Balatoni maratoni

 

Adhatnám bejegyzésemnek azt a címet is, hogy első maratonom, de úgy érzem, talán jogosan, hogy erre még nem szolgáltam rá. Az biztos, hogy november 13-án, ezen a csöppet sem szerencsétlen szombati napon, lefutottam összesen 42,195 km-t, sőt ennél valamivel többet is. 

Egy nyaraló kertjében

A bökkenő csak ott van, hogy nem egyhuzamban, hanem 3 részletben. Hosszú út vezetett idáig, pár éve még a félmaraton is csak messzi álomnak tűnt. Főleg akkor, mikor még versenynevezést is le kellett mondanom a betegségem miatt, mert olyan gyenge voltam, hogy a közeli kereszteződésig nehéz lett volna futva (és baj nélkül) eljutnom. De biztos voltam abban, hogy egyszer megcsinálom. Tavaly nyáron végre tünetmentes lettem és érdemben elkezdhettem edzeni, látván, hogy ezúttal a jó állapotom tartós lesz. Olyannyira belehúztam nyár végétől, hogy leporoltam régi álmomat a félmaratont. Tavaly október 23-án, a Kolonics György emlékfutáson sikeresen le is futottam, ami azóta is a legjobb félmaratoni időm (1:57:43). Azóta már számtalan félmaratont futottam, igyekszem minden hónapban egyet összehozni versenyen kívül is. (Verseny keretében eddig pontosan 6-ot futottam, ebből egyet virtuális eseményen tavasszal, kettő verseny ebből terepen volt.) Időközben a félmaraton lassan úgymond komfortos távvá vált, ideje volt feljebb tenni a lécet. Miután februárban sikeresen körbefutottam a Velencei-tavat (kb. 30 km, beszámoló itt) is, célkeresztbe került a maraton. Komoly dilemma volt ősszel, hogy a Spar maratonon a királytávra, vagy csak a 30 km-es versenyre nevezzek, de végül győzött a józan ész és a rövidebb táv lett a befutó. Viszont annyira zökkenőmentesen és magamhoz képest viszonylag jó idővel sikerült lefutnom (3:00:48), hogy elgondolkoztam, hogy egy szinttel még léphetnék tovább az idén. Ez pedig értelemszerűen a siófoki K&H Balaton maratonon a maratoni táv 3 részletben való lefutását jelentette. Le is adtam örömmámoromban a nevezést és edzettem gőzerővel - főleg terepen, mivel közben volt még két terepversenyem is. Ezeken is sikerrel és egész jó helyezésekkel (egy 8. és egy 9. hely a női mezőnyben) túljutottam, így hamarosan ott találtam magam egy hatalmas hátizsák társaságában a Siófokra tartó gyorsvonaton.

Csodás villák sorakoznak a Petőfi sétány környékén

Három futószám összesen ugye három futóöltözetet jelent minimum felülre, de volt zsákomban minden más jó is, így váltócipő, henger, meleg mellény, valamint rengeteg frissítő étel és ital, hogy legyen miből kedvem szerint választani. Csak italból volt víz, forró tea, izotónia, kávé, kóla nálam, így meglehetősen súlyosra sikeredett a zsák. De arra nem számítottam, hogy mindennek majd többszörösével megyek haza...

Hajnali versenyközpont

A vonat egész gyorsan odaért a Balatonhoz, alighogy megpillantottam a tavat (vagy inkább a hatalmas ködtengert) már szedelőzködhettem is. Az ébredező város egy meglehetősen dekoratív szeletkéjén haladtam a versenyközpont felé, hatalmas platánok alatt és szebbnél szebb villák között. Még volt két órám az első futószámig, de semmit se akartam a véletlenre bízni, így ennek az időnek jó részét a felderítésre szántam. És természetesen a fotózásra - mivel verseny közben erre aligha lesz időm. Fogalmam sem volt, hogy Siófok ilyen szép, vagy inkább vannak ilyen tetszetős részei is. 

Miután megnéztem magamnak az öltözőt, ruhatárt, WC-ket, rajtzónákat és minden más lényeges dolgot, amire majd szükségem lesz, nekiindultam nagy zsákommal a köd borította Balaton-parti sétámnak. Egyetlen egy dolgot nem tettem bele, amire most égető szükségem lett volna - egy meleg kesztyűt. Hülye fejjel persze kipróbáltam egy fitneszparkban néhány masinát, de arra nem számítottam, hogy majd a kezem is odafagy hozzájuk. De ugye a bemelegítést nem lehet elég korán elkezdeni... Mire visszaértem a versenyközponthoz, már nem volt kilométerhiányom. Sétám közben szerencsére egy kis kávézót is felfedeztem, ami csodák csodája nyitva volt, így sikerült magamba táplálni egy forró eszpresszót, ami némileg enyhítette a fagyos hangulatot. A magammal hozott hideg kávém meg maradt a zsákban. Pluszban még 3 darab Turista Magazint is vételeztem egy standnál, mivel ezek a számok még nem voltak meg, így zsákom súlya tovább nőtt. Pont úgy is néztem ki, mint egy futóversenyre csöppent, némileg tájidegen turista.

A Balatonból ennyit lehetett látni

(BSI futófotó)

A futók is egyre gyülekeztek, ideje volt hát nekem is nekikezdeni célirányosan az előkészületeknek. Ami azt jelenti pontosan, hogy le kell vetkőzni versenycuccba, kell fogyasztani valamennyit a hozott cuccokból, hogy ne legyen olyan nehéz a táskám hogy legyen elég energia, ki kell adagolni az övtáskámba a sótablettákat, szőlőcukrokat és a vizet, fel kell tűzni a rajtszámot és ami a legfontosabb: be kell melegíteni. És ami még talán ennél is fontosabb: el kell látogatni a WC-re. No és persze a ruhatár: ideje volt végre leadni méretes csomagomat. Miközben beadtam a zsákot, előre elnézést kértem a lányoktól, hogy még legalább háromszor ki fogom ezt a súlyos motyót kérni. Miután visszajöttem a jó egy kilométeres bemelegítő körömről, máris dőlni látszott a koncepció: hideg ide vagy oda, a mellény nem kell, így máris kérhettem ki a zsákot. Még futkostam kicsit ide-oda a part mentén, kis futóiskola és gimnasztika, majd a 6-os rajtzóna felé irányultam. Ugye tudok én ennél gyorsabbat is, de most nem mertem előbbről indulni.

Ott futok én is középen a színes fák alatt - Abai Róbert fotója

Előző nap még elolvastam a Plandurance néhány jó tanácsát a 3 számos kombinált versenyre vonatkozóan, amit volt osztálytársam, Edit, átküldött, de ezen felül nagyon nem volt stratégiám, csak annyi, hogy nem fogom elfutni egyik számot se. Nagyjából amit leírtak, egybevágott azzal, amit én gondoltam az egészről, de azért volt pár fontos, jól hasznosítható tanácsuk, amire nem gondoltam laikusként. Szóval ezer köszönet érte!

Célöröm (BSI futófotó)

Ilyen volt például, hogy az elejét semmiféleképp se fussa el az ember. Na ehhez a ponthoz tényleg ügyesen sikerült tartani magam az első, 14 km-es versenyen, mert mivel az utolsó rajtzónába álltam, nem is tudtam úgy haladni, ahogy szerettem volna. Az első kilométerig végre megtaláltam a helyem a mezőnyben és innen mehettem a saját, kissé visszafogott tempómban. Ami azért gyorsabb, mint a legtöbb mezőny végén álló futóé. Mondjuk úgy terveztem, kicsit jobban tartaléklángon tartom magam, de vitt a kezdeti hév és lelkesedés. Azért a frissítést nem felejtettem el, egyik pontnál (vagy kettőnél is - hm, nem emlékszem), vettem vizet meg talán isot is, meg szigorúan magamba diktáltam a sótabit 10 km után. A második kör után, 1:22:46 idővel sikerült célba érnem, ami azért nem annyira rossz, még belefér a 6 perces kilométerekbe. 

Őszi lombok alatt

Hotel Európa - a versenyközpont

Kis nyújtás után gyorsan irány a ruhatár, majd a meleg öltöző, készülni kell a félmaratonra. Minderre van kb. 1 órám. Átizzadt futócucc le, törülközővel átdörzsölés, tiszta futócucc fel, de csak fölülre, alul maradhat minden. Kivéve a cipőt, azt leváltom a jobban párnázottra. Előtte picit hengerezem a talpam, közben meg elmajszolok egy banánt és tönkölybúza szeletet. Rá egy kis iso meg egy kis víz. Még készenlétbe helyezek egy gyümölcspürét, ezt gyorsan le is nyomom, miközben visszaviszem a zsákom a lányokhoz újbóli hatalmas elnézéskérések közepette, mert közben a beltartalom bővült egy befutócsomaggal. Nagyon gyűlik a nép, úgy tűnik, a félmaraton lesz ma a legnépszerűbb szám. Keresem Editéket, de annyi itt az ember, hogy esélytelen megtalálni az ismerősöket. Gyerünk inkább beállni a hosszan kígyózó WC-sorba. Ha kell, ha nem, ezt muszáj megejteni, hogy legalább esély legyen megszabadulni a fölöslegtől. Ami sajnos úgy tűnik, ezúttal nem fog sikerülni. Sebaj, annyira nem is kell, így inkább igyekszem a rajtzóna felé irányulni és gimnasztikázni kicsit. Már dél elmúlt, de még mindig tisztára cidris az idő, ha kicsit abbahagyja az ember, muszáj mozgásban maradni.

Lendületben újra (BSI futófotó)

Aztán elrajtol a félmaraton is, itt se halad fénysebességgel a 6-os rajtzóna, de ezúttal nem is bánom, csak ismételgetem a mantrám, hogy nem sietünk sehová. Meg hogy nem kerget a tatár. Inkább gyönyörködjünk a villák közt, a platánsorban kígyózó tarkabarka futók látványában meg ebben a ködös novemberi hangulatban. "Itt mindig ugyanaz a köd szitál" - éneklem Ákossal, és tényleg, valami hulldogál is néha az égből. De ez most nem zavar, sokkal inkább bosszantó, hogy a hólyagom máris kitérőt indítványoz, pedig még csak az első kilométereket rójuk. Hol van még a 21? És hol van egy WC? Vagy egy bokor, ahova gyorsan ki lehetne ugrani? Ha nem is sürgető az érzés, de borzasztó kellemetlen, ami még ebben a lebutított tempóban is visszavet. Látótérbe kúszik végre az első frissítőpont, ahol vannak mobil WC-k is, de sajna mind foglalt. Sorban állással meg nem kéne az időt húzni, bár most úgyse eredményre megyünk, de akkor is... Futok hát tovább, ki az ismeretlenbe, hiszen ez a kör most hosszabb, mint a 14 km köre. Fene tudja, hol lesz a következő pont. Közben pásztázom a lakóparkok utcáit, hátha akad egy szimpatikus bokor. De lehetetlenség itt elbújni, meg az is lehet, hogy egy ilyen nem túl etikus kitérő egyet jelent a kizárással is. El kellett volna tüzetesen olvasni a versenyszabályzatot végre... Gyerünk hát tovább, vissza lehet még tartani. Aztán a fordító után íme a megváltás: Mobil WC-k, ráadásul több is szabad. Gyorsan beugrom egybe és magamra húzom az ajtót. Időveszteség, de ez most muszáj! 

Itt kanyarodik a mezőny a célegyenesre

Újult erővel, megkönnyebbülve vetem magam bele megint a félmaratoni mezőnybe. Ismét kielőzöm Kocsis Árpit meg még megannyi, hátulról már ismerős futót. Valahogy most jobban is megy az egész, de hamarosan tülköl egy motor, csönget egy bicikli, hogy mindenki balra, jönnek a gyorsak, akik már hamarosan célba is érnek. Én meg még az első körrel se végeztem. De hát ez van... És nagy ügyesen sikerül is jobbra lehúzódnom, holott balra kéne. Miután elment pár gyors futó, gyorsan besorolok balra, de balszerencsémre elég lassúak az előttem haladók, így próbálok előzgetni, hogy most újból erőre kaptam. Közben meg ügyelek arra is, nem jön-e egy gyors lábú bajnok. Sikerül picit behoznom a hátrányból, mire a rajtkapu alá érek, jöhet a második kör. Szerencsére ez már sokkal zökkenőmentesebb az előzőnél, már csak frissíteni állok meg. A Balaton-part megint feldob, de igyekszem nem hajrázni a végén, mint ahogy tanácsolták. Csak bezötyögök a célba és máris célkeresztben a ruhatár és az öltöző. 2:18:21 - eddigi leglassabb (nem terep) versenyen futott félmaratonomon vagyok túl, de jó ez így. A jobb csípőm kissé megint odavan, de majd nyújtok rá, nem a világ vége.

Tulajdonképpen megismétlem a mintegy három órával korábbi szertartást, avval a különbséggel, hogy most itt bent nyújtok, és nadrágot és zoknit is cserélek, de cipőt ezúttal nem. Igyekszem valamennyit megint fogyasztani, de lehetőleg nem túl sokat. Mire elkészülök, máris ideje elkezdeni a bemelegítést és indulni a rajt felé. Előtte még gyorsan megiszom egy kólát, közben beszélgetek kicsit egy futótárssal. És persze a WC nem maradhat ki, most szerencsére minden klappol is.

Mai utolsó szám, hajrá!

Lassan sötétedik, oszlik a nép, a 7 km-es távra nem sokan maradtunk. A DJ csupa jó számot nyomat, a rajtnál nem is a jól ismert, szokásos Brahms Magyar táncok csendül fel, hanem Faithless dübörög. Eszméletlenül felpörget. Ez a rajtra is rányomja a bélyegét, egész hamar sikerül kikerülnöm a sűrűjéből. Itt csak egy kör van, csak 7 km, lehet végre menni, persze csak annyira, amennyire az ember tud, ha már lefutott - mennyit is? - összesen 36 km-t biztosan. Annyit, amennyit még soha egy nap életében. Már égnek a lámpák az utcákon, ez hozzátesz még a hangulathoz. Talán ez volt idén a legszebb BSI-s futópálya. (OK, a Kékes sem volt csúnya, meg az éppen legszebb színekben pompázó Kevély sem pár hete.) Nagyjából sikerül is végig tartani a tempót, még a frissítést is kihagyom, csak megyek előre. A Balaton-parton indítom a véghajrát, most lehet pörgetni a végletekig. (Meg amennyire megy még.) 00:42:02 - hajszálnyival lassabb tempó, mint a 14 km-en, de még 6 percen belül. Megcsináltam! Megvan a maratoni táv! Nyakamba akasztják az érmet, gratulálnak, kezdem elhinni, hogy tényleg megtörtént. Mert egyébként még különösebben fáradtnak se érzem magam, a csípőmön kívül nagyjából minden rendben. 

Így örültem a végén (a maraton tiszteletére Berlin Marathon pólóban indultam - most végre jogosan hordhatom) - BSI futófotó

Megint egy szép érem

Megkapom az utolsó befutócsomagot, aminek tartalmát még éppen sikerül beszuszakolnom az amúgy 60 literes zsákomba. A zsák súlya a kapott itókák által már többszörösére nőtt időközben, alig bírom már felvenni. De még el kell cipelnem a vonatig a motyót. Mindez persze már gyerekjáték a mai nap után!

Legalább van min javítani :-)

Bakony- avagy mesebéli csavargások

Végre szabadságon, irány tehát a Bakony! Már régóta tervbe volt véve, hogy restanciáim hosszú listáját csökkentvén, felkeressem a bakonyi Gyilkos-tónak is titulált Hubertlaki-tavat. És ha már Bakonybél környékén járok, ami azért nem történik meg minden héten, természetesen hozzácsapok még néhány környékbeli látnivalót. Mindezt futótempóban terveztem, mert az elkövetkező hetekben két terepverseny is vár rám, így nem árt célirányosan edzeni se.

Az odajutással könnyű dolgom volt, mert szinte a szomszédban áll meg a volánbusz, ami egyenesen Bakonybélig röpít. Igaz, csak ólomszárnyakon, mintegy 3 óra alatt... De hát legalább útközben lehet ráérősen csodálni a napfényben fürdőző vértesi majd bakonyi tájakat.

Így mire a bakonybéli üdülőnél leugrottam a buszról, kellően ráhangolódtam a napra. Átbaktattam a főút túloldalára, ahonnan a kéktúra és más egyéb túraösvények, köztük az én zöld keresztem indulnak a bakonyi rengeteg irányába. De alighogy nekiindultam a futásnak, jobbra egy kis réten egy mókust pillantottam meg dióval a szájában. A kis állatka egyre csak állt, én meg fontolgattam, hogy lefotózzam-e a nem mindennapos jelenetet. Addig totojáztam, míg a fürge kis rágcsáló éppen némi leírhatatlan és utánozhatatlan mókushang kíséretében meglógott, így csak a hűlt helyét sikerült megörökítenem. Hogy a dióval végül mi lett, azt nem tudni...

Az első egy kilométer nem volt nevezhető haladósnak. Szinte rögtön egy valószínűtlenül fehér, békésen legelésző póniló állta az utamat egy hidacskánál. Talán éppen ő volt a vámszedő. Miközben fotózgattam, egyszer csak megjelent egy pallón a kutyus egy cica kíséretében, mögöttük egy idős néni baktatott. Éppen mint a mesében, így sétálgattak hármasban. Ahogy átkeltem a hídon, én is átléptem a bakonyi meseország ajtaját. Hiszen ezen a napon annyi csodában volt részem, hogy felsorolni is nehéz. 

Meseország kapuőre a fehér póniló

A csodákért persze meg kell küzdeni. Mihelyt elhagytam a kéktúra útvonalát, a meredek zöld kereszt jelzésen kaptattam felfele a Táborhely-hegy oldalába. Futásról még álmodni sem mertem, kidőlt fákat kerülgetve, pihegve ízlelgettem a bakonyi terepet egyelőre. Miközben éppen kifújtam magam, a fák között utat törő napsugarakat szemléltem, ahogy bűvkörükbe vonják az őszi színekre váltó hegyoldalt. Lankásabb lett az emelkedő, így futni kezdtem. Első megállásomat a Széchenyi emlékműnél terveztem, ami miatt ezt a szintesebb utat választottam. Éppen megpillantottam az emlékkövet, mikor a közeli bozótosból egy gímbika markáns bőgése hallatszott. Pár percre megálltam és hallgatóztam, de vagy észlelt az állat és csendben továbbállt, vagy egyszerűen megunta a szerelmi dalt. Így megfelelő hangulatban olvashattam Széchenyi Zsigmond a kövön megörökített hajtóvadászatának emlékét.

Fényjáték a hegyoldalban

Széchenyi Zsigmond emlékköve

Innentől már lejtett a terep, így alkalmam nyílt tesztelni a Hoka cipőm tapadását, először óvatoskodva, majd egyre bátrabban. Az Emil-rétre érve készítettem pár fotót a helyről, mivel ideális cserkésztáborhelynek tűnt. Kár, hogy a műút olyan közel van. Innen a kék kereszt jelzést követve, a Molnár-kút-árkon kapaszkodtam felfele a Hubertlaki-tó irányába. Eddigre már egész szépen hozzászoktam a kaptatókhoz, sikerült mindet megfutni. Egészen addig, míg egy bokor mögött észre nem vettem egy őzsziluettet. Gyorsan megnyomtam a vészféket. Sokáig farkasőzszemet néztem vele, majd, mivel szerettem volna továbbhaladni, természetesen az őz irányába, kénytelen voltam tenni valamit. Az állat még 100 méterre se állt tőlem. Előző nap ellátogattam a Vadászati világkiállításra, ahol az egyik kisfilmben elmondták, hogy az őz felettébb szemfüles és óvatos állat, nagyon nehéz elejteni. Sokszor dicsekednek kezdő vadászok avval, hogy 300-400 méterről lőttek őzet. Holott igazából az számít dicsőségnek, ha 40 méterre sikerül megközelíteni. Nos nekem sikerült... Rikító narancssárga felsőben, fújtatva, trappolva. Nem tudom, hogy őzek, szarvasok mennyire látnak színeket, lehet, hogy ennek nincs is jelentősége. Na de azért a Hokának, ami korántsem egy indián mokasszin,  akkor is van egy félreismerhetetlen hangja, ahogy a talajnak csapódik.

Őz állja az utam a kék kereszten (bocsánat a minőségért, a telefonom csak ezt tudja...)

Szóval lépnem kellett, így megmozdultam. Összesen 3 őz szaladt elő, tehát több is rejtőzködött a közelben. Pár pillanat után el is tűntek a meredek hegyoldalon. Nekem sokkal tovább tartott, míg felküzdöttem magam a sokkal enyhébben emelkedő turistaúton.

Hamarosan oda is értem a tóhoz. Itt terveztem az első hosszabb pihenőt frissítéssel egybekötve. Eddigre már majdnem 10 kilométert megtettem és még dél se volt. Itt találkoztam utam során először emberekkel - először egy házaspárral majd két idősebb hölggyel. Ennél sokkal több turistával az egész nap során nem is futottam össze.

A Hubertlaki-tó, avagy a bakonyi Gyilkos-tó

Megérte a tóért idejönni, sejtelmes látványt nyújtott a belőle kinyúló korhadt facsonkokkal. Bár jóval kisebb erdélyi párjánál, csendes, nyugalmat árasztó környezete valóban kitűnő pihenőhely. Érdekes, hogy a 2002-es Bakony térképem még nem jelzi egyáltalán. A házaspárral elbeszélgettünk arról, hogy a valódi Gyilkos-tó mára már a turistabiznisz áldozata lett, mint megannyi más, látványos turisztikailag egykor vonzó hely. Számomra a legfájóbb itthoni példa a Szalajka-völgy. Nem tudom, hétvégenként mekkora itt a nyüzsgés, de így hétköznap a tó közvetlen környezete abszolút alkalmas a feltöltődésre. El is ücsörögtem itt vagy egy negyed órát. Majd nekiindultam újból a szemközti kaptatón. Első lendületem csak a Hubertus emlékműig tartott, amit közelebbről is szemügyre vettem. 

Innen mindenféle keszekusza jelzetlen erdei utakon terveztem eljutni Móricházáig, érintve a halomsírmezőket és a Városlőd-Franciabánya kisvasút egykori nyomvonalát. Hogy láttam-e a halomsírokat, nem tudom bizonysággal állítani, mindenesetre elfutottam néhány földkupacszerű magaslat mellett, amikre akár rá is lehetett fogni, hogy korabeli temetkezési helyek. Ami sokkal inkább megfogott, az a bükkerdő varázsa. Ahogy az ember kis pontként, az egész részeként halad a hatalmas katedrálisban, az felér egy áhítattal. Ilyenkor mindig azt érzem, ami a világkiállítás mottója is volt: "egy a természettel". Ez az érzés sokkal inkább elfog futás közben, mint túrázásnál, talán a tempó lehet az oka, vagy az egyedüllét, nem tudom. Pont emiatt (is) kedvelem a terepfutás műfaját. A kegyelmi érzést tovább fokozta, hogy előbb egy újabb őzet figyeltem percekig, majd nem sokkal később egy négy fős szarvasrudlit is. Ami tulajdonképpen nem nagyon zavartatta magát, csak ácsorgott egy bokor körül. Ha végül nem mozdulok, lehet, hogy még most is egymást nézzük megint mintegy 50-100 méterről. Egyedül azt sajnáltam, hogy futáshoz sosem viszem magammal a Canont, így be kellett érnem a telefonos fotózás gyatra lehetőségével.

Halomsírok vagy egyszerű buckák?

Öreg fa, amit a térkép is jelöl

Keresd az őzet!

Hol bújtak el a szarvasok?

Móricháza után még egy darabig egy jelzetlen murvás utat követtem, majd a piros négyzet emelkedőjére váltottam, ami beletorkollott a zöld keresztbe, amin idefelé is közlekedtem. Áldottam eszem, hogy narancssárga felsőt vettem, mert nem is olyan messziről eszeveszett durrogás hallatszott. Csak reménykedni tudtam, hogy az előbb látott állatok élve megússzák a mai napot. Ahogy a bokatörő lejtőn csapattam lefelé, éppen egy nagy hátizsákos fickó küzdött felfelé terepszínű cuccban. Reméltem, hogy ő is megússza.

Egy darabig a kék aszfaltján kaptattam felfelé meg-megtörő lendülettel. Nagyon vártam már, hogy lekanyarodhassak a falu felé vezető jelzetlen ösvényre, ami szép, panorámás rétek mentén ereszkedett. Útközben az egyik közeli mezőn egy egerésző rókát vettem észre. Ő engem nem, így megint percekig nézhettem. Sajnos használható fotót nem nagyon sikerült készítenem. A rét annyira szép volt, hogy leültem néhány percre. Majd az apátság érintésével futottam a Szentkút irányába. Mióta vagy 15 éve utoljára itt jártam, sokat szépült a környék. Parkoló, illemhely épült és rengeteg az információs tábla segíti a turisták tájékozódását. Most nem foglalkoztam velük, hanem egy kisebb szentkúti pihenő után továbbiramodtam a Hegyeskő felé, ahol nemrég egy táborhelyre bukkantam az egyik online térképen. Gondoltam, akkor már egy kalap alatt ezt is megszemlélem. Mivel azonban a buszig még bőven volt időm, úgy gondoltam, picit még tovább kalandozom a piros négyzeten a Fehér-kő-árokban. Sajnos a sziklákat takarta a növényzet, így ezekből semmit se láttam. Egy vadregényes patakátkelés után úgy éreztem, hogy egyre jobban fáradok, így olyan messzire már nem kéne elfutni. Jobbra, egy dombhát irányába kínálkozott néhány ösvény, amit a GPS nem jelölt, végül egyen felkapaszkodtam. Utam során ez volt a második szakasz, ahol nem futottam. Annyira nem is bántam, mert az utat jobbról is, balról is őszi kikericsek szegélyezték. 

Már majdnem felértem a dombra (vagyis arra, amit annak véltem), mikor balra egy újabb, tovább emelkedő út kínálkozott. Akkor ezen végre át tudok bukni a túloldalra. A bibi csak annyi volt, hogy az úton egy hatalmas gímbika várt engem. Azért nekirontani és halálra rémíteni talán mégse kéne, így megint szépen várakoztam. Ő rettenetesen élvezte a fotómodellkedést - egyedül az a kár, hogy nagyon használható képet képtelen voltam készíteni a telefonnal. De azért rendületlenül próbálkoztam. Ismét én untam meg a várakozást. Amint kiléptem, a bika nekiiramodott, a bozótból a párja, vagy éppen háreme egyik tagja is csatlakozott hozzá.

Modell bika

Itt már menekülőben

A domb túloldalán legelők vártak, újabb egerésző rókával, viszont a GPS által jelölt út nem annyira létezett. Néhány villanypásztoron átmásztam, hogy az útnak gondolt csapáson haladhassak. Bár bevallom, sokkal jobban élveztem a lejtős legelőn való lerobogást, körülöttem a Bakony látványával. Reménykedtem, hogy a tanyák közelében látok majd pinto lovakat, elvégre az egyik tanyát Pinto tanyának hívják, és úgy 15 éve valóban voltak itt ilyen paripák, amiket a gyerekekkel meg is néztünk. De most csak sima mezei barna lovakat láttam és jutalmul vagy ébresztőül kaptam egy kis elektrosokkot is, miután kicsit elővigyázatlanul másztam át egy elektromos kerítésen. Mondanom se kell, ezek után közel 6 perces kilométereket futottam. Persze ebben sokat segített a szőlőcukor is, amit bekaptam. A vasárnapi 30 km-es versenyen is tapasztaltam, hogy eszméletlen jó hatással van rám, és ez most is beigazolódott. Még egy újabb megállóm volt egy bivalyos és lovas tanyánál, ahol meg is etettem a pacikat, illetve egy útkanyarnál, ahol újabb rókafotókat volt alkalmam készíteni, aztán meg sem álltam a Szentkútig. Víz reményében elmentem újból a forrásig, de sajnos tapasztalnom kellett, hogy a hely nem alkalmas vízvételezésre. (Lehet, hogy Márk 15 évvel ezelőtti módszere, mikor is arccal belebukott a szentkúti tóba, célravezetőbb lett volna.) Akkor nem bírtam szusszal az apátságig se, pedig nem is én cipeltem Márkot, most viszont simán lefutok jó 25 km-t is terepen 600 méternél is több szinttel. Azért jó ez az érzés, hogy 40 felett is van fejlődés. Visszafelé azért elolvasgattam az információs táblákat, hiszen mint írtam, nem minden hétvégén járok erre és még a buszra is jócskán kellett várni. Szóval futás ide vagy oda, nem tartottam időpazarlásnak. 

Bivalyok

És sokkal barátkozóbb lovak

A kanyarban megint egy róka koma leselkedik

Néhány kép a Szentkútról

Az olvasottak közül leginkább egy állatos történet érintett meg, talán éppen amiatt, hogy ma az állatok ilyen csodálatos módon közel engedtek magukhoz. Ez pedig a következő: Szent Gellért Bakonybélben remetéskedett. Történt egyszer, hogy miközben kunyhója előtt elmélkedett, egy szarvastehén jött oda borjával és mindkettő melléje telepedett a földre. Egyszer csak egy szarvasbika bukkant elő hirtelen a bozótból, egy farkas elől menekülve. A tehén utánafutott, otthagyva borját a remete mellett. Ezután a borjú nem tágított mellőle. Egy másik alkalommal Gellért az ajtaja előtt egy ott fekvő sebesült farkast talált. Befogadta és meggyógyította. Ezentúl a farkas és a szarvasborjú is együtt élt vele békességben, sose bántották egymást. Legenda vagy valóság - mindenesetre szép, szívet melengető történet.

Szent Gellért és a szarvasborjú

Miután végeztem a mai penzummal, mentem még egy kört a falu központjában kávézó vagy kisbolt után kutatva. Végül a legszimpatikusabb apátsági boltban kötöttem ki, ahol egy latte és egy mogyorós süti lett a jutalmam. Mellé még jól be is vásároltam mindenféle apátsági gyógyteákból, sörökből és szappanokból. A buszig még volt még mindig egy kevéske idő, így felsétáltam a csillagvizsgálóhoz és a temetőhöz is. Majd a busz lassan hazapöfögött velem ebből a bakonyi meséből.

Ha valakit érdekel a Strava link, szívesen berakom ide: 

A vicc, hogy helyezett lettem pár szegmensben is, pedig nem is tudtam róluk, sőt nem is igyekeztem különösen. (Legalább nem stresszeltem magam velük :-) )