Lazulós sztóvka

 

Az MI a Lazová stovka elnevezésű túrának nevét, amiről itt most orrvérzésig szó lesz, előszeretettel fordítja automatikusan Lazulós százasnak vagy éppen Lusta százasnak. Hogy miért is? A pontos választ magam se tudom, de arra a következtetésre jutottam, hogy a szlovák laz szónak, ami hegyi tanyát jelent (olyasmit, amilyen az Őrségben egy-egy szer) a többesszáma lazy. Az meg, mint tudjuk, angolul annyit tesz, hogy lusta. Annyiban igaza is van az MI-nek, hogy ez a mesebeli környezet, amin most keresztül fogunk vándorolni, kitűnően alkalmas az ellazulásra, sőt mi több, ha az ember rendelkezik egyfajta remete hajlammal, mint én is, a legalkalmasabbnak látja egy bizonyos ideig történő vándorlás után (ennek nem leszünk híján), hogy nyugdíjas éveire vesz egy ilyen tanyát, ha lesz elég pénze, ami távol van a világ minden hiúságától és zajától, viszont annál közelebb a természethez, valamint friss és jó levegő se hiánycikk errefelé.

De hogy ez egy könnyű százas lenne, amolyan sétagalopp idilli környezetben, azt már nem gondolnám. Túra előtt még csak-csak hajlamos voltam erre, hiszen mit nekem 400-600 méteres lankák plusz egy 970 méteres megmászandó valódi hegy. De ha a táv- és a szintadatokat (113 km, 3750 m a hivatalos adat) komolyabban elemezzük, bizony hamar kiderül, hogy ez nem a Communitas Fidelissima, ahol szintén egy combosabb hegyre hágunk csak fel, hanem inkább a Palipista, ami azért a magyar százasok közt se a legegyszerűbb. Mostanában gyakran játszom azt a játékot túra közben magammal vagy másokkal, hogy hasonlítgatom az éppen látott tájat más túrákon látottakhoz, vagy azt, hogy az éppen teljesítendő túra melyik másik túrát idézi, de arra jutottam, hogy ennek a túrának nincs magyar mása, ide egyszer el kell jönni és meg kell nézni.

Hogy hogyan is jutottam el a Kis- és Fehér-kárpátok csodálatos tájait felölelő Lazová stovkára, annak külön története van, amit igyekszek röviden felvázolni. Ugye nemrég még az volt napirenden, hogy én idén el szeretnék menni Szerbiába a Fruska Gora Maratonra, aminek teljesítése régi vágyam. De sajnos annak a kései időpontja a jövő héten azt eredményezné, hogy megírhatnám az abszolút kicsit sem felvágós „Egy hét, három százas” bejegyzést, amire azért már én sem vágyok. Főleg amiatt nem, mert a Sárgarigó 100 és a Mecsek 100 között lesz egy rövid, autóban töltött délutánom és egy idegen panzióban töltött éjszakám regenerálódni, mert jó esetben péntek kora délután (rossz esetben később) landolok Budaörsön és onnan máris utazhatok Hosszúheténybe, hogy másnap hajnalban elrajtoljak az újabb százason. Nem leszek ezzel egyedül a mezőnyben... Viszont ezt a nyűgöm nem kéne megtoldani azzal is, hogy előző hétvégén is egy könnyűnek nem mondható százast teljesítek. Szóval a Fruska gorát fájó szívvel visszahelyeztem a bakancslistára, jövőre úgyis jubileumi év lesz ott. Viszont nagyon szerettem volna már egyet külföldön is túrázni, hiszen utoljára tavaly decemberben tettem ezt. És itt jött képbe a CSUT programlistája, ahol megláttam a Lazovát, amit Görög Adri és Lénárt Marianna is szívből ajánlott nekem, mint csudaszép túrát, ami nincs is olyan messze. Már el is volt döntve: bárhogy is, de ide kimegyek. 

Ilja Danielovic Dibrov emlékműve a táborban

Szerencsére tömegközlekedéssel se boszorkányság erre a környékre eljutni, nagyjából 12000 Ft-ból meg is van a buszozást leszámítva, de az a pár megálló se lehet tetemes összeg Pöstyénből Dubraváig, ahol a rajt van. Bár odafelé úgy terveztem, hogy ha nem lesz rengeteg cuccom, majd gyalogolok, 20 km az egész, jó lesz bemelegítésnek. Közben meg lát az ember kálváriát, zsinagógát, vízimalmot és még sok mindent, ami adódik az úton. Mivel más is keresett fuvart erre a túrára, próba szerencse alapon én is megpróbáltam végül. Tóth Feri volt az első, aki felajánlott egy helyet Komáromból, le is csaptam rá gyorsan. (Aztán Attila is, de Ferit már nem akartam visszamondani.)

Idilli környezetben bújik meg a rekreációs központ, ahonnan indulunk másnap

Tehát péntek koradélután már vonatoztam is Komárom felé és kicsit izgultam, hogy találom meg ott Ferit, mert csak annyit tudtam, hogy az állomáson keressem. A telefonszámom már csak későn küldtem el, de ami rosszabb, Feriét egyáltalán nem tudtam, csak azt, hogy Messengeren hiába hívom. De szerencsére telefonszám nélkül is rögtön ráleltem az állomás előtti parkolóban. És már utazhattunk is a Prasnikirtvány (szlovákul Prasník) melletti Dúbrava üdülőhelyig. A Google néha szokásos módon elvitt egy kis „Ismerjük meg Szlovákiát!” autós túrára, de azért nagyrészt megbízhatóan navigált el a valószínűleg a kommunista időkben még ifjúsági táborként funkcionáló rajthelyünkre. Egy nagy központi épület, kis faházak, színpad és egy felkoszorúzott partizánemlékmű vörös csillaggal, le sem tagadhatná a munkásmozgalmi múltat. De nemrég minden trendin ki lett pattintva, a házak gusztusosan felújítva, az egykori kantin, ahol aludni fogunk, mostanra diszkó és amolyan közösségi tér lett. Már-már déjá vu érzésem van, mert a nagy épület és a medencék közti térben pár madárröpde áll, tele színes papagájokkal, pont úgy, mint a znojmoi „solymászotthonban”. 

A központi épület és a „kantin”

Ferivel gyorsan becuccolunk a diszkóba. Elsők vagyunk, választhatunk helyet, sőt még matracokat is raktak be nekünk. A nyugodt alvás reménye azonban annál jobban foszlik szerteszét, minél többen érkeznek. Az utolsók éjjel 10-11 felé, sokan szinte azonnal csalódottan távoznak, hiszen lassan egy tűt sem lehet leejteni a matracszálláson. No de addig még előttünk a délután, így hát gyorsan beregisztrálunk Slavonál, kifizetjük a beugrót, aztán valami harapnivaló után nézünk. Közben Évi, Juli és Zoli is megérkezik, együtt múlatjuk az időt a teraszon sörözgetve, eszegetve. Mire végeznénk, megérkezik Attila és Rita is, Edinával is találkozunk. Teljes a magyar kontingens. Aztán lehet menni pihenni, hiszen korai lesz a kelés, 6-kor már indítják is a mezőnyt. Idén csak egy rajt lesz 6 órakor, ellentétben az előző évekkel, amikor volt egy 5 órás rajt gyalogosoknak és egy 7 órás a futóknak. Mint írtam, sajnos az éjszaka nem telik túl nyugodtan, köszönhetően a rossz alvókámnak, a masszív náthámnak (inkább a családban össze-vissza passzolgatott vírusnak) és a közvetlen szomszédomnak, egy vékony, fekete hajú nőnek, akit megjegyeztem magamnak. Nem elég, hogy majd kiszúrja a szemem a jupiterlámpájával, amikor még éjjel 10 után is molyolni valója van a színpadon lévő fekhelyénél, folyton jön-megy, félretaszítja nemes egyszerűséggel a cuccaim, mert neki okvetlenül arról az oldalról kell felmásznia a pódiumra, ahol alszom (azaz aludnék), mintha máshonnan nem is lehetne. Legalább egy pardon kijön belőle. De ez mind nem elég, mert már hajnali 4-kor kidobja az ágy, összevissza zörög a recsegős zacskóival és nagy csinnadrattával távozik. Nesze neked alvás! Aztán lassan amúgy is életre kel a matracszállás, mindenki készülődik, csomagol, keneget, ragasztgat, masszíroz, nyújt, eszeget, öltözködik, sorban áll a mosdóhoz, mert abból csak kettő van. Nekem már csak az utolsó simítások vannak hátra, mert tegnap szerencsére mindent előkészítettem és bepakoltam.

A matracszállásunk

Ferivel és Évivel kimegyünk a ház előtti rajthoz, ahol nagy már a nyüzsgés. Pár perc van még hátra az indulásig. Edinát és Attiláékat nem látjuk sehol. Pontban 6-kor neki is indul a mezőny, ki gyorsabban, ki lassabban. Nem sietünk, hiszen az első száz métereken tetemes szint fogad, sőt még egy kód is. Az emelkedőn a kódleolvasás után kicsit elhúzok a többiektől, de hamarosan utolér Rita és Attila. Innen már nagyjából a túra végéig együtt is maradunk kis szünetekkel. Most még jó erőben vagyunk, a lejtőket megkocogjuk, hasítunk 9-10 perces átlaggal. Az emelkedőkön visszalassulunk, néha egy apró fotószünet is belefér, mert fényképezni itt szinte kötelező. Még Feri is azt mondja, akit saját bevallása szerint nem nagyon szokott érdekelni, mi veszi körül egy túrán, hogy ez a túraútvonal nagyon szép. Ez már azért jelenthet valamit! Erdős részek, kis tanyák váltják egymást, víztározó, bánya, majd hullámzó dombok vegyes erdővel. Egy fenyves részen újabb kódra lelünk, majd leereszkedünk Kosariská (Kosaras) településre. 

Tömegrajthoz sorban állva

Már az indítás is elég erős

Ez a település arról híres, hogy itt található M. R. Stefánik tábornok szülőháza, akinek monumentális síremléke mellett hamarosan el fogunk haladni a Bradlo magaslatán. A szlovákok egyik legnagyobb nemzeti hőse egy 12 gyermekes evangélikus lelkész 6. gyermekeként született ebben a kis falucskában és a későbbi politikus, csillagász, valamint diplomata, a csehszlovák állam létrehozásának egyik mozgatórugója, a hegyre vezető úton álló tanösvény tábla tanúsága szerint szívesen figyelte innen a tájat és a csillagos eget. Stefánik generális mozgalmas életútja során sok helyen megfordult, többek között Sopronban és Szarvason, az evangélikus líceumban is, ahol érettségizett. Ráadásul osztálytársa volt Gyökössy Endrének, a református írónak, aki ifjúsági regényt (Mihály és Milán) is írt róla, ami állítólag kevéssé ragaszkodik a tényekhez és nem fest túl hízelkedő képet a nagy szlovák államférfiről. Régen szívesen olvastam Gyökössy könyveket, szóval erről majd magam is szeretnék véleményt alkotni. Az biztos, hogy Stefániknak a magyarokhoz való viszonya elég ellentmondásos lehetett. Halálának körülményeit se sikerült teljesen tisztázni: annyi biztos, hogy 1919 májusában egy olasz repülővel érkezett Pozsonyba, mikor is először lépett volna az általa is megálmodott csehszlovák állam földjére, de leszállás közben a gépe lezuhant és a gépen utazó összes személy meghalt a balesetben. Azt is rebesgetik, hogy az olasz felségjelzést magyarnak nézték és emiatt szitává lőtték a magyarokkal ellenséges oldalon harcoló szlovákok a gépet. Vagy azt, hogy a csehszlovák állam fölött szintén bábáskodó Masaryk és Benes keze volt a dologban, akik szerették volna háttérbe szorítani a szlovákok érdekeit. De vannak beszámolók arról is, hogy szimpla baleset történt, kizárva minden összeesküvéselméletet. 

Stefánik szülőháza Kosarason

A Bradlo felé haladva már messziről látszik a monumentális emlékmű

Felérve a hegytetőre a már messziről is elég impozánsnak tűnő építmény annyira gigantikus méretű, hogy az ember szinte eltörpül mellette. Végül úgy gondoljuk, mégis csak felmászunk közelről is megnézni a korábbi 50 koronáson szereplő államférfi síremlékét. Egy biztos: a szlovákok szinte betegesen vonzódnak a hegytetőkre állított monumentális szobrokhoz, lesz még szerencsénk később is ilyesmihez. 

Közeledünk a Bradlo csúcsa felé

Ez a gigászi építmény valóban ekkora a földi halandókhoz képest

Lecsorgunk a kicsit lejjebb található turistaházhoz, ahol az első emberes pontnál csekkolhatunk számunk bemondásával vagy megmutatásával. Általában ez utóbbit választjuk a félreértések elkerülése végett. Attila meséli, hogy az egyik itteni pontőr szívesen kérkedik magyartudásával amolyan kioktató jelleggel (tanuljatok meg szlovákul, ha már itt vagytok), ez most is így van. De nem vesszük fel a kesztyűt, hanem inkább falatozunk a finom fokhagymás és tepertős pogácsákból és iszunk hozzá kofolát. Egyébként ő az egyetlen a pontőrök között, aki ilyen attitűddel áll hozzánk, magyarokhoz, inkább úgy távozunk a többi helyről, hogy milyen kedves és készséges itt mindenki.

Polianka felé haladva még mindig látszik a síremlék

Priepasné (Hosszúhegy) szélén haladunk át a régi iskola épülete előtt, majd szép réten kapaszkodunk felfelé, tanyák szomszédságában. A gerincen kosarat cipelő úr szól hozzám pár szót: kínomban szerbül sikerül kinyögnöm, hogy nem értem. Nyilván ő sem érti, mit hadoválok, mondom neki, hogy magyar vagyok (azaz próbálok valami ilyesmit). Ki tudja, lehet, hogy szlovákul a „nem értem” jobban hasonlít az orosz megfelelőjére és azon a nyelven kellett volna próbálkoznom. Ahogy Polianka felé haladunk, egyre nyílik kifelé a táj, sokáig elkísér még a hegy tetején trónoló sír látványa. Attila mondja, hogy jönnek majd a kopár dombok, az lesz majd csak igazán gyönyörű, én meg egyre kérdezem, hogy ez már az-e, mert az aktuális látvánnyal is alig tudok betelni. De ő csak ingatja a fejét, hogy majd később.

Ha minden igaz, itt a Myjava és Brezová közti műút szélén találkozunk először a privát frissítést (és vigaszt) nyújtó autóval, valamint annak gazdájával, egy kék pólós, farmeros fiatalemberrel, aki fiatal ismerőseit istápolja. Utunk során összesen 11 találkozásig jutunk el a jó fej depóssal, aki nekünk is mindig tapsol és éljenez. Utoljára a Velká Javorinán találkozunk szembe, ahol az övéi elé igyekezett. Igaz, akkor az egyre lassuló barátai még jó messze lehettek, tehát nem is találkoztunk többet...

A Drienovec (406 m) downhill pályákat rejtő nyúlványára kapaszkodunk

Jön egy aprócska eltévedés, egy nagy mezőn kell visszakorrigálnunk a trackre. Majd az erdőbe beérve újabb meglepetés: nem a széles úton kell tovább haladnunk, hanem rá kell térnünk egy kanyargós és terepakadályokkal teli downhill pályára, ami szerencsére nincs használatban jelenleg. A gerincen kódot olvasunk, majd folytatjuk a biciklis ösvényen, de hamarosan azt vesszük észre, hogy megint nem a tracken vagyunk. Az viszont homlokegyenest bevezet az erdőbe, ahol maximum csak vadcsapások találhatók. Próbáljuk tartani az előírt utat, némi erőfeszítéssel visszajutunk a bringás pálya másik irányba vezető ágára, amin egy-egy nekünk kis kihívást jelentő terepakadály is található. Furcsa módon a track még ennek a pályának is csak a mentén halad, nem rajta. Némi viszontagságok árán egy tanya kellős közepén lyukadunk ki. A gazda szerencsére nem veszi zokon az idegenek hirtelen felbukkanását, hanem mutatja, hogy érjük el a falut. Egy kertből egy kislány integet felénk lelkesen: Ahoj, ahoj - kiáltja. Mi is visszaköszönünk neki, hadd örüljön. Egy nagy kanyarban a már ismerős autó, majd egy újabb tanya (U Skarítkov) szélén futókacsák menekülnek előlünk. Itt élesen balra kanyarodunk és nekikezdünk a mászásnak Berencsváralja (Podzámok) irányába. 

Betévedtünk egy tanyára U Belanskych település határában

A vár tövében valamilyen oldtimer találkozó lehet, mert elég tetszetős az autófelhozatal a parkolóban. (Később egyik úton el is haladnak majd mellettünk konvojban.) Újabb találkozást könyvelhetünk el a már régebbről ismerős fickóval is. Attila lassan fontolgatja az elérhetőségcserét vele. A vár egyébként tipikus példája annak, amire a nacionalistább érzelmű magyarok azt szokták mondani, hogy az első szlovák vár egy kortárs ugrálóvár lehetett. Ha megnézzük Berencs várának történelmét, tényleg csupa magyar urakat találunk. Viszont maga a környező lakosság inkább lehetett szlovák ajkú, mint magyar már a korábbi korokban is. 

Itt már közel a frissítőpont, a falu közepén lévő nagy kanyarban be is térünk egy épületbe. Nagyon jó a kínálat: zsíros kenyér, rágcsálni valók, aszalványok, nápolyik, csoki, szörpök, víz, kóla, valamint kávé és tea is akad. Még a mellékhelyiségre is el lehet szaladni gyorsan. 

Oldtimerek a vár alatt

Amint elindulunk, az éppen érkező Feri feltűnik az úton, most már Évi nélkül. Tehát nem maradt le nagyon tőlünk. Egy mély völgybe ereszkedünk tanyák mentén, ahonnan az átellenes oldalon majd temérdek mászás vár. De hát ma ez a dolgunk, nem panaszkodhatunk. A táj egyre festőibb, most a várrom látványa lesz útitársunk sokáig. De Attila szerint ez még mindig nem az a rész, amire azt mondta, hogy mennyire szép. Ó, pedig erre sincsenek nagyon szavak. 

Kis hegyi tanya épülete

A várrom uralja egy ideig a tájat

Egy helyen a távolban legelésző állatokat pillantunk meg, talán szarvasok lehetnek. Ritáék mesélik, hogy tavaly ezen a részen egy rudli szarvas futott át előttük, lehet, hogy ezek ugyanazok az állatok, jó sokan vannak. Attila kedvenc féloldalas fájánál fotózkodunk, majd mászunk tovább újabb tanyacsoportokat érintve (Kutálci, Cerneci és Kadlecikovci). Az utóbbinak még a buszmegállója is igen míves. 

Virágzó fák, idilli dombok

Egyre tágul a panoráma, minél feljebb kapaszkodunk

Kutálcin haladunk át először

Itt éles balkanyart veszünk egy aszfaltútra térve, amin pár száz métert nyugatnak haladunk, majd megint kanyarodunk egy nagyot, de most jobbra, neki a Pecková nevű hegynek. Attila meséli, hogy tavaly a túra útvonala nem erre haladt, hanem jobbra, egy másik virágzó fákkal tűzdelt kopár dombon át közelítették meg Vrbovcét. Valószínűleg itt került bele a trackbe a többlet is, mert ez így kicsit hosszabb. 

A körpanorámát nyújtó hegytetőn már 576 méteren vagyunk, fokozatosan hullámzunk egyre magasabbra. És igen, addig kérdezgettem, hogy ott vagyunk-e már, hogy most már Attila is kijelentheti, hogy igen, ez az a hely. Bár ugye nem pontosan, mert tavaly nem erre haladt a túra, de a táj innen is ugyanolyan mesés. 

A boldog csúcstámadók a Peckován (fotó: Szabó Attila)

Meredeken ereszkedünk le a hegyről, ahol egy kicsit örömködtünk, fotózkodtunk, kosborokat csodálunk. Lassan egy maraton a lábunkban, az idő csodás, ragyogó napsütés, nincs túl meleg, de nem is fázunk, sehol egy felhő az égen. Még erő is van bőven, visz a lábunk előre az álomszép tájon. Hamarosan leérünk a völgybe, örülünk, hogy nem felfelé kellett kimásznunk ezt a meredélyt, ami csúszós időben okozhat fejfájást az erre járóknak. Néha a track tréfát űz velünk, mert nem szigorúan követi a turistajelzést – ilyen majd később is előfordul.

Chodúlovci

Chodúlovcitól Vrbovcéig (Verbóc) egy patak mentén bandukolunk, hol egyik oldalán, hol a másikon. Szürke gém röppen előlünk a parton, barátságos lovak szeretnének ismerkedni közelebbről egy karámnál. A kilométerek egyre fogynak. Igencsak légüres térben mozgunk, nem nagyon látunk másokat se előttünk, se utánunk.

A falu szélén ismerős tart felénk, azt hiszem, nem kell mondanom, ki. A ponton egyesek már nagyon ápolgatják a futóműveiket, szerencsére mi ilyesmire nem szorulunk. Eszünk, iszunk, van szerencsére miből válogatnunk, a felhozatal igen bőséges és jóféle. Leginkább a kávé és a vegyes magvak izgatnak, illetve rátalálok a zseniális Lotus kekszre is. Ritának a szélmalmos spekulatius keksz tetszik, gondolva arra, hogy nemsokára egy igazit is felkeresünk. A nagy eszegetés közben ki is megy a fejemből, hogy ide kerültek a depózandó holmik. Nagy szükség most nincs is a hosszú nadrágra, a melegebb kabátra, a kesztyűre és a vastag karszárra. Közel 20 fok, az éjszaka még igen messze. Már a szemközti dombra kapaszkodunk, amikor beugrik, hogy nagyot hibáztam. De innen visszamenni már késő. Lesz még ennek böjtje, úgy sejtem, ott a még messziről köszöngető, de egyre közelebb kerülő nagy hegy, a Vel'ká Javorina ellenkező oldalán.

Verbóc Árpádházi Szent Erzsébet temploma

Van itt minden földi jó

A Zalostiná nevű hegyet újabb tanyákon és tetszetős dombokon keresztül közelítjük meg. Itt a középkorban állítólag rablólovagok tanyáztak, most egy idősebb úr igazgat egy antennát egy lakókocsi tetején a kilátó szomszédságában. Ha melegebb lenne, jól megizzasztana ez az emelkedő, de szerencsére hűs szellő lengedez. Bár ez a csúcs is körpanorámás, azért a kilátóra, ami tök fölöslegesen áll itt, felmegyünk. A track megint okoz egy kis fejtörést, de aztán rendesen bevisz az erdőbe, ahol csatlakozik a cseh határ felé igyekvő piros jelzés a mi zöld tanösvényünkhöz. Egy fán medveveszélyre figyelmeztető felirat riogat, de szerencsére csak medvehagymákat látunk igen nagy számban a határsávon. 

A Zalostinán

Morvaország felé is igen szép kilátás nyílik. Mi egy jó darabon a határkövek mentén haladunk az 584 m magas Kobyla csúcsot érintve. Itt egy szusszanásra le is ülünk falatozni a pihenőnél. Elkészítjük egy határkőnél a kötelező 3 cipős képet, majd igyekszünk tovább, mert vár a „romantikus szélmalom”. Slavo útleírásában ugyanis mindig így szerepel. A három kőnél (Tri kameny) elhagyjuk a határsávot és átruccanunk Csehországba egy rövidebb kanyarra. 

Medvék és medvehagymák

Amikor egy aszfaltos úton lekanyargunk a völgybe, megint régi ismerősünk érkezik szemből... Már csak egy dombocskán kell átbuknunk és előttünk a régen várt „romantikus szélmalom”. Ez egyben amiatt is örömre ad okot, mert pont a féltávnál tartunk. 

Csehország se csúf vidék

Íme, a romantikus kuzelovi szélmalom távolról

És közelről

A malomtól emelkedni kezdünk a Bojiste (csatatér) nevű helyhez, ahol kódot olvasunk és egy nagyobb, éppen pihenő társaságot előzünk, melyben éjszakai mumusom is benne találtatik. Aki éjjel legény (azaz leány), legyen nappal is, ugye-ugye? Mezőgazdasági területeken haladunk át, ahol Attila szerint „szánt a traktor, zúg az eke...”, majd vasútvonal fölött és műúton haladunk át. Hamarosan megérkezünk Javorník határába, ahol majdnem kicsit elkavarunk, majd leírunk egy titkos kódot (tajné, ami valóban azt jelenti, titkos). Messziről a falu bennem pont olyan benyomást kelt, mint Zdenek Miller „A világ leggazdagabb verebe” könyvillusztrációinak színes házikói. Lehet, hogy innen vette az ihletet?

Na jó, itt a képen annyira nem jön ki itt, de tényleg színesek a házak

Végigvonulunk a falu egyetlen hosszú utcáján, ami leköveti a völgy vonalát. Átjutunk Filipovba, ami egy síközpont, az itteni hotel mellett rendezkedett be a mi ellenőrzőpontunk, ahol meleg húslevessel várnak. Hatalmas ötlet, hogy aprított medvehagymát lehet tenni bele, ami a környéken bőven terem és még nem is virágzik, mint nálunk. Itt már látni rendesen bicegős túratársakat, kérdés, hogy tovább mennek-e. Itt, 60 km-nél lassacskán megkezdjük a hosszú mászást a túránk „hegyére”, a Velka Javorinára. Mennyivel célszerűbb lett volna ide küldeni a depós cuccokat! Mert érezhetően kezd már hűlni a levegő itt az igazán nagy hegyek tövében, fel kell venni az aláöltözetet, hiába áll előttünk a kiadós kaptató. Nagyjából 300 méterről fogunk most 970 méter magasságba mászni szép fokozatosan, néha lankásan megpihenve, néha meredeken megiramodva. A lámpát is ideje előszedni, egy órán belül beköszönt a sötétség. A Lotus és a szintén nagyon finom szívecskés kekszből raktározok az emelkedőre, újabb kávét diktálok magamba és már mehetünk is. 

Hát ezek meg kik, akik itt sorra végigsétálnak?

Egy forrásnál megállunk kezet mosni, majd a hosszú erdei aszfaltúton elkanyarodunk a Megovka nevű vadászházhoz és kegyhelyhez, ahol egy meredek emelkedőn elhagyjuk az aszfaltot. Máris kódolunk egyet az egyik fánál és mehet tovább a mászás. Kopáros részeken haladunk át, ahol utolsó esélyünk, hogy elkészítsük a naplementés képet, amit igazából a csúcsról szerettünk volna. Ez most nem sikerült, a csúcs innen még 4-5 km, azaz egy órányi mászás. Egy idő után megint mellénk szegődnek a határkövek és hamarosan újabb Dibrov emlékművet találunk (egy ugye már volt a rajtban). Ő egy ukrán származású katona volt, a 2. Sztálin brigád parancsnoka, akit itt lőttek le a harcok folyamán. 

Megovka

Az utolsó fények mára

Megint egy Dibrov emlékmű a változatosság kedvéért

A csúcstámadás előtt egy pihenőnél mi is megpihenünk, mert ideje tovább öltözködni. Hiába emelkedünk folyamatosan, a hideg nem kímél. Szerencsére még van egy vékonyka futókabátom, amit felvehetek, de itt vége a ruhaarzenálomnak mára. Már csak a két vékonyka karszáram maradt végszükség esetére. Itt még nem gondolom, hogy be kell majd vetni azt is. Ahogy vége a csúcs előtti nagyobb felszökésnek, találkozunk megint régi barátunkkal, immár utoljára. 

A túra csúcspontján

A csúcsoszlopról lövök egy fotót, bizonyítékul, hogy itt is jártam, aztán megkezdjük az ereszkedést először az aszfalton, majd itt-ott levágva egy-egy kanyart. Jól haladunk, visz a lendület rendesen mivel rengeteg szintet vesztünk egyszerre. De Cetunáig van még pár legyűrendő kilométer. Itt aztán betérünk a Western és Country Saloonba, egy hangulatos vadnyugati étterembe. Eszegetünk, iszogatunk valamennyit, majd útnak indulunk megint, hisz a cél még odébb van, hiszen „még csak” 80 km körül járunk. 

Attila meséli, hogy lesz még néhány mászóka: egy lépcsős hegy, egy jó köves, keresztes hegy, meg a villanyoszlopok jó meredeken, de nem hosszan. Itt még nem sejtem, hogy ezek közül néhánynak már igencsak örülni fogok. Az első leküzdendő magaslat a Roh (487 m), ahova valóban egy erdei lépcsősor vezet egy fenyvesben. Ez elég valószínűtlennek tűnik, de mihelyt meglátom a hegy tetején feszítő hatalmas kommunista időkből származó emlékművet, már nem csodálkozom. A sötétségből kibontakozik egy óriási fegyveres katonát ábrázoló szobor és egy különálló gigantikus szarkofág, ami 45 partizán sírját rejti. Ez az egész együttes a Szlovák Nemzeti Felkelésnek és az ebben résztvevő környékbeli településeknek állít emléket. Van itt még egy csomó minden, amit a sötétben nem látok és a hideg miatt már fotó se készül. Egy oszlopnál kódot írunk megint, majd egy kacskaringós lejtőn elhagyjuk a nevezetes helyet. 

Hamarosan aszfaltot tapos a lábunk és beérünk Lubina, azaz Lobonya településre, ami meglehetősen hosszú és jéghideg. A lépést már nehezen tartom Ritával és Attilával, rendre lemaradok mögöttük. Továbbra is aszfalton átmegyünk egy másik faluba, Hrusovébe és megkezdjük a gyümölcsök leszüretelését: itt a körtét, Visnovében (Alsóvisnyó) a meggyet, Sipkovében (Csipkés) pedig a csipkebogyót. Legalábbis így jegyeztem meg, hogy milyen falvakat fogunk érinteni. Nem bánnám, ha már a szüreti mulatság végén tartanánk, mert egyre inkább megvesz az isten hidege az erdővel nem borított részeken. A zöldön aztán elérjük Visnovét is, szerencsére erdőben és jön a már nagyon várt és kicsit mégis rettegett köves emelkedő. Végre nem fogok annyira fázni! De ó jaj, akad más gondom: a lámpám villog és alacsonyabb fokozatba kapcsol. Ez így nagyon nem lesz jó, hiszen fiatal még az éjszaka. Nem is értem a dolgot, előző este még direkt fullra töltöttem az akkut, mert véletlenül bekapcsolódott egy kis időre. Azóta meg fordítva volt a lámpában, nem kapcsolódhatott be. Kénytelen leszek akkut cserélni, mihelyt nyugisabb részre érünk. Megkérem Attiláékat, hogy kicsit világítsanak a művelethez, kissé ideges vagyok a malőr miatt. Kék jelzésre váltunk, ahol tényleg nem árt a jobb világítás: a keskeny, néha rézsűs ösvény ide-oda kanyarog egy hegyoldalban. Mellettünk mély árok. Már kezdem feladni, hogy lépést tartok Attiláékkal. Néha még látom magam előtt a fényeiket, de aztán sokszor az is eltűnik. Az ösvény kanyarog, hullámzik, aztán végül nekiveselkedik a Velky Plesivecnek (484 m), mert ide kapaszkodunk fel. Gyanítom, hogy kód is lesz itt, kénytelen vagyok elővenni a magyar leírást, amit előzetesen összeütöttem. Azt meg szemüveg nélkül nem látom, le kell hát ülnöm a hegytetőn található kereszt tövébe kiböngészni, merre keressem. Azt írja, hogy a csúcs utáni első lejtő alján, jobbra egy fán lesz a kód. Úgy meresztem a szemem, hogy már-már kiesik, de semmit se találok. Meglepetésemre hátulról szól hozzám Rita és Attila: ők elkavartak valami régi kék jelzésen a csúcson. Együtt keressük a kódot, de hiába. Megyünk hát tovább, nincs mit tenni. A kódot végül tényleg a lejtő alján találjuk meg, azaz a legalján, már a falu határában, jobbra egy fán. Ennyit a gépi fordításról. Osmek határában kicsit bizonytalan vagyok a folytatásban, mert nagyon kínálkozik az aszfaltos út, de végül megtalálom a turistautat, ami nagy bánatomra alig fedett részeken vezet át Sipkovébe, jó hosszan. Kínszenvedés ez a pár kilométer, pedig már kesztyű gyanánt a karszáraimat is bevetettem. Most már csak egy nagyon vékony sapkám van napsütés ellen. De ilyesmitől most alig kell tartanom. A repceföldek mentén haladva ráadásul be-bebóbiskolok és az térít magamhoz, hogy egyre becsúszom a göröngyös út nyomvályújába. Előttem szintén láthatóan szenved egy sporttárs, akit kis híján utolérek. Attiláék mostanra jól elhúztak. 

Elcsépelt közhely, de tényleg egységben az erő

Reszketek, mint a nyárfalevél, amíg végigmasírozok a falun. Már a lelkesedés pislákoló szikrája se melegít. Egy kanyarnál egy ház ajtaján világító szív az egyedüli, ami melegséget áraszt ebben a fogvacogtató környezetben. Pont oda várnak minket, nem véletlenül hívogat egyre a szívecske. Bent sincs nagyon meleg, de a barátságos környezet, és az a pár jó szó, amit a kedves pontőr teremtett és mondott nekünk, bármilyen fűtőtestnél többet ért. A forró tea meg életmentő egyenesen. Ritáék is még bent vannak, megvártak. Már enni sincs nagyon kedvem, de azért keveset majszolgatok, muszáj energiát bevinni, főleg ilyen hidegben. Még 10 km mindig hátra van. 

Napfelkelte a víztározó fölött

Lassan kezd hajnalodni, ahogy kifele tartunk a faluból. Hiába van esőkabát a többieken, ők is láthatóan vacognak. Rita próbál szóval tartani, ennek nagyon örülök. Így könnyebben telnek ezek a nehéz kilométerek. Csupa kopár részen haladunk, látjuk, ahogy kezd felkelni a nap, lassan a madarak is dalra fakadnak. Egy aszfaltos úton szerencsére kisebb dombot kell megmásznunk, de utána egy úttalan szántóföld szélén kell leereszkedni a völgybe, ahol a rekreációs központunk is van. De egyelőre még nem oda tartunk egyenesen, hanem fel kell keresnünk az utolsó pontot a Malá Pecen. Az árok átmászásánál sikerül becsúsznom a vizes fűbe, most már a nadrágom is átnedvesedett és hűt. De már mindegy, csak érjünk be. Megkerüljük a víztározót, aztán jó meredeken mászni kezdünk, fel a villanyoszlopok mentén a dombra. Legyen csak minél meredekebb, én nem bánom, addig sem fázom. Kicsit keresgéljük a fekete-sárga nyilakat, illetve tanakodunk, merre is kéne haladnunk, mert egyik-másik elég fura irányba mutogat. Végül csak elkanyargunk a Malá Pecig valahogy. Már a métereket is számolom. 

Malá Pec

A hegytető geológiailag biztos különleges (azt hiszem, valamilyen sziklaablak is van itt, amit most nem látunk), buckás, sziklás, de minket most már csak az utolsó kód megszerzése érdekel. Visszafelé menet egy elkerített részen állatokat látunk: egy muflonmama fogócskázik a csemetéivel. Ilyet se láttam még, különleges élmény.

Már minden perc egy örökkévalóság, de a lépéseink egyre közelebb visznek a célhoz, amit előbb vagy utóbb biztosan elérünk már. Két kilométer, másfél kilométer, egy kilométer és már ismerős az út a közös szakaszon, amin a rajt után is jöttünk, majd vége a lejtőnek, már látszanak az épületek. Egyszeriben jó kedvünk kerekedik, elkezdünk dalolászni mindenféle ökörséget. Belépünk a kapun, Slavoék színe elé járulunk, hogy megkapjuk kiérdemelt díjazásunkat, a gyönyörű és jókora oklevelet. Slavo folyton felcserél minket Ritával, jót mulatunk ezen. El sem hiszem, hogy végre itt vagyunk, nem kell tovább menni és főleg nem kell többet fázni. A bontatlan depós csomagom is gyorsan megkerül. Most már bezzeg nem nagyon veszem a hasznát, de jó mementó, elsőrangú tanulság. Pont sokszor ezek az elkövetett hibák visznek előre, még ha sok szenvedés is az ára. No pain, no gain, mondja az angol, és igaza van. Ahogy leszoktam a botelhagyásról, lámpát többet nem teszek depós csomagba, majd azt is megtanulom, hogy depós csomagot figyelmen kívül nem hagyunk. Mert a hétvégi kalandnak most egy csúnya betegség lett az ára, amiből egy másfél hetem van felgyógyulni, mert még nagyobb kihívás vár rám a jövő héten.

Strava-link: