Köd előttem, köd utánam - avagy last minute szurdoktúra a Bakonyban

 Mostanában totálisan döntésképtelen vagyok, főleg avval kapcsolatban, hogy mikor, hol és merre túrázzak. De az is lehetséges, hogy egy bizonyos szint után az ember már annyira profi (vagy szeretne az lenni), hogy van 4-5, szinte kész túraterve, és csak be kell ezeket élesíteni az adott pillanatban. Főleg, hogy a sok futkározás miatt a túrázás mostanában a általában a rövidebbet húzta, így volt ideje összegyűlni az ötleteknek. Szerencsés egybeesés, hogy a szintén felgyülemlett szabikat ilyenkor már illik fogyasztani, így idő is szakad a tervek megvalósítására, ráadásul még a visszafojtott túrakedv is túlteng bennem.

Repülő darvak zajos csapata

Szóval tervezgettem, hogy jól elkalandozom, meg sem állok a jó messzi Bükkszenterzsébetig, hogy ott megnézzem Magyarország legnagyobb sziklafalát meg még néhány más érdekességet. Pár éve beszereztem az összes fellelhető Óbükk térképet, de ó jaj, a kiszemelt rész egyiken se szerepelt. Pedig ez is Óbükk a javából. Kiderült, hogy csak és kizárólag ez a szeletkéje a térségnek a Szarvas féle Bükk térképen érhető el. Kedden terveztem indulni, hétfőn meg még ezt a térképet hajkurásztam – szerencsére sikeresen. Aztán jött a feketeleves: megnéztem az időjárás-előrejelzést. Márpedig az sok jót nem ígért erre a térségre: nyirkos köd egész nap, ráadásul hideg is. Felöltözni fel lehet megfelelően, de ha már az ember elbuszozik jó 4 órát az életéből egy ilyen látványosságért, akkor jó is lenne látni azt, nem csak silabizálgatni a ködfátyol mögött. Viszont mivel a nyugati országrészre jó eséllyel napos időt ígértek, mint nyuszit a cilinderből, gyorsan előhúztam a B tervet: a jól bevált Bakonybélt. Busz a szomszédból, látványos táj, sok érdekesség, amit kicsit ugyan ellensúlyoz a mintegy 6 órás buszozás oda-vissza. De legalább az is élvezetes a tájat szemlélve. 

 Másnap a hajnali buszon hiába is próbáltam szemlélni a tájat, mert a sűrű köd miatt nem sok minden látszott, csak felkelés közben tett a napocska némi erőtlen próbálkozást a felhőn való áttörésre. Kezdeti sikertelen igyekezetét megunva aztán fel is adta. Elég reménytelennek tűnt a helyzet. De akár ködben is lehet jót túrázni, meg hangulatos képeket készíteni, nemde? Főleg, hogy az itteni látnivalókhoz nem feltétlen kell ragyogó napsütés.

A dombon legelésző tehenek

Már Bakonycsernye után járt a busz, mikor úgy tűnt, vékonyodik a ködréteg és mintha egyre jobban átszűrődne a napsütés. Hamarosan már csak ködfoszlányok lebegtek a mezők fölött, melyekből itt-ott kibukkantak a dombok és a házak. Jó lett volna fényképen elkapni ezt a egyedi hangulatú stádiumot, de mire Pénzesgyőrben lekászálódtam a buszról, ködnek már nyoma se volt sehol, maradt a ragyogó idő.

Rés a kerítés alatt

Mivel az utam egy erős kaptatóval indult. máris lekívánkoztak a rétegek rólam, pedig készültem párral. Igazából egy póló elég lett volna, de sajnos a legvékonyabb ruhadarabom egy magas nyakú aláöltözet volt, evvel kellett beérnem. Látványban nem volt hiány, ahogy kifelé kapaszkodtam a zöld kereszt jelzésen a falu Kőrisgyőr nevű szegletében. Tornácos házak, legelésző lovak, útszéli kereszt. A kaptatón egy hölgy küzdött felfelé két jókora csomaggal, meg-meg állva. Mikor utolértem, felajánlottam segítségem, de visszautasításra találtam. Azért beszédbe elegyedtünk. Még kb. kétszer próbálkoztam a csomagok miatt, mert azért ketten csak gyorsabban és könnyebben haladtunk volna velük egyetemben, de hát ha nem, akkor nem. Mindenesetre elmeséltem, hogy merre tervezek menni és kiderült, hogy a Kőszoros nevű szurdokot még a helybeliek se ismerik – vagy legalább is ez a hölgy biztos nem. Viszont megtudtam, hogy a környéken minden le van kerítve. Bár ugyan már korábban is olvastam a megszaporodó kerítésekről, azt azonban nem gondoltam volna, hogy a térképen kiszemelt utamra esély se lesz bejutni. Mentem csak egyenesen a jelzésen a Hudi tanya irányába, gondoltam, előbb utóbb csak lesz alkalmam valahogy bejutni a kerítés túloldalán kínálkozó idilli mezőre és a célom felé hamarosan lekanyarodó útra. Mert a kerítés ellenére az ott volt... 

Az idilli rét, ahol az utam indult a szurdok felé egy kerítésmászás után

Kb. az utolsó letérési lehetőségnél megláttam, hogy a kerítés és a talaj közt van egy hézag egy helyen, amin kis ügyességgel át is férhetek. Magánbirtok ide-vagy oda, a szurdok nem várhat, laposkúszásban átmásztam a kerítés alatt, magam után rángatva a hátizsákom és az egyéb holmijaim. Ezzel tehát megvolnánk, haladhatunk is egyenesen, a kitaposott úton a szurdok felé. Sajnos az örömöm nem sokáig tartott, az erdő sarkán túlhaladva feltűnt, hogy az út egyenesen egy külön elkerített szarvasmarhatartó telephez tart. A kerítés túloldalán meg máris figyelmes lett rám egy négylábú, és felém tart. Remélhettem csak, hogy szándékai barátiak... (Eszembe is jutott a cserháti területőrző tehén.) Szerencsére sikerült gyorsan tovaosonnom a telep mentén a közeli erdő irányába, ahol nem kis meglepetésemre újabb kerítés állta az utamat. Előtte nehezítésként még egy kisebb mocsaras terület is feketéllett. A marhatámadást sikerült kibekkelni, a bakancs megmerítését sajnos nem – máris zubogott be az egyik tetején a sötét lé. Szerencsére viszonylag gyorsan kilábaltam innen, folytathattam az újabb alkalmas hely keresését a kerítésen való átjutáshoz. A legrosszabb verzió az volt, hogy visszamegyek oda, ahonnan jöttem. Végül akkora mázlim volt, hogy megint megláttam egy hézagot, valamivel persze kisebbet, mint az előző. Éppen akkora volt, hogy azon még át tudtam préselni magamat. A hátizsákom ma kicsit bucibbra sikeredett nálam, így az nehezebb falatnak bizonyult, de azt is sikeresen áttuszkoltam a lyukon. 

Hevenyészett, ki tudja mikor kifestett tanösvény vezet végig a szurdokon

Rendben, akkor most bent vagyok az erdőben, jó ég tudja, lesz-e erre út, vagy újabb kerítés vagy sűrű bozótos állja majd az utam. De egyelőre legalább szabad a pálya ahhoz, hogy iránymenetben megközelítsem a szurdokot. Nemsokára próbálkozásomhoz jobbról egy út is kínálkozott, így máris könnyebb volt a haladás. Hamarosan újabb kerítéshez értem, az út egy ága bement két lekerített terület közé, a másik, kevésbé markáns nyom a kerítés mentén haladt tovább. Nekem persze az egyértelmű tetszett, de egy kanyar után akkora kerítéslabirintus tárult a szemem elé, hogy feladtam az ebbe az irányba való próbálkozást. A térképet megnézve is úgy tűnt, hogy a kerítés menti út lesz a helyes. Követtem tehát a kerítést és a patakmedret, melynek előbb-utóbb a Kőszorosba (más néven Kőszoros-völgy, Öreg-folyás szurdoka vagy Öred-Séd szurdoka) kell torkollnia. Korábban ez a patak állandó vízhozammal bírt, mostanra már csak időszakos vízfolyás. Fentről a dombról legelésző vagy éppen mélázó tehenek szemlélték próbálkozásomat. Egyszer csak kezdett vadabbá válni a szemközti hegyoldal és feltűnt egy kopott kék T jelzés az egyik fán. Én azon nyomban orra is buktam első örömömben egy kiálló gyökérben vagy kődarabban. Sikerült ráesnem arra a térdemre, amit az előző vasárnapi terepfutóversenyen elég csúnyán megütöttem. Egy darabig kétséges volt, hogy fel tudok-e állni. Ha itt maradok ennek a félreeső, majdnem, hogy ismeretlen szurdoknak a minden emberi létesítménytől távol eső felén, kerítésektől körülvéve, senki sem talál meg, maximum a messzi teheneknek próbálhatok átkiabálni. De szerencsére, bár fájdalmasan, sikerült továbbindulnom. Az első nehéz lépések után kezdett bejáratódni a gépezet, de most már duplán kellett figyelnem a nem könnyű terepen. Itt-ott feltűnt egy-egy nem éppen friss jelzés, és hogy a gyanútlan túrázót jól megtévessze, néha a kerítés túloldalán is volt egy-egy. El is gondolkoztam, hogy akkor most újabb mászás jön? Na azt nem! Aztán feltűnt ezen az oldalon is a tanösvény jel és a kékhez hamarosan piros jelzés is társult. Ismertető tábla azonban egy sem volt, csak néhol számok (talán valami vezetőfüzet van hozzá vagy online QR-kódok – bár erre utaló jeleket nem láttam), ennek köszönhetően felkészületlenül lemaradtam az olyan attrakciókról, mint a szurdok hasadékbarlangja vagy a pihenőhely az elágazásnál. (Ha egyáltalán volt, olyannyira gondozatlannak tűnt ez a tanösvény.) Útközben azon töprengtem, hogy vajon járhattam-e már itt. 

Mert jó esély van rá, hogy pont ide tévedtünk be 2002/2003 szilveszterén, mikor még ifjú voltam és bohó, és képes voltam erdei szilveszteri bulikat szervezni. Már az odaút sem volt zökkenőmentes, mert a környékbeli gazdák elkerítőszenvedélye már akkoriban kezdett kibontakozni és úton-útfélen villanypásztorokba botlottunk. Emiatt kerülnünk kellett, aztán a jelzést is elvesztettük, ami egyébként sem volt nagy kunszt, lévén, hogy elég gyatrák voltak a felfestések, és még bőven a digitális korszak előtt voltunk – azaz papírtérképpel próbálkoztunk eljutni szállásunkra, a Ráktanyára, felszerelkezve jó nagy hátizsákokkal, pluszban hálózsákokat tartalmazó nejlonzacskókkal és egyéb hasznos dolgokkal. Helyismeretünk nulla volt, így aztán hamarosan egy mély és felettébb csúszós árokban kötött ki díszes társaságunk, ahol jelzések már nem voltak, de cserébe volt jó sok sár, minek köszönhetően mire nejlonzacskóstól, mindenestül kivergődtünk innen, pont úgy néztünk ki, mint a dagonyafürdőt vett vadmalacok. És még csak éppen elkezdődött a buli... Elképzelhető, hogy mire néhány nap múlva hazaindultunk, a Volán sofőrjei húzták ám a szájukat, mikor fel akartunk szállni a buszra. Voltak még különös történések, például a Ráktanya és Pénzesgyőr között megtett 25 km, némi kutya- és libatámadással fűszerezve, elhagyott mobiltelefon keresése a sötétben, valamelyest kapatos állapotban (nem lett meg, szóval lehet, hogy még ott figyel Pénzesgyőr határában), elveszett sütemények, melyek utolsó nap kerültek meg a pocsolyákba fagyva, vagy az elhagyott ezresek, amik aztán a nadrágom bélésének legaljából kerültek elő mosás után, és még sorolhatnám.

A nosztalgiázásra nem sok idő maradt, mert koncentrálnom kellett az egyre fifikásabb terepre. Meg is állapítottam, hogy már bakancsban talán nem is tudok közlekedni. Bár pont ez volt a hely, ahol nagyon örülhettem, hogy masszív bakancsban jöttem, hiszen nem csak bokatörő részek voltak, hanem olyanok is, ahol a kövek közt megbújt néhány trükkös pocsolya. 

Sziklatorony bukkan elő a semmiből szinte

A szurdok leglátványosabb része

Egy elágazásnál gondolkodóba estem, hogy akkor most kanyarodjak balra, vagy haladjak az árok egyenes részében, de a GPS egyértelműen a lekanyarodó ágba invitált. Érdekes módon az online térképek jeleztek eligazító táblákat, de ezeket én nem láttam (lehet, hogy csak nem figyeltem eléggé...) Az egyenes ág lehetett, ahol mi anno kivergődtünk az árokrendszerből pont valahol a Ráktanyánál. Már nem emlékszem, ott volt-e valami látnivaló, de a lekanyarodó ág egyre vadregényesebb és izgalmasabb lett. Néhány fatörzsön kellett átmászni, majd egyre impozánsabb sziklaalakzatok szegélyezték az utat. Egy újabb kanyar után egy jókora sziklatorony magasodott fölém. Ahogy továbbhaladtam, akadt még néhány nagyobb kődarab, aztán szépen lassan kezdett lecsengeni a táj szurdokszerűsége. Az ösvény vonalvezetése nem lett egyértelműbb – bár eddig az árok azért kijelölte a haladás irányát. Most azonban, hogy a csapás (ha volt egyáltalán ilyen) kikapaszkodott belőle, nagyon figyelnem kellett, és a telefonomat is segítségül kellett hívnom. Szerencsére elértem egy szélesebb szekérutat és innen már nem volt gond a tájékozódással. Hamarosan meg is pillantottam egy házikót, az úgynevezett Némettanya épületét. Közeledve hozzá bele is torkollott az utam a piros jelzésbe. A tetszetős réten egy terepjárón és egy drónozó srácon kívül senki se volt. Fontolgattam, hogy haladjak-e tovább a piroson vagy kanyarodjak le a balra tartó útra, végül is az utóbbi mellett döntöttem. A Középső-Hajag irányába szerettem volna eljutni és ott megnézni pár olyan attrakciót mint a volt szovjet katonai bázis, a lezuhant szovjet és magyar gép emlékműve, aztán még a hegyi tanyák közül legalább az Augusztin-tanyához el szerettem volna zarándokolni.

A szurdok arcai

Érdekes ennek a tanyavilágnak a története. Azt gondolná az ember, hogy tanyák leginkább az Alföldön fordulnak elő, de Magyarországon léteznek nem síkvidéki tanyák is. (Például Pannonhalma környékén is találkoztam ilyen településrendszerrel). Az itteni tanyarendszer kialakulásának történelmi okai vannak, a szentgáli határhoz tartoznak ugyanis. Szentgált pedig már az Árpád-korban is vadászok lakták és elrendeltetett, hogy 40000 holdnyi területen vadásszanak, valamint lássák el az uralkodói udvart vadhússal, szőrmével, bőrökkel. Cserébe részleges nemesi jogokat kaptak. Ezen a területen a 18. század végén tanyarendszer kezdett kialakulni, mivel a nagy távolság miatt nehéz volt megművelni a földeket. Egészen az ötvenes évekig gazdálkodtak a tanyabirtokosok mintegy 128 tanyán. Ezután államosították a tanyákat és a legtöbb család visszaköltözött a faluba. Sajnálatos módon ezzel a legtöbb tanya pusztulásnak is indult, de szerencsére pár hírmondó még akadt. Például jelenleg a Ráktanya kulcsosházként és az Augusztintanya kulcsosházként működik (a tanyák a tulajdonos családneve után kapták a nevüket). Vannak más lakott tanyák is, van ahol gazdálkodnak is (pl. Gyenespusztán).

Némettanya

Sajnos a kiszemelt út nem megfelelő irányba fordult, viszont lejjebb láttam egy másik erdészeti utat, ahol fakitermelés zajlott a nyomokból ítélve, így visszamentem ide és ezen próbálkoztam. Miután az út felkapaszkodott a közeli domboldalra, el is vesztettem a nyomot. Mérgelődtem is magamban, hogy emiatt kár volt letérni a másik útról. Na mindegy, visszamenni kedvem már nem volt, így maradt az iránymenet lehetősége. Sikerült is levágni az online térkép által jelzett, de valóságban nem létező útkanyart és a túloldalon becsatlakozni az ott már egyértelmű útba. Innentől már sima ügy volt az útvonal követése. 

Gyenespuszta épülete

Ezt néhol csak a semmiből felbukkanó, de a Locusomon lévő turistautak.hu térképen nem létező jelzések zavarták meg, például Gyenespusztánál, ahol egy piros T tanösvényjelzést és egy sima piros jelzést láttam felfestve. Ezeket követtem elég sokáig, míg el nem értem a piros kereszt jelzést. (Egyébként a tanösvényt, ami a Ráktanya tanösvény egy ága lehet, a Locus is jelzi, csak nem egészen Gyenespusztától. A P jelzés meg a Közép-dunántúli Piros régi vonalvezetése, amit nem festettek le, ez valóban erre ment. Az útvonalat 2017-ben azonban módosítani kellett, mivel helyi gazdálkodók bejelentés nélkül elkerítették a P jelzés Öreg-folyás és Gyenespuszta közötti 1200 m hosszú szakaszát és a P+ jelzés egy szakaszát Ráktanya és Pénzesgyőr között (pont ahol mi már 2002-ben is nehezen tájékozódtunk és lépten-nyomon villanypásztorokba botlottunk).

Egy itt felejtett piros

Voltak egyéb furcsaságok is jelzésügyileg: a P+ máshol kanyarodott le valóságban (vagy jobban mondva máshol is lekanyarodott), mint a térképen. Aztán már a Középső-Hajag aszfaltos szerpentinjén fölfele tartva egész különös Pepsi Cola emblémára vagy éppen behajtani tilos táblára hajazó jelzések bukkantak fel. Először azt hittem, hogy ez valami tilalmat jelöl az éppen dolgozó favágók miatt, vagy esetleg a szovjetek festették fel, hogy a kíváncsi turistáknak elmenjen a kedve az objektum megközelítésétől, de valószínű, hogy egyik verzió sem nyert. Ráadásul a színek elég változatosak voltak: volt sárga-piros, sárga-zöld, de sárga-sárga vagy éppen piros-piros félköröket tartalmazó jelzés is. Valószínűbb, hogy ezek is tanösvények jelzései – legalábbis a Mapy térképe alapján. Csak éppen táblák nincsenek hozzájuk, szóval nem jöttem rá, mit akarnak tanítani. Volt egyébként a piros kereszt/piros barlang jelzés elágazásánál egy valós tanösvény is, immár táblával. Majdnem el is mentem arra, annyira hívogató volt, de aztán rájöttem, jobb lesz nekem a katonai objektumhoz vezető, jócskán emelkedő aszfaltcsík.

Pepsi cola jelzés

Egyébként futó szemmel nézve ez a bakonyi terep egyáltalán nem tűnt fifikásnak, egészen Vértes-szerű, leszámítva talán a nehezen futható (és egyáltalán járható) szurdokot vagy a technikásabb köves-csúszós völgyeket mint a P négyzet lesz Bakonybél irányába.

A hópárduc lakosztálya, azaz a BARSZ támaszpont

Mikor végre felértem a hegy tetejére, ahol az egykori szovjet BARSZ (hópárduc) kommunikációs rendszer egyik állomása állt, kicsit bekukkantottam az elhagyatott tankgarázsok és őrbódék világába, de mivel egyébként tilos lenne bemenni, meg már láttam is ilyet párszor, nem időztem sokáig. A főattrakciókat, az antennatornyokat, már úgyis rég lebontották. Tovább is indultam a lezuhant szovjet repülő emlékművéhez, de már szemüveggel is benézem a térképet simán, így sikeresen megkerestem egy geoládát (vagyis inkább a helyét) helyette. Közben kicsit kavarogtam ezen a fura jelzésű ösvényeken, meg eltérítő hadműveletként Petivel is telefonáltam. Arra kellett jutnom, hogy ezeknek az ösvényeknek tényleg nincs sok teteje – max. annyi, hogy a Középső-Hajag tetején vannak. (Érdekes módon az 50-es években kiadott kalauzomban a hegyet még Fekete-Hajagnak hívják.) Végül lerogytam egy kopjafa tövébe a S jelzés mellett, hogy végre igyak röpke pár óra leforgása után – ugye ezt el szoktam felejteni menet közben. Közben fotózgattam az avarba bebújt bodobácsokat. 

Mikor befejeztem a csevegést, fotózást, ivást és minden más mellékes tevékenységet, nekiindultam a sárgának, ami egyben a Dornyai Béla emlékút egy szakasza is. Adótornyok mellett haladtam el, majd nemsokára megérkeztem a nyiladékhoz, ahol a szovjet repülős emlékmű valós helye van. Sokat nem kellett keresni, de nagy bánatomra a kő már téliesítve volt, így nem láttam a feliratot. Koszorú azért így is volt eléje helyezve, állítólag minden évben megkoszorúzzák az emlékhelyet. Ezen a helyen zuhant le 1973-ban három MIG 21-es szovjet vadászrepülőgép is egy hadgyakorlat során. Mind a három pilóta az életét vesztette. Valószínűleg a rossz látási viszonyok miatt csapódtak be a gépek a hegybe, de lehetséges, hogy az irányítók hibája is közrejátszott a balesetben. A jegyzőkönyvek titkosak, nehéz a kutatóknak bármit is kideríteni.

A szovjet pilóták emlékköve letakarva

Visszatértem a turistaútra és haladtam az Augusztin-tanya irányába. Egy lesre menet közben felmásztam, hogy még jobban szemügyre vehessem a hegyhátról nyíló kilátást a Kőris-hegy csoportjára. Innen ésszerűsítettem az utat egy közvetlen jelzetlen útra való letéréssel a Vass Zsigmond emlékmű felé. Az emlékmű kerítés mögött van egy elég szép helyen, de egy kapun keresztül át lehet jutni hozzá. Vass Zsigmond őrnagy MIG-19PM gépe 1968 őszén szenvedett balesetet egy elfogási parancs teljesítése közben irányítói hiba miatt. Mint a szovjet gépek esetében is, itt is napokig tartott a keresés, mivel azt hitték, hogy a vadászgép a Balatonba zuhant, valamint a rossz idő is nehezítette a kutatást. Végül egy vadász találta meg a roncsot.

Vass Zsigmond emlékműve

Visszatértem megint a jelzésre és újfent az Augusztin-tanya felé vettem az irányt. Nemsokára meg is pillantottam az épületegyüttest. Bár csak egyre emlékeztem, a tisztáson több ház is állt, egy gerendaház viszonylag friss építésű lehet. A valamikori turistaház mögött kis pihenőhely van kialakítva, előtte egy kopjafa Veszprém megyei neves turisták emlékére. Silabizálgattam a feliratot, hátha meglátom nagypapám testvérének nevét. De sajnos róla nem emlékeztek meg, pedig elég sokat fáradozott a Veszprém megyei turistáskodás, tájfutás fejlesztésén, még a Vártúrák kalauza nevű könyvhöz is felkérték társszerzőnek. Persze lehet, hogy voltak-vannak nagyobb nevek az övénél, annyira nem vagyok otthon ebben a témában.

Augusztintanya

Nem volt kedvem a P négyzet jelzésre a korábbi úton visszamenni, így levágtam az utat az egyik csinos ház irányába. A jelzést elérve meredeken, sűrű bozótosban ereszkedtem egy sziklakapun keresztül egy völgybe, amit Fehér-kő-ároknak hívnak. Néhol csalánosban gázoltam az amúgy is köves völgytalpon, saras foltokat kereszteztem, fatörzseken kellett átkelni, szóval meglehetősen viszontagságos volt az út. Egy helyen a kidőlt fákon való átkeléskor sikerült egy piruettet is bemutatnom egy csúszós törzsön – biztos lesz néhány kék foltom ennek eredményeként is. (Büntetés a második kerítésmászásért is, ugye-ugye?) Amúgy pedig a völgy meglehetősen látványos, mivel több helyen is névtelen vagy nevesített sziklaalakzatok mellett haladhat a turista. Ilyenek például a Fehér-kő, Szökrényes-kő, valamint a Hegyes-kő. Nagy sokára szelídülni kezdett az árok és az utóbbi szikla után ki is jutottam belőle, amit egyébként egy hidacskán kellett volna megtenni, de volt egy sokkal egyértelműbb nyom a száraz patakmedren keresztül. A hídhoz azért visszamentem fotózni – tavaly még sokkal rosszabb állapotban volt. 

A Fehér-kő-árokban

Jobbra tőlem egy lekaszált mező volt látható – ez lesz a jövő évi cserkésztábor helyszíne. A neve Pipa-rét. Kicsit körüljártam és készítettem fotókat Márknak. Egy faágon találtam két ázott törülközőt. Talán még a nyáron itt táborozók hagyhatták el, mert valószínűtlen, hogy bárki ide járna fürödni, ahol egy fia vízfolyás nincs. A táborhelymustra után mentem tovább a Szentkút felé. Már nagyon korgott a gyomrom, ideje volt enni is valamit. Mivel a buszig még volt elég időm, fotózgattam, nézelődtem és persze eszegettem is ezen a végtelenül nyugalmas helyen. Hosszú idő után itt találkoztam először emberekkel, de hétköznap lévén alig-alig járt erre bárki is.

Virágok és növények

a Pipa-réten

Szentkút Bakonybél mellett (Borostyán-kút)

A többszemélyes macskarandi egyik résztvevője

Mikor végeztem, szépen besétáltam a faluba. Még fél órám volt a buszig, gondoltam betérek gyorsan az apátsági ajándékboltba, hogy vásároljak karácsonyra egy kevéske ajándékot. A húgom is szeretett volna teát és/vagy mézet, Petinek is jól jött volna egy-két söröcske. De sajnos csak és kizárólag ezen a napon a bolt és minden, ami az apátsággal kapcsolatos, rendkívüli okok miatt zárva volt. Az időmet így avval töltöttem, hogy megnéztem a haranglábat és a Nepomuki János szobrot, valamint megfigyeltem egy különös macskarandit is. Macska úr egyszerre több vasat is tartott a tűzben, egy (már hasas) macskahölgy ugyan távozóban volt, de egy másik a napsütötte kőkerítésről bájosan hunyorgott az udvarlóra.

Az apátsági templom

Ideje volt már nekem is távozni a buszmegálló irányába és felvenni a kabátot, mert kezdett hűvösödni az idő érezhetően. Forró teát kortyolgatva vártam a pesti buszt, ami hamarosan be is gördült. A buszvezető már ismerősen üdvözölt, mondta, hogy jó hamar megjártam az utam. Hát végül is belefért egy félmaratonnyi táv nagyjából 10-től 14 óráig és szinte minden látnivaló, amit érinteni terveztem.

Megint szép napot zártam, elégedetten szemléltem a fűtött buszból, ahogy leszáll lassan az éj és vele együtt előkúsznak az első ködfoszlányok.

Hétköznapi terepeink 1. - A Dobogó

Ősszel a Dobogó alatt

 Néha előbújik belőlem az ideiglenesen vagy végleg nyugdíjazott, megcsömörlött túravezető még úgy is, hogy mostanában ritkábban viselek bakancsot mint futócipőt. Szívesen fedezek fel olyan helyeket, ahol jóformán a madár se jár, de ezeket nem szeretném kizárólag magamnak tartogatni – bár őszintén szólva, azért nem bánom, hogy nem botlok hétköznapi terepezéseim közben lépten-nyomon emberekbe. Gondoltam, indítok ötletbörze jelleggel egy olyan sorozatot, ami könnyen elérhető, városhoz közeli és egyben érdekes és szép helyeket mutat be, ahol terepen (is) futhatunk, annak ellenére, hogy jóformán ki sem tettük a lábunkat a városból. Elsősorban, valamint praktikus okokból, szűkebb pátriámra, a XI. kerületre koncentrálok: a kerület jó nagy, nem is annyira lapos, bőven van miből csemegézni. Bár a futás áll a fókuszban, természetesen a javasolt útvonalak turistaként vagy akár hétvégi sétaként is teljesíthetők.

Első körben a Dobogó nevezetű dombnak és környékének vágunk neki: lesz szó hasmenéses tehenekről, akasztásokról, glaubersós rétekből összegründolt palotákról, rejtélyes emlékművekről egy elhagyatott parkban, valamint egy egyelőre szerencsére nem megvalósult szuperkórház projektről.

Itt Kelenföldön az olyan futó, aki nem akar, vagy nem szeret aszfalton edzeni, viszont kedveli a szinteket, meglehetősen kiváltságos helyzetben van. Jobbnál jobb helyszínek kínálkoznak, hiszen karnyújtásnyira vannak a Budai-hegység a városba is bekúszó nyúlványai (azaz jobban mondva a város kebelezte be őket). Amikor azonban időszűkében van az ember, nincs ideje hosszasan buszozni, villamosozni fel a Normafára, KFKI-hez, Gazdagrétre, Hűvösvölgybe vagy más közeli népszerű kiindulópontra, elpazarolva máris fél- háromnegyed órákat az életéből, kockáztatva, hogy például elkésik a munkahelyéről vagy rásötétedik. Ilyenkor a legegyszerűbb otthonról indulni vagy esetleg néhány megállónyi távolságból (mondjuk az Etele térről).

Persze még az Etele téren, forgalmas csomópont lévén, is nagyon benne vagyunk a város sűrűjében, de innen meglepően hamar olyan környezetbe juthat az ember, ahol a nagyváros közelségét csak az autóutak zaja sejteti. Vegyük tehát fel a nyúlcipőt és induljunk neki a vasúton túli Őrmező utcáinak és célozzuk meg a Balatoni utat. Legjobb a Mikes Kelemen utcán megközelíteni (ami egyébként Strava szegmens is egyben, ráadásul aki a Mikes Kelemen úton haladva odafigyelt az utcatáblákra, máris észrevehette Saxlehner András nevét, akiről hamarosan többet is megtudunk.) Ennek az utcának végén egy macskaköves lejtő levezet a forgalmas út melletti szervizútra. (Létra utca a becsületes neve, és egy idő után már nem is aszfalt.) Alternatíva az Őrmezei úton való megközelítés, ahol már a zöldterület határán haladhatunk. Ez a zöldterület pedig nem más, mint az Apenta Ferencz József Keserűvíztelepe. Ugyan ez a védett terület be van kerítve, de annyira nem gondosan, hogy ne lehetne ide bejutni. Mindenesetre senkit se biztatnék az illetéktelen behatolásra, néhány réten, gondozatlan, ráadásul aszfaltburkolatos ligetes részen, valamint elhagyott épületromon és persze a forrásokon kívül nem nagyon látni mást. Már csak amiatt sem, mert mindennek eszenciáját hamarosan teljesen legálisan úgyis élvezhetjük.

Hamarosan egy elágazás, azaz egy útvonalválasztási dilemma előtt állunk: jobbra haladjunk-e, át a főút hídja alatt, vagy egyenesen előre egy patakmenti ösvényen. Megsúgom, egyik választással sem járunk rosszul, de most menjünk csak egyszerűen előrefelé. A hídon túli nem kevéssé látványos réthez nemsokára úgyis lesz szerencsénk. Persze ez a patakpart sem csúnya – leszámítva azt, hogy itt-ott ezért vannak eldobott palackok, Szemlélve a minket körülvevő nádasokat inkább hinné magát az ember egy századokkal korábbi miliőben, mint lakótelepek, lakóparkok, autóutak szomszédságában.

A Keserű-ér egyik ágának partján

A kisebb labirintusnak is beillő Keserű-ér nevű vízfolyás ezen a részen kétfelé ágazik és mi északról délre nézve a nyugati ág partján vagyunk. A másik ág már a védett területen található, itt viszont szabad az átjárás. Szerencsére még hétvégén is viszonylag kevés emberrel lehet találkozni erre, annak ellenére, hogy a lakott terület tőszomszédságában vagyunk, néhány sétáló, kutyás szokott szembejönni csak. Mintegy fél kilométer megtétele után egy út keresztezi a patakot. Ha egyenesen haladnánk tovább, a források területére jutunk (ahova ugye tilos belépni), ha balra fordulunk, az Örmezei út parkolójához érünk egy kicsit szemetes, elhanyagolt ligetben. Mi azonban inkább forduljunk jobbra, így a Poprádi út kanyarjához jutunk, az Őrmezői Kutyasuli mögé. Bevesszük a kanyart, ha szerencsénk van, lehet kicsit a kutyusokkal is haverkodni vagy éppen belepillantani, hogyan zajlik a kiképzés, aztán újabb jobbkanyar után megérkezünk a meglehetősen forgalmas Balatoni úthoz. Az átkelés néha futóhoz méltó komoly kihívásnak tűnik, de ne legyünk türelmetlenek, előbb-utóbb át tudunk szökni a túloldalra egy alkalmas forgalmi hézagban.

II. világháborúban elesett katonák emlékére állított kereszt

Máris itt vagyunk a Dobogóra felkapaszkodó Budapesti bobpálya bejáratánál, ami közelről úgy tűnik, mintha zárva lenne, de egyébként a honlap alapján nagyon is üzemel. Ha szemfülesek vagyunk, két érdekes szobrot, emlékművet is megpillanthatunk. Az egyik egy kereszt némileg giccses angyalkával, felirata szerint II. világháborús katonai emlékmű. Sajnos arra vonatkozólag, hogy konkrétan milyen esemény során, kik estek el itt, semmit sem találtam. Nyoma sincs az interneten, semmilyen szoborjegyzékben vagy helyi vonatkozású cikkben ennek az emlékműnek. Lehetséges, hogy az ostrom során déli irányba próbálkozó kitörők emlékét őrzi, de ez tényleg csak találgatás részemről. Majdnem szemben evvel az emlékkereszttel egy imádkozó nőalak, valószínűleg Szűz Mária vigyázza egy kerítés mögött, egy kő mellett a bobpálya területét (ígérem, legközelebb lefotózom). És aki figyelt, észrevehette, hogy egy ideje már megint aszfalton haladunk. Így lesz ez még mintegy egy kilométeren keresztül, mikor is a Keserű-ér megint egy másik ága mentén, a valamikori keserűvíztelep házai között kanyargunk a Kőérberki szikes rét szomszédságában. Tehát a látvány némileg ellensúlyozza az aszfaltozást, főleg, hogy rálátunk a Gazdarét fölötti hegyekre (Frank-hegy, Budaörsi-hegy, Farkas-hegy, Budaörsi kopárok csoportja), bal kéz felől meg a Kamaraerdő vonulatára is. Megint a város közelségét meghazudtoló miliő – csak az autópályazaj ne lenne!

Egy decemberi reggelen a Keserű-ér hídján

Erről a területről azt érdemes tudni, hogy a főváros környékének utolsó megmaradt szikese, kialakulásában a felszínhez közeli glaubersós talaj játszott közre. A természetközeli állapot fennmaradása annak köszönhető, hogy ez volt a közeli gyógyvízforrások védőterülete. A gyógyhatású vizek kiaknázása Saxlehner András (1815 - 1889), türingiai származású nagykereskedő nevéhez fűződik. Jó kereskedőként akkor lett figyelmes az üzleti lehetőségre, mikor egy az állatait ezen a területen legeltető budaörsi gazda arról panaszkodott neki, hogy a tehenei nem akarnak inni, mivel keserű az itteni kutak vize, ráadásul még hasmenést is okoz nekik. Nosza bevizsgáltatta a vizet, majd miután bebizonyosodott a gyógyító ereje, 1862-ben ügyesen fel is vásárolta az itteni földeket, azaz a Dobogó és a Péter-hegy közti örsödi és őrmezei, közel 40 hektárnyi területet. Német származása ellenére Saxlehner magyar identitással is rendelkezett, a telep fénykorában 70 fúrt kútból származó gyógyvizet is magyar néven, Hunyadi János vízként kezdte palackozni. A gyógyvíz hatóanyaga a glaubersó, illetve keserűsó volt, mely hashajtó hatással bír és egyben bélhurutos és epepanaszokat, valamint más megbetegedéseket is gyógyít. Kiemelkedő, akár még ma is helytálló marketingmunkával reklámozta a cég terméket, külföldön, több országban rendelkezett képviselettel. Még New Yorkban, a Wall Street egyik felhőkarcolóján is egy hatalmas kakas hirdette a víz gyógyerejét: „Amikor a kakas a reggelt hirdeti, igyon Hunyadi János természetes keserűvizet!"

Különböző korabeli reklámok:

A keserűvíztelep korabeli képe a FSZEK gyűjteményéből

A telepet 1888-tól még vasútvonal is összekötötte a 2,5 km-re lévő kelenföldi pályaudvarral. Az egykori posztókereskedőnek bejött a gyógyvizes üzlet: 1889-ben már 6 millió keserűvizes palackot forgalmazott itthon és külföldön, a Ménesi úton és az Andrássy úton is vásárolt villát (Ménesi út 21. és Andrássy út 3 (volt Postamúzeum). Palacktöltő gépet is szabadalmaztatott, a telepen bevezette a villamosságot, ami akkoriban úttörő jellegű volt. Később tevékenységéért a Ferenc József-rend lovagkeresztjét is megkapta. Halála után a fiai vitték tovább az üzletet, ami az I. világháború után hanyatlásnak indult, mivel megcsappant a víz iránti kereslet. A család a II. világháború közeledtével emigrált.

A régi épületek közül pár ma is látható

A kalandpark bejárata

A keserűvíztelep épületei közül néhány ma is áll, bár a II. világháború sok kárt okozott. A nádassal benőtt, mocsarasnak tűnő tájat átszelő aszfaltcsík, stílszerűen Gyógyvíz utca, két oldalán ezekkel találkozhatunk. Az egykori központi épület az út kanyarjában jelenleg vasudvarként üzemel. További házak lakásként, illetve egy élménypark fogadóépületeként funkcionálnak, ahol mindenféle különleges járműveken száguldozhatunk vagy éppen paintballozhatunk. Így senki se ijedjen meg, ha esetleg farkatlan, kajla fülű macskák keresztezik útját, vagy kerítés mögül ádáz kaukázusi ebek acsarkodnak. Eddig mindig megúsztam szárazon ezeket a találkozásokat – tapasztalataim szerint legfeljebb a macskák kószálnak ugyanis szabadon.

A keserűvíztelepen átvezető utca a farkatlan cicával

Mielőtt befordulnánk a kalandparkba egy katonát ábrázoló falfestménynél, húzódjunk balra, egy keskeny, kőlapokkal kirakott, kicsit gondozatlan, de hangulatos ösvényre. Ezen juthatunk ki a forrásterület kerítése mellett a Kőérberki útra. Pár lépést jobbra megteszünk a bicikliúton, majd térjünk le jobbra a murvás útra, ezen haladjunk előre, követve a Top Mancs kutyaiskola tábláját. Ennek megfelelően forduljunk majd jobbra az első kereszteződésnél. Máris itt vagyunk a Dobogó nevezetű dombocska alatt, ami ősszel bámulatos színekben pompázik az Egér útról szemlélve. És megint választás előtt állunk: a kutyaiskolát elhagyva futhatunk egyenesen tovább egy erdei ösvényen a domb alatt, vagy akár beléphetünk a szomszédos, parkosnak tűnő területre, felkapaszkodva a domboldalba. Mi most a mászást választjuk, de az erdei ösvény sem megvetendő, ha nem riadunk el attól, hogy néhol még látszik annak az irdatlan mennyiségű hulladéknak a nyoma, amit valaha idehordtak, vagy hogy az ösvény túlfelén ki van téve egy hatalmas magánterület tábla egy sorompón. (Erről a feléről viszont semmi sem tiltja a behatolást az erdőbe...) A hulladékot egyébként egész szépen eltakarították – én még emlékszem, hogy nézett ki ez az út néhány évtizede. Ahhoz képest egész kellemes kis erdőben haladhatunk, egy helyen egy magasles is feledteti velünk azt, hogy tulajdonképpen Magyarország fővárosában futkározunk.

Na de térjünk vissza a Dobogóra egy rövid, de mégsem túl kellemes kaptató erejéig. Ígérem, útközben számtalanszor meg fogunk állni, mert annyi furcsasághoz lesz szerencsénk. Az egész területet valami elhagyatott, már-már urbexes hangulat lengi be. Olyan parkszerű, ligetes a hely, de mégis elvadultnak, kevéssé gondozottnak tűnik, pedig padok is vannak. Egy központi murvás ösvénytől balra mindenféle kusza ösvények vezetnek az elszórt bokrok-fák között. Ráadásul ősszel a pazar színek még inkább dobnak ezen a hangulaton. Pont olyan, mintha egy elvarázsolt liget lenne. Nem is csoda, hogy hamarosan különös emlékkövekre bukkanunk, melyeken már halványodik az írás. Egyikre az 1980-as moszkvai olimpia aranyérmeseinek névét vésték, a másikra az újkori nyári olimpiai játékok évszámát és helyszínét az 1992-es barcelonai játékokkal bezárólag. Mintha megszűnt volna továbbforogni a történelem kereke, vagy kihalt volna az emberiség, esetleg soha többet nem rendeztek volna valamilyen okból olimpiát, vagy egyszerűen csak a park létét felejtették volna el.

Ha nekiállunk az interneten kutakodni sem tudunk meg sokat erről a rejtélyes helyről. Ugyan a geoládázók már felfedezték maguknak, de történetéről ők sem tudnak többet a fentebb kiderültekről, esetleg még a tervezett kórházegyüttessel vagy erdészeti munkálatokkal kapcsolatban olvashatunk erről a helyről. De sehol semmi adat arra vonatkozóan, mikor, miért jött létre a park és vajon miért merült feledésbe egyszerre.

Viszont korabeli újságokba, dokumentumokba belelapozva máris érdekes adatokra lelünk.

Részletek a Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottsága üléseinek jegyzőkönyveiből (HU BFL XXIII.102.a.1) 1980. június 4.

Tehát 1980 júniusában még csak tárgyalások folynak a park létrehozásáról. Ennek ellenére a Népszabadság már 1980. május 23-án arról tudósít, hogy "Felavatták az olimpiai parkerdőt". A cikk kifejezi abban való reményét, hogy: "Miként a park fái úgy az olimpiai gondolat is egészségesen fejlődik majd." A fák végül is tényleg szépen fejlődtek tovább, csak éppen...

A park ötlete dr. Temes Judit, olimpiai bajnok úszónőtől származik, az átadás pontos időpontja 1980. május 22. volt, ekkor olimpiai bajnokok ültették el az első díszfákat a Népsport 1980. május 23-i tudósítása szerint. A Kertészeti Egyetem táj és kertépítési tanszékének tervei alapján a KISZ és vállalati összefogás útján jött létre a park. 1980. szeptember 23-án a Magyar Hírlap írja, hogy az őrmezei lakótelep előtt épülő óriási Olimpiai park elkészítésén, illetve felújításán százak vettek részt. Emlékfaültetések a Kerületi Figyelő hírei alapján később is történtek, például 1980. november 5-én.

Ugyanerről a faültetésről a Pest Megyei Hírlap november 4-i száma is tudósít

Kicsit hézagos a történet, mert a következő találat, a Magyar Hírlap 1988. január 13-i cikke már a park sorsa miatt aggódik. Ugyan elhangzik pár olyan hangzatos szólam, hogy "... az Olimpiai Park és az olimpiai eszme fontos, éppen ezért most már odafigyel majd a tanács a területre, sőt a Budai 11 elnevezésű lakóhelyi sportegyesület is tervezi a támogatást...", meg hogy "az Olimpiai Park azért is fontos, mert az olimpiai eszme hirdetésén kívül jó sportolási lehetőséget is nyújt", de sajnos a nagyszabású tervek megvalósítása nem következett be (így persze megmaradhatott a természet nagyjából eredeti szépsége ezen a területen és lehet, hogy nem jártunk ezzel annyira rosszul). Ekkor ugyanis még vannak tervek a jövőre nézve, a park tetején található bunkert például győzelmi dobogóvá alakítanák át és csinálnának egy szabadtéri térképet az olimpiai városok megjelölésével, valamint az olimpiai ötkarikákat is megépítenék csatornaépítésnél használt betonkarikákból. A moszkvainál régebbi olimpiai játékok magyar győzteseinek is állítanának emlékkövet és esetleg még a szöuli játékok előtti eskütételt is ide terveznék a nyilatkozók ötletei alapján. A park gondozását nevelőotthonban lakó gyermekekre testálná a Start nevezetű Sportegyesület, mely felkarolná a park ügyét. Ez meglehetősen naiv (nem mellesleg költségtakarékos) ötletnek tűnik, talán nem csoda, hogy nem lett belőle semmi. A NOB részéről Schmitt Pál úgy véli, hogy a park a Los angeles-i olimpia előtti-utáni események miatt került végül ebek harmincadjára és javasolja, hogy állítsanak szobrokat ide a bajnokainknak. 

Valójában tényleg az történhetett, hogy az 1980-as moszkvai olimpia, valamint az azon elért sikerek miatti felbuzdulásban gyorsan létrehoztak egy parkot az olimpiai gondolatnak szentelve, majd 4 évre rá a következő, Los Angeles-i olimpia számunkra kimaradt, így ezzel a park léte is feledésbe merült, röpke 8 év alatt gazdátlanná és gondozatlanná vált. Az emlékkőre azonban Barcelonáig bezárólag mégis felkerültek az olimpiák, pontosan nem tudjuk, mikor.

2011-ben viszont a Heti Válasz a Dobogóról szóló cikkében már megint arról ír, hogy a park visszavadult, mivel senki sem használja, így valószínűleg nem sok minden történt a felújítás vagy állagmegóvás érdekében később sem.

Ha még feljebb mászunk az egyre meredekebb emelkedőn, narancssárga bogyós bokrokra lehetünk figyelmesek. Ugyan már az autópályáról, sőt légifelvételeken se nagyon látszik, de ezek a bokrok az olimpiai ötkarikát formázzák, amiről a fenti cikkekben is szó esik. Persze ez az arra járó perspektívájából az alakzat nem látszik.

Ha figyelmesen megnézzük a képet, az autópályához közeli tisztáson felfedezhető az ötkarika (forrás: geocaching.hu)

Már fent vagyunk a gerincen, mikor figyelmesek lehetünk egy bajszot viselő bunkerre is. Ha továbbmegyünk a gerincúton, előbb-utóbb a bobpálya kerítése állja majd az utunkat, de érdemes vissza-visszanézni, mert gyönyörű a kilátás a Széchenyi-hegy irányába. Ellenkező irányba meg Gazdagrét, Őrmező lakótelepeit láthatjuk, meg a várost, ami egyébként szintén szép, ha esetleg az urbánus látvány iránt vonzódnánk inkább. Nem is gondolná az ember, hogy elődeink ezt a helyet vesztőhelynek használták – erre utal a domb német Galgenberg (szabad fordításban Akasztófa-hegy) elnevezése a régebbi térképeken. A középkorban az utak mellett elhelyezkedő magaslatokra elrettentésképpen gyakran állítottak bitófákat: ha nem tartod be a törvényeinket, akkor lógni fogsz!

A bunker a hegygerincen háborús időkről mesél

Őszi színpompa a Dobogó tetején - középkorban egész más látvány fogadhatta az erre járókat

A bobpálya elkerített területe miatt nem tudunk lemenni a domb túloldalán (nem mindig volt ez így), de ha visszafordulunk, akkor jobb oldalon figyelmesek lehetünk egy meredeken levezető ösvényre. Kezdjünk ereszkedni, közben azért figyeljünk a lábunk elé a kiálló gyökerek miatt. Hamarosan azon a hatalmas mezőn találjuk magunkat, ahova korábban nem tértünk le a Balatoni út hídjától. Jobbra a Széchenyi-hegy, illetve Gazdagrét lakótelepe és a Szent Angyalok temploma látható, balról meg a Kamaraerdő vonulata, előttünk családi házak. Egész kellemes, viszonylag zöld látvány. De a furcsaságok sora még itt sem ért véget: szemben velünk egy nem túl sikeresen fának álcázott adótorony ékeskedik. Mondhatni elsőre kilóg a lóláb, azaz az adótorony.

Szuperkórház-rét by night rosszul álcázott adótoronnyal

Kilátás Gazdagrétre és a Széchenyi-hegyre

A hatalmas mezőt akár körbe is futhatjuk vagy átvághatunk rajta közvetlenül az autóút alatti átjáróhoz. Az átjárótól nézve is megcsodálhatjuk a domb őszi színeit. Nem is érti az ember, hogy lehetett pont ide, erre az utolsó zöldterületre tervezni a hatalmas kórházkomplexumot, azaz az úgynevezett szuperkórházat, vagy rendes nevén a dél-budai centrumkórházat. Remélhetőleg itt sosem épül fel és megmarad a rét a jelenlegi állapotában. Érdekes módon itt sem szoktak tömegek sétálni, pedig karnyújtásnyira a város - szóval nem egy hűvösvölgyi Nagyrét. Futók is csak elvétve vannak, pedig a réten egy szegmens is körbevezet, meg egyébként is ki ne szeretne ilyen látványos helyen körözni. Ma éppen arra utaztam busszal és láttam, hogy itt is kint van egy Magánterület felirat, ami egyébként a rétre menet láthatatlan - szóval lehet, hogy ez is elriasztja a látogatókat.

Innen már csak annyi dolgunk van, hogy az aluljáró után az idevezető úton (vagy bármilyen tetszőleges útvonalon) visszanavigáljunk az Etele térre.

Az útvonal adatai:

Táv: 7 km (Szuperkórház-rét kör és Dobogó alatti kitérő nélkül)

Szintemelkedés: 63 m

Kalandfaktor: inkább azoknak, akik valamennyire bevállalósak - azaz nem riadnak meg magánterület táblák, kerítés mögött fogaikat csattogtató kutyák, elhagyatott területek, esetlegesen felbukkanó hajléktalanok és dolgozó lányok esetén (ugyan velük még sosem találkoztam, de az Olimpiai park kapcsán egyes ládás beszámolókban előfordulnak, a Dobogó rét felőli oldalán hajléktalanok nyomait én is felfedeztem)

Futóknak: Az útvonal mintegy egyharmada terep, a többi aszfalt, különösebben nem nehéz, leszámítva a Dobogó emelkedőjét, valamint az onnan levezető kicsit technikásabb rövid lejtőt. A Balatoni úton különösen körültekintően keljünk át. Az útvonal több Strava-szegmenst érint (nem mindegyikre hívtam fel külön a figyelmet). Bocsánat, de nem vagyok barátja az Alltrailsnek, számomra nehézkes a kezelése és mivel nem tudok turistautakat megjeleníteni, alkalmatlan is, így túrázóként szocializálódva az OSM felületét használom.

Link az útvonalhoz: itiner

Azok a csodálatos terepfutók és rettegett versenyeik

 

Willkommen im Saarland

Első találkozásom a Vértes Terep Maratonnal sokkal korábbra datálódik mint terepfutó mivoltom. Hogy pontosan mi is lehet az évszám, már nem tudom, 2011, 2015 és 2016 is szóba jöhet (igen, ennyire régi verseny a VTM), mert ezekben az években vezettem a VTM útvonalát érintő túrákat. Inkább hajlok a két utóbbi időpont, főleg a 2016-os túra felé, mert a versenyzők láttán a szent borzadály mellett felsejlett valami halvány vágyakozás, hogy én egyszer... Valamint konkrétan emlékszem, hogy erősen szemeztem a futók Hoka és Salomon cipőivel. Történt ugyanis, hogy túránk keresztezte a futók útvonalát, akik sárosan, izzadtan és főleg futva küzdöttek a Vértes domborzatával mintegy 40-50 km-en keresztül. Akkoriban már kóstolgattam a futást, emellett mint turistából, túravezetőből lett (koca)futó, természetesen a terepfutást is, de leginkább abban a formában, hogy ha kedvem szottyant hozzá, futottam kb. 5 km-t, meg esetleg elmentem évi egy-két, 10 km körüli (lehetőleg ingyenes) versenyre. A terepfutás meg abban merült ki, hogy hosszabb teljesítménytúrákba, mint a Pálos 70, bele-bele futogattam. Mondhatni a táv már régóta a lábamban volt, de ugye a tempó... 

Egyszóval a VTM terepfutói számomra egyfajta csodalények voltak, csupa Superman és Superwoman,  akik képesek dacolva a terepviszonyokkal, meredélyekkel, egyhuzamban akkora távokat lefutni, amit még gyalog is viszonylag kevés ember bír.

2016-ban is sikerült feljutnom a Körtvélyes tetejére - csak éppen még gyalog

Aztán bő két éve elkapott a gépszíj, alkalmi futóból rendszeresen edzővé váltam. Megmaradt a terep, a természet szeretete is, hiszen már ovis koromban is a hegyeket jártam szüleimmel. Jöttek az egyre hosszabb távok, már a félmaraton se volt álom, majd a 30 km-t is abszolváltam tavaly ősszel, és idén tavasszal a maraton is meglett, bár pocsék idővel és kínkeservesen az erős szembeszél miatt (is). Terepen is szépen haladgattam előre, a 10 km körüli távok után jöttek a hosszabb, 20 km körüli versenyek is, majd 2022 tavaszán megtörtént a randevú a VTM félmaratonjával is, magamhoz képest abszolút nem rossz eredménnyel. Közben persze a teljesítménytúrázást se hagytam abba, de futás ügyileg a történet általában 20-30 km táján mindig megfeneklett. Persze az edzés nem tűnt eredménytelennek, az időimen sorra javítani tudtam, sőt egyre könnyebben ment a futás egy-egy hosszútávú túra bármelyik fázisában, akár a végén is, nem beszélve az egyre gyorsabb regenerációról. Csak éppen folyamatában nem sikerült futom. Általában győzött mindig a kényelmességem, lustaságom, a hang a fejemben vagy éppen a szimpatikus emberek társasága - kifogást ugye mindig könnyű találni a nem futásra.

Idén azonban eldöntöttem, hogy lesz ami lesz, megpróbálom a Pálos 70-en megdönteni az eddigi rekordomat, ami szűk 14 óra. Ez nem lehetetlenség, hiszen ebben rengeteg a holtidő gulyásevés, pontokon ácsorgás és az út mintegy kétharmadának gyaloglása kapcsán. Jó reményt adott minderre, hogy idén pünkösdkor megcsináltam egyhuzamban az OKT 70-et is egy olyan szakaszon, aminek paraméterei hasonlítanak a Páloséhoz. A teszt sikerült, nagyjából egy órát valóban nyertem. Viszont a futás itt is csak kb. 25 km-ig ment egyhuzamban. Aztán jött jó sok gyaloglás is, ott is, ahol a terep futható lett volna. A végén már akár lejtőkön is... 

Szóval idén úgymond a Pálos 70 lett volna a főversenyem, de egy hétre rá ott volt a nagyon szimpatikus és szintén szép kihívásnak ígérkező VTM is. Nehéz dilemma volt, de a Pálos 70 egyértelműen vitte a prímet, ha már egész évben erre készültem. De aztán húgom minden számításom keresztülhúzta avval, hogy kitalálta, hogy a nagy napon akar pont férjhez menni. Még úgy is, hogy ő és a majdani férje is rendszeres résztvevője ennek a túrának. De ha nincs más jó időpont az esküvőre, nem lehet mit tenni, el kell fogadni, hogy idén fuccs a főversenynek. De veszve sincs semmi, kell találni másik kihívást - ez lett a VTM (talán nem véletlenül).

De még mindig tele voltam kétségekkel - vajon nevezhetek-e én az eddigi teljesítményemmel egy ekkora távra? Ugyan a szintidő nagyon megengedő, 7 óra, de azért nem szeretném ezt végletekig ki is használni, mert abban már nem feltétlenül a futás dominálna. Szerencsére volt olyan futótársam, akinek biztatása megadta a végső löketet (köszi, Vili!) és mertem nevezni a klasszik maratoni távra. Igen, arra a versenyre, ahol azok a fantasztikus földönkívüli lények futottak menő terepszerkóban!

A hosszabb tereptávok felé Száron keresztül visz az út

Próbáltam célirányosan terepen edzeni, futni egyhuzamban 2 órát, ismerkedni az útvonallal, futni egy 25 km-es Mókus-kört, de úgy éreztem, hogy azon túl, hogy egyre inkább a lábamban vannak a kilométerek, a tempót valahogy nem találom. Pedig egy hónapja futottam egy PB közeli félmaratont is aszfalton. Aztán azon is jól eltöprengtem, hogy vajon milyen célidőt jósoljak magamnak? Egy Börzsönyben futott 23 km-es verseny alapján például nehéz bármit is mondani, de még egy Gánt trail 13 km alapján is, pedig az a Vértesben volt. Két vértesi Peaks alapján meg pláne, hiszen abban nem csak futás volt. Az útvonalpróbámon Szárligettől Várgesztesig is sok volt a fotózással, beszélgetéssel és egyéb molyolással szerzett holtidő. Az aszfaltos, de a felétől viharos szembeszeles maratonom közel 5 órás végeredménnyel zárult - itt is jöhet bármilyen hátráltató tényező. Vagy esetleg kétszerezzem meg a tavaszi VTM félmaratonom célidejét (2:18:03)? Végül mindent összevetve arra jutottam, hogy 5 óra 30 perc már reálisnak tűnik a befutásra, ha minden jól megy, számolva a közel 1000 méteres szintemelkedéssel is. Ha meg nem megy jól a futás, szóba jöhet bármi, ami ezen túl van, akár 6 órán túli idő is.

Utolsó fotók rajt előtt

Aztán felvirradt a verseny napja, a vonat megérkezett Szárra egy kétségekkel még mindig teli versenyzővel, de már nem volt visszaút. A sportcsarnok felé tartva a ragyogó napsütésben próbáltam összekapirgálni az irányelveimet: Nem nyerni, másokkal versenyezni jöttem ide, hanem teljesíteni, magam határait feszegetni, aki siet, az hadd menjen. A végére is kell az erő, tehát csak tartaléklángon szabad égni, főleg az elején, nehogy a végére ellobbanjon az a gyertya. De mindez nem azt jelenti, hogy majd szépen kényelmesen besétálok a célba, ha már terepfutás, akkor legyen is az, kivéve ott, ahol tényleg nem megy (mert azért akad ilyen még a lankás Vértesben is...). A holtidőt (fotózás, dumaparti, pontokon időzés, miegyéb) a lehetséges legkarcsúbbra kell szabni. A legfontosabb pedig: az ajándékként érkezett csodás napsütést, a színeket ontó őszi erdőt, valamint annak ezernyi rezdülését, amennyire a tempó és a rendkívüli táv engedi, szeretném kiélvezni.

Rajt előtt, tele kétségekkel

Visszaszámlálás, dudaszó, óra lenyomva és már taposom is első terepmaratonom első kilométereit Szár nem túl sík utcáin - rögtön egy szép kis emelkedővel indítunk. De mindez most kevésbé visel meg mint tavasszal a félmaratonon, pedig jobb tempót megyek mint akkor (bár ezt még itt és most nem tudom). Megérkezik a hegy előbb lankásan, majd egyre meredekebben, számomra már futhatatlanul. Szerencsére találok nyulat egy hosszú botot egyensúlyozó srác személyében, aki szintén erős tempót tud gyalogolni hegynek felfele (bot használata nélkül is). Bár talán ő kevésbé boldog tőle, hogy így rátapadtam... Meg is lép, mikor az ellenőrzőpont után futhatóvá válik az út. Felfelé a hegyre történt még egy rövidke eszmecsere a 3-as Speedgoatom kapcsán, úgy tűnik, nem csak nekem jön be ez a cipő. Nekem annyira kedvencem, hogy még így 800 km közelében is ezt választom, pedig van még pár türelmetlenül toporzékoló versenylovam, még egy vadiúj 5-ös Speedgoat is. (Naná, hogy azon a hírhedt leárazáson szereztem - nekem éppen szerencsém volt és kihozták). Egyelőre még nem érzem, hogy veszített volna a régi darab a csillapításából és a majdani, egyre közelgő, csúfos szétszakadásának is nüansznyi jeleit látom csak. 

No de haladjunk így, már a Körtvélyes csúcsához vezető jelzésen túl is hosszan elnyúló hegyháton a macska-bükki elágazás felé, ahonnan is elkezdődik a várva várt lejtő. Futóként eddig ismerős volt az útvonal még a félmaratonról, de innentől olyan szakaszok jönnek (a kék jelzés Várgesztesig terjedő szakaszát, valamint a félmaraton leszálló ágát kivéve), ahol futóként legjobb esetben is csak ellenkező irányból közlekedtem. Turistaként viszont akár többször is, de azóta évtizedek is elmúltak. 

A Vértesnek ez az északi része az, ami a fővárosból autó híján is gyorsan és egyszerűen elérhető volt, így kamaszként a családdal, majd egyetemista barátokat terelgető zöldfülű túravezetőként gyakran jártam az itteni erdőket. Tehát szerencsére eltévedéstől most sem kell nagyon tartanom, vész esetén a Locuson rögzített útvonal is ott lapul a zsákom zsebében figyelő telefonon. Ez a túravezető sír bennem, mikor kénytelen vagyok elrohanni olyan látványosságok mellett, mint a körtvélyespusztai kápolna vagy a régi erdei temető és a kilátóhoz se tehetek kitérőt... És a vadak illata is csak néhány másodpercre csap meg, nem is beszélve a csodaszép, fotóra kívánkozó gombákról, sziklákról, várromokról, az előttem fénypásztában szállingózó falevelekről. De most futni jöttem és nem csodát látni és álmélkodni, elégedjek meg azokkal az apró élménymorzsákkal, amit elém szór az út. Először is az tűnik fel, hogy a kék kereszten egyre több turista érkezik szembe, sőt egy-egy futó is jön. Jó turistaként köszöngetek tehát bőszen, de csak a temetőnél lévő elágazásnál derül ki számomra egyértelműen, hogy bizony nem a mienk az egyetlen vasárnapi rendezvény a Vértesben. 

Küzdelem a Mária-szakadékban (háttérben a dekoratív Inka-szikla)

Felkaptatok a kilátó irányába vezető kék kereszten először a sótabletta lenyelése körüli hercehurca miatt gyalogosan, majd mikor rájövök, hogy ez az emelkedő azért nem olyan combos mint elsőre gondoltam, futásra váltva, és kis híján elmegyek rossz irányba, mert arra látok egy egész tetszetős szalagkavalkádot. De egyes szalagok kék-fehérek, másikak meg piros-fehér csíkosak, tehát nem a mieink. A mieink jobb kéz felé szintén ott libegnek, logikus is, hiszen a csákányospusztai turistaháznál van a pont. Oda azonban igen viszontagságos, kidőlt fákkal tarkított lejtő vezet. Gondolom, lesz ez még rosszabb a Mária-szakadékban, hiszen körülbelül egy hónapja is igen cudar volt ott a terep. A ponton mosolygós személyzet fogad, csipegetek a tálkákból és kérek kólát a kulacsomba. Indulok is gyorsan tovább, vár a szakadék annak minden szépségével és kihívásával. Egy turista bácsi azért kellően elbizonytalanít azt hangoztatván, hogy "ilyen emelkedőn nem kell futni". Mondom neki, hogy az még csak eztán jön majd. A szűkebb ösvénynél kicsi gyerekekkel kiránduló családdal találkozom, de mindenki udvariasan félreáll, sokan még biztatnak is. Én is igyekszem mindenkinek köszönni, a szembe futókat meg biztatni. Az első faakadálynál kicsit feltorlódnak a futók, de szerencsére várni nem kell és igyekszem én is gyorsan végezni a saját egyedi mászómutatványommal. A futást emiatt hanyagolom is, inkább engedem előre a gyorsabbakat. Még jó, hogy a mezőny itt nem oda-vissza halad. A szikláknál fotós leselkedik és sorra lecsap minden egyes áldozatára, ahogy liheg felfelé az egyre csúszósabb köveken. Aztán véget ér a hurok, az irányítók ugyanúgy örülnek nekem mint odafelé és én is nekik, amiatt is, hogy ezt a részt is abszolváltam. Pont errefelé volt, hogy őszinte bámulattal adóztam annak idején a terepfutóknak. Talán egy-két erre kirándulót most szintén megfogott a dolog, ki tudja. 

A kék kanyarjánál lévő stand nem a mienk, viszont a sárga kabátos irányítók igen, akik ismét helyes irányba terelnek, bár tudom magamtól is az utat itt. A rövid aszfaltcsíkon van idő felkészülni a kutyás fától (Csikasz volt a neve a vizslának) kezdődő emelkedőre. Most sajnos nem kísér szemmel az őzike, mint a próbafutásomon a legnagyobb kaptató előtt. Ezt gyalog tudom le, majd szaladok is tovább, innentől már szerencsére a várig kellemesebb részek jönnek. Igaz, a favágók kissé felszabdalták a terepet, szóval ami kellemes volt, az egyben kissé technikás is lett. Nem baj, szeretem az ilyet, kezdem is beérni az előttem haladó futót. Szembe is jön jó néhány ember, felváltva gyalog és futva. Ők biztos a másik rendezvényen (vagy a számukból és a különböző szalagokból ítélve rendezvényeken?) vannak. Egy helyen egy erdészeti gép állja el az utat - persze pont a mienket. Elaraszolunk mellette oldalazva. A vár alatt lehagyom az előttem futót mert egyre inkább visszavet a tempója, főleg, hogy most egy lejtő jön. Lent egy lány keresi az utat, de miután megtalálja az irányt, kiderül, hogy ő a gyorsabb, lassacskán nő is köztünk a távolság. Aztán a Rockenbauer fáig megint elfogy. A Szarvas-kútnál a teljesítménytúra pontőrei invitálnak viccesen, hogy ha végeztünk a versenyünkkel, menjünk még hozzájuk is futni egy röpke 30-ast. Hát biztos jól is esne 40 vagy éppen 50 km után. Haladunk tovább, megint nő a távolság köztünk olyannyira, hogy mikor látom, hogy a két előttem futó se tér le a Mátyás-kút előtti hegyre vezető útra, már nem tudok szólni nekik. Pedig ott a szalag, de ha nem figyelek vagy nem tudom az utat, megyek én is a kínálkozó murvás úton. Persze lehet, hogy a nagyobb mászást akarták elkerülni, de látatlanban ne ítéljünk. 

Igen kellemetlen ez az emelkedő, futni nem tudok rajta, nem is olyan rövid, de egyszer azért vége szakad. Mondja is egy szemből érkező futó, hogy hajrá, mindjárt vége. Meg hát persze tudom is az előtanulmányaimból. Szerencsére most kevésbé visel meg, mint múltkor. A forráshoz vezető lejtő se kellemesebb az előző emelkedőnél és ha ilyen szépen leereszkedtünk, máris kezdhetjük a mászást a Zsigmond királyos fa irányába. Győz a lustaságom, sétálok, holott múltkor felfutottam itt. El is hagy egy lány, de legalább húz magával. Azon kapom magam, hogy megint futok. Pár métert azért még belegyaloglok a fa utáni emelkedő legdurvább részébe, de utána nincs több séta egészen Várgesztesig. A lány egy kanyarnál elmarad, a mi futóinkkal már alig-alig találkozom. A horgásztónál néhány ember ácsorog terített asztalnál, hirtelen pontőröknek hiszem őket. De aztán látom, hogy horgászgatnak kedélyesen az úriemberek. Az egyik még oda is szól a másiknak: "Te, ma milyen jó csajok futnak el itt!"

A falu utolsó házainál tartok már, mire egy ismerősnek tűnő szerelést látok. Lehet, hogy Gábor az, volt osztálytársam, Edit férje? Ő is maratoni távon indult, de úgy becsültem, hogy jóval előttem lehet. Csak nem utolértem? Úgy tűnik, mintha gyalogolna is. Én is gyaloglok ezen felbuzdulva egy keveset, aztán a pont látványa annyira vonzó, hogy muszáj futnom. Tényleg Gábor az, ő már távozóban van én meg éppen még érkezőben, jó utat kívánunk egymásnak, aztán a töltekezésnek szentelem magam. Van miből, igazi terülj-terülj asztalkámról válogathatok. 

Az egyetlen verseny alatt készült kép

Aztán a pontőrök is jó utat kívánnak egy-egy hajrá kíséretében, így a ponttól kezdődő emelkedő első lépései is könnyebbnek tűnnek. A kék kereszt-sárga elágazásig még ismerős vagyok, kb. pont eddig is tart a lelkierőm a futáshoz. Gábor megint látótávolságba került, úgy látszik küzd az egyre meredekebb emelkedővel. A szalagok egy erősen felszabdalt meredek vízmosásba terelnek, ahol gyalog is elég kellemetlen haladni. Pont itt szoktunk elmenni mindig rossz irányba huszonéves túrázóként a Lófő-völgy felé. De ezek az emlékek már igen haloványak, mint ahogy arra sem emlékszem, milyen is volt itt felkapaszkodni. Küldök Petinek egy üzenetet, hogy már 24 km-nél tartok, aztán találok egy annyira dekoratív harkály tintagombát, hogy nem tudok ellenállni annak, hogy lefotózzam. Hát legyen akkor ez az egyetlen kép, ami az út során készül! Sok időt itt nem veszítek úgysem miatta. Mászom tovább, ez a fránya emelkedő csak egyre rosszabb. Gábor ennek ellenére egyre közelebb kerül. Kicsit beszélgetünk, mikor utolérem, de ő már annyira kész, hogy inkább pihenni szeretne. Én meg küzdök tovább, csak legyek már túl ezen a meredek szakaszon. Szerencsére mire felérek, van erőm újra futni és a terep is velem van, lejteni kezd. 

Még egy futót elhagyok, mikor egy kerítés mentén kanyarog az út. Aztán más, gyorsabb futó meg engem hagy el, de így van ez rendjén. Alig ismerős ez a rész, pedig túráztam én már erre is, csak nagyon régen. Egy helyen a kék kereszt balra távozik, szalag híján nehezen tudom eldönteni, merre is menjek tovább. Szerencsére jó a megérzésem és nem kell elővennem a térképet, pedig már a telefon a kezemben van. Hamarosan irányítókkal találkozom, akik a bal oldali útra terelnek. A jelzés itt már zöld csík. Ez is idegen terepnek tűnik, pedig nem kéne, hogy az legyen, kedvenc Sárkánylyuk-völgyem torkolata ez. Sejtésem sincs, milyen régen jártam erre utoljára! 

A zöld egyre kanyarog, olyannyira, hogy elő kell vennem a telefont. Szerencsére rajta vagyok a vonalon, de bizonytalankodásomnak az az ára, hogy lehagy megint egy srác. Hát ennyi baj legyen! A zöld utolsó métereit már sétálom, de már látom is a frissítő állomást. Kínálgatnak mindenféle itallal, még géllel is, de hát a zsákomban lévők se voltak eddig túl kelendőek. Eddig szinte csak ittam a két sótabletta és az egy darab energiagumicukor elfogyasztását leszámítva, meg az asztalokról szemezgettem ezt-azt. És ez úgy tűnik, bőven elég is volt, mert éhes nem vagyok egy csöppet sem és az erőm is kitart még. Isot azért bőven iszom, mert kezdem érezni, hogy feszülnek a vádlijaim. Innentől jóformán már csak lejt a terep, néhány buckát leszámítva. Számítgatom, hogy ha innen gyalogolnék valami balszerencsés dolog folytán, talán akkor is beérnék szintidőn belül. De szerencsére itt még nem tartok, tudok futni, sőt újra hét perc alatti kilométereket mutat az órám. Rajta hát, fogyjon az út! Egy emelkedőn újabb futót hagyok le, majd egy másiknál egy másikat. Valahogy jobban esik most az emelkedőket is megfutni, így kevésbé jövök ki a lendületből. Elég szellős itt már a mezőny. Fogalmam sincs hol tarthatok a mezőnyben, hányadik lehetek, nem is foglalkoztatnak ezek a dolgok. Egy a lényeg: egyre közelebb kerülök a szári sportcsarnokhoz, ezzel az első terepmaratonos érmemhez. Még ha ezt a maratont most kicsit szűken is mérik, csak 39 km hosszú.

Újabb frissítőpont, tehát haladtam megint hat kilométert. A figyelmes és kedves pontőrök szerencsére indulásnál helyes irányba terelnek, mert simán bementem volna a szemközti erdőbe, tudat alatt annyira nincs kedvem a következő aszfaltos szakaszhoz. Lassan elmaradnak mellettem Szálláskút házai, majd a katonasír is. Megint lehagynak gyors srácok, de menjenek csak, én nem versenyzem velük egy ligában. Innentől szinte már csak lejt a terep, lassan befutok Szár első házai közé. Jobb oldalon a gazdaság udvarán két macska legelészik békésen egymás mellett, nem zavarják őket a futók meg az sem, hogy ilyet macskák egyébként nem csinálnak. Újabb futó tűnik fel előttem, ahogy közeledem hozzá, látom, hogy lány. Egy percig sem fordul meg a fejemben, hogy beérjem, ennyire nem érdekelnek most a helyezések. Pedig egyre fogy a távolság köztünk. Egyébként meg fogalmam sincs, melyik távon van. A finist ő talán jobban megpörgeti, mert eltűnik, de nekem is segít a már végzett futók hajrázása, ahogy rákanyarodom a cél előtti lejtőre. Már nem is érzem, mennyi kilométer van a lábamban. Nem sprintelek most rá a célegyenesre, hagyom magam szépen becsorogni a célkapu alá, ahol gratulálnak a teljesítéshez és megkapom az érmem. 

Újabb szép érem a gyűjteménybe

Hurrá, én is terepmaratonista, azaz jobban mondva csodálatra méltó földönkívüli lettem! Megnézem az órám: 4:56:19! Te jó ég, még 5 órát se mentem! Ez jobb idő, mint a nem terepes maratonon! (Ami, valljuk be, 3 km-rel hosszabb volt, de cserébe nem volt szint.) Mindez ráadásul stabil középmezőnyt jelent, ami a múltkori maraton nem volt így. Mivel az órám a teljes időt nem mutatja a mostani beállítással (hát elég kezdő órás vagyok még...), egy idő után el szoktam veszteni a fonalat hosszú futásoknál, hányadik órában is járhatok. Most is így történt, tehát sejtésem se volt, hol tarthatok időben. Így meglepetésként ért a dolog tényleg. Minden relatív persze, ami nekem sikernek számít, másnak lehet pocsék eredmény is és fordítva. Mindenesetre én most nagyon örültem. 

Próbáltam nyújtogatni a befeszült vádlimat, majd Edittel is összetalálkoztam. Neki is jól sikerült a Minimaraton. Csodálkozott, hogy Gábor előtt értem be - mondjuk ezen én is csodálkoztam nem keveset. Mondtam neki, hogy találkoztunk, nem lehet már messze, szerintem negyed órán belül ő is a célban lesz. Így is lett, közösen gratuláltunk neki első terepmaraton-teljesítéséhez. 

Még éppen a gulyást fogyasztottuk közösen, de a fura (tényleg UFO) regenerációmnak köszönhetően már el is indultam volna (persze azért inkább gyalog) a Tatabánya 30 teljesítménytúrán, azért örültem, hogy Editéknek hála, megúsztam a talán már nem sokáig hevenyészett állapotban lévő szári vasútállomásig való gyalogutat. Azért a biztonság kedvéért a másnapot egy lazára vett, közel 7 km-es terepfutással köszöntöttem egész olajozottan működő végtagokkal és izmokkal - ez lehet, hogy tegnap még bennem maradt, és persze a hazafelé látott színek is kivonzottak a Dobogó nevű magaslat elfeledett Olimpiai parkjába.

Másnap azért nekem is kijárt egy Dobogó, még ha nem is olyan

Strava link: