Újratöltöttük az illegális kék keresztet

Hogy mi is az a kék kereszt? És miért illegális? És hogy, s mint töltöttük újra? Ez, kérem, egy nagyon hosszú mese lesz, amit próbálok minél rövidebben elmesélni. (Bár biztos nem koronázza siker eme igyekezetem...) Ne is gondoljunk itt semmilyen sutyiban főzött alkoholos itókára, hanem irány az erdő ízibe!

Egyszer volt, hol nem volt egy ember, aki sokat járván a Budai hegyeket, gondolt egyet, hogy jó lenne egy olyan turistajelzés, ami elvisz Budakeszitől egészen Nagykovácsiig. Ugyan a két település között eddig is volt turistaút, de jelzéseknek se szeri, se száma, ha útnak indult az egyszeri turista, ugyan résen kellett lennie, hogy a sok jelzésváltás miatt el ne kavarodjon az erdőben. Elment tehát a város tanácsosaihoz, hogy ugyan engedjék meg, hogy festhessen jeleket a fákra, hogy a két község között járók könnyebben eltalálhassanak céljukhoz. A város tanácsosai szépen meghallgatták, majd mondották, hogy mindez nagyon szép és jó ötlet, de sajnos hiába, mert nem elég az ő beleegyezésük. Elküldték tehát a nemzeti parkhoz avval a jókívánsággal, járjon ott is szerencsével. Az egyszeri turista elmondta az igazgató előtt is bánatát. Bólogatott sűrűn az igazgató úr, hogy érti-érti, de hiába, hogy van igazság a dologban, tovább kell, hogy küldje emberünket a parkerdőhöz, mert ott tudnak segíteni neki. A parkerdőtől elküldték a járáshivatalhoz, onnan meg a turistaszövetséghez. Hol hümmögve, hol fejcsóválva, hol meg helyeslően bólogatva fogadták, és mindenhol ígérték, hogy  megvetik-meghányják a dolgot és majd értesítik, mire jutottak. Telt-múlt az idő, és turistánk már nagyon szerette volna, hogy az új jelzések kikerüljenek a fákra. Egy szép napon úgy döntött, hogy immár nem várhat tovább. Fabrikált tehát otthon egy jelzésfestő sablont, kicsit tanulmányozta a jelzésfestők mindentudó könyvecskéjét, majd szépen fogta a festékes vödrét, kisétált az erdőbe és végigpingálta a fákra az általa kitalált kék kereszt jelzést Budakeszi határától egészen a Nagykovácsira vezető szekérútig. Mivel az emberünk ez idáig nem nagyon gyakorolta magát a jelzésfestésben, egyik ilyenre, másik olyanra sikeredett – hol jobbra, hol balra csúszott el a kereszt a fehér alapban, ne adj isten, egyik-másik renitensebb fán meg is folyt kissé a festék. A festékszóró használatával is nehezen boldogult – csak nem sikerült helyre kis nyilakat festenie vele, pont olyanokat, mint a többi turistajelzésen. Bánkódott ezen szerfelett, de avval vigasztalta magát, majd csak belejön, hisz hosszú még az út Nagykovácsiig. De a jelzések csak nem akartak úgy sikerülni, mint ahogy szerette volna. Már Nagykovácsi felé járt lassacskán, majd hipp-hopp elérkezett az az idő is, hogy kitegye az út végét jelző pontot – de ó jaj, az a fránya festék igen rusnya mód lefolyt megint csak. Szép vagy nem szép, a jelzés immár elkészült, végül is követhető volt, hisz jól sűrűn jelölgette a fákat – így dolga végeztével szépen hazaballagott. Telt-múlt az idő, egyszer csak híre ment, hogy új, meglehetősen csúnya jelzések jelentek meg az erdőben. A turisták meg egyre vakarják a fejüket, nem értik, hogy ezek a jelzések miért nincsenek rajta a térképen. Többen teljesen összezavarodva el is tévednek. A turistaszövetség sem volt rest, utánajárt a dolognak és hamar eljutottak a buzgó jelzésfestő emberhez. Jól megdorgálták, majd fogták a szürke festéket, és mind egy szálig lefestették a megtévesztő jeleket. Hisz nem járja az, hogy valaki gondol egyet, és engedélyük nélkül csak úgy mindenfélét pingál a fákra kedvire. Főleg, hogy olyan utakon teszi ezt, melyeket a biciklisták is igen gyakran használnak, akik könnyen kárt okozhatnak a gyalogosok testi épségében. Ezzel indokolták legfőképp időközben írásban is, miért nem alkalmas az emberünk által kitalált út. Majd mivel azért részben beismerték, hogy bizony kéne talán mégis az a két települést összekötő út, kifestettek szép míves sárga kereszt jelzéseket, melyek részben követték az emberünk által kifestett útvonalat, részben pediglen nem.

Megdühödött erre emberünk, fogta újra a festékes vödröt és visszafestette jelzéseit a fákra. De mit tesz isten, megint ugyanolyan csúnyára sikeredtek, mint először. Dúltak-fúltak a turisták hivatalában, tördelték kezüket erőst a többi elöljárók is. Megint elővették emberünket, még áristommal is fenyegették. Mit sem ért mindez, emberünk elment az újságíró barátaihoz, elmesélte bánatát és szépen megkérte őket, írnának olyan cikkeket az újságokba, melyek kicsit megtámogatják az ügyét. Majd elment ismerőséhez, akinek befolyása volt egy pártosulásnál is, mely híres volt arról, hogy szívesen tör borsot egyes hivatalok és más pártok orra alá. Elmesélte neki is szomorú történetét. Ismerőse megígérte, hogy szót emel érdekében. Nem kellett sokat várni, egyszer csak megjelentek újra az otromba, de egyesek szerint célszerű kék keresztek az erdőben… És így ment mindez az idők végezetéig, de legalábbis addig, míg mind kihaltak a turisták, a hivatalnokok, az újságírók, igazgatók és pártemberek is a világbul.

Így volt, nem így volt, nem tudni, hogy kinek volt igaza, azt sem, bár az is lehet, hogy mindenkinek a történetben megvolt a saját maga igazsága.

Igazságot tenni nem is próbáltunk, de szerettünk volna utánajárni a történetnek, és megnézni saját szemmel azokat a híres-nevezetes avagy hírhedt kék kereszt jelzéseket. Mert a fenti történet nem mese, hanem a közelmúltbeli turistáskodás egy igen sajátságos epizódja.

Meg is találtuk a felfestéseket, végig is mentünk az úton egyszer 2019 havas februárjában. Azonban szerettünk volna arról is megbizonyosodni, hogy a sok kusza híresztelés után vajon újból láthatóak-e mostanság is az illegálisan felfestett jelzések. Így újabb túrát szerveztem. A vírus utáni zavaros helyzetben volt egy kis halogatás mindenféle okok miatt, hagyjuk is ezt, nem lényeges. De nem ez volt az oka annak, hogy maga a túránk is majdnem olyan kalandosra sikeredett, mint a fenti mese.

Történt tehát, hogy álldogálván a 222-es buszt megállójában vártam túratársaimat, hogy végre megérkezzenek a túrakiírásban szereplő 9 órai találkozóra. De csak nem akartak megjönni. Már majdnem 9-et ütött az óra, mikor befutott Juci. Szinte egy időben csörgött a telefonom – Zsolt volt az. Kiderült, hogy ők bizony félreérthették a kiírást, mert Zsuzsival a Budakeszi szanatórium megállójához mentek a Széll Kálmán tér helyett. Közben Csiperkétől és érkezett egy SMS, hogy ő Solymárról indulván inkább lerakta autóját Hűvösvölgyben és gyalog közelíti meg a Korányi Intézetet, ahonnan indulni szándékozunk. Miatta nem aggódtam, gondoltam, biztosan meg fogja találni a kiindulópontot. Közben Kati is kétségbeesetten telefonált, hogy ő még csak most indul a Karolina út környékéről. Te jóságos ég, hogy lesz ebből túra és csapat???

Közben Jucival fölmaszkolódtunk és felszálltunk a buszra, hogy Zsoltéknak ne kelljen annyit várnunk ránk az egyre hűvösebbé váló időben. Több kósza túratársról nemigen tudtunk, és reménykedtünk, csak sikerül majd összeszedni előbb-utóbb mindenkit.

Zsolték hamar megkerültek a megállóban, mikor Kati még kb. 1 órányi távolságra volt tőlünk. Mindeközben Csiperke meg valahol a Hárs-hegy környékén kolbászolt, mert igencsak benézett valamit. Mindezt sok ide-oda telefonálgatás és hallózás után tudtam meg. Sajnos a telefonom valamiért nem volt csúcsformában, mert hol az egyik, hol a másik fél nem hallott semmit.

Mivel Zsolték már eleget vártak ránk fagyoskodva, nem szerettem volna tovább próbára tenni a mindössze 6 éves Zsuzsi türelmét, akit végül egybehangzóan a túra hősének kiáltottunk ki. Hogy hányan, az majd a történet végére ki is derül. Így tehát nekivágtunk az erdőnek, bízván abban, hogy majd csak a hiányzó társak is szerencsésen megkerülnek.

Hamar megbizonyosodhattunk arról, hogy könnyű lesz követni a nem létező, de a fákon mégis igen markánsan jelenlevő jelzést, mert a kék keresztek mind egy szálig megvoltak. Szebbek ugyan az idő előrehaladtával sem lettek, legfeljebb csak sűrűbbek.

Utat így nem is tévesztettem, még a kitérőknél sem, de kiderült, a karantén nem tett jót a túravezetői tudásomnak. Először is el kellett töprengenem azon, hogy elképzelhető, hogy valami hiba kerülhetett a kiírásba, hogy ilyen sokan nem találtak oda a starthoz. Bár csak bemásoltam a múltkori kiírást, akkor meg nem volt ilyen gond… Másodszor meg simán letagadtam Zsolték előtt, hogy érintjük a Csacsi-rétet. Váltig bizonygattam, hogy az máshol, a Normafa környékén van. Zsolték meg azt, hogy szerepel a kiírásban. Csak a túra esett le, hogy bizony van egy Csacsi-rét a Vadaspark közelében és el is mentünk mellette… A Csergezán-kilátó előtt meg hirtelen majdnem hátraarcot fújtam egy a fejemben támadt hirtelen zavar miatt.

Szerencsére ezekre fátylat borított a lenyűgöző, üde zöld természet, a sok eső után előbukkanó gombák és színpompás virágok garmadája. Hol tinóruk, pöfetegek, galambgombák és ehető galócák kerültek zsákunkba, hol kakukkfűre, gyűszűvirágra, nősziromra, sarkvirágra, egykor virágzó tavaszi héricsek levelére leltünk, hol szarvasbogár mászott az úton, majd kusza ágú fára csodálkozhattunk rá. Mindezek megkoronázásaként, egyszer csak egy jól megtermett borz kocogott át éppen előttünk a réten. Micsoda meglepetés, hiszen nappal igencsak ritkán látni őkelmét!

Nem is csoda, hogy nem haladtunk túl gyorsan, hiszen Zsuzsi érdeklődését minden felkeltette, legyen az virág, bogár vagy vadetető. Én meg lelkesen mutogattam mindent, ami elénk bukkant. Már a második kerítésen is átmásztunk majdnem, mikor kiderült, hogy Csiperke már mögöttünk jár és nincs is olyan messze, míg Katit meg sikeresen elirányítottam Nagykovácsiba, hogy szembetalálkozhassunk vele, mivel esélye arra, hogy utolérjen minket, még e viszonylag komótos tempó mellett se volt. Hogy hol is, azt még én se tudtam abban a pillanatban…

Aztán elérkeztünk arra a pontra, ahol úgy terveztem, hogy Csiga tanácsára letérünk a kék keresztről egy szép gerinc kedvéért. Aggódtam, hogy Csiperke megtalálja-e a jelzetlen ösvényt. De láttam, hogy erre semmi okom sincs már, mert a legjobb pillanatban egyszerre felbukkant a láthatáron.

Örültünk, hogy megkerült és már csak Kati miatt kellett aggódnunk. De úgy tűnt, ügyesen követi az általam megadott jelzéseket és instrukciókat és már úton volt a Csergezán-kilátó felé. Már csak az volt a kérdés, mi vajon mikor érünk oda. Reménykedtem, hogy sokat nem kell várnia ránk. A kilátó volt ugyanis a második tervezett kitérőnk. De először még el kellett jutnunk a Katonasírokhoz, majd az igen látványos Nagy-sziklafalhoz az egyre csak szemerkélő esőben és kellemetlenné váló szélben. Zsuzsi zsenge kora ellenére szerencsére szépen jött velünk és nem sokat panaszkodott. A szikláknál megpihentünk és megebédeltünk, majd folytattunk utunkat. A többiek nem ismerték a Budai-hegységnek ezen eldugott, de annál izgalmasabb látványosságait, így örültem, hogy mindenkinek tudtam újat mutatni. Zsuzsi is érdeklődve hallgatta a rémkecske történetét, mely nemrég még ezeken a bérceken riogatta a turistákat.

Az ebédszünet után a zöld kereszten igyekeztünk vissza a hevenyészetten felfestett kék keresztünkre. Tudom nem szép dolog, de néhol jókat mulattunk egy-egy csúnyára sikerült jelzésen. Némi idő múltán hirtelen elénk bukkant a kilátó a rengetegből és Kati is, akinek az egy óra várakozás kevésbé lehetett kellemes még a kilátó szélvédett tövében is. Gyorsan megkínáltam őt is a reggel sütött meggyes pitéből, aztán felmentünk a kilátó tetejére annak ellenére, hogy kilátással senki se nagyon kecsegtetett a kilátó alatt eszegető turisták közül. Csak a felhők alatt szomorkodó hegyek tárultak a szemünk elé, miközben dideregtünk a hideg szélben. Látogatásunk a kilátóban így nem is tartott soká, továbbindultunk a kék kereszt irányában. Katinak sem kellett csalódnia tehát az útvonalismétlés miatt.

A Nagy-Kopaszról lefelé jövet Juci talált egy méretes kukacmentes vargányát, majd megcsodáltunk egy erdészeknek emelt emlékoszlopot és egy lapra szerelt egykori kunyhót, melynek csak a kályhája árválkodott egyben egy fatönkön. Faképnél hagytunk egy képesfát, majd kies rétek láncolata mellett haladván eszegettük a szamócákat, csodáltuk a szebbnél-szebb virágokat. Egyik réten sok virágról többet is megtudhattunk egy viszonylag frissnek tűnő ismeretterjesztő tábla révén. Múltkori túránknál ezt a táblát még üresen találtuk. Mire elértük a Fehér-utat, majd a Zsuzsinak beígért forgóajtót, a kislány egyre jobban kezdett fáradni és nyűgösödni, emiatt néha rövid szünetre és lassabb tempóra kényszerültünk. Pedig nagyon vártuk már, hogy odaérjünk a túra végpontjában lévő cukrászdába, szemünk előtt már a forró kávé illata lebegett – micsoda képzavar!

Mi végül előresiettünk, és nagyon reméltük, hogy Zsoltnak is sikerül hamarosan becsalogatnia Zsuzsit a célba, ahol végül egy finom krémes lett a jutalma. Azt hiszem, egyöntetűen kijelenthetjük, hogy sokszorosan megérdemelte, hiszen majdnem 20 kilométert gyalogolt le mintegy 600 méter szint megtételével. Remélem, nem vettük el a kedvét a túrázástól és máskor is üdvözölhetjük majd csapatunkban.

Szomoron ne szomorkodjunk

Végre valahára elérkezett a kitörés délutánja. Húgommal rohamra készen baktattunk fel a várba, az egyelőre csak homályosan meghatározott starthelyre, amit majd a Kapisztrán téren súgnak meg nekünk. Kissé úgy éreztem magam, mintha belecsöppentem volna a két világháború közti illegalitásba kényszerülő munkásturisták szerepébe, vagy ezt később a kommunizmus alatt felelevenítő úttörők játékába (melyről itt olvashattok bővebben) – igaz, ellentétes előjellel. Sajnos idén a média még intenzívebb sortűz alá vette a túrát, és pár nappal a rendezvény előtt kellett indítási helyszínt változtatni a szervezőknek, mivel állítólag nem volt területfoglalási engedélyük a Kapisztrán térre, ill. ott most egy egyébként pont a Budapest ostromáról megemlékező kiállítást szerveztek, ami miatt nem lehetett innen indulni. 

Ádáz „szélsőjobbos” különítményünk

Velünk szemben már özönlöttek a várból kitörő túratársak, nem kevesen, pedig a meghirdetett időre jöttünk. Ezt annak tudtam be, hogy valószínűleg szükséges volt a rengeteg résztvevőt korábban elindítani a tervezettnél, hogy eloszoljon a tömeg, illetve a helyszínváltoztatás is zavart okozhatott az erőben. Az ellenszél dacára ez Magyarország egyik legnépszerűbb teljesítménytúrája, több mint háromezren indulnak el, sokan messze földről érkeznek, hogy megemlékezzenek a kitörés során elesett katonákról. 

Kígyózó sor a  Budapesti Történeti Múzeum előtt

A Kapisztrán téren valóban megmondta egy srác, hova menjünk: idén a Történeti Múzeum elől indulhattunk. Ott már szinte kilométeres sor kígyózott a sétányon. Vegyesen túra- vagy katonaruhában, de mindenki türelmesen, békésen várta, hogy sorra kerülhessen, pedig nem keveset kellett ácsorogni a 60-as távon indulóknak. Húgom nem nevezett, ennek ellenére kivárta velem, míg megkapom a papírjaim. Miközben vártunk, megpillantottam Aszút, odaköszöntem neki, pár szót váltottunk. Reménykedtem, hogy a túra során még találkozunk. Hamarosan sikerült beregisztrálnom. A tömeg és a hirtelen változtatás ellenére minden nagyon flottul és rendezetten ment, több asztalnál is lehetett regisztrálni. Egyedül a váltásruhámat nem sikerült leadni, de ezt inkább a saját bénázásomnak köszönhetem.

Amíg sorban álltunk, ezt a kilátást élvezhettük

Sorban állva

Pár perccel 5 óra előtt sikerült útra kelnünk a Bécsi kapu irányába, ahol az antifasiszta tüntetők idén a kitörők számára is oly kedves Cseh Tamás számmal, a Széna térrel vártak. Egyik srác fel is kiabálta nekik, hogy ezt mi is szeretjük. Ennél durvább szóváltás nem történt, csak az jelezte, hogy ebből a túrából sajnos sokan politikát csinálnak, hogy a városi szakaszon, ami kb. a Diós árok alját jelenti, egyre felsorakozó rendőrcsoportok mellett haladtunk el. A villamosfordulónál az aszfaltra festett antifasiszta jelképeket is láttam. Innentől azonban a túra teljes útvonalán semmi más zavaró tényező nem volt.

Itt, a Diós árok alján hirtelen ráköszönt a húgomra az egyik régi cserkésztársa, aki szintén a 60-as távra nevezett a haverjával. Együtt morzsoltuk fel a Normafáig hátralevő tetemes szintet és vártuk ki a sorunkat a Széchenyi emlékmű ellenőrzőpontjánál, ahol már a lépcső közepétől sorakoztak a túrázók, hogy vagy negyedórás várakozás után ellenőrzőfüzetükbe kerülhessen a sarló-kalapácsos pecsét. Bár korábbi évekről is emlékszem sorban állásra pl. a Muflonnál, de ilyen torlódást még soha nem tapasztaltam. Ahol a 25-ös távval együtt haladtunk, az embertömeg minden egyes pontnál feltorlódott, pedig a pontőrök készségesen tették a dolgukat. Ezúton is köszönet a türelmükért.

A város fényei a Széchenyi emlékműtől

Sajnos már a Normafánál jutott eszembe, hogy otthon hagytam a mécseseket és a gyufát, pedig egész nap az járt a fejemben, hogy rakjam be a zsákomba. Így részemről csak egy rövid imára és főhajtásra futotta minden katonasírnál, de talán ez is megteszi. A Csacsi-réten rövid várakozás után megkaptam a második plecsnit a magyar katonáktól, majd tömött sorokban ereszkedtünk a Virág-völgy irányába a sárgán, hogy majd felkaptassunk a piroson a János-hegyre. Ezen a szakaszon mindig csodálattal tölt el a fejlámpáknak a kopár fák közt messziről előtűnő fénysora előttünk és utánunk is, ahogy kígyózik felfelé a szerpentinen. Rengetegen vagyunk, az biztos! Talán az idén szinte ideális terepviszonyok is sok túrázót csábítottak a rendezvényre. Ilyen még soha nem volt, amióta indulok a túra különböző távjain, hol jég, hol hó, hol sár, hol meg egyszerre mind nehezítette a haladásunkat az elmúlt években. Nemhiába éjszakai extrém teljesítménytúra szerepel a kiírásban. Idén azonban a hideget leszámítva semmi különös nehezítő tényező nem akadt.

Megemlékezés a Hűvösvölgynél

A János-hegy csúcsa alatt újabb sort kell kiállnom, húgom úgy dönt emiatt, hogy inkább továbbindul a csúcs felé. Így is várnia kell rám, pedig jóval erősebb tempót tudok menni nála, amit most meg is teszek, és sorra hagyom el a felfelé igyekvő csoportokat. Itt az első 18 kilométeren, amíg elkísér, azonban visszafogom magam, hogy mindenkinek jó legyen. Néha azonban piszkál a kisördög és a kaptatókon előremegyek, hogy aztán fönt bevárjam őt. Arra gondolok, hogy szegény még a nyakunkon ragadt váltócuccomat is cipelheti, mivel az az én zsákomba már nem fér bele. De így se vagyunk lassúak, 9 körül már a Hárshegyet is elhagytuk, pedig itt kellett a legtöbbet várakoznunk a német katonák által osztogatott pecsétre. Itt felbukkan egy horogkeresztes zászló is, de tetszik, vagy nem tetszik, véleményem szerint ez is a történelmi hitelességet szolgálja.

A németek hadiszállása a Virágos-nyeregben

Miután a villamosnál elbúcsúztunk egymástól, kezdődik számomra a kemény menet Szomorig. Sokkal gyorsabb tempóba kapcsolok és a Vadaskerti-nyeregig tartó emelkedőn próbálom sorra kielőzni a számomra lassú túracsapatokat, hogy egérutat nyerjek a tömegből. Ahol lehet, futok is ennek érdekében. Most nem törekszem semmi rekordra, hiszen ennek számomra nincs realitása ezen a távon. Csak a szintidőn belüli teljesítés a tét, hogy ne kelljen szomorkodnom Szomoron. Szerencsére az Újlaki-hegy kegyetlen meredeksége se visel meg különösebben, és úgy tűnik, az oroszok által megszállt ponton is kisebb sort kell már kiállni, mint idáig bárhol. Ahogy felfelé igyekszem, egy lány kérdezi tőlem angolul, miért jönnek annyian egy másik irányból. Gyanítom, hogy német, így szorgalmazom, hogy váltsunk nyelvet, hogy mindketten jobban járjunk. Rövid beszélgetés után megérkezik a lejtő, így futásra váltok és amennyire lehet, próbálom kielőzni az előttem haladókat. Itt még elég széles az út, így ez többé-kevésbé sikerül is. Hamarosan zeneszó üti meg a fülemet, és már ott is vagyok a Virágos-nyereg német támaszpontjánál.

Nem vagyok különösebben éhes, így pecsételés után nem állok sorba a szendvicsemért, inkább csak benyomok egy proteinszeletet és már indulok is tovább. A futásnak ezen a szakaszon igen kevés az esélye, mivel sok az ember és keskeny az út, ami annak ellenére, hogy nincs jég, itt-ott még ki is csúszik a lábam alól. Észreveszem, hogy lámpám nagyon gyengén pislákol, de szerencsére a telihold egész jól bevilágítja az erdőt. Úgy döntök, várok a cseréig, amíg lehet. Az előttem haladó túratárs ugyanígy járt a lámpájával és láthatólag sokkal jobban megviseli a nehezebb terep, botjai ellenére ide-oda csúszkál, esik-kel. Kielőzni nem tudom, mögöttünk meg már egy egész katonaruhás német menetoszlop sorakozott fel. Szegény ipse egy nagyot esik és aztán szerencsére elenged minket, így a németektől is van esélyem elhúzni valamelyest, bár egyáltalán nem zavart a beszélgetésük, csak az, hogy az egyik srácot – német szakos diploma ide vagy oda – nem igazán sikerült megértenem.

Az ösvényen van egy sziklalépcső, ami előtt újabb sorállás következik – van akinek leküzdése nehézséget okoz. Mikor sorra jutok, megmutatom, hogyan kell ezt, evvel a huszárvágással újabb egérutat nyerek. Futni nem igazán van kedvem és még mindig túl tömött sorokban halad a rengeteg megelőzendő ember. Hirtelen szláv szó üti meg a fülemet, és ahogy jobban fülelek, megállapítom, hogy orosz beszélgetést hallok. Ez az, jöjjenek csak ők is, hiszen nekik is vannak itt halottaik a Budai-hegységben. Elférnek itt a többi túrázóval az erdőben, senki egy rossz szót nem is szól hozzájuk. Hamarosan egy lengyel zászlót is meglátok egy túrázó hátizsákján. Talán a legendás lengyel-magyar barátságból fakadó szolidaritás példáját láthatom. Ezen örömködve érem el a solymári ellenőrzőpontot, ahol viszontláthatom a Horthy szobrot a magyarok asztalán. Itt sokan megállnak pihenni, így inkább azt a stratégiát választom, hogy továbbhalogatván a lámpacserét, gyorsan elindulok a Rózsika-forrás irányába. A múlt heti túrán tapasztalt itteni sárnak semmi nyoma, a szél már felszárította teljesen. Nem szaladok, de azért tempósan menetelek és a műút utáni emelkedőn igyekszem ezt megtartani. Nyomomba szegődik egy fiatal srác, aki egy messzi észak-magyarországi településről érkezett, mint kiderül, miután beszédbe elegyedünk. Jó nyúl vagyok számára, mely segít abban, hogy elérje a hajnali buszt, mivel még túra után dolgozni kell mennie elméletileg 7 órára. Ő is tudja, hogy kicsi a realitása annak, hogy beérjen, de azért megpróbálja. Már elértük a hegytetőt, mikor kiáll pihenni – lehet, hogy mégis túl gyors voltam neki? Pedig ügyesen tartotta a tempót... A Muflon felé tartva újabb beszélgetőtársra akadok, majd sikerül a teljes útvonal egyetlen pocsolyájában egy hátast dobnom. Pont a fájós kezemre esem, néhány pillanatig csillagokat látok, de menni kell tovább. A kesztyűm használhatatlanná vált, de idén okulva a tavalyi esetből, hoztam cserét.

A Muflonnál csak pár embernyi a sor, viszonylag gyorsan a füzetembe kerül a pecsét. Bent sok az ember, így tehát inkább a kapu előtt ülök le kicsit pihenni és enni-inni. Az emelkedő meghozta az étvágyamat, így gyorsan bendőmben landol egy Bounty. Megkeresem a másik lámpát és kesztyűt, aztán már indulok is a Nagy-Szénás felé. Kicsit izgulok, nehogy csússzon a csúcsra vezető meredek rész, de nincs semmi gond szerencsére a kritikus szakasszal. Megint bámulattal tölt el a panoráma és a felfelé kígyózó lámpasor – idén szerencsére nincs semmi köd. Ennek a hegynek van egy sajátos mikroklímája, néha csak itt fúj a szél, vagy csak itt van köd, mikor máshol a környéken semmi ilyesmi nem tapasztalható.

A Nagy-Szénás tetején

Eljönnek azok az utolsó percek, amikor még van kedvem folyamatában futni, hiszen erre csábít a csúcsról levezető lejtős szakasz. A lendületem a sokadik réten meg is törik. A Fehér-út ellenőrzőpontja után már csak az előzés miatt futogatok, pedig tavaly nagyon vitt itt a lendület a 35-ös távon. Be kell vallanom, hogy fáradt, álmos vagyok, a gyomrom is egyre hangosabban korog. Hiba volt kihagyni a fasírtot a Virágos-nyeregben, a proteinszeleteket és a csokikat meg már a pokolba kívánom. Oly távol van még Perbálon a Kaiser söröző, de egyre többször vizualizálom magam egy pogácsa, egy ropi vagy akár egy szimpla kifli társaságában a kellemes melegben. Sajnos még egy hibát elkövettem, nem öltöztem fel eléggé. A tavalyi öltözékem idén kevés, mert jóval hidegebb van, mint akkor. A futást azért is kell mellőznöm, mert fáznak a karjaim az intenzívebb menetszélben a 3 vékony réteg alatt. Bár lehet, hogy ez csak kifogás. 

A nehezen múló percek végül elvisznek a következő ellenőrzőpontig, majd onnan az aszfalton mégiscsak lekocogok a főútig, hogy hamarabb ott legyek a sörözőnél. A pultnál meglátok egy rakás lila hagymás zsíros kenyeret. Gyengébb idegzetűeknek és dietetikusoknak nem ajánlottak a következő képsorok, amikor a colitisben szenvedő leányzó diétáját félretéve jóízűen elfogyasztja a fent említett fenséges eledelt egy cukros tea és némi izotóniás ital társaságában. Szerencsére a kenyér teszi a dolgát, elfoglalja a gyomromban keletkezett űrt, és máris jobb lesz a közérzetem és kedvem. Hogy kint röpködnek a mínuszok, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy egy kisebb jégréteget szopogatok le az izotóniás italom szívókájáról. Sokat nem szeretnék itt elidőzni, tehát szedem a cókmókom és elbúcsúzom a rögtönzött asztaltársaságtól. Ahogy kifelé igyekszem, olvasom a feliratot, hogy Kis Kaiser söröző, ellenőrzőpont. Uhh, elfelejtettem pecsételni! Akkor még egy kör a kocsmában a pulthoz. De a pecsét nem itt van, hanem egy észrevehetetlen asztalnál, ahova visszairányítanak. Eközben a pultnál régen látott, ismerős arcot pillantok meg, Kálmán az Szombathelyről, akit még a Tónival a kéken akcióból ismerek. Gyorsan váltok vele pár szót, majd kölcsönös reményünket fejezzük ki, hogy Szomoron még találkozunk. Nincs már messze a vég, persze pozitív értelemben. 

Most hogy az erő a folytatáshoz újból megvan, nekivágok a hideg éjszakának a szomori pincesoron keresztül. Fejlámpák fénye világítja meg az utat előttem-utánam, ahogy emelkedünk a Nyakas-tető lankáin. Szinte már unalmas motívum, hogy ismét elcsodálkozom az elém táruló látványon - idén minden olyan tiszta, egész messzire ellátni. Silabizálom, melyik fényes folt melyik települést jelentheti. A távolban feldereng a Nagy-Gerecse tömbje is. Először életemben örülök ennek az emelkedőnek, mert legalább kicsit kimelegszem. Meglepően sima úton érek az anyácsapusztai ellenőrzőpontra, ahol várnak a tavaly részletesebben megismert Zündapp motorok. 

Egy a legendás Zündapp motorok közül

Lekanyarodván az aszfaltos útra merészebb tempóra váltok, melyet megirigyel néhány székely legény is, akikkel ennek kapcsán beszélgetésbe kezdünk. A Kakukk-hegy előtt ők pihenőt tartanak, én viszont inkább szeretnék gyorsan túl lenni rajta, így kapásból nekiindulok az egyik legkellemetlenebb szakasznak. Mire úgy igazán kezdene elegem lenni belőle, már fent is vagyok a pontnál. Bekerül füzetembe az utolsó pecsét, irány Szomor! Azaz egyelőre csak szeretném, mert az előttem igyekvő túratársakat igencsak megfogta a Kakukk-hegy meredek lejtője, így csak araszolgatunk lefelé. Előzni meg hiába is próbálnék a keskeny ösvényen. Az utolsó pár méteren mégis sikerül meglépnem. Nekivágok tehát az utolsó rohamnak, hagy nyerjek még néhány percet. A tornateremig lefutom a maradékot – meglehetősen jó tempóban. Ez igen, mondják a szembejövő teljesítők. 

Tornatermi csendélet

Hála Istennek, van még kraft, ugyanúgy, mint a Pálos utolsó etapján októberben. 12 óra 40 percet mutat a GPS-em, mikor lenyomom a tornateremben. Ez sokkal jobb idő, mint az előző 60-asomé 2017-ben, ahol a nettó mozgási időm volt ugyanennyi, a bruttó időm 14 óra 45 perc volt. Tehát van ok örömre és nincs ok a szomori szomorkodásra. Az érkeztető személyzettel nem sikerül kialkudnom a tavalyi téves díjazásom cseréjét, így tarsolyomba kerül a harmadik (jogosan csak második) felvarróm is. Nem is akarom a hosszú sort feltartani mögöttem ezzel. A tornaterem már most, 6 óra előtt, dugig tele van, sokan a földön elfeküdve próbálják kiheverni a túra fáradalmait. Még egy sort kell végigállnom a virslimért, aztán nincs már több sorban állás mára, gondolom naivan – azaz mégis, a buszsofőr talán kis híján szívinfarktust kaphatott, mikor meglátta, mennyien akarunk felszállni a 6:48-as budapesti járatra. De addig még én is lecsücsülök kicsit pihenni a terem padlójára egy édesdeden alvó túratárs mellé. Van alkalmam gratulálni Aszúnak és Kálmánnak is, akik hamarosan megérkeznek. Aszúék félelmetes nettó időt mehettek, ha máris itt vannak, és közben még beültek pár helyen kocsmázni is. Bár az én eredményem 9 perccel mégis jobb összességében. De mindez nem számít most, mindenki fáradt, de boldog pillanatokat él át, keresi az új ismerősöket, régi barátokat. A nemek aránya erősen felborult, alig lézeng pár nő a sok férfi között, így talán még egy ok van az örömködésre.

És lenne még egy, ha végre eljutnánk oda, hogy sikerülne mindenkinek feldolgoznia, helyretennie a múlt eseményeit, és ezt a túrát nem a politikai indíttatású csatározás, tüntetések és ellentüntetések kísérnék, és nem azt kellene megtudnom a rendezvény után, hogy három békés szándékú túratársunkat megtámadták a Városmajorban. Mindezt véleményem szerint az segíti elsősorban, ha próbálunk minél többet megtudni Budapest ostromáról és magáról a kitörésről többféle forrásból, nézőpontból. Emiatt meg fogom nézni a Kapisztrán téri kiállítást is.

A piros árnyalatai és árnyai

Találó csillaghegyi utcanév

Csörög a vekker, kelni kell, igaz, hogy még csak 4:15 van. Cucc bepakolva, ruha kikészítve, a futókabát a szekrényből gyorsan be, hátha jól jön majd. Gyors zabkása- és kávékészítés, majd indulás, vár a Piros.

Egy-egy momentum emlékeztet a Halottak napjára

6:15-kor már itinerrel a kezemben kapaszkodom az Ürömi út emelkedőjén. Tulajdonképpen mit keresek én itt? Meglehetősen nehéz választ adnom a kérdésre. Szűk egy hónapja a Pálos70-en (beszámolóm lásd itt) a jobb térdem lesérült, de ennek ellenére mégis beneveztem erre a túrára a sikeres teljesítés utáni euforikus hangulatomban. Éljen a teljesítménykényszer: Ha már a 85-ös távról lecsúsztam, akkor persze csakis a 65-ös jöhet szóba. Ugye, tök logikusan hangzik? Gondoltam, 1 hónap csak elég lesz a gyógyulásra. Hát nem: szerdán kimerészkedtem futni és 2 km után elég egyértelműen jelzett a térdem, 4 km után pedig annyira éreztem a fájdalmat, hogy sétára kényszerültem. Sima gyaloglásnál, biciklizésnél továbbra sem fájt, így bíztam abban, hogy okos stratégiával sikerül mégis végigmennem.

Lássuk hát az általam felállított szabályokat:

• 1       Futni tilos!
• 2       Szép egyenletes 4-km/h-s tempó, síkon, lejtőn lehet 5 körüli is.
• 3       Fotózni, beszélgetni szabad, sőt!

Előttünk a Nagy-Kevély

Pecsét mellé panoráma

A Kevélyekre kaptatván sikerül mindezt betartanom: sorra készülnek a fotók, tempósan, de nem sebbel-lobbal haladok, ha futó halad el mellettem, nem iramodom utána, sőt még egy kedves hölggyel is beszédbe elegyedem, pedig lassabb a tempója az enyémnél. De miután bekerül az első pecsét az itinerembe és meglátom a Kevély lejtőjét, vége mindennek. Nesze nektek szabályok! Mint a nyúl futok az elhaladó terepfutók nyomában mit sem törődve az egyelőre még csak halk sikolyokat hallató térdemmel. A Kevélyek lejtője pedig pont nem arról híres, hogy kesztyűs kézzel bánik vele. A nyereg őszi színei annyira szépek, hogy készítek pár fotót, közben meg benézem a pirost, ami itt szinte már bűvészmutatvány, annyira alapos munkát végeztek a túra szervezői a jelzésekkel. Végig neonszínű nyilak mutatják az irányt a szintén elég egyértelmű piros turistajelzések mellett. Szerencsére hamar rájövök a hibámra és a helyes ösvényre térek.

Egyszerűen pompás!

Útszéli pléhkrisztus Csobánkánál

Csobánkáig nincs megállás, még az aszfaltos részeken se nagyon. Felváltva gyalogolok és futok egészen a Csikóvár alatti első ellenőrzőpontig. Közben azért kattintgatok jobbra-balra, annyi a látnivaló. Bizony már jó régen jártam ezen az útvonalon, vagy 10 éve is annak, hogy András barátommal teljesítettük a 35-ös távot. Az akkori időjárás inkább a telet idézte: havazásban kapaszkodtunk fel Dobogókőre és mire felértünk, pár centis friss hó ropogott a lábunk alatt. Most meg máris lekívánkozik rólam a hosszú ujjú felső. Gyorsan meg is válok tőle.

Ellenőrzőpont a Csikóvár alatt

Úton a Salabasina-kút felé

Még a fa is pirosba öltözött!

Az útvonal már akkor bekerült a kedvenc kategóriába, hiszen a Sikárosi-rét már zsenge koromtól kezdve ellenállhatatlanul vonz, és az akkor megismert Szőke-forrás völgye is rögtön elnyerte tetszésemet. Nem beszélve arról, hogy Dobogókőre egy másik favorit útvonalamon, a Körtvélyesen keresztül visz fel a piros. Mindezt akkor még megtoldottuk a Holdvilág-árokkal, nem vagyunk mi pudingok felkiáltással – így majdnem orrunk előtt zárt be a Tölgyikrek ellenőrző pontja.

Most is átsuhant agyamon a látványosabb kitérő a Holdvilág-árokba, hiszen a szintidővel meglehetősen jól álltam, de a térdem folyton figyelmeztetett, hogy semmi nagypistázás, maradjak csak a sztenderd változatnál, még az is lehet, hogy sok lesz. Azért még futogattam hellyel-közzel a Salabasina emelkedőjéig, majd tempós emelkedésre váltottam. Itt-ott készült egy-egy kép meglepően színpompás fákról, a fakitermelőkről és nem mellesleg magáról a névadó kútról, melynek állapota lassan kétségbeejtő. Közben egy „óriási” felfedezésre tettem szert: a Salabasina név nem is törökből jön igazából, hanem a szerbből, mármint a birtokos rag alapján: sala basina, azaz a basa terme is lehet akár (eddig úgy tudtam, a basa helye a fordítás, ami végül is majdnem ugyanaz. Most akkor adtunk is a basának meg a helyének egy jó nagy pofont ugye?). Kedves nyelvész ismerőseim itt biztosan tépik majd a hajukat… Igaz is, a teljesítménytúrázó maradjon csak a teljesítménytúráknál. Mindenesetre ha valaha székelt itt bármilyen török kényúr, jó kis helyet választott magának.

A Salabasina kút táblája

Őszi panoráma

A Tölgyikreknél való csekkolás után gyors lejtmenet indul(na) a Sikárosi-rét felé. Csak éppen nem megy. A térdem már trágár szavakkal szitkozódva ordítja, hogy legyen elég ebből. És én hallgatok rá. Inkább képeket készítek az előttem kitárulkozó csodaszép színes panorámáról. Közben sorra hagynak el a futók: máris utolért a terepfutás mezőnye. De már nem foglalkozom velük, inkább a Bükki-puszta kerítése felé veszem az irányt, mely ugyan nincs az útvonalban, de most így Halottak napja táján jól esik ide egy kitérőt tenni. Egyrészt megemlékezem a „szentendrei tömeggyilkosság” néven elhíresült eset e helyszínen meggyilkolt áldozatairól (itt olvashattok a történtekről), másrészt készítek pár őszi fotót a félbehagyott hangulatos házikóról. Ezenkívül a pihenőnek praktikus oka is van: végre megválok az egyre inkább nyűggé váló hosszú futónadrágomtól és bekapok egy proteinszeletet. Öt percnél ez se tart tovább, máris indulok a rét irányába, melynek látványa most se okoz csalódást. Egyedüli bánatom az, hogy most már síkon se esik jól a járás, pedig idestova még 20 km-nél se tartok. Lehet, hogy Dobogókőig se jutok el? Mire a völgy bejáratához érek, próbálom teljesen elengedni ezt a futás dolgot, no meg az egyre szaporább számú futókat is. Igyekszem egy-egy vidám „Hajrá!” kiáltással biztatni őket, ha már ők is ezt teszik, de sajnos nem túl őszinte a mosolyom. Ha tehetném, én is futnék, de még a gyaloglás is olyan rosszul esik, hogy a túrázókból is egyre többet engedek magam elé.

Egy engedély nélkül épített, jobb sorsra érdemes ház az egykori Bükki-puszta területén

Bükki-puszta egykori tavacskája

Az a csodálatos Sikáros most sem okozott csalódást

Nos, akkor inkább élvezzük a gyönyörű őszi tájat és adjuk át magunkat a tájképkészítésnek. Máris felfedezek a völgyben egy suvadást, mely nagyon hajaz egy beomlott bányatáróra. A fantasztikusnál fantasztikusabb színekkel, göcsörtös fákkal, sziklás oldalakkal, mohos kövekkel szegélyezett patakmederrel meg egyszerűen lehetetlenség betelni. Belassulásom a lábamnak is jót tesz: mire leérek a Szentfa-kápolnához, már alig érzem, hogy valami baj lenne. A dömösi frissítőpontnál csemegézek egy kicsit a hatalmas kínálatból – az olívabogyótól a csalamádés zsíros kenyérig van itt minden, még a vegánok se maradnak hoppon. Ide is túlzás volt négy proteinszeletet hozni… de most már késő bánat.

Út a Szőke-forrás-völgyében

A piros mindent visz - ezzel a háttérrel egész biztosan!

Úton a Szakó-nyeregbe

Őszi színpompa

Lassan elmaradoznak a falu házai és a régi temető és kezdődik a túra legnagyobb megpróbáltatása, a Szakó-nyeregbe való felkapaszkodás, ami meglepően jól megy. Simán tartom a tempót az előttem haladókkal és a terepfutók (akik közül sokan itt terepgyaloglókká válnak) is csak akkor hagynak le, ha éppen fényképezek. Dobogókőnél meg minket fényképeznek. A Rezső-kilátó egy képet mégis csak megér, ide teszek egy kis kitérőt, aztán hamarosan el is érem a pontot, ahol újabb terített asztal vár. Még egy palack izotóniás italt is kapok a pecsétem mellé. Sokáig itt sem időzök, máris indulok Pilisszentkereszt irányába. Egy elágazásnál majdnem sikerül elkavarnom, de meglátom, hogy az utánam jövők másfelé kanyarodnak: megint benéztem a szalagozást, mászhatok vissza az útra. Ez a lejtő se esik jól, de vigasztal, hogy hamarosan egyenesbe kerülök.

Se a táv, se a futószerelés nem stimmel, de sebaj, irány Nagykovácsi! (Köszönte Szűcs Gézának a fotóért!)

Körtvélyes, a másik nagy kedvenc

Kilátás a Rezső-kilátóból

A házak között összebarátkozom egy különös, stílszerűen vörös színű cicussal, elhaladok egy Tótországot idéző Potraviny felirat alatt, majd egy újabb cicás ablak előtt. Egy darabig az országút szélén kell haladnom. Ez láthatólag néhány autóst nemigen zavar, alig húzódnak arrébb. Meglehetősen mérgesen nézek, de szerencsére hamarosan lekanyarodik a turistaösvény a temető mellé. Jön a Pálos túráról ismerős szakasz, amit mindig futni szoktam. Bár kilométerben kb. ugyanott tartok, mint azon a túrán ilyenkor, futásra nem is gondolhatok. Lebotorkálok az országútig, most szerencsére nem történik újabb incidens az autósokkal. Visszaköszönnek sorra az egy hónappal ezelőtti látnivalók: a Pilis kőfejtője, a Csillagösvény faragványai és a Mészégetők-kútja. Nemsokára azonban számomra is vadonatúj ösvényekre vezérel a piros egy éles balkanyarral. Gyéren jelzett réteken haladunk a Kopár-csárda irányába, de szerencsére a szalagozás sokat segít. Aztán erdős részek jönnek és szembe néhány jó barát. Egy jó negyedórás jóleső pihenő erejéig elbeszélgetünk, majd ők indulnak a szántói kocsma felé, én pedig tovább a maradék kb. 25 km-emre. Kérdezik, hogy bírom? Azt válaszolom, hogy a 65 km nem olyan vészes. És most úgy is érzem, lesz még erőm. Még meg is fordul a fejemben, hogy fel kéne nevezni a plusz 20 km-re a célban.

Klastromkert

Pilisszántó a távolból

Immár búcsúzik az őszi színekbe öltözött Pilis

Őszi út

A csárda felé haladva kezd rám sötétedni, megint lejtős részek jönnek és így kezdem azonnal el is vetni ezt a kósza ötletet. Néhány percre leülök a pontnál, visszaveszem az aláöltözetet, előveszem a lámpást és búcsút intek a gulyásnak – most egyáltalán nem esne jól és nem is szeretném az időmet vesztegetni. Az út előtt egy pontőr figyelmeztet, hogy kapcsoljam be a lámpám az átkeléshez: tökéletesen igaza van, a szervezők még erre is gondoltak, nem semmi!

Kígyózik a lámpasor a Kakukk-hegy irányába, az emelkedőn utolérem a futókat, akik a síkon elhagytak. Nem hiába voltak a nyári magashegyi túrák! Mihelyt újra síkká válik a terep, köddé válnak. Kivilágított ponton kapom meg a pecsétem, majd hamarosan bevetem magam Pilisvörösvár házai közé. Hamarosan feldereng, hogy ismerős környéken járok: visszaköszön a pár hete látott focipálya. Még jó, mert rögtön le is térek véletlenül a pirosról, de szerencsére így nem okoz gondot a korrigálás. A szervezők profizmusa megint megmutatkozik, hol fényvisszaverő szalagok, hol pöttyök szegélyezik a helyes utat, melyeken megcsillan lámpám fénye. Teljesen egyedül haladok, de szerencsére minden egyértelmű. Néha mégis elbizonytalanodom, mikor már régóta nem látok se pöttyöt, se szalagot. Homokos talajon taposnak sajgó talpaim, majd belerúgok egy kiálló kőbe. Kis híján csillagokat látok – most nem a fákon fénylenek vagy az égbolton. Jó darabig elkísér a sajgó lábam és egyre inkább megy el a kedvem ettől az éjszakai muritól. Már nagyon várom, hogy legyen egy pont vagy egy kanyar, vagy bármi, ami hoz egy kis változatosságot.

Egyszer csak mintha álmot látnék: egy vidám napocska mosolyog rám, mögötte piros lámpásokkal szegélyezett út. Biztos hallucinálok, de nem: megérkeztem a Hosszú-árok pontjához. Hála Istennek! Az ellátás is a pontőrök kedvessége itt is pazar. Hamarosan beérkezik még néhány túratárs, majd együtt indulunk neki a számomra utolsó nagy megpróbáltatásnak, a Hosszú-árok kapaszkodójának.

Dömötör így biztat minket

Nagy szerencse, hogy itt vannak velem, különben úgy érzem, hogy úrrá lenne rajtam a kétségbeesés: a cudar emelkedőnek sose akar vége lenni, sőt egyre meredekebb. Sokat segítenek azzal, hogy szóval tartjuk egymást és a lámpájuk is sokkal erősebb fényű, mint az enyém. Nekik még sok van hátra, egyikük mégis keményen diktálja a tempót, amit szerencsére ügyesen tartok. Rémlik, hogy találkoztunk már a Szakó-nyereg előtt, csak ott megléptem előlük. Profizmusra vall, hogy így a végén ennyi energiájuk van még. Magamban szidom az emelkedőt, mint a bokrot, de hamarosan rám mosolyog Dömötör és Amanda. Ez azt jelenti, hogy nemsokára itt a vége. Nem sejtem, hogy innen kezdődik még az igazi keserves megpróbáltatásom: a Nagy-Szénásra nem elég csak tempósan felkapaszkodni, le is kell jutni onnan. Tempóról már szó se lehet, kénytelen vagyok búcsút inteni a túratársaimnak. Ők biztatnak, hogy találkozunk még a Nagykovácsi ponton. Esélyes, hogy túlbecsülték a képességeimet, mert a törmelékes, meredek lejtőn csak üggyel-bajjal, sajgó térddel botorkálok lefelé. Néha az utat is keresgélnem kell. A mögöttem levő srác is megjegyzi, hogy ez elég bizonytalan. Megnyugtatom, hogy hamarosan(?) célba érek. Mondja is, hogy ilyen mozgással nem kell kísérteni a 85-öt. Teljesen igazat adok neki. Egyelőre olyan képek jelennek meg lelki szemeim előtt, ahogy végig négykézlábazok Nagykovácsi utcáin, csak hogy bejussak a célba. Szerencsére épségben elérem az aszfaltot és innentől kezdem lassanként visszanyerni normál mozgásomat és tempómat. Már a templom előtt haladok és bőszen nézelődöm, hogy merre is lehet a cél, mert biztos, hogy valahol itt kell lennie. De sehol egy felirat, vagy egy nyíl, így kénytelen vagyok megkérdezni a mögöttem jövőket, nehogy már díjazás nélkül menjek haza. Ők szerencsére rutinosabbak, és rámutatnak a szemben levő faluházra. Már az se zavar, hogy erősen lejtős füves területen kell lejutnom oda, hiszen itt a vége, nincs tovább, megcsináltam!

Üdvözlöm újra a kedves srácokat, akik még tényleg itt pihennek a ponton. A figyelmes pontőrök kávéval kínálnak. Bár ilyenkor már nem szoktam inni, mégis elfogadom és elfogyasztok mellé egy újabb csalamádés zsíros deszkát. Közben megkapom az oklevelem és a kitűzőm is. Úgy érzem, hogy mostani küzdelmemmel különösen kiérdemeltem a díjazást, annak ellenére, hogy nem a teljes távon indultam. De majd jövőre remélem, minden máshogy alakul!

A turistaház emlékfala a Nagy-Szénáson

Már a buszmegállóban ücsörgök, mikor rájövök, hogy elfelejtettem lenyomni a GPS-em, ráadásul nem írták rá az itineremre az érkezési időmet. Így csak saccolom, hogy 13 óra 20 perc alatt tettem meg a számomra mára kirótt 65 km-es távot, ami végül is rossz térddel, barátokkal való hosszabb trécseléssel együtt nem rossz teljesítmény. Persze ahhoz még edzeni kell, hogy a 15 órás terepfutó szintidőbe cipőkanállal beférjek (álmodozni mindig jó...), de talán az sem lehetetlenség, ha nem küzdök éppen semmilyen hendikeppel. De ez csak akkor derül ki, ha kipróbálom…

Jövőre újból megpróbálom, ha minden jól megy

Képeim: https://photos.app.goo.gl/DL4WydHUWTY6e39X9