2018. február 13., kedd

Kitörés – töretlenül

Katonasír a Csacsi-rét fölött
Már harmadik éve, hogy részt veszek a Kitörés teljesítménytúrán egyre növelvén a távot és a kihívást. Első évben, 2015-ben, a 25-ön indultam, 2016-ban a 35-ös távot teljesítettem, a tavalyi évet sajnos kénytelen voltam egy családi esemény miatt kihagyni, idén azonban nem volt mese: vár rám a teljes, 60 km-es táv. 

A terepviszonyok minden évben igazi kihívást jelentenek, lévén ez egy téli extrém éjszakai teljesítménytúra. Az első évben a tükörjég nehezítette meg a haladást, a következő évben a nagy sár. Idén aztán kaptunk minden jóból: volt sár, jég és hó is felváltva, vegyesen. Szerencsére ott lapult táskámban a hómacska az első ellenség ellen, a másik kettőre meg már felkészültem a túra előtti napon, mikor pár társammal feltérképeztük a terepviszonyokat a Nagy-Szénás és Perbál között.
Úgy terveztem, hogy Aszúékkal együtt megyek a 60-as távon, de aztán utolsó pillanatban Peti is úgy döntött, hogy elkísér egy darabig és egy régi túratárs, Andi is mellénk szegődött. Az indulás körül volt némi kavarodás. Lekéstük a találkozót, amit Andival megbeszéltünk, majd Aszúéknak sem sikerült időben átjutni a hídon így a várban vártunk rájuk dideregve, közben nézegettük a túrázók nem mindennapi szereléseit, láttuk, különböző „stratégiák” vannak a túlélésre. Közben sorozatosan engedtem magam elé a nevezőket. Végre megjöttek Aszúék, de egyelőre csak bandázni volt kedvük, indulni még nem. Végül már nem bírtunk várni, nekiindultunk Andi, Peti meg én.

Tempósan haladtunk át a Széll Kálmán téren, majd a Városmajoron, és a Diós árok szakadatlan, szűnni nem akaró emelkedője sem akasztott meg. A Széchenyi-kilátónál kaptuk meg az első pecsétet a katonaruhás pontőröktől. A Normafánál tartottunk egy rövidke technikai szünetet, majd a katonasírnál egy újabbat, közben volt idő egy gyertya meggyújtására és a hősök előtti főhajtásra is. A síron lévő gyertyák, mécsesek számából ítélve sokan tettek még így.  Latolgattuk, milyenek lesznek az idei terepviszonyok, féltem, hogy már itt találkozunk a fő mumussal, a jégpályával. De szerencsére komolyabb csúszkálás nélkül jutottunk a Csacsi-réthez, a következő ellenőrző ponthoz, nem kellett bevetni a jégkarmokat se. A nálam jóval magasabb Peti és Andi kevésbé haladt biztosan, még bottal sem, lehet, hogy van valami abban, hogy minél alacsonyabban van az ember súlypontja, annál biztosabban tud haladni? Legalábbis ezt az elméletet alkottuk meg nem is olyan rég…


A Csacsi-réttől változott a helyzet, a havat sár váltotta fel, amiben a Virágos-nyeregig tapicskoltunk. Mindenesetre sokkal kellemesebb volt, mint a 2015-ös korcsolyapálya. Andit azonban nagyon megfogta a sártenger, így nem várjuk be. Újabb emelkedő a János-hegyig – alattunk és fölöttünk gyöngysorként rajzolódik ki a sok-sok fejlámpa fénye. Rengetegen vannak, és ahogy előrébb jutunk, se fogy a tömeg. A János-hegy alatt csokit és pecsétet kapunk, majd irány az Erzsébet-kilátó. Itt újabb technikai szünet következik, próbálunk töltekezni a készleteinkből. Gyanúm beigazolódik, a János-hegyről lefelé kezdődik a csúszka-móka. Előkerül a hátizsákból a hómacska. Kezdő macskatulajdonosként nem fér a fejembe, hogy a bal lábam miért csúszik továbbra is, miközben a jobbal olyan ügyesen haladnék. Némi fejtörés után rájövök: a balost karmokkal befelé vettem fel. Gyorsan kifordítom, és közben reménykedem, nem sérült meg a bakancsom. Apropó: bakancs. Hosszas fejtörés után a tavaly használtan vett komolyabb Meindl került a lábamra, ami még egy hónapja is törte a sarkamat. Azonban a legutolsó két túrán olyan szépen viselkedett, hogy végül rá szavaztam, mint hűséges útitársra – komoly érv volt a masszívsága és vízállósága. Bár a sarkamat elővigyázatosságból most is leragasztottam, mint utólag kiderült, semmi szükség nincs már ilyesféle óvatosságra, hólyag, feltörés nélkül úsztam meg a kiruccanást.

Ellenőrző pont a János-hegyen

Lefelé a János-hegyről
Petinek azonban karmok nélkül komoly küzdelem a lejtő, de a botokkal azért ügyesen halad lefelé. Nekem pedig a kezdeti óvatoskodás után valósággal szárnyakad ad hólánc nyújtotta biztonságérzet. A Szépjuhásznénál azonban lekerül a lábamról. Itt Aszú is utolér minket, majd a Hárs-hegyre menet le is hagy. Mi is tempósan haladunk, de tartalékoljuk az energiát. Az ellenőrző pont után már vehetem is fel újból a karmokat, nélkülük a lejutás valóságos rémálomnak tűnik. Sokan esnek-kelnek, fenéken csúsznak a köves-jeges lejtőn a barlangig. Az utolsó lépcsős szakaszon én is segítek egy mögöttem jövő srácnak, szegénynek nagyon csúszik a cipője. A barlang előtti hídnál megvárom Petit, majd a túrabottal áthúzom a biztos talajra.


Hűvösvölgyi katonasír
Ugyan ez a túra számunkra sem egy sétagalopp, önkéntelenül újra és újra eszembe jut, hogy a kitörő katonákat nemcsak a mostoha terepviszonyok várták, hanem az ellenség is. Nem csokit és teát kaptak, hanem golyózáport, miután esetleg elérték a célt, nem várta őket a forrós zuhany és a kényelmes ágy, mint minket. Vajon milyen stratégiát volt érdemes követni? Az éjjel leple alatt haladni, nappal meg meghúzódni valahol? Hiszen a téli havas erdőben egy mozgó pont a csupasz fák között kitűnő célpont. Érdemes volt-e bemenni a falvakba egy kis élelem, oltalom reményében? Hiszen lehet, hogy az oroszok már hamarabb eljutottak oda, aztán ki tudja, hogy a reménybeli menedékadó melyik oldallal szimpatizált? Az elkapott beszédfoszlányokból kiderül, nem csak engem foglalkoztatnak ezek a kérdések.


A Hárs-hegy a felmerülő kérdések mellett már csak sarat tartogat a számunkra, meg a búcsú pillanatát Hűvösvölgynél. Petinek eddig tartott a túra, mivel a Virágvölgyből már nehézkes lenne a hazajutás. Ha már eddig is ilyen hűségesen viselte a túrabotjaim gondját, a továbbiakban is rá bízom, hiszen úgy érzem, nem lesz szükségem rájuk. Egyedül vágok neki a Nyéki-hegy kaptatójának. Jól haladok, sorra előzöm a kitörő túratársakat. Reménykedem, hogy a 25-ös táv vége után majd kevesebben lesznek, meg abban is, hogy esetleg beérem Aszút. Óriási meglepetésemre a Határ-nyereg után ő ér utol engem. Együtt másszuk meg az Újlaki-hegy kegyetlen emelkedőjének utolsó métereit, majd pecsét után kissé csúszós terepen jutunk a Hármashatár-hegy alá, ahonnan csodálatos panoráma tárulna elénk – ha nem lenne sötét. Lefelé nagyon figyelni kell minden lépésre, mert van, hogy csak kis szerencsével kerülöm el az esést. De volt ez már rosszabb is 3 éve…

A Hármashatár-hegy alatt

Virágos-nyereg
A nyeregben hatalmas tömeg, a pecsételés után nehéz kitalálni, melyik sátorban osztják az ellátmányt. Szendvicset rögtön kapunk, de a teára várni kell. Hatalmas kihívás lehet ez az embertömeg a szervezőknek is, kicsit úgy tűnik, hogy az ekkora népszerűség őket is meglepetésként érte. Érzek némi szervezetlenséget és valahogy a sok ember is a megszokott hangulat rovására van. Idén a pontok se ugyanazok, mint 2 vagy 3 éve, hiányolom az itteni komplett járműparkot.
A szendvics finom, bár nehezen sikerül legyűrni. Szomorú látni, hogy sokan fogyasztás után eldobálják a poharaikat és egyéb szemetüket az út mellett. A sárga jelzés idén is kegyetlenül csúszik, bár hómacskával haladni itt se nagy kunszt. Aszú lánc nélkül, botokkal taktikázik, hiba nélkül – őszinte csodálatom. Másik szomorú tény, hogy egyesek hómacskával a lábukon felbátorodva képtelenek kivárni a libasorban való toporgást, dúvad módjára alul-felül próbálnak előzni, közben esetleg elsodorva az amúgy is bizonytalan lábakon álló túratársakat. A futókkal kevesebb a gond, ők legalább szólnak előre, hogy jönnek. Egyesek felülről érkeznek – utólag tudom meg, hogy egy másik rendezvény szalagozása tévesztette meg őket. 

A Jegenye-völgyben

A Muflonban
Egy idő után már nagyon fárasztó a megmacskásodott lábam, a Jegenye-völgy előtt be is húzom a karmaim. Ennek örömére esem is egy szép nagyot. Az amerikaiak bázisán találok a földön egy kesztyűt. Már éppen leadom a pontnál, mikor megkerül a gazdája. Idén a völgy tavalyi jeges horrorhoz képest valódi leányálom. Aszúval ide-oda előzgetjük egymást, majd a Zsíros-hegyre felfelé menet végleg elhagyom. A Muflonnál percekig kell sorba állni a pecsétért. Miután kifelé menet se látom, a hideg miatt tovább indulok. A karmokat végleg elteszem, hiszen tudom, Perbálig egész biztosan nem lesz rájuk szükségem. A Szénásra innen viszonylag gyorsan felérek, próbálok készíteni pár képet, már amennyire a sötét engedi. Ereszkedés után úgy tűnik, hogy a Kutya-hegyre végtelen emelkedő vezet. Pedig pénteken nem tűnt ilyen hosszúnak világosban. Aztán jön a megváltó kerítés a forgóajtóval és a pont a Fehér úton. Itt a régi hangulat fogad tábortűzzel, korabeli dallamokkal. Kicsit meg is pihenek, eszem-iszom, majd nekivágok a Perbálig tartó ereszkedésnek. 

Lámpák sora a Nagy-Szénás tetején

Túl a felén
Az erdőből kiérve tapasztalom, hogy korai volt eltenni a macskakarmaim – a patak előtt díjnyertes esést mutatok be. Olyat, hogy a mögöttem haladó német srác is izgatottan érdeklődik az állapotom felől. Megnyugtatom gyorsan és én is megnyugszom, hogy bár egyedül haladok, mégis figyelnek rám a bajtársak. Egy német csoport mellé keveredem és hallgatom az eszmecseréjüket arról, hogy egyedül nem indulnának neki. Igazából valahogy úgy vagyok vele, hogy éjszaka, extrém viszonyok ide-vagy oda, annyira nem bánom, hogy követhetem a saját tempómat és egyedül lehetek a gondolataimmal. Perbál előtt géppuskás katona invitál a sátorba bélyegezni. Számolgatom, hogy már alig van pont hátra, tulajdonképpen az út nagy részét megtettem. Azonban jöhetnek még nem várt nehézségek, így nem kell elbíznom magam. Bár itt-ott néha fáj, meg a talpam is sajog rendesen, elég jó állapotban tudhatom magam a körülmények ellenére.

Tábortűz a Fehér-úton

A kocsmában a pecsét mellé tea is jár. Nehéz helyet találni a sok vendég között, végül egy bárszék jut nekem. Nagy nehezen felkapaszkodom erre a számomra rendes körülmények között is kényelmetlen alkotmányra, feljutásomban egy a szék előtt heverésző marcona doberman akadályoz. Nem kevésbé marcona kinézetű német gazdája azonban azonnal félrehívja. Próbálom elfogyasztani a szendvicset, amit Peti készített nekem, de érzem, hogy sok lesz belőle és a pihenésből is. Így indulok tovább az anyácsai dombok felé. Nem nagyon akarnak fogyni, csak néha kicsúsznak a lábam alól. A macskát előhalászni már semmi kedvem. Kis kényszerpihenőm alatt csak figyelem, micsoda tömött sorokban haladnak a népek még itt a 60-as táv vége felé is. Közvetlenül Anyácsapuszta előtt hirtelen hátulról rám köszön Aszú, majd nagy sebbel-lobbal el is hagy. Mondja, fussak én is. Sajgó talpakkal, túrázónak öltözve nehezemre esne a dolog, nemet mondok. Szomorúan konstatálom, hogy a kastélyból egyre kevesebb látszik, a rögtönzött katonai tábor viszont nagyon rendben van, így szépen körbefotózom.

Oldalkocsis motor Anyácsapusztán
Megkönnyebbülve tapasztalom, hogy idén a túra nem a tó felé, hanem az aszfalton visz a már messziről mumusként fenyegető Kakukk-hegy irányába. A hegy egyre közelebb kerül, a kilométerek egyre fogynak. Már ott is találom magam az emelkedőn, ami a balos kanyartól kezdve rendesen csúszik. Fákba kapaszkodva araszolok felfelé a pontig. A Führer helyett itt idén egy hordágyra kiterített muszka fogad, valószínűleg neki sem sikerül már megbarátkoznia a Kakukk-heggyel. Biztonság kedvéért felcsatolom a macskát a lemenetelre, majd gyorsan meg is válok tőle a kálváriánál. Az aszfaltra érve szárnyakat kapok, sorra hagyom el a katonaruhás ifjakat. Két német éppen találgatja, mitől megy ennyire gyorsan ez a csaj – arra jutnak, hogy az övemre akasztott piros gumis macska az oka.

Tömött sorokban a Kakukk-hegy felé

Kimerülve
Az utolsó pont a Kakukk-hegyen
A célban van egy kis sorban állás, de azért elég flottul megy a díjkiosztás a sok várakozó díjazandó sikeres kitörőhöz képest. Megkapom az oklevelem, a felvarróm és a kitűzőm, hurrá, a 60-as táv is immár a tarsolyomban!

A vándorlás vége
A leszállított váltóruhámba átöltözve már egész jól érzem magam, megkeresem Aszúékat. Életemben nem esett még ennyire jól a sör, amire meghív, cserébe hozok egy virslit. Kinézem a 9:29-es buszt. Némi fotózkodás, posztolás után elbúcsúzunk, majd irány a buszmegálló. A szemközti megállóba érkező busz szépen elmegy, mi meg egyre többen csak várunk és várunk… Majd a rádöbbenés: Basszus! Ezt rendesen benéztük, avval a busszal kellett volna elmennünk Dorog irányába átszállással! A következő busz 11.49-kor jön, addig van még 2 óra. Próbálok stoppolni, majd fuvart szerezni. Mire az öcsém lassan kötélnek állna, a mellettem várakozó srác szól, hogy a bátyjánál lesz egy hely Zsámbékig.

Ez az a bajtársiasság, ami miatt kedvelem a Kitörést és ennek köszönhetem, hogy 11:49-kor, mikor a busz a szomori megállóba érkezne, már csak 10 percre vagyok a lakásomtól.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése