Március végi tél az Ilona-völgyben

Egy hosszú hétvégét töltöttünk a szüleimmel és fiammal a Mátrában (én csak sajnos egy rövidet) azon a bizonyos rossz idős, havas 15-i hétvégén. Az előjelzéseknek megfelelően alakult minden – jött szépen sorban az eső, havas eső, majd hó.
Míg szombaton ez a látvány fogadott, mikor kiléptünk szállásunk ajtaján – megáradt, szinte vadvízi evezésre alkalmas patak:

 






addig vasárnapra Holle anyó szépen kifehérítette a környéket:

 

Igaz, szombat délelőtt már kaphattunk egy kis ízelítőt a hóból a Galyatetőn is, ahol igazi zord, ködös, hideg idő uralkodott némi hódarahullással:

 

Ahhoz képest a Mátra alatt, Kisnánán – bár barátságosnak semmiféleképpen nem volt nevezhető az ottani időjárás –, valamivel szebb arcát mutatta a márciusi tél:

Vasárnap reggel tehát, a frissen lehullott, csodaszép hólepeltől inspirálva tettem egy villámtúrát az Ilona-völgyi vízeséshez. Mivel reggel 7 óra tájt indultam, előttem még ember nem járt a völgyben, elsőként élvezhettem makulátlan hótakarót, de ezzel a szűzhó taposásának élményét is.

Páratlan élményben volt részem, melyet szavakkal leírni igen nehéz, beszéljenek inkább a képek:

Nagy hűhó a Kámor körül

Amikor megszerveztem a Kámort megkerülő és sok-sok, a heggyel kapcsolatos érdekességet bemutató túrát, még nem is sejtettem, hogy esetleg a terepviszonyok miatt nehézségekbe fog ütközni a kivitelezése. Sajnos már egy héttel a túra előtt gyanítható volt, hogy nem biztos, hogy sikerül az eredeti terv végrehajtása a leesett óriási hómennyiség miatt. Különböző fórumokon próbáltam tájékozódni, hogy mire számíthatunk. A segítőkész túratársak, akik a túrát megelőző hétvégén jártak a környéken már akkor kb. 45 cm-es hóról számoltak be. Már ez is alaposan megnehezítette volna a haladásunkat, azonban a túrát megelőző több napra is prognosztizáltak újabb hóesést a meteorológusok.

Diósjenő szépen behavazódott - de vajon mi vár a hegyekben?

Vajon mit kereshet nyolc kalandvágyó turista a csaknem térdig érő hóban a Kámor oldalában? A nem mindennapi havas élmények mellett választ a következő kérdésekre:

•         Hogy kerül egy török asszony a hegy oldalába, akiről még utat is elneveztek?
•          Mit keres egy reptér felirat a térképen a Börzsöny közepén és van-e köze a völgyben meghúzódó csinos kis vadászházhoz?
•         Milyen tragédia emlékét őrzi a Groote-kereszt?
•         Hogy lehet kincsre lelni a Kámoron?
•         Vajon merre bujkált a Börzsöny utolsó betyárja, Sisa Pista?

Az öregek sok mesét, legendát, mondát ismernek a Kámorral kapcsolatban

A válaszokat eredetileg menetrendszerűen megkaptuk volna szépen sorban egymás után megkerülvén a hegyet, azonban még a vonaton eldöntöttem, hogy nem ragaszkodom az eredeti tervhez. A körtúra helyett inkább lineárisan haladunk, hogy egyrészt rövidítsük a távot, másrészt, hogy a valószínűsíthetően legnehezebb, legmélyebb hóval kecsegtető részek ne a túra legvégére kerüljenek, amikor már esetleg sietni kell a vonathoz és amúgy is fogytán van mindenki ereje. Ez azonban avval járt, hogy néhány látványosságot ki kellett hagynunk. Vegyük először ezeket sorba:

Eredetileg a börzsönyi kék útvonalán jutottunk volna Pénzásásig, útba ejtve a Zsibak-patak forrását, ahol valaha a köszvényesek várták gyógyulásukat az árok oldalából kiszedett, tűzben felmelegített kövekkel melegített víztől. A csigákat és más ősmaradványokat tartalmazó kövekből így kioldódtak az ásványi anyagok, melyek jótékony hatással voltak a betegekre. De nem csak a gyógyulást keresők járták a Kámor keleti oldalát, hanem még a törökkorban az itteni várak (Nógrád, Drégelyvár, Kámor) között közlekedő hírvivők, kémek is. A legendák szerint volt köztük egy nő is. Erre utal a Törökasszony útja elnevezés, mely a kék jelzés Pénzásáshoz közelebbi szakaszának a neve.

A szépen felújított, egykor az erdei munkások szállásaként szolgáló Szondi kulcsosház Pénzásásnál

Menet közben kiderült, hogy sajnos a tervezett fő attrakcióról, a Csepegő-kő bizonyára már jókorára hízott jégcsapjairól is le kellett mondanunk, mert a meredek, havas hegyoldalban legalább nehéz, de talán még veszélyes is lett volna megközelíteni a barlangot. Ha még le is jutottunk volna, visszamászni az útra elég fárasztó és bajos lett volna. Pedig állítólag még az utolsó börzsönyi betyár, Sisa Pista is meghúzódott is üldözői elől, de talán ilyen időben ő is inkább más, komfortosabb búvóhely után nézett.

A Csurgó-kút mellett elhelyezkedő, 1920-ban állított Groote-kereszt felkeresése se fért be az időnkbe nagy hóban való lassú haladásunk miatt. A kereszt egy tragikus és egyben talányos esetnek állít emléket. 1906-ban egy vadászat során itt végzett egy gyilkos golyó a helyi birtokos Groote Kelemen báróval, aki korábban Vilmos császár gárdatisztje volt. Állítólag egy tetten ért vadorzó volt az elkövető, akár a Szaszovszky- vagy a Foltán-kereszt esetében, de rebesgetik azt is, hogy maga a báró főerdésze lőtte le munkaadóját szerelemféltés vagy nyereségvágy miatt. Állítólag a fővadász húszezer koronára bebiztosította magát a báró halálára és hirtelen nagy szüksége lett a pénzre.

Kemény kaptató fel a Závozra

Tehát ezeket a nevezetességeket nem sikerült végül megtekintenünk, de a többi érdekességet rejtő helyre való eljutásunkat még a néhol térdig érő hó se akadályozta meg. 

A Závozig az egyre meredekebb kaptatót leszámítva nem ütköztünk nagyobb akadályba. Előttünk túrázók és síelők is haladtak a nyomok szerint, ha azonban leléptünk a kitaposott ösvényről, láthattuk, hogy nem biztos, hogy végig ilyen úri dolgunk lesz. A Jenői-závoznál belefutottunk egy a másnapi „Kőről kőre a Börzsönybe” teljesítménytúra szalagozójába. Belegondoltam, hogy főleg az első indulók micsoda kihívásnak néznek elébe. Ebben a hóban még 20 km is elég combos, nemhogy a maratoni táv.

Behavazódtak a závozi padok

A S jelzés egy erdészeti úton haladt tovább és az előttünk járt autó nyoma viszonylag kényelmes haladást biztosított számunkra. Feltűnt, hogy előttünk mindkét keréknyomban egy róka haladt. Néhol sejthető volt, hogy egy kis bunyó (vagy zsákmány?) kedvéért elhagyták a nyomot, majd visszatértek. A rókákat nemhiába tartják ravasz, okos állatnak, valahogy különleges érzékük van ahhoz, hogy hol sekélyebb a hó. Észrevettem, hogy ha szorosan követem a lábnyomokat, én is jobban járok. Az útról néhol csodálatos panoráma tárult a Magas-Börzsöny zúzmarasapkás hegyeire. 

Régi nyom a havas réten

Mikor elértük a Kun-forrást, páran vállalkoztunk a néhány méteres kitérőre. E rövid, meredek, de a nagy hó miatt nehéznek bizonyuló lejtő, majd emelkedő alapján szomorúan konstatáltuk, hogy semmi esély a Csepegő-kő felkeresésére. És nem is a lemenetel volt a nehéz, hanem a visszaút, amit fákba kapaszkodva, csúszkálva sikerült teljesíteni. És ekkor még nem is sejtettük, mi vár ránk néhány száz méter múlva! A S jelzést a szekérútról elterelték a hegygerinc irányába. Így a kényelmes autónyom helyett egy réten kellett végighaladnunk (majdnem) szűzhóban. A behavazott réten előttünk húzódó mélyedés azt mutatta, hogy ugyan jártak valamikor errefelé, de ez legalább egy hete történhetett. Azóta meg rengeteg hó esett. Majdnem térdig süllyedve, meg-megállva araszoltunk előre. Az erdőt elérve kicsit jobb lett a helyzet, de a gerincen még mélyebb hó fogadott. Petivel felváltva törtük a havat a csapat előtt. Ez a munka nem vette el a kedvemet a meséléstől és egy hóangyal legyártása után Sisa Pista viselt dolgaival szórakoztattam a csapatot kárpótlásul a fáradalmakért és a betyárrejtek kihagyásáért.

Törjük a havat derekasan a márciusi télben

Készülődőben a tavasz

A Kámor emelkedője se jelentett megkönnyebbülést, az előttünk járók nyomai hol feltűntek, hol eltűntek, de még ha nyomba léptünk is, minimum lábszárközépig ért a hó. Lassacskán felértünk a csúcsra, ahol sajnos szomorúan konstatálnunk kellett, hogy nem mi leszünk azok, akik a csúcs melletti kámori sziklahasadékban kincset lelnek. Eleve kizáró tényező, hogy nem virágvasárnap érkeztünk, ráadásul a csapatban senki sem hetedik fiúgyermek a családjában. A csapatot Balogh Béni Kámor rablólovagról szóló mondájával (lásd itt számos egyéb történettel együtt) vigasztaltam, melyben a hegyről szóló számos történethez hasonlóan szintén felbukkan a pénzásás motívuma. Vajon lehet-e köze a közeli, hasonló nevű helyhez Kámor kincsének, melyről rengeteg mesét, mondát ismernek a helyiek?

Kámori-sziklahasadék - vajon itt rejtőzik a rablólovag kincse?

Ha a kincsről le is maradtunk, a másik betyárbarlangot, a hangzatos nevű, de annál szerényebb Hugó-villát könnyen megtaláltuk. Csak ámultunk-bámultunk a gyönyörűséges jégcsapok láttán. Itt elbúcsúztunk Lacitól, akit már nagyon kifárasztott a mély hóban való menetelés, és emiatt inkább bevállalta, hogy a Kámor nagyon meredek lejtőjén jut le a K jelzésre, majd vissza Diósjenőre. Kicsit aggódtam a veszélyes vállalkozása miatt, de bíztam benne, hogy a sokéves rutin majd segítségére lesz.

A Hugó-villa jégcsapjai pazar látványt nyújtanak

3 az egyben: a szarvas lakása

Azt hittem, a hegyről lefelé majd egyre könnyebb lesz haladnunk, de csak itt cáfolt rá reményeimre igazán tél tábornok. Néhol még el is vétettük a turistaösvényt a makulátlan havas erdőben. Erre előttünk csak az erdei állatok jártak, egyik szarvasnak még meg is találtuk az igen helytakarékos illemhelyét, hálószobáját és konyháját. Az Oroszi-závozhoz érve igencsak kifáradtunk. Innen szerencsére volt egy régebbi autónyom az úton, amiben haladni tudtunk. A Csánki-kertnél lévő kereszteződésnél meg fellélegezhettünk: kálváriánk véget ért, innentől letaposott út vezetett Pénzásás felé. Ennek ellenére a helyismertető táblához menet Peti 2 méteres magassága ellenére combig süllyed a hóba. Természetesen ezt nekem is ki kell próbálnom: nekem ugyanezen a helyen derékig ér a hó.

Az Oroszi-závoznál (a szláv eredetű závoz szó jelentése: hegyoldalon ferdén levezető, meredek hegyi mélyút.

Vérebportré

A Wenckheim-vadászházhoz letérve még egyszer alkalmunk nyílott egy rövid szakaszon a szűzhavas mókára. Peti kiérve az útra jó nagyot esett. A házhoz tartozó fiatal vizsla és hannoveri véreb rögtön ott termett és egy kis játék reményében a nyakába ugrott. A kutyusok egészen Pénzásásig a nyomunkba szegődtek, ahol vadász gazdájuk igyekezett erélyesen rájuk parancsolni – hasztalanul. Szegény vizslának így a terepjáró magánzárkájában kellett bűnhődnie. Bánatos szemmel nézett ránk az autóból, ahogy elhaladtunk mellette a gyönyörűen felújított Szondi kulcsosház irányába. Mikor utoljára 2011-ben itt jártam, a ház szinte romokban állt.

A Wenckheim-vadászház

A völgyben megbújó takaros Wenckheim-ház elődjét még 1905-ben építtette Berchtold Miklós nagyoroszi birtokos. Végleges formáját 1910-11 körül nyerte el. A gróf halála után özvegye gróf Wenckheim József, Békés megyei birtokosnak adta el a kastélyt. A talányos reptér elnevezés is miatta került a Börzsöny közepére, mivel a gróf leggyorsabban 975 angol fontért vásárolt Desoutter Mark II-es háromüléses repülőgépével tudta megközelíteni az erdőben megbújó vadászházát. (Ez a gép viselte az első magyar lajstromszámot (H-MAAA)). A gépet a gróf magánpilótája, Dobos István vezette. A gép a ház feletti, 617 m magas Csurgó-fejezet nevű hegyen szállt le, mely közelében a mostani térképeken is látható a Reptér elnevezés. Az anekdota szerint a gróf landolás előtt egy virágcsokrot dobott le a közeli nyír-réti kastélyában időző özvegy Herzog Irén bárónénak, más, cenzúrázott források szerint a saját feleségének. 😉

Itt komoly dilemma elé került a csapat. Vajon merre tovább? Legközelebb a Drégelyvár vasúti megálló lett volna, de a semmi közepén való esetleg hosszas várakozás a mínuszokban senkinek se volt ínyére. Borsosberény irányába a Z+-t az arra közlekedő járművek jól letaposták, a K Diósjenő felé azonban eléggé járatlannak tűnt. A táv mindkét esetben hasonló, 7 km körüli volt, azonban Janóék autója Diósjenőn parkolt. Ők inkább a kéket választották volna, míg mi a gyorsabb haladásra szavaztunk, hogy a 18 óra utáni vonatot biztosan elérjük. Végül a jól kijárt út mindenkit meggyőzött. Ráadásul így a fák közt megbúvó Makkos-vadászkastélyt is fel tudtuk keresni, mely lassan omladozva várja, hogy valaki végre régi pompáját visszaadja ennek a korántsem kicsi és igen impozáns épületnek.

A Makkos-vadászkastély

A Makkos-vadászkastélyt Mocsáry Ödön, borsosberényi birtokos építtette valószínűleg a 19. század végén, majd 1888-ban jelentősen átalakítatta ás kibővítette. Mivel egyik fia, László tehetséges festőművész volt, egy műtermet is létrehozott számára itt. Később másik fia, Sándor örökölte a kastélyt. (A Mocsáry család egyébként a korábban Bocsár vagy Bocsárlapujtő nevet viselő mai Karancslapujtőről származik, nevük is a település régi nevéből ered.) További érdekesség, hogy a birtok határos volt Mikszáth Kálmán szomolyapusztai birtokával, amit a magyar nemzettől kapott ajándékba 40 éves írói jubileuma alkalmával. Később birtokvita is kialakult a két család között. Sajnos mára az egykor szebb napokat megélt kastély elég lehangoló látványt nyújt, pedig a 90-es években még vadászszállásként is üzemelt és a helybéliek kedvenc piknikezőhelye volt.

Sokáig nagyon jól haladtunk, ám egyszer csak azt vettem észre a GPS-emen, hogy a turistaút már nem követi az autók által járt utat, mely kezdett helyenként elég csúszóssá válni. Ráadásul a térkép nem mutatta, hova visz az az út. Gyors hátraarc: visszamentem megkeresni a jelzést. Sajnos az elágazástól rövid szakaszon folytatódott a hótaposás, de hamarosan rátértünk egy útra, amin megint volt autónyom. A vasútállomás alig-alig akart közeledni, közben meg egyre fogyott a vonat indulásáig hátralevő idő. Meglehetősen izgultam, hogy elérjük-e a vonatot, hiszen egyéb esetben 2 óra várakozás várt ránk. Lelki szemeim előtt motivációként egyre a Bzmot kellemes melege lebegett. Szerencsére kár volt aggódni, odaértünk mindannyian időben, annak ellenére, hogy az állomás előtt néhányszor majdnem elestünk a jeges úton.

Télen kikandikál a fák mögül

Diósjenőn elbúcsúztunk a csapat felétől, akik autóval mentek tovább, mi meg továbbzakatoltunk Vácig, majd onnan a Nyugatiig.

Búcsúzik a Kámor

Kitörés – töretlenül

Katonasír a Csacsi-rét fölött

Már harmadik éve, hogy részt veszek a Kitörés teljesítménytúrán egyre növelvén a távot és a kihívást. Első évben, 2015-ben, a 25-ön indultam, 2016-ban a 35-ös távot teljesítettem, a tavalyi évet sajnos kénytelen voltam egy családi esemény miatt kihagyni, idén azonban nem volt mese: vár rám a teljes, 60 km-es táv. 

A terepviszonyok minden évben igazi kihívást jelentenek, lévén ez egy téli extrém éjszakai teljesítménytúra. Az első évben a tükörjég nehezítette meg a haladást, a következő évben a nagy sár. Idén aztán kaptunk minden jóból: volt sár, jég és hó is felváltva, vegyesen. Szerencsére ott lapult táskámban a hómacska az első ellenség ellen, a másik kettőre meg már felkészültem a túra előtti napon, mikor pár társammal feltérképeztük a terepviszonyokat a Nagy-Szénás és Perbál között.

Úgy terveztem, hogy Aszúékkal együtt megyek a 60-as távon, de aztán utolsó pillanatban Peti is úgy döntött, hogy elkísér egy darabig és egy régi túratárs, Andi is mellénk szegődött. Az indulás körül volt némi kavarodás. Lekéstük a találkozót, amit Andival megbeszéltünk, majd Aszúéknak sem sikerült időben átjutni a hídon így a várban vártunk rájuk dideregve, közben nézegettük a túrázók nem mindennapi szereléseit, láttuk, különböző „stratégiák” vannak a túlélésre. Közben sorozatosan engedtem magam elé a nevezőket. Végre megjöttek Aszúék, de egyelőre csak bandázni volt kedvük, indulni még nem. Végül már nem bírtunk várni, nekiindultunk Andi, Peti meg én.

Tempósan haladtunk át a Széll Kálmán téren, majd a Városmajoron, és a Diós árok szakadatlan, szűnni nem akaró emelkedője sem akasztott meg. A Széchenyi-kilátónál kaptuk meg az első pecsétet a katonaruhás pontőröktől. A Normafánál tartottunk egy rövidke technikai szünetet, majd a katonasírnál egy újabbat, közben volt idő egy gyertya meggyújtására és a hősök előtti főhajtásra is. A síron lévő gyertyák, mécsesek számából ítélve sokan tettek még így.  Latolgattuk, milyenek lesznek az idei terepviszonyok, féltem, hogy már itt találkozunk a fő mumussal, a jégpályával. De szerencsére komolyabb csúszkálás nélkül jutottunk a Csacsi-réthez, a következő ellenőrző ponthoz, nem kellett bevetni a jégkarmokat se. A nálam jóval magasabb Peti és Andi kevésbé haladt biztosan, még bottal sem, lehet, hogy van valami abban, hogy minél alacsonyabban van az ember súlypontja, annál biztosabban tud haladni? Legalábbis ezt az elméletet alkottuk meg nem is olyan rég…

A Csacsi-réttől változott a helyzet, a havat sár váltotta fel, amiben a Virágos-nyeregig tapicskoltunk. Mindenesetre sokkal kellemesebb volt, mint a 2015-ös korcsolyapálya. Andit azonban nagyon megfogta a sártenger, így nem várjuk be. Újabb emelkedő a János-hegyig – alattunk és fölöttünk gyöngysorként rajzolódik ki a sok-sok fejlámpa fénye. Rengetegen vannak, és ahogy előrébb jutunk, se fogy a tömeg. A János-hegy alatt csokit és pecsétet kapunk, majd irány az Erzsébet-kilátó. Itt újabb technikai szünet következik, próbálunk töltekezni a készleteinkből. Gyanúm beigazolódik, a János-hegyről lefelé kezdődik a csúszka-móka. Előkerül a hátizsákból a hómacska. Kezdő macskatulajdonosként nem fér a fejembe, hogy a bal lábam miért csúszik továbbra is, miközben a jobbal olyan ügyesen haladnék. Némi fejtörés után rájövök: a balost karmokkal befelé vettem fel. Gyorsan kifordítom, és közben reménykedem, nem sérült meg a bakancsom. Apropó: bakancs. Hosszas fejtörés után a tavaly használtan vett komolyabb Meindl került a lábamra, ami még egy hónapja is törte a sarkamat. Azonban a legutolsó két túrán olyan szépen viselkedett, hogy végül rá szavaztam, mint hűséges útitársra – komoly érv volt a masszívsága és vízállósága. Bár a sarkamat elővigyázatosságból most is leragasztottam, mint utólag kiderült, semmi szükség nincs már ilyesféle óvatosságra, hólyag, feltörés nélkül úsztam meg a kiruccanást.

Ellenőrző pont a János-hegyen

Lefelé a János-hegyről

Petinek azonban karmok nélkül komoly küzdelem a lejtő, de a botokkal azért ügyesen halad lefelé. Nekem pedig a kezdeti óvatoskodás után valósággal szárnyakad ad hólánc nyújtotta biztonságérzet. A Szépjuhásznénál azonban lekerül a lábamról. Itt Aszú is utolér minket, majd a Hárs-hegyre menet le is hagy. Mi is tempósan haladunk, de tartalékoljuk az energiát. Az ellenőrző pont után már vehetem is fel újból a karmokat, nélkülük a lejutás valóságos rémálomnak tűnik. Sokan esnek-kelnek, fenéken csúsznak a köves-jeges lejtőn a barlangig. Az utolsó lépcsős szakaszon én is segítek egy mögöttem jövő srácnak, szegénynek nagyon csúszik a cipője. A barlang előtti hídnál megvárom Petit, majd a túrabottal áthúzom a biztos talajra.

Hűvösvölgyi katonasír

Ugyan ez a túra számunkra sem egy sétagalopp, önkéntelenül újra és újra eszembe jut, hogy a kitörő katonákat nemcsak a mostoha terepviszonyok várták, hanem az ellenség is. Nem csokit és teát kaptak, hanem golyózáport, miután esetleg elérték a célt, nem várta őket a forrós zuhany és a kényelmes ágy, mint minket. Vajon milyen stratégiát volt érdemes követni? Az éjjel leple alatt haladni, nappal meg meghúzódni valahol? Hiszen a téli havas erdőben egy mozgó pont a csupasz fák között kitűnő célpont. Érdemes volt-e bemenni a falvakba egy kis élelem, oltalom reményében? Hiszen lehet, hogy az oroszok már hamarabb eljutottak oda, aztán ki tudja, hogy a reménybeli menedékadó melyik oldallal szimpatizált? Az elkapott beszédfoszlányokból kiderül, nem csak engem foglalkoztatnak ezek a kérdések.

A Hárs-hegy a felmerülő kérdések mellett már csak sarat tartogat a számunkra, meg a búcsú pillanatát Hűvösvölgynél. Petinek eddig tartott a túra, mivel a Virágvölgyből már nehézkes lenne a hazajutás. Ha már eddig is ilyen hűségesen viselte a túrabotjaim gondját, a továbbiakban is rá bízom, hiszen úgy érzem, nem lesz szükségem rájuk. Egyedül vágok neki a Nyéki-hegy kaptatójának. Jól haladok, sorra előzöm a kitörő túratársakat. Reménykedem, hogy a 25-ös táv vége után majd kevesebben lesznek, meg abban is, hogy esetleg beérem Aszút. Óriási meglepetésemre a Határ-nyereg után ő ér utol engem. Együtt másszuk meg az Újlaki-hegy kegyetlen emelkedőjének utolsó métereit, majd pecsét után kissé csúszós terepen jutunk a Hármashatár-hegy alá, ahonnan csodálatos panoráma tárulna elénk – ha nem lenne sötét. Lefelé nagyon figyelni kell minden lépésre, mert van, hogy csak kis szerencsével kerülöm el az esést. De volt ez már rosszabb is 3 éve…

A Hármashatár-hegy alatt

Virágos-nyereg

A nyeregben hatalmas tömeg, a pecsételés után nehéz kitalálni, melyik sátorban osztják az ellátmányt. Szendvicset rögtön kapunk, de a teára várni kell. Hatalmas kihívás lehet ez az embertömeg a szervezőknek is, kicsit úgy tűnik, hogy az ekkora népszerűség őket is meglepetésként érte. Érzek némi szervezetlenséget és valahogy a sok ember is a megszokott hangulat rovására van. Idén a pontok se ugyanazok, mint 2 vagy 3 éve, hiányolom az itteni komplett járműparkot.

A szendvics finom, bár nehezen sikerül legyűrni. Szomorú látni, hogy sokan fogyasztás után eldobálják a poharaikat és egyéb szemetüket az út mellett. A sárga jelzés idén is kegyetlenül csúszik, bár hómacskával haladni itt se nagy kunszt. Aszú lánc nélkül, botokkal taktikázik, hiba nélkül – őszinte csodálatom. Másik szomorú tény, hogy egyesek hómacskával a lábukon felbátorodva képtelenek kivárni a libasorban való toporgást, dúvad módjára alul-felül próbálnak előzni, közben esetleg elsodorva az amúgy is bizonytalan lábakon álló túratársakat. A futókkal kevesebb a gond, ők legalább szólnak előre, hogy jönnek. Egyesek felülről érkeznek – utólag tudom meg, hogy egy másik rendezvény szalagozása tévesztette meg őket. 

A Jegenye-völgyben

A Muflonban

Egy idő után már nagyon fárasztó a megmacskásodott lábam, a Jegenye-völgy előtt be is húzom a karmaim. Ennek örömére esem is egy szép nagyot. Az amerikaiak bázisán találok a földön egy kesztyűt. Már éppen leadom a pontnál, mikor megkerül a gazdája. Idén a völgy tavalyi jeges horrorhoz képest valódi leányálom. Aszúval ide-oda előzgetjük egymást, majd a Zsíros-hegyre felfelé menet végleg elhagyom. A Muflonnál percekig kell sorba állni a pecsétért. Miután kifelé menet se látom, a hideg miatt tovább indulok. A karmokat végleg elteszem, hiszen tudom, Perbálig egész biztosan nem lesz rájuk szükségem. A Szénásra innen viszonylag gyorsan felérek, próbálok készíteni pár képet, már amennyire a sötét engedi. Ereszkedés után úgy tűnik, hogy a Kutya-hegyre végtelen emelkedő vezet. Pedig pénteken nem tűnt ilyen hosszúnak világosban. Aztán jön a megváltó kerítés a forgóajtóval és a pont a Fehér úton. Itt a régi hangulat fogad tábortűzzel, korabeli dallamokkal. Kicsit meg is pihenek, eszem-iszom, majd nekivágok a Perbálig tartó ereszkedésnek. 

Lámpák sora a Nagy-Szénás tetején

Túl a felén

Az erdőből kiérve tapasztalom, hogy korai volt eltenni a macskakarmaim – a patak előtt díjnyertes esést mutatok be. Olyat, hogy a mögöttem haladó német srác is izgatottan érdeklődik az állapotom felől. Megnyugtatom gyorsan és én is megnyugszom, hogy bár egyedül haladok, mégis figyelnek rám a bajtársak. Egy német csoport mellé keveredem és hallgatom az eszmecseréjüket arról, hogy egyedül nem indulnának neki. Igazából valahogy úgy vagyok vele, hogy éjszaka, extrém viszonyok ide-vagy oda, annyira nem bánom, hogy követhetem a saját tempómat és egyedül lehetek a gondolataimmal. Perbál előtt géppuskás katona invitál a sátorba bélyegezni. Számolgatom, hogy már alig van pont hátra, tulajdonképpen az út nagy részét megtettem. Azonban jöhetnek még nem várt nehézségek, így nem kell elbíznom magam. Bár itt-ott néha fáj, meg a talpam is sajog rendesen, elég jó állapotban tudhatom magam a körülmények ellenére.

Tábortűz a Fehér-úton

A kocsmában a pecsét mellé tea is jár. Nehéz helyet találni a sok vendég között, végül egy bárszék jut nekem. Nagy nehezen felkapaszkodom erre a számomra rendes körülmények között is kényelmetlen alkotmányra, feljutásomban egy a szék előtt heverésző marcona doberman akadályoz. Nem kevésbé marcona kinézetű német gazdája azonban azonnal félrehívja. Próbálom elfogyasztani a szendvicset, amit Peti készített nekem, de érzem, hogy sok lesz belőle és a pihenésből is. Így indulok tovább az anyácsai dombok felé. Nem nagyon akar fogyni az út, csak néha kicsúszik a lábam alól. A macskát előhalászni már semmi kedvem. Kis kényszerpihenőm alatt csak figyelem, micsoda tömött sorokban haladnak a népek még itt a 60-as táv vége felé is. Közvetlenül Anyácsapuszta előtt hirtelen hátulról rám köszön Aszú, majd nagy sebbel-lobbal el is hagy. Mondja, fussak én is. Sajgó talpakkal, túrázónak öltözve nehezemre esne a dolog, nemet mondok. Szomorúan konstatálom, hogy a kastélyból egyre kevesebb látszik, a rögtönzött katonai tábor viszont nagyon rendben van, így szépen körbefotózom.

Oldalkocsis motor Anyácsapusztán

Megkönnyebbülve tapasztalom, hogy idén a túra nem a tó felé, hanem az aszfalton visz a már messziről mumusként fenyegető Kakukk-hegy irányába. A hegy egyre közelebb kerül, a kilométerek egyre fogynak. Már ott is találom magam az emelkedőn, ami a balos kanyartól kezdve rendesen csúszik. Fákba kapaszkodva araszolok felfelé a pontig. A Führer helyett itt idén egy hordágyra kiterített muszka fogad, valószínűleg neki sem sikerül már megbarátkoznia a Kakukk-heggyel. Biztonság kedvéért felcsatolom a macskát a lemenetelre, majd gyorsan meg is válok tőle a kálváriánál. Az aszfaltra érve szárnyakat kapok, sorra hagyom el a katonaruhás ifjakat. Két német éppen találgatja, mitől megy ennyire gyorsan ez a csaj – arra jutnak, hogy az övemre akasztott piros gumis macska az oka.

Tömött sorokban a Kakukk-hegy felé

Kimerülve

Az utolsó pont a Kakukk-hegyen

A célban van egy kis sorban állás, de azért elég flottul megy a díjkiosztás a sok várakozó díjazandó sikeres kitörőhöz képest. Megkapom az oklevelem, a felvarróm és a kitűzőm, hurrá, a 60-as táv is immár a tarsolyomban!

A vándorlás vége

A leszállított váltóruhámba átöltözve már egész jól érzem magam, megkeresem Aszúékat. Életemben nem esett még ennyire jól a sör, amire meghív, cserébe hozok egy virslit. Kinézem a 9:29-es buszt. Némi fotózkodás, posztolás után elbúcsúzunk, majd irány a buszmegálló. A szemközti megállóba érkező busz szépen elmegy, mi meg egyre többen csak várunk és várunk… Majd a rádöbbenés: Basszus! Ezt rendesen benéztük, avval a busszal kellett volna elmennünk Dorog irányába átszállással! A következő busz 11.49-kor jön, addig van még 2 óra. Próbálok stoppolni, majd fuvart szerezni. Mire az öcsém lassan kötélnek állna, a mellettem várakozó srác szól, hogy a bátyjánál lesz egy hely Zsámbékig.

Ez az a bajtársiasság, ami miatt kedvelem a Kitörést és ennek köszönhetem, hogy 11:49-kor, mikor a busz a szomori megállóba érkezne, már csak 10 percre vagyok a lakásomtól.