Narancssárga szamár a ködben

 

29,3 km - ízlelgetve a távot lehet kevés vagy sok, attól függően, autóval, biciklivel, futva, gyalogosan vagy netán lóháton teszi meg az ember. Vagy hogy legyen némi köze az írásnak a címhez, szamárháton. Hogy milyen kihívást jelent, függ pillanatnyi kedvtől, fizikai és lelkiállapottól vagy attól is, hogy egy ultrafutó vagy egy kezdő műkedvelő fejében születik meg a zseniális gondolat: ha már ott van a Velencei-tó, akkor körbe kell futni. A mainstream irányzat inkább körbebiciklizni szokta, de mifelénk szoktak furcsa dolgokat is kiötleni, így hát nekem körbe kellett futni. Ha már körbebiciklizni eddig nem sikerült, csak majdnem. Meg ha már amúgy is futok. Meg csakazértis.

Szilveszterkor lett volna egy verseny, egy olyan tókörbefutós, arra beneveztem volna, ha lehetett volna, de nem lehetett. Aztán szembejött a Geogo és ott egy tókör pálya is többek között. Elég hamar felkerült a futócipőlistára. Már csak a megfelelő időpontot kellett kitűzni. Hogy milyen is az? Például először is nem fagy kockára az ember, ha kicsit belassul, vagy éppen megállni kényszerül, és főképp nem kell lila és merev virsliujjakkal matatni a telefonon útközben, tájékozódáskor vagy pontérintéskor. Azonban annyira még nincs jó idő, hogy egy komplett biciklis hadtest támadja meg a Don-kanyart Velencei-tavat. Tehát ne legyen az ember útakadály és őt se akadályozzák lehetőleg. Más egyéb kívánalmam tulajdonképpen nem is volt.

A felkészüléssel nagyjából rendben voltam, az utóbbi hónapokban bőven futottam annyit aszfalton, terepen, emelkedőn, lejtőn, mindenféle időjárási viszonyok közt, változatos távokon és tempókban, hogy a távnak már nem szabadott gondot okoznia. 

A frissítést se gondoltam túl, egy töltetnyi ivótasakos víz nekem ilyen távon bőven elég, mellé még bedobtam pár proteinszeletet a hátizsákba, hogy majd útközben szépen ne egyem meg őket, viszont zörgésük vigyen egy kis színt a tó körüli monotonitásba. Mert ennyire már ismerem magam... 

A tájékozódás marha egyszerű: tulajdonképpen végig a bringaút nyomvonalán fut az ember. Ez olykor part menti sétány, olykor járda, olykor aszfaltút, egy viszonylag hosszú szakaszon pedig kis forgalmú országút. Emiatt mindenféleképpen valami láthatósági ruhadarabot is érdemes vinni, ami nálam a Humanaban túrt rikító narancssárga Saucony futófelsőm lett a neonzöld kompressziós harisnyámmal egyetemben. Menőnek menő, kicsit elhasznált, kényelmes darab, de azért valószínűleg nem én voltam mégse a legfeltűnőbb futó azon a szombaton a környéken. Hanem a srác az úszógumival, akiről sajnos nem készült fénykép. 

Lehetne ilyen időben futni... (Velencei-tó 10 km)

Előtanulmányokat is folytattam, munka előtt, hajnalban nem voltam rest elvonatozni Velencére, hogy lefussam az 5 km-es, majd a 10 km-es Geogo távokat is a tó mentén.

Meg ilyenben... (Velencei-tó 5 km)

A cipőválasztás sem okozott nagy problémát, az új évvel kb. az összes régi futócsukámat nyugdíjaztam, a kicsit újabbak és a vadonatújak előrébb léptek a sorban. Aszfaltosból így jelenleg csak kettőt koptatok, és közülük az Asics Jolt 2 nőtt jobban a szívemhez, így hát rá esett a választás.

Február harmadik hétvégéjére csodás, tavaszias időt jósoltak: napsütés, meleg, Hawaii - tehát itt az ideje a tó körüli fiesztának. Petinek mondtam is, hogy akkor szombaton megyünk, készüljön a tófuvarra. Az utóbbi időben ő is belelendült a futásba, így hát persze egy darabon el is akart kísérni. Annál jobb. Nyilván ez nem fogja megdobni a végeredményt, viszont majd szépen emlékeztet arra, hogy ne szaladjon el velem a ló (azaz a címbéli csacsi) már az elején, meg közben se. Mert a cél most csak a túlélés, semmi több. Sose futottam egyben, folyamatosan ekkora távot, meg valószínű, hogy szakaszokban se mondjuk egy Páloson. Ha nagyképű szeretnék lenni, azt mondanám, hogy ez most egy lépés a maraton felé. Ha még nagyképűbb, akkor azt, hogy az ultrák felé. Ha a realitás talaján maradunk, akkor mindössze annyi, hogy megfutom a (közel) 30 km-t (remélhetőleg) kellő felkészülés után. Aztán majd jön a többi, ha jön, ha jönnie kell. Ha meg nem, akkor szép volt, jó volt, ennyit hoztam ki belőle. Ha nekem szegezik a kezdő kérdést, hogy mi a véleményem a távról, a következőt nyilatkoznám: gyalog vagy biciklivel nem kihívás, futva viszont egy fekete ló (szamár). Remélhetőleg nem a ködben.

Ez utóbbin görcsöltem a köröm hajnala óta, egyre csak nézegetve az Időkép oldalát. Ott meg csak folyton áltattak, hogy majd kisüt a nap. Először 9 órakor, majd már csak 11-kor, aztán már csak valamikor délután. A borús időhöz egyfajta nyirkos hideg is járt bónuszként, így amikor végre összepakoltunk és felkerekedtünk, még vissza kellett menni extra ruhákért. Mivel az aláöltözetben és pólóban (merészebb álmaimban csak pólóban) futok a Velencei-tó körül nem fog összejönni. Biztos, ami biztos még egy kesztyűt is betettem - és jól tettem.

Már csak a pálmafák hiányoznak...

Velencére érve másodszorra meg is találtuk a parkolót, ahonnan indul a móka. Némi bemelegítés után neki is duráltuk magunkat. Az első 1 km volt úgymond az egyik legküzdelmesebb szakasz - próbáljon úgy futni az ember, hogy lépten-nyomon megcsapja orrát valami ínycsiklandó finomság (kürtöskalács, csevap, gyros, miegyéb) illata, miközben folyton a bringaúton őgyelgő népeket kell kerülgetni. Vírus ide vagy oda, itt teljesen népünnepély hangulat volt, pont ide szabadult ki a sok városi élvezni a maszknélküliséget. Köztük persze mi is... Az állomás környékétől már jobb a helyzet, nagyjából 5-10 percenként jön néhány biciklis, még ritkábban futó vagy gyalogos. Mindenki előzékeny, udvarias, barátságos a többi sportbarát irányába, így nincs is evvel gond. Ráadásul Peti viszonylag kezdőként most szembesül először avval, hogy egy barátságos gesztus a másik futó felé mennyire meg tudja dobni az embert mentálisan. Egészen a gárdonyi sárga hídig futunk együtt, így sorra maradnak el az állomások: Velence, Velence-fürdő, majd Gárdony is. Mondom is Petinek, hogy még vissza is kell futnia ugyanazt, amit idefelé megtett - bár nyilván ellenőrizni nem fogom, hogy valóban fut-e. Azt kell mondanom, rövid idő alatt nagyot fejlődött, így mire visszaér, neki is akkora táv lesz a lábában, ami rekord számára. Egy bő tízes. Remekül tartja a visszafogottnak szánt tempómat is. Miután elbúcsúzunk némi fényképezkedés után, ezt a tempót próbálom rekonstruálni. 

Búcsú a sárga hídnál

Visz a lábam meg a fejemben zsongó szintipop szám lendülete, nem kell nekem füles, egész úton elkísér a dallam, ha már így a fülembe ette magát. Sorra maradnak el a szebb napokat látott parti szocreál hangulatú üdülőházak, egyik-másik ebben a ködben még egy urbex blogban is nagy sikerrel debütálhatna. Még szürreálisabbak az üresen kongó, ámde vidám képekkel, feliratokkal ellátott fagyis bódék, lángososok, strandépületek, melyek között csak néhány kósza (katasztrófa)turista sétál - mondjuk pont ilyen lehet egy atomtámadás után. A legkevésbé értelmezhető felirat számomra a Kincskeresés volt az egész tó körül. Elképzelem, ahogy valaki a tóban kincsek után kutatva hosszú percek után kitörő örömmel kihalász egy törött napszemüveget vagy egy félig rozsdás órát... vagy Pistikének még a 80-as évek derekán elveszett búvárpipáját. Közben már Agárdon járok, sőt nem is, már Dinnyésen, bár addigra szinte minden part menti objektumot magam mögött hagytam, már csak a nádasok kísérnek.

Hamarosan jön az első ellenőrzőpont, a Kanyar büfé. Pár pillanatra eltűnődöm, hogy akarjak-e valamit elcsócsálni, de mivel különösebben éhes se vagyok, meg vannak páran bent, így inkább futok tovább Pákozd felé, immár a műúton. Szerencsére forgalom alig van, annak is a fele része bringás vagy futó. Akkora a köd, hogy csak nehezen bontakozik ki a távolban, hova, merre is haladok. Mindig reményt ad, ha megnézem, mennyi a távolság a következő pontig: az most nem több 5 km-nél, ami jócskán teljesíthető, még ha előtte lesz is egy emelkedő. Egy akkora, amit több éve a másik, meredekebb oldalról már megfutottam spontán ötlettől vezérelve túraszandálban. Szóval valószínűleg most is meg tudom csinálni.

Vajon merre lehet Pákozd???

Miután lekanyarodom a főútról, valahogy elfogyok, sokkal alacsonyabb tempóra kell kapcsolnom. Végigdöcögök ezen az utcán, majd mire kiérek megint a főútra, a lendületet is visszakapom. Különösebb fáradságot most még nem érzek, nagyjából minden rendben a futóművekkel is. Bár némi aggodalomra ad okot a mentális frissességgel kapcsolatban, hogy megpillantva egy kertitörpeárus út menti giccslerekatát, az a kósza gondolatom támad, hogy hónom alá kéne csapni egy kisebb díszpéldányt és azzal kéne továbbfutni. Van aki úszógumival, van aki egy műanyag Bambira hajazó, őz-szarvas nász gyümölcsével teljesít. De aztán elvisznek a lábaim a képzeletbeli tetthelyről tova, el, a falun túlra, fel a csata dombjára. 

Ködbe vesző emlékmű

Ez az a hely, ahol én is küzdelmes csatát vívok egy nem is annyira karcsú úrral, aki folytonosan telefonját bámulva, gyalog, de mégis valami bámulatos tempóban halad előre a bicikliúton. Hogy alig tudom megelőzni. Aztán meg előnyt szerezni. Már lekanyarodok a következő műútra, de ő még mindig látótávolságon belül van. Jön az emelkedő, gondolom szerzek némi előnyt. Visszanézek, még mindig ott van pár száz méterre. Aztán az arborétumtól lefelé visz az út, mikor, ha most nem. Versenytempóra kapcsolva robogok lefelé, így mire sík terepre érek, már híre-hamva sincs az emberünknek.

Mostanra jutottam odáig, hogy kezdem megunni a futást. Ami amúgy tényleg egy rettentő unalmas dolog. Amit fel lehet azonban dobni olyan dolgokkal, hogy például látványos tájakon fut az ember, mint most. Haha, hát persze! Szürke ködben elolvadó fasorokon keresztül, partszakaszokon, ahol az ólomszínű víz egybeolvad az ég szürkeségével, álmos, kedvetlen falvakon át, ködből álomszerűen előderengő emlékművek mellett, de leginkább csak benne magában a végtelen szürkeségben. Ennél nagyobb szamárságot nem is lehetne csinálni. 

Ismerős partokon

A telefonom szerencsére megint azt mutatja, hogy kb. 5 km van még hátra. Most már egészen a végéig. Először történik, hogy elhagy egy futó, de ezt egy csöppet se bánom, legalább egy kis színt visz az előttem kitárulkozó dögunalomba. Sokáig azonban ezt se élvezhetem, mert a pasas Velence határában visszafordul. Innen azonban már legalább lesz tényleg valami látnivaló a házak között. Fogynak a kilométerek, de már nagyon szeretném, hogy vége legyen, a tempót is egy ideje lejjebb vettem. Érzem már a megtett kilométerek ólomsúlyát. Egyre ismerősebb partszakaszok köszönnek rám, már a régi strandon kanyargok, ahova sokáig jártunk szüleimmel tinédzser majd egyetemista koromban. Hamarosan megérkezem a célba és lenyomhatom a teljesítést igazoló utolsó pont virtuális gombját. 

3 óra 17 perc. Megcsináltam! Legalább elmondhatom, hogy most a fotózás nem ment az idő rovására. Bár magamon végignézve a maratont még nem nagyon érzem reálisnak. Még 12-13 km-nek lehet, hogy sírás lenne a vége. Félig botorkálva, félig futva eljutok a közelben parkoló autóig, ahol Peti már halálra unta magát az eltelt 2-3 órában. A nyújtás persze nem maradhat el, így sajnos szaporítom még az eddig is bizonyára hosszú perceket. Szegény eléggé oda van, így lemondok a szemeim előtt lebegő pljeskavicáról is, aminek idáig kísértett az illata. Beérem az eddig meg nem evett zabszeletemmel, amit a hazaúton majszolok el egyfajta makacs narancssárga szamárként a ködben. Mert az még mindig nem oszlott fel...

És ha feloszlik...

Ugye mennyivel látványosabb így?