BHTCS, esőben, sárban ködben

 Kezdődjön az új év máris egy bakancslistás túrával, méghozzá a Budai-hegység Távoli Csúcsai nevű éjszakai extrém tájékozódási teljesítménytúrával, röviden csak BHTCS-vel. A túra lényege az, hogy van 6 db előre megadott csúcs (jelen esetben a Nagy-Szénás, Nagy-Kopasz, Ilona-lak, Meszes-hegy, Fekete-fej, Zajnát), illetve 3 darab meglepetés csúcs, melyeknek neve csak indulásnál derül ki. Ezeket a csúcsokat kell tetszőleges sorrendben felkeresni 10 óra alatt. Illetve van még egy ráadás csúcs, idén az Alsó-Zsíros-hegy, melynek felkereséséért plusz egy óra jár még a szintidőhöz. 

Ez a jópofa játék számomra egy merőben új dolog kipróbálását jelentette, mert ugye már voltam éjszakai extrém teljesítménytúrán többször is, tájfutottam is rövid ideig, valamint a Csanya féle Peaks sorozaton is edződtem az elmúlt évek során, ami elég hasonló műfaj ehhez, csak a csúcsokat nappal kellett (illetve nem volt tilos nappal) keresgélni. Így együtt a túrázás/futás, extremitás, tájékozódás és az éjszaka még nem szerepelt a repertoáromban. Hát akkor majd most! 

Az extrém faktort tovább növelte az időjárás, mert pont szombatra kellett megérkeznie a frontnak, ami egész napos, tartós esőt hozott. Ez természetesen már napokkal az indulás előtt sejthető volt, maximum reménykedni tudtam, hogy ezúttal tévednek a meteorológusok. Illetve tudtam készülni lelkiekben az esős menetre, ha mégsem vétenék el a prognózist. Még felmerült az az opció is, hogy esetleg hagyom a fenébe az egészet és alszom egy jót ahelyett, hogy kint tapicskolok az esős, saras erdőben körülbelül minimum 6 órát. De ez a választás nem pálya, ha olyan túrákra készül az ember, mint én a nem is olyan távoli jövőben, szóval tessék csak kimenni és csinálni! A pontőrök is mind kint lesznek, ráadásul egy helyben ácsorogva, szóval nekik még rosszabb a helyzetük. Ez volt a második dolog, ami valamennyire motivált. Más érvet egyszerűen nem tudtam felhozni amellett, hogy mi a búbánatnak szaladgál az ember egy szál lenge futófelszerelésben keresztül-kasul a Budai-hegységen egy esős és hideg január eleji éjszakán. Persze még nyomott az is a latban, hogy rajtam kívül teszi mindezt még körülbelül másik 700 ember is túrázva vagy futva, szóval nem én leszek az egyedüli futóbolond Nagykovácsi térségében.

A szervezők nem javasolták a kiírásban, hogy a résztvevők első alkalommal egyedül induljanak, hacsak nem vérprofik tájékozódás terén. Én mégis úgy döntöttem, hogy igyekszem egyedül helyt állni, mert ez az igazi kihívás az egészben, úgyis lesznek mások is úton, akikhez szükség esetén lehet majd csapódni, ha valami gond lenne. Kezdő ugyan tényleg nem vagyok, de lehet, hogy kicsit elbíztam magam képességeim terén ezzel a döntéssel, és túl könnyelműen vettem a lehetséges veszélyeket. Ez majd kiderül úgyis menet közben. Számítottam azért az elég jó terepismeretemre és tájékozódóképességemre, sokéves túravezetői tapasztalatomra, meg arra, hogy jó pár lehetséges pluszcsúcson jártam már Csanyának köszönhetően, illetve magánszorgalomból az összes kötelező hegyet végiglátogattam tetemes túramúltam során legalább egyszer, de a Zajnát kivételével inkább számtalanszor. Eminens diák módjára készültem is meglehetősen alaposan – végignézegettem, mik voltak a túra hosszú története során (ez már a 20. rendezés!) a meglepetés csúcsok, ezeket próbáltam térképen elhelyezni (már amelyiket tudtam, mert voltak olyanok, melyeket semmilyen hozzáférhető térképen nem találtam), megterveztem az alapútvonalamat, olvasgattam a korábbi évek beszámolóit. Indulás előtti napon azonban felrúgtam az eredeti útvonalkoncepciómat, ami a csúcsoknak az Alsó-Zsíros-hegytől kezdve az óramutató  járásának megfelelően történő felkeresését jelentette volna, és inkább úgy döntöttem, hogy ellentétes irányba, a Nagy-Szénás felé haladok majd. Mégpedig amiatt, mert éjszaka így ismerem jobban ezt a vidéket a Kitörés teljesítéseimnek köszönhetően. Talán ez is segítségemre lesz, hiszen azért éjszaka a körülöttem lévő dolgokat, így minden egyébként ismerős helyet teljesen máshogy észlelek, ismerek fel a beszűkült érzékelésemnek köszönhetően.

Már megint hosszúra nyúlt a körítés, így most akkor jöjjön a szombat este és teleportáljuk magunkat a BKV segítségével Nagykovácsiba. Még nincs 6 óra de már nagy a tülekedés a plébánián. Ugyan a rajtszámom alapján nem igazán találok magamnak megfelkelő sort (félreértettem valamit vagy még csak rövidtávosokat indítják?), mégis beállok egybe, hogy legalább megtudjam, mi a pálya. Közben látom, hogy a kiírtak alapján jó eséllyel a számomra tök ismeretlen Csaba-hegy, a Kerek-hegy, amit máris el tudok helyezni a képzeletbeli térképemen, valamint a Peaks sorozatból ismert Kakukk-hegy lesz a 3 meglepi csúcs. A Csaba-hegyet úgy Piliscsaba tájékára lövöm be  látatlanban is, és tudom, hogy a Kakukk-hegy is jókora kitérőt jelent déli irányba, így sejtem, hogy a 35 kilométeres alaptúrám elég szépen kibővül majd. Közben megtudom, hogy egyelőre valóban a közeli csúcsosok indulnak még, tehát vagy várok kicsit, vagy beállok egy másik már kígyózó sorba. Úgy döntök, akkor egyelőre összerakom az indulófelszerelésem és bedepózom a maradékot. Sajnos hivatalos depót nem látok, így otthagyom a zsákom a váltás ruhámmal egy asztalon, remélve, hogy semminek nem kel lába, mire visszaérek. Majd sorba állok az itinerért, amit egy újabb több perces molyolás követ egy félreeső raktárszerű helyiségben egy könyvekkel teli doboz tetején, hogy véglegesítsem a felszerelésem és összerakjam az útvonalam. Mikor végre minden kész, egy újabb asztalnál kérek rajtidőt és kilövök az Alsó-Zsíros-hegy irányába. 

...és ekkora ködben kb. ennyi se látszik belőle

Tessék, így néz ki egy pont ezen a túrán...

Egyelőre a településen belül könnyű a tájékozódás és rutinosan haladok, hiszen az Alpin trailen és az OKT70-en is itt mentem fel a zöld jelzés mentén. A gondok a közvilágítás megszűntével kezdődtek. Kiértem egy tisztásra, felkapcsoltam a lámpám, majd beléptem az erdőbe a jelzés alapján. Azt a fűzfánfütyülő rézangyalát neki! (Ennyire körülményesen és papírra vethetően biztos nem fogalmaztam, de ami kijött a számon, annak kb. ugyanez volt a jelentése.) Akármilyen fokozatra állítottam is a lámpám, az orromnál tovább nem sokkal láttam. Azaz leginkább amit láttam, az a tejfehér ködből derengő növényzet volt. Hogy hol van itt az út, azt legfeljebb a Jóisten tudja. Ha meg a telefonomon néztem, merre is kéne menni, akkor rendre szépen besétáltam a bozót legközepébe és fennakadtam valami susnyán. Na így egy csúcsot is nehéz lesz megtalálni, nemhogy tízet! De szerencsére jött már mögöttem egy másik lámpa fénye, vele egy másik túrázó, így ketten azért többre mentünk. Egyikünk próbálta tartani az ösvénynek gondolt irányt, másik meg korrigált a telefon alapján, ha szükséges volt, mert még így is marha könnyű volt elvéteni az utat. Ráadásul egyikünk se először járt erre. A telefonon a Mapy alkalmazást néztem és ez alapján láttam, hogy balra egy ösvényen le kéne térni a pont vélt helyéhez. De kicsit odébb láttunk pár lámpafényt, így először inkább oda mentünk, hátha a túratársak már rátaláltak az ellenőrzőpontra. De nem, csak az emlékműre leltek rá, ami az itinerben is támpontként szerepel. Ők azonban úgy értelmezték a leírást, hogy a pontnak itt kéne lennie. Mondtam, hogy szerintem pont ellenkezőleg, azt akarják mondani, hogy nem itt van, hanem kicsit odébb, egy kiszögellésen. Végül elővettük az addigra ronggyá ázott itinerem (pedig direkt a nyakamba akasztott műanyag térképtartómban tároltam, ahonnan eddig ki se vettem) és elolvastuk újra a szöveget. Jól emlékeztem, valóban máshol kellett keresni a pontot. Javasoltam, menjünk át a térképen jelzett magaslatra a kis ösvényen, amin már az előbb is le akartam térni. Kimásztunk (inkább botorkáltunk) a fenyőkkel tarkított sziklás magaslatra, de pontnak semmilyen jele se volt. Nagyjából mind elsőbálozók voltunk, így nem annyira tudtuk, hogy kéne ezen a túrán egy pontnak kinéznie. Mindenesetre legalább egy ládának, pecsétnek, bójának vagy ilyesminek kellett volna ott lennie, de nem volt. A magaslatot szinte már minden oldalról körbejártuk egyre kétségbeesettebben, hiszen minden arra utalt, hogy jó helyen vagyunk. Letértünk a kék háromszögről, hullámvasutaztunk, fenyők is vannak. Végül kis csapatunk egyik tagja felhívta a szervezőket segítségért. De ez is csak azt erősítette meg bennünk, hogy megfelelő helyen vagyunk. Viszont pontféleség sehol... Egyedül talán az nem stimmelt, hogy kopár gerinc. Jó, akkor menjünk vissza a jelzésre és próbáljuk meg egy másik leágazó útnyúlványon, van erre még pár. Közben új emberek csatlakoztak, közülük volt, aki már kereste az emlékművön túl is, de hiába. Ekkor ötletszerűen átváltottam a Locus alkalmazásra és lőn világosság! A Mapy a helynevet egy másik nyúlványra teszi, mint a Locus! Hát persze, hogy ez a hegy, amit keresni kéne, az ismert kilátópont, ahol számtalanszor csodáltuk már a Pilisre táruló kilátást különféle túrákon. Bár a csapat tovább ment a háromszögön, én úgy gondoltam, teszek abba az irányba egy utolsó próbát, ha már ennyi időt elvesztegettem itt. Kísérletem siker koronázta, a tényleg kopár gerinc végén ott derengett a ködben a karácsonyi égőkkel kivilágított önellenőrzőpont. Fogalmam se volt, hogy a szétázott papíron hogy marad meg majd a pecsét, mindenesetre benyomtam és iszkoltam elfele. Közben jöttek már szembe a többiek, mondtam is nekik örömmel, hogy jó helyen járnak.

Gyerünk akkor tovább, fel a Nagy-Szénásra! A sötétben is ismert úton talán egyszerűbb lesz. Aha, persze! Kiértem megint erre a Bermuda-háromszöggel is felérő tisztásra és rögtön valami másik utcába sikerült kimennem, véletlenül se oda, ahol a jelzés halad. Na mindegy, irányban legalább jó lesz. Végigtrappoltam futólépésben egészen az erdei leágazásig, amit legalább rögtön meg is találtam. Az erdőben kezdődött elölről a „merre is lehet az út” nevű játék. De szerencsére kezdett a szemem vagy hozzászokni a ködhöz, vagy egyszerűen jobban ráállni a lényegre, és a körülményekhez képest egész jól tudtam haladni. Futni kicsit nehezebb volt, mert sebességgel kombinálva még bajosabb volt a menetirány tartása. Egyedül ott volt némi támpont, ahol fehér murvával leszórták az utat vagy volt némi világosabb színű kőzet az ösvényen. Értelmet nyert tehát a Budai-hegységben eluralkodó újabb, számomra nem túl szimpatikus trend. Az eddigiekhez képest egész gyorsan meglett a pont, ami nem is a csúcson volt, hanem a piros/kék elágazásban az esőházban. Nyilván nem akart a pontőr mindenáron elázni. Így viszont igénybe kellett vennem az útvonal újratervezését, hiszen úgy terveztem, hogy majd az Országos Kéken haladok Piliscsaba irányába, ahonnan kis kitérőt teszek a következő pontomra a Csaba-hegyen. Láttam azonban, hogy az előttem igazoló futók a piroson távoznak. Valamit tudhatnak, amit én nem, szóval hülye leszek felmászni a csúcsra, ha van másik egérút. És van, mert a piros, piros kereszt kombinációval szintemelkedés nélkül, rövidebb úton elérhető a kék. Neki is iramodtam, de a kezdeti lendületnek hamar vége szakadt. Az út egyetlen hatalmas lejtős korcsolyapályává vált ugyanis. Amit jég helyett (előre elnézést a vulgáris hasonlatért, esélyes, hogy nem az utolsó lesz) híg fosszerű, rettentően csúszós sár borított. 

Máris lopom Csanya posztját a Terepfutás facebook csoportból, nagyon idevág

Ahol máskor perceket spórolva hasítani lehetne, csak tyúklépésben óvatoskodhatok a pálya szélén, hogy több esélyt adjak annak, hogy komolyabb esés és sérülés nélkül teljesítsem a mai kiruccanást. Az, hogy mennyire leszek eközben vizes, koszos, nyakig sáros, nem érdekel már. És nem érdekel már az se, hogy fogom-e tudni teljesíteni ezt az egész őrületet szintidőn belül, és hogy esetleg fel fogom-e adni idő előtt. Ez csak egy játék, a lényeg az itt és most, örüljek legalább annak és próbáljam valamennyire élvezni a terep-és időjárási viszonyokhoz képest azt, hogy itt vagyok az éjszakai erdőben, ahelyett, hogy a négy fal között kuksolnék, hogy futok, mozgok, akármilyen is az időjárás (indulás óta is egyfolytában esik), akármilyenek is a körülmények. Ahogy lejjebb jutok, legalább a köd szűnik, a sár ismétlődő jelleggel újra és újra felbukkan. Előzöm az óvatoskodó túrázókat, de sajnos nekem is muszáj óvatoskodnom, mert nem szabad szétcsapni és összetörni magam, gondolni kell a versenyekre is a következő hétvégéken. A játék résszel elég pocsékul állok, 2 pont van meg a 10-ből eddig. És már sokkal több időt elpazaroltam az időkeretből erre, mint eredetileg szándékoztam. Minimum 20 percet elcsesztem az Alsó-Zsíros-hegynél és most is sokkal lassabban tudok csak haladni, mint ahogy szeretnék. Miközben számolgatom a hátralévő csúcsokat, sehogy se jön ki a matek, mert mindig kihagyom a Zajnátot, másrészt csak sikerül beletrappolnom egy-egy láthatatlan pocsolyába. Már úgyis tök mindegy, a Speedgoatot ma offolom valószínűleg egy kis időre. Legalább ami bemegy, idővel távozik is és mivel nincs túl hideg, nem fagy le a most végre előrelátó módon szarvasfaggyúval vastagon bekent lábfejem a bekerülő víztől és egyéb cuccoktól.

A Csaba-hegy letérőjéhez így is viszonylag hamar odaérek az eddigiekhez képest és a sporttársak lámpái egyértelműen jelzik, hogy hol kell/érdemes megkezdeni a mászást. Megyek hát utánuk. Az ösvény kettéágazik, egy nagyobb csoportosulás jobbra tart. Hmmm, a csúcs viszont egyértelműen balra van. Onnan is jönnek ketten lefelé. Elindulok hát balra. Viszont azt látom, egyre többen haladnak a jobb oldali úton. Vajon tudnak valamit? Átmászok oda a susnyában és kiderül, a térkép fölött tanakodnak éppen. Tessék hallgatni a saját megérzésekre, itt nem az a feladat, hogy mások lámpái után menjünk vakon! Gyerünk hát a saját fejem után, tegyünk arra, merre mennek mások! Az előbb is részben emiatt vesztettem egy halom időt. A Csaba-hegyre így kis kerülővel viszonylag flottul feljutok. A csúcs közelében meglehetős tömeg alakult ki, a távolban esetlegesen leselkedő földönkívüliek nem is értik (francért kell nekem Twin Peakset olvasnom, hogy ilyenek jutnak éjjel az erdőben az eszembe), mit keresnek ezek a fejlámpás egyedek ezen a valószínűleg világosban is teljesen jellegtelen és érdektelen helyen. Pecsét mellé jár csoki és cukorka is, veszek gyorsan a csokiból. Már megint nem figyelek az evésre és az ivásra, jókor jön ez a figyelmeztetés, hogy kéne egy kis energiabevitel, anélkül nem megy a gép. Lefelé egy széles erdészeti jellegű úton indulok déli irányba, ami furamód nem szerepel egyik térképen se. Az út később nem kívánt irányba kanyarodik, így bevágok az erdőbe, hogy visszajussak a kékre. Nem vagyok egyedül, többen hasonlóan próbálkoznak. A bicikliúton, melyen a Zajnátot akarom megközelíteni, egy több fős, fiúkból és lányokból álló futócsapatot követek. Úgy tűnik, ügyesek, gyorsak és jól tájékozódnak, legalább gondolkodnom nem kell egy darabig. Inkább csak arra kell koncentrálnom, hogy ne veszítsem őket szem előtt az intenzív dágványozás közepette. 

A Zajnát megközelítése minden képzeletet felülmúlt

Megyek velük fel a Zajnátra is, bár itt a társaság nagy része belassul, mert a lányoknak úgy tűnik nehézséget okoz a meglehetősen kemény mászóka. A srácok tök jó fejek, figyelnek a csajokra és bevárják őket. Nekem, az idegennek is felajánlja segítségét és botjait is egyikük. Mondom, hogy nekem nincs szükségem egyikre se, boldogulok, még ha a mellékelt ábra mást is mutat, mert néha kézzel-lábbal igyekszem felfelé. Olyannyira, hogy a csapatból másodiknak érek fel a sátorhoz, miután fennakadok néhány bokron a spéci futókabátommal, amit kímélni kellene (a tartaléknak hozott kínai esőkabát bizonyára már cafatokban lógna rajtam), majd orra bukom valamiben. Ezen a csúcson is nagyobb csoportosulás alakult ki. Sokáig nem időzöm, megyek is egy másik kompánia nyomában lefelé a sárga (azaz Fehér) útra. Innen a legegyszerűbb megközelíteni a Meszes-hegy lábát, ahonnan direktben fel lehet jutni a csúcskereszthez. Az előbbi csapat pont a mászás kezdete előtt ér utol, kérdezem is, meglettek-e a lányok végül. Szóval akkor sikeresen abszolválta mindenki a Zajnátot közülük. Még sosem másztam a Meszes-hegyet erről az oldalról, így kicsit izgulok, milyen lesz. Kellemesnek nem mondható, de a talaj állaga legalább köves, morzsalékos és nem sáros, csúszós, ez is sokat számít. Továbbra is aggódom, mi lesz lefelé, mert azt az oldalt viszont ismerem...

Előtte azonban fogadónap(éjjel) van Csanyánál az ellenőrzőponton, mindenki kap egy pecsétet a füzetkéjébe. Indulunk is tovább. Velünk szembe is jön néhány futó. Tényleg meglepő, hogy a rossz idő ellenére mennyien vannak úton és próbálkoznak különböző távokon. Nekem a nagytestvér, a BHMTCS, még úgy érzem, még ha lehetetlenség talán nem is, de mindenféleképpen nagy falat lett volna, nagy eséllyel az időtúllépésre, örülök is, hogy nem emellett döntöttem a nevezéskor. Főleg ilyen körülmények között!

Megkezdjük a csapat néhány tagjával az ereszkedést, hamarosan a többiek is követnek. A srácok bátrabbak a csúszós lejtőn, be is előznek. Én inkább óvatos duhaj vagyok itt és most, főleg, hogy egy fenékre huppanást is sikerült összehoznom. A Hosszú-völgyhöz közeledve már barátságosabb a talaj állaga és a haladás is gyorsabb. Keressük, hol az Ilona-lakhoz vezető ösvényt, aminek éppen a szemközti oldalon kéne felindulnia a térképeink alapján. De mindenhol csak bozót fogad, bármerre indulunk is. Javaslom, hogy menjünk egy kicsit nyugat irányába az úton, ott is volt egy feljáró még tavaly, igaz, az is bozótos (és csúszós) volt. Mindenesetre a Vérmókuson ott jöttem le. Említettem, hogy emlékeim szerint lesz majd elektromos kerítés is, mint akadályozó tényező. Megint egy nagyobb társulat verődik össze, amíg keressük az utat felfelé. Többször elindulunk többféle úton, mígnem rábukkanunk egy kevésbé benőtt részre, amin megkezdhetjük a mászást. Útnak azért ezt nem annyira nevezném. Ráadásul egy visszacsapódó ág majdnem megszabadít egyik látószervemtől. Hamarosan kikötünk a kerítésnél és látjuk, hogy szinte rátelepült az ösvényre. Senki se nagyon akarja kipróbálni, van-e áram benne tök érthető módon. Így marad az a verzió, hogy bevetjük magunkat a szemközti bozótba, hogy egy másik reménybeli úton próbálkozzunk más lámpák fénye után. Közben néhányan megint fennakadunk a rózsabokrokon, az ujjamba is beleáll néhány tüske. Amíg kibogarászom őket a fogaimmal, meglesz a felvezető út. Később erről is vissza kell térnünk a kerítés mellé, aminek nemsokára szerencsére vége szakad. A házhoz még emberes, de legalább rövid kaptató vezet. 

A túra egyik meghatározó élménye, hogy végre belülről is láthattam ezt a barátságos kis kunyhót, ami előtt egy grillsütőben sülnek a virslik a hot-doghoz. Mivel éhes se vagyok annyira és sietek is, megelégszem a forró teával, amit a hideg isommal vegyítek és a saját rizsszeletemmel és gyümölcspürémmel vigasztalódom. A rendezőktől kapott Milka szeletem már rég vagy a nagykovácsi kutyák vagy az erdei állatok, szerencsésebb esetben más túrázók eszik valahol. És már megyek is tovább. A hosszú jelzetlen gerincen néha futok, néha gyaloglok. Ismerem a járást, könnyen elérem a zöld négyzet jelzést. Amellett döntök, hogy maradok a jelzett úton, jelen esetben a kék kereszten, a Nagy-kopaszra tartva, bár lenne közvetlenebb és valószínűleg rövidebb (és meredekebb, esetleg csúszósabb) út is. Ezen egész gyorsan fent is vagyok tényleg a Csergezán-kilátónál. Miután megkapom a pecsétet a szanaszét ázott itinerembe (minden egyes ponton szabadkozom miatta egy sort, pedig most már külön zacskóban tárolom a kabátzsebemben), leülök egy pillanatra megtervezni, hogyan kéne elérni a Kakukk-hegyet. Igazából már induláskor megterveztem, inkább csak nyugtázom, jó volt-e az ötlet. Vissza tehát a zöld háromszögre, majd a kék keresztre. Persze már megint elvétem a kilátótól kivezető ösvényt, de legalább ez nem jelent akkora nagy időveszteséget. Futásnak eredek és meg sem állok addig, míg el nem érem a piros háromszöget. Mondanom sem kell, már jó ideje, nagyjából a Meszes-hegyről való lejövetel vagy az Ilona-lak óta megint köd előttem, köd utánam, sokat nem látni a környezetből. Néha jönnek még szemből, de már nagyon szellősen az eddigiekhez képest. 

A kitartó eső ellenére lobog a tábortűz a Nagy-Kopaszon mindenki nagy örömére

Azt leszámítva, hogy mindenhol csuromvizes és saras vagyok, egész jó a hangulatom, főleg, hogy már csak 3 csúcsom van hátra és az időbe is bele fogok férni bőven, ha a Kakukk-hegyet nem vétem el. Bár jártam már rajta, tájékozódás szempontjából ez lesz a legnagyobb falat, mert igen messze esik a jelzett utaktól. A tervem az, hogy a kék keresztről rátérek a zöld keresztre, ahonnan nagyjából a katonasírok magasságában egy nyílegyenes nyiladékban vezető úton jutok a hegy közelébe. Innen aztán egy másik jelzetlen ösvényre kéne letérni déli irányba. Ami a térkép alapján meg is van, de a tejszerű ködben kb. lópikula és esti fény, ami látszik belőle. Az esti fény jelen esetben egyértelműen a lámpámból jön de most már tényleg lófütty az egészbe! Szerencsére érkezik pár magabiztosabb fiatal lámpatulajdonos is, akik vagy bejárták előre a terepet vagy bámulatos helyismerettel rendelkeznek, mert nagyon tudják, merre kell menni. Megyek hát a felmentő sereg nyomában. Egy kereszteződésnél én is megvilágosodom peakses emlékeim alapján. Innen már csak egy ugrás a csúcs, ahol a srácok hosszabban időznek. Nekem viszont drága minden perc, megyek is tovább, boldogulok, ahogy tudok. Egy darabig haladok az eddigi úton, majd egy másik ösvényen jutnék vissza a kék keresztre. Csak éppen néha a környező bozótban landolok, mert elég bajos az iránytartás. Megyek a vélt irányba, néha csekkolom a telefonom és próbálok visszaevickélni az útra. Na ebből se lesz egy darabig futás biztosan. Szerencsére inkább utóbb mint előbb elérem a jelzést. 

Nekiiramodom, aztán nemsokára egy létrás vadkerítés állja az utam. Húha, itt lennék? Ugyan nem terveztem, hogy ma meglátogatom a Vadasparkhoz kapcsolódó bekerített részt, de most mégis ezt találom a legegyszerűbb és legbiztonságosabb módnak a Fekete-fej megközelítéséhez. Ez a terület egy kész kerítéserdő, szoktam néha erre futni és néha csak csodával határos módon sikerült kikerülnöm innen, ha véletlenül besétáltam a kelepcébe (mármint a kerítések közé valahogy). Jó lesz tehát a kék kereszt, legalább jól futható, ismerős és haladós. Újabb kerítésmászást követően már ott is vagyok a piros kereszten, melyet követhetek majdnem a Fekete-fejig. Az már nem is számít, hogy menet közben begyűjtök még a Hokába némi vizet egy-egy pocsolyában. A gond inkább az, hogy elvétem a helyet, ahol kis ösvénnyé válik az út és a bicikliúton haladok tovább. Ami ugyan irányban jó szintén, de állaga olyan, mintha gonosz és alattomos cukrászok szórakozásból végig felkenték volna valami ragadós és csúszós tortakrémmel, amit nem nagyon szeretnék megkóstolni. Nagy nehezen végigverekedtem magam rajta az aszfaltig, ahol éppen jött szembe egy fejlámpás túrázó. Mondtam neki, eszébe ne jusson erre jönni, ha jót akar magának, mert ennél gyalázatosabb útnak nevezett valamit régen láttam.

Az aszfalt tehát megváltás volt számomra és innen már csak egy meredek, de nyúlfarknyi ugrás volt a Fekete-fej pecsétjének megszerzése. Pont lefelé jöttem, amikor jött az ismerős csapat szembe. Nekik még az Alsó-Zsíros-hegy is kellett a Kerek-hegyen kívül, tehát nagyjából egyfelé haladtunk. Adtak egy remek tippet, hogy próbáljak a településen átjutni a sárgára. Hasonlón én is gondolkodtam, mert nem nagyon fűlött a fogam a Remete-hegy megmászásához a kéken. Nem is beszélve arról, hogy hogyan fogok átkelni a megáradt patakon. Hajlottam tehát bármilyen alternatív megoldás felé. Sajnos az, amiben eredetileg gondolkodtam, már a tervezés során megbukott, mivel átvezet a védett területen, ahol csak turistaúton szabad közlekedni a túra közben. Ezért szükségem volt néhány percre az adyligeti buszmegálló esőtől védett magányában, hogy elkészítsem haditervem a fennmaradó szakaszra. Gyorsan meg is született a döntés, a település peremén fogok átjutni Máriaremetére, ahol elérem ismét a jelzéshálózatot és evvel a sárga jelzést, amin megint csak éjjel és nappal is ismerős terepen juthatok a Kerek-hegy közelébe. Időben még jó voltam, és bevallom néha gondoltam azokra a sporttársakra, köztük egy ismerősömre is, akiknek ugyanennyi idő alatt kellett még több és messzibb csúcsot felkutatniuk. Egyáltalán a vérprofikon kívül járhat bárki is sikerrel ebben a cudar időben és lehetetlen terepviszonyok közepette?

Ahogy haladtam a pöpecebbnél pöpecebb házak között, néhány csodás jelenségnek lehettem tanúja. Na nem a túra elején emlegetett ufók jelentek meg szerencsére, hanem csak egy eltévedt kismadár fakadt dalra ebben a fura időpontban. Már ennyire késő lenne? De nem, még nem igazán hajnalodik, csak a madárka időérzéke van valahol nagyon rosszul beállítva. Aztán a Rézsű utcában egy ház előtt egy gyönyörű betlehem volt felállítva. Fogalmam sincs, hogy a háziak csinálhatták egyedül vagy az utca, netán az önkormányzat vagy egyházközség fogott össze, de mindenesetre ilyet maximum templomok előtt vagy településközpontokban szoktam látni. Hamarosan megint terepre jutottam, azaz a házak mentén erdei ösvényen érhettem át Remetére, melynek a lejtős végét megint az ismert csúszós állagú sár borította. Itt utol is értem egy vélhetően apa-fia párost. Meglepett, hogy milyen sokan indulnak gyerekekkel ezen a túrán a rossz idő ellenére is, valószínűleg inkább a rövid távon, a BHKCS-n.

Útszéli betlehem Adyligeten

Nagyon gyorsak voltak a sporttársak, még futva kielőzni se volt könnyű őket, főleg egérutat nyerni felfelé a Jegenye-völgy mentén. A terep egész tűrhető volt a Kerek-hegy felé haladva az eddigiekhez képest, így hamarosan becserkészhettem a Kerek-hegyet is egy túratárssal egyetemben. A pontőr tippeket is adott, hogy jussunk le a célba. Itt láttam, hogy a telefonom nagyjából már az utolsókat rúgja, gondolkodtam is, hogy elővegyem a powerbanket, de végül is minek már így a túra végén? Nem is pazaroltam vele az időmet, mihelyt kijutottam a sűrűből, neki is iramodtam egy másik futó nyomában. Na pont itt sikerült megtalálnom az útvonal legnagyobb pocsolyáját a jobb lábammal, aminek jeges vizébe bokáig belemerültem. Mi is lehetne méltóbb lezárása ennek a túrának? 

Divatos Hoka BHTCS után... (előtte kép sajnos nincs)

Bevetettem magam a házak közé a szárazföldre az első adandó alkalommal, egy másik futó követett és együtt tempóztunk nagyjából a célig. Alig vártam, hogy beérjek a melegbe, megehessem a forró levest és átvegyem a száraz váltóruhám. Végül 3:37-kor be is léptem a plébánia ajtaján, itineremben az összes szükséges pecséttel. 9 óra 25 percet voltam pályán, szóval nem sokat hagytam az eredeti szintidőben (a hosszítottban is csak nagyjából másfél órát). Ez nem sokra lett volna elég a még távolabbi csúcsokon.

Nem elég, hogy a hirtelen melegtől jól bepárásodott a kamera, még a az oklevelet is fordítva sikerült befotóznom

Mivel a mozgással töltött időm alig volt több 7 óránál a mért majdnem 43 kilométeren, fogalmam sincs, hol vesztegettem el nagyjából azt a szintén másfél órát. A pontokon alig vesztegeltem, hotdogot se ettem (ami óriási hiba volt mindenki szerint, aki megkóstolta), csak párszor álltam meg kicsit hosszabb (maximum pár percnyi) navigálásra. A Zsíros-hegyen egész biztos sok időt vesztettem, de a többi vajon hol jött képbe? Lehet, hogy tényleg elraboltak az ufók? Mivel az órám futásra állítottam, és ebben a módban nálam csak a mozgási időt nézi a program, nem látom, hol szereztem be ennyi állásidőt. Pedig tanulságos lenne kielemezni. 

Nagykovácsi temploma hajnali 5 felé, mikor indul az első nem éjszakai busz

Ez persze csak most utólag érdekel már, ott sokkal fontosabb volt, hogy egyben és nagyjából még fitten, ámbár nyakig koszosan és vizesen beértem, és öröm volt látni, hogy sorra érkeznek meg az ismeretlen ismerősök is. Sajnos sok hosszú távos számolt be arról, hogy fel kellett adnia, de azért voltak sikeres teljesítők is. Jó volt melegedni és kisebb élménybeszámolót cserélni egy-egy túratárssal. Úgy tűnt, senkinek se volt könnyű menet a mai és senkinek se akaródzik nagyon kimenni újra a hidegbe. Közben a szervezők ellenőrizték az itinerem és gratuláltak a sikeres teljesítéshez. Mivel a buszig volt még jó sok időm, átöltöztem száraz cuccba és összepakoltam a motyóm. Bár hazafelé végig paráztam, hogy megint mit hagytam ott, végül otthon minden előkerült a zsákból. A buszon együtt utaztam egy másik teljesítővel, így legalább egyikünk se aludt be. Frissek voltak még az élmények és mindenkinek volt miről mesélnie. Ő is magányos harcosként teljesített, ráadásul szintén először.

Búcsúzóul még egy betlehem, ez a templom előtt található

Az éjszaka élményeit, akármennyire is egy brutális megaszívás volt az egész, valamint az itt szerzett testi-lelki tapasztalatokat se hagytam magam mögött Nagykovácsiban, mind megy a motyómba, azt hiszem, nagy hasznomra lesznek a következőkben. És máris agyalhatok, jövőre vajon meg merjem-e kockáztatni a BHMTCS-n való indulást, ami egyet jelent a még távolabbi csúcsok felkeresésével ugyancsak 10-11 óra alatt.

Strava link:

Havas kaldera

 

Mikor húgom szóviccgyártásban profi férjének újságoltam, hogy megyek a Börzsönyi vulkántúrára, kérdezte, hogy ugye az is egy Kitörés túra. Elsőre nem tudtam hová tenni a kérdését, de aztán rámutatott a tök egyértelmű összefüggésre: - Tudod, vulkán, kitörés, bumm! Valóban, a Hazajárók és a Börzsöny Akciócsoport ezek szerint többnyire tényleg egy témában utaznak. A mostani túrához akár kívánhattak volna a szervezők kéz- és láb(ki)törést is, ami a terepviszonyokat illette.

Holle anyó igencsak megrázta a párnáját a héten és már az előző időszakban is, és a Börzsöny tájára hatalmas, jó félméternyi fehér lepel jutott. Még itt a főváros körüli hegyekben is régen látott hótakaró fedte a tájat, így szerdán, mikor felmentem futni egy nagyjából szokásos kört a Normafára, kellett véglegesen elengednem azt a kósza gondolatot, hogy futóként induljak a Vulkántúrán. Még főként lefelé tartva is csak majdnem 10 perces kilométereket „futottam” (tényleg futottam, csak nem volt túl produktív a mozgásom, azt leszámítva, hogy nagy sportértéke volt valószínűleg ennek a küszködésnek a lábszárközépig érő szűzhóban, illetve a nyomokat csak nyomokban tartalmazó majdnem szűzhóban). A Goretexes Speedcrossom meg nagyjából negyed óra múlva tocsogott kívülről és belülről is. Én biztos nem vagyok akkora májer, hogy alig futóruhában, csekélyke felszereléssel végigszáguldjak 40 km-t tetemes szintkülönbséggel fel és le. Egyrészt magamat ismerve kockára fagynék, és kapásból már az első 10 kilométerből is alig tudnék futni a szinteket tekintve. Szóval ezt a műfajt most meghagyom az erősebbeknek, felkészültebbeknek, tapasztaltabbaknak. Voltak itt ilyenek egész nagy számban, kis híján ki lehet jelenteni, hogy a terepfutók színe-javának egy része itt volt ma a Börzsönyben (akik nem a Budai trailre mentek másnap – vagy akár ez volt az edzésük arra. Mások meg éppen a Hanák Koloson küzdöttek az elemekkel).

Ahogy Petivel fölfelé kapaszkodtunk Királyrétről a Taxi-nyiladékon a Nagy-Hideg-hegyre, sorra suhantak el mellettünk a csodálatra méltó futók, és kicsit irigykedve néztem őket. A Cseresznyefa-parkoló után az emelkedő fokozatot váltott. Itt Peti is megelégelte a „rohanást" – neki már ez a tempó is az volt, így elbúcsúztunk. Ő ment az ő kis privát túrájára, amiből azért a Vulkántúra féltávja kikerekedett, én meg másztam még erősebb fokozatba kapcsolva a turistaház irányába.

Elérkezett a búcsú pillanata

... miközben sorra húznak el mellettünk a futók

Lassan be kellett látnom, hogy a kivételesen magammal hozott túrabotok nagy segítségemre vannak, ahogy lépésről-lépésre töröm magam előre a hóban, holott a túra elején még ott akartam őket hagyni valamelyik bokorban, mert folyton összecsuklottak. Miután sikerült rendesen beállítanom őket, kiderült, hogy a bot elhozatala volt az egyik legjobb döntésem. Hogy mi minden volt még nálam? Annyi minden, hogy egy futózsákba, főleg mellénybe bajosan fért volna bele: 1 liternyi forró tea termoszban, fél liter izotóniás ital, némi csoki és szelet, egy banán, egy softshell kabát, plusz réteg alulra és felülre, váltózokni, némi elsősegély-felszerelés, mentőfólia, hómacska. Lehet, hogy kicsit túlaggódtam a dolgot, de ma a biztonságos teljesítés lebegett a szemem előtt. Ha lehet, az eredeti 12 órán belül, de bármi jó, csak érjek vissza Királyrétre épségben.

Még a terasz is tele túrázókkal

A turistaház zsúfolásig tele volt, alig találtam meg az ep-t. A forró teából azért kértem és már mentem is kifelé ebből a zajos miliőből, ne vesztegessük az időt. A műanyag poharat szépen elraktam, jó lesz még a többi teás ponton. A gerincen még nehezebb volt a haladás az eddigieknél is. Alig egy-egy pillanatra sikerült körülnéznem, hol is vagyok, micsoda varázslatos téli csodavilágot varázsolt a természet körém. Sokkalta inkább lefelé kellett koncentrálnom: hol a kitaposott nyom, hol az előző túrázó lépése, ahol nem süllyedek térdig a hóba. Annak ellenére, hogy már jó páran törték előttem az utat, mégis küzdelmes szakasz volt. Összetalálkoztam Lénárt Mariannáékkal, gratuláltam nekik a cseh százashoz. Kicsit együtt haladtunk, majd ő inkább megállt fotózni a faágakra tapadó hókölteményeket. Hol föl, hol le, de többnyire kemény mászás ez a két hegyet összekötő gerincút. Ideális körülmények közt is vannak megerőltető, kihívást jelentő részei, így, mély hóban még lassabb és nehézkesebb haladni.

Tiszta Szibéria - vagy Delta

A Csóványoson a kilátóra csupa zúzmarát rajzolt a fagy, nem tudtam megállni én se, hogy ne fotózzak. Kaptam egy kis útravaló csokit a pontőröktől, amit nyomban el is fogyasztottam. Gondoltam, lefelé majd kocogok, ha kedvem van. Pár száz méternyi vergődés után egyértelműen el kellett engednem ezt az ötletet is. Itt, ahol mondjuk egy futóversenyen szinte szárnyakat kapok, ahogy végre lejtőre kerülök, most csak jóformán bukdácsolok a mély hóban, bakancsban, merev téli túranadrágban, kamásliban. Ugyan a bakancsom is már tiszta víz belülről, hiába impregnáltam a héten kétszer is. A kezem is kezd fázni a kesztyűben, hiába melengetném az ujjaim ökölbe szorítva, a botot is kell vinni valahogy. Felfelé ezzel nincsen gond, mert bemelegszik magától a rendszer, de lefelé nincs elég erőfeszítés. Szerencsére a Nagy-Mána után jobban járható lesz az ösvény és tudok futni is – valamennyire. Néhány mellettem elsuhanó futó szerint egész jól nyomom ebben a nehezített szerelésben. (Ja, tulajdonképpen álruhás betoji futó lennék, aki egy kis havat látván hátraarcot csinált... Nem, ha a bizonyítványomat akarom magyarázni, én csak tisztelem a Börzsönyt, ami nem viccel. A téli Börzsöny meg főleg nem...) A botozást még tanulnom kell, de szerencsére inkább segítségemre vannak lejtmenetben is mintsem akadályoznak. 

Fel a Csóványosra

Zúzmarával és jégvirágokkal díszített kilátó

Az Esztergályost elhagyva jövök rá, hogy tulajdonképpen én még nem is jártam a zöld jelzésen, a börzsönyi Sas-úton. Vagy ha igen, akkor nem emlékszem rá. Csak ámulok és bámulok a sziklákat látva. A Dosnya-nyeregnél egész sok túrázó jön szembe. Idefelé meg jóformán csak futók előzgetnek. Szóval talán tényleg jól nyomom... Egyikük a Miklós-tető után éppen hómacskát vesz fel. Talán nem véletlenül. Kérdezem is, hogy szerinte itt kell-e. Ő csak hümmög valamit, így úgy döntök, biztos, ami biztos, felhúzom a bakancsomra. Jó döntés volt, látva a macskátlan futók vergődését lefelé. Egyikük hatalmasat zakózik, nem nagyon akaródzik felkelni neki, pedig felajánlom a segítségem. Fájlalja a bordáját. Szerencsére már jön a társa is, aztán mondja a földön fekvő sporttárs, hogy most már meglesz. Azért többnyire ők is ügyesen lesíelnek a kemény lejtőn a Speedgoatokban és egyéb csukákban. Nekem ezek olyan pillanatok, amikor áldom az előrelátásom. Aztán nálam is jönnek kellemetlen percek. Hómacskám néha úgy dönt, hogy neki ez a hely felettébb tetszik és maradna. Eddig sosem volt ilyen gondom, még a héten sem a Mátrában, mi történhetett? A gumi ép, a lánc hiánytalan... Miután többször megismétlődik a dolog, inkább leveszem és csak a kritikus részeken teszem fel újra. 

Még 2 és fél óra a következő pont???

A Sas-úton

Előderengő kilátások

Nemsokára ott is vagyok a Vilatinál a következő pontnál. Szép nagy kompánia verődött össze, túrázók, futók vegyesen, különféle túlélési stratégiákkal: van aki lenge pólóban, van aki nagykabátban. Töltök egy új adag teát, a saját termoszom is meghúzom. Kicsit bajlódtam a lábfejem görcsölésével a Nagy-Hideg-hegytől, így izotóniát is iszom, beveszek egy adag magnéziumot és a banánt is megeszem. Aztán menni kell tovább, pedig nincs nagy kedvem az előttem álló emelkedőkhöz. Ahogy mászom egyre feljebb, mégis rá kell jönnöm, hogy ma az emelkedő a barátom, bármennyire utálom is őket. A nekem megfelelő lépéseket megtalálva, a bot segítségével egész flottul lehet mászni még ebben a nagy hóban is. Persze ez továbbra is nagy koncentrációt igényel és bármennyire káprázatos is a körülöttem lévő táj, nincs időm sokat foglalkozni vele. A Sas-úton még derengett valami kilátásféle, így reménykedtem, hogy majd a Hollófészek táján is részem lesz benne. Sajnos, mire felszenvedtem magam ide, megint jobban beködösödött, de azért valamennyire kirajzolódtak a Magas-Börzsöny csúcsai és a valamikori vulkán kalderájának körvonalai, amin most haladunk. Még csak most járok féltávnál és körülbelül máris a pokolba kívánom a hátralévő szakaszt és a vele járó szenvedést. Tehát akkor merítsünk erőt a hátizsákban rejtőző dolgokból: elő a forró teával és a mézeskaláccsal. Hátha megjön a kedvem.

Kisebb túrafesztivál a ponton némi teával és zsíros kenyérrel

A mászásnak még nincs vége, jön a Salgóvár, majd a még magasabb Magyar-hegy. A várba felfele utolérek egy másik túrázót. Lehagyni nem tudom, de így legalább kicsit kényelmesebb tempóban taposom a havat a sziklákon felfele. Az utolsó lépés már nekem is túl nagy, kicsit szerencsétlenkedem a botjaimmal. Szerencsére egy pontőr vagy túratárs segítő kezet nyújt és felhúz a várba. Pecsételek, majd készítek pár fotót, majd indulok is tovább. Meredek sziklás szakaszon kéne leszánkózni, ezt még hómacskával se vállalom, inkább kicsit letérve az útról próbálkozom sikerrel. Már-már nekiiramodom, mikor furcsa hiányérzetem lesz. Valami nagyon nem kerek. De mi? A botok... Hol vannak a botok? Már megszoktam, hogy itt lóbálom őket magam mellett, néha ügyetlenül bokán szúrva egy-egy futót. Na most szépen megbosszulták, hogy ott akartam őket hagyni az út mellett még a túra elején. Vagy leírom őket járulékos veszteségként, vagy visszamászom értük a várba. Persze az utóbbit választottam, és kipróbáltam, hogy lehet sziklát mászni hómacskával. Ügyesebben mint nélküle jutok fel az ősi várköveken vagy még ősibb vulkanikus sziklákon – a hó alatt nem látszanak. A pontőröknek meg mondtam megnyugtatásul, hogy nem eltévedtem, hanem ez a vár annyira szép, hogy erről az oldalról is meg kellett néznem. 

Libasorban a Holló-kő felé

Csak néhol van idő és alkalom rácsodálkozni a szépséges tájra - pedig érdemes

Ködben bújik meg a Magas-Börzsöny

A Salgóvári EP

Miután a botokat magamhoz vettem, megmutattam egy párnak, hol kell leszánkózni a sziklán, aztán spuriztam ismét lefelé a lejtőn. A Magyar-hegyre menet megint elkezdődött a régi unalmas történet a hómacskákkal. Volt egy olyan tapadós hófajta, ami folyton leszedte őket a lábamról. Így inkább fellógattam őket a hátizsákom pántjára. Majd lefelé visszaveszem őket, felfelé úgyse nagyon kellenek. Menetelés közben kihallgattam, hogy mások is leginkább egy kád forró vízről ábrándoznak. A hegytető a sáncokkal valahogy most meglepően hamar ideért és már indulhattam is lefelé a meredek hegyoldalon. Először macskák nélkül próbálkoztam, majd inkább megmacskásodtam, látva mások fától-fáig való kínlódását. Legnagyobb megrökönyödésemet egy Nike Pegazus trailes futó váltotta ki, akinek még mellénye, így minimális felszerelése se volt, nemhogy valami csúszásgátlója. Hol fákba kapaszkodva, hol gatyaféken igyekezett lefelé a rézsűn egy szál vékony pulcsiban. Én persze szépen elrobogtam mellette macskakörmeimmel. (Az egyébként remek Pegazust ismerve ehhez a túrához az egyik utolsó választásom lett volna ez az elég csúszós talpú cipő. Pedig többen ebben nyomták, Csipi is. Na jó, ő vérprofi.) Igen ám, de csak addig haladtam flottul, amíg a lábamon maradtak a cicuskáim. Mikor szépen elfeküdtek a hóban, kuporodhattam melléjük és húzhattam fel őket újra. Még szerencse, hogy ez a nadrágom annyira jól állja a nedvességet. Különben már csuromvizes lenne a fenekem. A kesztyűm így is lassan az. Mondtam is az előbb említett futónak, hogy minden elismerésem az övé. És ahogy láthatja, az én haladásom se produktívabb az övénél.

Sziklák avagy várfalak?

Hűségesen őrzi a pontot

És főleg nem produktív, mikor jobbra észreveszek piros jelzéseket, és elindulok rajtuk a többi túrázótól eltérően – felfelé. Nyilván lefelé kéne haladni, de bennem a jelzés felülírja a logikát. Néhány száz méter után látom, hogy mindenki másfelé megy és valószínű, hogy ez a piros normál ága, mi valami alternatív (lehet, hogy sokkal szivatósabb) útvonalon mentünk a nyomokat követve. Ennyi ember csak nem tévedhet, így visszacsatlakozom a menetoszlopba. Hamarosan meg is érkezem a Magyar-völgybe a hangulatos pontra. 

Kilátás a Magyar-hegy oldalából

Lobog a tábortűz

Ég a tábortűz, messzire elhangzik a lelkesítő nemzeti rock, lobog az árpádsávos zászló, aki kér, annak máris töltik a jó házi lélekmelegítőt. Én az itókát mellőzöm, inkább csipegetek a szotyiból. Majd indulok tovább Bányapuszta irányába a hosszú és egyhangú úton, elgondolkozva a következőkön: vajon miért nem hallgattam eddig nemzeti rockot; a hátralévő tizenakárhány kilométer még mindig nagyon sok; meg kell mászni a Nagy-hideg-hegyet és az erről az oldalról halovány emlékeim szerint is meglehetősen keserves lesz. Mellesleg pittyegett a telefonom, meg kéne nézni, nem Peti írt-e. És kéne megint kicsit enni és inni. Fent a házban nem ártana zoknit és kesztyűt cserélni se, mert azok már csuromvizesek. Altáróhoz érve ráveszem magam az ivásra és a chatelésre. Megírom Petinek, hogy még kb. 4 óra, mire célba érek (nem merek 3-at írni, gondolva az előttem álló emelkedőre). Meg véletlenül azt írom, hogy Bányapusztán vagyok, holott ez még csak Altáró és a Katalin-forrás. Na mindegy, Petinek főleg. Viszont lehet, hogy félreérti az üzenetet és azt hiszi, 4-re már bent vagyok. Még nincs 3 óra, de ez fizikai lehetetlenség lenne. Remélem, nem marad csak emiatt ott Királyréten és vár meg. Persze sokkal kényelmesebb lenne hazaautózni, mint várni a buszra. De nincs kedvem elővenni újra a telefont fázós kezeimmel és korrigálni. Csak haladok tovább, monoton menetelek az egyre nagyobb szürkeségbe. Talán még világosban sikerül felérni. Talán... A célidőn eddig nem sokat aggódtam, most is úgy látszik, beleférek, még talán a rendes időkeretbe is.

Hangulatban ők vitték a pálmát

Altáró

Elhagyjuk Bányapuszta házait most már tényleg, egyre meredekebben visz az út a hegyoldalban. Kisebb csapat verődött össze a nagyjából egy tempót gyaloglókból, némán haladunk felfelé. Csak néha húz el egy-egy gyorsabb futó mellettünk még itt is. Már az se foglalkoztat, hogy az egyik rétről csodás látképe tárul elém a mellékgerincen megtett útvonal egy részének. Inkább az előttem lévő szakaszra koncentrálok. Ami leginkább felfelé tendál, de nem annyira vehemensen, mint amire emlékszem. Baljós sejtelmeim vannak. Nézem, egyre közeledik a főgerinc vonala és jobbról elhagyjuk az Aprólépések csúcsát, amivel már jóformán egy magasságban vagyunk. Akkor már nem lehet túl sok hátra. Közben szépen lassan besötétedik. Lámpa mégsem kell, a hóban jól látszik a most már tényleg egyre meredekebben felfelé vezető ösvény. És még mindig lehet fokozni ezt... Próbálok nem kiállni, csak tolom magam előre a botokkal keresve a lépéseket a meredélyen. Egy túrázó jön szemben, muszáj megkérdeznem, sok van-e még hátra. Mint egy türelmetlen óvodás, akit elvittek kirándulni a szülei. Ő már hétszeres teljesítő, így elhihetem, hogy valóban közel a ház, ahol meleg vár, van forró tea és esetleg felvehetem a száraz zoknim is.

Bányapuszta

Még néhány kanyar a szerpentinen és a ködből, szállingózó hódarából elődereng a ház meleg fényű sziluettje. Mindenki megáll fotózni ezt a jelenséget. Talán amiatt, mert ez a látvány mindenkinek hatalmas megkönnyebbüléssel, kisebb megváltással ér fel.

Megint pittyeg a telefonom, sőt már nem is pittyeg, hanem csörög. Természetesen Peti az, de sajnos alig hallom és ezen még kevésbé segít a házban uralkodó hangzavar. Valahogy azért átjön, hogy azt kérdezi, mikorra érek le. Óvatos becslésem innen másfél óra. Szóval megvár, milyen rendes tőle. Akkor igyekszem sietni. De előtte még kell pecsételni, teát inni (ami életem eddigi egyik legfinomabbja), enni. Zoknicserére aligha kerül sor, ahhoz le kéne hámozni mindent a lábamról – kamáslit, bakancsot vizes duplazoknit. A kesztyűmet azért lecserélem a szárazra. A lámpát is elő kell már venni, sőt hideg lesz kimenni újra, szóval fel kell venni a kabátot is, ami eddig a zsákban lapult. Kilépve az ajtón a kabát alig elég, a kapucni is felkívánkozik a fejemre. Természetesen látva felfelé a sípálya meredekségét a macskát is feltettem, szerencsére jó hosszan a lábamon marad most legalább az egyik fele. Sietek lefelé a piroson, aminek szépségeiből sokat nem észlelek. Bal oldalamon hosszan kígyózó völgy és hatalmas fenyőfák. Az ösvény jól ki van taposva, de néhol fényvisszaverő pöttyök is segítenek a tájékozódásban. Sőt az előttem menők lámpája is támpont, amíg látom a fénycsóvákat. Néha megtéveszt az ágakon lévő hókristályok csillogása, melyekről visszaverődik lámpám fénye. Olyan, mintha megannyi szentjánosbogár vagy apró lámpás világítana közelebb és távolabb. Milyen csodálatos! Bár lenne időm élvezni ezt a jelenséget! De nincsen, csak szedem a lábamat, néha belekocogva a lejtőbe, hogy minél hamarabb célba érjek és Petinek se kelljen annyit várnia. Sajnos míg nem voltam lendületben, megint komoly dilemmát okozott a fázós kezem: a kesztyűm vékonyabb az előzőnél, és vagy segítem magam a botokkal, de odafagynak az ujjaim, vagy hónom alá csapom a botokat, miközben próbálom melengetni a fagyos végtagjaim. Nagy nehezen bemelegszem, onnantól szerencsére már nincs gond. 

A név nélküli barátságos hóember

Az egyhangú nyiladékon lefelé haladva azzal szórakoztatom magam, hogy férfineveket adok a villanyoszlopoknak, lehetőleg minél extrábbat: így elhaladok Tihamér, Boldizsár, Gáspár, Menyhért mellett is sorban. (Ezt a játékot még a héten találtam ki az Ágasvár kegyetlen emelkedőjén, csak ott az éppen elhagyott fák kaptak neveket). Utoljára egy barátságos hóember marad, akinek nem jut név, csak a botjaimat kapja kölcsön, míg fotózom. Ö már idefelé is üdvözölt minket széles mosolyával.

Még néhány perc marad a végjátékból, lassan a házak közé érek, jégkarmaim aszfalton csikorognak, így le is veszem azt a fél párt a bal lábamról, ami még rajtam maradt. 6 óra tájt lépek be ismét a Kastélyhotel ajtaján a melegbe, Peti ott ül a kanapén és vár. De jól esik megérkezni 11 óra 20 perc menetelés után. Milyen jól esik a barátságos fogadtatás! Átveszem a díjazást, majd elfogyasztom a finom gulyást, amíg Peti idehozza az autót a vadászkastély elé a parkolóból. Még azért gratulálok pár sporinak, főleg a Pegás futónak, hatalmasat küzdött, megérdemli. 

Mindenki megérdemli az elismerést, aki itt volt, harcolt a hideggel, hóval, a vulkáni formák magasságaival, csúszós hegyoldalaival akár futva, akár gyalogosan, szintidőn belül és kívül. Bár összehasonlítási alapom nincs, mert ez az első teljesített Vulkántúrám, esélyes, hogy dobogós a nehézséget tekintve a 19 eddigi között. Menet közben chateltünk Tarnai Mátéval, aki nálam sokkal tapasztaltabb teljesítménytúrázó, ő is hajlik erre a meglátásra. 

Jövőre vajon ugyanitt ugyanekkor? Most egyértelműen nemet mondanék (és biztosan nem a szervezés miatt, mert az kifogástalan volt), de lássuk, mit hoz az engedékenyebb holnap...

Strava link:

Iszinik - szelek és emlékek szárnyán

 

Volt egy olyan kósza ötletem pár éve – pontosan 2021-ben – hogy nekem jubilálnom kell a Kinizsi 100-on. 2001-es az első és eddig egyetlen teljesítésem, szerettem volna duplázni. Igaz, azóta se mentem százast, maximum 60 és 74 km-t évente egy-egy alkalommal, így kíváncsi voltam arra, vagy inkább be akartam bizonyítani magamnak, hogy tudok még ekkora távon sikerrel szerepelni. Mindezen törekvésem elvitte a Covid, aztán a saját lustaságom. De az idei 2023-as évben beütött nálam valami újabb dili: nekem minden hónapban, de legalább kéthavonta kell mennem valami erősebb távot. Így aztán újra terítékre kerültek a százasok. Ha sikerül végigmennem az Isziniken (a fordított Kinizsin - nevében, útvonalban sőt még naptárügyileg is), ez lesz az idei harmadik százasom, illetve nyolcadik teljesítménytúrám (plusz volt egy 50-es instantom, a Vérmókus is). Pár hónap a számok alapján így is kimaradt... Tudom, másokhoz képest ez semmi, de nálam ez hatalmas szintbeli ugrás. És mindezzel együtt megtörténtnek tekinthetem a jubilálást is, hiszen ugyanazon a régi klasszikus útvonalon haladhatok Szárligettől Csillaghegyig, mint akkor 2001-ben. Most ugyanezt már nem tehetném meg a rendes Kinizsin.

- Te, mi ez a sok rokkant hátizsákos fiatal? - kérdezi az egyik mozdonyvezető társát a Déli pályaudvaron, látván a vonatról lekászálódó, magát csak éppen vonszolni tudó Kinizsi teljesítőket.

„Szeretettel köszöntünk azon „becsavarodott” emberek között, akik elindulnak az Iszinik 100 elnevezésű teljesítménytúrán.” - írja az itiner első mondata. Igen, kell ahhoz egy jó adagnyi flúgosság, hogy az ember ilyen vállalkozásokra adja a fejét, de szerencsére elég sokan vannak ilyenek, hiszen a szárligeti Faluház előtt elég sokan gyülekeznek. Itt a hibbant egyedek egy négyzetméterre eső száma most elég magas. Mivel a MÁV jelenleg ezen a viszonylaton (is) elég használhatatlan, sokan érkeztek autóval, lehetőleg telekocsi rendszerben. Mi is így utaztunk, az áldozat, azaz a sofőr Peti volt, aki cserébe szintén egy szárligeti túrát nyert előzékenységéért, csak kicsit rövidebbet, mint bármelyik utas. 

Vajon mit tartogat ez az út számomra?

Kisebb zombihadsereg vonszolja magát át a szárligeti felüljárón, majd fel a vonatra. Az üléseken elterpeszkedve sokan rögtön álomba merülnek. Egy idős bácsi kérdezi a még ébren levőktől: - Fiatalok, maguk mit csináltak, hogy így elfáradtak? - Túráztunk - feleli valaki. A bácsi csak néz lemondóan, ilyenek ezek a mai puhány fiatalok, egy kis erdei sétától úgy néznek ki, mintha háborúból jönnének. Azért megkérdezi: - Hány kilométert mentek?  - Százat. - feleli valaki megint a fáradtságtól szűkszavúan. A bácsinak hallhatóan esik le az álla.

Nagyegyházi trabi

Az indítás pikk-pakk megtörténik, névsor szerint vannak a nevezők felosztva. Én a Z betűmmel, ami ráadásul W-vel folytatódik jó eséllyel megkapom mindig az utolsó füzetet a sorban, ez most is így van. Tehát már 7:25-kor sikerül elrajtolni. Az ajtó előtt ismét összefutok Péterrel, aki egyben utasunk is volt, nyáron vele együtt szenvedtük végig a Kék Balatont (azaz lehet, hogy csak én szenvedtem, főleg a második felében). Nekiiramodunk és az első kilométerben tisztázzuk, hogy elég mások az időterveink, erőviszonyaink, így most inkább megy mindegyikünk a saját tempójában, lehetőleg végig. Neki 18 órán belüli az időkerete, én meg csak 22 órát lőttem be (első Iszinikem és úgy szól a fáma, hogy ez a fordított verzió jóval nehezebb, mint a klasszikus Kinizsi). A nem túl technikás Communitason ideális körülmények között 20 óra körüli időt mentem, szóval itt jó lesz ez is. Az ideális körülmények most elég kérdésesek, az élénk szél adott néha viharos lökésekkel, az idő egyelőre tiszta, de a távolban akadnak fenyegető sötét fellegek. Szóval ma bármi lehet a záportól kezdve a hózáporig, esőkabátot meg nem hoztam. Még a Mogyorósbányán depózott csomagomban sincs. Kicsit aggaszt a könnyelműségem, de cserébe van nálam vékony futókabát, sőt zsákomban a legnagyobb helyet egy pehelykabát foglalja. Emiatt nem tudtam jönni a még kényelmesebb futómellénnyel. Hiba volt-e - majd elválik a túra során. És vajon hiba volt-e a cipőválasztás? A Salomon Speedrossra esett ma a választásom, mivel nem tudtam, mennyire lesz locs-pocs. A Hoka Speedgoat lett volna a másik esélyes, most ő maradt otthon szomorkodni.

A rokonok nézik, hogy kik ezek a birkák itt

Daráljuk az első kilométereket, szuszogva kapaszkodunk a Zuppa-tető oldalbordájára, a Hajagos-tetőre. Itt még nagyjából együtt megyünk, de Péter az emelkedőn előnyt nyer. Mikor felérek végre a szintben haladó szakaszra, újból futásra váltok és egy másik futó túratársat érek utol. Így hárman haladunk elég sokáig nagyjából a Somlyóvárig egy bolyban, váltogatva gyaloglást és futást a terepviszonyoktól függően. Útközben csodálom a tájat és örülök a szabadságnak, önmagam társaságának. Most inkább zavar a csevegés, a hegyekkel-völgyekkel, az úttal magával szeretnék együtt lenni, figyelve befelé és kifelé. Teljesen megfelel ez a társas magány – tudom, és megnyugtat, hogy vannak úton rajtam kívül mások is, akikhez, ha szeretnék, szólhatok pár szót, de semmit se muszáj, ha nem akarom. Abban is megvan így a szabadságom, hogy futok-e vagy csak sétálok, nem kell alkalmazkodnom senkihez. Átjár a szabadság szele, élvezem a színek tobzódását, ahogy a nap sugara rásüt egy-egy foltra, miközben a kellemesen hullámzó táj más részeire szürke felhők súlyos árnyéka vetül. Bennem régi, nagyon halovány emlékek ébrednek.

A Somlyóvár tetején

Keserves hajnal virrad a Gerecse peremét őrző dombok felett, még keservesebb a vánszorgás az utolsó kilométereken, de menni kell, mert már közel a cél. Nincs kegyelem!

Fotózom a Pes-kőt

A Somlyóvár tetején fogad az első pont, itt újból összeverődik hármas csapatunk. Pecsétet kapunk, elfogyasztjuk a kapott Sport szeletet és már megyünk is tovább. A két srác gyorsabban fut a lejtőn Tornyópuszta irányába, én leszek a sereghajtó. Hamarosan végleg szem elől vesztem őket, illetve kezdenek lehagyogatni a gyorsabb futók. Egyikük biztos komplett hülyének néz, ahogy a növényzet által biztosított ablakból éppen a Pes-kő szikláit fotózgatom, közben fennhangon dúdolva, hogy „Veszélyes az út, hazafelé...”. Na jó, itt úgyis csupa ketyósok vannak, talán nem botránkozik meg rajta.

A hosszú út a szenvedés mellett rengeteg szépséget tartogat mindig - ezért megyünk újra és újra

„Mint a promenádon!” - mondja elismerően minket látva egy a tornyópusztai aszfalton Szárliget irányába furcsa mozgással kígyózó sort zseblámpa segítségével monitorozó ember. Pár kilométerrel odébb, a Somlyóvár oldalában már kevésbé vidám a helyzet, mikor egy fatörzsben megbotolva hirtelen földet érek. Előtör belőlem a skizofrénia, sírok, közben magamon kacagva, hogy a hülye én vagyok, minek jöttem ide, hisz én akartam minden áron ezt a Kinizsit. Innen kell felállni, innen kell tovább menni...

Koldusszállás

Szemlélem a távoli Pes-kőt, pár óra múlva már ott haladok, jobb esetben futok. A haditerv a következő Lenin szavaival élve: Tanulni, tanulni, tanulni. Ez is de, főleg haladni, haladni, haladni, míg világos van, de főleg Mogyorósbányáig. Minél hosszabb távot letudni még világosban, hogy kevesebb éjszakai lámpás menet jusson osztályrészül. Ennek megfelelően kis megszakításokkal futok egészen a következő pontig, Koldusszállásig. Rakk Gyula fotóz minket egyenként, ahogy érkezünk a lejtőn a pontra, a mezőny e része többnyire még futva. Miután a vadászház előtt elhaladunk, ismét emelkedik a terep, így sétára váltok. Futókedvem a Pes-kő oldalában se nagyon jön meg, legfeljebb percekre. Hosszú ez a szakasz, közben kémlelem, hogy látom-e az eddigi enyhe időjárás miatt még elég sűrű színes lombok között a sziklákat. 

Vértestolna határában, kicsit Hotdogman autója is látszik a távolban

Lóri cukorkával kínál, hogy tartsa bennem a lelket a hosszú monoton menetelés közben ezen az unalmas éjszakai szakaszon. Jól esik ez a figyelmesség.

Bányahegy

Néhány kanyar és meglepetéééés! Hotdogman kocsija köszön rám a sorompó mögött. A pecsét mellé így egy finom hot-dogot is jóízűen elfogyasztok, miközben az aszfalton, majd a dombokon kanyargok Bányahegy irányába. Kezem közben a szeles időben szanaszét fagy, így előkerül a kesztyű az övtáskámból. A másik kötelező felszerelés a zsebkendő, nem amiatt, mert siralmasan rossz volt a hot-dog. Rájövök, hogy a hegymászás valamiért beindítja nálam egyidejűleg az orrfolyást is. Fura az emberi szervezet. Így sok futás továbbra sincs, viszont van izzadás ezerrel. Haditervem része az is volt, hogy próbálok nem nagyon leizzadni, hát ez a része máris nem jött össze, csuromvizes az aláöltözetem és az alatta lévő intimebb ruhadarab. Az utóbbi kezdi is kidörzsölni a bőröm, pedig már azt hittem, megtaláltam végre az ideális melltartót. A mögöttem jövő túrázó nagy örömére vagy bánatára próbálom szellőztetni a derekam, hátha szárad a ruhám. Aztán meg próbálom visszatűrni. Biztos nézi, mit matat ez a hülye perverz csaj magán annyit. Öltözködés közben lassan fel is kanyargok Bányahegyre, a bánya zajai már egy ideje kísérnek. 

Újabb akadály, egy vadkerítés létrával. Miközben próbálok átmászni, begörcsöl az egyik lábfejem. (Ez a jelenség azóta is kísért, ha fáradok.) Nem elég a lábamba álló görcs, a pechsorozat folytatódik... A szürke-fekete román gyártmányú kockás ingem beleakad a kerítésbe mászás közben és elszakad.

Végre látom magát a bányát is egy pillanatig. Fent újabb EP, újabb pecsét. Az erdészházat nagyon szépen kicsinosították, mióta utoljára itt jártam. Egyre többen hagynak le, de hiúságom legyezgeti, hogy mind futóruhás és mind férfi. 

A Nagy-Gerecse oldalában

Hihetetlen játék a fényekkel és színekkel, amit ma művel a természet

Dóri és Zsolt nem mennek tovább. Zsolt másfél évvel van csontvelőátültetés után, csoda, hogy eddig is eljött. Leheverednek a tábortűz mellé. Mi Lórival úgy döntünk, szenvedünk még tovább. Csak addig állunk, míg megesszük a csokit és elbúcsúzunk, különben baj lesz... Lóri előző évben 98 km-nél adta fel napszúrás miatt, most mindenféleképpen végig akar menni. Én is megyek, amíg csak tudok, bármeddig is jutok. Számomra egy tét nélküli kísérlet csak az egész, hiszen ez az első teljesítménytúrám.

Áhítat a bükkösben

És egy másfajta áhítat a Kis-Gerecse oldalában

A következő szakaszt Pusztamarótig felettébb élvezem. Hatalmas, katedrális érzetet keltő bükkösök tornyosulnak fölém színes lombjaikkal. Ha ez itt egy istentisztelet, akkor bizonyára egy vidám istenséget imádunk most áhítattal eme káprázatos színjáték közepette. Éjsötét, nehéz terhük nyakunkba zúdításával fenyegető fellegeket hajt a szél, miközben a napsugarak a tarka lombokra vetülnek. Próbálom megörökíteni, képekbe zárni ezt a megismételhetetlen élményt, de közben tudom, ezt igazából csak belülről lehet megtenni. A Serédi kastély előtt hagy le először két lány. Keményen tolják, néhol fölfele is futva, nekem itt esélyem sincs. De nem is versenyzem velük, ennek a menetnek nincs most semmi tétje. Nehéz, sziklás, de nem kevésbé látványos lejtő jön a Kis-Gerecse oldalában, amit próbálok megfutni. Egész jól megy, persze már nem először járok itt, köszönhetően a gerecsei Peaks duplázásomnak. A Vizválasztótól Pusztamarótig még kitart a lendületem, majd sétálok kicsit, mivel az út is megint emelkedőre vált. Szétnézek, hátha van pontőr ezen a nagyon alkalmas helyen, de sehol semmi, tehát egyszerűen tovább kell menni az itiner szerint. Így is teszek. 

Ránk sötétedett, mindenfelé a fűben heverő alakok. Tudjuk, megállni nem szabad, így csak megyünk tovább négyen, rójuk a kilométereket az éjszakában.

Pusztamaróton

Az emelkedő után hamarosan lejtő jön így, megint futásra váltok. Egy anya-lánya túrázó pár köszön ránk. Az idősebb kérdezi, hogy valami verseny van-e. Hú, ennyire jól nyomnánk? Mondom, ez most a fordított Kinizsi száz, nem verseny, Csillaghegyig megyünk és éppen 40 km van a lábunkban eddig. Kedvesen gratulálnak, drukkolnak, de szemükben szent borzalom. Szerencsére egy éles irányváltásnál megint turistákra találok, akik lelkesítenek és a helyes irányba terelnek. Nekünk ezen a túrán nincsenek szalagjaink, a jelzés, az itiner és a letöltött track alapján megyünk. És bőven elég is ez. Éjszaka majd nehezebb lesz a tájékozódás, de talán lámpával is boldogulok, még talán egyedül is.

Még néhány óra, és azokon a hegyeken vezet utunk

Kapu a bajóti Öreg-kőre

A Gete is előkandikál

Ez itt most egyébként is ismerős szakasz, viszonylag frissek az élmények, pár éve túráztunk erre Petivel, látogatást téve fiam cserkésztáborában a közeli Domoszló-forrásnál. Hamarosan leérek a Bika-völgyben lévő forgalmas országútra, ahol ellenőrzőponton jár egy újabb bélyegző a füzetembe. Mellé vehetek egy kis nápolyit is, kérek is egy citromosat. Lekanyarodván az aszfaltról újabb kemény, de nem túl hosszú emelkedő jön a Domonkos-hegyre, hogy átbukjunk a túloldalra, Péliföldszentkeresztre. Menet közben számolgatok, vajon hány óra lehet még hátra a túrából. A legrosszabb forgatókönyvet veszem, hogy innentől már csak gyaloglásra lesz erőm. 14 órát saccolok nem túl acélos 4 km/h átlagot alapul véve, így nyomasztóan nagy a szám. Nemsokára azonban féltávnál vagyok és még elég jó az állapotom. Lejtőn még tudok futni, ha van motivációm, síkon is. Amire szükség lesz biztosan a depózott holmiból, az a melltartó és egy másik, száraz aláöltözet. Útközben kicsit mérges voltam magamra, hogy váltócipőt nem küldtem Mogyorósbányára, mert a jobb lábamon az egyik talppárna kicsit sajgott egy darabig minden lépésnél ebben a kemény, kevés csillapítással rendelkező cipőben, de ez a nyűgöm időközben megszűnt, és már semmi bajom a lábammal. Szóval jók a hírek.

Barátságos paripák Péliföldszentkereszt határában

Borzasztóan fáj a jobb talpam. Lehámozom a Puma sportcipőm a lábamról, hatalmas, két tízforintosnyi vízhólyag látványa fogad. Errefelé semmi kiszállási lehetőség nincs, muszáj menni tovább, míg valami településre vagy pontra nem érek. Teszem egyik lábam a másik után gépiesen és igyekszem közben kímélni a hólyagot. Furcsa módon egy idő után erre sincs szükség, már rá tudok lépni anélkül, hogy minden egyes alkalommal csillagokat látnék. Talán mégsem kell feladnom?

Haladunk a féltáv felé

Végigtrappolok Péliföldszentkereszten, hatalmas a fejlődés, mióta utoljára itt jártam. Műfüves focipálya, csinos épületek. Igaz, akkor még fiam csak a 6 osztályos gimnáziumot kezdte, mikor itt volt gólyatáborban, idén már pedig leérettségizett és az egyetem padjait koptatja. Múlik az idő. Újból összetalálkozom a két futólánnyal, nem tudom, eddig hol rejtőztek, azt hittem, már árkon-bokron túl vannak. Az út melletti karámból egy gyönyörű fekete ló figyeli érdeklődve a dombra kapaszkodó társaságot – most páran összeverődtünk – mire odaérünk, odajön, kér egy kis simogatást. Társai is követik páran. Nem is leszünk adósaik. Hipp-hopp már ott is vagyunk Mogyorósbányán a zeneháznál. Egyre didergősebb az idő így árnyékban haladva, örülök, hogy már csak egy karnyújtásnyira van a váltóruhám. 

Mogyorósbánya, a pont a Zeneházban

A Zeneház mellett egy sátrat húztak fel nekünk, de bemehetünk melegedni magába a házba is. Nagyon jól esik, hogy van kulturált mosdó és tükör előtt kényelmesen és zavartalanul ragaszthatom le a sérüléseim és öltözhetek át, nem egy bokorban kell vacogva rejtegetnem magam. Szegény pontőrt kicsit megijesztem, ahogy az elsősegélyt és kötözést emlegetem, de próbálom megnyugtatni, hogy csak szimpla kidörzsölődésről van szó. Úgy ítélem meg, elég csak továbbra is a vékonyabb aláöltözet, nem kell a vastag merinó. A felső réteg is száraz maradt, így azt nem kell lecserélni. A vastagabb kesztyű, sapka, kapucnis pulcsi se kell. A Red bull se. Hibák sorozata? Majd elválik... A cseremelltartó vadonatúj, ez lehet, hogy probléma lesz, ugye olyat tilos, hogy felszerelést versenyen próbálunk ki. Ugyanaz az a számomra előnyös fazon, mint az előző, csak nem lesz gond... Ok, tisztálkodás, öltözködés, ápolás megvan, gyerünk táplálkozni. Tarnai Máté üdvözöl, most érkezett be, neki ez már a cél. Kicsit beszélgetünk. Közben Csipi is megérkezik, aki sárkányos sapkájában megint egy jelenség. Benyakalok egy sós paradicsomos Allrys gélt (Petit pont tegnap kértem, hozzon már egy adagot, mert ez az egyik kedvencem – ez itt a reklám helye), mellé egy utasellátó szeletet, amit máris felveszek a frissítés listámra. Sajnos forró teát nem merek kérni a kulacsomba, helyette egy fél lilahagymás zsíroskenyérre nyújtom be igényemet. Remélem, a gyomrom rendben megemészti ezt az ízkavalkádot. Két sráccal indulunk neki, hamarosan kiderül, egyikük Stravan ismerősöm is. Most végre élőben is megismerkedhetünk Kovács Andrással, ahogy átszaladunk a falun egészen a Kő-hegy lábáig. Itt hamar elválik, hogy bár ebből az irányból nem kedvelik a srácok ezt az emelkedőt, mégis ők vannak jobb kondiban, így elengedem őket. Marad a magányos menetelés, de így van ez jól most, ezt szeretném. Lefelé a meredek lejtőn futni próbálok, de az elém táruló táj, a távolban fenyegető Nagy-Getével nem enged.

Tokodi pincék

A Katlanban majd lefúj a szél a hegyről

Teljesen kész vagyok, nem megy tovább, pedig már közel a csúcs és közel a pont is. Ez már a sokadik kemény mászás sorozatban. Meleg is van nagyon itt a tűző napon. Muszáj leülnöm legalább pár percre a száraz fűbe. Zakatol a szívem, közben csodálom a tájat. Lassan ideje feltápászkodni, hiszen nagyon messze még a cél. Vajon fogom-e bírni?

Tokod és egy kis Gete

Aztán mégis nekiiramodom, azaz inkább a „próbálok nem hasra vagy seggre esni” betojt galamb mozgásformát követem. Már ott is vagyok a tokodi pincesoron. Ekkor hív a húgom, hogy merre járok. Férje ott volt sikeres teljesítőként az első megrendezett, nagyon kemény időjárási körülményeket tartogató Isziniken, így fel tudják mérni, hogy haladok. Mondják, hogy jó vagyok. Reménykedem én is, hogy a Getére még éppen világosban fogok felmászni. Ahogy a Kis-kő kaptatójára kapaszkodom, a zsákomra akasztott szélkabát vitorlává válik az ismét élénkké váló szélben. Sajnos nem repít egészen a Gete csúcsára, pedig jó lenne. Inkább csak beleakad az utat szegélyező tüskés bokrokba. A Hegyes-kő sziklakúpja alatt egy autó (vajon hogyan jött fel ide?), benne pontőr. Kiderül, ez az egyébként nagyon szép autó a Dakar rallyt is megjárta. Lekocogok Tokodra és amíg megy, a település utcáin is tartom a tempót. Előttem mumusként tornyosul a Gete tömbje. Valahogy muszáj lesz ide feljutni. Végül is sok éve télen, az akkor még kicsi fiammal is ment erről az oldalról. Most se szabad ennek máshogy lennie. Kikanyargok a városkából és már ott is vagyok a tövében, kezdődik a kemény menet. Az eleje még csak-csak, de a végjáték elég siralmasra jön ki. Utolérek egy túratársat, ő még jobban szenved. Lehagyni nem akarom, adok neki mindig kis egérutat, addig legalább kiszuszogom magam. De újból és újból beérem. Mikor vége a kőkemény sziklás mászásnak, inkább mégis kielőzöm a srácot és igyekszem a hegy tetején világító fények felé. Tán csak a hold az, de lehet, hogy a pont lámpái. Majdnem teljesen besötétedett, mire feltornásztam magam ide. A nap utolsó sugarai narancsszínű sávot vonnak a kereszt sziluettje mögé még, hamarosan az éjszaka az úr. Ideje elővenni a lámpámat. A hegy tetején kék-zöld hangulatosan kivilágított sátor, Csetneki Sanyi húzta fel itt az éjjelre a szállását, ő adja a pecsétet. Közben dermedt kezeimmel előkotrom a lámpám és sapkát veszek. Jó szeles ez a hegytető, nem irigylem Sanyit egyáltalán. Jó, minket se lehet irigyelni. 

Pontőrsátor a Getén

A Nagy-Gete, a nagy vízválasztó. Itt sokan feladják. Kicsit most szusszanunk, utoljára hosszabban a hegytetőn. Annyit most is tudunk már, hogy 40 km után tilos állni. Minket azonban nem olyan fából faragtak, hogy könnyedén feladjuk, mind a négyen folytatjuk a vándorlást. Hogy idáig is eljutottam, azt már jegyzik a krónikákban, hiszen ennyit még sosem gyalogoltam egyhuzamban. Mindössze 36 km, ennyi volt eddig a személyes rekordom. Most már több...

Az utolsó képek egyike, lassan elfogy a fény

Pár lépés után tempót is váltok, hiszen hosszú lejtő jön Dorogig. Haladni kell, ki kell használni a terepadottságokat. Az erdőből zöld szempár figyel viszonylag közelről. Vajon mi lehet? Vadmacska, netán róka? Utólag beszélgetve a túratársakkal többen is észrevettük, hogy szemmel tartanak minket az erdei vadak. Bár külön-külön haladunk, mégis támogatjuk egymást, én segítek eltenni egyik srác futóbotjait, egy másik túratárs meg nekem segít, hogy helyes irányba kanyarodjak. Dorogon meg az éppen felkapcsolt lámpám tereli egyik teljesítőt helyes irányba. Innentől együtt futunk a város utcáin egészen a Molnár sörözőig, sőt egészen a célig társulunk. Csak annyira, hogy együtt mozgunk, néha szólunk egymáshoz pár szót és figyelünk egymásra. Ez pont megfelelő így. Még nevét se tudom társamnak, csak annyit, hogy zenetanár (régi zenét tanít) és hogy elég komoly tapasztalattal rendelkezik futás és teljesítménytúrázás terén is. Egyre szélesedik a paletta, ami a túrázó ismerősök foglalkozását ismeri.

A sörözőben vételezek kávét és kólát, hogy ébren tudjam tartani magam. A Kék Balatonról kísért még az álmossággal való küzdelem hosszú órákon át, ezt most szeretném elkerülni. Pont annyi apróm van, amennyibe a két ital kerül, a pultos és jómagam nagy örömére. Mindenki nagyon kedves, nehéz távozni ebből a meleg miliőből. De mese nincs, menni kell tovább. Alkalmi túratársam is megitta a sörét, szóval indulás. Az órám rögzítését elfelejtettem visszakapcsolni, erre csak egy átkelésnél jövök rá. Szerencsére sok távot nem vesztettem. Kicsit kocogunk, kicsit sétálunk, váltogatva a tempót, ahogy Kesztölc felé haladunk a homokban. Megint számolgatok. Lassan értesíteni kell Petit, kb. mikorra futok (vánszorgok) be. Fura kimondani, de lassan csak 30 km van hátra, alig létezik, hogy ilyen közel van már Budapest ide. Pedig ahogy felfelé kapaszkodunk a szőlőhegyre, látszik is a nagy fényszennyeződés keleti irányban. És igen, még a legrosszabb eshetőségben is 2-3 óra lesz az érkezési időm, ami nagyon jó teljesítési időt jelent. Persze csak akkor, ha az előttem lévő távon nem akadályoz semmi tényező komolyabban. Ezt egy ilyen távon nem lehet előre kiszámítani (máskor sem.)

A kesztölci pont nagyon bőséges kínálattal rendelkezik, finom szörpök kavalkádja, alma és banán. Egy banán le is csúszik és vedelem mellé az itókákat sorba. Az a taktikám, hogy a két negyed literes softkulacsomból két pont közt egyet ki kell kötelezően üríteni. Ha lehet, kettőt is, ha már nagyon közel a pont. De tartalék is maradjon mindig valamennyi. Ponton mindent vissza kell pótolni, indulni csak két teli kulaccsal lehet. Most ugyebár van még kólám is, amit csak lassan iszogatok, így csak egy kulacsot kell teletölteni.

Húzós emelkedő jön, még a pontra érkezés előtt szemléltük a távolból, hogyan kígyózik felfele a hosszú lámpasor. Ez alapján elég magasra kell még kapaszkodni, fel a Kétágú-hegyre. Jól megizzaszt ez a hegy, de azért ide is felérünk, minden mászásnak egyszer vége szakad. A hűvös gerincen már csak sétálunk a Pilis-nyereg irányába. Meglehetősen sáros itt az út az eddigiekhez képest, lehet, hogy itt szakadt ki a Gerecsében látott felhőzsák. Most gyönyörű csillagos az ég, az éppen dagadni készülő hold is fent kukucskál a fák közt. Lent az égi tünemények tükörképeként a Pilis aljában meghúzódó települések fényei világítanak. Hiába szép ez a látvány, egyre fogvacogtatóbb az éjszaka. Rajtam még nincs kabát, de túratársam a Pilis-nyeregben lévő ponton felveszi vékony dzsekijét. Jól is teszi, bár én is megtettem volna... Csak egy kávés bonbont vételezek (hurrá, megint egy kis koffeinbevitel!) és már megyünk is tovább. A nem túl fiatal pontőr, a legendás Sistergő bringával jött fel ide, minden elismerésem!

Mászunk fel egy emelkedőn. Talán a Simon-halálán, bár én az éjszaka közepette nem regisztrálom, hogy ott vagyunk-e vagy máshol. (Nem, nem ott vagyunk.) Szerencsére könnyen veszem az akadályt még, a haldoklást meghagyom Simonnak, bárki legyen is ő (a névhez kötődő sztorikról korábban már írtam). Felérve majdnem elkavarunk egy kereszteződésben (kb. itt találkozik a túra útvonala a Simon-halálával jövő P+ jelzéssel), kijutva az egykori rakétakilövő bázis szervizútjára. Szerencsére bejelez az órám (életemben először használom rajta a navigációt, ami bizony hasznos). Megyünk is gyorsan vissza a jelzésre és megtaláljuk hamar a folytatást a zöldön, ami nagyon hosszan vezet a Pilis oldalában. Túlzottan hosszan ahhoz, hogy majdnem kockára fagyjak itt a magaslati levegőn. Kabát nyista, ott libeg továbbra is a táskámon, a vastagabb pehelydzseki meg benne pöffeszkedik dologtalanul. Pedig igazából most ő kéne. De ha bármit is előveszek, az a vékony kabát lesz, mert amíg kibontom a pehelykabátot a táskából, majd a saját zsebéből, elhagyom a fele cuccom a sötétben és lefagy a kezem is. 

Az a fránya gyűrű! Mi a fene van vele, miért szorítja úgy az ujjam? Úristen, teljesen bedagadt a kezem a nagy melegben, le se tudom venni az ékszert. Most mit csináljak? Nagy nehezen leoperálom, ahogy kanyargunk felfelé a Pilis szerpentinjén és elrejtem a pénztárcámba. Gyűrűt azóta se hordok...

Addig húzom-halasztom a dolgot, míg a szerpentin kezdetét jelző rétre érünk. Nincs több halogatás, muszáj megállni, hiszen már a kezem is fázik a kesztyűben is, úgy átfagytam. Kiérünk a szeles szerpentinre és már a vékonyka futókabát se segít. „Kegyetlen hajnal, jéghideg, az arcomat friss szél csapja meg...” dúdolhatnám kocogó fogakkal, ha ilyenhez bármi kedvem lenne. A régi dal folytatása azonban megadja az útmutatást kicsit átköltve: „Csillaghegy felé indulok, maradni tovább nem tudok...” Menni, mozogni kell, akármennyire is fázom, csak ez segít. Reménykedem, hogy a Szántói-nyeregben lesz pont és ott végre felvehetem a másik kabátom is. A futás még segíthetne, de ezen a köves terepen gyalog is csak botladozom, jól le is maradtam túratársam mögött. Mikor végre szűnni látszanak a kőakadályok, utánadöcögök. Picit jobb most. Egy kereszteződésnél elő kell venni a telefont, de mihelyt ránézek a térképre, a telefon beadja a kulcsot. Próbálnám visszakapcsolni, de minden hiába. Pedig kell még töltésnek lennie rajta. Tovább nem is kísérletezek, mert az óra a fontosabb. Az is folyton merül rohamtempóban, míg célba érünk, kétszer is töltőre kell tennem. Ezek az akkus kütyük nem bírják a mínuszokat.

A szántói pont életmentő, van forró tea, zsíros kenyér és végre előkerül a nagykabát. Biztos, ami biztos a másikat se veszem le. Végre kezd visszatérni az üzemi hőmérsékletem, amíg a ponton vendégeskedünk. Aztán megint megyünk tovább, vár a végeláthatatlan Hosszú-hegy. Az az emelkedő, amit a régi Páloson mindig is utáltam, lefelé még rosszabb az apró bokaforgató köveivel. Megint lemaradozom. Jó sokára kiérünk a murvás útra, itt már kényelmesebb a járás. De már morcosan mered felénk a Kevély sötétlő csúcsa, a következő leküzdendő akadály, nem is olyan messze. Ide is fel kell még mászni. Jól biztos nem fog esni.

Annyira nem is rossz, mint amire számítottam, mert csak a nyeregbe kell először felkapaszkodni. Ott vár a pont tábortűzzel, túró rudival. Egyet elmajszolok és már megyünk is, nincs ok a hosszas időzésre. A cél már csak karnyújtásnyira van kilométerben számolva az eddigiekhez képest. De ami ezen a hegyen még ránk vár, minden képzeletet felülmúl. Köves, sziklás mászás jön először a Nagy-Kevély csúcsára, ami még a kisebb probléma. A nagyobb az, hogy ugyanilyen terepen kell lebotorkálni jó hosszú szakaszon. Csak az vigasztal, hogy fentről még így sötétben is bámulatos a panoráma. Sajnálom, hogy nem tudok képet csinálni.

A véghajrá nekem már csak merő szenvedés a köveken bukdácsolva. Alig várom, hogy simább terepre érkezzünk. De eljön az is, és szárnyakat kapunk. Páran megelőztek lefelé jövet, most mindenkit visszaelőzünk. Túratársam tempósan, hosszú léptekkel halad, amit én csak kocogva tudok tartani. De jól is esik ez a másfajta mozgásforma! Kisebb csoda, hogy így, 100 km-rel a lábamban is tudok futni. Bár ez, amit művelek, még nem annyira futás. De az lesz belőle, amint lejtőre kerülünk. Sorra előzünk mindenkit. Eddig megkíméltek az éjjeli hallucinációk ezen a túrán, na most azért a célig kapok rendesen belőle: kilométerhosszan terjeng az átható marihuánaszag a teljesen néptelen Csillaghegy utcáin. Nem tudom mire vélni az egészet, talán valami növény rohad hasonlóan, vagy tényleg csak az agyam játszik furcsa játékot velem megint. 

Túratársam fájlalja a térdét, így megint gyaloglásra váltunk. Igazából, mivel navigációt nem nézünk, csak a többieket követjük a célnak otthont adó gimnázium irányába. A végét majdnem el is vétjük az élre törve, két srác szól oda, hogy nem arra kell menni. És persze az órám is mondja a tutit. 

Már ott is vagyunk a célban, örömmel lépek be 1 óra után pár perccel, bármelyik jósolt időmnél korábban a Veres Péter gimnázium hátsó ajtaján evvel a hosszú, küzdelmekkel teli de mégis élménydús vándorlással mögöttem. Voltak gyötrelmek, de igazi mélypontok nem, és ennek borzasztóan örülök most. Az időm, amit mentem, számomra is hihetetlen: benne vagyok Péter célidejében, a 18 órában (17:49). Jó, ő meg igazi ufó időt ment, amit már akkor látok, mikor ránézek a Stravara. Minden elismerésem! Sorra érkeznek be a túrázók, köztük ismerős, Márton Dani is.

Hát nekiindultunk! Négyen, két lány, két fiú, barátok, ismerősök. Nálam ez egy kósza ötlet volt, csak azért vagyok itt, mert a két fiú, Zsolt és Lóri egymástól függetlenül meséltek nekem arról, hogy van ilyen, hogy teljesítménytúra, és hogy hamarosan rendezik az egyik legkeményebbet, a Kinizsi százat. És ők mennének. Hogyne csatlakoznék! Hiszen világéletemben szerettem gyalogolni, túrázni, nem hiába kalauzolom én a baráti társaságunkat mindenféle erdei ösvényeken. Valami ilyesmire vágytam titkon, próbára tenni magam, feszegetni a határaimat. Ha már többet megyek, mint az eddigi leghosszabb túrám, az is jó lesz. De lehet, hogy akár végig is tudok menni ezen az elsőre is rettenetesen hosszúnak tűnő távon?

Eszegetem a finom gulyást, és arra gondolok, hogy mekkora mázli, hogy se hólyagjaim nincsenek, a mozgásom is egész korrekt még, és előreláthatóan a regenerációval se lesz így nagyon gond. Minden szép és jó volt, a szervezők derekasan kitettek magukért. Köszönöm mindenkinek a testi és lelki támogatást, pontőröknek és túratársaknak egyetemben.

Idén újra elindultam egy úton, mely ugyan harcokkal van kikövezve, de rengeteg élményt lehet útközben szakítani. Hogy pontosan merre visz, még nem tudom, de a tervek már kezdenek kirajzolódni a jövő évre és akár hosszabb távra is. Az ilyen sikerek, mint a mostani újabb megerősítést adnak, hogy érdemes folytatni és menni a még nagyobb célok felé idővel. Azért csak idővel, mert most még ezen a távon kell sok-sok tapasztalatot szereznem, erősödnöm testben, lélekben, szívben, akaratban, mert ehhez a műfajhoz ezek közül mindegyik kell. Megismerkedni, megbarátkozni önmagammal, erősségeimmel, gyengeségeimmel – csak ilyen áron lehet előrébb lépni.

Visszatekintés

Valószínűleg már minden olvasó rájött a trükkre, hogy a dőlt betűs részeket végigolvasva fordított irányba kirajzolódik egy másik történet is, a Kinizsi 100-am, első teljesítménytúrám története 2001-ből. A fenti kép ezt a perspektívát mutatja. Itt léptem rá egy olyan útra, ami idáig, a jelen teljesítésig vezetett, miután elkapott a teljesítménytúrázás gépszíja akkor. Voltak kis szünetek, kevésbé intenzív évek, de talán olyan esztendő nem is nagyon volt, amikor egyáltalán nem voltam semmilyen túrán.

Fotó: Rakk Gyula - Koldusszállás

Strava link: