl-hárs)
A ködös erdő hangulata itt, a Nagy-Gerecse oldalában bontakozik ki a legjobban. Ezt a szakaszt egyébként is felettébb kedvelem, vagy a színek kápráztatnak el, vagy a hatalmasra nőtt bükkfák. Bár oda kell figyelni a lábunk elé, szintén szeretem az ereszkedést a sziklák mentén a Vízválasztóhoz. Sajnos a Mária-szobrot most kitakarja egy nagyobb túrázócsoport.
Eddig egyszerű volt a túra vonalvezetése, végig az Országos kéket kellett követni Szárligettől, és még Pusztamarót után is egy jó darabon így fogunk tenni. Lassan egy maraton a lábunkban és még egy tízes a féltávig, illetve a megérdemelt pihenőig Mogyorósbányán. Nincs túlbonyolítva a dolog, sok jelzésváltás ezután se lesz, felvázolva röviden a következő a követendő útvonalunk: a zöldön haladunk Péliföldszentkereszt után a következő faluig, azaz Mogyorósbányáig, majd megint sokáig a kéket követjük egészen Kesztölcig (pici jelzetlen letérés van benne a Molnár sörözőhöz), ahol felfelé a Kétágú-hegyre ismét egy zöld jelzésre váltunk, amin Csobánkáig rajta is maradunk. Miután a zöld távozik a Szentkúthoz, megint Országos kék vendégei leszünk, utána pirosra, később piros keresztre váltunk, végül egy rövid jelzetlenen tartunk a célnak otthont adó iskoláig. Ennyi. Ebből még karkötőt se lehet készíteni, mint a Mátra 115-ből.
Pusztamarót is ködbe burkolódzott
Miközben áthatolunk a pusztamaróti sártengeren, próbálunk néhány képet készíteni az emlékműről ahogy a ködtengerben úszik. Jók a kilátások... Mi is úszunk szépen az árral a Bika-völgy irányába, ahol vár a következő igazolópont. Aztán jön a nemszeretem emelkedő át a következő településre, Péliföldszentkeresztre, aminek a nevével bőszen küzd Vera. Próbálom tanítani: kössük a nevet mondjuk egy személyhez, legyen az a valaki Pély Barna. A többi már bonyolultabb, főleg a helyes sorrend, így lesz a településnévből Péliszentkeresztföld, meg Pélibarnaföld, meg Pélikeresztszentföld, meg minden más. Néhány lehetséges településnevet azért névgenerátor nélkül ki lehet hozni belőle. Amióta kéktúráztam erre, tudom, hogy van bent a templomnál egy jó kis kávézó. Most nem térünk be, de az utánunk jövők közül többen így tesznek. Világosban be szeretnénk érni Mogyorósbányára, és ez kétségkívül össze is fog jönni nekünk, még ha egy pici emelkedő jut is addig. Felérve az egyiken, meglepő látvány fogad: két lepedős szellamalak kuporog az aszfalton, egy ember meg valamit asszisztál körülöttük. Gondolkodom, odamenjek-e megkínálni őket a Halloweenes gumicukromból, amit éppen most bontottam fel. El nem tudjuk képzelni, mi történik itt, de nem ez az első fura dolog, amit a túrák közben látunk... Pedig 50 km környékén még nem szoktunk szellemeket hallucinálni.
???
Még kimászunk egy kellemetlen huplit, aztán lehet ereszkedni egészen az iskoláig, ahol a depós pont be van rendezve nekünk. Közben találunk pár alkalmas keresztet Gábornak, aki Vera szerint hajcsárkodik és a keresztre feszítés lenne a méltó büntetése. Az iskolában nemcsak az otthoni csomag vár, hanem sokféle finomság is: zsíros, lekváros, margarinos és nutellás kenyerek sorakoznak az asztalon, mellé (a többiek szerint) finom tea. Sajnos nem kóstoltam meg, mert Verának ki kellett ürítenem egy kólás palackot. Nem baj, úgyis kell éjjelre a koffein. Mellé még kerítek neki a csomagomból egy doboz Sudocremet lábkenéshez. (Tényleg minden van nálam...) Vera eddigre eldöntötte, hogy nem fejezi be 50 km-nél a túrát, hanem jön velünk tovább, tehát szükséges a lábápolás. Én a lábaimmal, köszönöm, megvagyok elég jól, viszont az öltözéken gondolkodom: vajon fog-e kelleni az eddig fölöslegesen cipelt esőkabát, ne tegyek-e be helyette inkább egy melegebb kabátot és ne cseréljem-e a pólóm egy kicsit vastagabb pulóverre? Az élet nehéz kérdései... Annyi biztos, hogy a két évvel ezelőtti vacogós éjszakát jól az emlékezetembe véstem. De most nem lesz olyan hideg, mint akkor, túlöltözni meg nem kéne, jönnek az emelkedők. Eddig elsétálgattunk mindenféle dimbeken-dombokon, de most máris nyakunkba kaphatjuk a szinteket. Mondja is a depós srác, hogy most jön még csak a java és igaza van: éjszaka, köd, mászások, hideg, fáradtság – a túra nehezebb fele még egyértelműen előttünk van. Végül a pulóver mellett döntök és nem bánom meg.
Osztálytermi dekorációk őszre
Megint nem a kedvenc emelkedőim jönnek (de hát melyikek azok?), de miután az elmúlt 2 évben többször megfordultam itt, mint az azt megelőző majdnem félévszázadnyi időben, kezdenek összezsugorodni és egész elviselhetővé válni. Kő-hegy, Tokodi-pincék, Kis-kő, Hegyes-kő: hullámvasutazás a katlanban, aminek a szélén ott riogat a Nagy-Gete sötét tömbje. Egy a szerencsénk, hogy semmi se látszik belőle az éjszakában és a ködben. Errefelé egyébként nincs is akkora köd, mint eddig, egész jól láthatók a környező települések fényei.
A Szomjas vagy? táblához került időközben egy kis kiegészítés
Tokod felé tartunk, amikor mellénk keveredik Attila, Zsolt és Adri triója, mivel Veráék lemaradtak, csatlakozom hozzájuk. A Gete emelkedőjét elérve, azonban megmutatkozik hamar, ki itt az igazi Jani, magyarul lemaradok, mint a borravaló. Na jó, annyira nem, mert sokáig látótávolságban vannak a többiek. Tulajdonképpen még én is a gyorsabbak közé tartozom, hiszen sorra hagyom el a túratársakat, ebben nem a tempóm, hanem főleg a folyamatos haladásom segít, az, hogy nem nagyon állok meg szuszogni. Ha igen, az is maximum a vége felé történik. És ekkor úgy húz el mellettem egy női túratárs, mint a huzat. Csak nézek utána döbbenten. Mikor beérek a pontra pecsételtetni, Adriék akkor kanyarodnak kifelé. Veráékra nem várok a hűvös hegytetőn, sejtem, hogy megfogta őket az emelkedő. Vera küzd a folyton bepárásodó szemüvegével, a szintekkel és a sziklákkal is, de azért előbb-utóbb fel fog érni, Gábor biztos segít neki. Mihelyt kezd kevésbé köves lenni a Gete túloldalán levezető út, nekiállok kocogni, így hamarosan utolérem Adriékat, velük együtt érkezem a Molnár sörözőbe, aminek jó darabig foglya leszek. Panaszra persze nincs ok, jól tartanak, van kellemes meleg, kávé, csoki, sok ismerős, aztán hamarosan Veráék is megjönnek. És együtt is kávézunk-sörözünk egyet. Nehéz innen elindulni, mint ahogyan az iskolából is nehéz volt. Egyre nehezebb. És innen is még van nagyjából 35 km a célig.
A Molnár sörözőben
De egyszer muszáj nekiindulni, ha célba akarunk érni majd jó 7-8 óra múltán. Mert annyit még a legoptimistább számításaink szerint is talpon leszünk. Egyelőre Dorog utcáin kanyargunk kifelé a városból, mikor helyiek szólítanak meg: kérdezik, hova megyünk ilyen sebbel-lobbal. Megmondjuk az igazságot: Békásmegyerre. Ez itt a fordított Kinizsi 100 és még van odáig gyalogolnivalónk. Valószínűleg hallottak már a Kinizsiről, gratulálnak és sok kitartást kívánnak nekünk. A mai napon már olyan emberekkel is találkoztunk, akik az Isziniket is tudták hova tenni (csak nem emlékszem, hol). A dorogi homokban egész kellemes menni, na de hamarosan itt a Pilis, és vele együtt Gyula kövei is, amiket a Szántóról már ismerünk. Sőt elmondhatjuk, hogy nagyjából ugyanazokat a köveket fogjuk taposni végig fel a Kétágú-hegyre, a Pilis-nyeregbe, a Pilis oldalában majd lefelé a szerpentinjén is, amiket akkor. A 200 km-en indulók biztos emlékeznek a Hosszú-hegy és a Kevély felejthetetlen köveire is. Tavalyelőtt a Hokámban már nagyon kellemetlen volt lejönni a szerpentinen, nem beszélve a folytatásról. Vajon hogy vizsgázik a Salomon, amit fényévekkel jobbnak tartok ebben a tekintetben? Nemsokára ki is derül, de van addig még jó pár kilométer.
Kesztölcön megint elénk jön egy cica az egyik utcán, de amikor meg akarom simogatni, meggondolja magát – mégsem akarja a közelebbi ismeretséget. A kesztölci szőlőknél, a Kétágú-hegy alatt megesszük a banánunk, tankolunk a szörpből és nekikezdünk a mászásnak. (Egyébként nagyon korrekt dolognak tartom, hogy a szervezők előre megadják, hol mire számíthat az ember. Így könnyű tervezni, a fix frissítéshez képest mire lesz szükségünk még, és nem cipelünk fölösleges dolgokat.) Annyira most nem tiszta az idő, hogy látszódjon az előttünk járó túrázók lámpafényei alapján, milyen magasra kell mászni. Annyi biztos a legfrissebb Szántós emlékeim alapján is, hogy jó magasra. Az emelkedőn megint gyors vagyok a többiekhez képest, ami csalóka érzés, mert ha Gábor nem istápolná Verát, ezerrel húzna el mellettem. Ennek köszönhetően ezt a hosszú szakaszt, egészen a Szántói-nyereg pontjáig most egyedül teszem meg. Felérve a hegyre monoton kanyargós erdei út fogad, néhol minimálisra csökken a látótávolság. Hideg szerencsére nincs, meg a két éve megismert feneketlen sár is elmarad. Viszont ahogy közeledek a Pilis-nyereghez, egyre inkább úgy érzem, hogy a lámpám fényében röpködő részecskék nem bogarak, hanem bizony esőcseppek. A végén még kiderül, hiba volt kitenni az esőkabátot. Vera ugyan felajánlott nekem egy műanyagot, de hát ő most odébb van. Az égi áldás meg egyre szaporábban hullik, igazából nehéz eldönteni, hogy a köd szitál-e, vagy a fákról csordogál-e valamilyen lecsapódott nedvesség, vagy eső hullik-e. Mikor elhagyom a nyerget, annyira intenzívvé válik a csapadék, hogy úgy döntök, hogy emiatt, meg a hideg miatt is muszáj lesz legalább a kabátom felvenni. Bár az nagyobb eső esetén nem sokat véd. Az egyhangú fehér ködben nehéz ébren maradni, valószínűleg a monoton látvány mellett még a fokozott koncentráció is növeli a fáradtságot. Alig várom, hogy odaérjek a rétre, ami jelzi a szerpentin elejét. Még jó, hogy van egy irányítótábla, nélküle, illetve az előttem haladók lámpafénye nélkül (az is csak akkor látszik, ha elég közel jutok hozzájuk) nehéz lenne kitalálni a követendő irányt. Ami még hatalmas segítség a tájékozódásban, hogy valakik – talán a túra szervezői – előzetesen kis fényvisszaverőket tettek a jelzésekre. Ezek főleg majd a Hosszú-hegy nehezen követhető ösvényén jönnek majd jól.
A szervezők előrelátóan kiposztolták ezt a képet is a túra előtt :-)
A szerpentin kövei sokkal kevésbé viselnek meg, sőt most nem is csúsznak, mint két éve. Elég jó tempót tudok menni, holmi panoráma se zavar a haladásban. Ami viszont rettentően unalmas és hosszú, az a sorompótól az átkötő szakasz a pontig. Egy örökkévalóság, mire elérem, pedig csak mintegy fél kilométer hosszú. Ezt nem csak egyedül érzem így. Úgy tűnik, működik egyfajta kollektív érzéki csalódás is ennyi megtett kilométer után. Ez a hely mindig egyfajta életmentő pont: két éve a megfagyástól mentett meg, most pedig az elalvástól fog, mihelyt beveszem a koffeines gélemet. Igyekszem minél kevesebb ilyen mesterséges dolgot magamba tömni, de ha nincs kéznél kávé, akkor a muszáj nagy úr. Vincze Zoliék igencsak kitettek magukért, van sok finomság az asztalon. Miközben falatozom, bevárom Veráékat, elvégre a tervek szerint együtt mennénk...
A Hosszú-hegyre aztán tényleg együtt indulunk, csak menet közben megint előnyt szerzek a köves lefeléken. Hiába a jó cipő, most már érzem én is a talpaimmal való törődést. Persze nagyon nem mindegy, hogy ez a pont 60, 70, esetleg csak 80 km-nél jön el. Eddig az Ultra Flow az a cipő, amiben a talpaim a legtovább bírják. A Hosszú-hegynél már nagyon várom megint, hogy elérjem a simább murvás utat, de persze azon se jó menni, egy idő után már semmin se. A Kevély felé haladva lehagy Pali, látja már ő is, hogy nehéz nekem. De ezen a ponton már nagyjából mindenkinek baromi nehéz. De fel a fejjel, nem ér bealudni, mindjárt itt az utolsó emelkedő a túrán, fel a Kevély-nyeregbe! Ez sajnos a vártnál küzdelmesebb idén a hatalmas sár miatt. És megint az utolsó kilométereken intézem el a cipőmet, lassan teljesen megszokott módon.
Fények vezetnek tovább
A nyeregben megint egy remek pont finom zselés cukorkákkal. A pontőr biztat, vegyek bőven. Én meg vagyok olyan hülye, hogy nem kérdezem meg, hol lehet ilyen cukorkát kapni, pedig valószínűleg nagy örömet tudnék okozni velük párom szüleinek. A menetirányt innen nem lehet eltéveszteni, villogó jelzések mutatják a pirost fel a sziklás kaptatóra. Követem az előttem haladók fényeit. Fent a csúcs környékén összeakadok Edinával, innen már együtt megyünk tovább, egészen a célig. A köves lefelén nagyon kell óvatoskodni, főleg, hogy botokat se hoztam. Edina előrelátóbb volt, csak emiatt a lejtő miatt bedepózott Mogyorósbányára egy szett túrabotot. Ez a jövőre nézve nem elvetendő ötlet.
Innentől már tényleg csak annyi a feladat, hogy épségben lejussunk a sziklákon és kitartsunk egészen a célig. De majdnem, hogy az egész túra során ez a legnehezebb, mert itt már nem sok rábeszélés kéne ahhoz, hogy hallgasson az ember a belső hangra, ami folyton azt mondja: add fel, ülj le, hagyd abba, menj inkább haza. Az a szerencse, hogy hideg van és nagyon hajnali időpont, errefelé nincs közlekedés, és ha van, az se nagyon jár most. Az első hajnali busz akkor érkezik szemből, amikor éppen a főútra kikanyarodni készülünk a reménytelenül hosszú Kőbánya utcáról. Állítom, hogy a legnagyobb kínszenvedés ez az aszfaltos rész a település határától, már nagyon nem esik jól a talpaimnak. De innen már csak egy rövidke kanyargás van hátra a panelok között és előttünk az ajtó, amin ott a felirat, hogy CÉL.
Itt a hosszú vándorlás vége. Jó eséllyel az idei utolsó százas volt ez a mostani, jöhet a megérdemelt pihenés. (Hacsak nem lesz partizán rendezésű Teslácka és ki nem esz oda a fene, hogy megduplázzam a tavalyi százasaim számát.) Ami nem feltétlenül tespedéssel fog telni, de próbálok időt szakítani a téli hónapokban más, eddig elhanyagolt dolgokra is: barátokra, háztartásra, ünnepi készülődésre és még sok minden másra.
A fentebb említett Pély Barnától és zenekarától, a Unitedtől kamaszként és huszonévesként a világnak tudtam volna szaladni (minimum lefutottam volna egy Isziniket, de akkor még csak a Kinizsi 100-at ismertem). Emlékszem, egyszer az akkori barátommal véletlenül odakeveredtünk egy koncertjükre... hát azt hiszem nem az volt életem élménye (a Kinizsi 100 annál inkább). Mostanra már kezdem megszokni ezt a fajta hangzást (ebben a párom is ludas), sőt egy idő után képes vagyok élvezni is (megfelelő mennyiségű alkohol sokat tud segíteni ebben), bár bevallom, merőben más jellegű zenéket hallgatok. Mindenesetre szép kihívás volt találni egy olyan Pély Barnához köthető számot, amit az Iszinik (és a teljesítménytúrázás) kontextusában értelmezni tudok. A Hófehér Jaguárt maximum úgy, hogy 50 km után már bármikor jöhetne értem...
Viszont a Kövek az út szélén című számot lehet, hogy inkább a Szántó aláfestő zenéjének kellett volna választanom, de a közös szakaszok (és az énekes) miatt itt is ellesz:
Mindegy hányszor indulsz el s lépsz át az új napokon, Mert ad valamit minden hely, mit viszel az utadon. Mindenhova eljutsz még, ahova kell s ahol jó, De maradsz, aki voltál rég, egy örökös utazó,
Mosom a cipőmet. Nem egyszerű a feladat, kisebb sokkot kaptam, mikor kivettem a zacskóból és hosszas halogatás után végre nekiduráltam magam ennek a nemszeretem tevékenységnek. A jövő hétvégi Iszinikre elintéztem neki az igazolt szabadságot egész biztosan. Mosom a cipőmet, a még gyerekkoromban kapott kedvenc zöld kacsás körömkefémmel, sikálom törtfehér anyagából a sárfoltos kád fölött azt a mérhetetlen mennyiségű mocskot, ami az utolsó 7-8 kilométeren ragadt rá és került bele. Úgy tűnik, köddé foszlott hiú ábránd, hogy tisztára fogom majd valaha mosni.
Ahogy gyűlt cipőmön a sár, valamint benne a mocsárból és a patakátkelések során szerzett mindenféle oda nem illő anyag, úgy nőtt bennem egyre a céltalan dühhé alakuló parttalan feszültség. Már túl akartam lenni ezen az egészen, állni a kulcsosház forró zuhanya alatt és bedőlni az ágyba Peti mellé, aki már rég az igazak álmát alussza. De most itt csúszkálok a sártengerben hosszúnak tűnő száz métereken, talán kilométereken is keresztül, próbálok talpon maradni a Kecske-hátról levezető nyaktörő lejtőn, nem elsüllyedni a mocsárban, ahová bejutottunk, mikor nagy nehezen kisakkoztuk, hol is lenne célszerű átkelni a patakon kényszerű lábáztatás nélkül. Az órámat már régen visszaszámlálásra állítottam, de most nem fogynak a kilométerek. Még a méterek is csak nagyon lassan. Jó lenne már valami haladósabb út, de csak újabb rébuszok jönnek patakátkelések előtti téblábolás formájában, az út meg egyre csak emelkedik. Még az is kérdés, vajon melyik turistaösvény az igazi, mert több lehetőség van: a track és a térkép szerint a piroson, majd a piros és zöld közös szakaszán, aztán a zöldön kell haladnunk-e vajon a Tripammer-fáig, vagy mint tavaly Átol Csabival mentünk, és ahogy az itiner írja, a zöldről még át kell majd váltani a piros keresztre, és később a kék forrás jelzésre, mielőtt az ember elérné a fát. A fát, amit lassan három darabba (jogosan érezte ki azt a tri előtagot Csaba a névből), majd miszlikbe szeretnék aprítani trimmerrel (Gábor mindent látott előre és emiatt hívta következetesen Trimmer-fának) vagy baltával és láncfűrésszel, édesmindegy, csak írmagja se maradjon annak az átkozott fának, amit sosem akarunk elérni. Jenő azt mondta még Vágotpusztán, menjünk végig a zöldön, az a legegyszerűbb út, de annyira nem kézenfekvő mégse rajta maradni: egyszer el is veszítjük a sötétben a girbegurba, a patakmeder hol egyik majd másik oldalán hullámzó vonalát. Talán ezt a végig zöld verziót igazolja a kód, amit találtunk a Barátság-forrás felett. Azért kíváncsi lennék, a másik lehetséges ágon volt-e valami igazolási lehetőség szintén...
Csak ismételgetem magamban kényszeresen, hogy k... fa, kib... fa, ahogy kapaszkodom a végtelennek tűnő emelkedőn, és emelkedik bennem is a harag szintje, már-már kicsordul, mint cipőmből a sár. Tele van a hócipőm az egésszel! Haza akarok menni, most! De nem lehet... Ezt nem lehet megszokni, hiába töltöm lassan szinte minden második hétvégémet hasonló tevékenységgel. Ami 70-80 km fölött van, az mindig kínszenvedés. Mikor lépésről-lépésre sajog a talp és egyre sokasodnak a nyűgök. A fáradtság most formátlan, romboló dühhé alakult bennem. Egy újabb, korábbról nem ismert tapasztalat ez. Valószínűleg ez az egyik legrosszabb verzió, ami szembe jöhet egy ilyen hosszú út során. Minden értelemben rombol. A fának ugyan nem fog baja esni, sőt máris megkövetem, mihelyt fellélegezve meglátom hatalmas sziluettjét. A hasonló pusztító erőktől amúgy is kerítés védi. A pécsi erdészek előrelátók voltak. Viszont bennem hatalmas a morális pusztítás, bár most még nem érzem, mert egyelőre csak hajt a harag korbáccsal előre. Megyek előre konokul, felérve a fennsíkra, Csaba alig tud követni, szerintem nem is érti, hova rohanok, hiszen bőven beérünk és egyébként is másfél kilométer van hátra nagyjából a célig. Csak kérdezi tőlem folyton, jó felé megyünk-e. De én csak megyek előre, nincsenek kétségeim már, csak a méreg jár bennem vitustáncot. Ha esetleg tovább kéne menni, akkor ebből az állapotból már nehéz volna visszajönni. Visszanyerni azt a sztoikus higgadtságot, azt a minden mindegy, csak haladjunk érzést, amit a Szántón olyan jól sikerült magamévá tenni és magamnál tartani. Most minden a porba készül zuhanni, amit eddig építettem. Az a szerencsém, hogy nincs folytatás. Most nem kell tovább menni. Mehetek zuhanyozni. Még a vacsoraként kínált bolognai se kell. Most nem. Zuhany és alvásba zuhanás. (Az utóbbit hiába vágyom, nem sikerül...)
Vajon ki fogom-e tudni mosni magamból valaha ezt a mocskos érzést, mint cipőmből a sarat? Kívülről ugyan láthatatlan, jól leplezhető. Csak pislogok nagy ártatlanul, de bennem örök fekete foltot hagyott ez a hívatlan tapasztalat.
Papucsos, melegítős úr lép ki a Fehér-kúti kulcsosház ajtaján, mikor érkezünk
Igazi novemberi hangulat Vágotpuszta temetőjében
Sikonda felé kanyarog az út
Jól tartanak minket itt is a Mecsekben
A meglepetés panoráma, ami tavaly elmaradt a köd miatt
Mecsekfalu utcáin
Szép gazdasági épületek
Mecsekjánosi muzeális vasútvonala
A kimustrált Lenin egy gyártelepen landolt
Barna tehenek a dombtetőn, hatalmas birtokon
Engel Adolf megkopott kastélya
Vannak itt még meglepetések!
Készül a sült szalonna a vadászháznál
Máré várnál csak némi földimogyoró (már akinek jutott)
Kisújbánya
Ide is be kellett térnünk vízért
Kedvenc kék színű sírom Kisújbánya erdei temetőjében
Püspökszentlászló jellegzetes harangtoronnyal
Gábor örül az első forrásnak, amiben víz is van
A tó, ahol tavasszal fura dolgok történtek
Pedig olyan könnyen ment minden eddig. A Mecseki láthatatlanok nyomában nem is nehéz túra, inkább egy könnyed, élvezetes vándorlás a Mecsek lankáin. Az első 56 km a Keleti-Mecsekben mindenféleképp. Csak haladunk előre, mint vajban a kés, Verával és Gáborral, majd a hozzánk társuló Csabával egyetemben, sorra hagyjuk el a nevezetes támpontokat és a lassabb túrázókat. Mellőzzük a Fehér-kúti házat, ahonnan egy 80-as évekből megszökött susogós melegítős úr lép ki – talán éppen ő a minket is megtévesztő bóják értelmi szerzője. Majd elhagyjuk az erdei keresztet, az egy utcányi Vágotpusztát remek ellenőrzőpontjával és borongós hangulatú erdei temetőjével, a néptelen Sikondát, majd az ottani ellenőrzőpont után a meglepetés panorámával szolgáló rétet, ahol könnyű elkavarni. Tavaly itt akkora köd volt, hogy kitakarta az utat és az abszolút megdöbbentő hátteret, a levitézlett iparváros paneljeit. Aztán feltűnnek Mecsekfalu régi gazdasági épületei, Mecsekjánosi közlekedési múzeumba illő vasúti átjárója, az ipartelepen rekedt Lenin szobor, mint a kommunizmus utolsó palackba zárt lehelete, a környező idilli dombokon legelésző barna tehenek. (Ha lehetne egy kérésem, következő életemben szeretnék itt legelésző barna tehén lenni.) Fekete láma egy kerítés mögött, magányos jellegfán gubbasztó madarak a dombháton, Engel Adolf szebb időket látott kastélya, a szemben lévő idősotthon ajtaja előtt pihenő megfáradt gondozók. Jánosipusztán már nem kell kerülgetni a villanypásztort, viszont lehet cserébe Eiffel-tornyot fényképezni. Szalonnát sütő pontőrök a Kisbattyáni vadászház előtt, minket üdvözölni jött, elénk futó, barátságosan dörgölőző tarka cica a Máré vár előtti büfénél, élvezetes kanyargás a track és az itiner felkínált alternatívái közül piros jelzésen Gábor javaslatára. Némi csalódás a vár ellenőrzőpontján, ahol csak Moki, a kabalamókusom lakik jól (ő is csak a szemével), majd újabb csalódás Kisújbányán, ahol nincs víz a ponton már sokadjára. Meg kell hát ismerkednünk közelebbről Terike boltjával, álnéven a Nimród vegyesbolttal, úgyis egyre jobban szemerkél a köd vagy az eső. Az esőkabát mégse kell. Erdő mélyén szégyenlősen megbúvó, szinte elfeledett temető kékre mázolt keresztje, a szárazságtól elapadt Diós-kút, Püspökszentlászló csinos, szépen gondozott épületei és szintén száraz forrása tűnnek el sorra mellettünk. Erdei kegyhely, végre vizet és enyhülést nyújtó forrás a Cigány-kút képében. Előkívánkozó szép emlékek tavaszról a Gyopár-háznál, majd el is érjük Zobákpusztát, ahol Jenő már süti nekünk a palacsintát. És már csak tíz kilométer van hátra az első körből, bőven világos van még, ha tartjuk az eddigi jó tempót, nem kell lámpát kapcsolni Árpádtetőig. Így is lesz: elhaladunk a köves-tetői fancy étterem mellett, ahol tavasszal egy lakodalom dínomdánomjának szomszédságában gulyásozhattunk, majd végre teljesen világosban körülnézhetünk az ördögűzős tónál (Gábor verziójában tavasszal ilyen tevékenység zajlott ott – mindenki más stádiumában látta az ominózus, igen különös bulit). Nem sötétedik be a susnyás nyiladékos emelkedőn, sőt a szekérutas emelkedőn se be, és kitűnő látási viszonyok, ámbár folyamatosan hulló égi áldás mellett kanyargunk az aszfaltútig, ami végül 10 óra elteltével visszavezet Árpádtetőre az étteremhez, ahol rotyog már a jóféle babgulyás a gulyáságyúban. Már itt is vagyunk, nosza ide vele!
És vajon merre járhat eközben Peti az 56 km-es távon? Szerencsére ő is jól halad, már Jenőnél palacsintázik, nincs min aggódni. Persze nem kérdés, hogy megyek tovább a fiúkkal, Vera viszont megelégszik az 56 km-rel, amire eredetileg is nevezett. Még gyorsan átvedlek a szomszédban lévő szálláson kevésbé nedves gúnyába (esőkabát továbbra sem kellett), iszom egy hosszú kávét, aztán mehetünk is a fiúkkal tovább, mindenki készen áll a folytatásra.
DDK-bélyegző kerül a füzetbe kód helyett a Fehér-kúti kulcsosháznál
Lámpát fel, jöjjön az éjszakai, több szempontból is küzdelmesebb 44 km-es szakasz a Nyugati-Mecsekben! Tavaly erre több idő kellett, mint a hosszabb, de kevésbé szintes első körre. Vajon idén mekkora kihívás lesz ez a kör? Egyelőre ahogy haladunk a műúthoz vezető lépcső felé, képernyővédő módjára száguldanak lámpánk fényében az égből hulló, meghatározhatatlan csapadék szemcséi. Elsőre kellemetlen látvány, de meg lehet szokni. A szűnni nem akaró kocsiáradat néhány másodpercnyi szünetét kihasználva átslisszolunk a főúton és bevetjük magunkat a sötét, de reggelről egy darabig ismerős rengetegbe. A Fehér-kúti háztól, ahol pár percet teljesen feleslegesen eltöltünk a kódkereséssel, azonban már csak a tavalyi emlékeimből élhetek. Én az emlékeimből, Gábor az itinerből táplálkozik, aztán van még a letöltött track a telefonomon és az órámon. Az első körben is volt eltérés, de azt könnyű volt kezelni, nagy fejtörést nem okozott. Ezen az éjjeli útszakaszon, amikor eleve a köd és a sötét is nehézzé teszi a dolgunkat, azonban sokkal több és nagyobb mértékű diszkrepancia van. Itt állunk a Kantavár előtt és tanácskozunk, merre is kéne menni. Azt az egyet tudom, hogy Átol Csabi tavaly a piroson vitt, nem a piros kereszten, amerre a letöltött útvonal vezetne. Gábor az itiner alapján is a pirosra szavaz. Kettő az egyhez arányban tehát győz a piros, menjünk tehát arra. Főleg, hogy látom a tavalyról ismerős sárga-kék fura „ukrán” jelzést is mellé festve. Aztán meglep, hogy Gábor levisz róla a zöld kereszten: tavaly erre biztosan nem mentünk. Jó, nem nagy kitérő, végül is ha az itiner így mondja, menjünk arra. Én sajnos nem látom a leírást, olvasni sem tudom, a szemüvegem a táska mélyén, úgyis bepárásodna meg elázna, fölösleges lenne elővenni. Aztán a Kis-rét környékén erről a jelzésről is sikerül lekavarnunk, mászhatunk vissza a meredek hegyoldalban a jelzett útra. Aztán hirtelen már csak azt vesszük észre, hogy Gábor a hiábavaló kódkeresés során a kulcsosháznál hozzánk csatlakozott öreggel eltűnt valahol a hegyoldalban, mi Csabival meg ottmaradtunk egy jelzetlen, de felettébb szimpatikus széles úton. Pár fiatal szól le, hogy a jelzés eggyel feljebb vezet Dömörkapura. Jó, kövessük hát őket, egyébként is Átol Csabi erre kalauzolt tavaly. Dömörkaputól meg a sárgán. Ott még volt egy kód is egy fán egy elágazásban, egész tisztán emlékszem. Onnan már a letöltött track is egyezik a koncepciónkkal. Elhaladunk a volt Vidámpark mellett, rátalálunk a sárgára szerencsésen. De sajnos egy óvatlan pillanatban sikerül lekavarni róla, már csak azt vesszük észre, hogy egy valószínűtlenül keskeny, jelzetlen ösvényen kanyargunk az egyre sűrűbb rengetegben. Nem lesz ez így jó, a sárga egy nüansznyival, de alattunk van. Gáborék meg sehol. Biztos elmentek a zöld kereszten, amihez annyira ragaszkodtak. Ők tudják... Nekünk mindenesetre jó a sárga is, illetve az árok, amit annak hiszünk. Végül is belevezet a helyesnek hitt Miléva útba hamarosan. Kód a tavalyi helyen nincs, de az itiner szerint is csak a Mecsek kapunál lesz, ahol tavaly viszont nem volt. Szép, egyenletes felületű, könnyen járható sétányon haladunk el az Ilonka pihenő gigantikus oszlopai előtt – fura, ez az emlékmű nem rémlik tavalyról, pedig biztosan erre mentünk. Aztán annál bokatörőbb és emlékezetesebb a folytatás az ex Mecsek hotel után, át a zöld kereszten a Mecsek kapuhoz. Gábor közben rám ír, merre vagyunk. Válaszolok, hogy a Mecsek kapu felé tartunk a zöld kereszten. Kiderül, ők is. Csak éppen egy másik ágán... 😀 Gábor rendes, megvárja, hogy befussunk és megkeressük a kódot. Azonban ő sokkal gyorsabb felfelé a sárga háromszög Misina-tető felé kígyózó szerpentinjén. Nemsokára már a lámpája se látszik. Az idősebb urat pedig szintén elnyelte a Mecsek.
A Misina-tetőn, a TV-torony alatt
A tavalyi szenvedéshez képest idén kevésbé kimerítő a mászás, azt azért nem állítanám, hogy az utolsó köves szakaszok nem hagynak bennem mély nyomokat. De azért felérünk és a kód pecsétje is bekerül a füzetünkbe. Ráadásul üzenetet kapok: Peti mindjárt a célban van, csupa jó hír! Akkor irány a Tubes! Kérdés, hogy menjünk-e fel a gerincre a sárgán, vagy inkább haladjunk el a hegy oldalában a Rotary sétányon, ahogy a track szeretné. Mivel tavaly már voltam fent Átol Csabi parancsnoksága alatt, most alkalmi túravezetőként úgy döntök, megnézném a sétányt is. Fő a változatosság! Furcsa módon a főbb támpontok nevei mind megmaradtak az emlékezetemben, köszönhetően Csabi tavalyi elsőrangú kalauzolásának. Az éjszakai szakaszon utoljára itt találkozunk nem a túrán lévő kirándulókkal: egy apa és fia sétáltatják erre méretes házőrzőjüket, aminek szemei csak úgy világítanak lámpánk fényében. A piros háromszög, sárga kereszt, zöld kereszt kombináción jutunk el a Remete-rétre, ahol már vár a pont tábortüzének melege és a sok finomság. A track azt mondja, erre kell menni, nagyjából tavalyról is ez rémlik, majd otthon kiderül, mit akart volna az itiner. Távolról felbúg egy rallyszökevény motorja, a Honfoglalás-emlékműnél tábortűznél ücsörgő fiatalok tanyáznak. A rét előtti kellemetlen, köves lejtő kezdi szétszedni véglegesen a talpaim. Elvégre a Remete-réten hivatalosan is 70 km-nél járunk, itt az ideje... Kicsit leülök pihentetni őket, miközben szemezgetek a zsíros kenyerekből. Picit még melegszünk a tűz mellett a kedves pontőrrel társalogva, majd megyünk megküzdeni a Jakab-hegy emelkedőjével. Ezen a ponton bele tudunk kukkantani a 100-as táv névsorába, összesen 36-an vagyunk és ha minden igaz, benne vagyunk az első 10 beérkező között. Eddig szép munkát végeztünk.
Öt kilométer innen a csúcs, állítólag pont is lesz fent. Harmadszor járok itt, megint sötétben. Egyszer úgy szeretném már világosban látni a Jakab-hegyet az összes látnivalójával: pálos kolostorral, babás szerkövekkel, Zsongor-kővel és minden mással! De nem akarja az ég, hogy ez megadasson nekem. Talán majd a februári LeFaGySz-on? Felérünk a rétre, a nagy ködben nagyjából az orrunkig (se) látunk. Próbáljuk megtalálni a kék folytatását és a kódot. Sokadik próbálkozásra sikerül meglelni a track vonalát a bozótosban, de Csabi ragaszkodik a kék jelzéshez. Majdnem sikerül egymást szem elől tévesztenünk a tejszerű felhő közepén, ami megüli az éjszakai hegycsúcsot. A kódot sehol se leljük, Csabi szerint nem is létezik. Végül így a DDK pecsétet se ütjük be, nincs is hova. Igyekszünk lefelé, mert jó lenne már harapni valamit a petőczpusztai ponton. Szerencsére idén nincs az a fogvacogtató hideg, ami tavaly kísért az utunkon és mélyen az emlékezetembe vésődött. Idén elég az aláöltözetre vett vékonyabb pulóver, még az esőkabát is az övtáskámban marad. Az aszfaltra érve már-már megint kocogunk, egész hamar elérjük a település végén tanyát vert pontot, amit néhány erdész és vadász őriz. Olyan finomságokat hoztak nekünk mint paprika és házi kolbász és vehetünk, amennyit csak kívánunk a zsíros kenyér mellé. Van meleg tea is. Mi másra vágynánk ebben az éjjeli órában az adott körülmények között?
Sajnos ettől a vendégmarasztaló ponttól is el kell búcsúznunk, megyünk is a falu végi emlékműhöz, ahol most egyszerűbben megtaláljuk az utat a ködben, mint tavaly. A kék négyzet viszont küzdelmesebbnek tűnik idén: biztosan túl álmos voltam már az előző évben, hogy felfogjam, min megyek keresztül. Van itt törmelékes, köves, süppedős rész, küzdelmes árokmászás (az véletlenül rémlik), lejtő, emelkedő, amíg el nem érjük az Orfű irányába tartó sárgát. Most teljesen éber vagyok, túlontúl is. És minden gyorsabban megtörténik a tavalyinál, már el is értük a Gubacsos házat, ahol tavaly kénytelenek voltunk megállni, hogy némi segédlettel magunkhoz térjünk Mariannával. Még talán éjfél sincsen, és már itt vagyunk. Itt találkozunk először sárral, ami szerencsére csak rövid szakaszon kísért. Kicsit ugyan belassultam Csabához képest, ha nem lennék, ő jobban haladna. Fel is ajánlom, hogy menjen előre, ha akar, én eltalálok Árpádtetőig a hátralévő bő 10 kilométeren magam is. De nem akar egyedül hagyni. Megyünk hát együtt tovább, lekanyargunk Orfűre, majd kimászunk a zöldön. Nem is olyan kellemetlen, mint amire emlékeztem, pedig féltem tőle eléggé. A Lóri kulcsosház is megkerül egy igazolóponttal együtt, mászhatunk fel máris egy árok mentén Vágotpusztára, Jenő pontjára. Ez a meredek, de rövid szakasz ismerősen köszön vissza a tavaszi Mecsek 100-ról is, amikor ellenkező irányból érkeztünk, mint a túra több másik szakaszán is.
A falu túlfelén tábortűz lobog és Jenő platós autója parkol ismeretlen tartalmú, gyanús zsákokkal megrakva. Itt még valóban nem tudjuk, nem sejtjük mit rejteget a Mikulás csomagja számunkra a maradék 7-8 kilométeren. Gyanútlanul rágcsáljuk a csokikat, isszuk a teát. Jenő szerint azon a rettenetes lejtőn nem lehetetlenség idén sem lejutni. Nem túl biztatóan hangzik. Amint nekiindulunk, máris megtudjuk az igazságot. Amit tapasztalunk, az minden képzeletünket felülmúlja. Küzdjük előre magunkat méterenként, mint malac a sártengerben. És a folytatást, az egész túra utolsó pár kilométerben rejlő eszenciáját már ismerjük. A cipőbe belekerül a kimoshatatlan sár, a lélekbe a kitörölhetetlen, céltalan agresszió érzete. Aminek bármi áldozatul eshet. Még akár a sikeres teljesítés is.
Igazából nem is erről szerettem volna írni a túra kapcsán, hanem a lényegről, a Mecseki láthatatlanokról, akikre most is emlékeztünk megtett kilométereinkkel. A tavalyi beszámolómban pedzegettem egy témát, méghozzá azt, meg tudunk-e méltó módon emlékezni a forradalmi hősökről egy teljesítménytúrával. Az elmúlt héten megnéztem egy róluk szóló újabb dokumentumfilmet, ahol három, még ma is élő láthatatlan nyilatkozik, és meglett a kapcsolódási pont (sőt egyszerre több is akadt), megszületett a válasz a kérdésre: igen, egy teljesítménytúra méltó megemlékezés. A filmben nyilatkozó láthatatlanok arról számolnak be, hogy miután teljesen reménytelen lett az ellenállásuk, több mint száz kilométert gyalogoltak a jugoszláv határig, ahol a megmenekülést várták üldözőik elől (hiába). Vagy mesélnek arról is, hogy napokig nem ettek, ittak, aludtak rendesen, amikor partizánharcot folytattak a szovjetek ellen az erdőben bujdosva. Mindebben talán van valami közös avval, amit mi csinálunk, eltekintve attól, hogy ez nekünk egyfajta hétvégi időtöltés, avagy szórakozás, nem túlélésünk záloga. Mi a kis kényelmes életünkben mondhatjuk bármikor, hogy vége, nem csináljuk tovább, holnaptól csak a közértbe megyünk le. Ők ezt nem tehették meg, amit elkezdtek, azt be kellett fejezniük, az életük, a haza sorsa múlott rajta.
Emléktábla Vágotpusztán
A fent megtekinthető filmben egyébként egyik legmegdöbbentőbb dolog számomra nem is ez volt, hanem az, hogy micsoda, szinte művészi igényességű rajzokkal ellátott naplókat készítettek ezek az események idején még igen fiatal fiúk. És nem csak az, aki később képzőművész lett, hanem példának okáért a szabadcsapatok katonai vezetője, Kubicza János „Béla” is, aki vadászként ráadásul úgy ismerte a Mecseket, mint a tenyerét. „Aki kidűl, meghal egyedül” volt a szavajárása.
Elázott itinerem és emléklapom tanúskodik arról, hogy az útnak bizony nehézségei is voltak
A Mecseki Láthatatlanok Nyomában 100 egy olyan túra, amin bármikor szívesen részt veszek egyrészt emléktúra jellege, másrészt jó szervezettsége, valamint a Mecsek szép tájai miatt. Jövőre is tervezem a részvételt, ha bírják még a lábaim. Minden évben szép kivitelű itinert kapunk, amiben évről-évre más forradalmárra vagy forradalmi partizáncsoportra emlékeznek: idén a Máré vár védői voltak soron. A szerzett pecsétekből a Mecseki Láthatatlanok szövegnek kellett volna kibontakoznia, de idén valamiért hiba került a gépezetbe és a kelleténél kevesebb rubrika és több pecsét volt és a szöveg se sikerült (Vagy mi rontottuk el? Voltak olyan helyek, ahol többféle pecsét is volt.) Ha a szervezőknek sikerülne végre összefésülni a letölthető trackeket, az itinerben leírt, valamint a térképen ábrázolt útvonallal (többen is vagyunk, akik nagyon szívesen segítünk ebben), akkor már csak azt az egy dolgot tudnám kifogásolni, ami tavaly egyébként remekül működött: hogy legalább a folyadék-ellátásban ne legyenek lyukak. Ételt spájzolni tud a túrázó, meg illik is vésztartalékot hordani magunknál, de a folyadékot, főleg ilyen száraz időszakban, nem túl sűrű infrastruktúrával rendelkező helyen nehéz pótolni. Egyébként a felkínált ételek mind minőségben, mind mennyiségben megfelelőek voltak és még mindig itt adják az egyik legfinomabb túrababgulyást az Árpádtetőn a Tepsifüles étteremben.
