Háromszázgarádics

Milyen érzés már az, amikor a hétvégi hosszú menettől csak egy szó tart vissza. Egyetlen szó, ami egy 43 km-es túra szűk egy km-nyi szakaszát takarja. Amikor nem akarod megtudni, milyen ez az egy kilométer közvetlenül hóolvadás előtt, aközben vagy utána. És emiatt képes lennél a fele akkora távot választani, csak hogy ne kelljen arra menni.

2012. febr. 4-én a Sétafikás csapatom küzdi le magát eme hegyoldalban

Vannak a Pilis és Visegrádi-hegységben helyek, amiket nem szoktak kezdő turistáknak javasolni. Jól ismert desztinációk, a médiában és mindenféle kiadványokban is pont ezek a hegység reklámarcai, a Spartacus-ösvény, a Holdvilág-árok, a Vadálló-kövek vagy a Rám-szakadék. Talán még a Postás-útról vagy a Vaskapu-szikláról is több szó esik, pedig az utóbbihoz még jelzett út se vezet. De hallott valaki már a Háromszáz-garádicsról? Vagy a szintén sárga kereszttel jelzett Szentléleki-patak völgyéről annak folytatásában? Vagy a Szuszogóról a Fekete-hegy alatt? Valahol a hegység hátsó elfeledett traktusában? Nem, ezektől a helyekről ritkán írnak turisztikai cikkeket, a túrázók közül is valószínűleg csak az téved erre, akinek muszáj, mert valamelyik teljesítménytúra útvonala pont erre visz – nem egy van ilyen, pl. a 100 katona, a Szántó és akkor ez a frissiben teljesített Pilisi télvégi maraton is. Vagy gyanútlanul téved ide az egyszeri turista, mert megtetszik neki a jópofa név, a szintvonalakat meg nem tudja értelmezni, és amikor már benne van a slamasztikában, akkor nincs nagyon visszaút, mert a le és fel is ugyanolyan viszontagságos. Vagy direkt keresi a kihívásokat: anno én is így ismerkedtem meg evvel az ominózus hellyel még jó 10 éve. Más verziót nagyon nem tudok elképzelni, hogy itt önként és dalolva le vagy fel akarjon menni az ember. Ez ugyanis a Pilis Tolvaj-hegye. Nem, a hasonlat nem jó, mert a Tolvaj-hegy más, semmihez sem hasonlítható. Még a Háromszáz-garádicshoz se. 

Az autóroncs és a közeledő Orsiék a 100 katonán, 2025-ben

Nem tudjuk, pontosan mitől Háromszázgarádics a hely neve. Arról szól a fáma, hogy a kiálló sziklaszirtek amolyan lépcsőfok szerűen tagozódva vezetnek a hegyoldalban, de én ezt határozottan és egyértelműen cáfolni tudom. Kisebb-nagyobb, fehér dachsteini mészkősziklák ugyan vannak az út mentén, de hogy azok bármiben is segítenének az arra járónak, afelől vannak kétségeim. Esetleg jók látványelemnek vagy figyelemelterelőnek, már ha itt egyáltalán hasznos és nem inkább egészségre és testi épségre erősen káros, hogy elterelődjön a föl- vagy lemászó figyelme mindenféle szép sziklaalakzatok, bennük megbúvó üregek, vagy tövükben éledező tavaszi virágok irányába. Mert mindezek itt megtalálhatók. Az is igen valószínűtlen, hogy valaki valaha erre haladtában megszámolta volna a kibúvó sziklakiszögelléseket. Biztos van jobb dolga itt az erre járónak, hogy miért, azt a későbbiekben vázolni fogom. Meg az is erősen valószínűtlen, hogy pont háromszáz lenne ezekből (az egyébként nem létező) természet alkotta lépcsőfokokból. A latin lépcső, lépcsőfok jelentésű gradus alakult ugyanis a magyarban grádiccsá vagy garádiccsá. 

Sziklahasadékok is találhatók erre

Valamiért a korai virágok kimondottan kedvelik ezt az árnyékos, igen meredek északi hegyoldalt. Emiatt a helyet leginkább botanikai kiadványokban említik. Ami itt még megtalálható, az egy ismeretlen eredetű és történetű piros autó roncsa. Hogy mikor és hogy került oda, azt nem tudni. Azt se, hogy mi lett a benne ülőkkel. Annyi biztos, hogy már 2012-ben is láttam saját szememmel, de vannak adatok még régebbről is. Például a Sunyiverzum tudni véli, hogy ez a roncs már 2007-ben is itt volt. És azt is tudni véli, hogy 1998-ban jelöltek ki itt turistautat, ami a jelek alapján azóta sem számít túl frekventáltnak, és talán ez nem is nagy baj, több szempontból is.

A Háromszázgarádics barlangüregei

Vicces momentum, amikor az előbb említett írás Dani index fórumos beszámolóját idézi, egyébként pont arról a túráról, amiről tavaly én is írtam. És ha még Márton Dani (alias DJ_RushBoy) is tart ettől a helytől, akkor mit szóljak én, akinek negyedannyi túratapasztalata sincs. Egyébként Dani beszámolóján kívül más leírást nem is nagyon találok, ugye van még az előbb idézett Sunyiverzum, vagy a Szépkilátásos beszámoló, meg Halasi Zsolt is járt erre, pont olyan források mind, akiknek munkásságát hellyel-közzel figyelemmel szoktam kísérni. Ez is azt mutatja, hogy nem túldokumentált a helyszín. Kifejezetten meglepő a Turista Magazin cikke, melyben említik a helyet, mint terepmotorosok kedvelt illegális edzőhelyét. Itt gyalog lemenni is kunszt baleset nélkül, nemhogy motorral. Egyáltalán csoda, hogy itt még senkit nem kellett menteni (vagy csak nem tudunk róla.) Emitt szeretném jelezni, hogy Sunyiverzum az én beszámolómat nem találta meg, bár én nem is írok a nehézségekről olyan plasztikusan, amit ő a saját írásában használni tudott volna. Na de majd most! 

2012-ben se volt kispályás a hely

Nekem ez volt a negyedik Háromszázgarádicsom. Az első 2012-ben történt lefele irányban, Sétafikás keretek között, persze ennek a kalandnak is én voltam az értelmi szerzője. Hideg, nagy hó, népes túracsapat mindenféle korosztályból, benne egy kiskorú, a saját fiam. És lementünk. Csont, hómacska és hágóvas nélkül, túrabot azt hiszem volt nálam éppen, mert én, mint túravezető, megnéztem előzetesen a szintvonalakat. Pedig akkoriban maximum sokkal magasabb hegyre szoktam ilyen segédeszközt vinni. A fiam meg anélkül is lement, volt hozzá vagy 8 éves. És ha jól látom, Cefre kutyának se okozott gondot a hegyoldal. A galéria szerint volt meredekség, autóroncs, sok kidőlt fa, megfagyott szemöldök és a fenti turistaháznál a hinta már akkor is létezett.

Az autóroncs meg behavazódott

A második a 100 katona alkalmából történt tavaly kora tavasszal, fölfele irányban. A Háromszázgarádics-szüzességemet ekkorra már elvesztettem, és ebből az alkalomból majdnem elvesztettem a komplett személyes dokumentációmat is fák alatti laposkúszások közepette. Csoda lett volna, ha valaki egyszer megtalálja, ha az utánam jövő Szabi előzetesen nem teszi. Kalandos volt a mászás, de azért későbbi álmatlan éjszakákat nem okozott, a meredély Szuszogó nevű része se. Azt hiszem, pont nagyjából ideális volt ekkor a talaj, nem volt se túl száraz, se túl szottyos. Itt egyik se előnyös.

A 2025-ös 100 katonán, kora tavaszi virágzás közepette (a Szántón valamiért nem volt kedvem itt képet készíteni, nem is értem, miért...)

És akkor volt egy harmadik is most ősszel, szintén felfelé a Szántó 150B alkalmából, már bőven túl 100 megtett km-en. Erre szoktam mondani önmagam motiválásaként, hogy ha ilyen állapotban fel tud itt menni az ember, akkor bármikor képes ugyanezt megtenni. Ebből az alkalomból már emlékszem egy-egy kicsúszásközeli helyzetre és persze az elmaradhatatlan fák alatti átkúszásokra. Zsolttal ráadásul szorgalmi feladatként még a Szuszogót is kimásztuk (ő még több megtett kilométer után, mert a 200-ason volt), pedig nem kellett volna az előírt útvonal szerint. 

Az ikonikus roncs egy darabja az út mellett, mintegy mementóként: ha nem vagy elég ügyes, így járhatsz!

És akkor volt ez a mostani, ami mindent felülírt. Szinte az összes résztvevő, aki itt lejött, úgy nézett ki, mint akin végigmasírozott egy komplett szurtos vaddisznókonda. Még jó, hogy a MÁV a Volánhoz hasonlóan nem dobja le a túl koszosnak ítélt utasokat a vonatról, mert akkor még most is az esztergomi Duna-parton mosnám öltözetemet. Aki még nem járt erre, de szeretne képet kapni a helyről, annak dióhéjban próbálom felvázolni a helyzetet. A tulajdonképpeni Háromszázgarádics a Fekete-hegy északi oldalában vezető sárga kereszt jelzésnek mintegy fél kilométeres szakasza a Postás utat is keresztező erdészeti úttól (ahol már jelen van a sárga kereszt jelzés) a meredély aljáig, ami aztán a Cserepes-völgyben haladó, 1111-es számú esztergomi főútig kevésbé meredeken, de továbbra is igen vadregényes módon folytatódik. Az a rész már nem a Háromszázgarádics szerves része, de persze az is lehet, hogy igen, meg kéne kérdezni a névadókat. Szóval adott egy meredeken leszakadó hegyoldal, rajta egy oldalazva felfelé vezető ösvényke, amolyan nem túl kijárt rézsűs csapásféle. Itt kéne az egyszeri túrázónak feljutni. A feljutást nehezíteni próbáló tényezők a következők: a) keresztbe kidőlt fák. Természetesen olyan magasságban, hogy ne lehessen egyszerűen csak átlépni rajtuk, vagy átbújni alattuk. b) meredekség - az ember folyamatosan légszomjjal küzd és a segglyukán is levegőt próbál venni. c) a talaj minősége - nem tudom, van-e az az állapot, amikor itt ideálisak a körülmények. Ha száraz idő van, az nem jó, mert a morzsalékos talajon kicsúszol. Ha sokat esett, akkor a sáron csúszol ki. Ha jég van, akkor a jégen csúszol el. Ha hó van, akkor mondjuk az olvadt havon. Jégen talán segít a hómacska, a nagyobb, nem olvadt, nem jeges hó is egész jó lehet, ha megtart, meg talán az az állapot is közel ideális lehet, ha esett valamennyi eső és picit nedves a talaj. De ezt a mászást vagy ereszkedést akkor se lehet félvállról venni. Ennek oka márpedig a d) dőlésszög tényező. Illetve az, hogy ez a 4 dolog itt folyamatosan kombinálódik. Küzdesz felfelé (vagy lefelé) szó szerint, mint malac a jégen, közben átkúszol pár fatörzs alatt, vagy próbálod átszenvedni magad fölötte és közben izgulsz, hogy ne csússzon meg a támaszkodó láb, majd azon izgulsz, hogy az éppen letett láb se csússzon meg. Aztán vannak az egy-egy biztosabb pont közötti átkötő szakaszok, ahol jól látszanak az előttünk próbálkozók igen biztató kicsúszásnyomai. Aztán jössz te. Veszel egy nagy levegőt, közben imádkozol, hogy tartson meg az imént kinézett, szimpatikusnak tűnő sárkupac. Vagy a bot, Vagy ha az se, akkor a gyökér, amit csúszás közben elkapsz. Ha az se, akkor az ujjaid, amivel a földbe kapaszkodsz. Ha nincs szerencséd, akkor lehet, hogy úgy jársz, mint az az autóroncs az erdészeti út alatt néhány méterrel. Mert azt még nem írtam, hogy alattad egy sok száz méternyi meredeken leszakadó sziklás hegyoldal van. Amikor a mögöttem jövő Tamás kérdezte, hogy az adott szakaszon hogy tudtam átmenni, csak egyet tudtam neki tanácsolni, amolyan Lölö féle „bölcsességet”: Legyél elég bátor hozzá! 

Laci is küzd felfelé derekasan a 100 katonán

Szóval ilyen a Háromszázgarádics. Ha akartad, ha nem, most már tudod legalább. És akkor jöhet a sárga kereszt, méltó folytatása az 1111-es műúton túl. A térképen egy szimpla patakvölgy, ami a valóságban szép is lehetne. De nem az. Helyenként bokáig gázolsz az évtizedes szemétben, az út meg egészen mesebeli: hol volt, hol nem volt. Az egyetlen, amit követni próbálhatsz, a viszonylag friss sárga keresztek a fákon, amik hellyel-közzel, itt és ott felbukkannak. (Most már.) Egyébként amióta vezetnek itt teljesítménytúrák, a helyzet némileg kezd alakulni és már kezd kirajzolódni valami halovány ösvényféle egy-egy patakátkelés közt. Mert hogy abból is akad számtalan. Ezer szerencse, hogy a patak nem túl bővízű. És néhol még palló is akad. Egyetlen csodálatos dolog tapasztalható meg itt, az pedig a természet kiszámíthatlansága. Ki gondolná, hogy az első tavaszi virágok pont ezt a mocsadék helyet szeretik? Márpedig nyílik itt a pirosló hunyor és a hóvirág is százszámra. Meg vegetációs időben burjánzik mindenféle giz-gaz, és terebélyesedik a susnya, amin át kell gázolni a továbbjutáshoz. A turista meg örül, amikor már végre kifelé kapaszkodik innen, a Ráró-hegy alatt vezető sárga jelzés menedékébe, aztán eszébe se jut többet, hogy erre tervezzen túrát. Hát csoda, hogy igen lassan érkezik meg az az út a kifestett jelzésekhez? 

Szabi a Szentléleki-patak csodálatos völgyében

Pirosló hunyor

Hóvirág

Egy helyről még nem írtam. A Háromszázgarádicsnak van egy bevezetőszakasza is a Fekete-hegyi turistaháztól. Ez egyfajta előjáték, ráhangolódás a későbbiekre, ha lefele megy az ember. Vagy éppen fordítva: egyfajta afterpartyja neki, ha fölfelé megy. Ha nem volt elég a jóból, jöhet egy kis ráadás! Dupla sűrű szintvonalak, dupla élvezet! A neve mindent elárul: Szuszogó. Van neki egy druszája a Bükkben, Bükkszentlélek alatt, hisz mindketten ugyanazt tudják: bosszantani a túrázót. Amit a Háromszázgarádics csak oldalazva mutatott, azt most itt telibe lehet kapni. Lefelé vagy fölfelé az mindegy, alsónemű, zsebkendő és homlok nem marad szárazon. Jelzése zöld négyzet, jellemzője, hogy annyira utálatos, hogy itt se akarsz majd többet fel- vagy lemenni. Csak ha pisztolyt fognak a fejedhez, vagy ha éppen egy teljesítménytúrán erre kényszerülsz és vagy olyan becsületes, hogy nem kispistázod el a sárga négyzeten. Mert itt van kerülő- és menekülőút.

A felső szakasz, az ún. Szuszogó, ami semmivel se kellemesebb

És akkor nézzük a Háromszázgarádicsot a turistaság legújabb kori históriájában. Sunyiverzum idéz egy 82-es évekbeli túrakiírást, ami azt hívatta jelezni, hogy az emberek voltak akkor is olyan bolondok, hogy itt másszanak felfelé, küzdve az előbb vázolt elemekkel. Ennél mi most mélyebbre fogunk ásni a turistatörténelemben. Szerencsére van birtokomban 2 db 50-es években kiadott, a térséget taglaló turistakalauz, így hát megnéztem, foglalkozik-e valamelyik túraleírás a hellyel. És igen, az egyikük, az 1955-ben kiadott verzió, 2 túra kapcsán is megemlíti, sőt azt is, hogy jelzés is vezetett itt, méghozzá a piros, ami a sárgáról leválva az akkor még szépnek mutatkozó Cserepes-völgyet keresztezve, valószínűleg a mostani nyomvonalhoz hasonlóan (vagy ugyanott) vitt felfelé a kulcsosházhoz. „1/2 óra alatt az esztergomi autóútra érünk, amelyet az itt csatlakozó piros jelzéssel DK-i irányban, a Szentléleki-patak mentén követünk. Szép erdei úton az útkanyarulatot egy átvágással balra lerövidítjük, majd, a piros jelzést követve, újra elérjük az autóutat, amelyet átszelünk és D-i irányban a Feketehegy (568 m) oldalába kapaszkodunk fel. A Feketehegy északi oldalában emelkednek a Háromszáz garádics sziklái, melyek szinte függőlegesen törnek le a mély völgy fölé. A sziklás oldalban a tetőre kapaszkodunk fel, megjegyezve, hogy az eddig követett piros jelzés a Háromszáz garádics felső részén ÉNY-ra jobbra elhagy és most már sima piros négyzet jelzésű gyalogösvényen érjük el a tető szélén álló feketehegyi turistaházat...”

A tárgyalt terület a Mapy térképalkalmazásban

A piros jelzésen egyébként elérhető volt a hely a Kétágú-hegy nyergéből is akkoriban, már amennyire ezt a kalauz mellékletében szereplő, térképnek csúfolt skiccből ki lehet venni. A másik kalauzban (1953) név szerint nem szerepel a hely, viszont a 29-es portya jó eséllyel itt vezeti fel a korabeli turistát a Fekete-hegy oldalába, majd kanyarodik el a Kétágú-hegy felé a már előbb említett leágazáson. „...az itt csatlakozó p. jelzéssel Dk-i irányban a Szentléleki-patak mentén; szép erdei úton az útkanyarulatot egy átvágással balra lerövidítjük, miközben elválunk a s. jelzéstől, amely bevezet Pilisszentlélekre és a p. jelzést követve újra elérjük az autóutat, amelyet átszelünk és D-i irányban a Feketehegy (568 m) oldalába kapaszkodunk fel.”

1928 - Pilis hegység Kirándulók térképe 2. sz. (Magyar Királyi Állami Térképészet)

A jelenlegi Cartographia turistakalauz 20. számú túrája is taglalja a helyszínünket, mint alternatív túralehetőséget, átvezetni viszont nem vezet át rajta, biztos, ami biztos alapon. „A S+ a széles kocsiúton marad, de rövidesen balra(!), nehezen fellelhető ösvényen a Háromszáz garádicsnak (garádics=grádics=lépcső) nevezett meredek oldalban leereszkedik a Cserepes-völgybe.”

Pilis hegység térkép a 20-as években (Turistaság és Alpinizmus kiadvány) - nincs jelzett út ezen a helyen

Thirring Gusztávnál (Budapest környéke) semmit se találtam a helyről, lehet, hogy a 19 század végén ez a hely még nem tartozott a jelzett vagy járt részek közé. 

A Pilis és Börzsöny hegység turista térképe, 1928 (Magyar Királyi Állami Térképészet) - nincs út

Viszont turisztikával foglalkozó magazinok cikkeiben többször említésre kerül a hely egészen a 30-as évektől a jelen korig. Úgy tűnik, mások se mindig találták könnyű falatnak ezt a pilisi erdei tornapályát. Az 1986-os Turista Magazin 32. évfolyamának 1-12. számának egyike így ír a feketehegyi turistaház legendás gondnoknőjével, Gizi nénivel kapcsolatos, „Gizi néni pilisi garádicsai” című cikkében:

Cartographia kiadású turistatérkép 2002-ből

„Akik a Pilisnek ezt az Esztergom fölötti szakaszait járták, akik Pilisszentlélek  felől megmászták a szívet, a lelket zu­háltató sziklás lép­­csőzetet, a Háromszáz garádics nevű turistakínzó sűrű erdőbe bújtatott formációt, azok nem kerülhették ki.” (mármint gondolom, Gizi nénit, mert Arcanum előfizetésem nincs, és igen trükkösen kell összeollóznom a cikkből kivett idézeteket emiatt.)

Még rövidke szösszenet a helyesírásról, amire Sunyiverzum is szentel pár sort, akinek osztom véleményét a mai térképeken fellelhető kötőjeles írásmóddal kapcsolatban, ami szerintem sem helyénvaló. Így én az egybeírós módot választottam egy erdőrészt jelző állandósult szókapcsolatként, de a külön írás ugyanúgy indokolt lehet mennyiségjelzős szószerkezetként, ahol se a háromszáz, se a garádics nem tükrözi a valóságot, de hát ez van. Egyébként mindhárom forma megtalálható a szak- és egyéb irodalomban. 

A Kémény-sziklánál is jártuk, bár semmit se láttunk ebben a remek időben

Egy dolog, amiről még nem írtam, az maga a túra, pedig annak ellenére, hogy egy szokásos one man, low budget kivitelű Levente túráról van szó – szóval aki szeret a pénzéért pontőrökkel trécselni és mázsaszámra zsíros kenyeret falatozni, az ne ide jöjjön –, már pusztán az útvonal miatt is megéri, hogy pár szót szenteljünk rá. Az pedig tud újdonságokat adni olyan megrögzött természetjáróknak is, mint útitársam, Tamás, vagy jómagam. Bár ugyan az írásomban taglalt részt már mind ismertük, de volt például egy piros + jelzésű átkötő szakasz a zöldtől a Pilis-nyeregbe vezető P/S jelzésig az 1111-es út mentén, amin még soha nem jártunk, mondjuk szerintem ezzel sokan lehetnek így, az út minőségét szemlélve. Aztán volt a Kesztölcre bevezető aszfaltút, ott is eddig csak autóval jártam. Vagy az ottani pincesoron és a temetőn is átvezető Z jelzés. A Barát-kutat is most láttam először világosban. Tehát már csak ezért is megérte eljönni és venni a bátorságot az induláshoz a Háromszázgarádicsot is tartalmazó hosszabb távhoz. Ez mondjuk Tamás lelki támogatása nélkül nem biztos, hogy megvalósult volna. Mondjuk akkor meg megnézem a 20-as távon a Róka-sziklát, ami nálam szintén a fehér foltok közé tartozik. Szóval az útvonal érdekes, nem könnyű és kimondottan szép, és akit nem riaszt el az, hogy előre odaadják az ellátmányt és túramozgalmak meglévő pecsételőhelyein kell igazolni, annak kimondottan ajánlható a túra. 

Reggel az Ecset-hegyről szemlélve még havas volt a Fekete-hegy oldala, ez délutánra mind egy szálig elolvadt

Meg annak is, aki egyszer szívesen kipróbálná, milyen lejönni a Szuszogón, a Háromszázgarádicson, majd végigmasírozni a Ráró-hegy aljában. Garantáltan maradandó élmény lesz!

Strava-link: