Ravazdi ravaszdi

 

A legtöbb magyar ember talán még azt se tudja, merre van a Sokorói-dombság, nemhogy túrázott volna ott. Legyen ez mostantól másképp, tegyük fel ezt a kistájat is Magyarország térképére. Így hát engedtem István invitálásának a szombati Ravazdi róka teljesítménytúrák 50 km-es távjára, a Pannonhalma 50-re. Sőt még Petit is elcsábítottam egy 40 km-es vándorlásra, ahol sikeresen beszerzett 2 db vízhólyagot és egy masszív bokaduzzanatot az oklevele mellé. A jövőben lehet, hogy meggondolja ezerszer az ilyesmit (bár csak a Mecsekig van ideje...).

Teljesen azért nem igaz, hogy a Győrtől délkeletre fekvő Sokoró hiányozna a privát túratérképemről, mert 2011-ben már vendégeskedtem itt fiammal egy ismerős családnál, éppen az apátság alatti Tóthegyen, amit a túra is érintett. Akkor is barangoltunk mindenfelé a környéken a gyerekekkel, sőt egyedül is portyázgattam, és sok érdekességet fedeztem fel. Többek között azt, hogy erre is létezik tanyavilág. Sok tanya teljesen elhagyatott volt, és a kíváncsiságtól hajtva be-be néztem egy-egy lakatlan épületbe. Akkoriban az urbexelés műfaja is még gyerekcipőben járt (vagy legalább is számomra kevésbé volt ismert), szóval nem is tudtam, hogy én is ezt művelem éppen. Teljesen lenyűgözött az, amit láttam és tapasztaltam: befőttek a porlepte polcon, ruhákkal teli, tárva-nyitva tátongó szekrények, de egyben a bolygatás nyomai is látszottak a legtöbb helyen, ahol bent voltam. Persze semmihez se nyúltam, csak sűrűn nyomkodtam a fényképezőgépem exponálógombját. Hogy azóta ezekkel az épületekkel mi lett, nem tudom, ma talán már meg se találnám őket. Hiszen azóta 15 év is eltelt és sok minden változott a környéken. Például az ismerős család is elköltözött innen.

A másik meglepő felfedezés a löszmélyutak titokzatos világa volt: azelőtt ilyeneket még csak nem is láttam. A mostani túra útvonala is bőven érintett hasonló löszbe vájt szekér- és gyalogutakat, ahol az egy négyzetméterre eső róka- (és borz)lyukak száma is igen magas volt. Talán ennyi rókalikat egy túra alatt még nem is láttam. Szóval a túra neve nem csak egyszerű szójáték, valóban hemzseghetnek errefelé a vörös bundás róka komák.🦊 Sajnos élő példányt egyet sem láttunk, csak műanyag másaikat egy kerti giccseket áruló bolt elé kirakva. Míg Mályinka tájékán a kertek díszkivilágítása dívik, errefelé a valamirevaló portákat ilyen plasztik négylábúakkal illik elárasztani. 

A számos löszmélyút és rókalyuk egyike

István 5-kor már türelmetlenül várt minket a házunk előtt, fedélzeten Julival, mivel magunkat csak egy kis késéssel sikerült összekapnunk. Aztán már repültünk is Ravazd felé, hogy 7 óra után pár perccel, kezünkben az igazolólappal útnak is indulhassunk. Egyelőre Peti társaságában róttam az első kilométereket, tudván, hogy hamarosan úgyis el fognak válni az útjaink – már rögtön az első igazolópont után. Menet közben üdvözöltük az éppen érkező Horváth Verát és Bévárdi Gábort, majd elengedtük Istvánékat, Berta Gabit és mindenkit, aki nálunk gyorsabban kívánt a felfelé kanyargó aszfalton vagy mélyúton előrébb jutni. Az idő egyelőre elég hűvös volt, a kesztyű is elkellett – mármint nekem.

Igencsak fáznak a gyümölcsfák virágai a reggeli hidegben

Az első élő ponton megkaptuk pecsétünket és máris kanyarodhattunk a Tarjáni-völggyel párhuzamosan futó útra a domboldalban. Petinek hamarosan más dolga akadt, én meg kocogtam tovább, de sokáig – hasonló okokból kifolyólag – én se jutottam. Éppen tovaindultam, amikor rutinból végigtapogattam a futómellényem zsebeit és irtózatos hiányérzetem támadt: hol van az itinerem? Mérgelődtem is, hogy kellett nekem megint evvel a potyogós táskával elindulnom. Most mehetek vissza talán egészen a pontig, hátha ott hagytam a papírt. Vagy kiesett útközben, de eddig az egyik szembe jövő túratárs se találta meg. Szerencsére bekukkantottam a leshez vezető nyiladékba, ahol kiálltam egy szusszanásra. A fehér papír pedig ott feküdt a földön. Nagy mázli! Így csak kis időveszteségembe került a papiros visszaszerzése. Viszont tetemes meló lesz innen utolérni Istvánékat. Kocogtam is, amennyire csak tudtam, mindösszesen az általam összetákolt órás track (a honlapon lévő órán használhatatlan volt) és a szalagozás eltérései bizonytalanítottak el bizonyos helyeken. A szalagozás volt a mérvadó, azt követtem. Petiék távja hamar elvált a mienktől ezen a 10 km-es betétkörön, így őt most már csak úgy érhettem utol, ha elég gyorsak leszünk majd a 10 km-rel hosszabb utunkon.

Errefelé is nő a medvehagyma az erdők alján

Először szép mezők mellé kanyarodtam ki az erdőből Románd és Bakonypéterd határába, majd felkapaszkodtam a Ravazdi-hegyre, ahol szúróbélyegzővel igazoltam. Istvánéknak még a nyomát se láttam, jól elhúztak. Nem is nagyon reménykedtem, hogy valamikor utolérem őket. A kocogás is csak amolyan döcögősen ment ma, de annyira nem is rohantam, annyi szépet és újat láttam. Például medvehagymaszőnyegeket az erdő alján, vagy virágzó gyümölcsfákat a határban. Aztán jó sokára megpillantottam István és a már tőle is távolodó Juli hátát. Innen még egy kis idő volt, hogy befogjam Istvánt. Juli ekkorra már végleg felhúzta a nyúlcipőt (így Nyúlon túl).

Pont a Vadalmás-pihenőnél

Kis idő elteltével újból érintettük az emberes pontot, ahol először igazoltunk, de kérdésünkre ők csak intettek, hogy haladjunk tovább, több dolgunk itt már nincsen. Elkanyarodtunk a sárgával a Vadalmás-pihenőhely irányába, ahol vártak néhány finomsággal, többnyire chipsekkel és almákkal. Itt leelőztünk egy nagyobb, de hozzánk képest elég lassú társaságot, akiknek kihallgattuk a beszélgetését: igen büszkén taglalták, hogy a fele távon már túl is vannak. Ez annak fényében igen vicces volt, hogy mi már eddig annyit megtettünk, mint amennyi nekik az egész táv lesz. :-)

Jánosháza EP

Kereszt és focipálya érdekes együttese

A következő ellenőrzőpontig, azaz Jánosházáig még felfedeztünk néhány érdekes túrázó fajtát az itteni kerek erdőben: a kamaszfiúkat, akik bulira veszik a hosszas gyaloglást, vagy a náluk kicsit idősebbeket, akik ugyanezt alkohollal is megtámogatják. A ponton kedves hölgyek voltak, akik ugyanannyira nem nézték ki belőlünk az 50 km-t, mint kollégáik az előző ponton. Petit is hiába kérdeztük tőlük, csak azt tudták megmondani, hogy már áthaladt a sorszáma alapján. (Pedig a termete általában szemet szokott szúrni a legtöbb embernek.) A nagy fotózgatás és a másnapi választások miatti izgalom miatt majdnem elmentünk egy másik távon, a piros jelzés ellenkező irányba tartó ágán, hiába próbált az óránk helyes útra terelni.

Tolna, Somogy, Alföld vagy talán Gödöllői-dombság? Melyikre hajaz e táj?

Menet közben a környező táj alapján próbáltunk asszociálni más túrákra. Vajon milyen tájakra is emlékeztethetnek a Sokoró nem túl magas dombocskái? Amelyik túra többször szóba került: Margita 40, Tolnai Zöldút 100, DBV, Ország közepe 120. Talán legtöbbször Tolnát emlegettük, hiszen a Sokoró is amolyan átmeneti tájegység a Kisalföld és a Bakony között, mint Tolna a Mezőföld és a Mecsek között. Miközben ötleteltünk, egyre közelebbről hallottunk motorzúgást, nem véletlenül, hiszen majdnem a Rába Ring szomszédságában mentünk el. Ekkor már közeledtünk Écshez, ahol nem volt élő ellenőrzőpont, hanem valamilyen közértben vagy kocsmában kellett pecsétet szereznünk.

Écsi pincék

Egy újabb, a településre bevezető löszmélyúton megelőztük Bubuékat. Néztük, hogy az órás szintábrán ez a lejtő valami irgalmatlan meredek esésként jelenik meg, mintha egy szakadékba készülnénk bezuhanni. A valóság ennél sokkal barátibb volt. Écs igen rendezett falu képét mutatta, de sokáig hiába kerestünk valamilyen pecsételőhelyet. Egy cukrászdában próbálkoztunk először, de sajnos a kiszolgáló lány nem tudott ilyennel szolgálni, pedig nem mi voltunk az elsők. Milyen csalódott lehet, hogy mindenki csak pecsétet keres rajta, fagyit meg a napos, de hűvös idő miatt nem vesz a kutya se. Bár ekkor azért már sikerült pólóra vetkőzni, de csak a haladás irama miatt.

Trabi limuzin

Végül a főútra kanyarodva több lehetőség is kínálkozott, mi végül a CBA-ban szereztük meg a plecsnit. Egy közeli cukrászdából meg Peti integetett: éppen itt tanyázott egy lánnyal, akit útközben szerzett túratársnak. Hiába a cukrászda, semmit se fogyasztottunk itt sem, hanem inkább hamarosan útnak indultunk. Egyszerre, de mégis külön, mert a tempónk némileg különbözött. Azért Petiék néha beértek, meg Istvánhoz képest én is kezdtem lassulni. A piros kereszten egy lovarda mellett haladtunk el a bicikliúton, amikor érkezett egy szép lovasfogat, illetve egy biciklis srác. Ez a történés a karámba zárt lovakból felettébb nagy izgalmat váltott ki, mind megindultak a kerítés felé. Ez messziről nézve igen látványos volt.

Fogat érkezik

A bicikliútról szőlőültetvények felé vettük az irányt egy dombra felmászva, ahonnan tágas kilátás nyílt a Sokoró Ravazd-Csanaki vonulatára, ahol még az imént haladtunk. Most a dombságot alkotó három dombsor közül a pannonhalmira kapaszkodunk fel a sárga kereszt jelzésen. Mielőtt azonban eljutnánk az apátság már messziről látszó impozáns épületegyütteséhez, ellátogatunk Győrság faluba is, ahol szintén kell szereznünk valahol egy pecsétet, hogy igazoljuk áthaladásunkat. A faluba bejutni se volt könnyű, hiszen a jelzést egy helyen benőtte a gaz. Helyette egy szántóföldön kerültünk a település közelébe.

Repceföldeken az apátság felé

Kilátás

Végtelennek tűnő szőlőültetvényeken is áthaladtunk

Győrság Écsnél kicsit lepukkantabb és szegényesebb, akad pár gondozatlannak tűnő ház. Itt sincs nagy mozgás, csak a kocsmában lebzsel két atyafi, ahova betérünk. Már mutatják is a kávégépet, ahol a bélyegző található. Amikor kifordulunk, akkor fordulnak be a mögöttünk érkező Petiék az átellenben lévő másik kocsmába. Mert hiába szegényesebb a falu az előzőnél, kocsma azért kettő is akad, mint templomból három is, evangélikus, katolikus és református.

Győrság határában húsvéti nyuszi fogad

A faluból kikapaszkodva egy pincesoron találjuk magunkat, ahonnan szintén szép kilátás nyílik. A harangtoronyhoz nem kér ki a track, mely ezen a kis szakaszon letér a sárga keresztről. Valaki nagyot akart szakítani és elkezdett egy hotelféleséget is építeni a dombháton, de úgy tűnik, vagy elfogyott a pénz, vagy más gonddal szembesült: mindenesetre most eladó a nem ideillő, hatalmas épület. Egyre jobban emelkedik az út, lassan egyre közelebb kerül az apátság tornya. Tulajdonképpen most másszuk meg az előbbi esés ellentettjét, egy, a számlapon brutálisnak ható szintbeli tüskét. Egy szintén monumentális, nem annyira tájba simuló látogatóközpontot elhagyva, jobbról mellőzzük az arborétumot, ahova szabad a bejárás. Annak idején volt alkalmam megnézni „szakvezetéssel”, hiszen az ismerős család feje éppen itt dolgozott. A bencés főapátságot sajnos most nincs idő meglátogatni, mert a célunk a Boldog Mór-kilátó alatti pont. Itt már kerülgetni kell sűrűn a kirándulókat, nézelődőket. A kilátót, miután 2024-ben megválasztották az év kilátójának, gyorsan be is zárták javítás céljából. Kinyitni még azóta se sikerült. Így töltekezés után a lomborona-tanösvénnyel vigasztalódunk (pedig lehetne apátsági sörrel-borral is). 

Kilátás a pincesorról

Egyre közelebb kerül az apátság épületegyüttese

Öreg pincék a löszfalban

Visszafelé menet kicsit elkavarunk, mielőtt megtaláljuk a Pannonhalma külterületének tűnő Tóthegy irányába vezető sárgát. Petiék nagyon lemaradhattak, se hírük, se hamvuk, pedig kicsit elidőztünk a pont környékén. Érdekes, hogy két azonos hobbit űző túrázó is mennyire különbözik: István semmi pénzért nem költözne ide, én meg Petivel holnap költöznék, ha lenne rá lehetőség és lenne miből megélni itt a poros utca menti egyetlen házsoron, ahol birkák és lovak legelgetnek és kaszával kell vágni a füvet. A legkülönösebb porta az utolsó: érezhető egy markáns bagolyfixáció a háztulajdonos részéről, mert minden oszlopra jutott egy (természetesen) műanyag darab, ezenkívül további furcsaságként diszkógömbök lógnak a fán, az udvart pedig ellepi a lom. Ide inkább mi se költöznénk. 

Az apátság magaslatáról elsőrangú kilátás nyílik a völgyben lévő falura

Lombkorona-tanösvény és kilátó

A tarka buszmegálló mellett keresztezzük a nyalkai műutat. Továbbra is a sárga kereszten haladunk, ami engem most már inkább a kéktúra Kőszegtől Sümegig vezető szakaszának egyes, nem túl izgalmas részeire emlékeztet. Szerencsére teszünk egy kicsi, a monotonitást megszakító kitérőt a Szent Imre herceg-hegyre, ahol egy értelmezhetetlen installáció áll. Még úgy is, hogy utólag megtudom, hogy ez egy erdei kápolna akarna lenni. 

„Baglyas” ház

Tarka megálló

Innen aztán kikanyargunk a Ravazd közeli szántókra – már éppen ideje. Traktorkonvoj érkezik szemből, jól felverik a gépek a port. Most már nagyon megérkeznénk mindketten, de egy igazolópont még hátra van a Sólymos Szilveszter kilátónál. Itt egyben megtaláljuk a középkori Szent Villebald templomromot, valamint Szőke Sanyit is gyermekestől. Én meg nem is tudtam, hogy létezett olyan nevű szent, hogy Villebald, pedig katolikus lennék. Ma is tanultam valamit. Most már csak tényleg száz méterek vannak hátra attól, hogy elérjük a Jegenye éttermet, ahonnan indultunk. Vár az oklevél, a kitűző, a gratuláció és már az asztalon sorakoznak a medvehagymás zsíros kenyerek, valamint a gyümölcsös sörök. Bent lehet kávézni és valami tartalmasabbat is fogyasztani, rendelek is egy rántott csirkemellet eszpresszóval, amíg Peti is befut.

Erdei kápolna vagy mi

Traktorok és túrázók találkozása

Amíg várok, beszélgetünk a túratársakkal és közben észreveszek egy nagyon cuki rókás pólót, ami egy ezresért az enyém is lehet máris. Berta Gabival nem vagyunk restek, választunk egyet-egyet magunknak. Nem probléma, hogy otthon TT-s pólók garmadája sorakozik, zöld rókás még nincs köztük, tehát jöhet ez is! Végül Peti is befut útitársával, most már teljes a csapat, indulhatunk is haza, gazdagodva sok szép élménnyel. 

Apátság innen is - remélem, még nem unja senki

Ebbe a kilátóba végre feljutunk

Végig azt hittem, hogy a túra neve Ravazdi róka, erre kiderül, hogy a Pannonhalma 50-et teljesítettem

Strava-link: 

Mi zörög, mi zörög?

Gyors képes beszámoló az Imre féle Zörög-hegy 40 túráról (ha húsvét, akkor Bakony jeligére ismét):

Korai ébredés, BKNY pólót gyorsan felkapni, mert 5 óra után pár perccel már indul a Göcsej IC Kelenföldről Veszprém irányába. Előző este Verával megbeszéltük, hogy nem vonatozom előzetes terveimhez híven végig le Vinyére, hogy csak kis késéssel tudjak indulni a túrán, hanem megyek vele Veszprémből autóval, így gyorsabb, kényelmesebb is, meg lesz túratárs is az útra.

A vinyei érkezés után, a bordó Suzukinál való gyors regisztrációt követően már bele is vethettük magunkat a Bakony rengetegébe egy-egy kókuszrúddal és itinerrel felvértezve. Csak óvatos duhajként, mert Vera szombaton a Vérkör majdnem 80 km-es távjával is megküzdött, nem is akárhogyan, kis híján futószintidőn belül. Ennek köszönhetően most némi térdfájással küzd.

Már a Hódos-ér menti murvás utat tapostuk, mikor hátulról futóléptek trappolása és harsány köszönés: Bognár Laci érkezett. Mivel ő most a futva való teljesítést választotta, csak rövid időre csatlakozott hozzánk. Mi maradtunk továbbra is a kényelmes tempónál, megcsodálva a völgyben virágzó kankalinokat, a csörgedező patakot és a repkénnyel behálózott sziklafalakat.

Egy kanyarnál leírtuk az IVV kódot. Ha Vera nem mondja, én úgy elmegyek mellette, mint a sicc, vagy mint a futó srác, akivel később találkoztunk. Szerencsére Vera ismeri a terepet, mint a tenyerét, így nem tévedünk el és minden kód megkerül. 

A következő is a Sándorkút-völgyi-kőfülkénél, amerre még nem is jártam. Pont emiatt szeretem Imre túráit, sok az ismeretlen terep bennük. Előtte azonban élénk zöld foltokat vélek felfedezni egy magaslat oldalában. Sejtésem igaznak bizonyul, medvehagymát találtunk. Vera készült, hozott nejlontasakokat, amiből nekem is jut. Gyorsan szedünk is keveset, majd megyünk tovább az utunkra. A kőfülkéhez való feljutás nem a legkönnyebb: kidőlt faakadályok, meredek emelkedő nehezítik dolgunk. Vera térde is egyre jobban fájdogál.

A barlangtól elkanyargunk a Pápalátó-kő irányába, ahová újabb emelkedőn kapaszkodunk fel. Vera ennek hatására végleg eldöntötte, hogy az első 20-assal megelégszik, nem jön ki a második körre. Bár eddig nem nagyon volt ingerenciám futni, úgy döntök, hogy akkor a második 20 km-en hozok majd valamit az időmön, még akkor is, ha Lacit egész biztosan nem tudom utolérni. A Pápalátó-kőről egészen más emlékeim vannak: szép kilátással gyönyörködtető széles platóra érkezünk, míg én egy szűk sziklaüregre emlékszem, ahová bekúszva egy kis lyukon lehetett Pápa (és nem a római pápa) irányába kikukucskálni (ha nem állnak a kilátás elébe paparazzik). Természetesen a sziklaplató alatt ez az üreg is ott van, de most nem néztük meg, hanem gyorsan felírtuk/lefotóztuk az IVV kódot és már mentünk is.

Még 2012-ből erre az üregre emlékeztem Pápalátó-kőként

Innen aztán egy újabb különleges sziklaformációhoz, a Likas-kőhöz érkeztünk, ami már a 2012 júniusában ide szervezett Sétafikás túrámon is abszolút a favoritok közé tartozott a felkeresett látványosságok között. (A kiírásból látszik, hogy már akkor be volt tervezve a programba a Zörög-hegy, csak valamiért a valóságban mégsem jutottunk el oda. A másik, ami látszik, hogy mennyire elszálltak azóta a szállásárak. Lehet, hogy pont azért szállásárak 😀). 

Most se bírtam ki, hogy a Likas-követ ne nézzem meg belülről is, bár most csak egy járaton másztam végig. 

Innen aztán lesétáltunk a Hódos-ér feletti gerincen a vinyei Suzukis támaszpontra. Vera az autója, majd a büfé felé vette az irányt, én meg a csomagom és a medvehagymáim áthelyeztem a Suzukiba megőrzésre. Vinyén kisebb népünnepély volt kialakulóban a húsvét hétfő, valamint a szép időjárás tiszteletére. Valószínűleg a Cuha-völgy lehet a győriek és veszprémiek Normafája.

Kényelmesen kocogva indultam neki a maradék 20-asnak, amin az első érintendő pont a „nagy fák” voltak, nem ellenőrzőpontként. Biztos, ami biztos, azért lefényképeztem őket, volt is miért.

A széles murvás útról később virágos erdei ösvényre váltott a track, az Ördög-rét irányába. Itt jó ideig kerestem a kódunkat, mígnem az esőház falán találtam egy piros-fehér kódszerűséget, amit lefotóztam jobb híján. Fogalmam se volt, hogy kéne kinéznie egy Imre-féle kódnak ugyanis. Jól körbefotóztam a rétet és az itteni gyülekezetet is, hiszen ide is sokan kijöttek focizni, bográcsozni és egyéb módon az időt múlatni, ahogy az ünnepnaphoz illik.

Aztán bevetettem magam a Cuha-völgy alsó szakaszának a rejtelmeibe. Őszintén, 2012 óta eltelt már egy kis idő, és barlangokon kívül nem sok mindenre emlékeztem. Csak annyit sejtettem, amit Vera is megerősített, hogy nem annyira „futós terep”. Egy darabig még kocogtam, aztán jöttek a mindenféle terepakadályok patakátkelések, trükkös mászások és csúfos pottyanások és elázások formájában. 

Ha a barlangokat most nem is ejtettem útba, de azért a szépségeket is megörökítettem, amíg kiküzdöttem magam a szurdokból. Néha voltak elég trükkös feladványok, hogyan is jutok át száraz lábbal a másik partra.

A festői völgyben rajtam kívül több kiránduló küszködött, és a Vinye felé vezető piros kereszt, majd a sárga kereszttel közös szakaszon is számos turistacsapat volt úton. A népszerű helyekről a sárga-zöld turistajelzésen kapaszkodtam fel a névadó Zörög-tető oldalába. Mivel pontként a hegy alja volt megadva, megint kissé izgalomban voltam a kód (illetve annak hiánya) miatt. De az órámon láttam, hogy kilométerben még korán vagyunk ehhez, így hát inkább a haladásra, valamint az emelkedőre koncentráltam. 

Egy kanyarban a távolban nagy állatokat pillantottam meg, elsőre azt hittem, lovak. Aztán kapcsoltam: mit keresnének az erdőben lovak – ezek szarvasok (és részemről szarvashiba a beazonosítás). Mire sikerült beélesíteni a telefonom, már tova is szökelltek. Később látványos mezők és szántók mellé kanyarogtam a hegyoldalban, most már csak a sárgán.

Végül a kód is megkerült, pont ott, ahol a zöld nekilendült a Zörög-tetőnek. És ekkor meg is könnyebbültem, mert az Ördög-réten is pont egy ilyen piros-fehér kódra leltem. Szóval jó kódot fotóztam le előzőleg is.

A hegyre vezető úton nemsokára a kosborok is virágoznak, tehát botanikai csemegékre vadászóknak is érdemes lesz útba ejteni a hegyet. A tető közelében  egy piros pólós srácot értem utol, aki egy kék Löwenbräu remek társaságában túrázott. A tetőtől megint nekiiramodtam, közben sűrűn nézegettem jobbra és balra a kódot keresve.

Már a sárga háromszög kereszteződésénél jártam, de kód még mindig nem volt sehol. Egy bajszos, idősebb úr is a kódra vadászott, szintén sikertelenül. Éppen Laci csörgött rám, hogy merre járok. Ő is megerősített abban, hogy hiába keressük itt a kódot, mert nem volt sehol. Ő már célba ért, de inkább nem vár meg, hogy hazavigyen. Semmi gond, vonat van bőven, valahogy hazajutok. Mivel Imre nem foglalkozik se a kódok meglétével, se az útvonal szigorú betartásával, az úr inkább az előírt iránnyal ellenkező irányba, a zöldön indul el, mivel múlt héten pont jött már erre és a változatosság, mint tudjuk, gyönyörködtet. Engem gyönyörködtet eléggé a sárga háromszög is, mert még sosem jártam erre, ahogy a Zörög-hegyen se, ami valójában Zörög-tetőként szerepel a térképen. Talán a kis sárga házikó az első ismerősnek tűnő hely, két éve a Reguly Antal emléktúrán haladtam el a közelében.

Megint széles úton kocogok tovább. Egy helyen kidőlt fa zavar meg előrehaladásomban, mint ahogyan a szemből érkező bicikliseket is. A mögöttem jövő István azt mesélte, hogy amikor ő arra járt, már éppen darabolták autósok a valószínűleg frissen kialakult útakadályt. Ahogy lefelé kocogok, ismerősnek tűnik egy terepruha+sör kombó: Gál Viktor az egy ismeretlen fiatal lány társaságában. Csatlakozom hozzájuk, hiszen nekem se muszáj kocognom végig. Együtt tesszük meg a porva-cseszneki kitérőt a vasútállomáshoz, ahol mindenfelé keressük a bélyegzőt, például a büfében meg a vasutas múzeumban. Végül aztán egy oszlopnál sikerül pecsételni igen haloványan.

Innen már csak végig kell sétálni a vadregényes Cuha-völgy jobban járható felső szakaszán, ahol azért szintén át kell ugrabugrálni pár patakon, ügyelve a cipő szárazságára. Ez nem mindig sikerül. Közben adunk az újonc túrázólánynak pár tanácsot százasok teljesítéséhez, hiszen aki 85 km-t tud gyalogolni, az fog tudni 100-at is. Vonat zakatol a töltésen, ferrátázók akasztgatnak a szemközti sziklafalon, családok sétálnak fel s alá. A Cuha-völgy mindenhogyan szép, bármelyik módozatot is választja is az ember. 

Szép és kellemes nap volt ez számunkra is, a Bakony és a húsvét kombinációja mindig bejön. És a legjobb, hogy a hazaúton se kell gondolkodni már, mert az éppen érkező István egyenesen hazavisz mindenkit. Bár ennek az az ára, hogy a hőn óhajtott lángosról és a sörről le kell mondanunk most az amúgy is kirándulókkal telezsúfolt büfék valamelyikében.

„Mi zörög, mi zörög, a sűrű erdőben...”

Strava-link: