2023. március 17., péntek

Vér és mókusok

 


Úgy tűnik, a véres dolgokkal hadilábon állok. Hiába szerepelt a Vérmókus kör már nagyon régóta a bakancslistámon és hiába neveztem már be az ősz folyamán rá, úgy tűnt, ez egyszerűen nem akar nekem összejönni. Egyrészt borzasztóan nehezen szánom rá magam, hogy elinduljak egy-egy instant körön – ugye mint tudjuk, a Vérkört már több éve halogatom (de most végre elérkezett a pillanat és ha instantban nem is, de teljesítménytúraként végre majd megcsinálom, ha minden összejön). Másrészt meg pont mindig akkor leszek beteg, ha végre eljutok odáig, hogy most akkor nekiindulok. 

Először egy futóismerősömmel, Vilivel mentünk volna ketten december elején, de elkapott valami tüsszögős, orrfolyós, hidegrázós nyavalya, így nem mertem ennyit bevállalni, pedig már a szabim is kivettem. Persze mire eljött a nap, kicsit már jobban lettem, így végül mégis elindultam futni, de csak egy 1.0-ás Budai peaks verziót mertem végigfutni, amit kb. feleakkora távra (26 km) ki tudtam hozni. Igaz, menet közben még bőszen küzdöttem az orrfolyással, de szerencsére nem ártott meg a kiruccanás. Vilit persze nem értem utol, pedig részben majdnem ugyanarra mozogtunk, egész biztosan kereszteztük egymás útjait.

Most, hogy megint végre elhatározásra jutottam a Vérmókust illetően és ki is vettem a szabim, ismételten kezdtem magam ramatyul érezni az előző nap délutánján. Kapart a torkom, és mintha a hideg is borzongatta volna a hátam. Ilyen az én szerencsém... Azért még adtam egy esélyt annak, hogy éjjel majd kialszom magamból a kórt, így mindent szépen összekészítettem – legfeljebb majd visszapakolom a cókmókot a helyére, ha mégsem mennék. Így is lett, ugyan jól megizzadtam éjjel, de reggelre kimondottan jobban éreztem magam. Irány akkor a Szépjuhászné!

Már 7 óra előtt ott virítottam a büfé előtt és mivel a kezdőkód helyét már ismertem, gyors szerelvényigazítás után tudtam is rögtön startolni. Az első kilométereken már régi ismerősként szaladtam végig, hiszen mostanában hétköznaponként is gyakran edzegetek erre. Szeretem a Vadaspark környékét, kevesen járnak hajnalonként arra, valamint az ösvények és a terepviszonyok is izgalmasak, változatosak. Egyik legviccesebb élményem az volt, mikor még fejlámpával indultam neki a hajnali sárga/kék keresztnek, szembe pedig szintén egy fejlámpás futó érkezett – alig akartam hinni a szememnek. Ezek szerint másokat is ilyen korán kivet az ágy! Hiába azonban a rutin, az ellenőrzőkóddal az Erdő fohásza táblán megint megküzdöttem. Valamiért nincs a 20-asoknak ezen a helyen mobilnet vagy nem tudom, mi lehet a probléma. A Szilfa-tisztás környékén sikerült végre beolvasnom a kódom, igaz kétszer, így csak egy hibaüzenetet kaptam. Kicsit izgultam, de nem volt szívem ilyen korán felcsörgetni Mátét. Végül is az az üzenet, hogy „ezt a kódot már beolvastad”, azt jelenti, hogy egyszer sikeresen megtörtént a dolog – legalábbis mertem ezt remélni.

Haladtam hát előre, amennyire a mostanában szokásos lassúcska tempóm engedte – úgy voltam vele, inkább tartalékon megyek, csak bírjam jól végig, hogy a végén is maradjon még erőm futni is – főleg, ha muszáj lesz a szintidő miatt. A második kód a villanyoszlopon gyorsan meglett és fel is töltődött, és a mumus Kecske-hátat is viszonylag könnyedén leküzdöttem. Fura, de ez az emelkedő is egyre könnyebb minden egyes alkalommal. Egy jó fej bringással kerülgettük egymást, jó utat kívánva kölcsönösen. Ő is meglehetősen nézelődős tempóban nyomta, mert majdnem utolértem a Vöröspocsolyásnál. 

A vörös pocsolya - a vaddisznók kedvenc dagonyája

A piros háromszög elágazásától komolyabb elánt vett az emelkedő, de úgy voltam vele, hogy ezt még kifutom, majd legfeljebb a Csergezán-kilátó előtti kaptatón lazsálok kicsit, hátha látok kökörcsineket. Így is lett, bár sajnos a virágok egyelőre még didergősen elbújtak. A platóra felérve célba vettem a kilátót, ahol most a kódok (ráadásul mindkettő) sitty-sutty meglett. Pedig mennyit kerestem őket hiába a Mókus-körön! 

Kicsit borongós a kilátás

Sajnos a kilátás egyelőre elég borongós volt, így lehúzódtam a közeli padra, hogy elfogyasszam a magammal hozott banánt. Aztán újból nyakamba vettem a lábam és meg sem álltam a hegy aljáig, az elágazásig, ahol megint emelkedésnek indult az éppen aktuális zöld turistaút. Kicsit belepihentem a menetbe, majd a zöld négyzetet elérve nekiiramodtam a lejtőn. Innen egy jelzetlen útra kell letérni, megmászva a Peaksről ismerős Zsíros-hegy nyergét, majd egy szintén jelzetlen, kellemesen lejtő úton futhat a teljesítő az Ilona-lak irányába egy hosszan elnyúló gerincen. Vele párhuzamosan egy másik, szintén szép gerinc húzódik. Futás közben volt energiám a festői látvány élvezésére is. Éppen egy csuszka mutatványozott egy közeli cserjén, illegette-billegette magát, majd gyorsan eltűnt veszélyt sejtve. Hamarosan tűleveleken tapodtak a lábaim és eszembe jutott, hogy akár egy mókus is előbukkanhatna ebben a fenyvesekkel tarkított miliőben, ha már múltkor, a Mókus-körön volt olyan szerencsém, hogy láthattam egyet. A találka elmaradt, de a pihenő nem, hiszen megérkeztem a csinos vadászházikóhoz. A kódot gyorsan leolvastam, majd leültem egy farönkre, hogy élvezzem az itteni végtelen nyugalmat. Közben persze gondoskodtam az energiautántöltésről is.

Ilona-lak, egy igazi idilli hely - főleg hétköznap


Bár órákat el lehetne időzni itt, mégis indulni kell, hiszen ketyeg nekem a szintidő – remélhetőleg a futó. Igaz, a futással nem sokáig jutok, pár lépést teszek meg a lejtőn, máris megállásra csábít egy hóvirág, majd rengeteg társa. Igyekeznék tovább, de a keskeny ösvény hirtelen, szinte a semmiből sárossá válik, jobb oldalamon meg egy villanypásztor őrzi az újulatot. A csúszós lejtő kicsit rézsűs is, így komoly esély van arra, hogy ha elesek, nemcsak egy szép sárpakolás lesz a jutalom, hanem egy jókora áramütés is. Inkább kioldalazok az ösvény melletti giz-gazba, aztán ott próbálok előreevickélni. A villanypásztort elhagyva akkora lesz a dzsindzsás, hogy muszáj maradnom a korcsolyapályának is beillő úton. Sajnos nincs sok esélyem menet közben gyönyörködni a szemközti Meszes-hegy sziklás oldalában. Végül a sárfürdőt sikerül megúsznom. 


Hiába tűnik a Nike Pegasus trail változata az eddigi legkényelmesebb cipőmnek, ekkora sár eléggé ki tud rajta fogni. De szerencsére az egész útvonalon szinte ez az egyetlen sáros szakasz akad, így a cipőválasztás elég jónak bizonyul. A sunyin emelkedő, ámde igen látványos Hosszú-völgyön felfelé haladva semmi kedvem futni, inkább átadom magam a hóvirág- és sziklafotózásnak és az ébredő tavaszi táj élvezetének. Azért a gyaloglásom is meglehetősen tempós, közel 10 perces átlagokat megyek. Favágók zaja hallatszik, majd elhagyva őket igazán meredekbe kapcsol az ösvény. Végre felérve a sárga keresztre újból futok hellyel-közzel, még a forgóajtót elhagyva is. Közben a napocska is kisüt, ideje nekivetkőzni. Keresem a virágokat, de úgy tűnik, korai még az igyekezetem. Megint egy kellemetlen emelkedő visz fel a Kutya-hegyre, de tudom, hogy felérve majd újból futhatok, hiszen a nemrég teljesített Kitörés túrán mindez emelkedő szokott lenni szemből. A Nagy-Szénás végső kaptatójáig nincs is megállás. Számolgatok – most járok félúton. Ugyan most egy hosszas lejtmenet jön, de az út vége felé bizony akad néhány bosszantó hupli, mint például a Kálvária, Vihar-hegy, Hármashatár-hegy és további társaik. Idővel jól állok, még 11 óra sincs. Kicsit kifújom magam, körbefotózom a páratlan körpanorámát, majd indulok is tovább.

Hóvirágok a Hosszú-völgyben

A Hosszú-völgy legfestőibb szakasz

Az esést a Meszes-hegy alatt sikerült megúsznom, de ami meg van írva a nagy könyvben, elkerülni lehetetlen: a sorompó előtti irdatlanul köves lejtőn kimegy a jobb bokám, én meg eldőlök balra mint egy krumpliszsák. Bal tenyeremből, amivel hárítottam az esést, csordogál a vér, a sajgó bal combomat inkább meg sem nézem, lényeg az, hogy a fancy hópehelymintás pink-fekete nadrágom nem szakadt ki. Újraindítom a gépezetet, ami kicsit döcögősen, fájdalmasan indul, majd aztán belelendül. Menet közben próbálom egy zsebkendővel kúrálni a sebesülésem. Hát persze – kapcsolok – Vérmókus körön vagyok – vér kipipálva, már csak a mókusok hiányoznak. Úgy döntök, hogy a Muflon-itatónál muszáj beiktatnom egy rövidke táplálkozással egybekötött pihenőt a kódolvasás mellé. Miközben keresgélem (hiába) a ragtapaszt a táskámban, nézem, micsoda műsort csapnak a harkályok a közeli fákon. Mindenhol őket hallani, próbálják a fiúk minél nagyobb kopácsolással elcsavarni a csajok fejét. Az a fránya ragtapasz nem kerül elő, pedig van itt minden: sótabletta, szőlőcukor, hajgumi, hólyagtapasz, magnézium. Na mindegy, akkor marad a zsepis gyógymód, bár jó volna valahol vizet is keríteni. Az ivóvizem nem akarom pazarolni, mert már rendesen fogytán van. 

A Nagy-Szénás felé

Az útvonal felezőpontja, minden szempontból csúcspontja stb. stb.: a Nagy-Szénás

Mókus körös pólóban természetesen
Feltápászkodom és indulok Solymár irányába, de pár méter múlva hirtelen mozgást észlelek az egyik közeli fán. Nicsak, egy mókus igyekszik felfelé a törzsön. Menekülés közben utánozhatatlan mókushangot hallat. Megállok és figyelem mókus pajtást, ő is ugyanezt teszi. Közben készítek pár portrét róla, ha már ilyen szépen beállt pózolni. Hirtelen észreveszem, hogy nincs egyedül, haverja ott figyel a fa túloldalán. Oké, konstatálom, hogy sima Mókus-körhöz egy, Vérmókus-körhöz két mókus jár, ha már a táv is duplaannyi. A vér már úgyis megvan, a hiányzó mókust is sikerült begyűjtenem hozzá. Kényelmesen lejt az út egészen Solymárig, nem spórolom meg a trackből az ugyan felesleges kitérőjét a sárgának sem, ha már egyszer benne van. Kitörésen mindig kihagyjuk, most akkor nézzük meg világosban, mit veszítünk vele. A nagy igazság, hogy semmit, azaz egy kis szintet lefelé és fölfelé is, ami sok kilométer megtétele után a fenének hiányzik. Miközben ezen morfondirozok, egy helikopter berreg a fejem felett, majd a települések közelébe érve néhány kutyással találkozom. Csorgok lefelé a Jegenye-völgy felső szakaszába, aztán a műútra kiérve gondolok egyet és betérek a benzinkútra, hogy végre kezet mossak és kitisztítsam a sebem. Sajnos a művelet eredeti ára 200 magyar forint lenne, de a kutasok rendesek és megkímélnek engem a pénzköltéstől, mivel a sebemet mutatva biztosítom őket, hogy tényleg csak kezet mosnék, meg fogyasztanék is a hűtőpultból. Már csak egy fél üveg kólám van és úgy tűnik, ma még a Dunát is kiinnám, úgyhogy egy buborékos vízre esik a választásom. 

Még mindig a Szénás - nem lehet betelni vele

A Muflon-itató, ahova a legenda szerint Sétafikások nem térnek be (egyébként már igen)

Vérbeli mókusok

Haladok tovább az Alsó-Jegenye-völgyben, egyre több a ráérős kutyasétáltató. Itt-ott fotózok, balról mellettem az Aszkéta nevezetű németjuhász öklendezik. Próbálok elszakadni fejben az igen kellemetlen látványtól és inkább a következő emelkedőkre koncentrálni. Futás ezeken már nem lesz, de azért illene jó tempót menni. Úgy tűnik, a Kálvária emelkedője végtelen, ami nem meglepő, mert a Kitörésen lefelé is elég hosszúnak tűnik. Végre fent vagyok a villanypásztánál, innen már kicsit hullámvasutazik az ösvény és, néhol futni is tudok. Egy katonasírt hagyok el, ami egy, a várból való kitörés során életét vesztett német katona emlékét őrzi. A Kötők padjához megint egy alamuszi emelkedő vezet. Újdonságként csodálkozok rá a sárga háromszög jelzést viselő sziklára, pedig nem először járok erre. Innen válik csak igazán meredekké az út! Felszenvedem magam, majd próbálok futni a gerincen. Mire elérem a stációkat az erőm is kifúj, sőt gyaloglás helyett is csak vánszorgok felfele. Ez egyben az én kálváriám is, képletesen és valóban is, hiszen pici gyerekkorom óta gyakorlom magam eme hegy megmászásában. Évről-évre ide jártunk nagypénteken keresztutat járni, és felsejlik bennem a sok meghitt pillanat. Kisgyerekként igazi kalandnak tűnt a gyertyafényes erdei szertartás, a kereszteknél elmondott ima. Most is elrebegek egy hálafohászt, hogy végre feljutottam a hegy tetejére és sikerült rendben leolvasnom a kódot. Sokat nem időzhetek, indulok a távolban sorakozó csúcsok irányába – sajnos mind meg kell őket mászni, bár ki tudja, mennyire futja majd az erőmből.

Vízesés az Alsó-Jegenye-völgyben - valaha itt fürdőzött nagymamám

A pesthidegkúti kálvária

A Virágos-nyeregig nem sokat futok, utána meg esély sincs erre, hiszen máris a Vihar-hegy köves kaptatóján találom magam. Lefelé is csak inkább botorkálni lehet, mintsem szaladni a nagy köveken, aztán már mászhatom is a következő domborulatot, a Hármashatár-hegyet. Azért, hogy valami tempót is mutassak, berobogok a turistacentrum udvarába a kódért, amit megint nem tudok leolvasni internet híján. Tanácstalanul téblábolok, odamegyek egy a közelben pakoló sráchoz, hátha tud tanácsot adni. Azt monda, húszasoknak elég problémás a dolog, de fönt a kilátónál lehet próbálkozni. Felkapaszkodom, útközben a kód beolvasódik, megint duplán. Kocogok bőszen lefelé az utat keresgélve. Elrobog mellettem két gyorslábú srác, őket valószínűleg nem zavarja az erősen kövekkel szabdalt terep. Én meg folyton arra koncentrálok, hogy ne törjem ki a bokám feleakkora tempó mellett. A nagy összpontosításban el is felejtem, hogy az Újlaki-hegy is benne van az útvonalban. Már alatta állok, mikor erre rádöbbenek erre a tényre. Kispistázás nincs, mehetek vissza azon a ronda köves emelkedőn. Még jó, hogy a meredek sárgán nem mentem le a Határ-nyeregig. Onnan már biztos nem másztam volna vissza. Szusszanok egyet a csúcs alatti padon, aztán visszabotladozom a korábbi útvonal kövein, majd leereszkedem ama rettenetes lejtőn, aminek csak az a szerencséje, hogy most nem emelkedő, mert különben ezer átok sújtaná.

Gückler Károly kilátó

Pad az Újlaki-hegy alatt

A Nyéki-hegy rövid, ámde húzós emelkedője megvisel rendesen, de legalább utána tudok megint hosszabban futni le Hűvösvölgyig. Már sokadszor számolom át, benne leszek-e a futó szintidőben. Bevallom, nem vagyok nagy matekos, először, még a Kálváriánál, arra jutottam, hogy éppen ki fogok csúszni a 10 órából, aztán minél többször átkalkuláltam a dolgot, annál inkább megbizonyosodtam róla, hogy bizony benne leszek, sőt jócskán hagyok is benne. Így innentől már nem nagyon iparkodtam, nem nagyon kínoztam magam futással, legfeljebb a lejtőkön iramodtam meg. A Hárs-hegy oldalában még kicsit erőt is gyűjtöttem az utolsó csúcsmászáshoz. Igaz, erre sok szükség nem volt, mert még olyan korán volt, hogy a büfét is biztosan nyitva találom. A csúcs előtt kielőztem két turistát miheztartás végett, ha már futószerkóban vagyok, aztán uzsgyi lefelé a büféig beolvasni a zárókódot.

A hűvösvölgyi Nagy-rét - régi majálisok színhelye

Kaán Károly kilátó a Hárs-hegyen

Kicsit izgultam, mikor 3 óra után a pulthoz léptem, hogy vajon sikerült-e tényleg beolvasnom mindent a hibaüzenetek ellenére, de a büfés hölgy megerősített abban, hogy az összes kód rendben felment és átadta az érmet. Mellé jól esett a kávé, palacsinta, üdítő kombó most is. Mivel elhatároztam, hogy kicsit belehúzok az ultratávokon való fejlődésbe és nagyjából havi szinten futok-gyaloglok valami ilyesmit (valamiért azt érzem, ez az én igazi világom, bár se gyors, se különösen jó futó nem vagyok, sőt még a maratoni távot is csak pedzegetem, egyedüli „erényem”, ami előrevisz ebben a törekvésben, hogy makacs vagyok mint az öszvér), azt hiszem, leszek még vendége a Vérmókusnak.

A túra utóélete annyiban nyilvánult meg, hogy a másnapra betervezett termálfürdős lazulás közben-után úgy elkapott a torokfájásos influenza, hogy egy bő hétig alig tudtam kimászni belőle. Szóval ezért se érdemes nagyon betegen nekiindulni (igaz, aznap tényleg nem éreztem semmi jelét annak, hogy beteg lennék, de hát ahogy a mellékelt ábra mutatta, még jócskán benne voltam).


Strava link a Vérmókus körömhöz:


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése