Egy dolog nem szerepelt az idei bakancslistámon biztosan: hogy lefutok egy maratont. Egyrészt nem fért bele a komolyabb felkészülés a napirendembe, másrészt már teljesen belenyugodtam, hogy 5 órásnál jobb maratont úgysem tudok futni, hiába töröm magam. Az idei futásmennyiségem meg végképp nem is elég egy maraton abszolválásához és akkor az edzésminőségről még nem is beszéltünk. Ha valamit szívből utálok, azok a tempófutások és a résztávozások, valamint az intervallumok. Nyilván, ha valaki kihagyja ezeket az edzéstervéből, az ne nagyon számítson gyorsulásra. Az idei edzéseimnél azonban nem csak ezeket az edzésfajtákat mellőztem. Az egy évben futva megtett kilométereim száma is jelentősen lecsökkent az előző évekéhez képest. Az ember mindent nem akarhat egyszerre: A hosszútávú túrabajnokságban való részvétel feltételezi, hogy valamennyit próbáljon regenerálódni az ember egy-egy hosszú túra után, illetve inkább két, esetleg szorosan egymás után következő ultratáv között. Bár szeretek aktívan regenerálódni, de azért mindent kihajtani magamból egyáltalán nem lenne egészséges. Így hát vissza kellett vennem az iramból a futás terén, hogy a hosszú túrákra tudjak koncentrálni. Nem erőltetem se a mennyiséget, se a tempót már, ezen a korszakon már túl vagyok. A megszokott terepem, az abszolút komfortzónám mostanában a fun run, annyi kitétellel, hogy lehetőleg terepen, némi szinttel legyen meg a móka. És ez előreláthatólag jövőre is így marad. Bár egy régi osztálytársam, aki egyben futótársam is (tavaly négyes váltóban is futottunk együtt a Budapest maratont), volt olyan kedves és azt mondta, hogy én ezzel a kondival bármikor simán lefutok egy maratont. Mindössze két szóval vitatkoznék ebben a megállapításban: a bármikorral és a simánnal. Ha legyaloglásról lenne szó, akkor ugyanevvel a kijelentéssel teljesen egyetértenék, hiszen 40 km gyaloglás már tényleg rutinfeladat számomra. Talán egy félmaraton lefutása is (akármilyen rossz időeredménnyel, tegyük hozzá). De a maratonfutás azért nekem is súrolja a határaimat és aki olvassa a beszámolóimat, tudhatja, hogy sose futottam jó és könnyű maratont. Azt megelőlegezem, hogy most se sikerült.
Ami viszont szerepelt az idei bakancslistámon, az az volt, hogy végre elmegyek egy Orbán Imre túrára. Hallottam róluk jót-rosszat vegyesen, de leginkább vonzó Imre túráiban az volt, hogy sokszor olyan vidékre kalauzolnak, ahová átlagturistának eszébe se jutna elmenni kirándulni. Még a Geogos időkben szemet vetettem a kuriózumnak számító, minden mainstream helyet kerülő útvonalaira. Mivel tavasszal Imre sajnos törölte azt a túráját (Nagypénteki keresztút), amit tavaly kinéztem magamnak, aztán a bajnokság közepette a legkisebb gondom az volt, hogy lessem a naptárban a túráit, úgy tűnt, az idei virtuális bakancslistám eme pontja áthelyeződik a következő évre. De aztán közeledett ez a hétvége, amikor is kiderült, hogy Peti megint dolgozni fog, én meg szabad vagyok, mint a madár, ráadásul mégse lesz partizán rendezésű Teslácka Pozsonyban, amire esetleg elmennék. Megnéztem tehát, mi van a mi jó kis TTT naptárunkban. Mindösszesen két túrát találtam a már-már megszokott bőség helyett: a Vulkántúrát és egy Imre túrát a Kisalföldön. Igazából nekem semmi bajom a Vulkántúra útvonalával, nehézségével, sőt a Börzsöny Akciócsoporttal se, de ahogy egyre közeledtek a nevezési határidők, egyre kevésbé fűlött a fogam ahhoz a tömeghez, ami a Vulkántúrán meg szokott jelenni. Viszont egyre több kedvem lett elmenni egy olyan vidékre, ahol még a madár se jár. Valahogy ehhez az adventi időszakhoz inkább illik az elcsendesedés, mint a harsány sokadalom, főleg úgy, hogy valódi zarándokutakon mélyedhetek magamba. Végül az döntötte el véglegesen, hogy hova menjek, hogy vettem magunknak koncertjegyet estére (ha már tavaly a Teslácka miatt kimaradt). A Vulkánon nagyon össze kellett volna kapnom magam, hogy olyan hamar célba érjek, hogy a koncertig még haza is tudjak menni átöltözni. Jó eséllyel nem is sikerült volna. Az igaz, hogy a Kisalföldön is szedni kellett a lábamat ehhez. A végén annyira sikerült, hogy véletlenül lefutottam egy maratont vagy valamivel többet is.
Szent Jakab útján
A már-már kellemes időpontban történő keléssel elérhető, 6:29-kor Kelenföldről induló vonatra a peronon várakozva dőlt meg az a meglátásom, hogy ide úgyse jön senki, mivel nagyjából mindenki a Vulkánon lesz, aki a túrázó- és terepfutóvilágban él és mozog. Máris rám köszönt Kotlár Laci. Ami azt jelenti, hogy Anna is megjelenik hamarosan. Nem beszélve a vonatra váró többi gyanús túrázó külsejű egyénről. Érkezik a szintén közel lakó Kreiter Balázs is, majd Dienes Áron is. Végül a helyjegyekkel nem törődve Áronnal, Lacival és Annával kiválasztottunk egy szimpatikus négyes ülést és végigcsevegtük az utat Győrig, ahol át kellett szállnunk. A soproni GYSEV szerelvényen már öten ültünk együtt, aztán megdöbbenve láttam, hogy Kónyon szinte ki is ürült a vonat, kisebb menetoszlop vonult az állomás mellett parkoló bordó Suzuki Liana irányába, ami a túra rajtját jelképezte. És akkor még voltak túratársak is, akik autóval érkeztek.
Kóny határában kereszteztük az M85-ös autópályát
Viszonylag az oszlop elején haladva hamar sikerül elrajtolnom. A mai tervem az, hogy ameddig csak bírok, futok, hogy minél korábbi vonattal jöhessek vissza Győrből. Persze, ami látnivalót az útvonal csak kínál, megnézem mind közelebbről is, legyen az a Fehér-tó melletti madárvárta, a lébényi román kori templom vagy Radnóti Miklós emlékhelye. Ha a templom nyitva lesz, akkor veszek akár belépőt is, mert utoljára már elég régen voltam bent. A Kisalföldön nem járok minden héten, sőt, be kell valljam, még sosem túráztam ezelőtt ezen a tájegységen. Arra nem számítottam (és milyen jól is tettem), hogy a Kisalföld olyan eget rengetően izgalmas hely lesz, nagyjából úgy lőttem be, hogy a táj az Ország közepe 120 alatt látottakra, valamint az untig ismert moravici határra fog hajazni. Ami valljuk be, nem a legváltozatosabb hely a világon. Ezen a ponton kicsit már kezdtem bánni, miért nem a Vulkántúrán indultam... Mindehhez társult egy olyan búvalbélelt szottyos idő, ami legfeljebb Hany Istóknak a komfortzónáján van belül: ameddig a szem ellát, szürkeség, köd, az égből meg szitál valami istenverte nyúlós nyavalya. Addig még viszonylag istenes a dolog, amíg a falu aszfalttal borított utcáin követjük a sárga turistajelzést, mely egyben a Szent Márton zarándokút is, de vajon mi vár kint a földeken átvezető dűlőutakon? Mikor egy hete Moravicán jártam, se volt kedvem kimenni a határba futni, hogy garantáltan nyakig sáros legyek és még haladni se nagyon tudjak (a saját limitált képességeimhez mérten se).
A bús, borongós, baljós, bánatos időjárás nem szegi a túrázók kedvét
De most egyelőre a falu szélére érve a legkisebb gondom az, hogy mekkora lesz a sár odakint: az aszfaltos út balra egy gazdasági udvarba vagy ipartelepre kanyarodik, jobbra meg a vasúti töltés magasodik, tövében egy kerítéssel. Ott egyenesen kéne a térkép szerint tovább menni a töltés és a kerítés közti szűk vonalon, magas vizes fűben. Út sehol. Még rajtam kívül téblábol körülöttem pár túrázó szintén tanácstalanul. Végül egy idősebb bácsival úgy döntünk, a töltésen lesz talán egyszerűbb a kívánt irányba evickélni fővesztés és egyéb életfunkciók elvesztésének terhe mellett. Szerencsére nemsokára kiderül, hogy csak rövid szakaszról volt szó, hiszen a kerítés nemsokára véget ér és balról a töltés mellé becsatlakozik egy mezőgazdasági út. És az pedig egész jól járható, azaz futható. Az imént lehagyott bácsi még bőven valahol a töltésen, a sínek mellett bukdácsolhat, amikor én már egy szál magamban, vélhetően a mezőny legelején robogok és egyre várom, mikor fut el majd mellettem Balázs. De Balázs nem jön. Viszont átkelve az autópályán, küzdve a pálya túloldalán terpeszkedő mérhetetlen sártengerrel feltűnik, hogy a távoli kiserdő felé mintha egy fekete alak is tartana rajtam kívül. Mintha kicsit közelednék is hozzá. Persze túl nagy iramban haladni itt lehetetlenség, néha majdnem elmerüléssel fenyeget az ingovány, amitől a majdnem vadonatúj, nem oly régen még mentazöld színű és makulátlan Pegasus trailemet csak kis híján sikerül megkímélnem. Majdnem ott végzi a felbugyogó híg barnaságban, ha nem jól sikerül eltalálnom a lépést. Úgy kell kisakkozni mindig a következőt, de nem és nem, a futásból ennek ellenére se engedek. Akármilyen lassú is, akármilyen szenvedős, de legyen futómozgás, ha már elkezdtem. És ez az a szituáció, amikor nagyon is jól jön, hogy viszonylag sokat futok ilyen lassú tempóban megszólalásig hasonló terepen. Még ez a sárdagasztás is ismerős, de azért szeretném, ha nem tartana sokáig már. Egyébként meg minden teljesen ugyanolyan, mint odaát a Vajdaságban: megművelt földek, dűlőutak, erdőfoltok, menekülő őzek vagy nyulak – a köd és vaksiságom folytán nem nagyon kivehetők. Ha nagyon elkalandoznak a gondolataim, még egy-egy pillanatra azt is hihetem, hogy ott vagyok. Az előttem haladó fekete alak is egyre jobban körvonalazódik, úgy tűnik, nem kósza mezőgazdász, hanem maga is túrázó és a turistautat követi. Jó eséllyel ő is kocog, mert nehezen tudom beérni. Már mindjárt befogom, de sajnos kell egy kis kitérőt tennem, mert hív a természet, ráadásul a rám melegedett kabátszerű felsőmtől is éppen ideje megválni. De ami késik, nem múlik, még néhány perc és odakerülök az előttem kocogó túratárs mögé, aki meglepetésemre maga Pető Sanyi. Megköszönöm neki a még Tolnában megtalált poharamat, aztán nála egy picit gyorsabb tempóban haladok máris Fehértó település első házai felé.
Fehértói életképek
Külön albumot lehetne szentelni a karácsonyi installációknak
A faluban látott takaros, giccses vagy éppen jópofa dolgok egy-egy fotószünetnyi szusszanásra ösztönöznek, aztán felveszem újra a ritmust és haladok előre a tracken. A következő megállóm a Fehér-tó mellett a madárvártánál van: fel is mászok a kilátóra, bár túl sok kilátásban nem reménykedhetek. Előttem a vízfelületen ennél a látótávolságnál és ennyire hiányos ornitológiai tudás birtokában nehezen azonosítható nagy fehér madarak tanyáznak.
Fehértó temploma
Tanya a település határában
Fehér-tó madárvártával
és madárvárta nélkül
Miközben bámulom a magasból a nagyjából semmit, Pető Sanyi elhúz. Aztán felveszem a ritmust és a nyomába eredek az előbbi sártengernél sokkal jobban haladós murvás úton. Megint üdvözlöm Sanyit, vélhetően nem utoljára (de igen). Menet közben még történik egy kis fényképezős intermezzo néhány szürkemarhával, melyek közül egy erősen várandós állapotban van. Aztán újabb település, Győrsövényház határába érkezem. Itt kis kitérőt teszek a templomhoz, csak amiatt, mert az is benne van a trackben. Ezt most szigorúan vesszük! A faluból kikanyarodva hosszan a műúton kell futnom, ami a sárnál sokkal kellemesebb ugyan, de a forgalom miatt nem annyira barátságos. Így hát a kék, nemrég turizott Burgenland Extremes sapkám (miket nem talál az ember!) inkább lecserélem egy szintén frissen turkált neonsárga fejpántra. A sapkát, bár még nem teljesítettem az ominózus, de csillagászati árszabású túrát, itt és most már hordhatom, hiszen egy karnyújtásnyira vagyok a helyszíntől, másrészt a táv már többszörösen is a birtokomban van. Az a felfogásom – bár lehet, hogy rosszul gondolom –, hogy ilyenkor már nem szégyen idegen tollakkal ékeskedni.
Bámul mint borjú a nyakig sáros terepfutóra
GyőrsövényHÁZ
Harangláb Győrsövényházon
Téliesített bejárat
A Rábcán való átkelésnél készítek egy szelfit, aztán hajrá, gyerünk tovább. Látom, hogy Sanyi, azaz egy fekete figura, ha nem is szorosan, de jön folyamatosan mögöttem. Ha megelőz, hát megelőz, semmi gond. Nem verseny ez. Pörögnek a kilométerek, lassacskán beérek Lébénybe. Egy idős néni kedvesen gratulál nekem: lehet, hogy valami Lubics Szilvi félét lát bennem, ha egyáltalán hallott már ultrafutókról? Mondom is neki, hogy innen még sok van hátra (bár az Szilvinek már gyerekjáték lenne, de nem nekem...). Mindenesetre a templom az majdnem a féltáv, azaz közel egy félmaraton. Vajon Imre ott lesz-e? Egy kanyarnál elhagy egy futó. Nem a helyes irányba fut, de mégsem kiabálok utána, mert ki tudja, hogy a túrán van-e. Lehet, hogy csak egy falubeli edz pont itt. Öreg hiba, mert a srác is túrázó. Korrigál, aztán majdnem egyszerre érünk a bordó Suzukihoz a tekintélyes méretű templom mellé.
A Rábca hídján
Lébénynek is megvan a karácsonyi kirakatvására
Imre csodálkozik, hogy ennyire gyorsak vagyunk, mondja, hogy nincs sok esélye, hogy Győrben át tudja adni majd nekünk a díjazást, így inkább megteszi most. A mezőny végét ugyanis be kell várnia, akik lehet, hogy 3 körül fognak ideérni. A templomot pihenésképpen körülsétálom és készítek pár fotót. Sajnos zárva, így belülről nem tudom megnézni. Így hát spurizok tovább azon tanakodva, álljak-e meg valahol folyadékpótlást vételezni. A Cedevitám még bontatlan, az izotóniás italomnak eddig nagyjáéból a felét ittam meg. Így nem látom indokoltnak a megállót. Jó eséllyel a célig már nem lesz lehetőségem a vásárlásra, tehát a döntésemnek súlya van. Azaz lesz akkor, amikor pár kilométerrel odébb meglepődve látom, hogy az izotóniás softkulacsom sehol sincs. Egyszer már a falu felé is megpróbált meglépni, így hát beljebb gyömöszöltem a mellényem zsebébe. Nem is értem, hogy tudott kiesni. Lehet, hogy akkor tűnt el, amikor eltettem a díjazást. Visszafordulni érte már nem fogok, majd megpróbálom kihúzni a szerb italporos készítménnyel, ami még egy fél liter sincs. Ha esetleg nagyon besavasodnék, majd sétálok, nem bűn az.
A másik futó már jól lehagyott, éppen csak látótávolságban van, amikor már kifelé tendálok a faluból egy szerencsére leaszfaltozott úton. Aszfaltnak ritkán örülök ennyire. Egy lovastanya mellett haladok el, majd egy kanyar után méhkaptárok sorakoznak egy tanyaépület mellett. Ilonamajor a szállás neve. Most már a Szent Jakab zarándokút porát, azaz sarát taposom, időközben rátértem erre a Szent Márton zarándokúttól még a templom környékén. Semmi jelzésnek nem látom nyomát, a telefonomra kell hagyatkoznom a tájékozódásban. A tanyaépület után átvergődök egy rövidebb saras etapon, majd a Rábca gátján visz tovább a zarándokút Győr felé.
Kisjézusra várva
Lovak a Szent Jakab út mellett
Innen kezdődik a vessző- avagy gátfutásom
Az egyetlen jelzőtáblát ennél a kereszteződésnél láttam, bár az is lehet, hogy nem voltam elég figyelmes. A réten a távolban őz legelészik, de nekem az ellenkező irányba visz az utam, így nem zavarom a táplálkozásban. Ahogy haladok előre a gáton, kezdem utolérni méterről méterre az előttem kocogó sporttársat. Szembe biciklis jön, köszöntjük egymást. Hamarosan meg is történik az előzés. Panaszolom az ismeretlen srácnak, hogy úgy tűnik, elhagytam a kulacsom és pár deci folyadékkal kell kihúznom a végéig. De megnyugtatom, hogy baj azért nem lesz, vagy megpróbálok szerezni, ha meg nem megy, majd lassítok a már úgyse túl gyors tempón. Pedig még a templomnál dicsért meg, milyen jól nyomom. Szerintem meg gyalázatos tempóban... de ház ez van, nem is akarok gyorsítani, így pont jó most. Azonban érzem, kezd bedarálni a gát monotonitása. Valamit kell tenni ellene. Számítottam erre, bár nem vagyok rutinos gátfutó, így hát előszedem a varázsszert, a fülesemet.
Irfan: Rusa
Русо, малка моме,
що си уникнала?
Що си уникнала,
ничком погледнала?
Kis szőke lány,
Miért futsz el?
Miért menekülsz,
A földre nézve?
(szabad fordításban)
Kezdődjön akkor a buli! A zene mindig feldob, máris visznek magukkal a szintiszólamok vagy éppen a gitárszólók és a dobpergés. Ahogy azonban egyre nyúlik a véget érni nem akaró gát a végtelenbe, kezd az az érzésem lenni, hogy a lejátszási listámra nagyjából bármelyik általam kedvelt stílusból, legyen az metál, folk, elektro vagy szintipop, valahogy sikerült összeválogatnom a dark beütésű darabokat. (Van egy elcseszett zenei ízlésem, na...) Ami egyáltalán nem lehangoló, mert kitűnően illenek a borús hangulatú, sejtelmes, néhol baljós mocsaras környezethez. Talán leginkább a bolgár elektro-akusztikus, kissé medieval hangulatú világzenét játszó zenekar (Irfan) darabjai illeszkednek az ingoványos miliőhöz, az éterien tiszta szoprán énekhang szinte előidézi a ködfoszlányokból előlibbenő lápi tündéreket. Az alkalmazás algoritmusa meg olyan gyakran váltogatja az előadókat és a stílusokat, hogy nem volt időm megunni a zenehallgatást a nagyjából másfél óra alatt.
Leány a gáton
Őzike, őrzik-e?
Gátőrház vagy tanya?
Gátmenti láp
A külvilágban nagy változatosság nem volt: egyszer keresztezte a gátat előttem egy tétova őzike, volt, hogy csatorna fölött haladtam át és megszemlélhettem egy-egy vízvédelmi műtárgyat, a Börcs előtti nagy kanyar előtt pedig egy újabb tanya mellett futottam el. Ez a leghosszabb gát mintegy öt kilométernyi volt, de nemsokára következett a második felvonás.
Itt egy kissé elgondolkoztam, hogy lehet, hogy érdemes lenne egy kis kitérőt tenni a faluba valami folyadék reményében, de mivel nem voltam biztos abban, hogy bármit is találok nyitva és kispistázni se akartam, maradtam a gátrendszer vonzásában és a maradékomat éltem fel. Szerencsére egy tábla jelezte, hogy a bicikliúton maradva Győr már csak 11 km. Nekem se lehet hátra sokkal több. A következő, mintegy két kilométernyi gáton a szivattyúházból kialakított Lesvári múzeum mellett haladtam el éppen ott, ahol a gát a Lesvári csatornát keresztezte. Még szintén az egykori Szentkeresztpuszta nevű uradalom részét képező későbbi Dózsamajor egy másik épületénél egy újabb érdekességre bukkantam, méghozzá egy Erzsébet királyné ligetre.
Lesvári múzeum a Kepés-Lesvári-csatornánál
Erzsébet királynénak errefelé sok fája van
Erzsébet királynét a magyarok igencsak kedvelték és tragikus halála után előszeretettel ültettek emlékére fákat vagy facsoportokat a Monarchia területén. Darányi Ignác földművelésügyi miniszter még rendeletet is kiadott fák e célból történő telepítésére. „Mert a kinek bölcsője ott ringott egy erdőkoszorúzta tó bűbájos partjain; a kinek kedélye annyiszor vidult fel erdeink zugó fái közt és a kinek sebzett lelke oly édes enyhülést talált távoli vidékek mythoszi ege alatt magasba nyuló százados erdők mélyén; a ki a természet szépségeinek oly csodálója volt: annak emlékét fák millióinak kell hirdetni; annak tiszteletére, mint az ó-kor mesés világában, szentelt berkeknek kell támadniok, hova áhitattal közeledjék az utas; hol a fáradt vándor a nap heve ellen enyhelyet találjon s nemes érzelmekre gerjedjen a lélek!
Én bizalommal intézem azt a kérést a magyar társadalomhoz, hogy dicsőült Királynénk emlékezetére emlékfákat ültessünk!”
Kis félős kutyus
Így aztán ország- és Monarchia-szerte ültették a községek, hivatalok, egyházak, iskolák, sőt még a vasúttársaság is Erzsébet királyné fáit, ligeteit, elsősorban olyan fafajtákból, amik a szomorúságot, bánatot jelképezték leboruló koronájuk által vagy éppen hosszú életűek voltak. Ezek közül néhány még ma is létezik. Erzsébet királyné emlékfával először az Országos kéktúra mentén, az ablánci malomcsárdánál találkoztam. Egyik legérdekesebb mementó az az E betű, ami Csontváry Kosztka Tivadar Selmecbánya látképe című festményén tűnik fel az egyik hegyoldalban, is egy ilyen, a királyné emlékére kialakított, nevének kezdőbetűjét formázó erdőrészlet. Itt a ligetet magába foglaló tanyánál egy kis loncsos-bozontos kutyus szaladt elém, nem tudva, hogy ugasson engem vagy inkább féljen tőlem. Én ezzel ugyanígy voltam, megsimogatni nem mertem, de azért pár kedves szót szóltam hozzá, mielőtt továbbiszkoltam a gáton.
Amikor a fotómodellem elszáll
Egyre közeledtem az M1-es autópálya alatti átjáróhoz, aztán hamarosan elértem a vasúti híd alatti átjárót is, ami az előbbinél sokkal hangulatosabb volt. Még jutott néhány gátszakasz a régi, Abdára vezető 1-es útig, majd egészen Győr széléig, de előtte még kellett tennem egy aprócska kitérőt a gát mellé. Mert itt található szintén egy tragikus sorsnak emléket állító sírhely (a helyiek így nevezik, bár a költő valós sírja a Fiumei úti sírkertben található). Radnóti Miklóst és munkaszolgálatos társait itt érte a náci katonák végső lövése. Nyolcadikos koromban nagyon közel kerültek hozzám a költő versei, így, bár megszakította futásomat ez a néhány lépcsőfoknyi letérés a gát mellé, mégsem éreztem hiábavalónak. „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent...” azóta is kívülről tudom idézni a versnek sorait és igen, nekem e tájék nagyon is sokat jelent, még ha szomorú is az apropója. Az emberiség sajnos meg azóta se tanulta meg a leckét, nézzünk csak körül a világban!
Hozzánk, ultratávosokhoz Radnótinak egy másik közismert költeménye is igen közel áll, sőt még annak a címe is, az Erőltetett menet:
„Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked, s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet, de mégis útnak indul, mint akit szárny emel, s hiába hívja árok, maradni úgyse mer...”
Bár ez a költemény egészen másról szól, más apropóból íródott, mintegy előre megjósolva azt, ami itt a költővel történt az abdai határban, talán a mai korban mégis mi is azok között vagyunk, akik legjobban át tudjuk érezni ezeket a sorokat.
Az autópálya alatt
És a vasúti hídnál
Én sem merek maradni, pedig most egy egy viszontagságosabb szakasz jön megint, hosszú gát murvaborítás nélkül, csak keskeny ösvényke a vizes fűben. A Gore tex a cipőmben kezdi feladni a harcot. Mégis szerencse, hogy Peti rábeszélt otthon, hogy ezt a cipőt húzzam. Sajnáltam felvenni és rögtön összesározni már a második viselésnél, de eddig legalább megúszta nagyjából szárazon a lábam. Az emlékhelytől a Győr melletti Pinnyéd széléig még két kilométer van, nehéz már kitartani, mégis muszáj. Próbálom ösztönözni magam: minél nehezebb a futás, annál inkább bulizok az éppen aktuális zeneszámra. És csak eljutok a gát végére. Innentől már végig aszfalton haladhatok, ami most könnyebbség, bár a lábaim már nehezebben pörögnek. Ultramodern sorházak, lakóparkok itt és ott, körforgalom, buszmegálló, csupa urbánus díszlet. Jó lenne pihenni egyet, de nem lehet, menni kell, futni kell tovább. Ez is egyfajta erőltetett menet. Nemcsak a lábaim akarják beadni a kulcsot, a füles is sztrájkolni kezd. Inkább lekapcsolom a zenét. Egy a város szélén kialakított nagy sportközponthoz érek. A Szent Jakab út innen élesen balra kanyarodik a Holt-Rábca partjára, hogy a Kispásztor utcába betérve aztán bevezessen Győr városába. Minél beljebb rágom magam a város szíve felé, annál nagyobb a nyüzsgés és a forgalom. Egyre több a patinás épület, érdekes látnivaló, de ezekkel törődni legfeljebb egy gyors kép erejéig van időm. Majd legközelebb! Győrbe érdemes lesz még eljönni máskor is.
Radnóti emlékhely Abda határában
Most már teljesen fölösleges azon is töprengenem, hol szerzek folyadékot magamnak, már csak percek kérdése, és befutok a pályaudvarra, ahol a túraútvonal végződik. Aztán lehet enni és inni, illetve bármit csinálni, amire marad idő a legelső vonatig. Áthaladok a Rába kettős hídján és szigetén, majd a Karmelita templom mellé kanyarodva búcsút mondok a Szent Jakab útnak. A túra innen már egyenesen a pályaudvarnak tart az Aradi vértanúk útján. Most már tényleg itt a vége, kicsit rákapcsolok. De sajnos egy kereszteződésnél tilos jelzést kapok. Amíg a piros lámpánál várakozok türelmetlenül toporogva, gyorsan lefotózom a városházát, majd megrohamozom a pályaudvart.
Győr megér egy hosszabb városlátogatást is
A Rába hídján
A Karmelita templom előtt
Városháza
A bordó Suzuki ki tudja merre jár, amikor lenyomom órámon a stop gombot. A legfontosabb most, hogy megnézzem, mikor megy a leghamarabb induló vonat és mennyi időm van venni valami folyadékot. Szerencsére akad egy negyedórám, így az állomás büféjében szerzek egy üdítőt és egy kapucsínót. Miközben a kávémat kortyolom, megveszem a jegyet. Biztos bolondnak néznek, ahogy a pultnál bemutatok valami hevenyészett nyújtásfélét. Muszáj nyújtani, végül is lefutottam valami maratonfélét. Még picit többet is. Szóval kéne nyújtani, csak nincs nagyon hol és mikor, mert máris menni kell a vonathoz. Még próbálkozom a vagonban is, de aztán feladom, bár igencsak feszülnek a lábamban az izmaim. Inkább megnézem a telefonon, mit is sikerült mennem. Még az összes fotószünettel (összesen vagy 100 képet lőttem a futás alatt), templomnézéssel és egyéb megállóval is sikerült 6 órán, sőt 5 óra 45 percen belül maradnom, aminek nem felhőtlenül, de örülök. Olyan nagyon el se fáradtam, csak a lábizmaim tiltakoztak már a folytatás ellen. Ráadásul én lettem az első beérkező, de ez most oly mindegy, hiszen ez csak egy (szó szerint) mezei túra. Kicsit csodálkoztam is, hogy nem köröztek le a fiúk, de simán lehet, hogy ők most kényelmesre vették a figurát. Végig csak vártam, mikor jön valaki hátulról és húz el mellettem, de hiába, erről az élményről most le kellett mondanom.
Ha minden jól megy, és a MÁV is jól szuperál, akkor máris lehet hangolni az esti koncertre és pihenni valamennyit a másnapi PIPU (Polythlon InfoPark Ultramaraton) előtt. Megijedni nem kell, itt csak annyit szándékozok majd futni, amennyi kényelmes, azaz legfeljebb egy félmaratont laza tempóban. Amiből végül 4 Infopark kör, azaz 10 km lett, plusz az oda-vissza út hazáig, az is elhalogatva az est leszálltáig.
Mint egy mocsári szörny...
A slusszpoént majdnem elfelejtettem leírni: mikor kipakoltam a futózsákomból a holmijaim, az ominózus zseb legmélyéről előkerült az elveszettnek hitt softkulacs a maradék izotóniás italommal. Viszont ami végleg eltűnt, az a kis sárga dobozom a maradék 4 sótablettámmal...
Ki korán kel, aranyat lel - mondja az ismert közmondás, bár rossz nyelvek szerint leginkább álmos lesz egész nap vagy sokkal több hülyeséget lát és hall. Nekünk, teljesítménytúrázóknak, főleg az ultrásoknak, a korán kelés már-már hétvégi rutin – ha egyáltalán van szó alvásról. Egy idő után már meg se lepődik az ember, ha fél négykor, ötkor csörög az óra, de azért a szombati 2 óra utáni kelés nekem is kissé már az extremitásba hajlott. De most az egyszer(?) bevállaltam. 2 óra 15-re volt beállítva az órám, de 2 óra 9 perckor (is) felébredtem, és látván, hogy most már csak tényleg pár percem lenne aludni, jobban teszem, ha valamivel előbbre hozom a felkelést. Az igazak álmát alvó Petit igyekeztem nem felébreszteni, előrelátó módon már előző este kicuccoltam a konyhába és a mosakodáson kívül mindent ott intéztem indulásig. Kávéfőzés, felöltözés, gyors lábápolás (most, hogy nincsenek ultrák már, eléggé elhanyagoltam a talpaim), kevéske eszegetés, aztán már lehet is indulni, hogy elérjem a 3 óra után induló éjszakai járatot. Persze sikerült túl korán kimenni a buszhoz és szobrozhattam egy sort a megállóban. De mindez semmi volt ahhoz a 40 perchez képest, amit később a budatétényi vasútállomáson töltöttem a vonatra várakozva. Jobb opció nem nagyon volt, mivel pont most van vágányzár és nem járnak a vonatok Kelenföldről. De legalább most már teljes biztonsággal tudom, hogy a pláza háta mögött lévő sötét és kietlen vasútállomáson a hajnali órákban semmi izgalmas nem történik. Az egyetlen szórakoztató elem a jegykiadó automata ciklikusan változó hirdetőfelülete, valamint a menetrendet megjelenítő kijelző volt, az utóbbit máris leöntötte valami vandál egy nehezen eltávolítható folyadékkal, ráadásul elég irritáló folyamatosan kattogó hangot adott ki, így maradtam inkább az automata társaságában. Amikor már azt is rettentően untam és már kívülről fújtam a hirdetéseket, elsétáltam a tájékoztató tábláig, hogy lássam, hogy nem azért nincs még fent semmilyen vonat, mert annyira rossz a szemem, hanem amiatt, mert olyan sokára jön. A hideg ellen kicsit táncikáltam meg dúdolgattam hozzá, jó eséllyel úgyse látott senki. Ha van biztonsági kamera, legalább, akik nézték, jól szórakoztak. Miután az ellenkező irányba elment egy vonat, onnan már mindössze egy negyed óra volt, mire megjött az enyém is. Már-már egészen baráti távlatok. Aztán végül lepörögtek a semmibe a hátralévő percek és másodpercek is a kijelzőn és kis késéssel ugyan, de megérkezett a vonatom, ami egészen Székesfehérvárig repít a még mindig éjsötét hajnalban. Utazóközönségének egyhangúsága és némasága szinte felüdítő az éjszakai buszjárat kéretlen és zajos eklektikusságához képest. Ahol tényleg elég sok hülyeséget láttam és hallottam. Mára nagyjából ki is merítette az ingerküszöbömet.
Sosem tudom megszokni, hogy ilyenkor télvíz idején délután fél négytől reggel 7-ig öreg este van. Sajnos pár órát még ki kellett bekkelni sötétben. Székesfehérváron újabb várakozás, most már nagyjából csak 20 perc. Hajnali 5-kor néptelen és tágas állomásépületi csarnok, egy karácsonyfa, két szocialista realista stílusú falikép, egyiken tehervonatot rakodnak, a másikon személyvonattal érkeznek a balatoni nyaralók. Nekem (is) a Balaton... az úti célom. „Nekem a Balaton a Riviéra, ettől nem tántorít el se tél, se fagy.” A Himalája meg maguk a tanúhegyek. Még röpke 3 óra vonatozás, és ott is vagyok a tövükben! Bár ott lennék már!
Hajnali fehérvári állomás
De a megérkezés örömpillanata előtt ott zakatol a ráhangolódás vonata, amin emlékek utaznak. Ahogy feltűnik egy-egy állomástábla, előbukkannak a sötétből a Kőszárhegyről a vonathoz igyekvő, csomagokkal megpakolt alakok: szüret a rokonoknál, birkapörkölt (fúj!), félelmetes morgós-ugatós Vulkán kutya (jajajj!), nénis-bácsis barométer (de jó lenne egy!), ugrálás a borospince tetején (ejnye!), majd bohóckodás Polgárdi-Ipartelepek állomásának rakodóplatformján is. Vidéki esküvő utáni másnapos hajnal, első vonat, ünneplő ruha, fojtogató álmosság. Talán 12 éves lehetek. Színes lampionok a Velencei-tó partján, nem, nem is ott, ezek már Almádi karácsonyi fényei és nem is színesek. Pedagógus üdülő a hegyoldalban a templomtorony mögött, vidám tekeverseny, fagyi a menzai ebéd után, wurlitzer az buszállomás kocsmájában (a mai tizenéveseknek ezt valószínűleg meg kell nézni az értelmező kéziszótárban – persze fizikai példány nincs is már talán, marad gugli a barátunk...) Száguldás biciklivel az alsóörsi strandra, barakkszerű faházak Csopakon, Live is Life a szomszéd üdülőből, száguldó körhinta, a lovon ülni volt menő. Vonattal kilapíttatott pénzérmék az arácsi állomáson, aminek szomszédságában most már egy Aldi oda nem illő túl trendi sziluettje pöffeszkedik. Panelszobákba zsúfolt vállalati üdülések, erkélyen száradó kockás plédek és Nyugat-Németországból hozott gumicsónakok, piros-kék Taurus gumimatracok. Kirándulás a Koloska-völgybe. Rémlenek valami fenyők és sziklák, de legtisztábban az, hogy ott mindig sok volt a kullancs és be kellett szedni otthon a polibét. Miért nem emlékszik az ember a lényeges dolgokra? Miért ezek a nüansznyi részletek maradnak csak meg mindig? Azok is teljesen megbízhatatlanul? Ha most fel kéne idéznem a mackófelsőm színét vagy azt, hogy miről beszélgettünk vagy mit ettünk a kirándulás közben (talán mackósajtot?), semmit se tudnék mondani. Még arról se, hogy egyáltalán mackófelső volt-e rajtam. Nem tudnám felidézni, melyik évet írjuk éppen, hány éves vagyok vagy milyen színű jelzés vezetett akkor a völgyben. Ahogy idősödöm, arra kezdek rájönni, hogy az emlékezet egy hatalmas ingovány, sose tudni, melyik zsombékos folt süllyed szégyenszemre majd le hirtelen, mikor a bizonyosság foszlányába kapaszkodva meg akarom rajta vetni a lábamat.
2017. július 2. - a vonatot várjuk Badacsonytördemicen
A pár évvel ezelőtti emlékek bezzeg sokkal inkább megbízhatóbbak és élénkebbek, elég élesen emlékszem a maraton+ utolsó kilométereinek a küzdelmére, a szenvedésre a folyamatosan begörcsölő vádlikkal. Időközben kivilágosodott és még a fát is megismerem, ahol lenyújtottam, a kanyart, ahol sótablettát kértem, a szakaszt, ahol először jelentkezett a görcs, miközben a szorosan a nyomomban csörömpölő záróbicikli elől menekültem. Aztán már a badacsonyi állomáson keressük Fiala Petivel a kódot Edu Kék Balatonján, majd még picit biciklizünk a pár éves fiammal és a német ismerősökkel a Badacsony tömbje alatt, és máris lehet is készülődni a leszálláshoz. Még miután a vonat bekanyarodik a tó mellől a hegy alá tovább biciklizünk kicsit: fiam éppen elaludt, szőke angyalfeje félrebillen a gyerekülésben, a bicikli is vele dől, ahogy tekerünk Tördemic felé. Még végezetül marad egy nagy utazás egy napba tömörítve: egy Petivel megtett hajnali Hévíz-Keszthely OKT szakasz után vonatozás Tapolcán át Badacsonytördemicre, ahol a szállás elfoglalása után máris mehetek vissza az állomásra, utazni Budapestre a fiamért, aki aznap jött meg az iskolai táborból. Szoros időbeosztás, ahol hibázni nem szabad, hogy meglegyen gyerek, otthon depózott csomag és az utolsó vonat is vissza a Balatonra újabb 4 órás utazással. 2017 júliusa, bőven digitális korszak, ennek már utána tudok nézni a fotóim között.
Távozó vonat, várakozó busz, érkező túrázó
Emlékeim vonata fogva tart, alig bírom kinyitni az ajtaját, majdnem fent ragadok. Mikor végre enged a zár, s leugrok megkönnyebbülve a peronra, a kalauznő, aki kívülről végignézte a majdnem hiábavaló próbálkozásom, kedvesen búcsút int. Viszlát emlékek, vár a jelen a Szent György-heggyel és a mai kalanddal, a Tanúhegyek nyomában teljesítménytúra 20B távjával. Amiért hajlandó voltam ilyen korán kelni, ennyit utazni és még mennyit fogok visszafelé is! És hajlandó leszek végigrohanni ezt a szép útvonalat, mert az A terv szerint el kell érnem a 12 órás vonatot, a B terv szerint az 1 órás buszt, a C terv szerint, mert olyan is van, bármelyik későbbi járatot. De akkor már nem sok marad számomra a másik mára beütemezett programomból, a régi barátaimmal való adventi koszorú készítésből. Természetesen Budapesten... Igen, igen, a történelem ismétli önmagát. Egymásra szervezett programok, sok utazás, túra, szoros időbeosztás, mindent lehetőleg egy nap alatt... Ugye ismerős?
A Szent György-hegy még igen távolban vár
Szívem szerint persze a 40 km-es távra jöttem volna, mint rengeteg más ismerősöm is, de akárhogy számoltam, azt még a legkorábbi lehetséges indulással se lehetett volna beleszuszakolni a mai napba. Maradt tehát egy rövidebb táv, de lehetőleg egy olyan, amiben több a tanúhegy. Mivel az iskola a matracos szállást elég boros áron (6000 Ft) kínálta, úgy döntöttem, akkor inkább nem alszom ott, és majd korán kelek. De még ottalvással se lehetett volna nagyon abszolválni a 40 km-t olyan gyorsan, hogy még időben visszaérjek Budapestre. (Másnak persze lehet, hogy igen, de én azért maradok inkább a realitások talaján és a saját képességeimhez mérten próbálok kalkulálni.) A szűkös idő egyben azt is jelentette, hogy hiába vár egy csodaszép útvonal, tele sosem látott látnivalókkal és panorámákkal, sétálgatni, fotózgatni és nézelődni nem lesz idő. Annál több időt kell tölteni futással, gyalogolni szigorúan csak felfelé lesz szabad. Ezt a tervet nagyjából sikerült is tartani. De ennek egy hatalmas hátulütője volt: a rengeteg ismerőssel biztosan elkerüljük egymást.
Egy kis válogatás a Szent György-hegyről
A túra a Szent György-hegy turistaháza elől indult a bazaltorgonák szomszédságából, de én ugye Nemesgulács-Kisapáti vasúti megállóhelyére érkeztem, ami valamivel több mint két és fél kilométerre van onnan. Mikor leszálltam a vonatról, pont tilos jelzést kapott a vasúti kereszteződésben a szervezett busz, ami hozta a többi túrázót Badacsonytomajból. (Kisebb dilemma volt, hogy ne avval jöjjek-e én is Badacsonytomajról, de ez így egyszerűbb volt, ráadásul kicsit többet túrázhattam ebben a verzióban.) Ők kis előnnyel indulhattak hamarosan a hegynek. Én meg egyelőre kis hendikeppel a sárga pehelykabátom melegébe bebugyolálva kocogtam az aszfalton Kisapáti felé. Nem nagyon kívánkozott le rólam még így se, csak akkor mikor már nekiveselkedtem én is az emelkedőnek. Egyelőre csak kényelmesen másztam, meg-megállva, fotózgatva: egyszerűen nem tudtam betelni a látottakkal. Most még legalább nem ketyeg a szintidő, de akkor is szedni kéne a lábamat, hogy időben visszaérjek, minden perc számít. De hiába tudtam ezt, körülöttem pincék, présházak, szőlők és tanúhegyek: elvesztem! Egyik gyengém pont ez a miliő. Nem véletlenül vonatoztam ide ilyen messziről.
Ide kicsit szívesen leültem volna, ha lett volna időm
Előbb-utóbb azért felértem, még egy jó adag busszal érkezett túrázót is kielőztem az úgymond kényelmes tempóban is. Ha a futás is megy ma, akkor nem lesz baj! Felérve a házhoz egy padon gyorsan levedlettem a gyorsabb tempóhoz alkalmasabb szerelésbe és elpakoltam a felesleges holmikat. Gyorsan becsippantottam a kódom és már mehettem is. Lefelé kicsit gondot okozott a lassabb túratársak kerülgetése a szűk és meredek ösvényen, de mindenki udvariasan elengedett végül. Egyik kanyarban egy autó próbált éppen feljönni, azonban kerekei folyton megcsúsztak. Így hát négyen-öten mögé ugrottunk és megtoltuk – máris mehetett fel a túrázó- vagy kajautánpótlás a hegyre. Lefelé egy nálam kicsit gyorsabb futócsapat ért utol: két fiú és egy lány. Velük aztán végig fogócskáztunk, nagyjából azonos időt mentünk. Mikor éppen összefutottunk, folyton biztattuk egymást. Én ugye nem a gyorsaságomról vagyok mostanában híres, ráadásul a legutóbbi ultrahalmozás nyomait lábizmaim még mindig nem teljesen heverték ki, feszültek rendesen az izmaim az első hegymeneteknél. Ez később aztán a túra folyamán csillapodni szokott, most is így lett. Mire már a sokadik tanúhegyet másztam, fel se tűnt a dolog.
Átkelés
Most viszont még lefelé kocogtam a Szent György-hegyről, sorra maradtak el a szőlők, és mindenféle vityillók, majd kereszteztük az utat és vasutat is. Ezután a korábbi beszámolók szerint izgalmas patakátkeléshez érkeztünk, de itt egy szép, viszonylag frissen ácsolt palló várt feszített kötelekkel és korláttal. Semmi parázni való nem maradt a túrázóknak, viszont enélkül elég kemény dió lett volna átjutni a hömpölygő vízfolyáson. Annál izgalmasabb volt megtalálni (nekem) a folytatást a szemközti bozótban. Bár a szervezők mintaszerűen kiszalagozták az útvonalat, nekem még így is sikerült pár percnyi bozótharcot folytatni rossz irányba, hogy aztán jó néhány már lehagyott túrázó elém kerüljön. No ennyi baj legyen, mikor már végre a rendes útra jutottam, szépen visszaelőzgettem őket. Jó volt látni, hogy szép számban jelen van minden korosztály: gyerekek, fiatalok, családok, velem nagyjából egykorú „régebb óta fiatalok”, valamint idősebbek. Mire Gyulakeszire beértem, sokan már nem lehettek előttem, nagyjából csak a futók élmezőnye. Innen még sokáig futható volt a pálya, mígnem a szemközti tanúhegy, a Csobánc, erősebben emelkedni kezdett. Menet közben azért próbáltam készíteni pár képet is. Például a Gyulakeszin látott karácsonyfáról és betlehemről (szinte minden érintett településen volt a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó installáció), vagy a tanúhegyeket ábrázoló makettről a Csobánc alatti parkolóban (ilyeneket eddig csak a Bükkben láttam, gyerekként előszeretettel másztam fel rájuk).
Loval Gyulakeszi határában
Tanúhegyek maketten
és valóságban
A Csobánc szerpentinező zöld majd kék jelzésébe csak helyenként tudtam belekocogni, nagyjából a Rossztemplom környékén lévő laposabb részekbe. Örültem, hogy a hegynek egy másik oldalát ismerhetem meg, hiszen eddig csak az Országos kéken vándortúráztam itt még 2014-ben az összeverbuvált Sétafikás csapatommal, aminek Parai István is oszlopos tagja volt. Nem is sejtettem, hogy ma még találkozni fogunk.
Csobáncra fel!
Rossztemplom
Itt a Balaton északi partján annyi középkori templomrom van, már útközben is láttam a vonatból néhányat. Az itteni egy olyan Csobánc nevű középkori falu temploma volt, ami még a török uralom alatt se néptelenedett el Még az 1745-ös egyházlátogatási leírás is jó állapotú templomnak említi, csak később indult pusztulásnak. A templom utáni U-alakú kanyartól vált igazán meredekké a vár felé igyekvő turistaút. A túrázót a sok szuszogásért azonban kárpótolta az a lenyűgöző látvány, ami körös-körül a Balatonra és a többi tanúhegyre nyílott. Ahol a növényzet megengedte, mindig készült pár kép. Egy másik érdekesség, hogy egyedül itt a szerpentin mentén maradtak meg még törülközőnyi hófoltok a hegyoldalban az egy héttel ezelőtti havazás után. A hegy tetején még kisebb felfagyások is voltak. Ezeket, meg kevés sárosabb részt leszámítva teljesen ideális volt a terep.
Csobánc vára hófolttal
Csobánc vára ellenőrzőponttal és csokikkal várt. Pár szót váltottam a pontőrökkel, akik megdicsértek a jó tempóm miatt, aztán a másik futócsapat nyomába indultam. Engem meg váltott egy fekete ruhás, túrabotos, szintén nagyon jó tempót nyomó lány. Lefelé óvatoskodni kellett a felfagyott és köves részeken, de miután ezeken túl voltam, kitűnő tempóban lehetett haladni. Nemsokára látótávolságba került az előttem futó csapat is. Megint előtörtek az emlékek: amikor kéktúráztunk, a melegtől eltikkadt, nagy hátizsákokat cipelő csapatunkat beinvitálta egy kedves szőlősgazda a hűvös pincéjébe egy pohár borra. Nem mondtunk nemet. Most is dolgoztak a helyiek, éppen egy traktor elől kellett félrehúzódnom, mielőtt kiértem volna az országútra. Innen hamarosan egy kevésbé forgalmas bekötőútra kanyarodtam Káptalantóti irányába. A névből már sejthető volt, hogy közeledik a következő, szám szerint harmadik tanúhegyünk, a Tóti-hegy. Előtte azonban a közösségi házban jól meg is etettek minket. Mihelyt megláttam a plüssnapocskát, már tudtam, hogy panaszra nem lesz ok. Itt egy kicsit el is időztem a pontőrök és a finomságok társaságában, aztán muszáj volt tempózni, amíg lehetett és tudtam.
Kis retró közért Káptalantóti központjában
Egy hosszú völgyben helyet kapott állattartó telep szomszédságában, a kék háromszög jelzésen kapaszkodtam a hegyoldalban. Csak a hangokból és a szagokból tudtam megtippelni, milyen jószágok élnek itt. Annyi biztos, hogy elég sokféle állat lakozik itt, például sertések és helyes barna hosszúszőrű szarvasmarhák biztosan. Ahogy hegynek felfelé meneteltem, kezdtek beérni a gyorsabb lábú 40-esek vagy később induló, ámde igencsak sebes 20-asok. Nehéz volt megítélni, kikhez is van szerencsém. A hegyhátra felérve tudtam megint kocogni, egészen addig, amíg utam nem állta a Tóti-hegy elég markánsan emelkedő kúpja. Innen maximum sétalépésben, nagyokat szuszogva tudtam felfelé araszolni. A nálamnál gyorsabbak meg máris jöttek lefelé. Itt Beáék voltak a pontőrök, akikkel megint elbeszélgettem egy darabig. Igazán hálás helyet kaptak kilátásügyileg. Lefelé először igyekeztem nem kitörni a nyakamat a meredélyen, aztán később már jobban neki lehetett ereszteni. Nem sokáig, mert a hegy alatt, egy bányaudvarban egy felirat szerint büfé nyílt, kizárólag nekünk túrázóknak. Nosza, akkor látogassuk meg!
A Tóti-hegyen
Miközben forró teát merítettem a termoszomba, a pontőr óva intett attól, hogy túlhajtsam magam. Még bekaptam pár szem sós mogyorót, aztán a jótanács ellenére sebbel-lobbal igyekeztem a következő hegyem, a Gulács felé. Ekkorra a másik futós csapattal már megvitattuk, hogy a 12 óra előtti befutás elég merész terv, de az egy óra előtti érkezés nem lehetetlenség. Már a Gulács köves, egyszemélyes ösvényén izzadtam, amikor elharangozták a delet. A kérdés már csak annyi volt, hogy a fennmaradó idő és táv függvényében el tudom-e csípni a következő járatot, ami Budapest felé visz. Egyik, a csúcsról már lefelé futó srác azt mondta, hogy 4 km van még hátra. Sajnos az órámon nem tudtam visszanézni a fennmaradó távot, mivel a pálya valahogy nem szuperált rendesen és nem mutatta a navigációt, csak a térképen láttam a piros vonalat. Hogy miért, fogalmam sincs, lehet, hogy amiatt, hogy kicsit előbb elindítottam, mielőtt a turistaháznál lévő rajtba értem. Másik furcsaság, hogy a túrát a Garmin Tortúra 65-nek nevezte el, holott az eseményhez jó pályát töltöttem fel egész biztosan és azt is indítottam meglehetősen biztonságos távolságban a Bükktől. No mindegy, így is végigtaláltam rajta, a térkép működött és a szalagozás is elsőrangú volt, meg egyébként is van egy telefonom is. Csak úgy gondoltam, ez a túra jó alkalom az órás navigáció tanulására. Legalább megtanultam, hogy néha ilyen is van, amikor már kezdetekben se stimmel semmi. Szerencsére nem szoktam megijedni az ilyentől, az óra nem az egyedüli és kizárólagos mankóm.
Bazaltformáció a Gulács oldalában
Most már csak annyi volt a feladat, hogy lecsorogjak szépen Badacsonytomajba. Próbáltam kicsit a tempón is javítani, hogy enni is legyen időm. Igazából pontosan nem is tudtam, hogy mikor indul a busz, csak annyiban voltam biztos, hogy 1 óra körül. Így kétséges volt, mennyire kell majd rohannom a buszhoz és mire lesz előtte még idő. Végül háromnegyed egy körül futottam be. Kicsit sajnáltam, hogy nem sikerült lefotóznom Badacsonytomaj adventi díszeit a véghajrában. De a busz elérése volt a legfontosabb. Szerencsére a célban Géza lányai megmondták, hogy közel a megálló és az is kiderült, van még szűk fél órám enni.
A Gulács tetején
A finom babgulyást egyébként is kár lett volna kihagyni. A kedves konyhás nénik is megerősítették, hogy nem kell sokat menni a buszig, így a hamisítatlan menzai hangulat közepette nyugodtan fogyaszthattam az ebédet. Utána még volt kis időm Gézával és mily meglepetés, Aszúval, azaz Parai Pistivel is csevegni.
Persze aztán az előzetes tudakozódás ellenére a buszig még kicsit elkavartam, azaz hoztam a formám, és nem sikerült a legrövidebb utat megtalálnom, de így is időben kiértem. Máris utazhattam Veszprémen keresztül haza, így már biztos volt, hogy az adventi koszorús buliban is sikerül időben megjelennem. A buszon sikerült átböngésznem az eredménylistát is, amiből kiderült, hogy holtversenyben a lányok között sikeresen összefutkároztam és másztam az első helyet. Éljenek az adventi koszorúk!
Bent az első 10-ben
Amíg a megállóban várakoztam, elsuhant a főúton egy fenyőket szállító teherautó. Ez azt jelzi, hogy megint hipp-hopp eltelt egy elég mozgalmas, túrákkal teli év. Méghozzá micsoda év! Tervezem, hogy írok egy összesítőt majd, de azért még ne temessük ezt az esztendőt, hiszen terveim szerint két túrabeszámolót még biztosan írok még idén, méghozzá elég izgalmasnak ígérkező gyaloglatokról. Ami közös bennük, hogy mindegyikhez elég sokat kell utazni, sőt az egyikhez még szállást is kellett foglalnom. De a Bükk is egy olyan helyszín, hogy képes vagyok szinte bármit megtenni azért, hogy ott túrázhassak. Aztán máris lehet azon gondolkodni, hogy a jövő év első túrája a BHTCS vagy a BHMTCS legyen és hogy vajon merre lehet az a fránya Vihar-domb a BHMTCS kiírásban.
Végül adódik a kérdés, hogy érdemes volt-e ilyen korán kelni egy ilyen rövid túráért, sikerült-e meglelni a közmondásban ígért aranyat? Ha a helyezést nézzük, akkor kétségkívül, de mindent összevetve is: egy remek napot zártam csuda élményekkel, valamint egy kimondottan szép útvonalon haladó és kitűnően megszervezett túrán vehettem részt. Ráadásul még az a vállalkozásom is sikerült, hogy mindent egy napba bezsúfoljak, nem mellesleg még álmos se maradtam. És végül még adventi koszorúm is lett a nap végére.
Úgyhogy szólhat végezetül ez a vidám kis nóta a Balatonról, a riviéráról, a Himalájáról, tele emlékeimbe illő retró dolgokkal a klipben:
