A széttáncolt cipellők esete

Előtte és utána...

 Apád csak kérdi, anyád nem érti... (Nem teszek idézőjelet, mert csaltam, valójában fordítva van, de nálunk a családi viszonyokat így képezné le az adott dalszöveg. Szóval megragadtunk egy állapotban. Pont ugyanúgy van, mint amikor kamaszként az ember még monoton dallamtalan minimál hardcore technót bömböltetett órákon át – ez kisebb sokk volt a komolyzenén kívül más műfajokat nem nagyon zeneszámba vevő szüleimnek. Nos, azt se nagyon értették. Azóta mondjuk már én se nagyon hallgatok hardcore technót, de más zenéket igen, amitől ugyanúgy kiverné a veríték őket most is. És most még ez is, pedig már lassan unokái lesznek annak az egykori kamasznak...

Még a kisnánai vár mögött zajló fantasztikus naplemente is lehet egy aprócska boldogságforrás

„Most te ettől boldogabb vagy?” Ez volt az első reakció, amit a szüleim, pontosan édesanyám részéről kaptam a túra után. Erre vajon mit reagáljak? Nyilván hirtelen, ugrásszerűen boldogabb nem leszek, explicit módon biztosan nem. Nem oldódnak meg egyszerre körülöttem az aggasztó gondok, nem jön el a világbéke, nem kezd hirtelen szárnyalásba az egyre inkább mélyen repülő fordítóipar, amiben dolgozom, vagy éppen a magyar GDP, nem kapok a teljesítésért mást csak egy követ és maximum egy vállveregetést a hasonszőrűen bogaras túratársak részéről. Illetve a páromtól, aki szintén nem érti az egészet, mire jó ez. De azért támogat végtelenül türelmesen, bár néha már a határait feszegetem evvel az ultratávok iránti őrületemmel.

A túra előtti kőfestésben is örömemet lelem, mivel ez egy flow-élményt adó önkifejezési mód

Nem, nem leszel egy Mátra 115 teljesítéstől boldogabb, sőt nagyon is nyomorultul érzed magad közben 😬😪😨😫😭:

• Amikor felkelsz egy majdnem egész éjjeles, hálóban sínylődő hal módjára függőágyban való vergődés után és tudod, hogy ma, bármilyen állapotban is vagy, menni kell, nem is keveset, nem is gyengét. (És amikor álmodsz végre, akkor is ott vagy a kisnánai várban egy függőágyban, csak a gonosz rendezők betoltak a függőágyaitok közé egy ipari mosogatót, ahol egész éjjel csörömpölnek az edényekkel.)🛏
• Vagy amikor valahol a menetoszlop végén loholsz lihegve a többiek után fel a Kékesre és még az eddig két százast teljesítő aktuális, itt elsőbálozó túratársaddal se tud lépést tartani úgy, hogy ez már a 31. százasod és második M115 teljesítésed (ha sikerül). ⛰
• Vagy amikor a Lipótokon tűzi a fejed a nap egy erős kapaszkodón. 🌞
• Vagy amikor a Galyavár körön lefelé elkezd rakoncátlankodni a bal térded, amelyik már két előző hétvégén is bejelzett. Csak most úgy igazán és fájdalmasan, és ez még csak a második számottevő lejtő a túrán... 🦵
• Amikor ez a térded Lajosháza felé már konstans fáj, és emiatt már a lejtőket se vagy képes megfutni normálisan. 
• Amikor a nálad sokkal idősebb túrázó ismerősök úgy elhúznak mellőled, mint a nyúl.🐇
• Amikor 12 és fél óra menetelés után, Mátraszentimre határában konstatálod, hogy a féltáv még nem igazán a féltáv. 
• Vagy amikor kiindulva a mátraszentimrei pontról hiányérzeted támad és mehetsz vissza a botodért. 
• Amikor lámpafénynél az állatira meredek Ágasvárat mászod, vagy onnan botorkálsz lefelé sajgó térddel, próbálva nem seggre esni. 
• Amikor feldereng, hogy Fallóskútig is végig emelkedő van, miután leküzdötted magad a turistaháztól végre azon a borzalmas lejtőn – végig fájós térddel. 
• Amikor rájössz az első harapásnál arra, hogy a rizskoch, amit elvettél az ágasvári turistaház asztaláról, egy íztelen valami. (Szerencsére lehetett repetázni az igaziból és egyébként ez volt az egyetlen kajaügyi csalódás a túrán.)
• Amikor a Hidegkúti erdészház előtt fontolgatnod kell az átnevezést a rövid távra a térded miatt.
• Amikor beindul a seprűpara, ami mindvégig tartani fog, holott komolyan nem is fenyeget a veszélye annak, hogy összesöpörnek.🧹
• Amikor mehetsz tök egyedül, egy szál lámpa fényénél botladozni a Zám-patak völgyébe.🪔
• Amikor odafelé tartva megcsillan egy vizslató szempár egy bokorban. (Amióta radikális vérnyulak, valamint vérmedvék kószálnak szerte az országban, sosem tudni...)👀
• Amikor kis híján kitöröd az ujjad egyik patakátkelés előtt, amikor átesel néhány farönkön vagy sziklán. És sehol senki a közelben...És pár órával azelőtt Tarnai Mátéval pont arról beszélgettél, hogy ő, az öreg róka, most azért adta fel féltávnál, mert innen nem lehet menteni embert.
• Amikor a Muzsla-gerincre felérve azt tapasztalod, hogy egyik tök profinak tartott túratársnőnek is ijesztő gondjai akadtak az egészségével és ő is átmegy a rövid távra.
• Amikor tudod előre, hogy az óra által jósolt 8-9 órai beérkezésből semmi se lesz és még gyalogolhatsz X órát.⌚
• Amikor már vagy huszadszor botlasz el lefelé a Muzsláról tartva harsány szitkozódások közepette.
• Amikor mindezek mellett legalább kétszer neked repül egy kósza denevér. (Nem, nem akarom megtapasztalni, milyen az.)🦇
• Amikor a Diós-pataknál már szinte menetrendszerűen rád jön a szapora. (De a pontőrök mindenre készültek, még szappan és kézmosó is van...)💩
• Amikor innen kiindulva konstatálod, hogy még mindig kis híján 30 km van még hátra.
• Amikor az előbbi éktelen káromkodások után hirtelen nagyon is jó keresztény leszel a János-vára előtt és buzgón imádkozol, hogy épségben feljuss a tetejére. (Megvan, hogy ezen a túrán a legutálatosabb helyek mind várak? Oroszlánvár, Galyavár, Ágasvár, János-vára...)✟🙏
• Amikor ugyanez megismétlődik a Puskaporos-forrás után is... Mert a történelem mindig ismétli önmagát...
• Amikor a Havasnak sosem akar vége szakadni. És már Marilyn Monroe meg a zenélő út se érdekel...🎵
• Amikor Fajzatpusztán már a hotdogot se tudod legyűrni.🌭
• Amikor felérsz a Káva csúcsára, de valójában csak azt hiszed... mert az még egy kicsit feljebb van.
• Amikor hangyainvázióban eszed a palacsintát a Tót-hegyesen (és még csak nem is vagy pontőr, akinek egész éjjel és nappal ott kell ülnie)🥞
• Amikor látod az elcsigázott túratársakat, köztük rengeteg hétpróbás ultrást sorra jönni a Világos-hegyről, és az még előtted van.🗻
• Amikor a cél felé szívesen kocognál a lejtőn, de nem tudsz már.🏃
• Amikor már fotózni sincs kedved, pedig annyi szépség vesz körül...📷
• Amikor bosszant a cipőben a kavics, a zokniban a toklász, a vélt vagy valós hólyag a talpon és még sok minden más.
• Amikor a talpad már hosszú kilométerek óta konstans fáj és olyan, mintha tojáshéjakon lépdelnél. És ezt az érzést nagyon nehéz tudaton kívül helyezned.
• Amikor tudod, hogy a célba érés örömét is el fogja homályosítani az, hogy ez a fájdalom nem szűnik meg avval egyszerre.😩
• Amikor a drága pénzekért vásárolt gyönyörű és csajos, másodszor viselt futócipőd egyöntetű barnává válik mindörökre egy mocsárban az Ágasvár oldalában. (Bár ez borítékolható volt előre, hogy valamikor megtörténik...) 👟

De kétélű dolog ez az ultrázás, mert a sok szenvedés ellenére valahol mégis nő a boldogságérzeted, miközben megtapasztalsz egy halom, átlagember által nem átélhető dolgot, amitől egyszeriben jobb lesz ez a minket körülvevő világ. Mert ez a túra olyan környezettel ölel körül erre a szűk 2 napra, ami egyben szívet melengető, barátságos, gondoskodó, bajtársias, igazi összetartó erő, egy valódi kivétel, egy mikroközösség ebben a sokszor oly kietlen nagyvilágban. Itt ilyenkor még a nehezítő körülmények ellenére is sok kisebb-nagyobb örömöt élhetsz meg:

• Amikor a túra előestéjén gyimesit és moldvait húznak és hosszú évek után táncolhatsz egyet.💃
• Amikor rég nem látott ismerősökkel találkozol, vagy éppen a hétről-hétre visszatérő arcokat látod, vagy éppen új ismerősökre lelsz. Ebben a közösségben mindig lehet ilyet, hisz a téma adott. 👫👬👭
• Amikor viszontlátod a pontokon a sütijeid, a féltávnál az asztalon a köveid.🍰🎂🍩🍪
• Amikor pont annyira van megázva a Sombokor, hogy teljesen simán le lehet jutni.
• Amikor minden egyes ponton a bőség zavara fogad az ellátmányok terén.🍉🍕🍒🍪🍬🍲🍺🍷
• Amikor szinte rakják alád a széket, teletöltik a kulacsod, finomabbnál finomabb falatokat kínálnak mosolygósan a pontőrök.😀😊
• Amikor Parádsasváron még nem fogyott el a dinnye... sőt kétféle is van.🍉
• Mikor jól megy a Lipót-mászás, sőt utána a Galyavár is és nincs egyikhez se túl meleg.
• Amikor a leves Galyatetőn a tavalyinál is finomabb.☕
• Amikor Mátraházáig sok embert sikerül előzni. Addig kb. húszan voltak mögöttem, mostanra negyvenen lettek hirtelen. Talán mégse kapnak el Eszterék...
• Amikor szinte minden ponton van ananász- és barackkompót. Vagy éppen paradicsomszelet és olívabogyó. Vagy savanyú gumicukor. Mikor éppen az édes vagy a sós csúszott... (Kenyér hozzá nem is kellett.)🍅🍑🍍
• Amikor végre ismerősökkel mehetsz egy darabon, miután szégyenletes módon elhagytad az elsőbálozó túratársad.👭
• Amikor Mátraszentimre határában a civilizáció első jele a saját autótok.🚗
• Amikor kitörő örömmel fogadnak Mátraszentimrén és azt mondják, hogy „visszavárunk”.👋🙋
• Amikor itt is rég látott ismerőssel beszélgethetsz és közben finom minestronét ehetsz.👪
• Amikor felveszed a friss ruhádat a depóból.👕
• Amikor tovább jutsz még világosban mint tavaly.🌞🌕
• Amikor megint megkóstolhatod Szorospatakon a különleges fenyőszörpöt.🍸
• Amikor megint egy ismerős túratárssal mehetsz tovább az éjjeli szakasznak legalább egy részén.👫
• Amikor felérsz Ágasvárra gond nélkül és le is érsz onnan.
• Amikor a másodjára elvett „rizskoch” minimum olyan finom, mint a tavalyi.🍮
• Amikor a Fallóskút utolsó házainál mulatósra bulizó fiatalok drukkolnak az elhaladóknak.🎶🎧
• Amikor Fallóskúton a pontőrök extra utcai díszkivilágítással készültek és van kofola!🎆🎇🧴
• Amikor a hidegkúti házhoz menet új ismerősökre teszel szert.
• Amikor nem akarsz enni levest Hidegkúton, aztán mégis eszel belőle és nem bánod meg, mert az nagyon finom és erőt ad.
• Amikor túljutsz a Zám-patak rettenetes völgyén.
• Amikor felérsz a Muzsla nyergébe, majd a csúcsára és újból lesz túratársad egy darabig.
• Amikor észreveszed, hogy később kezd hajnalodni, mint tavaly... csak éppen egy picivel.🌄
• Amikor leérsz a Diós-patakhoz végre és van kávééé!☕
• Amikor felérsz a János-várára és fellélegzel, hogy hatottak az imáid és megmenekültél.🙏
• Amikor picit leülhetsz a Kénes-kútnál és addig is pihennek a talpaid.🦶
• Amikor a Havas tetejére is felérsz és dobszó fogad és van sör és megint picit leülhetsz.🥁🪑🍺
• Amikor a Káva tetejére is feljutsz.
• Amikor végre palacsintázhatsz egyet Tót-hegyesen, mert ezt vártad már egész nap. És a mindenhol rajzó hangyák nem csípnek.🥘🐜
• Amikor átesel a vízkeresztségen a Világos-hegyen és az mindennél jobban esik, még az itt kapott nagyon finom magos sütinél is jobban.🌊
• Amikor végigdrukkolod a szembe jövő mezőnyt és az hihetetlen löketet ad neked is a folytatáshoz, még ha alig buzog benned ekkor már az életerő.🙌
• Amikor már csak 6, csak 5, csak 4, csak 3, csak 2, csak 1 kilométer van hátra...
• Amikor Bagolyirtáson vadidegen Vivicitta pólós anyuka jön szembe a kislányával és kitartást kívánnak és ez megismétlődik túrázók részéről Mátraszentimre határában is.✌
• Amikor Börcsök András odainvitál a nyomós kúthoz, hogy azért mosakodjak már le a nagy sietségben, jól fog esni.
• Amikor az étterem teraszáról a párod és a haverja hangosan tapsol és drukkol a befutódhoz.👏
• Amikor sikerül dél előtt beérni (csak pár perccel, de az dél előtt van és az azt jelenti, hogy javítottál a tavalyi idődön.)🕛
• Amikor látod, hogy megmaradt a mókusos felvarró, amit kinéztél magadnak féltávnál.
• Amikor a Kovács András által fűszerezett grillezett csirkemell, amit túra után eszel, olyan, aminek lennie kell, még ha csak egyet tudsz is megenni belőle.🐔
• Amikor gratulálnak neked és te is gratulálhatsz sokaknak, valamint tapsolhatsz mindenkinek, aki beér.👏
• Amikor végre lezuhanyozhatsz, majd amikor végre csillapodni kezd a talpfájás, ami miatt pihenni se tudsz úgy igazán.🛁
• Amikor túra után látod, hogy kikhez, milyen méltó helyekre kerültek az „alkotásaid”.
• Amikor olvasod mások beszámolóit és látod, hogy nekik is legalább olyan sokat jelent, annyit adott ez a túra, mint neked.🖹

Kivételesen nem egy kő szólított meg. Kis kabaláim nem bánják, hogy új társuk érkezett.

Tegnap este cseresznyemagozás 🍒közben tök véletlenül pont egy boldogságkutatóval készült riportot hallgattam arról, hogy mi minden teszi az embereket boldoggá és mi az, ami nem feltétlenül. Sok elemnél abszolút „aha” érzésem volt, nézzük is át ezeket:

A zene és tánc is lehet örömforrás

Az ugye egy abszolút közhely, hogy a pénz nem boldogít. A tárgyak halmozása se feltétlenül (kivéve a M115 köveket 😉) Az élmények halmozásával ez kicsit már másképp van. Ha az ember a pozitív élményeket keresi, az már rávezethet a boldogság felé tartó, soha véget nem érő útra. Ezek a pozitív érzelmek (öröm, hála, szeretet, inspiráció) építik a mindennapokban a lelki ellenállóképességet és általános jóllétet, amivel nem árt felvértezni magunkat a hétköznapok mókuskerekének állandó taposásához. A pozitív élmények megélése három területen valósulhat meg a pszichológusok szerint. 

Ezen a túrán a jó ételek élvezete egyfolytában biztosítva van

Ezek egyike a hedonikus út, az élvezetkeresés. Például lehet élvezetet lelni a jó ételekben (a M115 ezekben bővelkedik), a nevetésben (jó társaságban erre is van mód, de saját hülyeségünk is néha oly szórakoztató) és a pihentető (khm) hobbik aktív megélésében. Talán ezt az utóbbi kategóriát a legnehezebb ráhúzni egy hosszútávú teljesítménytúrára, még a Mátra 115-re is, ami azért kimondottan egy hedonikus jellegű túra. Szerintem maradjunk inkább az akármilyen (nem feltétlenül annyira pihentető) hobbik nagyon is aktív megélésénél. Főleg, ha mindez jó társaságban is történik, mert a társas kapcsolatok, az elfogadó, támogató közösség és az ezáltal létrejövő érzelmi biztonság is hozzájárulnak ahhoz, hogy az ember boldogabbnak érzi magát.

Egy másik út az elmélyülés, a flow élmény, ami kiváló stresszoldó is egyben. Ez azt jelenti, amikor az ember teljesen feloldódik egy kihívást jelentő, de képességeinkkel összeegyeztethető tevékenységben, ami akár sporttevékenység is lehet (ld. ultratávok teljesítése), de akár művészeti is, mint a kőfestés. Pont témánál vagyunk...

És a harmadik lehetséges út az értelemkeresésé, ami a tartós boldogság alapja, ez a mély emberi kapcsolatok, a betöltött közösségi szerepek és az önmegvalósítás által jönnek létre. Ennek az utóbbinak az ultrások nincsenek híján, hiszen ez egy elég önmegvalósító, sokszor önző és öncélú hobbi (a család szerint leginkább ez utóbbi).

Boldogságérzet létrejöhet még apró örömök fölött érzett hála miatt (pl. feljutottam baj nélkül a János-várára, nem csíptek agyon a hangyák a Tót-hegyesen stb.), vagy például sikerek által (eljutottam a féltávhoz egész jó időben, vagy akár teljesítettem egy nehéz részszakaszt), de akár természetes dolgok értékelése is vezethet efféle boldogsághoz (ld. természeti szépségek, vagy olyan apró, talán banális dolgok értékelése, hogy idén ideálisak a talajviszonyok, vagy jó az időjárás, ezek mondjuk lehetnének sokkal rosszabbak is akár).

Örömet okozhatnak a túra közben látott szép tájak

A másoknak való segítségnyújtás, önzetlenség, támogatás, önkéntesség is adhat okot boldogságra. Ebben a sportban vagy ezen a rendezvényen ezek gyakorlására bőven van mód. Itt a még az acélból lévő sportemberek is sokszor oly törékenyek, hiszen mindig jöhet valami váratlan, hirtelen probléma egy ilyen nehézségű kihívásnál. Valamint van mód önkéntes rendezői feladatok bevállalására is a túrázás mellett.

A beugró erre a túrára egy tálca sütemény (én viszont három félét is sütöttem)

A természetben töltött idő köztudottan jót tesz a mentális egészségnek és kiváló hangulatjavító, elősegíti a boldogsághormonok felszabadulását. A tudósok szerint napi 20-30 perc már jelentősen csökkenti a szervezetben lévő stressz-szintet. Heti 120 perc drasztikusan növeli a szubjektív boldogságérzetet. És mi van a 31 órával? Az ember egyszerűen szétrobban a boldogságtól? 

A természetben töltött idő jót tesz a mentális egészségnek

És miért működik mindez oly jól? A legtöbb résztvevő városi környezetből jön és a városi, főleg a nagyvárosi ingerek túlterhelik az agyat, viszont a természetben átélt ingerek pihentetik azt. A fizikai aktivitás endorfinokat szabadít fel. A természetben való jelenlét eltereli figyelmünket az aggodalmakról, gondokról, mivel az ember a jelenre fókuszál erősen, miközben például kapaszkodik fel a Galyavár szikláin vagy ereszkedik a Sombokor nyaktörő lejtőjén.

És mi van a túra közben átélt negatív ingerekkel? Egy ultratáv teljesítése alatt ezek egész biztosan elkerülhetetlenek. A tudomány azt mondja, a negatív élmények szintén velejárói, építőkövei a boldogságnak, még ha ez nem is annyira magától értetődő dolog. A nehézségek megélése és feldolgozása elengedhetetlen az érzelmi ellenállóképesség (idegen szóval reziliencia) kifejlesztéséhez. A negatív események tudatosítása és felvállalása segít abban, hogy a pozitív pillanatokat valódi értékként tudjuk megélni. Perspektívát, kontrasztot adnak, mint ahogy a sötétség nélkül a fény se lenne értelmezhető, úgy a nehézségek nélkül a boldog pillanatok se élhetők meg rendesen. Ezen élmények által ráadásul fejlődünk is, megtanulunk alkalmazkodni, valamint formálódunk, egyben fejlődik az önismeretünk. Az, ha sikeresen túljutunk egy-egy nehézségen, erősíti az önbizalmunkat és a kompetenciaérzésünket. 

Lajosházánál még vidáman, de mi a helyzet a Havason? (100 km után)

És itt jön el a pont, miért van az, hogy egy ultratáv mégoly keserves teljesítése után pár nappal miért kezdi el böngészni az ember újból a túra- vagy versenynaptárt. (Jelenleg éppen azon gondolkodom, megelégedjek-e az előzetes terveim szerint a Kazinczyn az utolsó százassal, vagy nevezzek-e még be az első ötvenesre is: Úgy, hogy a térdem nincs rendben továbbra se...) A negatív élmények egy bizonyos távlatból egyre pozitívabbá válnak, bár közvetlenül a teljesítés után megvan sokunkban a „nem akarok róla beszélni” hozzáállás (pont ezt mondtam Nikinek). De később egyre szívesebben beszélünk az átélt dolgokról (túl sokat is...), akár magunkat evvel fényezve is. 😊

Nem túl örömteli, mikor ez az emelkedő magasodik az ember előtt 100 km-nél

Szóval az ultrázás nem véletlenül egyre népszerűbb sportág, főleg a mi 35+-os korosztályunkban. Az ilyen távoknál a valódi boldogságot sokszor nemcsak a célba érés öröme okozza, hanem maga a megtett út megélése (mint tudjuk, az út a cél ). Miközben endorfinok szabadulnak fel és flow állapotba kerül a sportoló, a fizikai határok megtapasztalása alázatra és önismeretre is tanít. És a sportember maga tán nincs is tudatában, de a kupák, PR-ek, szegmenseredmények, bajnoki címek, dobogós helyezések, érmek és egyéb eredmények hajszolása mellett a boldogság kék madarát is üldözőbe veszi, miközben a hegyek olykor végtelennek tűnő útjait rója. 

Kép: Gemini

És akkor jöjjenek az elkoptatott cipellők. Volt gyerekkoromban egy kedvenc Grimm mesém (a Grimm legszebb meséi című mesekönyvben Rónai Emy csodálatos illusztrációival), amit mindig szerettem volna újra hallani. Ennek címe „A széttáncolt cipellők” volt, ami arról szólt, hogy a királylányok az atyai tiltás ellenére elmennek a bálba éjszaka, hiába zárják be őket egy szobába. Erről a tényről csak a bálban nap mint nap széttáncolt cipellőik árulkodnak. Sok királyfi veszti sorozatban a fejét, mert nem tudják három nap alatt kideríteni, vajon hol táncolják rommá titokban topánkáikat a királykisasszonyok. Végül egy furfangos kiszolgált, megsebesült katona jön rá a titkukra, akinek segítségére van ebben egy öregasszony jó tanácsa, valamint láthatatlanná tévő köpenye. A királylányok minden éjjel egy földalatti titokzatos világba ereszkednek, ahol ezüst-, arany- és gyémánterdőn, majd egy nagy tavon keresztül jutnak a királyfiak kastélyába, ahol egész éjjel mulatság van. A katona utánuk lopakodik titokban, leleplezi őket és bizonyítékokat is hoz magával a királynak, így elnyeri a legidősebb királykisasszony kezét. 

Akár a mesebeli kastély is lehetne...

Nem emlékszem pontosan, melyik mesehőssel is próbáltam azonosulni mesehallgatás közben, a királylányokkal vagy éppen a rátermett katonával, akinek a kalandja talán még izgalmasabb volt, mert az élete múlott rajta. Lehetséges, hogy gyerekként már magam is sejtettem, hogy ugyanilyen cipőromboló királykisasszony (vagy éppen egy kalandor) leszek? Aki a szülői rosszallás, meg nem értés ellenére rendszeresen ellóg a hegyek és erdők titkokkal teli, elvarázsolt világában rendezett bálba, ahol megélheti a szabadságot és számtalan futó- és túracipőt koptat el? A gyerekek sokszor pont azokat a meséket szeretik, amelyek a beléjük kódolt nyelvezeten keresztül a saját, éppen aktuális problémájukkal foglalkozik. De vajon működhet ez a jövőre kivetítve is? Jó lenne erről is megkérdezni a pszichológusokat...

(A felhasznált képanyag részben saját, részben a túra facebook oldalán közzétett fotókból származik.)

Strava-link: