Éppen sikerült felépülni a Mecseki Láthatatlanokból és máris lehet menni a következő százasra, az Iszinikre. Tavaly megnyertem az indulási lehetőséget, amúgy is terveztem a részvételt, hát miért is ne éltem volna vele? Főleg, hogy tavaly a sérülésem miatt csak egy 25-ös távra futotta (szinte szó szerint - hamar vége is lett a túrának sajnos, így picit megtoldottam). Szerencsére a regenerációm meglehetősen gyors, így a hétről-hétre való százas teljesítés annyira nem szokott gondot okozni. Egyedül az öltözéken törtem a fejemet, mert mondtak kis esőt, meg nem túl meleget, bár annyira farkasordító hideggel mégsem riogattak, amire két év távlatából emlékszem, mikor kis híján odafagytam a Pilis szerpentinjéhez. Azért a depós csomagba bekerült egy pehelykabát és néhány kicsit vastagabb ruhadarab is. Egy időjárási tényező van, amire ruházattal nem lehet készülni, márpedig most az egész túra legmeghatározóbb eleme volt: ez a köd. Ha volt két napsütéses Iszinik, amire visszaemlékezhet az ember, akkor egészen biztos, hogy harmadszorra nem élhet és öltözködhet az emlékeiből, mert a sorminta valami egészen mást dob. Idén egy olyan túrát kaptunk, ahol Szárligettől Békásmegyerig jóformán ugyanazt láttuk: a ködből előmeredő fákat, illetve a tisztásokon a többi túrázó hátát (elég nagy volt a népsűrűség), ameddig a látótávolság tartott. A köd csak egy-egy településen oszlott fel, például Péliföldszentkereszt vagy Mogyorósbánya környékén, de mihelyt magasabbra másztunk, megint belekerültünk valami felhő belsejébe. Éjjel mindehhez kellemetlen szitálás (vagy eső) társult.
Ez volt nagyjából a maximum látótávolság napközben Péliföldszentkereszt előtt
Az Iszinik egy sok embert megmozgató túra (pont most nézem a friss és ropogós statisztikát, amit elsőnek sikerült lájkolni 😆, összesen 343-an indultunk és ebből 272-en teljesítettük is), lévén ez a patinás Kinizsi száz dátumügyileg és útvonalügyileg is inverz túrája. Ez a verzió lassan már hasonló népszerűségnek örvend, mint az eredeti útvonal. Ezt mutatja, hogy a vonat szinte kiürült, amikor begördült Szárligetre. Jó eséllyel a rövidebb távok (25, 40 és 50 km) is sok-sok embert vonzanak. Külön kiemelendő, hogy mindössze csak 45 nő ért be Békásmegyerre sikeresen a 100 km-es távon. Évről-évre viszont folyamatosan növekszik ez a szám, úgyhogy hajrá csajok!
Ők mind indulásra várnak
Már Kelenföldön a vonatra várva sikerült összebandázni a lassan Iszinikre leutazásnál szokásosnak mondható csapattal: Edinával, Orsival, Viktorral, Gergővel és Gyurival. Aki a teljesítménytúrázó és terepfutó társadalomban él és mozog (és ráér), az mind Szárligetre igyekszik most, legalábbis úgy tűnik. Beállunk hát a hosszan kígyózó sorba a faluház elé, bár előtte még meg kell keresnem Verát és Gábort, leendő túratársaimat. Szerencsére hamar kiszúrom Vera neonsárga pulóverét.
A környékbeli bányászat relikviái a faluháznál
Idén úgy döntöttünk, együtt megyünk, többnyire túratempóban és nem, vagy csak keveset futunk. Persze a végén ebből minden is lett, mert ugye megint csak arról van szó, hogy három különböző tempójú és habitusú embernek kéne alkalmazkodni egymáshoz. Gábornak erősen vissza kell fognia magát, ha velünk akar tartani, viszont nekünk jócskán kell kocogni, ha az ő tempójában akarunk menni. De egyelőre erről szó sincs, mert Gábor még nem érkezett meg, csak utánunk fog elindulni, mert ki kell állnia a sort, mire mi már mindent elintéztünk itinerfelvétellel, csomagleadással, Rakk Gyulás fotózkodással, vízvétellel, mosdózással és némi társadalmi élettel egyetemben cakumpakk.
Rajtra készen, ráadásul sikerült egymáshoz is öltözni (fotó: Rakk Gyula)
A nagy sor ellenére nagyon flottul zajlott minden, dicséret a szervezőknek. Szóval Gábor mehet egy jó darabig szélsebesen a saját tempójában és latolgathatja, mikor ér majd minket utol. Azért minket se kell félteni, mert igen jó tempóban tartunk a Somlyóvár felé. Menet közben elkészítem a „kötelező” fotókat az átkelésről az autópálya alagútján, illetve a nagyegyházi matyómintás trabiról.
És a foltos malacok se maradjanak ki a jóból
A laposabb részeket ki is kocogjuk. Persze nem nyomjuk annyira bolondul, mint én az elmúlt két évben, de nem is cél most a 18 órán belüli teljesítés. Menjünk egy tisztességes időt és érjünk be épségben a célba – ennyi most a haditerv. Egyébként is, valószínűleg ez lesz az idei utolsó százasom, sorban a tizenötödik (összességében pedig a huszonhetedik), ünnepeljük meg méltóan, ne siessük el. A százas, azonban mindig egy százas, sosem egy sétagalopp. És múlt hétvégén mindhármunknak volt egy mecseki útja, kinek 56, kinek 100 km. Már csak amiatt se éri meg sietni, mert a sok induló között rengeteg az ismerős arc és mindig van valaki, akivel szívesen elbeszélget egy darabig az ember. Aztán lehet szaladni, és próbálni utolérni a többieket. Megyek egy keveset Mariannával és egy (emlékeim szerint) Ákos nevű ismerősével, aki beavat minket a vákuumozás rejtelmeibe. Értem ezalatt azt, hogyan lehet cuccokat még kisebbre kompresszálni, hogy beférjenek az ultrás zsákba – ez ugye számunkra sokszor egy akut probléma.
A ködben is vidáman
Nagy nyüzsgés a kulcsosház előtt
Ennyi a látótávolság, nem több
Aztán fent a Somlyóvár tetején, a kulcsosháznál egymásra köszönünk Borosnyay Palival, Börcsök Andrással és Botos Istvánnal is. Már az aszfaltúton Pali, majd Attila és Rita miatt maradok le Verától. De hát nem tehetek róla, ez mindig egy ilyen túra, ahol csoportról csoportra szállingózok, mint egy méhecske. Időközben Gábor is utolért minket, most már Ritáék csapatával halad. Vera viszont jól előrefutott a lejtőn, nem is látjuk (és nem csak a sűrű köd miatt). Ennyit tehát egyelőre a közös túráról. Viszont adódik sok jó beszélgetés és kellemes társaság. És természetesen ez akkor is meglesz, amikor majd végre már hárman együtt haladunk, csak egyelőre még nem tartunk ott. Most egyelőre kipróbáljuk az Országos Kéktúra új nyomvonalát Koldusszállás felé, ami annyiban kellemesebb, hogy távolabb vezet az autópályától, azonban ugyanúgy hullámzik mint a korábbi nyomvonal.
A három gráciás fotó most is sikerült Gyulának (fotó: Rakk Gyula)
Idén gond nélkül sikerült lefotóznom a pajtát - igaz a tavalyi répák elfogytak mostanra
De most egyelőre Koldusszállásra érve Gyula örül legjobban, hogy megint együtt lencsevégre tud kapni három Szántó teljesítő leányzót együtt, mivel időközben Adrienn is befut. Mi is örülünk a finom szörpöknek, és be is spájzolok valamennyi sajtos tallért az útra. Egyelőre Gáborral igyekszünk most tovább a vértestolnai műút felé, ahol a hotdogos pontot sejtjük. Gábor tempója jó húzóerő, próbálok lépést tartani vele. Sajnos a hotdog még várat magára. Bányapuszta emelkedőjén már kezdek lemaradni. Sebaj, máris akad egy új túratárs egy debreceni úriember személyében, akivel szintén jókat beszélgetünk.
Kicsit szégyellem magam, hogy a hotdogos standnál csúnyán faképnél hagytam új túratársamat, akinek még a nevét se tudom, és eliszkoltam a többiek után. Miközben próbálom eltüntetni a hotdogot, megint sok ismerőssel találkozom: Julival, Évivel, Ballay Orsival, aztán mikor már a többiek nyomában rohanok, leelőzöm Csornai Edinát és Őrsi Annáékat is. Sokáig az előnyöm biztos nem fog tartani, de legalább Gábort és Verát érjem utol. Így hát hosszasan kocogok, mire elérem őket a teljesen láthatatlanná vált Gerecse Gyermeküdülő előtt.
Ent riogatja a mindenre elszánt túrázókat (Sandl-hárs)
A ködös erdő hangulata itt, a Nagy-Gerecse oldalában bontakozik ki a legjobban. Ezt a szakaszt egyébként is felettébb kedvelem, vagy a színek kápráztatnak el, vagy a hatalmasra nőtt bükkfák. Bár oda kell figyelni a lábunk elé, szintén szeretem az ereszkedést a sziklák mentén a Vízválasztóhoz. Sajnos a Mária-szobrot most kitakarja egy nagyobb túrázócsoport.
Eddig egyszerű volt a túra vonalvezetése, végig az Országos kéket kellett követni Szárligettől, és még Pusztamarót után is egy jó darabon így fogunk tenni. Lassan egy maraton a lábunkban és még egy tízes a féltávig, illetve a megérdemelt pihenőig Mogyorósbányán. Nincs túlbonyolítva a dolog, sok jelzésváltás ezután se lesz, felvázolva röviden a következő a követendő útvonalunk: a zöldön haladunk Péliföldszentkereszt után a következő faluig, azaz Mogyorósbányáig, majd megint sokáig a kéket követjük egészen Kesztölcig (pici jelzetlen letérés van benne a Molnár sörözőhöz), ahol felfelé a Kétágú-hegyre ismét egy zöld jelzésre váltunk, amin Csobánkáig rajta is maradunk. Miután a zöld távozik a Szentkúthoz, megint Országos kék vendégei leszünk, utána pirosra, később piros keresztre váltunk, végül egy rövid jelzetlenen tartunk a célnak otthont adó iskoláig. Ennyi. Ebből még karkötőt se lehet készíteni, mint a Mátra 115-ből.
Pusztamarót is ködbe burkolódzott
Miközben áthatolunk a pusztamaróti sártengeren, próbálunk néhány képet készíteni az emlékműről ahogy a ködtengerben úszik. Jók a kilátások... Mi is úszunk szépen az árral a Bika-völgy irányába, ahol vár a következő igazolópont. Aztán jön a nemszeretem emelkedő át a következő településre, Péliföldszentkeresztre, aminek a nevével bőszen küzd Vera. Próbálom tanítani: kössük a nevet mondjuk egy személyhez, legyen az a valaki Pély Barna. A többi már bonyolultabb, főleg a helyes sorrend, így lesz a településnévből Péliszentkeresztföld, meg Pélibarnaföld, meg Pélikeresztszentföld, meg minden más. Néhány lehetséges településnevet azért névgenerátor nélkül ki lehet hozni belőle. Amióta kéktúráztam erre, tudom, hogy van bent a templomnál egy jó kis kávézó. Most nem térünk be, de az utánunk jövők közül többen így tesznek. Világosban be szeretnénk érni Mogyorósbányára, és ez kétségkívül össze is fog jönni nekünk, még ha egy pici emelkedő jut is addig. Felérve az egyiken, meglepő látvány fogad: két lepedős szellamalak kuporog az aszfalton, egy ember meg valamit asszisztál körülöttük. Gondolkodom, odamenjek-e megkínálni őket a Halloweenes gumicukromból, amit éppen most bontottam fel. El nem tudjuk képzelni, mi történik itt, de nem ez az első fura dolog, amit a túrák közben látunk... Pedig 50 km környékén még nem szoktunk szellemeket hallucinálni.
???
Még kimászunk egy kellemetlen huplit, aztán lehet ereszkedni egészen az iskoláig, ahol a depós pont be van rendezve nekünk. Közben találunk pár alkalmas keresztet Gábornak, aki Vera szerint hajcsárkodik és a keresztre feszítés lenne a méltó büntetése. Az iskolában nemcsak az otthoni csomag vár, hanem sokféle finomság is: zsíros, lekváros, margarinos és nutellás kenyerek sorakoznak az asztalon, mellé (a többiek szerint) finom tea. Sajnos nem kóstoltam meg, mert Verának ki kellett ürítenem egy kólás palackot. Nem baj, úgyis kell éjjelre a koffein. Mellé még kerítek neki a csomagomból egy doboz Sudocremet lábkenéshez. (Tényleg minden van nálam...) Vera eddigre eldöntötte, hogy nem fejezi be 50 km-nél a túrát, hanem jön velünk tovább, tehát szükséges a lábápolás. Én a lábaimmal, köszönöm, megvagyok elég jól, viszont az öltözéken gondolkodom: vajon fog-e kelleni az eddig fölöslegesen cipelt esőkabát, ne tegyek-e be helyette inkább egy melegebb kabátot és ne cseréljem-e a pólóm egy kicsit vastagabb pulóverre? Az élet nehéz kérdései... Annyi biztos, hogy a két évvel ezelőtti vacogós éjszakát jól az emlékezetembe véstem. De most nem lesz olyan hideg, mint akkor, túlöltözni meg nem kéne, jönnek az emelkedők. Eddig elsétálgattunk mindenféle dimbeken-dombokon, de most máris nyakunkba kaphatjuk a szinteket. Mondja is a depós srác, hogy most jön még csak a java és igaza van: éjszaka, köd, mászások, hideg, fáradtság – a túra nehezebb fele még egyértelműen előttünk van. Végül a pulóver mellett döntök és nem bánom meg.
Osztálytermi dekorációk őszre
Megint nem a kedvenc emelkedőim jönnek (de hát melyikek azok?), de miután az elmúlt 2 évben többször megfordultam itt, mint az azt megelőző majdnem félévszázadnyi időben, kezdenek összezsugorodni és egész elviselhetővé válni. Kő-hegy, Tokodi-pincék, Kis-kő, Hegyes-kő: hullámvasutazás a katlanban, aminek a szélén ott riogat a Nagy-Gete sötét tömbje. Egy a szerencsénk, hogy semmi se látszik belőle az éjszakában és a ködben. Errefelé egyébként nincs is akkora köd, mint eddig, egész jól láthatók a környező települések fényei.
A Szomjas vagy? táblához került időközben egy kis kiegészítés
Tokod felé tartunk, amikor mellénk keveredik Attila, Zsolt és Adri triója, mivel Veráék lemaradtak, csatlakozom hozzájuk. A Gete emelkedőjét elérve, azonban megmutatkozik hamar, ki itt az igazi Jani, magyarul lemaradok, mint a borravaló. Na jó, annyira nem, mert sokáig látótávolságban vannak a többiek. Tulajdonképpen még én is a gyorsabbak közé tartozom, hiszen sorra hagyom el a túratársakat, ebben nem a tempóm, hanem főleg a folyamatos haladásom segít, az, hogy nem nagyon állok meg szuszogni. Ha igen, az is maximum a vége felé történik. És ekkor úgy húz el mellettem egy női túratárs, mint a huzat. Csak nézek utána döbbenten. Mikor beérek a pontra pecsételtetni, Adriék akkor kanyarodnak kifelé. Veráékra nem várok a hűvös hegytetőn, sejtem, hogy megfogta őket az emelkedő. Vera küzd a folyton bepárásodó szemüvegével, a szintekkel és a sziklákkal is, de azért előbb-utóbb fel fog érni, Gábor biztos segít neki. Mihelyt kezd kevésbé köves lenni a Gete túloldalán levezető út, nekiállok kocogni, így hamarosan utolérem Adriékat, velük együtt érkezem a Molnár sörözőbe, aminek jó darabig foglya leszek. Panaszra persze nincs ok, jól tartanak, van kellemes meleg, kávé, csoki, sok ismerős, aztán hamarosan Veráék is megjönnek. És együtt is kávézunk-sörözünk egyet. Nehéz innen elindulni, mint ahogyan az iskolából is nehéz volt. Egyre nehezebb. És innen is még van nagyjából 35 km a célig.
A Molnár sörözőben
De egyszer muszáj nekiindulni, ha célba akarunk érni majd jó 7-8 óra múltán. Mert annyit még a legoptimistább számításaink szerint is talpon leszünk. Egyelőre Dorog utcáin kanyargunk kifelé a városból, mikor helyiek szólítanak meg: kérdezik, hova megyünk ilyen sebbel-lobbal. Megmondjuk az igazságot: Békásmegyerre. Ez itt a fordított Kinizsi 100 és még van odáig gyalogolnivalónk. Valószínűleg hallottak már a Kinizsiről, gratulálnak és sok kitartást kívánnak nekünk. A mai napon már olyan emberekkel is találkoztunk, akik az Isziniket is tudták hova tenni (csak nem emlékszem, hol). A dorogi homokban egész kellemes menni, na de hamarosan itt a Pilis, és vele együtt Gyula kövei is, amiket a Szántóról már ismerünk. Sőt elmondhatjuk, hogy nagyjából ugyanazokat a köveket fogjuk taposni végig fel a Kétágú-hegyre, a Pilis-nyeregbe, a Pilis oldalában majd lefelé a szerpentinjén is, amiket akkor. A 200 km-en indulók biztos emlékeznek a Hosszú-hegy és a Kevély felejthetetlen köveire is. Tavalyelőtt a Hokámban már nagyon kellemetlen volt lejönni a szerpentinen, nem beszélve a folytatásról. Vajon hogy vizsgázik a Salomon, amit fényévekkel jobbnak tartok ebben a tekintetben? Nemsokára ki is derül, de van addig még jó pár kilométer.
Kesztölcön megint elénk jön egy cica az egyik utcán, de amikor meg akarom simogatni, meggondolja magát – mégsem akarja a közelebbi ismeretséget. A kesztölci szőlőknél, a Kétágú-hegy alatt megesszük a banánunk, tankolunk a szörpből és nekikezdünk a mászásnak. (Egyébként nagyon korrekt dolognak tartom, hogy a szervezők előre megadják, hol mire számíthat az ember. Így könnyű tervezni, a fix frissítéshez képest mire lesz szükségünk még, és nem cipelünk fölösleges dolgokat.) Annyira most nem tiszta az idő, hogy látszódjon az előttünk járó túrázók lámpafényei alapján, milyen magasra kell mászni. Annyi biztos a legfrissebb Szántós emlékeim alapján is, hogy jó magasra. Az emelkedőn megint gyors vagyok a többiekhez képest, ami csalóka érzés, mert ha Gábor nem istápolná Verát, ezerrel húzna el mellettem. Ennek köszönhetően ezt a hosszú szakaszt, egészen a Szántói-nyereg pontjáig most egyedül teszem meg. Felérve a hegyre monoton kanyargós erdei út fogad, néhol minimálisra csökken a látótávolság. Hideg szerencsére nincs, meg a két éve megismert feneketlen sár is elmarad. Viszont ahogy közeledek a Pilis-nyereghez, egyre inkább úgy érzem, hogy a lámpám fényében röpködő részecskék nem bogarak, hanem bizony esőcseppek. A végén még kiderül, hiba volt kitenni az esőkabátot. Vera ugyan felajánlott nekem egy műanyagot, de hát ő most odébb van. Az égi áldás meg egyre szaporábban hullik, igazából nehéz eldönteni, hogy a köd szitál-e, vagy a fákról csordogál-e valamilyen lecsapódott nedvesség, vagy eső hullik-e. Mikor elhagyom a nyerget, annyira intenzívvé válik a csapadék, hogy úgy döntök, hogy emiatt, meg a hideg miatt is muszáj lesz legalább a kabátom felvenni. Bár az nagyobb eső esetén nem sokat véd. Az egyhangú fehér ködben nehéz ébren maradni, valószínűleg a monoton látvány mellett még a fokozott koncentráció is növeli a fáradtságot. Alig várom, hogy odaérjek a rétre, ami jelzi a szerpentin elejét. Még jó, hogy van egy irányítótábla, nélküle, illetve az előttem haladók lámpafénye nélkül (az is csak akkor látszik, ha elég közel jutok hozzájuk) nehéz lenne kitalálni a követendő irányt. Ami még hatalmas segítség a tájékozódásban, hogy valakik – talán a túra szervezői – előzetesen kis fényvisszaverőket tettek a jelzésekre. Ezek főleg majd a Hosszú-hegy nehezen követhető ösvényén jönnek majd jól.
A szervezők előrelátóan kiposztolták ezt a képet is a túra előtt :-)
A szerpentin kövei sokkal kevésbé viselnek meg, sőt most nem is csúsznak, mint két éve. Elég jó tempót tudok menni, holmi panoráma se zavar a haladásban. Ami viszont rettentően unalmas és hosszú, az a sorompótól az átkötő szakasz a pontig. Egy örökkévalóság, mire elérem, pedig csak mintegy fél kilométer hosszú. Ezt nem csak egyedül érzem így. Úgy tűnik, működik egyfajta kollektív érzéki csalódás is ennyi megtett kilométer után. Ez a hely mindig egyfajta életmentő pont: két éve a megfagyástól mentett meg, most pedig az elalvástól fog, mihelyt beveszem a koffeines gélemet. Igyekszem minél kevesebb ilyen mesterséges dolgot magamba tömni, de ha nincs kéznél kávé, akkor a muszáj nagy úr. Vincze Zoliék igencsak kitettek magukért, van sok finomság az asztalon. Miközben falatozom, bevárom Veráékat, elvégre a tervek szerint együtt mennénk...
A Hosszú-hegyre aztán tényleg együtt indulunk, csak menet közben megint előnyt szerzek a köves lefeléken. Hiába a jó cipő, most már érzem én is a talpaimmal való törődést. Persze nagyon nem mindegy, hogy ez a pont 60, 70, esetleg csak 80 km-nél jön el. Eddig az Ultra Flow az a cipő, amiben a talpaim a legtovább bírják. A Hosszú-hegynél már nagyon várom megint, hogy elérjem a simább murvás utat, de persze azon se jó menni, egy idő után már semmin se. A Kevély felé haladva lehagy Pali, látja már ő is, hogy nehéz nekem. De ezen a ponton már nagyjából mindenkinek baromi nehéz. De fel a fejjel, nem ér bealudni, mindjárt itt az utolsó emelkedő a túrán, fel a Kevély-nyeregbe! Ez sajnos a vártnál küzdelmesebb idén a hatalmas sár miatt. És megint az utolsó kilométereken intézem el a cipőmet, lassan teljesen megszokott módon.
Fények vezetnek tovább
A nyeregben megint egy remek pont finom zselés cukorkákkal. A pontőr biztat, vegyek bőven. Én meg vagyok olyan hülye, hogy nem kérdezem meg, hol lehet ilyen cukorkát kapni, pedig valószínűleg nagy örömet tudnék okozni velük párom szüleinek. A menetirányt innen nem lehet eltéveszteni, villogó jelzések mutatják a pirost fel a sziklás kaptatóra. Követem az előttem haladók fényeit. Fent a csúcs környékén összeakadok Edinával, innen már együtt megyünk tovább, egészen a célig. A köves lefelén nagyon kell óvatoskodni, főleg, hogy botokat se hoztam. Edina előrelátóbb volt, csak emiatt a lejtő miatt bedepózott Mogyorósbányára egy szett túrabotot. Ez a jövőre nézve nem elvetendő ötlet.
Innentől már tényleg csak annyi a feladat, hogy épségben lejussunk a sziklákon és kitartsunk egészen a célig. De majdnem, hogy az egész túra során ez a legnehezebb, mert itt már nem sok rábeszélés kéne ahhoz, hogy hallgasson az ember a belső hangra, ami folyton azt mondja: add fel, ülj le, hagyd abba, menj inkább haza. Az a szerencse, hogy hideg van és nagyon hajnali időpont, errefelé nincs közlekedés, és ha van, az se nagyon jár most. Az első hajnali busz akkor érkezik szemből, amikor éppen a főútra kikanyarodni készülünk a reménytelenül hosszú Kőbánya utcáról. Állítom, hogy a legnagyobb kínszenvedés ez az aszfaltos rész a település határától, már nagyon nem esik jól a talpaimnak. De innen már csak egy rövidke kanyargás van hátra a panelok között és előttünk az ajtó, amin ott a felirat, hogy CÉL.
Itt a hosszú vándorlás vége. Jó eséllyel az idei utolsó százas volt ez a mostani, jöhet a megérdemelt pihenés. (Hacsak nem lesz partizán rendezésű Teslácka és ki nem esz oda a fene, hogy megduplázzam a tavalyi százasaim számát.) Ami nem feltétlenül tespedéssel fog telni, de próbálok időt szakítani a téli hónapokban más, eddig elhanyagolt dolgokra is: barátokra, háztartásra, ünnepi készülődésre és még sok minden másra.
A fentebb említett Pély Barnától és zenekarától, a Unitedtől kamaszként és huszonévesként a világnak tudtam volna szaladni (minimum lefutottam volna egy Isziniket, de akkor még csak a Kinizsi 100-at ismertem). Emlékszem, egyszer az akkori barátommal véletlenül odakeveredtünk egy koncertjükre... hát azt hiszem nem az volt életem élménye (a Kinizsi 100 annál inkább). Mostanra már kezdem megszokni ezt a fajta hangzást (ebben a párom is ludas), sőt egy idő után képes vagyok élvezni is (megfelelő mennyiségű alkohol sokat tud segíteni ebben), bár bevallom, merőben más jellegű zenéket hallgatok. Mindenesetre szép kihívás volt találni egy olyan Pély Barnához köthető számot, amit az Iszinik (és a teljesítménytúrázás) kontextusában értelmezni tudok. A Hófehér Jaguárt maximum úgy, hogy 50 km után már bármikor jöhetne értem...
Viszont a Kövek az út szélén című számot lehet, hogy inkább a Szántó aláfestő zenéjének kellett volna választanom, de a közös szakaszok (és az énekes) miatt itt is ellesz:
Mindegy hányszor indulsz el s lépsz át az új napokon, Mert ad valamit minden hely, mit viszel az utadon. Mindenhova eljutsz még, ahova kell s ahol jó, De maradsz, aki voltál rég, egy örökös utazó,
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése