Futó kaland Zsámbéktól Biatorbágyig

 

Aki ismer, tudja, hogy őrült ötletekért nem kell a szomszédba mennem. Pénteki szabadságos napomon sikerült pont egy ilyet kitervelnem magam ellen. 

Még karácsony előtt rákattantam az Ötpróba "Maradj fitten" programjára, ami lehetővé teszi a karantén ideje alatti pontgyűjtést is, ha már versenyeket és más sportprogramokat nem lehet rendezni. Mivel amúgy is gyűjtögetem az ötpróbás pontokat, kapóra jött, hogy most a Geogo pályák két ünnep közötti teljesítésével lehet egy telefontokot is ajándékba kapni. Ilyen karra rögzíthető tokot drága pénzért nem vettem volna, mert kétséges, hogy megtűrném-e magamon, de ha már ingyen adják, szívesen kipróbálnám. Szóval uccu neki, telepítettem az alkalmazást, és Petivel le is futottuk a közeli, gellérthegyi pályát. Aztán jött sorra a többi. 

Téli Nyakas

Olyan ez, mint a drog, csak jó értelemben, és most eljött az a pillanat is, hogy távolabbra is elutazzam egy pálya kedvéért. A zsámbéki 10 km-es Nyakas-körrel már régóta szemeztem, így ez lett a kiválasztott. Közben a húgom talált érdekes tanösvényeket Pátyon, melyek között nekem is sikerült egy kedvemre valót lelnem, mégpedig egy pincesort. És ha már nekiindul az ember, miért ne teljesítsen még egy futópályát, hiszen Biatorbágyon is van egy kellemes 5 és fél kilométeres köröcske. Szóval akkor alkossunk már egy szép keretes futókirándulást, futás, buszozás, séta, futás mintázattal, melynek állomásai Zsámbék, Páty és Biatorbágy lesznek. A buszozást azért iktattam bele, mert rossz tapasztalatimból okulva nem akartam átvágni a Zsámbék és Páty közti unalmas, ámde annál sárosabb szántóföldeken.

Még a János-hegy is látszik!

Óriások lépcsője

Hétköznap Kelenföldről Zsámbékra utazni abszolút Covid-biztos, mindössze 3-an utaztunk a buszon, ami egyénként egészen Nagysápig közlekedik, így a Gerecse irányába teljesen jól használható. 7:45-kor és 8:45-kor is indul járat, én a későbbit vettem igénybe. A futókör, amire kb. 1 órát szántam, a műemléktemplomtól indul fel a Nyakas-hegyre a S jelzésen. Megint abba a dilemmába kerültem, hogy fussak-e lehetőleg minél jobb időt, vagy szánjak időt a fotózásra is, hiszen a ködben úszó hegyek, a romtemplom egyre szebben kibontakozó panorámája, valamint a leheletnyi vékony hólepellel borított fennsík nem mindennapi látványt nyújtott. Másrészt a Nyakasnak ezen a részén mindeddig csak egyszer jártam, így nem ártott volna tüzetesebben körülnézni - főleg, hogy már az első érintendő pont is egy olyan látványosság volt, amiről még sosem hallottam, az Óriások lépcsője. Ez egy szarmata mészkőből álló természetes, padozatos szerkezetű kőlépcső és állítólag Anyácsapuszta egykori lakói ezen a lépcsőn felkaptatva jártak át Tökre vásárolni. Mostanság leginkább a kirándulók használják, mivel Anyácsapusztán alig-alig laknak és a Darányi kastély is inkább már csak egy romhalmaz. 

Zsámbéki kereszt

A lépcsőig szinte teljesen egyértelműen vezetett a S jelzés, mely a növényzettel kevésbé benőtt részeken farudakra volt felfestve. Így csak a forduló környékén kellett elővennem a telefonom, de még így is a lépcső mellett landoltam egy sziklácskán, melyről vissza kellett másznom a konkrét lépcsőre. A kör visszafelé vezető ága egy zöld tölgylevéllel jelölt ösvényen (Szent Norbert tanösvény) vezetett, ahol már nem tudtam ellenállni a látványosságoknak - egy kilátóponton kikukkanthattam volna a Nagy-Gerecse tömbjére, ha lett volna kilátás, de inkább csak derengett valami a távolban. Több helyen feltárult a hegy lépcsőzetes szerkezete, majd egy nagyobb üreg kis kitérőre késztetett. A következő ellenőrzőpont a Zsámbéki kereszt volt. A zöld levéljelzés becsatlakozott egy ponton a sárgába, így megint keresztül kellett szaladnom a jópofa, hepehupás fenyőerdőn, ami leginkább egy hullámvasút pályájára hasonlít és már idefelé is nagyon élveztem. A Fejér Máté, zsámbéki szobrász által készített különleges fakeresztnél újabb szusszanásnyi fényképezős pihenőt tartottam, aztán nekiveselkedtem a maradék pár kilométernek, amit már az eddig megismert úton kellett megtenni - ezúttal hegynek lefelé, így már sokkal gördülékenyebben ment. Meg is engedtem magamnak, hogy most már lefotózzam távolból is a templomromot, arról a helyről, amit felfelé menet kinéztem magamnak. 1 óra 11 perces eredményemmel egész elégedett lehetek, nem kevésbé azzal, hogy már zokszó nélkül futva is meg tudom mászni azokat az emelkedőket, melyek nem is olyan régen gyalogosan is megizzasztottak. Még így fotózással együtt is egész jó helyezést sikerült elérnem a tabellán, a navigációt most ne nézzük, mert avval itt nem annyira kellett foglalkoznom, hogy súlyos perceket adjon hozzá a teljesítési időhöz.

A templomrom

Most már csak az maradt, hogy szépen, kényelmesen lesétáljak a buszpályaudvarra, ahol felszálljak a pátyi járatra. Útközben még számos képet készítettem a templomról, a kálváriáról és jól beburkolóztam a magammal cipelt pehelykabátba, mert így leizzadva kezdtem elég cudarul érezni magam a mínuszokban. Hirtelen vásári forgatagba csöppentem - a zsámbéki piac pénteki napját sikerült elkapnom. Mindjárt vásároltam is 2 csomag habrolót anyukámnak, amit csak nagy nehezen tudtam benyomorítani a futózsákom 5 liternyi kapacitásába. A pályaudvarra érve kiderült, hogy a pátyi busz éppen 5 perce ment el, viszont csak 25 perc múlva jön egy újabb. Miközben felváltva a menetrendet böngésztem a telefonomon és kolléganőimmel cseteltem, fagyásnak indultak az ujjaim, így inkább járkálni kezdtem, hátha az kissé felmelegít. Szerencsére a 25 perc hamar letelt és legalább Pátyig melegben tudhattam magamat. 

Zsámbéki porta

Az iskolánál kellett leszállnom, hogy eljussak az interneten talált képek alapján igen hangulatosnak ígérkező pincesorhoz, mely nem is okozott csalódást. Ha több időt szántam volna rá és melegebb lett volna, még órákig szívesen elbolyongtam volna a dombon lépcsőzetesen elhelyezkedő pincesor különböző emeletein. Talán még nem is láttam ekkora kiterjedésű és ilyen szépen karbantartott/felújított pincefalut - száznál is több pince található a hegyoldalban. Egy pontról gyönyörű rálátás tárult a pátyi templomra, valamint a falura. Máshol meg barátságos, simogatásra vágyó cicák fogadtak. Szóval mindent összevetve nehezen szabadultam... de nem is nagyon akartam. Mindig ámulatba ejtenek a patinás kapuk és falak, vaskeretes, rácsos ablakok, régi évszámokat rejtő monogramos feliratok, és egyéb szokásos kellékei a pincéknek, és ezekből itt se volt hiány. Az egyes utcák szőlő- és borfajták neveit viselik stílusosan. A pincéket az 1800-as években hozták létre, mikor egy rendelet révén a pátyi szőlőtermelők a másra nem hasznosított területeken ingyen, vagy csekély érték ellenében pincét emelhettek. Később sajnos a filoxérajárvány miatt megszűnt a szőlőtermelés, de a pincék megmaradtak, mivel más termények tárolására is alkalmasak voltak. A borkultúra újjáéledésével a legtöbb pince is megújult, és valószínű, hogy barátságosabb évszakokban, különösen a Pátyi Pincenapokon, sokan ücsörögnek borozgatva a pincék előtti padokon, a fák árnyékában. Még most is van pár romos pince, de ottjártamkor is voltak, akik felújításon dolgoztak, vagy éppen szépítették pincéjüket.

Ízelítő a pincesor hangulatából

A pincejárás után immár a Főkút-forrás irányába vettem utamat. Egy, a máltaiak által üzemeltetett idősek otthona mellett vitt el utam, melynek közelében a szeretetszolgálat egyik alapítójának, Csilla von Boeselagernek szobra áll. 

Csilla von Boeselager emlékműve

Ennél a szobros kereszteződésnél már szépen látszott úti célom, a Katalin-hegy gerince. Otthon még sikerült belőnöm a térképen egy titokzatosnak tűnő objektumot, a könnyező kerecsensólyom totemoszlopát, ami a hegy alatt található. Hogy ki, mikor és milyen célból létesítette ezt a madárszerű, rovásírásos táblával ellátott műtárgyat, melyből egyébként rögtön kettő is található a Főkút-forrás környezetében (egy a egy alatt, egy pedig a tetején), nem sikerült kideríteni. Annyi biztos, hogy a szétesőfélben lévő madár előtti fatáblán található rovásírásos tábla tulajdonképpen a megfejtőkód a felirathoz. De erre csak otthon jöttünk rá húgom segítségével, aki nálam többet konyít a rovásíráshoz. A madáron lévő szövegről sajnos értékelhető kép nem készült, így azt nem sikerült megfejtenünk se. Azt az elméletet sikerült kiokoskodnom, hogy a madár feje a forrás irányát mutathatja, szóval egyféle útjelzőtábla lehet, és talán azért könnyezik, mert vízhez vezet. Bár lehet, hogy éppen örömmámorban kéne úsznia amiatt, hogy végre szomját olthatja ő és a vándor is... Ki tudja, lehet, hogy örömkönnyeket hullat... 

Úgy tűnik, ezen a szakaszon az ember folyton érdekes kövekbe botlik. Egyszer csak egy fekvő határkő került az utamba, melyen a már csak töredékeiben olvasható, mohával benőtt szövegen Pátyot és Biatorbágyot sikerült kibetűznöm. A hegyre felkapaszkodva összetalálkoztam egy nyugdíjas túracsapattal, akik éppen az iszonyatosan csúszós sártengerben próbálták leküzdeni magukat a turistaúton, a forrás irányába. Nekem ez a mutatvány speedcrossban feleannyi időbe se telt, bár majdnem dobtam így is egy hátast. A forrásnál találtam egy újabb, különös, rovásírásos követ, melynek felső részén ráadásul még egy latinnak tűnő szöveg is volt. Mi ez a hegyet övező rejtély? 

határkő

kilátás

fenyvesek

római kőoszlop

Bár megfejtenem teljes körűen nem sikerült mindent, de itthon, utánaolvasva megtudtam, hogy a Főkút-forrás és környéke már a római időkben is kedvelt pihenőhelynek számított. Főleg az aquincumiak látogattak el ide előszeretettel a finom, bőséges mennyiségű, gyógyító erejűnek vélt ivóvíz és a kellemes környezet miatt. A forrás mellé fürdőt építettek és a települést felvirágoztatták. Ezt tanúsítja az ún. Nymfa oszlop felirata is. Ez tulajdonképpen egy az ember és a természet jelképeivel díszített bálványkőre állított feliratos római oltárkő-másolat, melynek eredetijét a halhatatlan Nymfák tiszteletére M. V. Carus acuincumi decurió állított a II. században a Főkút-forrás környékén. Az eredeti a Nemzeti Múzeum kőtárában található. A bálványkőről és rovásos szövegéről szinte semmit se sikerült találnom. Az is lehetséges, hogy az egész sólymos, rovásos komplexum egybefügg, és azt akarja sugallni, hogy az egykor idilli, még a római korban is sokkal inkább jelen lévő ember-természet kapcsolat mára sajnos megbomlott, és a sólyom is emiatt bánkódik.

bánatos totemmadarak

A környék egyébként manapság is látványos a 20. század derekán telepített fenyvesek, valamint a Zsámbéki-medencére táruló kilátásnak köszönhetően. A csúszós ösvényen továbbkígyózva egyre-másra meg kellett állnom a panoráma miatt. Egy magaslaton még egy összeácsolt keresztet is találtam. Az erdőbe érve szerencsére megszűnt a csúszásveszély, majd hamarosan Biatorbágy katalin-hegyi nyaralóövezetébe érkeztem, ahol egyre több a lakóház is. Megfejtenem nem sikerült, mi vonzza ide a lakókat, hiszen a közeli autópálya zaja nagyon zavaró. Pedig a hely maga barátságosnak tűnne. Lehetséges, hogy olcsók a ház- és telekárak? 

Sok időm nem volt ezen tűnődni, mert az autópálya alatt átkelve egyre közeledtem a vállalt kihívás második etapjához, a biai Dió-likőr pályához. Közben azonban fotózásra csábított a biatorbágyi kálvária és a közelében lévő régi temető. A Diófa utcához közeledve egy parkocskában visszavedlettem futószerelésbe. Közben rácsodálkoztam az ófalu hangulatos házaira és kertjeire. A futókör a Diófa utca közepéből indul, a viadukt érintésével kell eljutni a Madár-forráshoz, majd a híd érintésével vissza a Diófa utcába egy másik útvonalon. Talán nem túl bonyolult, de nekem sikerült természetesen benéznem, és odafelé is a híd felé közlekednem, ami egy kicsit hosszabb, mint a rendes útvonal. Hát ennyi baj legyen, a pontok azért mind meglettek, és ezt a pályát is viszonylag jó idővel, 36 perc alatt sikerült lefutnom. Ami azt jelenti, hogy mindkettőben benne van még a javítás lehetősége, szóval lehet ismételni.

Már csak ki kellett találnom, milyen közlekedési eszközzel, honnan jutok haza. Végül is a vasút kínálkozott kézenfekvő megoldásnak, így még kibandukoltam az állomásra. Itt véget is ért a pénteki, összességében mintegy 30 km-es futókalandom.

A téma a lábunk alatt hever

 

Gyerekkoromban, majd később is gyakran kirándultunk Budaörs környékén, és emlékeim szerint többször is elhaladtunk egy-egy pinceszerű nyílással rendelkező, földbe vájt üreg mellett, melyekről édesapám magyarázata, vagy éppen a turistakalauz leírása alapján megtudtam, hogy piktortégla üregek. Esetleg még elhangzott annyi plusz információ, hogy valamilyen festékanyagot bányásztak ezekben a lyukakban, és ennyi ki is elégítette gyermeki, majdan felnőtt érdeklődésemet. Aztán később megtörtént, hogy be is merészkedtem egyik, a turistaút mellett lévő üregbe, de lámpa, bátorság, vagy éppen a túratársak érdeklődése híján éppen csak a nyílásába sikerült bemászni, így aztán fel se tűnt, hogy a járat bizony folytatódik tovább, és nem ér véget a szemközti falnál.

Mint a lyukas ementáli sajt...

Minderre nemrég, a közösségi média böngészése közepette kellett rádöbbennem, mikor két ismerősöm is szinte egyidejűleg posztolt képet az üregekről, az egyikük igen izgalmas belső képeket is. Ezek olyannyira felkeltették érdeklődésemet, hogy Zolival meg is beszéltük, hogy egyik nap megmutatja nekem az általa is frissen felfedezett járatot. Közben lázas kutatásba kezdtem, hol lehetne még más, bejárható üregeket találni, hogy több legyet is üthessünk egy csapásra, sőt egyik hétvégén, futás közben nekiálltam vaktában keresgélni a térkép alapján az erdőben. Sajnos mondanom sem kell, szó szerint lyukra futottam, azaz ugyan mindenféle, már betemetett, vagy spontán betemetődött egykori bányát tényleg találtam, nem is egyet, de olyat, amibe be lehetne menni, sajnos nem. A tényleges üregvadászat mellett a virtuális térben is kutatni kezdtem, mivel úgy éreztem, elég hiányos a tudásom ezekről a járatokról, és legtöbb embertársamnál csak annyival tudok többet, hogy legalább ismerem a nevüket és a rendeltetési céljukat. De ennél semmivel se többet...

Mivel a Budaörs fölötti, az agyagbányászat emlékét őrző erdőnek egyes részei olyanok, mint a lyukas ementáli sajt, a balesetveszély miatt sok üreget betömedékeltek, egyes üregek viszont spontán feltöltődtek avarral és földdel. Emiatt, ha például gombászás miatt elhagyjuk a turistautat, főleg ha ránk sötétedik, vagy például a maihoz hasonló ködös időben, rossz látási viszonyok mellett, érdemes a lábunk elé nézni. Egy ismerősöm mesélte, hogy a férje tájfutás közben majdnem kitörte a lábát egy ilyen félig betemetődött lyuk miatt.

Sok az alig látható, félig-meddig eltömődött üreg

Közben a másik, bejárhatónak tűnő pinceszerű üreget posztoló ismerősömmel is felvettem a kapcsolatot, de ő sajnos pontosan nem tudta megmondani, merre találták az üreget. Mindenesetre kiderült, hogy másik járatról van szó, mint amit Zoli ismer, így a meglévő információk alapján addig böngésztem az összes hozzáférhető térképet, míg nagy valószínűséggel sikerült megállapítani a pontos helyét, ami az ismertebb üregektől meglehetősen távol helyezkedik el.

Rétegek a föld alatt - néhol a növények gyökerei is látszanak

Korhadt támasztékfa

Csütörtökön tehát felkerekedtünk Zolival - mekkora mázli, ha az embernek a szomszédban laknak a túratársai - azzal a céllal, hogy újból megkeressük és bejárjuk az általa fellelt üreget, és esetlegesen új bányákat is találjunk. Azonban senkit sem szeretnék arra buzdítani, hogy kövesse példánkat, mert sajnos az efféle, ártalmatlannak tűnő "barlangászás" nem várt veszélyekkel is járhat. Mivel rég nem használt járatokról van szó, a bolygatás miatt lehetséges az omlásveszély, főleg a nagyobb termek esetében, ahonnan sok anyagot kitermeltek. Néhol látszanak a fa alátámasztások is, melyek mostanra szinte kivétel nélkül elkorhadtak. Vannak emeletes üregek is, ahol bizony akár le is lehet pottyanni egy alsóbb szintre. Sok a szinte függőleges járat is, melyek egy része kb. 50 cm átmérőjű szellőző volt, ezek különösen balesetveszélyesek. Sok lyukat különböző állatok, rókák, borzok, denevérek is használnak téli vagy akár állandó vagy ideiglenes szállásul, őket se illik zavarni pihenésük közepette. Viszont vigasztalóul fellelhető néhány videó a világhálón, melyek lehetővé teszik több üreg egész alapos virtuális bejárását is. Persze az üregvadászat e módja kevésbé kalandos, de azért így is meglehetősen érdekes. Kisgyerekesek figyelmét szeretném felhívni arra, hogy hamarosan egy nagyon szép mesekönyv is megjelenik Álomvölgy legendája címmel, melyben szintén helyet kapnak a piktortégla üregek. (Időközben elérhetővé vált a könyv, valamint a piktortégla bányákkal kapcsolatos történet videóváltozata is.) 

Sok az omladékos, szűk üreg

A fentiek miatt nem is írom le pontosan, merre találtunk olyan bányajáratokat, amikbe most is be lehet mászni vagy menni. A lényeg az, hogy a csütörtöki napon összesen 3 járatba jutottunk be, melyekből kettő kifejezetten hosszúnak és izgalmasnak bizonyult, míg az ezektől távolabb fekvő, amire általános iskolai osztálytársam képei és instrukciói alapján bukkantam, viszonylag rövid volt a másik kettőhöz képest. De ennek közelében is találtunk egy vasráccsal lezárt, izgalmasnak tűnő másik üreget is. Az interneten tovább böngészve újabb információkat találtam az üregekről és fellelhetőségükről, így vasárnap újabb vadászatra indultam, immár egy futóedzés keretében, és sikerült egy másik, közepes hosszúságú járatot, illetve egy kisebb pinceszerűséget is bejárnom. Találtam még egy üreget, amibe ugyan be lehetett volna mászni, de elég omladékosnak tűnt, így egyedül, felszerelés nélkül a bejárásnak semmiféleképpen nem láttam tanácsosnak hozzálátni.

Mivel állítólag több mint 100 üreg létezett, így valószínű, hogy lenne még bőven felfedezni való - nem tudom, hogy barlangászok, ill. helytörténeti kutatók mennyire foglalkoztak a témával, mert sajnos számszerű adatokat tartalmazó felméréseket, illetve pontos adatot az üregek számáról nem találtam. Friss: Utólagosan ezt az előbbi állítást némileg revideálnám, mert minap találtam egy egészen friss, 2020-as oldalt, ami elég sok üreget lajstromba vesz és ezeket a leírások alapján barlangászok be is járták. Íme a jegyzék. Elég informatív, hiánypótló és sok-sok érdekes képet és túrajavaslatokat (bejárható üregekkel) is tartalmaz. Egyikük az alább látható (a barlangászok által Henci névre keresztelt).

A szépen kivájt  járatok sokszor meglehetősen izgalmas képet mutatnak

Az rendben van, hogy meglehetősen izgalmas dolog földalatti üregekben barangolni, illetve kúszni-mászni, de még mindig alig tudtunk meg valamit arról, mi célból létesültek, pontosan kik, mikor és mit bányásztak bennük. 

Többszintes piktortégla üreg

Tehát pontosan merre is találhatók a piktortégla üregek?

Az agyagképződés a Budai-hegység déli vonulatánál, az ún. Csíki-hegyeknél volt a legerőteljesebb. A földalatti feltárásokat végigkövethetjük egészen a Törökugratótól a Huszonnégyökrös-hegyen, Csík-hegyen, Ló-hegyen, Szállás-hegyen, egészen a Frank-hegyig mintegy 750 méter hosszúságban. A Ló-hegyen és az odvas-hegyi kőkapunál vörös, hematittartalmú festékföldet bányásztak a felszínen. A legtöbb földalatti fejtést a Kisfaludy utcától északnak tartó piros jelzés jobb oldalán, az Odvas-hegy vonulatától északra, illetve a jelzéstől egyenesen északi irányba, az egykori vitorlázórepülőtér épülete felé  továbbhaladó út jobb oldalán, valamint a piros jelzésből jobbra kiágazó sárga körjelzés mentén találhatjuk.

És kik voltak a bányászok és mit bányásztak?

A piktortégla-bányászatot az 1880-as évektől kezdve, de egyes források szerint már korábban is űzték a budaörsi kisiparos családok egészen a múlt század közepéig. A kőhegyi kápolna történetével szorosan összefonódó Wendler család egyik felmenője, Wendler Ferenc is csodás módon túlélt egy agyagbányaomlást 6 társával együtt 1853. július 15-én. A bányászat folyamatos meglétét bizonyítja, hogy Borovszky Samu is beszámol 1910 körül a Magyarország vármegyéi és városai sorozatának Budaörsről íródott cikkében arról, hogy "a község határában agyagbányák és keserűvízforrások vannak". A földalatti tárók mellett a mai napig megfigyelhetünk külszíni fejtésű agyagbányákat is például a piros turistaút mellett is. 

Külszíni fejtés nyomai a P turistajelzés mentén

Nagyrészt a Szakály, Zirkelbach, Herczog, Mayer, Dörflinger, Wendler, Busch, Huber és Eppich családok foglalkoztak a piktortégla-kifejtéssel. Többféle anyag után is kutattak a korabeli bányászok. Tűzálló agyagot és úgynevezett festékföldet is kerestek, mely a hőforrások tevékenysége során a márgából képződött. A kibányászott anyagokat többféleképpen hasznosították. Elsőként Busch Károly, szobafestő készített a fehéragyagból festőtéglát, azaz piktortéglát. A piktortéglát (más néven festőtéglát, vagy budai földet) a házak meszelésénél használták alapozásként, illetve hozzákeverték a mészfestékhez, hogy elősegítse a festék megtapadását a falon. A piktortégla a házak építéséhez használt agyagtéglánál finomabb szemcsézetű, fehéres, szürkés, vöröses vagy sárgás agyagból készült, melynek homoktartalma nagyon alacsony. Ha lemerészkedünk az üregekbe, a felszínre jőve a ruhánkon is megfigyelhetjük, pontosan milyen is ez a ragaszkodó természetű budai föld.

Az agyag alatti rétegként megjelenő dolomitot is fejtették, amit súrolóporként használtak fel. A vasoxidos elszíneződésű agyagot festékanyagként hasznosították. Az üregekből az agyagos budai földet kosárral vagy "svinge" névvel illetett talicskával hordták ki. A fenti képen a Luncz kocsma melletti piktortégla-készítő telep munkásai láthatók, a férfiak kezében az agyag forgatására használt kapa, a nők kezében a formázó látható. 

Hirdetés a Festék Újságban  (1934-08-31 8. szám)

A piktortéglát következőképp állították elő: A kibányászott agyagot szekérrel hazaszállították, szétválogatták, összezúzták, vízbe áztatták. A vizes agyagkeveréket megkeverték, majd négyszögletű fasablonokba öntötték és a napon megszárították. A kész festőtéglákat kocsin szállították a rendelést feladó festőnek, illetve üzletnek. A piktortéglás speciális szállítóalkalmatossággal, a hátán cipelte fel a téglákat - összesen akár 50 darabot is - a rendelés helyére, gyakran a felsőbb emeletekre is. 

Piktortéglákkal nem csak Budaörsön foglalkoztak, hanem például a pilisvörösvári svábok között is elterjedt volt ez a szakma. Bányák itt a mai Szabadság út Pilisszántó felé kanyarodó részén, illetve a Kálváriahegy környékén voltak. A bányászat megszűnéséhez nagy részben hozzájárult a német ajkú lakosság második világháború utáni kitelepítése, valamint a modern festőanyagok használatának előtörése.

Maga a piktortégla szó részben sváb eredetű - a festőket ugyanis "Piktor" névvel illették. (Sváb nyelvjárásban (Pilisvörösvár - a nyelvjárás falunként elég eltérő volt) Piktortsiegl, vagy Moolatsiegl (Malerziegel - vagyis festőtégla).

Ámokfutás két felvonásban

Az idei Pálos teljesítménytúrám sok szempontból máshogy alakult, mint eddig. És ezért nem csak a kialakult akut vírushelyzet volt felelős. Úgy kezdődött, hogy február végén az orvosom kvázi eltiltott a hosszú távú teljesítménytúráktól avval a felkiáltással, hogy az még egy egészséges embernek is sok, nemhogy egy autoimmun betegnek. (Na jó, csendben jegyezzük meg, hogy neki a habitusa alapján valószínű, hogy még 15 km is sok lenne...) Ennek köszönhetően egy emberkísérlet mellett döntöttem: idén mindenféleképpen kihagytam volna a 70-es távot, helyette a 20-asra mentem volna. De mit ad Isten, kiderült, hogy ebben az évben elmarad a vírus miatt a 20-as túra, csak 40 és 70 között lehet választani. És mire egyáltalán meghirdették a túrát, én már beneveztem a Spar maraton 10 km-es távjára, október 2. hétvégéjére. A Pálos ugye október első hétvégéjén szokott lenni, így nem gondoltam, hogy ütközik majd a két rendezvény. De valahogy most a túra napja mégis október 9-re esett. Ez azt jelentette, hogy 70-es távon, még ha akarnék, se tudnék indulni, tehát kizárásos alapon bevállalhattam a versenyen kívüli indulást vagy a 40-es távot. Mivel olyan nincs, hogy nem indulok valamilyen formában a kedvenc teljesítménytúrámon, az volt a szándékom, hogy szépen benevezek a 40-es távra. A következőképp okoskodtam: 10 + 42 csak 52, és az akárhogy számoljuk is, kevesebb, mint 60, amitől úgy hátrahőkölt az orvosom. Pláne kevesebb a teljes 74 km-es távnál, szóval így a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad paraszti logikával nézve. Hogy ez a gyönyörűen kitervelt őrültség autoimmun betegségemre hogy hat, az meg majd kiderül az idő előrehaladtával.

Túl a felén (fotó: Zákány Gergely Photography)

Szóval reggel nagyjából 9 és 10 között lefutok majd szépen 10 km-t, ezután gyorsan hazateleportálom magam. Gyors zuhanyzást követően aszfaltcuccból átvedlek terepholmiba, és már irány is Csobánka, ahol 12-ig meg kell jelennem. Elméletben mindez lehetséges is, ha megy a tervezett idő a futásnál, nem tökölöm el a hazautat és a köztes időt, valamint az utazáshoz tényleg csak annyi idő szükséges, amennyit az útvonaltervező ír. Mivel ügyes leányzó vagyok, miért ne sikerülne, ami papíron lehetséges?

Alakulnak az őszi színek

Szépen befizettem tehát a Pálos nevezési díját is, és vártam, hogy eljöjjön a nagy nap. Mindent kikészítettem már előre: futócucc egyik oldalon, túracucc megpakolt hátizsákkal a másik oldalon, csak meg kellett találnom a megfelelő kupacot a kanapén. Ebben nem is volt hiba, fél kilenckor már bőszen kocogtam a starthely felé, a közeli Infoparkba. Az előző versenyemből okulva most a WC-t is felkerestem, sőt egy remek Sparos fejpántot is sikerült szereznem, mielőtt ellőtték volna a maszkos futópartit. Mostanság ugye mindig maszkban indulunk, maszkban végzünk verzió van, amit illik be is tartani, már csak azért is, hogy a jövőben is legyenek versenyek. A futás maga mondhatni remekül ment. Augusztus második felében kezdtem edzeni, addigra már kialakult nagyjából a stabil jó állapotom és tudtam újra érdemben futni. A nyaralás alatt jól belehúztam az edzésbe, és be is neveztem a Wizz Air félmaraton 10 km-es távjára, ahol sikerült egy órán belül teljesítenem addigi 2. legjobb időmmel. Az útvonal megegyezett a mostanival, és érezhető volt a különbség az 1 hónappal korábbi és mostani edzettségem között. Akkor a nagy hőségben kb. 5-6 km-ig ment a lendület, és sajnos a startnál is nagy volt a tülekedés. Most viszont egy zónával már jogosan előbbre lőttem be magam, így a startot is jobban el tudtam kapni. Előbb futhattam a saját tempómat, amit nagyjából végig sikerült megtartani. A végén maradt még egy sprintre is erőm, így nem csoda, hogy mikor átfutottam a célkapun, jobb bruttó időt láttam, mint az egy hónappal korábbi nettó időm. Fáradtság tekintetében is sokkal jobban jöttem ki a versenyből, csak sajnos a jó kis lejmolt fejpántot sodortam le a fejemről a nagy örömködésben a célvonaltól az ajándékátvételig. Lenyomtam gyorsan a kapott banánt és kiittam a fél ásványvizes palackot, majd avval a lendülettel futottam is haza befutócsomagostól. (Most ezt az 1-2 kilométer pluszt ne nagyon emlegessük a dokinak, ha rákérdez...)

Öröm a célban

Első küldetés tehát kipipálva, most jön a két felvonás közti szünet. És nyilván ha valamin el lehet bukni a dolgot, ez lesz az, még ha maga az előadás hatalmas kasszasiker is. A zuhanyzós, öltözködős, néhány falatot bekapunk rész jól sikerült, a húgom is időre elkészült, aki szintén jött Pálosozni versenyen kívül egy egyéni 30 km-es távon, és mindennek köszönhetően viszonylag időben el is tudtunk indulni. Azt is tudtuk, hogy a futóverseny miatt lezárások lesznek, csak valahogy a Wazze nem szerzett erről tudomást, és folyton a versenyterületre akart minket küldeni. Próbáltuk kitrükközni, de szegény teljesen meg volt kavarodva, így végül ignoráltuk a létezését és mentünk (volna) amerre gondoltuk. Szerintem a megközelítési koncepciónkkal se volt igazából semmi gond, meg Peti is rutinos sofőr, tehát nem itt keresendő a hiba. Valahogy úgy tűnt már a Villányi útra kikanyarodva is, hogy a komplett város egy nagy dugó, ahol hol kicsit jobban, de inkább kevésbé lehet haladni. Hogy most ez a futóverseny és a Nemzeti Vágta miatti lezárások miatt volt, vagy csak mindenki kifelé igyekezett a városból a napsütéses idő miatt, az nem fog soha kiderülni. Amire leverekedtük magunkat a rakpartra, addigra láttuk, hogy esélytelen lesz kiérnünk 12 előtt Csobánkára. Nagy üggyel-bajjal sikerült beszélnem a rendezőkkel, akik végül biztosítottak, hogy megvárnak. Sajnos a Szentendrei út is állt, majd Budakalászon is újabb és újabb dugókban kényszerültünk rostokolni, így újabb időhátrányt sikerült felhalmoznunk. Valahogy úgy tűnt, mindenki a Pilisbe igyekszik. Körülbelül fél 1-re sikerült odaérnünk a Pálos 40 rajtjához – és mint kiderült, nem én voltam evvel az utolsó induló. Köszönet még egyszer a rendezőknek, hogy megvártak, és így elindulhattam egyáltalán.

Szóval fél egy körül már egy igazolófüzet és egy chipes karkötő boldog tulajdonosaként roboghattam tova Csobánka főutcáján Márianosztra irányába. Ez a táv éppen 42 kilométer, egy kerek maraton terepen, amit most részben futva tervezek megtenni. Ráadásul idén a szokásosnál több részt fogok futni ezen a szakaszon, hiszen mindössze „csak” 10 gyors km van a lábamban 32 lassú helyett. Elvégre a Spar maratonon – nevével ellentétben – nem teljesítettem a maratoni távot – hát most azért is meglesz! A Szentkútig a nagyobb emelkedők kivételével végig futottam, de közben azért tartottam egy kis szünetet 1-2 kép erejéig. Meg útba igazítottam a zöld és kék elágazásánál két bizonytalan kéktúrázót is – végül is ma van a Kéktúra napja is. A szentkúti ponton most is volt dínom-dánom nagyon-barátságos pontőrökkel és mise utáni hangulattal. Nem időztem sokáig, hiszen még éppen csak elindultam. A Hosszú-hegy emelkedőjét túratempóban nyomtam a lapos részeken itt-ott belefutva, de idén így se viselt meg. Aztán a csúcson szünet néhány fotó erejéig, és spuri tovább a lejtőn egészen Pilisszántóig. Idén a vírushelyzet miatt sajnos almás pont se volt, de láttam, hogy a polgármester azért kijött szurkolni a résztvevőknek. A Szénégetők kútjánál éppen megint készítettem pár képet, amikor rám köszöntek: tesóm néptáncos barátait, egy házaspárt és barátjukat értem utol. Kicsit beszélgettünk, meg csináltak rólam pár képet, de sajnos kénytelen voltam elég hamar elbúcsúzni. Az volt a tervem, valahol utolérem a húgomat, aki 15 km előnnyel és kb. 1 óra hátránnyal indult hozzám képest és most már Pilisszentléleken jár. Emiatt ezt a nemszeretem szakaszt is úgy terveztem, hogy nagyrészt futom. És mint most kiderült, nem is annyira unalmas és nehéz így tempósabban, hiszen inkább lejt, mint emelkedik. Na jó, máshogy gondolkodik az ember 40 km-el vagy 20 km-el a lábában... Petivel is konzultáltam, aki egy kisebb körtúrát csinált a Klastrompusztán hagyott autó és a Pilis-nyereg között, de sajnos úgy jött ki a lépés, hogy éppen elkerültük egymást.

A Szentkút felé

Testi és lelki táplálék - ezt nyújtja ez a teljesítménytúra

A Hosszú-hegy csúcsán

A Szénégetők kútjánál

A gyors tempómnak hála hipp-hopp oda is értem Klastrompusztára, ahol rá kellett döbbennem, hogy idén bizony nem fogom, még ha tudnám se utolérni a zarándokokat, mivel nincsenek – köszönhetjük ezt is a koronavírusnak. A kedves pontőr megkínált pezsgőtablettával, almával és szőlőcukorral, amiből mindent elfogadtam az alma kivételével, sőt a hozott anyagból is lakmároztam, hiszen eddig csak iszogattam menet közben a tasakomból. Kicsit el is beszélgettünk, és konstatálta, hogy jó gyors vagyok ám. Na igen, eddig valóban – de most jön a feketeleves a szentléleki gulyás képében, kombinálva a Pilis irdatlan emelkedőjével, utána pedig a Felső-Ecset-hegy kaptatója, ami miatt nem lehet ezen a szakaszon olyan tempóban haladni, mint eddig. A nyeregbe felkúszva akadt még egy hátráltató tényező, amit az ember nem szívesen iktat ki. Ezek a spontán beszélgetések, amelyek gyakran kialakulnak, ha elhaladunk egy-egy sors- és egyben túratárs mellett. Ilyenkor derül ki, hogy hány visszatérő „rajongója” van ennek a rendezvénynek, és hogy hányan teljesítik a könnyűnek nem mondható 70-es távot még nem fiatal koruk vagy kevésbé kedvező adottságaik ellenére is. Ez igazán becsülendő dolog. Bár én az 5 teljesített 70-es távommal így is előnyben voltam, de tudom, hogy vannak nálam még sokkal kitartóbbak is. Sajnos előbb-utóbb tőlük is el kellett köszönnöm, ha utol akartam érni a húgomat és folytatnom kellett ezt a flúgos futamot, immár lejtőnek lefelé a Pilis oldalában. Azért a kikericsfotózás idén se maradhatott el természetesen. Ez a gulyás dolog mindig egy hatalmas dilemma. Kb. egy fél óra időhátrányt jelent, ami éppen elég tud lenni egy komp lekéséséhez. 70-es távon ráadásul egy ilyen hosszú állás 50 km körül pont megfelelő időtartam az izmok lemerevedéséhez. Most azonban ennyi még nem volt a lábamban, no meg szívesen is látják az embert, meg a leves is finom, tehát önkéntelenül is lekanyarodtam, mikor megláttam az invitáló molinót.

Kilátás a Klastrompuszta előtti szakaszon

Kapisztrán-kunyhó az ún. Szénás-úton

Egykori szovjet emlékmű (most II. világháborús emlékmű) a Pilis-nyeregben

„Uram, ajándékozz meg jó emésztéssel, de adj ennivalót is hozzá!” Nekem, mint IBD-s betegnek, különösen szívhez szóló ez az ima, így természetes, hogy felfelé kanyarodtam a lépcsőn a gulyásos tálak felé.

Csalódnom most sem kellett, finom meleg étel és mellé bor is járt, bónuszként egy lelkes és aranyos konyhás kisfiú nyújtotta át az ételeket. Az estebéd elfogyasztása miatti hátrány ledolgozása érdekében annyira siettem, hogy majdnem legurultam a főtérre vezető lépcsőn. Teca kocsmája előtt csak úgy tolongtak most is gyüttmentek (értem ezalatt a film miatt tömegesen idecsődülő, nem bakancsos turistákat), hogy alig lehetett kikerülni őket. Felkötöttem a nyúlcipőket és irány minél előbb a kolostorrom. Az emelkedőn persze belassultam, aztán a pontnál feltankoltam szőlővel, szőlőcukorral, süteménnyel és egy pecséttel. Majd hirtelen gyanús lett nekem egy fejpánt: csak nem Csúcsforma?! Dehogynem! Tavalyi retyezáti túratársam, Melinda volt az Csúcsformás pólóban és csősálban. Rövid társalgás után sajnos megint búcsút kellett mondanom, és nekiveselkedtem a Pilisszentlélek és Basaharc közti hosszú gerincre vezető emelkedőnek. Mikor felértem, rohamtempóba kapcsoltam. Ennek ellenére sejtettem, hogy hiábavaló lesz a próbálkozásom, hogy utolérjem húgomat. Ő jó eséllyel már az utolsó kilométereket morzsolja a komp felé, míg én csak most kezdek neki a kb. 13 km-es útnak. Ebből nemhogy 5 órás komp nem lesz, még 6 órás sem, futhatok akármennyit. Azért én csak futottam és futottam, ahol csak bírtam, sorra hagytam magam mögött az Enyedi-halálát, meg a képesfát, amit észre se vettem, mígnem eljutottam arra a pontra, hogy innen a 7-es komp tuti meglesz, max. még a gerincről levezető lejtőt megfutom és onnan nyugodtan sétálhatok. Néhányan utánam szóltak, köztük egy család is, kis gyerekekkel, hogy tartsam már vissza nekik a kompot. Oké, intettem, és már robogtam is tovább. Basaharc házai között aztán pihenőlépésre váltottam. A komp meglett, várhattam még egy jó negyedórát a tábortűz mellett némi teával töltekezve, de most ez nem volt kardinális kérdés, az izmaim köszönték szépen, de kitűnő állapotban voltak. Közben a család is sikeresen befutott, sőt még jó néhányan, így népes sereglet gyűlt össze a fedélzeten. Az átkelést jó pár teherautó, köztük egy IFA társaságában élvezhettük. Sajnos a naplementéről most lemaradtam, mint a húgom társaságáról is, aki már sikeresen átkelt az előző komppal és most érhet lassacskán a célba.

Pajkaszegi pajta :-)

Barátságos kiszolgálás – mindenhol a túra során

Visszatekintvén a Pilis és a Fekete-hegy irányába

Ladatali

A pilisszentléleki kolostorromok

A kompról leszállva most nem kísértenek a merev izmok és a hólyagok sem, szinte üdén és kipihenten eredek tovább Szob utcáin – többek között ez a különbség a 70-es és a 40-es táv között. Mindig is kíváncsi voltam, milyen is ez a Boldog Özsébről nevezett túratáv: most tessék, megtudtam. Hogy tetszik-e az nem kérdés, de ennek ellenére azt hiszem, maradok a 70-esnél, ha az egészségem (avagy a betegségem) is úgy akarja. Jó eséllyel idén mehettem volna eddigi legjobb időmet, ez lett volna a hatodik teljesítésem, de az már sose fog kiderülni, hogy elértem volna az eggyel előbbi kompot és ezzel óriásit léptem-e volna előre. Idén az időjárás is kegyes volt és remek formában vagyok, emiatt tényleg sajnálom... De talán majd jövőre, ez a komp ugyanis már elment...

Kilátás a Búbánat-völgyre

A kompra várva

Ezeken morfondíroztam a Sukola-kereszt felé menet. A csippantás után (idén pecsét nem volt) megnéztem a földön fekvő keresztet, amit még februári túránkon találtunk ebben az állapotban. Úgy tudom, szerencsére nem vandálok tevékenykedtek, hanem a viharos szél döntötte le, és a pontőr lány biztosított is, hogy hamarosan helyreállítják.

Pár éve sokkal kényelmesebb, murvás úton haladhatunk ezen az általam szintén nem nagyon kedvelt szakaszon. Ennek köszönhetően sikerült is a 7-es komp élmezőnyébe verekednem magam, amiből hamarosan pole pozíció lett, mihelyt lejteni kezdett az út. Egy jót futottam még egészen a templomkapuig, de előtte még sebtiben odaköszöntem édesanyámnak, aki éppen arra sétált (persze nem teljesen véletlenül). A célban mindent megkaptam, ami járt a 40-es táv teljesítéséért, nagyjából ki is derült, hogy sikerült az élmezőnyben végeznem. (5. abszolút hely, 1. női teljesítő). Evvel az eredménnyel azt hiszem, a második kihívás is sikeresnek tekinthető. Az elsőről még gyorsan annyit, hogy itt a 91. helyezést értem el a női mezőnyben 53:07 perces nettó időeredménnyel, ami addigi legjobb eredményemnek számított (egészen a rá következő vasárnapig, amikor is 51:53 percre turbóztam fel magam). Szóval minden jó, ha vége jó, a szünetben történt fiaskótól meg tekintsünk el szépen, hiszen az úgyse számít.

Innen már csak annyi volt hátra, hogy megkeressem a szüleimet, a húgomat és a velük érkezett gyerekeket, majd még gyorsan elmenjünk apukámmal egy kör browniera a polgármesteri hivatalba, ahol most a túra utáni megvendégelés zajlott. Persze minden abszolút víruskonform módon, sok fertőtlenítővel és maszkokkal. Mert ugye ami jár, az jár. :-)

És végül az elmaradhatatlan őszi kikericsekből egy kis ízelítő