A piros árnyalatai és árnyai

Találó csillaghegyi utcanév

Csörög a vekker, kelni kell, igaz, hogy még csak 4:15 van. Cucc bepakolva, ruha kikészítve, a futókabát a szekrényből gyorsan be, hátha jól jön majd. Gyors zabkása- és kávékészítés, majd indulás, vár a Piros.

Egy-egy momentum emlékeztet a Halottak napjára

6:15-kor már itinerrel a kezemben kapaszkodom az Ürömi út emelkedőjén. Tulajdonképpen mit keresek én itt? Meglehetősen nehéz választ adnom a kérdésre. Szűk egy hónapja a Pálos70-en (beszámolóm lásd itt) a jobb térdem lesérült, de ennek ellenére mégis beneveztem erre a túrára a sikeres teljesítés utáni euforikus hangulatomban. Éljen a teljesítménykényszer: Ha már a 85-ös távról lecsúsztam, akkor persze csakis a 65-ös jöhet szóba. Ugye, tök logikusan hangzik? Gondoltam, 1 hónap csak elég lesz a gyógyulásra. Hát nem: szerdán kimerészkedtem futni és 2 km után elég egyértelműen jelzett a térdem, 4 km után pedig annyira éreztem a fájdalmat, hogy sétára kényszerültem. Sima gyaloglásnál, biciklizésnél továbbra sem fájt, így bíztam abban, hogy okos stratégiával sikerül mégis végigmennem.

Lássuk hát az általam felállított szabályokat:

• 1       Futni tilos!
• 2       Szép egyenletes 4-km/h-s tempó, síkon, lejtőn lehet 5 körüli is.
• 3       Fotózni, beszélgetni szabad, sőt!

Előttünk a Nagy-Kevély

Pecsét mellé panoráma

A Kevélyekre kaptatván sikerül mindezt betartanom: sorra készülnek a fotók, tempósan, de nem sebbel-lobbal haladok, ha futó halad el mellettem, nem iramodom utána, sőt még egy kedves hölggyel is beszédbe elegyedem, pedig lassabb a tempója az enyémnél. De miután bekerül az első pecsét az itinerembe és meglátom a Kevély lejtőjét, vége mindennek. Nesze nektek szabályok! Mint a nyúl futok az elhaladó terepfutók nyomában mit sem törődve az egyelőre még csak halk sikolyokat hallató térdemmel. A Kevélyek lejtője pedig pont nem arról híres, hogy kesztyűs kézzel bánik vele. A nyereg őszi színei annyira szépek, hogy készítek pár fotót, közben meg benézem a pirost, ami itt szinte már bűvészmutatvány, annyira alapos munkát végeztek a túra szervezői a jelzésekkel. Végig neonszínű nyilak mutatják az irányt a szintén elég egyértelmű piros turistajelzések mellett. Szerencsére hamar rájövök a hibámra és a helyes ösvényre térek.

Egyszerűen pompás!

Útszéli pléhkrisztus Csobánkánál

Csobánkáig nincs megállás, még az aszfaltos részeken se nagyon. Felváltva gyalogolok és futok egészen a Csikóvár alatti első ellenőrzőpontig. Közben azért kattintgatok jobbra-balra, annyi a látnivaló. Bizony már jó régen jártam ezen az útvonalon, vagy 10 éve is annak, hogy András barátommal teljesítettük a 35-ös távot. Az akkori időjárás inkább a telet idézte: havazásban kapaszkodtunk fel Dobogókőre és mire felértünk, pár centis friss hó ropogott a lábunk alatt. Most meg máris lekívánkozik rólam a hosszú ujjú felső. Gyorsan meg is válok tőle.

Ellenőrzőpont a Csikóvár alatt

Úton a Salabasina-kút felé

Még a fa is pirosba öltözött!

Az útvonal már akkor bekerült a kedvenc kategóriába, hiszen a Sikárosi-rét már zsenge koromtól kezdve ellenállhatatlanul vonz, és az akkor megismert Szőke-forrás völgye is rögtön elnyerte tetszésemet. Nem beszélve arról, hogy Dobogókőre egy másik favorit útvonalamon, a Körtvélyesen keresztül visz fel a piros. Mindezt akkor még megtoldottuk a Holdvilág-árokkal, nem vagyunk mi pudingok felkiáltással – így majdnem orrunk előtt zárt be a Tölgyikrek ellenőrző pontja.

Most is átsuhant agyamon a látványosabb kitérő a Holdvilág-árokba, hiszen a szintidővel meglehetősen jól álltam, de a térdem folyton figyelmeztetett, hogy semmi nagypistázás, maradjak csak a sztenderd változatnál, még az is lehet, hogy sok lesz. Azért még futogattam hellyel-közzel a Salabasina emelkedőjéig, majd tempós emelkedésre váltottam. Itt-ott készült egy-egy kép meglepően színpompás fákról, a fakitermelőkről és nem mellesleg magáról a névadó kútról, melynek állapota lassan kétségbeejtő. Közben egy „óriási” felfedezésre tettem szert: a Salabasina név nem is törökből jön igazából, hanem a szerbből, mármint a birtokos rag alapján: sala basina, azaz a basa terme is lehet akár (eddig úgy tudtam, a basa helye a fordítás, ami végül is majdnem ugyanaz. Most akkor adtunk is a basának meg a helyének egy jó nagy pofont ugye?). Kedves nyelvész ismerőseim itt biztosan tépik majd a hajukat… Igaz is, a teljesítménytúrázó maradjon csak a teljesítménytúráknál. Mindenesetre ha valaha székelt itt bármilyen török kényúr, jó kis helyet választott magának.

A Salabasina kút táblája

Őszi panoráma

A Tölgyikreknél való csekkolás után gyors lejtmenet indul(na) a Sikárosi-rét felé. Csak éppen nem megy. A térdem már trágár szavakkal szitkozódva ordítja, hogy legyen elég ebből. És én hallgatok rá. Inkább képeket készítek az előttem kitárulkozó csodaszép színes panorámáról. Közben sorra hagynak el a futók: máris utolért a terepfutás mezőnye. De már nem foglalkozom velük, inkább a Bükki-puszta kerítése felé veszem az irányt, mely ugyan nincs az útvonalban, de most így Halottak napja táján jól esik ide egy kitérőt tenni. Egyrészt megemlékezem a „szentendrei tömeggyilkosság” néven elhíresült eset e helyszínen meggyilkolt áldozatairól (itt olvashattok a történtekről), másrészt készítek pár őszi fotót a félbehagyott hangulatos házikóról. Ezenkívül a pihenőnek praktikus oka is van: végre megválok az egyre inkább nyűggé váló hosszú futónadrágomtól és bekapok egy proteinszeletet. Öt percnél ez se tart tovább, máris indulok a rét irányába, melynek látványa most se okoz csalódást. Egyedüli bánatom az, hogy most már síkon se esik jól a járás, pedig idestova még 20 km-nél se tartok. Lehet, hogy Dobogókőig se jutok el? Mire a völgy bejáratához érek, próbálom teljesen elengedni ezt a futás dolgot, no meg az egyre szaporább számú futókat is. Igyekszem egy-egy vidám „Hajrá!” kiáltással biztatni őket, ha már ők is ezt teszik, de sajnos nem túl őszinte a mosolyom. Ha tehetném, én is futnék, de még a gyaloglás is olyan rosszul esik, hogy a túrázókból is egyre többet engedek magam elé.

Egy engedély nélkül épített, jobb sorsra érdemes ház az egykori Bükki-puszta területén

Bükki-puszta egykori tavacskája

Az a csodálatos Sikáros most sem okozott csalódást

Nos, akkor inkább élvezzük a gyönyörű őszi tájat és adjuk át magunkat a tájképkészítésnek. Máris felfedezek a völgyben egy suvadást, mely nagyon hajaz egy beomlott bányatáróra. A fantasztikusnál fantasztikusabb színekkel, göcsörtös fákkal, sziklás oldalakkal, mohos kövekkel szegélyezett patakmederrel meg egyszerűen lehetetlenség betelni. Belassulásom a lábamnak is jót tesz: mire leérek a Szentfa-kápolnához, már alig érzem, hogy valami baj lenne. A dömösi frissítőpontnál csemegézek egy kicsit a hatalmas kínálatból – az olívabogyótól a csalamádés zsíros kenyérig van itt minden, még a vegánok se maradnak hoppon. Ide is túlzás volt négy proteinszeletet hozni… de most már késő bánat.

Út a Szőke-forrás-völgyében

A piros mindent visz - ezzel a háttérrel egész biztosan!

Úton a Szakó-nyeregbe

Őszi színpompa

Lassan elmaradoznak a falu házai és a régi temető és kezdődik a túra legnagyobb megpróbáltatása, a Szakó-nyeregbe való felkapaszkodás, ami meglepően jól megy. Simán tartom a tempót az előttem haladókkal és a terepfutók (akik közül sokan itt terepgyaloglókká válnak) is csak akkor hagynak le, ha éppen fényképezek. Dobogókőnél meg minket fényképeznek. A Rezső-kilátó egy képet mégis csak megér, ide teszek egy kis kitérőt, aztán hamarosan el is érem a pontot, ahol újabb terített asztal vár. Még egy palack izotóniás italt is kapok a pecsétem mellé. Sokáig itt sem időzök, máris indulok Pilisszentkereszt irányába. Egy elágazásnál majdnem sikerül elkavarnom, de meglátom, hogy az utánam jövők másfelé kanyarodnak: megint benéztem a szalagozást, mászhatok vissza az útra. Ez a lejtő se esik jól, de vigasztal, hogy hamarosan egyenesbe kerülök.

Se a táv, se a futószerelés nem stimmel, de sebaj, irány Nagykovácsi! (Köszönte Szűcs Gézának a fotóért!)

Körtvélyes, a másik nagy kedvenc

Kilátás a Rezső-kilátóból

A házak között összebarátkozom egy különös, stílszerűen vörös színű cicussal, elhaladok egy Tótországot idéző Potraviny felirat alatt, majd egy újabb cicás ablak előtt. Egy darabig az országút szélén kell haladnom. Ez láthatólag néhány autóst nemigen zavar, alig húzódnak arrébb. Meglehetősen mérgesen nézek, de szerencsére hamarosan lekanyarodik a turistaösvény a temető mellé. Jön a Pálos túráról ismerős szakasz, amit mindig futni szoktam. Bár kilométerben kb. ugyanott tartok, mint azon a túrán ilyenkor, futásra nem is gondolhatok. Lebotorkálok az országútig, most szerencsére nem történik újabb incidens az autósokkal. Visszaköszönnek sorra az egy hónappal ezelőtti látnivalók: a Pilis kőfejtője, a Csillagösvény faragványai és a Mészégetők-kútja. Nemsokára azonban számomra is vadonatúj ösvényekre vezérel a piros egy éles balkanyarral. Gyéren jelzett réteken haladunk a Kopár-csárda irányába, de szerencsére a szalagozás sokat segít. Aztán erdős részek jönnek és szembe néhány jó barát. Egy jó negyedórás jóleső pihenő erejéig elbeszélgetünk, majd ők indulnak a szántói kocsma felé, én pedig tovább a maradék kb. 25 km-emre. Kérdezik, hogy bírom? Azt válaszolom, hogy a 65 km nem olyan vészes. És most úgy is érzem, lesz még erőm. Még meg is fordul a fejemben, hogy fel kéne nevezni a plusz 20 km-re a célban.

Klastromkert

Pilisszántó a távolból

Immár búcsúzik az őszi színekbe öltözött Pilis

Őszi út

A csárda felé haladva kezd rám sötétedni, megint lejtős részek jönnek és így kezdem azonnal el is vetni ezt a kósza ötletet. Néhány percre leülök a pontnál, visszaveszem az aláöltözetet, előveszem a lámpást és búcsút intek a gulyásnak – most egyáltalán nem esne jól és nem is szeretném az időmet vesztegetni. Az út előtt egy pontőr figyelmeztet, hogy kapcsoljam be a lámpám az átkeléshez: tökéletesen igaza van, a szervezők még erre is gondoltak, nem semmi!

Kígyózik a lámpasor a Kakukk-hegy irányába, az emelkedőn utolérem a futókat, akik a síkon elhagytak. Nem hiába voltak a nyári magashegyi túrák! Mihelyt újra síkká válik a terep, köddé válnak. Kivilágított ponton kapom meg a pecsétem, majd hamarosan bevetem magam Pilisvörösvár házai közé. Hamarosan feldereng, hogy ismerős környéken járok: visszaköszön a pár hete látott focipálya. Még jó, mert rögtön le is térek véletlenül a pirosról, de szerencsére így nem okoz gondot a korrigálás. A szervezők profizmusa megint megmutatkozik, hol fényvisszaverő szalagok, hol pöttyök szegélyezik a helyes utat, melyeken megcsillan lámpám fénye. Teljesen egyedül haladok, de szerencsére minden egyértelmű. Néha mégis elbizonytalanodom, mikor már régóta nem látok se pöttyöt, se szalagot. Homokos talajon taposnak sajgó talpaim, majd belerúgok egy kiálló kőbe. Kis híján csillagokat látok – most nem a fákon fénylenek vagy az égbolton. Jó darabig elkísér a sajgó lábam és egyre inkább megy el a kedvem ettől az éjszakai muritól. Már nagyon várom, hogy legyen egy pont vagy egy kanyar, vagy bármi, ami hoz egy kis változatosságot.

Egyszer csak mintha álmot látnék: egy vidám napocska mosolyog rám, mögötte piros lámpásokkal szegélyezett út. Biztos hallucinálok, de nem: megérkeztem a Hosszú-árok pontjához. Hála Istennek! Az ellátás is a pontőrök kedvessége itt is pazar. Hamarosan beérkezik még néhány túratárs, majd együtt indulunk neki a számomra utolsó nagy megpróbáltatásnak, a Hosszú-árok kapaszkodójának.

Dömötör így biztat minket

Nagy szerencse, hogy itt vannak velem, különben úgy érzem, hogy úrrá lenne rajtam a kétségbeesés: a cudar emelkedőnek sose akar vége lenni, sőt egyre meredekebb. Sokat segítenek azzal, hogy szóval tartjuk egymást és a lámpájuk is sokkal erősebb fényű, mint az enyém. Nekik még sok van hátra, egyikük mégis keményen diktálja a tempót, amit szerencsére ügyesen tartok. Rémlik, hogy találkoztunk már a Szakó-nyereg előtt, csak ott megléptem előlük. Profizmusra vall, hogy így a végén ennyi energiájuk van még. Magamban szidom az emelkedőt, mint a bokrot, de hamarosan rám mosolyog Dömötör és Amanda. Ez azt jelenti, hogy nemsokára itt a vége. Nem sejtem, hogy innen kezdődik még az igazi keserves megpróbáltatásom: a Nagy-Szénásra nem elég csak tempósan felkapaszkodni, le is kell jutni onnan. Tempóról már szó se lehet, kénytelen vagyok búcsút inteni a túratársaimnak. Ők biztatnak, hogy találkozunk még a Nagykovácsi ponton. Esélyes, hogy túlbecsülték a képességeimet, mert a törmelékes, meredek lejtőn csak üggyel-bajjal, sajgó térddel botorkálok lefelé. Néha az utat is keresgélnem kell. A mögöttem levő srác is megjegyzi, hogy ez elég bizonytalan. Megnyugtatom, hogy hamarosan(?) célba érek. Mondja is, hogy ilyen mozgással nem kell kísérteni a 85-öt. Teljesen igazat adok neki. Egyelőre olyan képek jelennek meg lelki szemeim előtt, ahogy végig négykézlábazok Nagykovácsi utcáin, csak hogy bejussak a célba. Szerencsére épségben elérem az aszfaltot és innentől kezdem lassanként visszanyerni normál mozgásomat és tempómat. Már a templom előtt haladok és bőszen nézelődöm, hogy merre is lehet a cél, mert biztos, hogy valahol itt kell lennie. De sehol egy felirat, vagy egy nyíl, így kénytelen vagyok megkérdezni a mögöttem jövőket, nehogy már díjazás nélkül menjek haza. Ők szerencsére rutinosabbak, és rámutatnak a szemben levő faluházra. Már az se zavar, hogy erősen lejtős füves területen kell lejutnom oda, hiszen itt a vége, nincs tovább, megcsináltam!

Üdvözlöm újra a kedves srácokat, akik még tényleg itt pihennek a ponton. A figyelmes pontőrök kávéval kínálnak. Bár ilyenkor már nem szoktam inni, mégis elfogadom és elfogyasztok mellé egy újabb csalamádés zsíros deszkát. Közben megkapom az oklevelem és a kitűzőm is. Úgy érzem, hogy mostani küzdelmemmel különösen kiérdemeltem a díjazást, annak ellenére, hogy nem a teljes távon indultam. De majd jövőre remélem, minden máshogy alakul!

A turistaház emlékfala a Nagy-Szénáson

Már a buszmegállóban ücsörgök, mikor rájövök, hogy elfelejtettem lenyomni a GPS-em, ráadásul nem írták rá az itineremre az érkezési időmet. Így csak saccolom, hogy 13 óra 20 perc alatt tettem meg a számomra mára kirótt 65 km-es távot, ami végül is rossz térddel, barátokkal való hosszabb trécseléssel együtt nem rossz teljesítmény. Persze ahhoz még edzeni kell, hogy a 15 órás terepfutó szintidőbe cipőkanállal beférjek (álmodozni mindig jó...), de talán az sem lehetetlenség, ha nem küzdök éppen semmilyen hendikeppel. De ez csak akkor derül ki, ha kipróbálom…

Jövőre újból megpróbálom, ha minden jól megy

Képeim: https://photos.app.goo.gl/DL4WydHUWTY6e39X9

Nagy hűhó a Kámor körül

Amikor megszerveztem a Kámort megkerülő és sok-sok, a heggyel kapcsolatos érdekességet bemutató túrát, még nem is sejtettem, hogy esetleg a terepviszonyok miatt nehézségekbe fog ütközni a kivitelezése. Sajnos már egy héttel a túra előtt gyanítható volt, hogy nem biztos, hogy sikerül az eredeti terv végrehajtása a leesett óriási hómennyiség miatt. Különböző fórumokon próbáltam tájékozódni, hogy mire számíthatunk. A segítőkész túratársak, akik a túrát megelőző hétvégén jártak a környéken már akkor kb. 45 cm-es hóról számoltak be. Már ez is alaposan megnehezítette volna a haladásunkat, azonban a túrát megelőző több napra is prognosztizáltak újabb hóesést a meteorológusok.

Diósjenő szépen behavazódott - de vajon mi vár a hegyekben?

Vajon mit kereshet nyolc kalandvágyó turista a csaknem térdig érő hóban a Kámor oldalában? A nem mindennapi havas élmények mellett választ a következő kérdésekre:

•         Hogy kerül egy török asszony a hegy oldalába, akiről még utat is elneveztek?
•          Mit keres egy reptér felirat a térképen a Börzsöny közepén és van-e köze a völgyben meghúzódó csinos kis vadászházhoz?
•         Milyen tragédia emlékét őrzi a Groote-kereszt?
•         Hogy lehet kincsre lelni a Kámoron?
•         Vajon merre bujkált a Börzsöny utolsó betyárja, Sisa Pista?

Az öregek sok mesét, legendát, mondát ismernek a Kámorral kapcsolatban

A válaszokat eredetileg menetrendszerűen megkaptuk volna szépen sorban egymás után megkerülvén a hegyet, azonban még a vonaton eldöntöttem, hogy nem ragaszkodom az eredeti tervhez. A körtúra helyett inkább lineárisan haladunk, hogy egyrészt rövidítsük a távot, másrészt, hogy a valószínűsíthetően legnehezebb, legmélyebb hóval kecsegtető részek ne a túra legvégére kerüljenek, amikor már esetleg sietni kell a vonathoz és amúgy is fogytán van mindenki ereje. Ez azonban avval járt, hogy néhány látványosságot ki kellett hagynunk. Vegyük először ezeket sorba:

Eredetileg a börzsönyi kék útvonalán jutottunk volna Pénzásásig, útba ejtve a Zsibak-patak forrását, ahol valaha a köszvényesek várták gyógyulásukat az árok oldalából kiszedett, tűzben felmelegített kövekkel melegített víztől. A csigákat és más ősmaradványokat tartalmazó kövekből így kioldódtak az ásványi anyagok, melyek jótékony hatással voltak a betegekre. De nem csak a gyógyulást keresők járták a Kámor keleti oldalát, hanem még a törökkorban az itteni várak (Nógrád, Drégelyvár, Kámor) között közlekedő hírvivők, kémek is. A legendák szerint volt köztük egy nő is. Erre utal a Törökasszony útja elnevezés, mely a kék jelzés Pénzásáshoz közelebbi szakaszának a neve.

A szépen felújított, egykor az erdei munkások szállásaként szolgáló Szondi kulcsosház Pénzásásnál

Menet közben kiderült, hogy sajnos a tervezett fő attrakcióról, a Csepegő-kő bizonyára már jókorára hízott jégcsapjairól is le kellett mondanunk, mert a meredek, havas hegyoldalban legalább nehéz, de talán még veszélyes is lett volna megközelíteni a barlangot. Ha még le is jutottunk volna, visszamászni az útra elég fárasztó és bajos lett volna. Pedig állítólag még az utolsó börzsönyi betyár, Sisa Pista is meghúzódott is üldözői elől, de talán ilyen időben ő is inkább más, komfortosabb búvóhely után nézett.

A Csurgó-kút mellett elhelyezkedő, 1920-ban állított Groote-kereszt felkeresése se fért be az időnkbe nagy hóban való lassú haladásunk miatt. A kereszt egy tragikus és egyben talányos esetnek állít emléket. 1906-ban egy vadászat során itt végzett egy gyilkos golyó a helyi birtokos Groote Kelemen báróval, aki korábban Vilmos császár gárdatisztje volt. Állítólag egy tetten ért vadorzó volt az elkövető, akár a Szaszovszky- vagy a Foltán-kereszt esetében, de rebesgetik azt is, hogy maga a báró főerdésze lőtte le munkaadóját szerelemféltés vagy nyereségvágy miatt. Állítólag a fővadász húszezer koronára bebiztosította magát a báró halálára és hirtelen nagy szüksége lett a pénzre.

Kemény kaptató fel a Závozra

Tehát ezeket a nevezetességeket nem sikerült végül megtekintenünk, de a többi érdekességet rejtő helyre való eljutásunkat még a néhol térdig érő hó se akadályozta meg. 

A Závozig az egyre meredekebb kaptatót leszámítva nem ütköztünk nagyobb akadályba. Előttünk túrázók és síelők is haladtak a nyomok szerint, ha azonban leléptünk a kitaposott ösvényről, láthattuk, hogy nem biztos, hogy végig ilyen úri dolgunk lesz. A Jenői-závoznál belefutottunk egy a másnapi „Kőről kőre a Börzsönybe” teljesítménytúra szalagozójába. Belegondoltam, hogy főleg az első indulók micsoda kihívásnak néznek elébe. Ebben a hóban még 20 km is elég combos, nemhogy a maratoni táv.

Behavazódtak a závozi padok

A S jelzés egy erdészeti úton haladt tovább és az előttünk járt autó nyoma viszonylag kényelmes haladást biztosított számunkra. Feltűnt, hogy előttünk mindkét keréknyomban egy róka haladt. Néhol sejthető volt, hogy egy kis bunyó (vagy zsákmány?) kedvéért elhagyták a nyomot, majd visszatértek. A rókákat nemhiába tartják ravasz, okos állatnak, valahogy különleges érzékük van ahhoz, hogy hol sekélyebb a hó. Észrevettem, hogy ha szorosan követem a lábnyomokat, én is jobban járok. Az útról néhol csodálatos panoráma tárult a Magas-Börzsöny zúzmarasapkás hegyeire. 

Régi nyom a havas réten

Mikor elértük a Kun-forrást, páran vállalkoztunk a néhány méteres kitérőre. E rövid, meredek, de a nagy hó miatt nehéznek bizonyuló lejtő, majd emelkedő alapján szomorúan konstatáltuk, hogy semmi esély a Csepegő-kő felkeresésére. És nem is a lemenetel volt a nehéz, hanem a visszaút, amit fákba kapaszkodva, csúszkálva sikerült teljesíteni. És ekkor még nem is sejtettük, mi vár ránk néhány száz méter múlva! A S jelzést a szekérútról elterelték a hegygerinc irányába. Így a kényelmes autónyom helyett egy réten kellett végighaladnunk (majdnem) szűzhóban. A behavazott réten előttünk húzódó mélyedés azt mutatta, hogy ugyan jártak valamikor errefelé, de ez legalább egy hete történhetett. Azóta meg rengeteg hó esett. Majdnem térdig süllyedve, meg-megállva araszoltunk előre. Az erdőt elérve kicsit jobb lett a helyzet, de a gerincen még mélyebb hó fogadott. Petivel felváltva törtük a havat a csapat előtt. Ez a munka nem vette el a kedvemet a meséléstől és egy hóangyal legyártása után Sisa Pista viselt dolgaival szórakoztattam a csapatot kárpótlásul a fáradalmakért és a betyárrejtek kihagyásáért.

Törjük a havat derekasan a márciusi télben

Készülődőben a tavasz

A Kámor emelkedője se jelentett megkönnyebbülést, az előttünk járók nyomai hol feltűntek, hol eltűntek, de még ha nyomba léptünk is, minimum lábszárközépig ért a hó. Lassacskán felértünk a csúcsra, ahol sajnos szomorúan konstatálnunk kellett, hogy nem mi leszünk azok, akik a csúcs melletti kámori sziklahasadékban kincset lelnek. Eleve kizáró tényező, hogy nem virágvasárnap érkeztünk, ráadásul a csapatban senki sem hetedik fiúgyermek a családjában. A csapatot Balogh Béni Kámor rablólovagról szóló mondájával (lásd itt számos egyéb történettel együtt) vigasztaltam, melyben a hegyről szóló számos történethez hasonlóan szintén felbukkan a pénzásás motívuma. Vajon lehet-e köze a közeli, hasonló nevű helyhez Kámor kincsének, melyről rengeteg mesét, mondát ismernek a helyiek?

Kámori-sziklahasadék - vajon itt rejtőzik a rablólovag kincse?

Ha a kincsről le is maradtunk, a másik betyárbarlangot, a hangzatos nevű, de annál szerényebb Hugó-villát könnyen megtaláltuk. Csak ámultunk-bámultunk a gyönyörűséges jégcsapok láttán. Itt elbúcsúztunk Lacitól, akit már nagyon kifárasztott a mély hóban való menetelés, és emiatt inkább bevállalta, hogy a Kámor nagyon meredek lejtőjén jut le a K jelzésre, majd vissza Diósjenőre. Kicsit aggódtam a veszélyes vállalkozása miatt, de bíztam benne, hogy a sokéves rutin majd segítségére lesz.

A Hugó-villa jégcsapjai pazar látványt nyújtanak

3 az egyben: a szarvas lakása

Azt hittem, a hegyről lefelé majd egyre könnyebb lesz haladnunk, de csak itt cáfolt rá reményeimre igazán tél tábornok. Néhol még el is vétettük a turistaösvényt a makulátlan havas erdőben. Erre előttünk csak az erdei állatok jártak, egyik szarvasnak még meg is találtuk az igen helytakarékos illemhelyét, hálószobáját és konyháját. Az Oroszi-závozhoz érve igencsak kifáradtunk. Innen szerencsére volt egy régebbi autónyom az úton, amiben haladni tudtunk. A Csánki-kertnél lévő kereszteződésnél meg fellélegezhettünk: kálváriánk véget ért, innentől letaposott út vezetett Pénzásás felé. Ennek ellenére a helyismertető táblához menet Peti 2 méteres magassága ellenére combig süllyed a hóba. Természetesen ezt nekem is ki kell próbálnom: nekem ugyanezen a helyen derékig ér a hó.

Az Oroszi-závoznál (a szláv eredetű závoz szó jelentése: hegyoldalon ferdén levezető, meredek hegyi mélyút.

Vérebportré

A Wenckheim-vadászházhoz letérve még egyszer alkalmunk nyílott egy rövid szakaszon a szűzhavas mókára. Peti kiérve az útra jó nagyot esett. A házhoz tartozó fiatal vizsla és hannoveri véreb rögtön ott termett és egy kis játék reményében a nyakába ugrott. A kutyusok egészen Pénzásásig a nyomunkba szegődtek, ahol vadász gazdájuk igyekezett erélyesen rájuk parancsolni – hasztalanul. Szegény vizslának így a terepjáró magánzárkájában kellett bűnhődnie. Bánatos szemmel nézett ránk az autóból, ahogy elhaladtunk mellette a gyönyörűen felújított Szondi kulcsosház irányába. Mikor utoljára 2011-ben itt jártam, a ház szinte romokban állt.

A Wenckheim-vadászház

A völgyben megbújó takaros Wenckheim-ház elődjét még 1905-ben építtette Berchtold Miklós nagyoroszi birtokos. Végleges formáját 1910-11 körül nyerte el. A gróf halála után özvegye gróf Wenckheim József, Békés megyei birtokosnak adta el a kastélyt. A talányos reptér elnevezés is miatta került a Börzsöny közepére, mivel a gróf leggyorsabban 975 angol fontért vásárolt Desoutter Mark II-es háromüléses repülőgépével tudta megközelíteni az erdőben megbújó vadászházát. (Ez a gép viselte az első magyar lajstromszámot (H-MAAA)). A gépet a gróf magánpilótája, Dobos István vezette. A gép a ház feletti, 617 m magas Csurgó-fejezet nevű hegyen szállt le, mely közelében a mostani térképeken is látható a Reptér elnevezés. Az anekdota szerint a gróf landolás előtt egy virágcsokrot dobott le a közeli nyír-réti kastélyában időző özvegy Herzog Irén bárónénak, más, cenzúrázott források szerint a saját feleségének. 😉

Itt komoly dilemma elé került a csapat. Vajon merre tovább? Legközelebb a Drégelyvár vasúti megálló lett volna, de a semmi közepén való esetleg hosszas várakozás a mínuszokban senkinek se volt ínyére. Borsosberény irányába a Z+-t az arra közlekedő járművek jól letaposták, a K Diósjenő felé azonban eléggé járatlannak tűnt. A táv mindkét esetben hasonló, 7 km körüli volt, azonban Janóék autója Diósjenőn parkolt. Ők inkább a kéket választották volna, míg mi a gyorsabb haladásra szavaztunk, hogy a 18 óra utáni vonatot biztosan elérjük. Végül a jól kijárt út mindenkit meggyőzött. Ráadásul így a fák közt megbúvó Makkos-vadászkastélyt is fel tudtuk keresni, mely lassan omladozva várja, hogy valaki végre régi pompáját visszaadja ennek a korántsem kicsi és igen impozáns épületnek.

A Makkos-vadászkastély

A Makkos-vadászkastélyt Mocsáry Ödön, borsosberényi birtokos építtette valószínűleg a 19. század végén, majd 1888-ban jelentősen átalakítatta ás kibővítette. Mivel egyik fia, László tehetséges festőművész volt, egy műtermet is létrehozott számára itt. Később másik fia, Sándor örökölte a kastélyt. (A Mocsáry család egyébként a korábban Bocsár vagy Bocsárlapujtő nevet viselő mai Karancslapujtőről származik, nevük is a település régi nevéből ered.) További érdekesség, hogy a birtok határos volt Mikszáth Kálmán szomolyapusztai birtokával, amit a magyar nemzettől kapott ajándékba 40 éves írói jubileuma alkalmával. Később birtokvita is kialakult a két család között. Sajnos mára az egykor szebb napokat megélt kastély elég lehangoló látványt nyújt, pedig a 90-es években még vadászszállásként is üzemelt és a helybéliek kedvenc piknikezőhelye volt.

Sokáig nagyon jól haladtunk, ám egyszer csak azt vettem észre a GPS-emen, hogy a turistaút már nem követi az autók által járt utat, mely kezdett helyenként elég csúszóssá válni. Ráadásul a térkép nem mutatta, hova visz az az út. Gyors hátraarc: visszamentem megkeresni a jelzést. Sajnos az elágazástól rövid szakaszon folytatódott a hótaposás, de hamarosan rátértünk egy útra, amin megint volt autónyom. A vasútállomás alig-alig akart közeledni, közben meg egyre fogyott a vonat indulásáig hátralevő idő. Meglehetősen izgultam, hogy elérjük-e a vonatot, hiszen egyéb esetben 2 óra várakozás várt ránk. Lelki szemeim előtt motivációként egyre a Bzmot kellemes melege lebegett. Szerencsére kár volt aggódni, odaértünk mindannyian időben, annak ellenére, hogy az állomás előtt néhányszor majdnem elestünk a jeges úton.

Télen kikandikál a fák mögül

Diósjenőn elbúcsúztunk a csapat felétől, akik autóval mentek tovább, mi meg továbbzakatoltunk Vácig, majd onnan a Nyugatiig.

Búcsúzik a Kámor