Akinek a 💓e a teljesítménytúrákért dobog, nem mehet el szó nélkül a 💔Szív Trail Instant💔 mellett, annak ellenére, hogy egy viszonylag új instant kihívásról van szó. Főleg, hogy hamarosan teljesítménytúrát is szerveznek belőle, mikor máskor, mint a szerelmesek ünnepe 💕, azaz Valentin nap alkalmából. Ennek a túrának kapcsán a nem 💗bajos ultrások 💔e is szaporábban dobog, mivel létezik belőle egy 84 km-es Chili🌶 változat, valamint egy igen erősre sikeredett 210 km-es, öt körös Ultra változat is.
Engem is 💘en talált a legújabb őrület, így 💖es örömest vállalkoztam a teljesítésre. Azonban bánatos 💗vel szemléltem az időjárás alakulását: hó, hó és még több hó a héten, mellette sarkvidéki hideg. Lassan már az ember 💙e is jégből lesz... Egyik szemem sír, a másik nevet: ugyanis 💗ből szeretem az igazi téli havas időt❄, de egyben tisztában vagyok avval, milyen nehézségeket hoz magával, ha a túrázást nézzük. 🐰💛ű Berninek azonnal a gatyába került a 💜e, nem is jelentkezett a keményvonalas túraarcok igazi hétvégi kihívására, a Téli Ország közepe 120-ra. Pedig ahogy a mellékelt ábra mutatja, az se volt lehetetlenség, voltak teljesítők.
Úgy gondolkodtam, hogy igazán nem 💚sebészet egy maratoni kört menni a Budaiban, ha más 🦁💗ű túrázók tudnak egy 120 km-eset is gyalogolni lenn az Alföld tengersík és eléggé fagyzugos vidékén. Mint tudjuk: Nincs rossz idő, csak rosszul öltözött turista. Úgyis vannak még terveim evvel a körrel kapcsolatban, az időjárás 💗e meg úgysem fog megesni rajtam se most, se máskor.
Innen indul a mai móka
Addig kapacitáltam tehát magam, amíg pontban 7 óra 10 perckor ott találtam magam szombat reggel a Hűvösvölgy Nagyhíd villamosmegállóban és éppen az órámon készültem megnyomni a Start gombot. Kardio💗 edzésre fel, indulás! Egyelőre egy sárga pehelykabátban, állig becipzározva, hiszen keményen röpködtek a mínuszok. 💔esen visszaszálltam volna a villamosra, hogy inkább visszadöcögjek vele a jó meleg lakásba, de innen már nem volt hátraarc: 42 kilométer, emelkedők-lejtők sorra egymás után, mint a szinuszgörbe egy EKG-n💝. Elvégre ez a 💔 Trail, legyünk hűek a névhez.
A villamosmegállóval szemben egy karácsonyfa fogad
Fájó 💔vel nekiveselkedtem tehát a görbe egy felszálló ágának a Szerb Antal utcában, a zöld turistajelzést követve. Felérve a görbe első magaslatára a jelzés elhalad a Szent Ferenc 💔kórház közelében, ahol kardiológiai betegek rehabilitációját végzik. Pár éve 💔beteg édesapám is itt lábadozott, akit talán az utolsó pillanatban mentettek meg az orvosok. Mindenféle vegyes érzések keringtek bennem, amikor nehéz 💔vel elindultam a Gyémántos lépcsőn lefelé.
Gyémántos lépcső
Már nem sokáig haladhattam kövezett utcákon, a hárshegyi Béke Gyermekotthon, valamint a Ferenc-halom szomszédságában ugyanis bevetettem magam az erdőbe egy kis időre. Szerencsére kis ösvényt tapostak a hóba az arra járók, annyira nem volt nehéz előre jutnom. Hamarosan aszfaltra válthattam. Ezen a szakaszon egyelőre még a felszerelésem alakítgattam. Mit hova tegyek, hogy ki ne essen a téli zsákomból, ami egyébként nem a 💗em csücske.
Béke Gyermekotthon
Szép épület a Dénes utcában
A Tündér-szikla
Disznófő étterem volt valamikor
Kis hóember köszönt rám 💗élyesen
Mire felértem a Dénes utcán és átkeltem a forgalmas fűúton, rájöttem arra is, hogy a pehelykabát bizony hosszú távon biztosan rám hozza a 💗infarktust, ha végig viselni akarom. Így hát begyömöszöltem a táskám egy megfelelő rekeszébe. Innentől szerencsére minden a helyére került és könnyű 💗vel haladhattam tovább az útvonalon, ha azt leszámítjuk, hogy a túraútvonalat ábrázoló grafikonnak megint egy felívelő ágához volt jó sokáig szerencsém. Felkapaszkodtam a Tündér-szikla mellett, áthaladtam a Libegő alatt, majd a Tücsök-rét szomszédságában, ahol csodák csodája, senki se szánkózott. Szomorú 💗vel szemléltem meg a szebb napokat látott Disznófő-forrást és az egykori éttermet, valamint a feljebb lévő állatos kunyhót. Az Anna-rét környékén már nagyobb volt a jövés-menés az eddigieknél. Az első szánkózók ugyanis már kirajzottak a lejtőkre. Ugyan ez a sport már gyermekkoromban belopta magát a 💗embe, most fájó 💗vel el kellett búcsúznom ettől a kellemes helytől, anélkül, hogy egyet is csúsztam volna.
💗esen csúsztam volna egyet
Makkosmária felé vettem az irányt kocogva. Volt egy olyan sejtésem, hogy ez a túrának azon szakasza, ahol még tudok valamicskét hozni az időmön. Már induláskor voltak olyan kétségeim, hogy a terepviszonyok miatt esetleg kicsúszhatok a 11 órás szintidőből vagy talán nem is fogom tudni befejezni azt. Menet közben 💗élyesen üdvözöltem a szembe jövő túrázókat, itt már voltak páran. A kegytemplom mögött jobbra kanyarodtam, majd a zöld keresztről a Szent Jakab zarándokútra váltottam. Vagy nem is, mert az már egy ideje együtt haladt az előbbi jelzéssel. Házak között szlalomoztam lefelé, hogy kilyukadjak ahhoz a körforgalomhoz, ahol egy nagy Lidl is van. Ami a 💗emen, az a számon: nem titkolt szándékom evvel a bejárással, hogy feltérképezzem az útvonal infrastruktúráját: merre találok boltokat, pékségeket, éttermeket, falatozókat vagy alkalmas depó- és alvóhelyeket egy majdani ultra teljesítéshez. Itt Budakeszi vonzáskörzetében rengeteg alkalmas helyet találtam ezen a nagy szupermarketen kívül is, rajta az útvonalon.
A váltóállítóknak nehéz dolga van most
Makkosmária
Ha eddig nem tudtátok volna... 💗esen!
A buszállomáson áthaladva végigmeneteltem a falu széléig, egészen a Mamutfenyőkig a zöld kereszten. Ez a barátságos helyet például jó 💗vel tudom ajánlani alvásra és depózásra. Repesett a 💗em örömében, ahogy elnéztem a felakasztott etetőre szálló kis madarakat: itt rájuk is gondoltak. Jöttek kis cinkék és nagyobb szajkók is. A fákon mókusfészkeket is felfedeztem. A kedves kis képekkel illusztrált tanösvényről a lovarda felé vettem utam. Ahogy elértem a TV-s sorozatból ismert „Ökörapáti” magasságát, kezdett egyre viszontagságosabb lenni az út a kitaposottság csökkenésével arányosan. De egyelőre helyén volt a 💗em: küzdöttem magam derekasan előre az egyre magasabb hóban.
Mamutfenyők
Kis parkos rész a Mamutfenyőknél, ami akár pihenésre is alkalmas lehet
Kezd aggasztó lenni a hóhelyzet
Igazán vészes csak a műútátkelés után kezdett lenni a helyzet. Innen jóformán már emberi nyom se akadt. Talán mindössze egy ember haladt erre, ő is még a pénteki havazás előtt. Állatnyomok voltak viszont bőségesen, csak éppen sokat nem segítettek. Szóval nem volt valami 💗melengető a helyzet innentől. Nem is beszélve arról, hogy megint egy hosszas, elég 💗ós emelkedő várt rám. Elég nagy 💛ás volt itt felmenni. Ahonnan kezdve az utolsó nyomok is eltűntek meg úgy 💜tam, mint a torkosborz. Vele nem találkoztam, csak egy dámszarvas bikával, ami szintén jól meg💛atott, egyem a 💗ét: mire előkaptam a telefonom, már csak a popóját sikerült lencsevégre kapnom. Amire rázoomoltam, már csak a hűlt helye maradt. A legnagyobb 💜atás ebben a szűzhavas történetben az volt, hogy hiába volt rajtam vízhatlan zokni és kamásli, a lábam eddigre csuromvizes és fagyos volt. Jól jött volna valami 💗melegítő most. De egyelőre csak azt remélhettem, hogy inkább utóbb, mint előbb, felérek majd a Katonasírokhoz, ahol véget ér az emelkedő. És hátha egy kicsit többen jártak ott előttem – ha máskor nem, a múlt heti BHTCS-n. Persze akkor negyedennyi hó sem volt. Ezen a szakaszon most simán a bokám fölé ért a hóréteg.
Lovarda a műút mellett
Katonasírok behavazva
Egy nagy kő leesett a 💗emről, amikor odaértem a sírokhoz és láttam, hogy erre a legutolsó havazás óta is jártak emberek, ha nem is sokan. Később még 💗derítőbb lett a helyzet: megjelent a turistaúton egy autónyom. A nyomvályúban az előbbiekhez képest egész gyorsan tudtam előre haladni. Kicsit vidámabb lett a hangulatom és valamivel több reményt fűztem a teljesítéshez, mint nem sokkal ezelőbb. Élmény volt szemlélni a szép havas napsütéses, ámde néptelen tájat. Az első túrázók a Nagy-Kopasz közelében jelentek meg, amikor a (már) nem létező kék keresztről a zöld háromszög jelzésre váltottam. Innentől megint 💚tam a fogamat, mert bár jártak erre emberek, az út mégse volt rendesen letaposva. Szerettem volna belekocogni a lejtőbe, de sajnos nem volt haladós a művelet. Annyira nem, hogy egy alattomos árokban orra buktam. Mögöttem meg éppen érkezett egy gyorsabb és ügyesebb terepfutó srác, aki biztos jót mulatott rajtam, ahogy élő hóangyalként elterülök az úton. Szerencsére nem vettem a 💗emre a dolgot, hanem igyekeztem tovább Nagykovácsi irányába. A faluba érve egy kis frissítőre fájt a 💗em, mivel nem volt kedvem megállni a 💗dermesztő hidegben, hogy a jéghideggé vált elemózsiámból szemezgessek. Inkább egy jól fűtött cukrászdát vizionáltam forró kávéval és francia krémessel. De sajnos a Kovács cukrászdát nem találtam nyitva és a főtéren is minden zárva volt. Éppen egy autóból kiszálló ember is engem kérdezett, nem tudok-e valami jó kis cukrászdát errefelé. Hiába esett meg rajta a 💗em, nem tudtam semmit se ajánlani, hiszen magam is hasonló gondban voltam. Sajnos a főutcán semmi alkalmas helyet nem találtam, viszont beugrott, hogy a BHTMCS-n mintha egy bevásárlóközpont mellett mentem el volna a református templom és a temető vonzáskörzetében. Emlékeim nem csaltak, a komplexum tényleg ott volt. Hamar rá is találtam egy kis francia kávézóra, az á tablera. A disznótorost ajánlgató szomszéd étteremmel szemben hamar el is csábította a 💗emet, így hát betértem. Csupa külföldi vendég ücsörgött bent és ennek megfelelően az árszabása is kicsit a 💗embe markolt, de a muszáj nagy úr, így hát rendeltem két muffint és egy melange-ot. Ugyan elvből nem szoktam pénzt kiadni olyan süteményekért, amit saját magam is megsütök könnyedén, de szerencsére a muffinok nem okoztak csalódást, igen kedvesek voltak a 💗emnek, nemkülönben a finom mézes kávé.
Nagykovácsi templomtere
Egy nem túl💗barát💗erősítő, ami nélkül nehéz lett volna folytatni
És az étlapon is megjelenik egy 💗...
Vérzett a 💗em, hogy ki kell mennem a zord mínuszokba megint, miután jól átmelegedtem. Sajnos az elázott lábamon már ez sem segített. Tűrnöm kellett a hideg és nedves érzést és az egyre az ujjaim alá gyűrődő zoknim által okozott kellemetlenséget. A jól ismert zöld jelzésről a kálváriánál a lila Mária útra váltottam, ahol még sose jártam. A Mária út elvezetett az Országos kékre, ahonnan megint ismerős volt a terep. A 💙 Trail azonban nem volt irgalmas 💗ű: most jött az igazi mumus szakasz, a Remete-szurdokba vezető lejtő. A 💗bajt hozta rám, amikor egy meredekebb szakasznál sikerült megint talajt fognom a hómacska ellenére is. De végül szerencsésen lejutottam. A máskor oly sok fejfájást okozó patakátkelésnél nem voltam 💗bajos: mivel be volt fagyva a patak, egyszerűen csak átlépkedtem rajta.
Kálváriatemplom: itt kell jelzést váltani
Kis 💗derítő momentum
Remete-hegyi kilátás
Most már Budaliget és Máriaremete utcáit tapodtam. A kegytemplom parkján átvágva a kék kereszt jelzésre nyergeltem át, aminek ezt a részét szintén nem ismertem eddig. Újdonság volt a francia iskola, az uszoda, majd később a Klebelsberg Kultúrkúria utáni Mosbach park is, most már Pesthidegkúton. Innentől már a kilométerek nyomasztó súlya se nyomta a 💔emet annyira, mert már kevesebb volt belőlük 10-nél. És még bőven világos volt. 💗emet szintén vidította a kis mulatságos hóember, ami az egyik porta kapujában csücsült. A Nóra utcában is találtam egy kis éttermet, így tulajdonképpen elmondhatom, hogy az urbánus részeken szinte mindenhol tudok találni frissítést majd.
Aranyos betlehem Máriaremetén
A máriaremetei kegytemplom
Sarlós Boldogasszony templom Pesthidegkút Ófalu részén
Klebelsberg kúria
A Gazda utcán elhagytam a települést és Gercse öreg temploma felé irányultam. A templomnál avval szembesültem megint, hogy mivel mindenki inkább a műemlék épületet nézné meg, senki se halad a nekem előírt kék kereszten. Megint 💗óágra kerültem. Ez azt eredményezte, hogy kitehettem a 💗emet-lelkemet, mégse haladtam előre elég gyorsan a magas hóban.
Két szembe jövő kutyasétáltató szerencsére megnyugtatott, hogy hamarosan elérem azt a részt, ahol az autók már lenyomták a havat a turistaúton. 💗ből jövő hálát rebegtem. Innentől már hóakadály nem hátráltatott, elég volt így is a sok meredek emelkedő a Hármas-határ-hegyig a Vihar-hegyen keresztül. Szerencsére friss emlékeim voltak: egy hete sincs, hogy bejártam holdvilágnál ugyanezt a szakaszt csúcsokat keresgélve.
Vidám hóember Pesthidegkúton
Oda még fel kell menni!
És még mindig világos van...
Mivel még mindig bőven világos volt, mire felértem, nem hagytam ki, hogy körülnézzek a Guckler-kilátóból is. Vérzett a 💗em, hogy nem csatlakozhatok a kilátó körüli lejtőkön ródlizókhoz. Lefelé megint kocogó üzemmódba kapcsoltam, hogy gyorsabban fogyjanak a hátralévő kilométerek. Fenyőgyöngyénél egy helyes hólányt formáztak ügyes kezek egy padra, ami egészen meglágyította kő💙emet. Már csak át kellett buknom az utolsó magaslaton, a Látó-hegyen, hogy beérjek a célba. Az Árpád-kilátónál is vetettem egy pillantást a városra. Itt majdnem sikerült rossz irányba folytatnom a vándorlást. Remélem, Sanyi nem lesz szőrös 💙ű, és elnézi nekem az apró úttévesztést. Végül rátaláltam a zöld jelzésre és lekocogtam a 11-es busz végállomásához, majd folytattam utamat az Apáthy-szikla felé. Itt ha működött volna, kipróbálhattam volna az itteni legújabb főattrakciót, az ide tévedő turistákat tiltott helyen tartózkodásért hatósági 💙óskodással riogató reflektort és hangosbemondót. De be kellett érnem a puszta panorámával, aminek megcsodálását tiszta 💗vel tudom ajánlani bárkinek.
Fent a Hármas-határ-hegyen
Itt is sokan szánkóznak
💗döglesztő hóasszony
Az Árpád-kilátóból is kinéztem
Most már csak le kellett óvatoskodnom a havas-jeges lépcsőkön, hogy a célként szolgáló villamosmegállóhoz érjek. Rendesen dagadt a 💗em a büszkeségtől, hogy ilyen nehéznek számító körülmények között sikeresen a végére jutottam ennek a kalandnak, ráadásul még sötétedés előtt. Visszahúz ide a 💗em, így hamarosan olvashattok többet is a 💗 Trailről a tollamból. Hiszen mindig 💗esen kiöntöm a 💗em a túráimmal kapcsolatban.
Az Apáthy-szikláról is megcsodáltam a kilátást
A villa, melynek tulajdonosának 💗ügye borsot törni a túrázók orra alá
Egyetlen nagy kő nyomja csak a 💗emet: jövő szombaton hasonló körülmények között kell teljesítenem a 60 km-es gerecsei LeFaGySz-ot is. Azt hiszem fel lehet kötni a fehérneműt és ha csak rágondolok, máris nyúlhatok a 💘gyógyszeremért...
És körbeértem: meglett a 💗 forma
💔💕💖💗💘💙💚💛💜💝💞💟💔💕💖💗💘💙💚💛💜💝💞💟💔💕💖💗💘💙💚💛💜💝💞💟💔💕
💗 küldi 💗nek 💗esen a tracket, ami egészen 💗 alakú:
Mintha dézsából öntenék, úgy ömlik az eső a szélvédőre az alföldi éjszakában. Az ablaktörlő is alig bír el a mennyiséggel, az útfelületen megálló víz szanaszét fröccsen, ahogy áthajtunk rajta. Másnapra mínuszok várhatók, és ha ez a csapadék ráfagy az utakra, az egyáltalán nem lesz muris. Merthogy a BHTCS előestéje van, amikor a Vajdaságból Budapestre tartunk éppen a szakadó esőben.
Kellett nekem benevezni! És akkora marha vagyok, hogy a leghosszabb távra neveztem. Mivel nem tudtam eldönteni, hogy most érkezett-e el az idő debütálásomhoz a BHMTCS-n, vívódtam össze-vissza, aztán mikor végül elküldtem a nevezésemet, nem csekkoltam le, mit is jelöltem be az előző oldalon. Legvégül arra jutottam, hogy megyek Bognár Lacival megint BHTCS-zni, hagyom a fenébe még idén a hosszabb verziót. Bár van egy álmom, és az pedig az, hogy egyszer becserkészem a még távolabbi csúcsokat is szintidőn belül. De talán nem jött el még ennek az ideje. Szóval elküldtem a nevezést, megjött a visszaigazolás, amin az állt, hogy gratulálnak a BHTMCS nevezésemhez. Francba, most már nincs visszaút! Mehetek rohangálni a Budaiba, mint egy mérgezett egér, éjnek idején, ráadásul Laci nélkül.
A jelen ábra pedig úgy mutatja, hogy indulhatok a szottyos, jeges Budaiba csúszkálni, mint malac a jégen. Ekkor még nem tudom, hogy a Budaiban egyáltalán nem esik. Se eső, se hó. Annyi biztos, hogy maradt viszont egy kis hó a hétről, ami vagy lefagyott vagy sem, megnézni már nem lesz időm a szűkös fél nap alatt a túráig. Ráadásul fagyos időt mondanak, és talán ez a jobb verzió a sarasnál. Szóval még bármilyen időjárási körülmény létrejöhet, az is, hogy még ha hómacska segítségével is, de közel ideális útviszonyok lesznek az esti szerepléshez.
Most kell igazán bátornak lenni, merni nagyot álmodni. Indulás előtt be is üt a lámpaláz, ami azt eredményezi, hogy tiszta zizi vagyok, mintha életemben először ultráznék. Fordítva veszem fel a cuccaim, nem találom a kellékeket, végül pedig otthon hagyom a kanalam a leveshez. Bánt a dolog, de vissza már nem akarok fordulni emiatt, majd lesz valahogy. Vagy nem eszek levest, úgyse a kedvencem a tésztaleves, vagy próbálok kunyerálni valahonnan evőeszközt. A hosszú utazást Nagykovácsiig inkább arra kéne használni, hogy végre lehiggadjak. Nagyjából sikerül is, egészen addig, amikor már a faluhoz közeledve, a buszon veszem észre, hogy a Mapyn nem cseréltem át az ingyenes országot Szerbiáról Magyarországra. Nem szerencsés, mert a Mapy rengeteg adatot zabál, aztán lehet, hogy nem is lesz mindenhol adatkapcsolat, amerre megyek. Letöltöm gyorsan Pest vármegyét az adatbázisból.
Hangulatos betlehem fogad a túra rajtja előtt
Aztán be is állok a hosszúra nyúlt sorba a plébánia ajtaja elé. Még korán van ugyan, csak a babatávos BHKCS-sek rajtolnak egyelőre. De jó lenne bejutni és mielőbb megtudni, milyen plusz csúcsokat fundált ki nekünk a szervezőgárda. Lehuppanok Börcsök Andris mellé, aki máris mondja: Tarnai-pihenő, Széna-hegy, Kauzál emlékmű a Zsíros-hegyen. Szerencsére egyik se okoz kellemetlen meglepetést. A Tarnait bele is terveztem az útvonalamba, abból a megfontolásból, hogy nem véletlenül hívták fel a szervezők az ottani természetvédelmi korlátozásokra a figyelmünket. Így legyen lottó ötösöm! A Széna-hegy pedig jóformán a sárga kereszten van, még kitérőt se jelent, mert úgyis arra mennék a Meszes-hegyre – szintén a korlátozások miatt már nem lehet a meredek szakaszokon zúzni. A Zsíros-hegynek pedig két éve bejártam minden zegét és zugát, keresve a pontot a hatalmas ködben, így akkor erre az emlékműre is ráakadtam, meg egyébként is pont oda visz a kék háromszög jelzés. Már csak Botos kollégát kell megvárnom, akivel végül azt a paktumot kötöttük, hogy az első pontot együtt gyűjtjük be. Lacit végül nem sikerült rábeszélnünk az éjjeli kalandra. Most úgy módosult a műsor, hogy ebből a együttes begyűjtésből két pont is lesz.
Az ottlétem Andris számára is hasznos, mivel tőlem tudja meg, hogy a két felkeresendő zsíros-hegyi pont nem csak egy nüansznyi távolságra van egymástól. A Budai-hegység e távoli fertályában ugyanis sok a névazonosság, amit a szervezők ki is használnak: van két Kálvária-domb (az egyik egybe írva Nagykovácsin belül). A még távolabbi örömökre vágyóknak még Kálvária-hegy is jut. Zsíros-hegy kettő akad, de van Zsír-hegy is az egyik szomszédságában, van Fekete-hegy, Fekete-fej, Fekete-tető, amit ha összekeverünk, jön a feketeleves, Kecske-hegy, Vörös-kecske-hegy, Vörös-pocsolyás-hát (szóval ne bízzuk a kecskére a vörös káposztát), sőt még Vörös-hegy is, de az a Budakeszi Vadaspark elzárt területén belül, úgyhogy attól nem kell tartani. Hárs-hegyből is ott virít kettő a térképen, az egyik Hársbokor-hegy álnéven is fut a Budakeszi Vadaspark turisztikai részlegén. Szóval ügyelni kell ezekre a finomságokra, de legfőképp a szintadatokra, mert azok segítenek a beazonosításban. És vannak akik csak most dobják össze sebtiben a trackjüket... Nekem már szerencsére kész gpx-em van (több is), már csak élesítenem kell a legjobbat, mikor István megérkezik. Bár azt látom már, hogy csúszott bele hiba, mert véletlenül mégis sikerült beleraknom az egyik meredek ösvényt a Meszes-hegynél. De ennyi baj legyen, tudom fejből a kerülőutat is, annyit tervezgettem otthon.
Istvánra várakozva még üdvözlöm az ismerősöket és egyben sorstársakat: Fiala Petit, Borosnyay Palit, Szabó Attilát, Kovács Zsoltot, Görög Adrit, a messziről érkezett Gelencsér Zolit, aztán Wehner Gézát is, bár ő nem vesz észre. Aztán végre István is belép az ajtón, nemsokára rajtolhatunk is, amint sikerül rajtidőt szereznünk. Szerencsére sokan már nem tolonganak érte.
A Zsíros-hegy, Kauzál István emlékmű
És már trappolunk is Nagykovácsi főútján, kerülgetve a csúszósabb jég- és hófoltokat, igyekszünk nem elüttetni magunkat a késői időponthoz és kistelepüléshez képest elég élénk autóforgalom szereplői által. Elég bosszantó, amikor még az erdő menti kis utcában is többször félre kell ugrálni. Már ekkor látjuk, hogy a hómacskákat nem hiába hoztuk magunkkal, mert az első meredekebb felfelénél a havas erdőben kis híján visszacsúszunk. Az emlékműnél meg is macskásodunk gyorsan, a pecsétet pedig beütjük menetlevelünkbe. Közben sikerül pár tétován ténfergő túratársat is útba igazítani. Innen aztán spurizunk is a Muflon itatót mellőzve a közös kék-sárgán a Kálvária-domb irányába. Váltogatjuk a kocogást és a gyaloglást, mikor melyik kényelmesebb. Istvántól meg tök rendes, hogy tekintettel van arra, hogy hosszú távos vagyok és hajlandó kocogni. Felfelé nincs ilyen gond, István diktálja az igen erős tempót, aminek felettébb örülök. A sárga felesleges kanyarját kihagyjuk, elrobogunk a Kerek-hegy mellett. Egy helyen majdnem elmegyünk rossz irányba, de szerencsére hamar rájövök, hogy korai lesz még lekanyarodni. Arra majd a műútnál kerül sor, ahonnan teljesen ismeretlen vizekre evezünk (jobban mondva ösvényekre tévedünk). Ezen az aszfaltos úton eddig ugyanis mindig csak átkelni volt szerencsém, azt mondjuk számtalan alkalommal. Az itt átszáguldó autósok biztos nem is értik, mit téblábol itt ennyi fejlámpás idióta ma este a kerek-hegyi átmenő forgalmat akadályozva.
Hamarosan kiderül, mit is rejt számunkra a Kálvária-domb észak-nyugati oldala. Hát semmi jót. Meredeken felfele kapaszkodunk, sziklás zergeösvényen, néha szó szerint kézzel is. Felérve meg mélyen behajló cserjék között bujkálunk ide-oda kacskaringózva. A bányaudvar fölött rostokoló pontőröket végül gond nélkül megtaláljuk, megkapjuk a csokinkat és a második pecsétünket is. Arrafelé megyünk tovább, ahonnan tavaly érkeztünk ugyanerre a pontra. Sajnos igen hamar eljön az a pillanat, amikor Istvántól búcsút kell vennem, ő megy jobbra a Remete-szurdok irányába BHTCS-zni, én meg a távolabbi csúcsok felé veszem az irányt. Nem tudom, hányan választották még ezt az óramutató járásával megegyező irányt, ami valamiért népszerűtlenebb mindig. Annyira, hogy a Fekete-fejig egy lélekkel nem találkoztam ezután. De ez számomra inkább előny volt mint hátrány. Pont így akartam: egyedül cserkészni be a csúcsokat az éjszakában, senkihez se alkalmazkodni, csinálni mindent a legjobb tudásom szerint. Ha jó tervem van, sikerülni fog, ha nem, az időveszteséget jelent és akkor garantált a bukta. A királytávot ugyanis csak vérprofi terepfutóknak javasolják a kiírásban. Nos én se vérprofi nem vagyok, se terepfutásnak nem titulálható az, amit ekkora távon, ilyen szintadatok mellett produkálni szoktam. Azonban szigorúan a számokat nézve se muszáj végigfutni a tervezett utat, de ehhez elengedhetetlen a magabiztos tájékozódás, hibátlan útvonalkövetés és a jó útvonalterv. Nos, én ebben az utóbbiban tudok itt esetleg labdába rúgni, nem a tempó terén. 10-11 óra ötvenvalahány kilométerre elosztva erős túratempó mellett is megvalósítható. De ehhez tényleg gyorsan kell gyalogolni, az ellenőrzőpontoknál időt veszíteni pedig nem szabad. Sajnos túl jónak ezekben a pontokban se találtatok, nem kétséges, hogy be kell vetnem a kocogás csodafegyverét a csatában. A síkokat és a lefeléket kocogom tehát, a felfeléket gyalogolom. Lazsálni ritkán szabad csak.
Ritka élmény a Kálvária-hegyen
Ezeket tartom szem előtt a Kálvária-hegy felé tartván, végigcsattogva Budaliget jéghideg és néptelen utcáin a hómacskámban. Egyszer felkerült a Zsíros-hegyen a lábamra és azt már ott láttam, hogy nincs az az isten, hogy lekerüljön róla. (Az Ultraflow talpa túl széles, a grődli gumija pedig túl szűk.) Egészen a túra végéig ott marad, még ha a fene fenét eszik is. Próbáltam macskás mivoltomban mindig az út szélére hányt hóban haladni, hogy kíméljem a cicámat. És közben alig vártam, hogy kijussak az utcák útvesztőjéből. Itt ugyanis folyton néznem kell a telefont és néha még így is sikerül fölösleges farkincákat beiktatni. A kezem meg fázik kesztyű nélkül, így boldog vagyok, amikor egy ismerős és egyértelmű erdei ösvényre jutok végre. De itt még egy darabig számomra szinte teljesen szűz terepen haladok, átkelek valami igen mély betonmederben folyó patakon, aztán bejutok egy a Les-hegy alatti kiserdőbe, ahol talán már egyszer jártam, az se mostanában volt. Innen teljesen ismeretlen utakon jutok fel a Kálvária-hegyre. A feljutás vége igen meredekre és sziklásra sikerül, de azt legalább sejtettem eddig is, hogy ez bizony ilyen lesz. Panorámafotózás alibije mögé bújva szusszanok kicsit az egyik kiszögellésen, aztán meghódítom a csúcsot a keresztekkel. Az igazolási lehetőséget szerencsére nem sokat kell keresni, ott lóg a genoterm a pecséttel és a pecsétpárnával a középső kereszt hátoldalán. Sikerül egy elég jó képet készítenem, ami visszaadja talán, milyennek is látta a magányos vándor ezt a csodálatos éjszakát: telihold, csillagfényes, csendes havas éjszaka, a csillagok tükörfényei lent a völgyben pislákolnak a települések fényei formájában. A kálvária sötét keresztsziluettjei jelképezik a ránk váró nehézségeket. Ha kapok elég erőt odafentről, azért elcipelem őket a hátamon. A távolban szépen kirajzolódik a hegykoszorú, ahol még három további extra csúcs vár ma éjjel, és sok-sok kihívás. Most még nem tudom pontosan, milyen formában. Csak sejthetem. És menet közben élvezhetem a holdsütötte téli éjszaka összes szépségét.
A következő pontnak még a pontos helyét se tudom, mivel az még a térképen sincs fent. Vihar-domb, két éve Péter is hiába kereste a nagy ködben. Nem túl biztató. Belőni szintadatok alapján is nehéz, találomra választottam ki a helyet a leírást használva támpontul. Ha jól tippeltem, akkor szerencsém van. Ha nem, az időveszteséget jelenthet és/vagy pontkihagyást. Addig azonban van még kocogni-/gyalogolni való végig a Szarvas- és Tök-hegy ösvényein. Végül beletorkollok a zöld jelzésbe, ami a Csúcs-hegy oldalában vezet ki a Virágos-nyeregbe. Innen az országos kékre váltanék, de egyelőre csak valami vadcsapás szerű ösvényre sikerül lelnem, ami reményeim szerint eléri valahol a kéket. Amíg keresem az utat, az égbolton átszáguldani vélek egy hullócsillagot. Valószínű, hogy nem a szemem káprázik, mert jó eséllyel a Quadrantidák egyik képviselőjéhez volt szerencsém. Ilyenkor a babona szerint lehet kívánni egyet. Jelen helyzetemben mi mást kívánhatnék, mint egy sikeres teljesítést. Csoda csodát követ, mert amint szuszogok felfelé a Vihar-hegyre, az egyik fán meglátok egy pici sárga fényt. Szoktak feltenni turisták itt-ott kis fényvisszaverőket valamilyen okból, gondoltam, ez is egy közülük. A pont azonban megmozdult közeledtemre, aztán huss, egy pici lompos farkú állatka menekült előlem. Nem tudom, miféle lehetett, menyétnél kisebb volt, a farka is lomposabb, már-már hódéhoz hasonló, viszont a mókusok ilyen késői időpontban már alszanak, a pelék meg köztudottan éjszakai állatok, de ilyen időtájt rendkívül hosszú téli álomra hajtják a fejüket. Mégis talán valami álmatlanságban szenvedő nagyobbacska pele lehetett, amit elriasztottam. Ezt a véletlen találkát is jó ómennek véltem. Talán csont nélkül megtalálom a Vihar-dombot, aminek vélhető helyétől már csak pár száz méter választ el. Hát hogy a viharba' ne találnám meg!
Repülőbaleset emlékére állított emlékmű a Vihar-hegy és a Hármashatár-hegy között
Azért kis hibát vétettem, majdnem sikerült felkapaszkodnom a Hármashatár-hegyre, már éppen a magassági pontnál jártam, mikor észbe kaptam a telefonomat megnézve, hogy bizony azon a hóban szépen kirajzolódó keskeny ösvényen kellett volna bemennem az előbb. Fölöslegesen másztam fel, ráadásul a kis ösvényke is ugyanúgy emelkedett, mint az előbbi út, csak éppen egy emlékműhöz lyukadt ki. Jól is jött, hogy kedvem támadt lefotózni a nagy lihegésben. Ez az 1982-ben történt HA-ANL repülőbalesetnek emléket állító oszlop is egy jó példa arra, hogy az ember sosem lehet annyira elbizakodott, hogy kijelentse, hogy töviről-hegyire ismeri a lakóhelye környékén lévő erdőségeket. Bizony ennek eddig még a létezéséről se tudtam. Kicsit izgultam, mert eddig pontnak a nyomát se láttam. De mihelyt feljebb kapaszkodtam, meglett az is, pont azon a kilátóhelyen, ami a tervezéskor szemet szúrt. Kicsit fellélegezhettem, mert egyik legnehezebb feladatnak eleget tettem. Most viszont majdnem, hogy még nagyobb kihívás előtt álltam: a kékről le kellett ereszkedni a sárgára a sziklás hegyoldalban valami lélekveszejtő zergeösvényen, amit most tapostam először. Itt is jól jött bizony a jégkarom, sőt még a magashegyi jártasságomnak is hasznát vehettem. Azért leesett egy kő a szívemről, amikor végre a sárga jelzés biztos talaját tapodhattam.
Az Újlaki-hegyen
És most az Újlaki-hegy után jön még a Kitörésről ismerős hírhedt lejtő... Bár az már az előbbiek tükrében gyerekjáték lesz. Az Újlaki-hegy megtalálása a sárgán nem jelentett nagy kihívást, ott volt a pont a legmagasabb kiszögellésen. A lejtőn is szerencsésen lejutottam némi távolból jövő kutyaugatással kísérve, és a Vadaskerti-hegy nyergébe is odaértem hamarosan. Bár az összes tervezőalkalmazás lentről való megközelítést javasolt, én mégis úgy okoskodtam, hogy kár szintet veszíteni, ha nem olyan sűrű a növényzet, hogy ne lehessen nagyjából szintben, egyenesen a nyeregből eljutni a tényleges csúcsra. Szerencsére nem volt semmilyen áthatolhatatlan bozót, sőt egy keskeny kitaposott ösvény is kirajzolódott a hóban. Mekkora mázli ilyenkor a hóréteg, rengeteget segít. Elindultam tehát az utacskán és eljutottam egy vasoszlophoz. Itt azonban nem volt semmilyen tasak pecséttel. A térkép is azt mutatta, hogy tovább kell mennem. Apropó, térkép! Ugye említettem, hogy a buszon sebtiben letöltöttem magamnak Pest vármegyét. De arra nem gondoltam, hogy ez nem fedi le Budapestet. Így hát a Mapyn a budapesti szakaszra térkép nélkül maradtam, csak egy szép piros trackem volt a nagy semmiben. Illetve Locusom, csakhogy a Locuson nincsenek helynevek, csak csúcsok. Ilyenkor jó, ha az ember betanulja a térképet, szóval láttam, hogy a Vadasketi-hegy tényleges csúcsa még egy kicsit odébb lesz, de oda is elvisz egy kitaposott út. Így meg is lett gyorsan a negyedik extra csúcsom is, húzhattam is el a sárga jelzés lejtőjén Hűvösvölgy irányába, hogy levadásszam a sztenderd csúcsokat, kezdve a Fekete-fejjel.
Vasoszlopok világában először az Újlaki-hegyen, majd a Vadaskerti-hegyen is
Nagyjából ezen a ponton léptem át a bűvös 20 km-t, ami egyben azt is jelentette, hogy pár kilométer megtétele múlva elérem a tervezett féltávot. A trackem ugyanis 51-52 km-es lett és ha nem hibázok sokat, akkor tudom ezt tartani, a Meszes-hegyi elrajzolás is maximum 1 km pluszt fog hozzáadni csak a távhoz. 10 óra felé járt, ami azt jelentette, hogy eddig szűk 4 órát jöttem, azaz minden belefutás ellenére csak gyors gyalogtempót tartottam összességében. És ez mindössze arra elég, hogy a szintidőben való teljesítés, illetve a szintidőből éppen kicsúszás határán mozogjak. Arra nem számíthatok, hogy a túra második felében gyorsulni fogok, arra viszont igen, hogy lassulok majd a fáradtsági faktor növekedésével párhuzamosan. Szóval még 4 órát biztosan megyek, ami 8 órát jelent, de ugye még nem vagyok a féltávnál, a trackem se pontos, meg lassulok is, tehát kérdés, mennyi fog még hozzáadódni, elég lesz-e a maradék 3 óra úgy, hogy begyűjtöm a plusz csúcsot mindjárt a Fekete-fej érintése után. Amit egyébként is beleterveztem az útvonalba alapból. Az egyetlen jó jel, hogy mindeddig egy nagy távos versenyző se jött még szembe. Persze simán el is kerülhettük egymást, hiszen nincs megszabott útvonal.
Ezeken tépelődtem a Nagyrét magasságában, majd ahogy a főút aszfaltja mellett csörömpöltem a szerencsére elenyésző forgalom mellett. Aztán le tudtam térni balra egy gyengén kijárt ösvényre, amiről átvághattam a Fekete-fej oldalába a Szépjuhászné úton. Itt majdnem elhibáztam az utat, mert be akartam térni egy vízmosásba, ami emlékeim szerint elég viszontagságos. Viszont lehet, hogy simábban felvezetett volna a pirosra, mint az a cikkcakk, amit végül választottam. De néha a járt út előnyösebb, még ha hosszabb is. Itt éreztem először azt, hogy a hó nehezíti a járást, főleg ezeken a kevésbé frekventált utakon. A cipőm is kezdett átázni, a zoknim pedig nedvesedni. Fázni viszont nem fáztam a mínuszok ellenére, a pehelykabátot már a Kálvária-domb után ledobtam, mert majd megsültem benne. Elég volt a 2 réteg: aláöltőző és nem túl vastag futófelső felülre, téli futónadrág merinó boxerrel alulra. A sapka és a kesztyű szinte végig rajtam maradt, mint ahogy a csősál is.
A Fekete-fej emelkedőjét nem sikerült továbbra sem megkedvelnem. A csúcson megtudtam, hogy előttem csak 9 BHMTCS-s járt itt. Fura, hogy eggyel se találkoztam. Nem tudtam, összesen hányan vagyunk, de ez az adat számomra akkor is megnyugtató volt, bízni kezdtem, hogy behúzhatom ezt még. A következő erőt adó momentum az volt, hogy a Cserkészpark melletti bicikliúton kocogva szembe találkoztam Fiala Petivel, aki szintén a hosszú távot nyomta, csak ellenkező irányból. Először majdnem el is mentünk egymás mellett szimpla udvarias köszönéssel, ennyire nehéz megismerni a régi túratársakat is sötétben lámpafénynél. Ami a telihold és hótakaró kombinációja miatt szinte fölösleges is volt. Ő azt mondta, hogy nagyjából 30 kilim van még hátra az ő verziója szerint. Ez megint kicsit elbizonytalanított. Az én verzióm szerint viszont 26-27 km van hátra és az egyértelműen jó jel, hogy a gyorslábúnak számító sporttárssal nagyjából feleútnál találkoztam. Mesélte, hogy eddig neki is ment minden rendben, én is mondtam, hogy nem lesz gond a Vihar-dombbal, ne aggódjon miatta. Aztán folytatta mindenki tovább a maga útját.
Kis ládikó, nagy meglepetés!
Innen már kezdtek sűrűsödni a találkozások mindenféle irányból jövő-menő fejlámpás egyedekkel, néha igazán nem is értettem a koncepciókat, de az ugye nem az én gondom. Meg a plusz csúcsot amúgy is sokan kihagyták inkább. Nekem viszont elengedhetetlen volt, hogy felkeressem, nagyon kellett az a plusz egy óra. A kis kitérő megérte az általa kapott időkeretet. A csúcs közelében találkoztam Palival és túratársával, ő tehát ennyivel hátrább volt Petinél. És még ő is biztos beér a hosszú távon. Ez az esemény is megnyugtatott, hiszen eddigre már bőven átléptem én is a 25 km-t. A csúcs letérőjét is még időben észrevettem, alig mentem túl rajta. És minő meglepetés várt az igazolóponton! Kis rózsaszín ládika, ami amint kinyitottam, zenélni kezdett.
Sajnos nem tudom, melyik dal hangzott el milyen előadó tolmácsolásában, annyi biztos, hogy egy pasi énekelt és száncsengő biztosan volt a dalszövegben. Tehát nem a fenti nóta szólt. Mindenesetre engem az ideilló nóta és a meglepetés akkora gyermeki örömmel töltött el, hogy az utánam jövő túrázónak is lelkesen mutattam, mire képes a kis láda, ami még cukorkákat is rejt. Az utóbbi nagyon jól jött, mert már kezdtem eléhezni. Eddig mindössze a kis csokit ettem meg a Kálvária-dombon, meg sótablettákat kapkodtam bizonyos időközönként. Nagymestere vagyok a halogatásnak, mindig odázgatom a dolgokat. Végül már a Tarnai-pihenő felé tartottam, amikor előszedtem egy csontkeményre fagyott müzli szeletet. Sajnos csak egy kis darabkát tudtam magamhoz venni, a többi nem csúszott. A pihenő felé jártam a piros háromszög/zöld kereszt kombináción, amikor kisebb ismerős csapat jött szembe: Zsolt, Adri, Anett és Attila. Kicsit beszélgettünk, majd indultunk tovább, ki-ki a maga útjára. Csodálkoztak, hogy egyedül vagyok. (Én mondjuk nem annyira, elég rutinos magányos farkas vagyok már régóta, csak ezt mások nem annyira tudják...)
Ki gondolná, hogy a Zsíros-hegyen hot dogot sütnek
A pihenőnél a pecsét mellé járt megint egy Mars szelet, a pontőrök mondták, hogy próbálták melegen tartani. Ez azonban mégse sikerült nekik annyira, mert mikor meg akartam kóstolni, majdnem beletörött a fogam. Így hát megelégedtem itt is az egy falatkával. Elővettem inkább a gyümölcspürét. Bár jéghideg volt, mégis jól esett. Nem akartam ismeretlen utakkal bajlódni fel a Nagy-Kopasz felé, így a jól ismert és kijárt zöld háromszög felé vettem az irányt. A kilátóhoz most nem kellett kitérni, úgyis felújítják. Itt még mindig találkoztam úton lévőkkel, bár már szellősebben, mint eddig. Mostanra kezdett fogyatkozni a szembe jövők hada. Előzni nem sokan előztek eddig, ezért is lepődtem meg, hogy egyre közeledett egy fejlámpa, vele együtt egy barna széldzsekis terepfutó lány (ld. vérprofi terepfutó). Úgy hagyott ott mint a huzat, miután mondtam neki, hogy a kék kereszten érdemes menni lefelé, úgyis azon kell folytatni a Zsíros-hegy irányába. Pedig én is kocogtam... Bubu is érkezett hamarosan szembe, aztán evvel zárult is az ismerős túrázók listája. A Zsíros-hegy felé haladva még megelőztem egy nagyobb csapatot, aztán lassan elfogytak körülöttem az emberek megint. Cserébe a fellegekből egyre sűrűbben szállingózni kezdett a hó. Mire felértem a ponthoz, lassan súrolta a hóesés intenzitása azt a határt, ami még hangulatos és nem zavaró már.
Behavazott zöld sátor a Széna-hegyen
A ponton várt a túra legszuperebb frissítőpontja, egy komplett hot dogos stand. Profi fullos hot dog készült seperc alatt, ami fontos volt, mert nekem minden perc aranyat ért. Kezemben a hot doggal indultam tovább, a kocogást most mellőznöm kellett egy darabig részben a hot dog, részben az emelkedők miatt. De pont jól jött ki, mert mire a hot dog elfogyott, az utóbbiak is véget értek és lehetett megint gyorsabb tempóra váltani. A Széna-hegyen a zöld sátrat nem volt nehéz megtalálni, ott volt pont az út mellett. Szegény pontőr lánnyal nem cseréltem volna, aki ott kuporgott a behavazott vackában. A sárga keresztről (a vele együtt haladó illegális kék keresztnek megint nyoma veszett ezek szerint) átváltottam kis időre a sárgával jelzett Fehér-útra, majd a Mária-völgy szekérútján csorogtam intenzív hóhullás közepette a Meszes-hegyi letérő felé. Ezt az ösvényt már jól ismerem régről, talán pont a Csanya féle Peakset futottam erre. És most pont Csanyához megyek pecsételni. A meszes-hegyi sátor talán még zordabb képet mutatott az előzőnél, Csanya se túl lelkesen nyúlt az itineremért – mondjuk a miértet teljesen át tudtam érezni. Mostanra már elég szellősen érkeztek hozzá delikvensek. Kicsit gondolkoztam azon, hogy mi történne, ha a meredek lejtő felé csattognék tovább mégis, vajon Csanya beszólna-e, de aztán rendes és környezettudatos túrázó módjára visszafordultam, hogy a Mária-völgy felé kanyarodjak majd az első adandó lehetőségnél. Itt kezdődött a mizéria a hómacskával, ahogy futottam a lejtőn, kezdte begyűjteni a havat a talpam alatt formálódó kellemetlen hógombóc formájában. Szerencsére a gombóc kis idő alatt összeroppant, majd aztán kezdődött elölről a jelenség, amíg le nem értem a völgybe. Talán a dőlésszög volt a ludas, mert a hátralévő úton később már csak elvétve tapasztaltam ugyanezt.
Csanya sátra vs. Delta főcím - csak én látom a hasonlóságot?
Néha elgondolkodtam, hogy érdemes lenne-e átvágni a kőbánya környékén megint a Fehér-útra, de tudtam, hogy ez egyben plusz szintet is jelent, meg kevésbé járt utakat (ha egyáltalán vannak). Ugyan egyszer már másztunk itt át Petivel egyik privát túránkon, de nem emlékszem pontosan, mennyire volt viszontagságos, inkább nem vállaltam be a rövidítést. A völgyet viszont nagyjából végig tudtam kocogni. Elhaladtam a Mária-szobor mellett, amit egy perbáli kéményseprő állíttatott hálából azután, hogy szerencsésen megmenekült egy őt megtámadó vaddisznó elől. Aztán úgyis jött az emelkedő, mihelyt átváltottam a sárgára. A Zajnát intenzív, de rövid emelkedője volt az egész túrában a legkellemetlenebb élmény számomra. Nem emlékeztem tavalyról arra, hogy a kemény mászást kidőlt fák is nehezítették volna. Most azonban egyértelműen ott feküdtek az úton. A csúcson megint kaptam csokit, de meg se próbálkoztam annak elfogyasztásával. A pontőr srácok készségesen kikalkulálták nekem, hogy Nagykovácsiig 6 km van hátra, ami a nekem még hátralévő Nagy-Szénással pedig nagyjából 8 km. Akárhogy is számolgattam, ez azt jelentette, hogy nem muszáj már futnom, be fogok érni, ha tartok egy normális túratempót. Azért azon voltam, hogy minél hamarabb feljussak a hágóba a Szerdahelyi-vágáshoz. Onnan már csak a Kutya--hegyet és a Szénás kúpját kell kimásznom és ennyi volt mára az emelkedőkből. A közbeeső lejtőkön meg tudok hozni a tempón, szóval nem lesz itt gond. Amin meglepődtem, hogy két kósza túrázó/futó még mindig jött szembe a Zajnát felé tartva. El nem tudom képzelni, mi volt a túratervük és annak kivitelezése így sikerülhetett-e.
A behavazott Nagy-Szénáson már biztos voltam a győzelemben
Már rutinosan bújtam át a forgóajtó nyílásán, aztán nekiveselkedtem az utolsó számottevő kaptatónak. Az agglomeráció egész közelről mutatkozó fényei biztattak, hogy már nem kell sok a sikerhez. Ez már meglesz, fél vagy háromnegyed óra és célban vagyok. Pontosan 3 óra 52-kor álltam a Nagy-Szénás keresztjének tövében. Ekkor még volt 1 óra 19 percem hátra a szintidőből. Innen már hason csúszva is... Persze a trükkös szervezők a pontot nem a csúcsra tették, hanem a csúcs alatti esőbeállóba. Itt is járt volna csoki, de már nem éltem a lehetőséggel, hiszen most már negyed óra talán, és ehetek, amit csak akarok a depós csomagomból. Szóval mászhattam vissza a kék és piros közös szakaszán nagyjából az ikonikus kilátópadig és még kicsit tovább is, de onnan már lejtmenet következett egészen a templomig és a célnak otthont adó plébániáig a szomszédságban. Azt hiszem, a Piros 65 óta nem is jártam a pirosnak ezen a szakaszán, ami akkor számomra igen viszontagságos lemenetelt jelentett. Most azonban semmi baja nem volt a térdemnek és szépen haladtam lefelé a hegy tövébe, majd végig a falu néptelen utcáin. Az első busz éppen akkor érkezett a főúton, amikor ki szerettem volna kanyarodni oda. A templom felől már jöttek szembe a leendő utasok, a már végzett sikeres teljesítők. Egyik-másiknak gyorsan odaböktem egy-egy gratulációt, majd igyekeztem tovább, hogy meglegyen az az utolsó pár száz méter is. Mert azzal még adós vagyok ahhoz, hogy BHMTCS teljesítő legyek. Az, hogy leszek-e, most már nem kérdés. Mert lám, a hullócsillagok tényleg tudnak és teljesítik még az egyszerű túrázólányok kívánságait is. Nemcsak a vérprofi terepfutókét.
És megérkeztem
Búcsúzóul Csipitől még kaptam a hátamra egy „Marha” feliratú rajtszámot. Nem tévedés, akárhányszor benne vagyok valami hasonló őrültségben, mint ez a túra, pont annak érzem magam.
Az úton hajnali félhomály A Hold az égen, a busz nem jár Szürke ország, szembe szél Magányos madár enni kér Reggel harcba indulok Megpihenni nem tudok Lebegek két világ között Otthonom ködbe vész
Ref.: Tegyen erősebbé a tévedés Tegyen erősebbé a szenvedés Tegyen erősebbé a fájdalom Ha nem pusztít el tegyen erősebbé
Senki nem jár az utcában A templom ajtó zárva van Elköltöztek az angyalok Várnak rám de itt vagyok Innen a lélek visz tovább Véget nem érő éjszakám Szerte foszlott álmaim Szövöm össze a jövőt
(Intim Torna Illegál: Tegyen erősebbé)
Egy ilyen rendkívül gyönyörű, de egyben kőkemény kaland után, amit ráadásul végig teljesen pozitívan éltem meg, nehéz visszatérni a valós életbe. Még mindig teljesen a hatása alatt vagyok a túrának, főleg, hogy a masszív izomláz se nagyon akar búcsúzni tőlem még két nap múltán se. Még úgy se, hogy másnap rákirándultunk kicsit (alig bírtam felmenni az emelkedőkön, Peti biztos titkon mosolygott rajtam, mert ilyet is ritkán lát. 😃) És végre hull a hó és hózik szakadatlan annyi hómentes év után, a jövőt meg szövögetem ezerrel. Mert látok pislákolni valami gyenge fénysugarat az alagút végén, ami egyre vonz maga felé, még ha távol van is. Még távol, de egyre közelebb.
