A kormányzó útja, avagy tilalmak nyomában a Pilisben és a Visegrádi-hegységben

Öten vágtunk neki a szeptember végi, éppen színesedő erdőnek a szentendrei Skanzen közelében. Miután ellátogattuk a patinás foglalatú Sztaravoda-forráshoz, egy olyan úton találtuk magunkat, melyre egykor turista jó eséllyel nem, vagy csak igen kivételes helyzetben tehette be lábát.

Még nyár elején, térképnézegetés közben akadtam az Álló-rét közelében két, igen érdekesnek tűnő helynévre a Szarvas Faragó kiadású Pilis és Visegrádi-hegység térképen. Egyikük az Ókúti-völgyben a Pap-rét irányába tartó kerékpárút kanyarjában lévő Horthy-garázs, másikuk pedig a Berseg-hegy oldalában lévő Maharadzsák sziklakertje. 

Horthy-garázs a kerékpárút Berseg-hegy alatti kanyarjában

Az elnevezések nem hagytak nyugodni, elkezdtem kutatni az interneten. Első körben egy cikkre bukkantam, mely mindkét név eredetére magyarázatot adott. Kiderült, hogy a Horthy-garázs nem véletlen egyezés műve, valóban köze van a Magyar Királyság egykori kormányzójához a fenti linken található túraajánló tanúsága szerint: „A II. világháború után a turisták előtt megnyílt és szabadon átjárhatóvá vált az óriási erdőterület, amely korábban egyetlen személy magán birtoka volt és ahová halandó ember be nem tehette a lábát.

A területet kapuk védték és a közpénzből fizetett lovas- és gyalogos csendőrök mellett az erdészek is őrizték. Erre a birtokra a tulajdonos saját, egynyomsávos autóutat épített, Szentendre határától Visegrád külterületéig. A keskeny műútra csak az ő kocsija hajthatott be, így kizárt minden szembejövő forgalmi lehetőséget.”

Az egykori erdőtulajdonos nevét mai napig őrzi egy helynév

Szerettem volna még többet megtudni erről a magánútról, Horthy Miklóssal való kapcsolatáról, magáról a garázsról, és a tiltások mibenlétéről, de nem nagyon jutottam előbbre. A böngészésem azonban egészen váratlan eredményt hozott: kiderült, hogy az út nemcsak Horthy vadászterületén vezetett keresztül, hanem a kormányzó kis túlzással vadászháztól vadászházig utazhatott autóútján a mai Skanzentől a Pilisszentlászló melletti Pap-réten keresztül egészen Visegrádig. Ugyanis egy 2017-es ingatlanhirdetés alapján íródott bulvárcikk: alapján a Horthy család egy 8119 nm-es ősfás telken lévő 685 nm-es, 3 szintes vadászkastéllyal rendelkezett Szentendrén, a mostani Ady Endre úton. A kastély jelenleg szállásként üzemel és ki is vehető egy szálláskínáló oldalon, ha meg tudjuk fizetni a nem éppen olcsó tarifát.

A kormányzó, ha autójával továbbgurult magánútján, a Pap-rétre érve újabb vadászkunyhóban pihenhette ki az út fáradalmait. Ez egy ma is jó állapotban lévő, most az erdészet tulajdonában álló, az előző kastélynál sokkal kevésbé komfortos faházikó, mely a réttől 200 méterre, nyugati irányban található.

Horthy legtöbbször inkább Visegrád irányából érkezett a kunyhóhoz. Az útnak ez a szakasza épült meg előbb, részben az egykori kisvasút vonalán. 1936 körül indult meg a tervezése, a Pap-rét és Szentendre közti szakasz csak később, 1939-40 tájékán készült el. A Maczkó István tervezőmérnök által vezetett építésvezetőség, melynek tagjai Sződi István, erdész, valamint Pankotai Gábor gyakornok voltak, az István-kunyhóban lakott. A munkálatokat Bergmann János, bányamester is segítette. Pankotai Gábor így emlékezik meg az útépítésről: „Az építés teljesen kézi munkával folyt, a földmozgatás talicskával. A követ kézzel törték és a padkán szabvány prizmákba rakták, melyet átvételkor mésszel fecskendeztünk be, jeléül, hogy át van véve. A pályaszerkezet rakott kő alap volt. A két nagy patakhidat meghagytuk, csak a vasúti pálya helyett tölgypalló borítást kapott.”

Nem csoda tehát, hogy a Visegrád és Pilisszentlászló közti erdőterület egy része is tilos volt a mezei turista számára. A tilalom már a 30-as évek elején is érvényben volt, de úgy tűnik, nem minden turista vette szigorúan a Zubor István által megfogalmazott turista tízparancsolat 5. pontját: „Turistaútról le ne térj, tilos területen engedély nélkül ne járj! – Két elemi szabály!” Bizony sokan szerették volna akkor is látni az Apátkúti-völgy szépségeit, így Vitál István Esztergom környéke című útikönyvében a turistákat már-már a tilalom megszegésére buzdítja: „Pilisszentlászlóról pompásan kiépített út vezet remek erdőségen keresztül, több szép kanyart képezve Szentendrére. Mi azonban miután jól kipihentük magunkat, nagy óvatosan lopakodjunk be a „tilos” Apátkúti völgybe. Hogy szép-e ez a völgy? Pilis egyik hangulatos medencéje. Erdei tündérek sétahelye lehetne. Kár, hogy tilos.”

Az autóút körüli zárt területet tilos táblák, csendőrök és erdészek védték. Pilisszentlászló fölött egy kapu is volt, melyet 1945 nyarán a TTE turistái a tilalom megszűnte jelképéül ünnepélyesen lebontottak.

A magánkézben lévő erdőkön való áthaladás korábban is gondot jelentett a Pilis és a Visegrádi-hegység területén. Már Dr. Thirring Gusztáv is így ír 1900-ban az Álló-rét közelében lévő „Viktorgunyhóról” Budapest környéke kalauzában: „A j. tartó út utóbb ismét elágazik s ha ekkor erről b. fordulunk, néhány percz múlva elérjük a Viktorgunyhót, gróf Breuner szép fekvésű erdőőri lakát (403 m), mely nevét herczeg Ratibor Viktortól, a gróf vejétől vette, a ki apósa társaságában itt gyakran szokott vadászni s a turisták elé mindenféle nehézségeket gördít.”

De nemcsak a vadászatot és egyben a hegység feltárását megkönnyítő autóutak építése, és az erdőtulajdonok szeszélye miatt foganatosítottak erdőlátogatási korlátozásokat. Sokszor éppen a turistáskodás nyomán felvirágzó nyaraló- és üdülőkultúra terjeszkedése és az ezzel járó infrastruktúra bővülése szabott határt a bejárható területek nagyságának.

Mint manapság is, sokszor a vadászatok zavartalan lebonyolítása érdekében is korlátozásokat léptettek életbe. Azonban ezek a korlátozások nem ritkán jelentősen hosszabbak és széles körűbbek voltak a ma szokásosnál. Ilyenkor a turisták csak meghatározott útvonalakon, megfelelő igazolvány birtokában közlekedhettek. A Sportkiadás 1937. őszén a következő erdőlátogatási korlátozásra figyelmeztet: „A közoktatásügyi minisztérium közalapítványi ügyosztálya közölte a Turista Szövetséggel, hogy a Pilis-hegységben fekvő közalapítványi erdőkben a szarvasbőgés tartama alatt, augusztus 15.-től október 15.-ig az erdei munkákat, a fafuvarozást és a turistaforgalmat szokás szerint az idén is korlátozza. A közlekedési tilalom alól kivétel a Pilismarót-Malomvölgy-Kétbükkfa útvonal, a Szentendre-Dömörkapu-Sikáros-Dobogókő és a Szentendre-Pilisszentlászló-visegrádi útvonal. Ezeken is csak turista szövetségi igazolvánnyal ellátott kirándulók közlekedhetnek. A minisztérium nyomatékosan kéri a turistákat, hogy mindennemű lármától tartózkodjanak s az utakról semmiesetre se térjenek le, mert a környező területeken golyós fegyverrel vadásznak.”

A tilosban járó turistákkal a csendőrök nem bántak kesztyűs kézzel. Már a háború közeledte miatti feszélyezett hangulatban történt, hogy ugyan nem a Pilisben, hanem a Vértesben, a készülő turistakalauzához felmérést végző Polgárdy Gézát két ízben is zaklatták a rend őrei, mivel kémnek nézték a térképpel, jegyzettömbbel, iránytűvel egymagában járó turistát. „Egy ízben Bánhidán mentem végig. Már jóval túl voltam rajta, amikor éktelen fütyülést hallottam magam mögött. Megfordultam: egy kerékpáros csendőr loholt utánam kétségbeesett erőfeszítéssel, elvégre a mezei utak nem kifejezetten kerékpár használatára készültek. Integetett, hogy álljak meg. Hát megálltam. Azután visszakísért Bánhidára. A csendőrörsön egy pókhasú tiszthelyettes fogadott, méltó módon egy kémgyanús egyénhez. Majd hogy össze nem vertek. Órák hosszat tartó fogság után minden megjegyzés nélkül utamra engedtek.”

A Horthy-korszak turistáskodás szempontjából is meglehetősen ellentmondásos volt. Trianon után a megmaradt hegységek felértékelődtek, gombamód szaporodtak a turistaegyesületek (ezt a kirándulókedvű munkások és polgárok megnövekedett számán kívül az érdekellentétek is elősegítették), épültek a menedékházak, készültek a kalauzok, térképek, tehát sosem látott a fejlődés volt tapasztalható ezen a területen. Természetesen az úthálózatot is bővíteni kellett a fokozódó igények miatt, de sajnos a jelzéseket nem mindig lehetett úgy kialakítani, ahogy a legmegfelelőbb lett volna, mert a földbirtokosok és az erdőtulajdonosok gyakran akadályokat gördítettek a turisták elé. A jelzéseket volt, hogy csak engedély birtokában vagy időkorláttal lehetett bejárni. A turistaegyesületek sokat küzdöttek a tilalmak enyhítéséért, e harcnak egyik éllovasa Zsitvay Tibor volt, aki elérte, hogy az 1935-ös erdőtörvénybe bekerült néhány cikkely a jelzett utakról, ill. azok védelméről. Sajnos evvel se sikerült elejét venni a vitás helyzeteknek. Hűen szemlélteti Zsembery Gyula írása is a magán-, vadász- és turistaérdekek szembenállását:

„Idegen erdőben talált turista jelenléte sohasem lehet annyira „aggályos", hogy az az erdőszemélyzet tagjai által kiutasítható legyen! Sehol annyi tilos terület, mint nálunk! De tilos terület mindig volt és a magánerdők tulajdonosainak önző felfogásán nem is lehet csodálkozni addig, amíg a kincstári és közalapítványi erdőket kezelő hatóságok több megértést nem mutatnak a turistaság iránt.”

Ezzel a kérdéssel a Turisták Lapja 1937 (49. évfolyam) számában is részletesen foglalkozik és sajnálattal állapítja meg a konklúziót:

„A tilos területeket illetőleg, a turistaság eddig tapasztaltak alapján nem remélheti a tilos területek kérdésének törvényes rendezését a magánbirtokosok ellenállása miatt. Sajnálattal állapítjuk meg, hogy ezirányú akcióink csődöt mondtak!”

Jellinek János az 1939-ben kiadott Magyar természetjárás története című munkájában is több ízben említi a tilos területek miatti gondokat. Szerinte a magyar turistáskodás egyik legégetőbb problémája pont ez, de a gondok csak átmeneti jellegűek és idővel a turistáskodás fejlődése magával hozza majd a megoldást: „A turistaságot a világon majd mindenütt egyazon alapgondolat determinálja; egyformák a javai s az igényei. Ám a magyar turistaságnak speciális problémái is vannak, amelyek közül a mozgalmat mindinkább bénító „tilos területek” szinte rendszer rés szaporodása a legégetőbb. Ezt mégis — bár sok optimizmussal — átmeneti állapotnak kell tekinteni, mert amíg tőlünk keletre éppen a turistasport kezdetlegessége miatt még nincs — legfeljebb szórványosan —, addig viszont nyugatra már nincs tilos hegyvidék. A nyugati államokban a turistáskodás jelentősége túlnőve a helyi érdekeket, már régebben szükségszerűvé tette a vele vonatkozásban álló kérdések törvényes és közmegelégedést biztosító rendezését.”

A magánbirtokosok és a turisták szembenállása csak a magánbirtok II: világháború utáni megszűnésével tűnt el véglegesen. Bár a turisták a kommunista érában valóban szabadabban látogathatták az erdőt, de sokszor másfajta, katonai jellegű tilos területekbe botlottak és a tudatosan torzított turistatérképek is megnehezítették a pontos tájékozódást.

Nem kevésbé izgalmas téma a magánbirtokokra, illetve konkrétan Horthy vadászterületére vonatkozó tilalmaknak utóélete a kommunizmus alatti, majd a rendszerváltás utáni újságírásban. Nem meglepő, hogy a kommunista sajtó meglehetősen elítélő módon ír a grófokról, bárókról és földbirtokosokról, illetve a kormányzóról, akik vadászpassziójuk miatt kitiltották a turistákat a Vöröskő-szikla egész környékéről a cikkek tanúsága szerint. A legtöbb témába vágó írás a Vörös-kőn minden évben megrendezett felszabadulási emlékünnepélyek kapcsán foglalkozik a korábbi tiltásokkal.

1955. április 4-i emléktúra a Vörös-kőhöz -  az emlékoszlop (a Fortepan gyűjteményéből)

Az emlékmű oszlopa a Vörös-kőn, márványtábla nélkül

1945-ben a Természetjárók Turista Egyesülete elhatározta, hogy a Vörös-kő tetején emlékművet állítanak a felszabadító szovjet hadseregnek. Az emlékmű alapkövét 1946. április 7-én tették le Zamercev tábornok jelenlétében. Két évvel később a kőoszlopot is felavatták a márványtáblával együtt, melyen a következő szöveg állt: „Megemlékezésül azokról, akiknek köszönhetjük, hogy a Vöröskő-szikla környékén szabadon járhatunk. Hálánkat és a diadalmas Vörös Hadsereg örök dicsőségét hirdesse e mű.” Ehhez az emlékműhöz zarándokoltak el minden év áprilisában szervezett keretek között a turisták.

Erős József, a TTE egykori ügyvezető elnöke a Turista Magazin 1977-es cikkében a következőképp emlékezik a Horthy vadászterületét övező tilalmakról: „A legszigorúbb tilalom a Dunakanyarnak Szentendre és Visegrád közötti részére vonatkozott. Csendőrök és erdészek cirkáltak ott, ahol még engedéllyel sem lehetett túrázni. Tiltott volt ezen kívül az összes pilisi csúcs.”

A Pajtás úttörőújság 1959-ben is beszámol arról, melyek voltak a Horthy-éra alatt a turisták elől elzárt területek: „Külön feladat a felszabadulás előtti turistaéletet megkeserítő tilos területek felkeresése. Így például a szentendrei Kő-hegyen fellelhető Dreher-vadaskert és forgókapu-maradványok, a Ságvári Endre turistaház (Lajos-forrás) környékének megtekintése. Ezeken a túrákon minden ifjúkommunista úttörő meggyőződhet arról, hogy a Horthy-rendszer a legszebb helyeket zárta el a dolgozó emberek és azok gyerekei elől.” Az úttörők természetjáró szakkörök keretében olyan, részben a megemlékezést, másrészt az ideológiai nevelést szolgáló és tájékozódást fejlesztő túrákon vehettek részt, ahol felkeresték a párt egykori illegális találkozóhelyeit, és egyben eljátszották ezeket a találkozókat. „Az összegyűjtött adatok, történetek, egykori munkásdalok birtokában sor kerül egy-egy régi illegális találkozó dramatizálására. Ezeken különös szerepet kap a romantika, az ügyesség, mert a régi gyülekezőhelyekről induló úttörőknek félre kell vezetni a turistának öltözött „detektíveket” és azoknak viszont észrevétlenül kell megközelíteniük az illegális találkozóhelyeken szórakozó, munkásdalokat éneklő társaikat.”

Ezeknek a cikkeknek a hangneme már elég tárgyilagos, de a közvetlenül a háború utáni időkben felfűtött hangulatú, majdnem, hogy uszító jellegű, szinte költői magasságokba ragadtatott írások is megjelentek a témában. Így ír 1948-ban a Népszava: „A szél, mely a kopasz hegycsúcson csomóban cibálja a füvet és majdnem elsodorja az embert, friss és éles, mint a történelem szele. Ha ezt mondjuk, nem játszunk a szóval: valóban a történelem járt itt, mint a piramisok alatt vagy Waterloonál, ezen a Vöröskő-sziklának oly jóslatszerűen elnevezett hegyen, néhány méterre a Duna és Leányfalu felett, honnét Zamercev vezérőrnagy Pest ostromát vezette. Így nevezték már akkoriban is, mikor Horthy „tilos” táblákkal és rőzsegyűjtő aggastyánok ellen hősködő erdőőrökkel védett vadászterülete volt, hová minden ősszel ellátogatott és belepuskázta sörétjét a borszín lombok közé. Vajjon élvezte-e ezt a gyönyörű tájat, melyet oly gondosan zárt el „legjobb tisztjei” sorába nem érdemesült halandók, turisták, munkások és parasztok elől? Vajjon meglátta-e ferencjóskai lakálykodásában, gyilkosságok emlékétől és alkoholtól merev szemével a sarjadó rétek zöld és viola, bolyhos szőtteseit odalenn?...”

1955. április 4-i emléktúra a Vörös-kőhöz - a Fortepan gyűjteményéből

De ugorjunk gyorsan a mába, egyenesen a geocaching.hu oldalára. Itt a következőket tudhatjuk meg az egykori felszabadulási emlékműről, illetve e terület tilalmakkal övezett múltjáról: „A felejthetetlen panorámán kívül azért pont itt létesítették a Felszabadulási emlékoszlopot, mert annak egy másik szimbolikus jelentése is volt, amit ma már nagyon kevesen ismernek. Ugyanis a környező hegylánc teljes egészében egy "nagyúr" magánbirtoka volt és ott semmiféle turistáskodást nem engedett meg. Az erdőket szinte hermetikusan elzárta a kirándulók elől és a közpénzből fizetett csendőröket járatta körbe ennek betartatására. Még a Budapesti Orvosok Turista Egyesületét is elzavartatta a környékről, amikor azok a Vörös-kő közelében menedékházat kívántak építeni. (Később Nagy-Villámon ez felépült). A nagyúr gondolkodásmódjára jellemző volt, hogy építetett magának egy majdnem 20 kilométeres erdei autóutat, amelyen csak az ő hintaja vagy kabrió-gépkocsija közlekedhetett. (Ma ez a Skanzen - Visegrád erdei aszfaltozott út). Ezért érezték azt a turisták, hogy a Vörös-kőn tényleg jogos az a felszabadulási oszlop, hiszen attól kezdve ezek a szigorúan őrzött és nagy kiterjedésű erdők megnyíltak mindenki számára. Ezt követően a Természetbarátok szövetsége itt tartotta minden év április negyedikéhez legközelebb eső vasárnapon az országos tavaszi "seregszemléjét", az őszit meg november 7. táján a Pilisnyeregben.“

Kilátás a Vörös-kőről

A Vörös-kő környéke az „angyalos” térképen

Ha kicsit kutatunk még a világháló szövevényében, hamar megkerül az ismertető forrása is, mely szerint a geocaching oldal kritikátlanul átvette a link alatt található cikket.

De vajon miért lenne baj ez a kritikátlanság, ha a sanyarú múltban oly sok tiltás korlátozta a turisták mindennapjait, míg a nagyurak saját kényük-kedvük szerint vadászgathattak? Az előbbiek tükrében szinte meglepő, hogy a Horthy-érában is járt ember, sőt még turista is a Vöröskőn, valamint az ezt körülvevő területeken is. És nem a tiltásoknak ellenszegülve, a csendőrök elől bujkálva. Az akkori „angyalos” térkép is jelöl idevezető utakat. Nem egy újságban megjelent nyilvános túrakiírás tanúskodik erről a 20-as, 30-as, sőt még a háborúhoz közeli 40-es évekből is. A Kárpát Egyesület, a Természetbarátok Turistaegyesülete mind szerveztek túrákat a Vöröskőre és a környező vidékekre. Ha újságban hirdették ezeket a túrákat, több turistaigazolvánnyal nem feltétlenül rendelkező résztvevő is ott lehetett a kirándulásokon.

Úgy tűnik tehát, hogy korántsem volt oly drákóian szigorú a tilalom, vagy legalábbis nem mindig voltak érvényben a korlátozások, melynek meglétéhez azonban nem férhet kétség.

Turisták Lapja, 1944 (56. évfolyam)

Pesti Hírlap, 1934. december (56. évfolyam, 271-294. szám)1934-12-01 / 271. szám

Esti kurír 1929. október (7. évfolyam, 222-248. szám)1929-10-13 / 233. számából

Korabeli túrahirdetések

Meglehetősen ellentmondásokkal teli a két világháború közötti korszakunk turistatörténelme és sok-sok kutatómunkára lenne még szükség, hogy kiderüljön a teljes igazság Horthy autóútjáról, illetve az ezt és más „tilos” területeket övező korlátozásokról. Remélem, azért sikerült írásomban ennek a szerteágazó témának egy kisebb szeletét bemutatnom.

Manapság, a magánterületek újbóli szaporodásával ismét aktuálissá vált a fent vázolt probléma. Túránkra visszatérve, slusszpoénként, mi is belefutottunk egy tilos területre már Dunabogdány határában, mikor a Kalicsa-patak jelzetlen völgyében igyekeztünk a buszmegállóhoz. Hirtelen, az erdei úton egy kovácsoltvas kapu állta utunkat, csak egy indákkal benőtt vadcsapáson tudtuk ügyesen-bajosan kikerülni. Szerencsére azonban se kutyák, se puskás őrök nem kergettek meg, csak néhány kisebb karcolás emlékeztet a kalandra már.

Zárt kapu egy erdei úton a Kalicsa-völgyben

Források:

Dr. Thirring Gusztáv: Budapest környéke, Magyar Turista Egyesület Budapesti Osztálya, 1900

Pesti Hírlap, 1925. október 10., szombat

Pesti Hírlap, 1934. december (56. évfolyam, 271-294. szám) 1934-12-01 / 271. szám

Sportkiadás, 1937/2-11937-09-03

Vitál István: Esztergom környéke (1932)

Zubor István: Levelek egy kezdő turistához. 2. kiadás. Bp., [1932]. Athenaeum.
Jellinek János: A magyar természetjárás története, Budapesti Turista Egyesület, 1939

Turisták Lapja, 1944 (56. évfolyam)

Népszava, 1948. április (76. évfolyam, 75–100. sz.) 1948-04-11 / 84. szám

Pajtás, 1959 (13. [14.] évfolyam, 1-52. szám) 1959-11-25 / 47. szám

Turista Magazin, 1973 (19. évfolyam, 1-12. szám) 1973-04-01 / 4. szám

Turista Magazin Turista Magazin, 1977 (23. évfolyam, 1-12. szám) 1977-04-01 / 4. szám

Dunakanyar, 1980 (17. évfolyam, 1-4. szám) 1980 / 2. szám

Az Erdő 1986. 35. (121.) évf. 4. füzet: Pankotai Gábor: Visegrádi emlékek

Nimród, 1991 (111. évfolyam, 1-12. szám) 1991-05 / 5. szám

Polgárdy Géza: Harcok, munkák és küzdelmek, Magyar Hegymászástörténeti Társaság, 1998
Pilisi-visegrádi erdőtervezési körzet közjóléti fejlesztési terve - 2012; Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal Erdészeti Igazgatóság Erdőtervezési és Természetvédelmi Osztály

blikk.hu: Horthy villája új lakót keres, 2013. május 2.

hirhatar.hu: Kertész Z István: Túra az Álló-rétre és a Maharadzsák sziklakertjébe, 2018. 10. 05

hirhatar.hu: 1945. április 4. - Végetér a II. világháború, 2014. április 2.

geocaching.hu: 284. Vörös-kő (GCVORO)

turistajelzes.hu: Turistajelzések története

csupasport.hu: Galambos Dániel: A fanatikus emberek szektája, 2018. 07. 18.

pilisvorosvar.hu: Torzított turistatérképek Magyarországon
Fortepan fényképgyűjtemény

A forrásokból vett idézetekben az eredeti írásmódot megtartottam.

Gellérthegyi kószálás - avagy teljesítménytúra Mozgás Éjszakája 2019 módra

Idén sem hagytam ki a Mozgás Éjszakája nevezetű eseményt. Vétek is lenne, ha már itt rendezik egy ugrásra a lakhelyemtől, ráadásul futhatok egy jót Budapest éjszakai fényeiben gyönyörködve, sőt idén először teljesítménytúrázhatok is egyet a Gellérthegyen.

Futás után

Ebben az évben egy kicsit alább tettem a mércét: a középtávot (7 km) választottam a tavalyi hosszútáv (10 km - idén már 12 km) helyett, hiszen a betegségem folytán még csak a futószezonom elején vagyok. De hálát adhatok, hogy legalább már itt tartok, hogy egyáltalán el merek indulni egy versenyen. Persze mindezt semmi teljesítménykényszer nélkül tettem, a lényeg az volt, hogy szép kényelmes tempóban végigfussam a választott távomat. Ez sikerült is, az időt inkább hagyjuk. A záró terepjáró azért szerencsére nem kergetett meg. :-)

Ezen a hétvégén jól belecsaptam a lecsóba, halmoztam szépen egymásra az élvezeteket: péntek este Ákos koncert, szombat délelőtt torna Rubint Rékával, szombat este ez a 7 km-es futás és természetesen az 5,3 km-es teljesítménytúráról se feledkezzünk meg, ami a futóverseny után várt rám. Mindezt sikerült még megspékelnem egy szombat délutáni strandolással, ahol egy kicsit sikerült kihevernem és bepótolnom a kánikula és a programok halmozása miatti kevés alvást.

Mindezek ellenére sikerült mindent szépen sorban abszolválnom, közben még a fitneszesekhez is beálltam egy kis nyújtásra.

Megvan a sapka!

Peti és Márk is kijöttek drukkolni, meg hordozni a túracuccaimat, amíg futok, ráadásul volt általános iskolai osztálytársammal és a férjével is sikerült szó szerint összefutnom, a tavalyi évhez hasonlóan. Sőt még az első Ötpróba nyereményemet, a sapkát is átvehettem, mely kissé nagy a fejemre, így végül Peti örült neki – nekem úgyis van fehér sapkám, amit nagyon kedvelek.

Szóval minden nagyon szép és jó és kerek lett volna – igaz, a sapka átvételére jó sokat kellett várni – ha nincs ez a fránya teljesítménytúra. Ami az estémet nem rontotta el, hanem inkább kissé izgalmassá tette.

Életem eddig legrövidebb, 5,3 km-es teljesítménytúráját készültem végiggyalogolni, gondoltam felteszem az estére a koronát, azaz inkább leeszem a habot a tortáról? Rutinos öreg rókaként úgy gondoltam, szépen kirázom a kisujjamból – mit nekem Gellérthegy, hiszen szinte itt nőttem fel, kiskamaszként rengeteget lófráltunk a hegyen a barátnőmmel. 5,3 km teljesítése egy vicc egy ultratávosnak, nem is először járok erre este fejlámpával, teljesítménytúrán, egyszer még tájfutó versenyt is nyertem ugyanitt... tehát levezetésnek éppen jó lesz nap végére ez a móka.

Ez alapján kellett tájékozódnunk - így vakufénynél még azt mondom, nem kimondottan mission impossible

A gondok akkor kezdődtek, amikor kézhez vettem az itinert. Ami tulajdonképpen ugyanaz a légi felvétel volt, amivel az esemény honlapján is találkozhattak a túrára vállalkozók. Ezen sárga színnel be volt jelölve az útvonal. Ennyi. Se szöveges leírás nem volt az útvonalról, se az ellenőrzőpontok nem voltak bejelölve a térképen, semmiféle névanyag nem látszott (és nem is volt) a felvételen. Induláskor, 11 óra tájban még utcai megvilágításnál is alig levetett kivenni valamit a részletekből, merre vannak az épületek, erdőfoltok, utcák, és egyéb objektumok. Nem is beszélve arról, hogy a szemüvegem otthon maradt, és közelre még nappal is sokszor elég rosszul látok. Na ez szép baleset lesz!

Na de ennél a megvilágításnál???

Gyorsan megkérdeztem az indító srácot, nincs-e letölthető gpx fájl az útvonalról. Természetesen nem tudott segíteni (miért is gondoltam, hogy esetleg lesz track???). Annyi instrukcióval tudott szolgálni, hogy bójákat kell keresnünk az útvonalon és ezekből 12 lesz. Na szép! A sötétben, egy alig követhető útvonalon fogunk keresgélni 12 bóját. Egy tűt is egyszerűbb megtalálni egy szénakazalban! Hirtelen úgy éreztem magam, hogy egy tájékozódási túlélőverseny kellős közepébe csöppentem, avval a különbséggel, hogy a túlélés azért sikerülni fog, ha a tájékozódás nem is, hiszen a Gellérthegyen elég nehéz mutatvány örökre elveszni.

Peti méltatlankodásom hallatán fogott nekem gyorsan egy szintén tanácstalanul tébláboló srácot útitársnak. Emiatt nagyon hálás voltam, azonban hamar kiderült, hogy a srác vidékről érkezett, a Gellérthegyen sose járt, élete második teljesítménytúrájára indul, tájékozódásból, térképolvasásból se éppen penge. (Viszont lefutott már egy maratont meg számos félmaratont, egyik kedvenc városomban lakik - szóval beszédtéma azért lesz.) A túravezető szerepköre tehát egyértelműen rám osztódott most is, lévén meg vagyok áldva minden létező előnnyel (hazai terep, jó tájékozódás, jó térképolvasási készség, túravezetői gyakorlat, teljesítménytúrázói gyakorlat /éjszakai rutinnal (ráadásul helyivel is)/ - nem is sorolom tovább). De sajnos hiába is méltatom hosszan az „érdemeimet”, akkor és ott csak kábán bámultam a „térképet” és próbáltam vaksin kisilabizálni, merre is induljunk. Közben meg továbbra is hangosan méltatlankodtam, hogy ez így azért nagyon gáz szervezés, még egy tájfutó térképpel is jobban jártunk volna. Mindenesetre lassacskán sikerült belőnöm a felvételen a Gellért szálló strandját és a Bartók Béla utat és azt, hogy a túra a Kelenhegyi úttal párhuzamosan indul (vagy éppen azon?) fel a hegyre. A Pálos rutinom miatt a Z jelzésen való felmenetel mellett döntöttem kb. hasraütésszerűen. Fortuna velünk volt, a trükk bejött (azaz a Pálos jó választás :-)), meg is lett az első bója. Már messziről látszott, hogy nem lesz annyira tragikus a helyzet, van személyzet és a bóják is meg vannak világítva. Némileg tehát több az esély, hogy tudjuk teljesíteni a ránk mért feladatot. A pontőr leányzó azt az instrukciót adta, haladjunk tovább a Z-ön. Mentünk is, a Pálos rutin miatt nem is kellett gondolkoznom. Hébe-hóba, mutatóba felbukkantak szalagok és az utat jelző nyilak is. Persze nem éppen ott, ahol az egyszeri turista biztosan gondolkodóba esett, merre is folytassa útját... Közben gyorsan megkerült a második és a harmadik bója is. A harmadik lánytól hiába is kértünk információt az útvonalról, éppen nagyon el volt foglalva a telefonjával, tehát nem zavartuk.

Az éjszakai város fényei mindig csodásak

Ennek következtében mentünk szépen tovább a zöldön, hiszen a Pálos is erre halad, szép a kilátás a hegyoldalból, meg ugye végül is ezt mondták... Útitársamnak sorra mondtam az instrukciókat, mire figyeljen: rossz lépcsőfokok, kiálló kövek, fantasztikus panoráma – örült is, hogy ilyen kalauzra akadt. A kalauz csak azzal nem számolt, hogy tévúton jár, lassan kezdett feltűnni, hogy jó ideje se szalagot nem láttunk, se bója nem került az utunkba – pedig már ideje lenne. Akkor hát vegyük elő a térképet! Nagy nehezen sikerült kivennem, hogy a Citadella alatt még 2 kanyart kell tennünk, és az előző jelöletlen hármas elágazásból nekünk a bal oldali ösvényen kellett volna továbbmennünk és nem jobbra a zöldön.

Akiknek nem sikerült a teljesítés se hiába jöttek

Nagy bocsánatkérések közepette visszakalauzoltam útitársamat a meredek, hiányos lépcsőfokokon az útelágazáshoz. Úgy tűnt, hogy útitársamnak kissé megingott a bizalma bennem, mivel vissza akart menni a pontőrhöz tanácsot kérni, holott váltig állítottam, hogy balra kell menni. Közben szembejött egy hasonlóan tanácstalan fejlámpás csapat – akkor valószínűleg ők is híján maradtam az információnak, kár a gőzért. Próbáljuk meg tehát balra! Próba és szerencse! Meglett az első szalag, aztán a következő pont is. Innen már egyértelmű volt az útvonal a Szabadság-szoborig, sőt még az utána levő pontig is. Közben még érintettünk néhány bóját, így szépen, sorban szaporodtak a teljesítést igazoló lyukasztások a térkép hátoldalán.

Már fent a hegytetőn járunk

Megcsodáltuk a vár panorámáját, majd lefelé indultunk egy lépcsőn a következő pontig. A pontőr szerint balra kell majd tartanunk – tehát mentem is balra, még szalag is volt. Csak éppen nem a mienk: egy útjavítás maradványai vittek megint zsákutcába. Akkor tehát maradt a jobb oldali ösvény kizárásos alapon. Hamarosan bejutottunk a házak közé, innen az eddig is ritka szalagok még ritkábbak lettek. De legalább a térkép alapján láttam, hol járunk: hosszú egyenes szakasz a házak között, majd élesen balra. Aggódni tehát egyelőre nincs ok. A balkanyarban utolértünk néhány tétova túratársat, majd mentünk együtt tovább egészen a Búsuló Juhász étteremig. Itt majdnem elmentem megint rossz felé annak örömére, hogy tudom, hol vagyunk. De legalább volt nyíl, meg néhány ügyesebb-élelmesebb túratárs, akiket követni lehetett. Rövid idő múltán ott találtuk magunkat a lovacskás játszótéren, ahol vizet vehettünk az ivókútból. A pontőr lány szerint az épületek irányába kellett továbbmenni. Én azonban csak játékszereket láttam mindenhol, épületek nem rémlettek, nem is sejlettek fel. Szerencsére az irány tulajdonképpen megvolt, meg megint akadt néhány követhető próbálkozó, így csak mentünk utánuk. Azonban mindannyian megtorpantunk a lépcsőknél. Silabizáltuk bőszen a térképet, majd arra jutottunk, menjünk még tovább előre – nem kimondottan a térkép alapján, inkább megérzésre. Majd megint tanakodás. Kiszúrtunk két határozottan balra tartó túratársat és nyomukba eredtünk. Biztos tudnak valamit... Hála nekik, meg is láttuk a pont fényét, immár a sokadikét, egy bokor mellett. A túra felén már túl voltunk. Újdonsült túratársaink mesélték, hogy találkoztak a túra során olyan nyugdíjas csapattal, akik ugyan a 7. pontnál jártak, de még csak 3 lyukasztásuk volt. Nem lepődtem meg.

Innen lefelé a lépcsőkön, a korsós rét irányába nagyjából egyértelmű volt az útvonal, csak azért nagyjából, mert a szalagozással itt is meglehetősen spóroltak. Ha meg volt szalag, nem kimondottan oda tették, ahova kellett volna (értsd: elágazáshoz). Így pl. volt egy kis ficak a sárgán jelölt útvonalon, amit könnyű volt kihagyni – az ellenőrzőpont természetesen itt volt. Mi azonban ügyesek (vagy inkább szerencsések?) voltunk és ezt is megtaláltuk. A pontőr még meg is dicsért, hogy nem világítottunk a szemébe a lámpánkkal.

Innen megint a házak között vezetett tovább utunk: a Minerva utca, Kelenhegyi út és a Kemenes utca érintésével jutottunk vissza a Gellért térre és onnan a célba mind a 12 lenyomat birtokában. Szóval elégedettek lehettünk, sikerült teljesítenünk a tájékozódási szempontból nem éppen könnyű túrát.

Bejárt útvonalunk

Azóta is tanakodom, hogy tulajdonképpen milyen kategóriába sorolnám ezt a túrát, mert teljesítménytúrának nem feltétlenül nevezném. Aki tehát szimpla teljesítménytúrázásra készült, nagy meglepetés érhette és komoly nehézségekkel szembesülhetett. Különösen akkor, ha mindazzal a korábban leírt előnyökkel nem rendelkezett, aminek én mind birtokában voltam. És még nekem is gondot okozott a feladat teljesítése! Ráadásul szintén végzett túravezető ismerősöm még pontot is kihagyott, tehát nem egyedül én jártam így a tájékozódásügyileg tapasztaltabbak, képzettebbek közül se.

Úgy gondolom, ezen a rendezvényen sokan csak belekóstolni szerettek volna a műfajba mindenféle előzetes túra- vagy teljesítménytúra-tapasztalat nélkül. Csak reménykedem, hogy a legtöbbjük inkább mókának fogta fel az egészet és nem sikerült kedvüket szegni, hogy máskor is elinduljanak egy teljesítménytúrán (ami valójában eléggé máshogy néz ki). Utólag mindent összevetve azt kell, hogy mondjam, hogy élveztem az éjszakai kalandot és örültem, hogy új tapasztalatnak kerültem birtokába és nem rutinfeladatról volt szó. A hiányosságokat próbálom inkább a szervezők rutintalanságának betudni. Remélem, a visszajelzések alapján jövőre lesz majd néhány pozitív változás. 

Rohamos kitörésem macskakörömben

Fogadóbizottság a Virágos-nyeregben

Úgy tűnik, mostanában minden teljesítménytúrára való nevezésem hosszas fontolgatás, majd hasraütésszerű döntés előzi meg – nem volt ez másképp az idei Kitöréssel sem. Abban az egyben voltam egyedül biztos, hogy valamilyen formában, távon ott a helyem. Sajnos 2 hónapig küzdöttem az ízületeimmel és orvostól orvosig jártam, így a 60-as távra nem mertem nevezni (bár utólag azt kell, hogy mondjam, semmi gond nem lett volna), így maradt a 25-ös vagy 35-ös választéka. Sajnos az is hamar eldőlt, hogy senki nem társul idén hozzám – ismerőseim mind a 60-as távon indultak, Peti elég csúnyán lesérült egy kosármeccs után, és még a húgom se ért rá. Időközben ezen a tényen olyannyira elkeseredtem, hogy már-már lemondtam a Kitörésről és rászerveztem erre a napra egy gyalogtúrát, ami aztán egy (végül nem megvalósult) bútorszállítás miatt meghiúsult. Azonban túra nélkül se akartam maradni, így sebtiben leadtam nevezésem a 35-ös távra – riasztott a 25-ös sok résztvevője, valamint a félig városi terep, annál vonzóbb volt a 35-ös táv ritkábban járt útvonala, valamint a későbbi indulási lehetőség.

Katonasír a Csacsi-rét fölött

Ha már lúd, legyen kövér – a túra előtti nap szabadságon voltam és mivel már egy hete semmim se fájt, 3 hónap kényszerszünet után kimerészkedtem futni. Rögtön kerekítettem is egy bő 13 km-es edzést a Budai-hegységben a Svábhegytől egészen a KFKI-ig – megyek egy laza körre a Normafához felkiáltással. Legalább volt alkalmam kipróbálni a hómacskás futást, meg ízelítőt kapni a másnapi terepből és a katonasírnál kicsit ráhangolódni a kitörésre. Futás közben olyannyira felbátorodtam, hogy fontolgattam, futva indulok a 35-ön, nagyon titkon azzal is kacérkodtam, hogy megkísérlem az idei női rekordot, mely már pár éve felkerült a bakancslistámra. Csakhogy akkoriban sokkal jobb edzettségnek örvendhettem…

Ráadásul másnapra ez előző napi hepajnak köszönhetően masszív izomláz lett a combomban. Innen viszont már nem volt visszaút. Így tehát teljes harci futócuccban indultam a Virágos-nyeregben lévő rajthoz. Pont sikerült lekésnem a 137-es buszt, így a megállóban elbeszélgettünk pár leendő, igencsak didergő túratárssal. Mivel még elég kezdők voltak a műfajban, próbáltam tanácsokkal szolgálni, meg mutatni az utat felfelé a nyeregbe, ahova igen csúszós út vezetett és emiatt már a tulajdonképpeni indulás előtt felkerült a lábamra a hómacska.

Hosszasan kígyózó sor a nevezősátornál

A solymári EP

Annak ellenére, hogy a busztól az elsők között érkeztem fel, hosszas sor fogadott az indítósátornál. Kb. fél óra várakozást saccoltam, de szerencsére az indítók felpörgették magukat, így csak negyed órát töltöttem a korhű járgányok meghitt társaságában a katonai sátrak között, és kezemben az itinerrel már neki is vághattam az idei kitörésnek. A látványos díszlet miatt azonban nem mehettem el fotók nélkül, így talán veszítettem egy kevés időt. A következő solymári EP-ig való szakaszon ezen kívül is biztosan még rengeteg időt veszítettem ahhoz képest, amit futhattam volna, mert a katonasír felkeresését kötelezőnek éreztem, annak ellenére, hogy pár lépés kitérőt jelentett. Újból és újból utolértem egy-egy magyarul vagy németül beszélő csoportot, melyek a keskeny, csúszós ösvényen igyekeztek előre. Nem tartottam illendőnek oldalról hirtelen kielőzni őket, így inkább besoroltam mögéjük és megvártam az alkalmas pillanatot. Egyébként is tisztelendő, hogy ilyen messziről idejöttek, hogy evvel a túrával tisztelegjenek az elhunyt katonák előtt valamilyen családi vagy egyéb kötődés miatt. Ennek ellenére meglehetősen jól haladtam és hamarosan az igazolófüzetben tudhattam első pecsétemet. Idén a solymári Jegenye-völgyben lévő EP nagyon hangulatosra sikeredett, gyertyákkal kivilágított hídon közelíthettük meg a Paprikás-patak túloldalán lévő pontot.

Horthy szobor petróleumlámpák társaságában

A Muflon-itatóban

A völgyben hol futottam, hol bandukoltam, hiszen az erőmmel spórolni kellett a Zsíros-hegy, majd a Nagy-Szénás emelkedőjére. Itt ideiglenesen a macskámtól is megváltam. Jól jellemzi az idei terepviszonyokat, hogy nehéz volt kiszámítani, hol következnek a felfagyások, emiatt inkább hosszabb szakaszokat gyalogoltam/futottam a csúszásgátlóval, bevállalva, hogy jobban lefárasztja a lábamat, azonban elkerülve az esést. Talán ennek a taktikának köszönhetően sikerült is megúsznom, annak ellenére, hogy voltak nyak- vagy bokatörő részek.

Felérve a platóra újból futottam valamennyit. Néha a jégben keletkezett repedéseken átugorva már-már egy gleccseren érezhettem magam. Hamarosan be is futottam a Muflon-itatóba, ahol idén sikerült elkerülnöm a sorban állást. Szükségesnek éreztem a frissítést, így lenyomtam két kókuszos csokit és ittam egy kis kólát. Konstatáltam, hogy eddig a táv szűk egyharmadát tettem csak meg és előttem van még egy combosabb emelkedő is. Így hát újból nekivágtam. Néha elhagyott egy-egy rutinosabb terepfutó csapat, de inkább én előzgettem a többieket. A hómacska hol le, hol felkerült a cipőmre. A molyolással ugyan perceket vesztettem, de biztosan megspóroltam néhány csúnya esést. A Nagy-Szénás csúcsára vezető ösvény olyannyira síkos volt, hogy sokan még a macskával is vissza-visszacsúsztak, köztük én is. Hát persze, hogy megint tüskékkel befelé vettem fel a macskát az egyik lábamra! Újabb értékes percek teltek el az igazítással, aztán az utolsó rohamra indultam a csúcsig, ahonnan kénytelen voltam készíteni néhány képet a felfelé igyekvő fényes pontokról. Lefelé igyekeztem behozni a szerzett hátrányt. Még szerencse, hogy többen összetömörültünk, mivel könnyű itt elveszíteni a helyes irányt. Néha csekkoltam a GPS-t biztonság kedvéért, majd újra nekieredtem.

Ég a tábortűz a Fehér-út melletti réten

Ismerősen köszönt vissza a 2 héttel ezelőtti túrán látott forgóajtó és hamarosan itt is volt a Fehér út ellenőrzőpontja tábortűzzel és szanitécekkel. Miközben kicsit frissítettem és a fényképezőgépemmel molyoltam, egyik fölém hajolt és megnézte, minden rendben-e. (Tavaly már leírtam, hogy emiatt a bajtársias motívum miatt is járok el évről-évre a Kitörés túrára.) Szerencsére semmi gond nem volt, folytattam tehát utamat futólépésben, hiszen innentől folyamatosan lejt az út kisebb megszakításokkal. Az egyik elágazásnál majdnem elmentem rossz irányba, a Mária-szobor és a bánya felé, de szerencsére időben kapcsoltam. Majdnem más túrázókat is tévútra vittem, szóltam gyorsan nekik is, hogy hátraarc, bár tulajdonképpen errefelé is el lehet jutni Perbálra.

A gerincen egyre sűrűsödött a köd, mely végigkísért a völgyön is. Néha az volt az érzésem, mintha idő és tér megszűnt volna körülöttem, a semmi közepén futnék. Csak néha emlékeztetett a valóságra egy-egy belógó ág, vagy az út lámpám szűk fénykörében derengő széle. Valahol balra a Meszes-hegy tömbje lehetett, jobbra pedig az Aynard-vár magaslata. Itt a túrán azon szerencsések közé tartoztam, akik viszonylag jól ismerik a terepet, így kevésbé fenyegetett az eltévedés veszélye. A sok kevésbé gyakorlott turistának, illetve a távolról érkezőknek a tájékozódás is külön nehézséget jelenthet ebben a tejfehér ködben. Ennek ellenére a kerítésen átvezető létrát alig találtuk meg többedmagunkkal, pedig ott volt az orrunk előtt.

Deres rohamsisakok

A patakátkelés nem okozott gondot, majd kis idő elteltével megálljt kiáltott két, az út közepén rostokoló magyar katona. Papírellenőrzés után továbbkocoghattam Perbál irányába. A sarat felváltó aszfalton jól esett a futás, így nemsokára elém került a Kis Kaiser söröző cégére, ahol megkaptam következő pecsétemet és meleg teával kínáltak. Nem álltam ellen, hiszen korai érkezésemnek köszönhetően bőven volt hova leülnöm. Miközben iszogattam, próbáltam egyre éhesebb gyomromat egy bűn rossz proteinszelettel kiengesztelni – tanulság: kínai boltban sose vegyetek akciósat! A feléig jutottam a cipőtalp keménységű csodának, majd inkább előhalásztam a táskámból egy másik, ehetőbbet. Közben próbáltam fotókat készíteni a falakon látható háborús relikviákról sikertelenül, az objektívem folyton bepárásodott a melegtől. Szidtam közben a fránya hanyagságomat, hogy mégse húztam be a kabátom zsebét, így elhagytam a fele kesztyűmet menet közben.

Anyácsapusztánál

A sörözőből kiérve megcsapott a hideg, fázós ujjaimat felváltva voltam kénytelen melengetni. Nincs kedvem futni, be is előzött néhány futótárs. Emelkedők jöttek, ahol ráadásul nagyon nehéz tájékozódni a jelzések hiánya és a keszekusza útvezetés miatt. Folyton figyeltem a GPS-t, hol kell lekanyarodni. Volt, hogy a szalagok se segítettek, egy lépésnél tovább alig láttam tovább. Tétován ácsorogtam a telefonomba meredve, hogy vajon tényleg ezen a szántóföldnek kinéző micsodán kell-e lemenni. A kütyü által mutatott irányt megerősítette egy nálamnál sokkal határozottabb futólány. Gyorsan mögé soroltam. A következő kanyarnál már én figyelmeztettem, hogy rossz irányba megyünk. Gyorsan korrigáltunk. Nagyon egy tempót mentünk, bár néha kedvem lett volna előzni, mégis inkább maradtam mögötte, hiszen nem szeretem, ha folyton a nyakamban vannak. Ezzel ő is így lehetett, láttam, próbál egérutat nyerni. Hagytam hát, hadd menjen, inkább kényelmesen kocogtam Anyácsapuszta felé. A szalagozás szerencsére nagyon egyértelmű volt errefelé, sőt kis fényvisszaverő pontokon is megcsillant lámpám fénye. Tavaly itt már jócskán derengett, most viszont vaksötét volt nehezítve a köddel. Lefelé menet egyre bokatörőbbé vált a terep, olyannyira göröngyössé volt az út, hogy nehezen tudtam eldönteni, futólépésben vagy komótosabban haladjak-e tovább.

Zündapp motorok

Végre valahára elértem a pontot, ahol újfent teával kínáltak és biztattak, hogy Szomor már 10 km sincs innen. Itallal és energiával is jól álltam még szerencsére. Miközben a korhű járgányokat fotózgattam, az egyik hagyományőrző kisebb előadást tartott nekem a Zündapp motorokról. Bár telt az időm (valahol motoszkált bennem a futóördög és azt súgta, meglehetne az a rekord), mégis nagyon szívesen hallgattam. Meg próbáltam hallgatni a józan eszemre, ami azt mondta, hogy nézd, itt vannak nálad sokkal edzettebbek, gyakorlottabbak és jobbak, meg nem is tudhatod, melyikük éppen melyik távon van… Jó eséllyel vannak előtted mások is.

Mindenesetre a Kakukk-hegy felé vezető aszfaltos úton próbáltam lefaragni a hátrányomból és egész szépen fogytak a hátralévő méterek, kilométerek. Azonban a lekanyarodásnál megtorpantam: utat sehol se láttam, csak szántóföld és sár, meg átláthatatlan köd mindenhol. Ide-oda tébláboltam, kerestem az utat. Közben utolért egy srác, aki biztosan mutatta az előbb szántónak nézett utat. Ennyit a sokéves túravezetői tudásomról és tapasztalatomról... Ugyan a 60-as távon indult a túratárs, máris itt van a Kakukk-hegy alatt, pedig bevallása szerint egy métert se futott. Akkor itt kezdjünk el gondolkodni a teljesítménytúrázói és terepfutói mivoltomról is…

A Kakukk-hegyre felkúszó első méterek abszolválása hómacska nélkül lehetetlenség, pedig már a táskám legaljára süllyesztettem tokostól, szőröstől és bőröstől. Kénytelen voltam elővenni és felvenni, ami egy jó ötperces művelet. Mondtam is a srácnak, hogy menjen nyugodtan tovább, én úgyse fogom bírni fölfelé a tempóját. Meg lassan ideje felhívni Petit is, hogy jöjjön értem. Ránéztem az órára, éppen elmúlt hajnali fél négy. Úgy gondoltam, egy árnyalattal kevésbé kegyetlen háromnegyed négykor kiverni a páromat az ágyból, így vártam még. Közben újból elbizonytalanított a köd. Tudtam, hogy balra kellene fordulnom, de a szalagozás előre mutatott be az erdőbe, ahol megint nem láttam utat. Pedig ott volt, csak egyszerűen tovább kellett lépni bátran. Majd pár lépés után tényleg jött a balra kanyar és az embertelen, bár nem túl hosszú emelkedő. Elő is vettem a telefont, ha már úgyis belassultam, és újból beelőzött pár futóforma srác. Petit szerencsére ébren találta a hívásom, bár nagyon álmoskás volt a hangja. Már indul is, mondta készségesen. Ami azt illeti, hazajutásom idén királyi lesz a tavalyi kálváriához képest…

Már majdnem fent voltam a hegytetőn, amikor két marcona katona ugrott elém a semmiből és jelszót követelt. Uram isten, mi is lehet az? Talán „kitörés”? Ez elég gyenge próbálkozásnak bizonyult, mivel a kitörés valódi jelszava Hitler-Hindenburg volt, mint megtudtam. A pontnál újból partizánnak néztek és papírokat követeltek, még jó, hogy agyon nem lőttek, mint az erdőben császkáló gyanús elemet. Ha belegondolok, a magamfajta asszonyoknak akkoriban tényleg semmi keresnivalója nem volt a határban, szépen csendben várták otthon a katona vagy fogságban sínylődő urukat, főztek, mostak a gyerekekre és bujkáltak a fosztogató és erőszakos katonák elől, mentették, amit még lehetett és titkon sírtak. Azokhoz az időkhöz képest nekünk kifejezetten úri dolgunk van minden tekintetben, mégis néha cserélnék velük. Ők még meg tudták becsülni ugyanis azt a keveset, amijük volt, mi már erre is képtelenek vagyunk.

A szomori tornacsarnokban még csak lézengtek a kitörők, mire odaértem

Szépen csörömpöltem lefelé a Kakukk-hegyről a hómacskában, lassan kifogyott lábam alól a lejtő és a sár, elértem a kálvária stációit. Itt megint lekavartam valami útra, amerre nem kellett volna mennem, de szerencsére láttam a jó irányt. Ahogy ráléptem az aszfaltra, majdnem kicsúszott alólam a lábam – az útra ráfagyott a dér. Inkább az út szélén tempóztam a cél felé.

Igazából lehetne még ezen turbózni...

4 óra 30 után sétáltam be a szomori tornacsarnokba, a GPS-t 6 óra 51 perc 32 másodpercnél állítottam le. Hoztam az előre saccolt 6-7 órát. Közben átvettem a díjakat. Kicsit meglepődve konstatáltam, hogy felvarrót is kaptam, rá is kérdeztem a srácnál, hogy 35-ön is jár-e. Valamit mondott, de éppen a GPS-el bíbelődtem, így elhussantak szavai a fülem mellett. Pedig akkor kellett volna erősködnöm, mert valóban a 60-as távra kaptam díjazást tévesen. (Bár lehet, hogy egy futott 35-ös táv megér egy 60-ast, a másnapi masszív izomlázam legalábbis azt mondta.) Közben jóízűen elfogyasztottam a virslit és a forralt bort, valójában jól megéheztem. Úgy látszik, az energiahiány itt mutatkozott legjobban, mert különösebb fáradtságot, fájdalmat nem éreztem, inkább aludtam volna egy jót. Még fél óra se telt el érkezésem óta, máris csörgött a telefonom, Peti már itt is volt a csarnok mellett. Összeszedtem hát a cókmókom és kimentem a hidegbe, vissza a városba, a valóságba.

Hogy megtudjam, hogy valóban én lettem a 35-ös távon a leggyorsabb nő. Számít ez? Talán itt és most igen, korabeli mércével alig-alig. Mert más, sokkal életszagúbb dolgok voltak akkoriban fontosak.

Bár nem ez járt nekem, mégis ezt a díjazást kaptam